A hatos számú európai kerékpáros főútvonal igen csuda dolog. Az ember elindul kicsit kattogó, kicsit nyikorgó, néhanapján kotyogó és surrogó kerékpárjával ami egy filigrán huszonéves és kellemesen masszírozza a… na de ez már túl sok részlet volna. Sötétzöld és huszonegy sebességes.

Egészen az Árpád-hídig semmi gond nincsen de akkor elkezdődik a bújócska. Két verzió van. A hadvezetés tart a betörő piréz kerékpáros hadosztályoktól vagy pedig így-úgy felvették a pénzt a kerékpárút kialakítására és ide-oda kipakoltak pár táblát oszt nesze neked kerékpárút. Felteszem, senki sem olyan hülye Svédországból vagy Belgiumból egy pálcikavázas Bianchi vagy Colnago nyergében jöjjön idáig, de ha mégis megtenné, akkor a hatos úton ráfázna.

Szóval megy az ember, egyszercsak vége a bicikliútnak, kolbászol kicsit amerre az orra áll és két-három háztömbnyi szerencsétlenkedés után megint van egy tábla, hogy bicikliút. Hurrá. A legjobb a Római-parti rész. Természetesen a nemzetközi bicikliút keresztül visz a lángossütödék sűrűjén.

Előtte még ott a Graphisoft park, ami egy régi gázgyár épületeire épülve szép „loft” házak területe (itt amúgy félméteres kátyúk vannak valami útfelbontás miatt) egy kis darab világszínvonal nyírt gyeppel, Duna-parttal. Nade utána. Előszöris, minden fürdőhelynek szaga van és fürdési, viselkedési rítusa. Sokfelé fürödtem már életemben, és az egyik legkellemetlenebb érzés amit ismerek, az, amikor az ember pontosan érzi, hogy nem tudja, itt hogy kell fürdeni. Amikor nézik, hogy jé, ez a parasztbarbár itten nem a megfelelő fajta törölközőt hozta magával vagy a parton öltözik át holott az öltözőben kéne vagy valami ilyesmi.

Mindez, patinásabb fürdőhelyeken kiegészül egészen beteges helyi szokásokkal, amelyek mögött sokan beteges perverziókat sejtenek, pedig lehet csak valami százéves szokás csökevényei. Az ember persze ezekre magasról tenne ezekre, ha nem lennének a cöcögők. A cöcögők ezt a hangot adják hangosan, vagy némán, csak a pillantásaikkal az outsiderek láttán. A nizzai plázsra kicuccoló magyar család esetén tán még megértjük a cöcögést, ám ott sincs olyan, mint a magyar fürdőkben. Miért megy mégis ilyen helyekre az ember? Azért, mert az olyan fürdőhelyek, ahol ilyen szokások nincsenek, azok kétfélék. Érintetlen, vadregényes kis kincses szigetek, mint például néhány eldugott kis szeg a Felső-Tiszán vagy Túrnál, vagy pedig (és ezek az elérhetőbbek) olyan helyek ahol a tahóktól nem lehet kulturáltan fürdeni.

A fürdési kultúra önmagában még nem jelent kulturált fürdést, hiszen meglehet, a cöcögők nem valamely szent kódexet védelmeznek manírjaikkal, amely a békés egymás mellett élést szolgálná. Ellenkezőleg. A cöcögésük nem más, mint annak a ténynek a páváskodó bizonygatása, hogy ők előbb voltak itt. Már a nyolcvanas években nyaralójuk volt (kiutalta a Dinamógyártó Vállalat) és jelenleg is van valami kis csónakjuk a Dunán vagy a Balatonon. A körüllakókat lenézik. A nagy nyaralót építő yacht-tulajdonost a vagyonáért, az arra tévedő gyüttmentet meg azért mert nála nagyobbnak érzik magukat. Ígyhát, a magyar fürdőhelyekhez hozzátartoznak ezek a fecskét viselő bácsik vagy hátszélvitorla-egyrészest viselő nénik. Lányuk még nem olyan aszott mint a mama, de csokibarnaságát nézve ez csak idő kérdése.

Na pont ezeken visz keresztül a hatos kerékpárút. Az ember kerülgeti a gyüttmenteket, az aszott cöcögőket és a yachtosokat. Közben átvág a felhőn. Ugyanis a fürdőhelyeknek szaga van. Mindegyiknek. Vagy grillázs-szaga mint az olasz tengerpartnak, sült hús mint a horvátnak, sült hal és kukorica mint a görögnek és így tovább. Ez a fő illatjegy épül rá a helyben árult naptejfélére, a helybeli pia szagára és így tovább, de az embernek a ruhája is olyan szagú, mikor hazajön. Romantikus leányzók ezt illatnak mondják, de ez az ő bajuk.

A mi illatunk a Rómain a Balatonon is megszokott használt olajszag. Amiben a hekk meg a lángos sül. Áthaladunk rajta és kiérünk a töltésre ahol vidáman korzózó nép közé ér a hatos út. Jól láthatóan az emberek ide kimennek. A város élhetősége népszerű fogalom és nagyban múlik azon, hogy van-e hova kimenni. Márpedig a korzózók ide kimennek. Jó lehet errefelé lakni.

A Megyeri hídra feljutni bajos. Egy jóindulatú helybélit (miután a fürdőhely-zónán már kívül voltunk, barátságosan viselkedett)  kellett megkérdeznem, így nagy nehezen csak odataláltam és át is keltem rajta. Tábla nélkül már Visegrádnál járnék. A pilléren van ajtó. Egyszer felmennék.

Lejőve gondoltam rá, hogy a Dunakeszi Decathlon felé kanyarodok. Mondjuk azt nem értem hogy a bicikliseknek miért nem pakol ki a Decathlon pár „erre gyere” táblát, ha már akkora a sportbarátság. Tényleg nem értem, annyira kézenfekvő lenne és annyira olcsó.

Így hát megindultam toronyiránt hazafelé. A Dózsa stadionja vonalban a vihar beszorított egy McDonaldsba, ahol sajtburgerezek. Az ilyen vihar beszorít valahová sztorik a Romana regények közhelyei. Mivel egyetlen, életével elégedetlen, párductestű, dús keblű, babaarcú könyvelő vagy bérszámfejtő csaj sem nyaralt ott, hogy új értelmet találjon életének (ez a dugás romanául) így megvártam míg elmúlik a vihar és amikor már annyira nem esett, tovább indultam.

Innen is csókoltatom a német rendszámú ócska VW Polo kombi vezetőjét aki egy térdig érő pocsolya teljes tartalmát rám zúdította. Na mindegy, innen már viszonylag sima volt. Sőt, jó. Kicsit kipihenve, a gyorsan felszívódó junkfoodtól feltöltődve, esőben, oldalszélben pont jól esett a tekerés, forgott a pedál, ment a bringa. Még az eső is jól esett. Ilyenkor az ember valamit megért abból, hogy miért csinálja Fabian Cancellara vagy Tom Boonen mondjuk azt az undok Paris-Roubaix-t. Nagyon nyűgös úgy tekerni, hogy itt zsibbad, ott fáj, nem forog… amikor viszont igen, akkor tiszta élvezet. Szinte kedvem volt még felmenni a Gellérthegyre, de a józan önmérséklet győzött.

Hogy ezt miért írtam le? Mert ez egy énblog, és néha az ember leírja ami eszébe jut bringázás közben. Sajnálom aki politikát vagy poénokat várt. De az úgyse olvasta idáig.