Gyakori jelenség, hogy különböző gyanús utakon és módokon meggazdagodott, kigyúrt, rövid hajú, harminc körüli egyének nagy Audi vagy BMW terepjáróban tűnnek fel. Sokan ezt magyar jellegzetességnek gondolják, holott a kimosakodott kisbűnözői réteg a világon mindenütt szeret nagy és drága vagy legalábbis annak látszó kocsikban feltűnni.

Persze, tudjuk, hogy az Andrássy úton parkoló, szlovák rendszámos Audi Q7 azért nem egész olyan, amilyennek látszik. Előszöris, a drága fejlesztés miatt a prémium autók modellciklusa hosszú, vagyis 8 évig egy-egy típus nagyjából ugyanúgy néz ki. Ez ad lehetőséget arra, hogy kopasz barátunk autója hatéves legyen, és Németországban megvehesse eredeti harmincmilliós ára helyet hat-hét milliócskáért. Aztán nem fizeti ki rá a közterheket, ezért a szlovák rendszám. Teljes joggal gondolja ő úgy, hogy mindenki fogja be a pofáját, neki van nagyaudija, másnak meg nincsen. Nota bene, annak az ágrólszakadt hadnagyocskának sincsen, aki ugyan csak egy kisuvickolt tízéves opellel jár és kevesebbet keres egy hónapban, mint amennyit az Audis egy nap alatt. Mégis, ő lesz az, aki egy álmos hajnalon, kincstári kevlár mellényében, beront az Audis lakásába és szorít tonfát a torkához, amíg társai megmotozzák a célszemélyt, és végül egy felmatricázott alig négymillás alap Focus fedélzetén beviszik a Grand Hotel du Venyigébe.

Az Audisnak akkoris igaza van, amikor erre is nagy ívben tesz. A striciket, adócsalókat, senkiházi karrier-vendéglátósokat, előbb-utóbb úgyis utoléri a törvény vagy a hitelezők keze, valóban hiba lenne azt a négy-öt évet valami középszerű autóban, középszerű, feleségnek való parasztlyányok oldalán tölteni. Bizony, kurvázni kell, drága és ízléstelen ruhákat, kilós kamu-Breitling órákat kell hordani és nagy kocsikkal kell villantani. Ez az élet rendje.

Ezt a hipotetikus nagyaudis legényt az sem zavarja, hogy a nagyaudi mindenhol mást jelent. Németországban jól kereső embert. Katarban Európából importált bébiszittert, kurvát, vagy siklóernyő-oktatót. Moszkvában valami kisebb lokál kidobóinak főnökét, korrupt középhivatalnokot, rendőrségi rohamkocsit. Monacóban a Rascasse étteremnél a kimosakodás útjára lépett, Szlovákiából importált halpucolót.

Bizonyára feltűnt, hogy a nagyaudit viszonylag kevés helyen kezelik annak, ami: kicsit túlárazott, de műszaki szempontból kitűnő, kényelmes autónak. A használt nagyaudit meg sehol sem kezelik árán és értékén, mindenütt akarnak vele valamit mondani.

Ez a valami, ez nem más, mint annak az üzenete, hogy jó lenne olyan embernek lenni, aki elé öltönyös urak és miniszoknyás hosztesszek járulnak az Audi-szalonban. Olyannak, akik nemcsak, hogy elköltenek zsebből harminc misit egy nagyaudira, hanem utána hanyagul bedobják a csomagtartóba Callaway vagy Titleist golfszettjüket, elgurulnak a country-clubjukba, ahol öltönyös urak és miniszoknyás hosztesszek sietnek eléjük. Egy campari-juice vagy egy aperol-spritz elszopogatása után, a fairway-en a driverek között válogatva megbeszélhetik a big-time businesst és eldöntik, ohgy mi legyen a sorsa nagy cégeknek és kisebb országoknak.

Aztán, amikor az Audi tükörsima bőrülésén kisebb ráncok jelennek meg, vagy amikor a szervizben azt mondják, hogy egy hétig tart szétszedni a futóművet, kicserélni a szilentblokkokat, majd újra összerakni, megkérdezni az értékesítőt, hogy „és egy újat mennyi idő alatt hoznak át Bécsből?”.

Hogy ezek a teljesen nyilvánvaló dolgok miről jutnak eszembe? Természetesen a Safarov nevű azeri nemzeti hősről (aki valójában egy közönséges gyilkos) és Magyarország kormányáról (amely valójában használt nagyaudikon furikázó kültelki stricik gyülekezete).

Hallom ugyanis, hogy Safarov átszállítását a nagypolitikai racionalitás diktálta. Hát, előszöris, mostmár ebből vonulunk vissza, valahonnan előkerült egy irat, hogy Azerbajdzsán istók-zicsi becsszóra megígérte, hogy Safarov a sitten marad. A BRFK Gazdaságvédelmi Főosztályán egy vizsgáló ezt úgy mondaná: lepapírozták a dolgot és gyorsan hozzácsapná az addigi gyanúsításokhoz a magánokirat-hamisítást is.

A nagypolitikai racionalitás abban állna, hogy gazdasági előnyöket kapunk Azerbajdzsántól. Olyan pénzt, amiért különösebb feltételeket nem szabnak. Ilyen volt régen is, Kádár alatt is volt olajdollár és szamuráj-kötvény. Tudják, az a Fekete intézte, akinél aljasabb kommunista nincs is. Legalábbis Sólyom László szerint. Nos Elnök Úr?

A lepapírozott okosságért tehát pénz jön vagy olcsó gáz, esetleg mindkettő. Ha esetleg nem adnánk meg a zsetont, hát istenem, bedöntjük a káeftét, izé, elnézést kérek, szóval ha nem adnánk meg, nem fog senki se a Dunába ugrani attól, hogy Azerbajdzsán nem ad többet.

Felmerül, hogy ezért a világ öt legerősebb diaszpórájának egyike, az örmény fog nekünk keresztbe tenni, ahol csak tud. Na és, mondja erre Viktor az Audi volánja mögül: mert amúgy szeretnek minket? Megéri nekem az ő szabályaik szerint játszani? Nem tök mindegy, hogy eggyel több helyen utálnak minket? Na ugye.

Felmerül, hogy rendes helyen ezután nekünk se pénz, se posztó. Ez egy nagy kamu, öcsisajt, a banknak kell az ügyfél, veszünk egy rendes káaftét, az ügyvéd gyerek lepapírozza, kicsit nagy lesz a kamat de csak figyelj, tanulj Dzsoni bátyádtól. Kimegyünk monakóba bazmeg, ott se parkolnak jobb verdák mint ez, azt meg nem látni hány éves, vágod?

Összefoglalva, abban a „biztos” tudatban, hogy ez még nem az az alkalom, amikor csicska őrmesterek és zászlósok körülveszik a házat és féltucat kevlármellényes, előreszegett pisztollyal bejön, Alijev elnöktől okosítottunk egy nagyfelnis, nagymotoros, okos navis, full bőrös, bordkomputeres, klímás, szervizkönyves, papírozott, lefrankózott Audit, full karbon optikai tuninggal, a nagypolitikai racionalitás jegyében.

Monsieur le chef, kérem szóljon Radeknek, hogy a személyzet hátul parkol, a hulladéktároló mellett.