Eddig ezzel a bejegyzéssel van a legtöbb bajom. Tartok a megírásától, több okból is. Egyrészt ez az a bejegyzés ahol beránthat a szakbarbárság és elkezdhetek magyarázni teljesen érdektelen szakmai részletekről, vagy pedig leírok olyan dolgokat, amelyekről én tudom hogy úgy vannak, ám a nyájas olvasó azt mondhatja, hogy honnan veszi ezt a szerző? Másrészt pedig nekem ez a mindennapi kenyérkereső közegem, ismerem azokat az embereket, akikről írok, és talán itt érzem a legjobban az, hogy micsoda bántó általánosítás, amikor gazdákról, cigányokról, politikusokról, balett-táncosokról, kőfaragókról írok, mint csoportról.

De nem az én sirámaim érdekesek, hanem az, hogy az előző bejegyzésekben elsiratott jogalkotás termékeit valahogy alkalmazni kell, mitöbb, ki kell kényszeríteni. Erre az állam három szervezetet használ: az ügyészséget, a rendőrséget (most bántóan velük egy kalap alá véve a fináncokat) és a bíróságot. Egyik se működik valami jól. Megpróbálom vázlatosan leírni, hogy melyik miért nem.

Kezdjük az ügyészséggel. Laikusok nem is sejtik, hogy az ügyész a mai magyar igazságszolgáltatásban milyen hatalommal bír. A nyomozás során bármit elrendelhet és bármit megtilthat, és ezt a tevékenységét kizárólag a felettes ügyész bírálhatja felül. Megfordítva, a felettes ügyész azt adhat utasításba amit csak akar. Csak a példa kedvéért. Képzelje el a kedves olvasó, hogy ha a legfőbb ügyész utasításba adja, hogy Gipsz Jakabot Békéscsabán vámorgazdaság vagy légi jármű hatalomba kerítése miatt vegyék őrizetbe, akkor a békéscsabai ügyész fog egy csomó rendőrt és begyűjti. Ha az ügyész úgy dönt, hogy egy teljesen lenyomozott ügyben, ahol kiderült, hogy Gipsz Jakab csalt el egy pótos IFÁ-nyi pénzt, a vádemelést elhalasztja vagy nem emel vádat. Egy ember szólhat bele: a felettes ügyész. A nyomozás és a vád felett teljes az ügyész uralma. A magyar ügyészség helyzete sajátos, mert máshol vagy ilyen hatalma van és a kormány alá van rendelve az ügyészség, vagy pedig független és nincs ilyen hatalma.

A magyar ügyészség e sajátos helyzete miatt szinte a rendszerváltástól kezdve politikai ostrom alatt állt. Ennek a küzdelemnek a nyertese a Fidesz lett, határozottsága és nem utolsó sorban az Mszp balkezessége miatt. Előbb az ügyészi kar szimpátiáját szerezték meg amiatt, hogy az első Polt-érában az Mszp a frontális támadás, a napi interpellációk, sajtónyilatkozatok taktikáját választotta ellenük. Politikai eszközökkel sikerült elérni, hogy Polt után olyan legfőbb ügyész jöjjön, aki koránál fogva nem töltheti ki a mandátumát, ráadásul a Polt-éra kulcsemberei megtarthatták pozíciójukat. Ha valakit érdekelt, hogy miért kezdődhettek meg a kormányváltás előtt már a szocialista politikusok elleni eljárások, és miért jöttek olyan szépen ütemre a jobboldali sajtónak, tessék, itt van az oka.

És itt még nincs vége a problémák felsorolásának. A másik a büntetőjogászok körében oly hírhedt váderedményesség. Ez azt jelenti, hogy a magyar bíróságokon 100 vádemelést 97,5 elítélés követ. Aki járatos minőségbiztosításban az tudja, hogy ezt halott fém és műanyag alkatrészekkel dolgozó autógyárakban is csak véres verítékkel lehet elérni. Természetesen a magyar igazságszolgáltatás nem ilyen jó minőségű, egy nagy színlelt orgazmus az egész. Ennek részese a bíróság is, az ügyészség szerepe az, hogy eleve nem emel vádat kicsit is kétes megítélésű ügyekben, illetve, sajnos hajlamos az ügyészi munka alkotmányos fékeit lazán kezelni.

Mindezek ellenére hiba lenne az ügyészségre, mint valami bűntanyára tekinteni. Teljesen hétköznapi, normális hivatal, ahol az ott dolgozók legnagyobb része igyekszik munkáját az adott technikai és jogszabályi keretek között normálisan végezni, a nyomozásokat normálisan irányítani és a vádat tisztességesen képviselni. Azonban a teljhatalom, a politikai nyomás, és a 97,5%-os látszat fenntartásának kényszere nagyon nagy torzító erő és képes háttérbe szorítani olyan szempontokat, mint az igazság vagy a szakmaiság.

Az, aki az ügyészséget, mint egy normális európai ország normális hatóságát akarja látni nagy fába vágja a fejszét, mert alapvető szerkezeti és gondolkodási reformokat kell végigvinnie. A rossz közbiztonság és bizonyos bűncselekményfajták (pl. adócsalás, csalás, sikkasztás) tömeges volta miatt ez nagyon nehéz folyamat. Kicsit ahhoz hasonlítható, mintha egy gőzmozdony kazánját kellene megjavítani, miközben az maximális teljesítményre fűtve épp százhússzal továbbítja a vonatot.

Meglehet, nem is az ügyészségi munka felől kell közelíteni, hanem a rendőrségi felől. Nagyon leegyszerűsítve a dolgokat, a rendőrség kétféle, egymással összefüggő munkát végez: bűnüldözésit és közrendvédelmit.

A mai magyar rendőrség szervezete átmeneti állapotban van. Egy átlagos helyi kapitányság elvileg mindkét fajta munkát teljesen jól el kell, hogy lássa. Ez a felfogás az előző rendszerből ered, amikor a rendőrségnek két okból sem kellett bizonyos feladatokkal foglalkoznia. A tervgazdaság miatt nem volt annyi szabadon mozgó vállalkozó, aki csalást tudott volna elkövetni, kevesebben mertek balhézni a szigorú retorziók miatt, több embernek kellett műszakba járni, büntették a munkakerülést, más szóval: bizonyos bűncselekményfajtákból tizedannyi sem volt, mint manapság. Más bűncselekmények után pedig, Budapestről nyomoztak, mivel azok államérdeknek számítottak.

Jelenleg egy városi kapitányságnak elvileg érteni kell a sorozat-csalásokhoz éppúgy, mint az országúton strihelő utcalányokat fosztogató banda elkapásához, a besurranó tyúktolvajokhoz, etc. Különösen súlyos a helyzet a fővárosban, ugyanis itt egy helyi (kerületi) kapitányságra simán rászakadhat egy országos csalássorozat, pusztán azért, mert abban a kerületben, egy panellakásba jegyezték be a céget, amely mindezeket elkövette.

Késik annak a szervezetrendszernek a végleges kiépítése, amely az adott bűncselekményfajtához a megfelelő létszámot, technikai eszközt és szakértelmet rendelné. Korábban, egyes bűncselekményfajtákhoz már rendeltek ilyen speciális szerveket (szervezett bűnözés, drog, kiemelt gazdasági ügyek) azonban mindmáig nincs arra valamilyen koncepció, hogy a bűnüldözést milyen szervezeti keretben lehetne jól végezni, mikor van az, amikor a helyi ügyet nagyon lelkiismeretesen de egy szál egyedül nyomozó helyi hadnagytól átveszi az a team, amelyik az ilyen ügyeket már intézte Salgótarjánban, Záhonyban és Szentgotthárdon, pontosan tudja, milyen nyomokat keres, mit szoktak az ilyen elkövetők ügyvédre bízni és mi az amit tipikusan egy fészerben rejtegetnek, illetve mivel fürödtek be csúnyán a bíróság előtt, amikor legutóbb vádemelés lett egy ilyen ügyből.

A megfelelő szervezeti kialakítás hatalmas előnye lenne, hogy minden szerve foglalkozhatna azokkal az ügyekkel, amelyek az ő méretének megfelelnek. Ez azért nagyon fontos, mert a felderített bűncselekmény nem az, amikor rámutatunk Gipsz Jakabra, hogy „ő volt az”, hanem az, amikor a Btk. különös részében leírt tényállás minden eleméhez összegyűjtöttük a bizonyítékokat. A felébe-harmadába elvégzett nyomozások a kiinduló pontjai annak, hogy az ügyészség szépen kikerekíti a vádat, a bíróság pedig hunyorít egy kicsit, majd meghozza az ítéletet. Bővebben erről a bíráknál.

A rossz szervezeti kialakítása az oka annak is, hogy meg tudnak történni a mostanában zajló rendőrbotrányok. Ahogy lentebb látni fogjuk, a korrupt, rossz rendőr természetes jelenség, a világ minden rendőrségénél jelen van, kérdés, hogy milyen hamar bukik le és milyen kárt tud okozni előtte. Világos hatásköri és szervezeti viszonyok mellett jóval kisebbet, mivel nem tud akkora császár lenni egy szemétdombon, mint a hírek szerint néhány rendőrtiszt nálunk.

A közrendvédelmi feladat némileg eltért a bűnüldözésitől. A rendőrség munkája folyamatos alacsony intenzitású háború a bűnnel szemben, elvileg az egész szervezet a folyamatos harci készültségre van szervezve. Az utcán a rendet fenntartó rendőr pedig folyamatos harci őrjáratot végez, annak minden kellékével. Felderíti az ellenséget (figyel, igazoltat) fellép ellene, és szükség esetén fizikai erőszak vagy akár fegyver alkalmazásával leküzdi. Eközben minden időjárási helyzetben 12-24 órákat kint van a szabadban. Ezt a harcot eredményesen csak kellő technikai háttérrel (autók, ruházat, kommunikációs eszközök, fegyverzet) és jó személyi állománnyal (fizikai felkészültség, kiképzettség, mentális alkalmasság) lehet elérni. Ennek a biztosítása rengeteg pénzbe kerül, amely nálunk ezerfelé elfolyik. Kiragadok csak pár példát. Az a kisfiú, aki rendőr szeretne lenni alighanem óriási fegyverrajongó. Nálunk nincs az kielégítően rendezve mikor használhatja a fegyverét és a fegyvere ezeréves, ütött-kopott, félrehordó fegyver. Nyilván, a katona azzal harcol, amije van, ám a fegyverét használni nem merő, rosszul felfegyverzett zsaru egyrészt anakronizmus, másrészt pedig alapvető nyomokat hagy önbizalmán, határozottságán ez a helyzet. Másik példa: teljesen természetesnek vesszük, hogy egy kurva vagy egy élsportoló vagyonokat költ a testére, hiszen abból él. Edzések, kúrák, orvosi felügyelet… hogy van ez megoldva annál a szervezetnél, amelyik huszonéves fiatalokat küld ki egy héten 4-5×12 órára 52 héten egy évben a budapesti (nyíregyházi, soproni, jászberényi) flaszterra?

Ettől is fontosabb kérdés az életút. Rendőrnek lenni a világon sehol nem jó üzlet, legalábbis pénzügyi szempontból. Lehet, hogy a német rendőr sokszorosát kapja a magyar rendőr fizetésének, ám jelentősen kevesebbet keres az ottani üzletembernél és bűnözőnél. Ami különbözik az a tervezhető életút és a megbecsülés. Kevés olyan idióta vezetés van, amely a népet a saját rendőrsége ellen hangolja, a miénk ilyen. Vannak a dolognak nagyobb tünetei, ilyen a 2006-os eseménysor (a derék forradalmárok ejnyebejnye garázdasága, amely NEM államellenes bcs, NEM hatósági személy sérelmére elkövetett emberölés kísérlete, DE a parancsok és megfelelő vezetés nélkül, egy szál pantallóban kiküldött rendőrség pánikreakciója nyilván nagyon súlyos dolog).

De ilyen a szolgálati nyugdíj ügye is. Nyilván vannak kirívó esetek. Ugyanakkor a fenti példában szereplő kurva és focista esetében természetesnek vesszük hogy 35-40 éves kora körül legkésőbb kiszáll a bizniszből mert a teste már nem alkalmas a korábbi munkájára. Mi a helyzet a testét legalább ennyire kihasználó közrendőrrel? Mond neki valamit az állam arra, hogy oké, őrmester, a mekis pultoskislányok bérét fogod kapni, ezért esőben-hóban-kánikulában rovod a flasztert, rohangálsz bűnözők után, adott esetben verekszel és lőnek rád, majd nem tudsz életedben egy autót se venni, nem tudsz lemenni a horvát tengerpartra mert annyi pénzed sincs, a gyereket koliját pedig majd fusizásból fizeted ki. Rendben ne adjunk sokszázezres nyugdíjakat (országosan amúgy maximum 2-300 embernek volt ennyi), de akkor mondjuk meg a rendőrnek, hogy elhivatottságán kívül ugyan miért is szereljen fel. Ha nem, akkor ne csodálkozzunk, hogy sok rendőr erkölcsei törnek meg előbb-utóbb.

Arról pedig még nem is esett szó, hogy lehet, hogy egy értelmes rendőrjárőr gyerek harmincöt évesen már nem annyira alkalmas rohangászni a bűnözők után mint huszonhárom évesen volt, de száz méterről megmondja, hogy a célszemélynél gázriasztó vagy valódi pisztoly van, esetleg ha a nyomozás során hat lehetséges helyszín merül fel, mint a szajré rejtekhelye, akkor négyet pusztán tapasztalatból ki tud zárni. („á, ne a petőfitelepi címen kezdjünk! miért nem? Hát azért mert Petőfitelep mellett van egy teszkó, állandó a forgalom, kamerák vannak, közvilágítás, nem szokták ilyen helyre vinni a cuccot. Menjünk inkább az adytelepi címre, ott állandóan megy a vonat, zaj van, a nádas felől nincs forgalom, szerintem ott nem számítanak ránk, tíz éve is fogtunk már ott egy ilyen bandát”). Na ő az az értelmes rendőrjárőr gyerek aki nem kap ingyen lehetőséget, szabadságot arra, hogy továbbképezze magát, jelentős fizetésemelést, ha nem megy el egy diszkóba kidobónak, hanem marad, kedvezményes kölcsönt valami jobb állapotú volt rendőrautóra, ösztöndíjat a gyerekének, beutalót egy hétre Hévízre, hanem úgy nagyjából semmit. Ha otthagyja a céget, akkor most még jól utánaköpnek. Esetleg hoznak olyan debil intézkedéseket, hogy a rendőr vegyen bérletet a BKV-n. Ha én lennék a BKV vezetője, azért pár percet lehet elgondolkoznék azon, hogy micsoda biztonsági pluszt ad az, hogy a szolgálati igazolvánnyal ingyen utazó rendőr a legkisebb balhé esetén is szolgálatba helyezi magát, erősítést hív, intézkedik, még azelőtt hogy a diszpécserközpont egyáltalán tudna az esetről.

A rendőri életút és társadalmi megbecsülés hátterének biztosítása azért is fontos, mert – tetszik vagy nem – a rendőrtől elvárás, hogy közel legyen a gazemberekhez, hasonlóan gondolkodjon, ugyanaz érdekelje. Rablóból lesz a legjobb pandúr, ahogy a mondás tartja. Egy nagyhangú, erős, kellően agresszív, értelmes, becsvágyó fiúból ugyanúgy lehet kiváló rendőr, mint kiváló rabló. Ha rabló lesz, persze várja a bűnözői karrier a végén a sittel és ötven éves kora körül valami erőszakos bűncselekmény áldozatává válással, ám az elején csillogás van, jó autók, szép nők, miközben rendőr főtörzsként kap bolond százhúszezret és azt, hogy a lányok ugyan ecetet pisilnek az egyenruhától, de hozzámenni… kislányom ez egy csóró zsaru, csóró is marad.

A különbséget két dolog adja: a társadalmi megbecsülés és az, hogy a zsaru hozzájuthat olyan dolgokhoz, amelyeket pénzzel nem tud kifizetni, de „vérrel adózva” kiérdemelhetne. Na ezeket dolgokat szüntették meg mint értelmetlen luxuskiadásokat vagy játszották az erre szolgáló létesítményeket gazemberek kezére. Pedig ezek éppúgy a jó rendőrség kellékei, mint a lézercélzós terminátorpisztoly.

Ez a rendőrség adná normális helyen azt a nyomozati munkát, amelyből jó vádakat lehetne emelni és nem kellene színlelések sorozatára kényszeríteni a bíróságokat.

A bíróságok munkáját, szintén az egyszerűbb érthetőség kedvéért kicsit egyszerűsítem büntető és egyéb bíráskodásra. A büntető bíráskodás a fentiekből már talán sejthetően igen gyenge minőségű inputot kap, az elenyészően csekély számú tettenérést leszámítva rosszul megszerkesztett, itt-ott bizonyítatlan vádiratok érkeznek. Ezzel az a gond, hogy a fránya büntetőjog tele van olyan garanciákkal amelyek azt a célt szolgálják, immár pár száz éve, hogy ne ítéljenek el senkit, ha bűnösségét kétséget kizáróan nem bizonyították. Továbbá azért vannak a védők, hogy az ilyen bizonyítási hiányosságokat kiszúrják.

Igenám, de a bíróság meg azért van, hogy a bűnösöket elítélje. Az elé a választás elé állítják a bírót, bűnösöket engedjen el vagy pedig ne tartsa be hivatása szabályait és ítéljen el olyat, akinek bűnössége nincs kétséget kizáróan bizonyítva. A választás már korábban megtörtént és a büntető igazságszolgáltatás alapvetően rossz irányba fordult. A kulcs a bírói mérlegelés. Ez, – némileg egyszerűsítve – a bizonyítás egyik eszköze. Arra ad lehetőséget a bírónak, hogy ha valamire több bizonyíték is van, és azok ellentétesek (egyik tanú látta az elkövetőt, másik azt állítja máshol látta) a bíró a maga eszére, tapasztalatára, jogi és kriminológiai ismereteire támaszkodva azt mondhassa: az egyik tanú igazat mond a másik pedig valamiért nem, ezért az egyik tanú vallomására alapítja a tényállást ás nem a másikéra. Mivel ezt a bíró a személyes meggyőződése (ő látta a tanút, ő volt kint a helyszínen, ha kint volt, ő látta elsápadni a vádlottat, mikor először felmutatták neki a bűnjelet) alapozza meg, a mérlegelés önmagában másodfokon nem támadható.

Na ebből lesz aztán az, hogy „igaz ugyan, hogy a helyszín mellett éjjel-nappal nyitva tartó benzinkúton senki se hallott semmit, de a vádlott elmondása és a szakvélemény alapján mégis bizonyított, hogy élve kettévágták Fifikét a tacskót”. Adott esetben persze lehet, hogy ordít az eset körülményeiről, hogy valóban a vádlott követte el, viszont ha ennek a jelenségnek teret engedünk, akkor nagyon könnyen becsúszhatnak olyan esetek is, amikor a vádlott tényleg nem követett el semmit, illetve még gyakrabban: a vádlott nem azt és nem úgy követte el, ahogy a vádiratban van.

Már csak azért is becsúszhatnak, mert akárcsak a bíróságon, a rendőrségen sem tettek sokat azért, hogy a rendszerváltás után alapvetően megváltozott környezetre reagáljanak. Olyan mennyiségű és olyan sokféle üggyel találkozik a bíróság hogy érett megfontolásra, alapos mérlegelésre alig marad idő, ám ott az eredménykényszer. Mit tesz a bíró? Mivel az adott gazdasági vagy tűzrendészeti kérdéshez nem ért, kiadja annak a szakértőnek, aki valahogy mindig vádiratszerűen szakérti meg a szakkérdést, majd a vádlottat olyan enyhe büntetéssel sújtja, amit majd nem fellebbez meg, örül hogy megúszta.

Ez felborítja a büntetéskiszabás rendjét, holott az egy külön tudomány és a büntetőeljárás egyik fő mozzanata, amikor az állami hatalom képviselője kimondja (régen ugye a „Magyar Köztársaság nevében!”) mi jár azért a vádlottnak, amit elkövetett. Ez az igazságszolgáltatás igazi „hatalmi aktusa”, ekkor „alkalmazódik” az állami retorzió, minden ezt megelőző és ezt követő kényszerintézkedés ekkor nyer értelmet és legitimációt.

A büntetések kiszabásával kapcsolatban mindig van állampolgári vélemény, mindig van, aki jól odasózott volna neki még vagy tíz évet, és mindig van, aki szánja azért a másfélért is amit kapott a vádlott. Ez így is marad akkor is ha a világ legtökéletesebb ítélkezési gyakorlata lesz nálunk. De nem az van, hanem itt is van egy párhuzamos jogvilág. Itt nem a farkastörvények, hanem a szervezeti megfelelés kényszere irányítja a bírák kezét. Legalábbis tudat alatt, de nagyon sok ítélet mögött az áll, hogy olyan határozatot akartak hozni, amellyel az ezer sebből vérző ügyet lezárták, nem bántják a bírót felülről, nem panaszolja be az ügyész, hogy már hatodik olyan ítéletet hozza, amikor a rossz vádirattal együtt elzavarta a vád T. képviselőjét.

Ez pedig a bíróságon is megrongál két dolgot, amellyel nem véletlenül kezdtem ezt az egész sorozatot: a közvetlen felelősséget és a normális működést.

A polgári szakágakban szintúgy, mint a büntetőben. Ezekben az ágazatokban az okozza a legnagyobb kárt, hogy azt a polgári jogot kellene alkalmazni, amelyről az előző két részben kiderült, hogy nem alkalmas a mai valóság jogi kereteit adni. Nemcsak emberideálja miatt. A bíróságon derül ki másik óriási hibája: a rendszertelensége. Kis kitérő következik.

A XIX. században amikor a mai polgári jog alapjait lefektették, az emberiség önbizalma határtalan volt, a megszülető modern tudomány azzal lépett a történelem színpadára, hogy immár mindent meg lehet észérvekkel oldani. Ezek az eszmei áramlatok a jogfilozófiát sem kerülték el, így a korabeli jogalkotók és jogi gondolkodók olyan jogrendszert akartak létrehozni, amely mindent tud szabályozni, minden jogvitára az írott jog elolvasása választ ad majd. 1794-ben II. Frigyes porosz uralkodó kiadja az Allgemeines Landrechtet, amely ún. kazuisztikus szemléletű törvénykönyv, vagyis nem akart rendszerezni, hanem listaszerűen végigment az akkor létező jogviszonyokon és mindet szabályozta. A nagy XIX. századi kdexek már rendszerben gondolkodnak és nem feltétlenül abban hogy külön deszka és léckerítésügyi szabályokat alkossanak, hanem hogy az univerzális kerítésjogból mindet levezethetővé tegyék. Végül ez lett a mai európai (polgári) jog alapja.

A mai magyar jogalkotás eltért ettől a hagyománytól. Megvannak a kódexek (Ptk, Pp.) ám az újabb területek jogi szabályozását nem a rendszerből levezetve, hanem kapkodva a létező joghoz így-úgy hozzácsapott jogszabályokkal végzik el. Kitérő vége.

Az összevissza polgári és gazdasági jog szinte már angolszász jellegű pervitelt eredményez, csak mi nem ellentétes jogeseteket idézünk a hattal ezelőtti uralkodó idejéből, hanem miniszteri rendeleteket, amelyeket úgy írtak meg, hogy az előzőeket el sem olvasták. A polgári jogi jogvitának pedig nagyon fontos eleme lenne, hogy vissza lehessen fejteni a komplex tényállást (pl. húsz oldalas, félig angolul írt szerződést) a római jogi illetve Ptk. szerinti alapokig és onnan felépíteni az ítéletet. Ez a dekonstrukció-rekonstrukció a mai gyakorlatban nem tud megtörténni, mert a bíróság megfelelő jogi környezet hiányában itt is biztonsági játékot játszik, inkább meghallgat még három szakértőt, minthogy egyszer azt mondja, hogy rendben uraim, nem tetszettek időben előterjeszteni az indítványt, a Polgári perrendtartás szerint pedig ilyenkor az következik, hogy…

Ez a formális, lassú eljárás pedig öli az üzletmenetet és egyenesen vezet az előző fejezetben tárgyalt párhuzamos jogvilágokhoz.

Talán látszik, hogy ezt a témát én befejezni nem, csak abbahagyni tudom, és azt hiszem ez az a pont ahol a sorozat szempontjából minden szükségeset leírtam. Talán sikerült megmutatni a válságtüneteket és azt, hogy ezen a területen égető szükség van a reformokra. Sajnos, ahogy több más dologban, 2010 itt is csak azt az újdonságot hozta, hogy megkezdődött a lerohanás. Baka András félreállítása, a bírák előrehozott nyugdíjazása, a nyomozati szervek szétverése és a TEK megerősítése egyszerű hatalmi lépések voltak, semmi közük semmiféle reformtörekvéshez. Akkor sem, ha néhány új vezetőről egyébként az derül ki, hogy jól dolgozik.

Az a törekvés pedig, hogy a rosszul működő, de azért úgy-ahogy független igazságszolgáltatásban is pártérdekeket akarnak érvényesíteni, a lehető legrosszabb reklám az országnak. Lehet, hogy egy Mercedes vagy Audi méretű vállalatot nem zavar és így a makrogazdasági mutatókon hatása egyelőre nem látszik, ám amint olyanok kénytelenek igénybe venni ezt az igazságszolgáltatást, akik nem tudnak kilobbizni egy telefont Berlinből vagy Brüsszelből, nagy bajban vannak. Meg az állampolgárok is, de a jelenlegi parlamenti pártoknak ez a legkevésbé érdekes.