Mivel fergeteges népszerűségre tettem szert a lencsesólettel, gasztrobloggerelek még egyet. Teljesen primitív étel, céklapüré következik. A recept a Bűvös Szakács blogról van, íme:

10 dkg zeller, meghámozva, kis kocára vágva
10 dkg cékla, meghámozva, kis kocára vágva
50 gr vaj, hidegen

Fél liter vizet fél kávéskanál aszkorbinsavval felforralunk, beletesszük a zellert és a céklát. Addig főzzük, míg meg nem puhul. Leszűrjük, jól kinyomkodjuk. Turmixgépben 50 gr hideg vajjal finomra pürítjük, sűrű szitán áttörjük, sózzuk. Tálaláskor folyamatos keverés közben melegítjük fel, s nyomózsákból adagoljuk a tányérra.

Ez a Molnár B. Tamás univerzumában már nem is az egyszerű, nem is a primitív, hanem a baltával faragott kategória. Persze vakerálhatunk az alapanyag tiszteletéről, meg hasonlókról, de nincs egy félmilliós fagylaltgép, Szent Jakab kagyló, egy katalán séf, aki ugyanezt lóháton csinálja… szerintem az aszkorbinsav is csak azért van benne, hogy ne gondoljon senki arra, hogy az egész recept egy Horvát Rozi könyvből van. Laci bácsi kizárt, nincs szalonnataraj rajta.

Az a helyzet, hogy a nyersen széthentelt cékla lila lével áraszt el mindent és én ezt nem szeretem. Inkább megsütöm. Ehhez előszöris megmosom alaposan a céklát, mivel a sült sár nem jó étel. Ezek ilyen vadalmányi (városi gyerekeknek: billiárdgolyó) méretű satnyaságok voltak. Ez volt az Aldiban. A zeller viszont mint egy kilencfontos ágyúgolyó. Előszedtem egy szép nagy darab alufóliát, és öntöttem rá egy kevés drága fajta olívaolajat.

Mivel a gasztrobloggerálás nélkülözhetetlen kelléke, hogy etno illetve zsiduló fordulatok legyenek benne, vizsgáljuk meg most ezt a műveletet. Szereplők: Eliezer bar Listach, the 6th Roschébb of Rada, csodarabbi, Kohn Izidor, izraelita mozgóárus.

Kohn: Mondd, bölcs rebbe, vajon helyes-e ha a drága olívaolajat, amely Bertolli Robusto márkájú, a fólia és a céklák bekenése után kezünkről nem lemossuk, hanem az testápoló gyanánt beledörzsöljük bőrünkbe?

Rabbi: Ejj, Kohn fiam, hát ha Monica Bellucci lelkesen ezt keni eszméletlen-hihetetlen-hűha kategóriás dudáira, akkor a te kezedre is csak jó lesz, nem?

Kohn: Nagy a te bölcsességed, rebbe, de az a siksze olasz és ráadásul katolikus!? Biztos hogy nem tréfli a dolog?

Rebbe: nem fiam, sem az olívaolaj, mely Erec Jiszráél földjén terem, sem pedig Monica nem tréfli. Mellesleg fiam, majd ha neked olyan erős hited lesz, hogy egyszercsak Monica Bellucci az ágyadban teremjen, az elég erős hit ahhoz is, hogy arra a másfél órára Rachel Berkovitz legyen a neve.

Kohn: Nagy a te bölcsességed rebbe!

Én ugyan még wannabe zsidó sem vagyok, ám ha már ilyen szépen elmélyedtünk a rabbinikus Hagyományban, elmondom, hogy bedörzsölem a bőrömbe a maradék olajat. Sem Rachel Berkovitz, sem Monica Bellucci nem jelentkezett, hogy kér. Ez van.

A céklagumókra random fűszereket szórunk. Ez most a pár éve Pag szigetén vett fűszersó, egy teáskanál curry pur (és vogymuk) illetve bors volt. A borsörlő olajos lett, azóta is csúszik. Becsomagoljuk, 150-200 fok, vagy 2 óra. Energiatakarékos szemléletűek, vagy azok akik  nem felejtik el, tegyenek be vagy két-három nagyobb krumplit fóliába csomagolva, vagy sütőtököt, ha már megy a sütő…

A zellert megpucoltam, majd széjjelvágtam nagyjából, víz, fedő, tűzhely, amíg puha nem lesz. Puha akkor lesz mikor megpuhul.

(time leap, közben a konyhában piszmogunk, illetve ahányszor Faragó Richárd üvölteni kezd, mint egy darázscsípte dervis, bemegyünk megnézni hogy mi votl az amerikaifoci meccsen. Amikor húsz perce nem üvölt, élünk a gyanúperrel, hogy életünk értelme berakott egy dévédét, mivel 1) úgyis a konyhában vagyunk 2) a meccs unalmas. Mert a film nem az. Na mindegy.)

A cékla megsült. Illetve nem sült meg. A való életben főzésnek annyi köze van a gasztroblogokhoz, mint egy Rocco Siffredi gangbang jelenetnek a bensőséges szeretkezéshez. Túl kemény maradt (mármint a cékla, Rocco-t nem tudom) De csomagolja vissza, akinek két anyja van. Nekem csak egy van, így meghámoztam. A céklát. Illetve ez nem egész pontos, ilyenkor a héja lekaparható, mint a zsenge újkrumpli héja, csak a végeket kell levágni. Végek dicsérete itt most nincs, Balassis utalás majd máskor.

Amilyen hülye vagyok, nem vágtam szét a céklagumókat, amitől a turmixgép kellemesen amperszagú lett. Kés és botmixer közbejövetelével, illetve folyadék (a zeller főzőleve) hozzáadagolásával mentetttem a menthetőt. A zellerdarabokból annyi ment rá, hogy a két fő összetevő kb 1-1 arányban legyen jelen  a turmixgépben. Vaj. Ez nagyjából kétszer annyi cucc volt, mint a Molnár B. féle receptben úgyhogy egy tíz dekás vajkocka került bele, meg még a zeller főzőlevéből. Berregett, majd elkészült a püré. Egy kevés bors és só, de nem sok.

Megmaradt a nagykaliberű zeller fele. Megfőve. Mivel se tejszín, se türelem nem volt kéznél, hogy ebből kíméletesen készüljön krémleves (kásás kandírozott kakaduval) a rántás mellett döntöttem.

Elő a nemkozmálós lábost. A rántással annyi gond van, hogy mindig megfutamodok, mielőtt egy kicsit is barnulna, így a rántásaim rendszerint világosak. Most is ez lett volna a cél, mi sem természetesebb, hogy kávébarna, karakteresen pörkölt (de még nem kozmás) színű cucc lett a dologból. Elbambultam. Az El Bulli étteremből kirúgtak volna. Illetve onnan már akkor, amikor kiderül, hogy liszt alatt nem szárított és pelyhesített hódspermát, hanem gabonarőrleményt értek.

Ez van, ezt kell szeretni, ezzel lett berántva. Azóta kitaláltam, hogy ez maga az ázsiai fúzió. Kínai éttermekben fordul elő a hal aromájú csirkehús, nos ez lett a zeller aromájú köménymag leves. Népélelmezési mérföldkő ez. Mivel a hozzávalók elfogytak, nyugodni tértem, miután a DVD is lejárt és a cékalpüré finomnak találtatott. A rántott levest meg nagyon szeretem, majd ütök bele tojást. Előtte felforralom, mielőtt valaki esetleg kipróbálná.