Mivel Nostradamus szerint már pár éve a világnak, a majáknál tavaly fogyott el a centi és Szent Malakiás is az utolsó patronyhoz törte le a csövet, ráadásul péntek is van, itt az idő, hogy tizenhárom jól használható jóslattal lássalak el benneteket.

1. Pomeránia napja felperzseli a gall hódot, mire a tulipán vízbe ér.

2. A keleti lovas legyőzi a szikla rossz szellemét és vihar kerekedik.

3. A gyanakvó sváb fáján déligyümölcs köszönti a hajnalt.

4. A déltengerek zúgó haragját a kardos vitéz öröme tompítja.

5. Az aranyló homok tengere nyugtalan lesz, ha a hajók megsokasodnak.

6. A Szajna szigetén a szajha szilaj szabadságharcost szül.

7. Az Amazonas mentének vitéz vezére vért áldoz a hatalomért de a fák népe győzedelmes lesz.

8. Az ártatlan gida vére öntözi a bivaly síkságát a csata reggelén.

9. A kutyák ugatva köszöntik a kelet királyát a nyugat várában, a végtelen utakra dicsőség napja virrad.

10. A parázna katona elveszíti a csatát de megnyeri a háborút.

11. A kis abbéból óriás lesz, a város utcáin szentelt víz hömpölyög.

12. A majomkirály kiröhögi a népet.

13. A zöld sas költségvetési támogatásban részesül, de senki nem vallja be.

Az úgy van, hogy a különböző, nőknek szóló újságok, amelyeket nevezzünk most lealacsonyító módon puncimagazinoknak, recepteket is tartalmaznak, amennyiben 20 év feletti nőknek szólnak. Az idő múltával egyre kevésbé vicces ruhákat és egyre kevésbé vicces recepteket. Onnan tudom, hogy nem vagyok még idős, hogy egy ilyen akadt a kezembe, amelyben törökös ételek főzésére buzdítanak, meglehetős hülyén.

Ez engem hidegen hagyott volna, hiszen Budapesten a török étterem olyan, mint tavainkban az ezüstkárász és a törpeharcsa. Végülis ehető, de azért a balin meg a süllő valahogy mégiscsak jobb volt, de tán még a pórias veresszárnyú is.

Igenám, de vendégségbe készülvén könnyed snack volt a feladat. Tehát nekiláttam a fenti (fantázia) nevű készítménynek, amely állt grízből, tejből, kevés sóból, tejből és joghurtból. A mennyiségekre nem emlékszem, a yoghurt egy pohárnyi volt, a dara vagy harminc deka, de az is lehet, hogy negyven. Tej annyi, hogy ebből egzakt módon papi állagú anyag jöjön létre. Kivételesen nem a plébános ejakulátumára céloztam, hanem arra, hogy bébipapi. Érdemes várni kissé, hogy szívja magát a dara, mert lehet még kell bele önteni tejet. Ja és egy zacskó sütőpor.

A papit kivajazott üvegtálba öntöm. A recept itt írt néhány hót felesleges lépést a papi elsimításáról. Na ja, barkácsrovat nincs, így az esztrichbetonról ezek nem hallottak. Kicsit hígabb, oszt önterül. Kiskeziccsókolom.

Sül, míg teteje aranybarna nem lesz. Világosbarna. Mert ha belemegyünk az aranybarnába, kérdezhetném, hogy óarany, sárarany, vagy az az arany, amely Blake Lively Emmy-gálán viselt Liu Cseng Waters Cohen szettjének borítéktáskájának borítóján volt. Tehát világosbarna.

A jó recept nem követi a lineáris szerkesztést, ezért olvassuk végig, mert ez nem olyan, mint egy 1.0 angol lányregény, ahol a huszadik oldalon szemérmes pillantás, a negyvenediken nyájas bókok, majd (ugorgyunk) a kétszázhetvenediken a tocsogós erotikát megtestesít kézcsók van. Nem. Itt vannak mellékes cselekményszálak, melyeket a fősodor mellett párhuzamosan kell követni. Na ja, női olvasók közben elmosogatnak, makraméznak, férjük kedvére tesznek az argentin indián fősámán útmutatása szerint és megtanulmányozzák a horoszkópot.

Itt ilyen nincsen, cukorsziripot kell mindössze csinálni, ami egy rész víz, egy rész cukor (esetünkben négy deci víz és kb 30 dkg cukor) összefőzése amíg az egészből Alien-filmkellék állagú anyag nem lesz. Csak ez forró, szóval nem érdemes vele (amíg meleg) Ripley hadnagyosat játszani.

A női magazint módos pesti nőknek írják, akiknek van 800 forintja havonta ilyesmire. Ezzel semmi baj nincs, a forma-1 magazint se csak Schumacher veszi. Mint minden képes újság, nemtől és kortól függetlenül, arról szól, hogy sózzunk rá valamit az olvasóra. Miután az eddig hozzávalók az alapvető élelmiszer osztályon vannak, ez így semmi, ezért nem jár se jutalék, se bónusz, de még egy nyamvadt repiesernyő sem.

Mi hát a megoldás? A legtöbb keleti boltban kapható rózsavíz. Például a salgótarjáni keleti élelmiszerboltban, hát persze. Különleges ízt és illatot ad, kb a folyékony arany, vagy húszéves skót whisky literárában. Természetesen ezek rajtam egy bitang fillért se, így alternatív megoldás után néztem. Ez a hűtőben levő osztrák jégbor lett, amely olyan mint egy, a rossz termőhelyet kivételesen jó kezeléssel kompenzáló édes szamorodni. Vagyis hibátlan desszertbor, illatos és édes. Alkoholos, na, de elforraljuk.

A másik árdrágító tényező a sótlan pisztácia, amely helyett vehetünk sósat és kiáztathatjuk. KIA nincs itthon, így ez az opció sem játszott, de valami csak kellett a tetejére. A szirupba citromot kellett csavarni, így a kicsavart citrom héját jól lesúroltam, pár milliméteres kockára vágtam, és beleraktam a rotyogó szirupba. Hadd főjön. Természetesen tudom, hogy a citrumot felfurdolofán-diciklamát-hexatökönrugáttal kezelik. De valamibe meg kell halni.

Közben Smitterfield hadnagy megkérte Jenny kezét, vagyis előállt a trutymák szilárd és aranybarna habitusa. Kivettem a sütőből. (Kesztyű!) A recept szerint kárómintásra kellett volna szeletelni. A káró az lehet a kártya színe, lováriul hímtag, illetve Efráim ben József Káró néven volt egy neves szefárd jogtudós a Sulchán Árukh nevű kodifikáció alktója. (a receptblog kötelező szemita fordulata ezennel letudva). Dafke négyszetrácsosra vágtam.

Ráöntöttem a meleg szirupot majd vissza a kikapcsolt de még meleg sütőbe. Ördögi tervem ekkor lett teljes, ugyanis a cukroszirupba főzött citromhéj-kockákra rászáradt a cukorszírup, és aztán dehidratálódtak, így pedig létrejött a kandírozott gyümölcshéj. Ohne rózsavíz. Mindenkinek ízlett, legalábbis megértően bólogattak.

Aktuálpolitikai rovatunkat azzal tudom le, hogy kifejezem szolidaritásom az egyetemfoglalók mellett. Attól hogy mindenki szembejön, még ők mennek a jó irányba. Az írott szabályok, ahogy az a fentiekből is látszik, azért vannak, hogy változtassunk rajtuk.

Paradicsomlevest főzni egyszerű. Olaj, liszt, víz, só, paradicsomkonzerv, betűtészta vagy B rizs, ennyi a menzás adag hozzávaló-listája, és már ez se rossz étel. Persze elrontható, például azzal, ha a rántásra nem mint a picit sűrűbb állagot okozó eljárásra tekintünk, hanem a halványpirosra színezendő rántott leves alapjára.

Az arányokra tehát fontos ügyelni, különben úgy járhatunk, mint Lázár János, aki pillanatnyi nagyzási hóbortjában azt hiszi, hogy bokán felül ér a huszadik század második felének egyik legjelentősebb magyar jogi gondolkodójának. Ilyen hibát ne csináljunk.

Ha történetesen délelőtt a szikkadtzsemle-állományt felvágtuk szeletekre, bedörzsöltük fokhagymával és olívaolajjal majd kétszersültté alakítottuk 200 fokon és úgy tíz perc alatt, és még trehányak is vagyunk, akkor van a pulton felejtve néhány szétdörzsölt fokhagymagerezd. Úgy hevernek ezek ott mint egy ifjú politikus korai évei, amint egy vidéki kiskirály táskahordozójaként a Főnök jelenlétében le se ülhetett és végigcsinálta az inasévek minden megaláztatását, egyben megtanulva a számítás és a kegyetlenség minden leckéjét.

A fokhagymagerezd hamarabb éri el a megérdemelt véget, ugyanis finomra vágom, és amikor a rántás már kezd picit barnulni, megy bele. Ezzel hirtelen panírozódik, és így frittírozott fokhagymakockává lényegül, adva egy kis ízt elmúlásával a levesnek. Majd a hideg víz, amely a rántás további barnulásának vet véget, tankhadosztályként masíroz át az idillen. Hát hiába, a párhuzam, az párhuzam, az egyik pillanatban még azt hiszed különleges vagy, aztán hideg zuhany, és rájössz, hogy mész a levesbe.

Az unortodoxia és trehányságom eredményeként darabos olasz paradicsomkonzerv ment bele, mivel azt hittem nincs itthon passzírozott. Megmagyaráztam, hogy elvtársak, ez nem elkúrás, ezt direkt így akartam, mint anno Tokody a legendás csavarását. Antifutballistáknak, az évtized öngólja:

A paradicsomok azonban nem lebeghettek sokáig döglött teknősbékaként a levesben, mert jött a botmixer, amely egyneműsítette őket a fokhagymákkal és az időközben megtalált paradicsom-trutymóval. Ez így, a kreatív fokhagymahasználat ellenére kevés. A fokhagyma, ízanyagként egyedül árválkodik benne, mint striciaudi a parlament előtt, és olyan sótlan is az egész. Ezért aztán természetesen megsóztam. Többször és kicsit sózzuk a paradicsomos ételeket. Van ugye az a százéves praktika, hogy az elsózott ételbe szódabikarbónát kell tenni. Namost a szódabikarbóna az reakcióba lép a mindenféle savakkal így azokkal is, amelyektől a paradicsomnak paradicsomíze van. Tehát utána nem lesz paradicsomíze. Ízetlen lesz, sőt ízléstelen mint egy tizenötoldalas alkotmánymódosítás.

Bazsalikom. Azért mert digós lesz. Sokan szembesülnek azzal a problémával hogy nem gasztro-újságírók. Van aki még főzni se tud, és semmilyen tisztességes szakmát nem talál. Esetleg tarthat sajtótájékoztatót, vezethet áramot, minisztériumot, kecskét madzagon. Naszóval, ha valaki nem gasztroújságíró és nincs se friss bazsalikom, se 9000 forintos kerámia bazsalikomőrlője, akkor trükkhöz kell folyamodni. Ez pedig nem más, minthogy a kicsit már megszáradt teszkós bazsalikomot a kezünk között átmorzsoljuk. Ettől kijön belőle egy kis íz. Meg a kezünk is bazsalikomszagú lesz. De az illat. Noirpova megmondja majd, hogy 1-dezoxi-2-poliolefino-4-meta-2-para-biburidin-cafeto-elefantofán hatóanyaga van neki.

Rizsát is szórok bele. A rizsa helye a levesben van, meg nem árt, ha van benne valami darabos, ha mára rántás nem kapott össze. Persze vannak fogalomzavarosak, akik a rizsa helyét eltévesztik. Egy marék rizsát és egy tányér levest sem érdemelnek.

Dehát, hagyjuk a párhuzamot. Még egy kis bors, szedjük tányérba szórjunk bele a teszkós feta jellegű sajtkészítményből keveset. És ne törődjünk a hülyékkel.