Először is, Tanítóm, bocsánatkéréssel tartozom. Ott voltam, igen ott voltam, pedig nem kellett volna ott lennem. Hát nem érezte minden állampolgár dorgáló tekinteted, melyet Brüsszelből ránk vetettél? Hát nem hallottuk mindannyian atyai hangod: ne indulj el, mert havazni fog! Megmondtad, és mi, felelőtlen, tékozló fiaid, elindultunk.

Megbántuk ezerszer, és ott a hóban, hejj, abban a fene-fehér hóban ezerszer megfogadtuk, Atyuska, Atyuska, legközelebb szót fogadunk Neked! He radivajsztya, hej, Buhurelov herceg cudar birtokának telei! Százversztányi hófúvások, farkasok, amikor végre megjött értünk az élcsapat Kaganovics és Ordzsonikidze elvtársakkal! Hejj, de jó, hogy ezekre közülünk már senki se emlékszik! Pfhejj, sok büdös kommunista, muramista!

De volt remény! Ott ültünk az Audiban, a szélvédőn székely zázlókat rajzolt lehelletünk dere, de téged, téged ó Gazda, nem nyomott el rosszkedvünk tele.

Tudtuk, hogy jössz majd, Hogy ott leszel, ahol mi, akik részeid vagyunk, és veled vagyunk Egész, ott vártunk. Ahogy megláttuk csillani a fekete páncélosokat, Hajdú vezérőrnagy deli élcsapatát, már tudtuk. Vége van, vége van, végre béke van. Hisz eljössz értünk, egyesíted nemzeted!

A csillogó harckocskik bakondként fúrtak előre hóban, és megláttuk, hogy itt a TEK! Büszkén, dalián és marconán! Ilyen lehetett, mikor nemzetünk tizenöt Turán harckocsija megindult a bukásra ítélt Szovjetúnió mellett, ahogy végre gyerekeink az Igazságot megtanulják.

És a végén, ó Tanítóm, jöttél Te. Nem minket mentettél, hiszen mi türelmesek vagyunk. Hanem egy kamionost, aki a nemzet ütőerében a vértest, aki nemzeti büszkeségeink exportálásában segít nekünk. Ilyen vagy te, bölcs, előrelátó és gondoskodó.

Mester, mi mindannyian bocsánatot kérünk tőled, hogy meg kellett minket mentened, Ígérjük és fogadjuk, hogy több ilyen nem lesz. Bocsáss meg, kérlek bocsáss meg. Bumm. Bumm.

(a fenti írást Giró-Szász András dolgozószobájában találták, miután a kormányszóvivő kétszer főbe lőtte magát)