Puskin utca

Már a főút is gyanús. Sehol egy autó, csak egy szép új busz lohol

csendben és megnyílik a sárga alagút. Semmi húgyszag, az eső mindent lemosott és hársfavirágból adott rá, fanyar, finom, városi illatot

Ott, a bölcsészkar vagy tán a szomszéd ház egyik sarokkövén halkan nesszen és göndör fürt pillant fel és felém mosolyog.

Megállok és gyönyörködöm, szemüvegem feljebb tolom, Most, ami ott fürt volt, csak fénysúrolta csorba kő.

Fejbevág a csend.

Egyszerre minden lámpa sárga nappá fényesedik, és a mögöttem osonó árnyék, egy tétova lépéstől elém hömpölyödik

Ki vagy?-kérdi és én válaszolok. Én senki vagyok. Te? Hiszen az én vagyok!

Én üres vagyok. Már elhagytam a bajt és az álom még jól odébb. Előttem fürtök és mosolyok, és nézd ez az egész utca, csak nekem mosolyog.

Nézd őt ott, a göndört, a kacért, mosolya meleg, biztat, hív, megért.

Bizony kacér ő, sóhajt, és hársfaillat-karjával gyengéden meglegyint. Menjél, őt valóban ne kövesd, de  érezd magad itthon: bármikor keresheted.

A fénymarta, sárga, szürke kövek, annyi halál, annyi öreg. Mind mosolyog, int, üdvözöl, kimért, decens, udvarias.

És körbevesz a pillanat.

Itthon vagyok, igen. Értem és értenek. Mosolyok, fürtök illatok, csend, sárga fény, magába fogad. Lépek és nem sietek. Nyakamon szellő, mást dermeszt, most csak simogat.

A kövek, kik annyit haltak és öltek maguk is, simogatnak.

Messze a folyó ami itt van és messze a másik is, az utca a világ, a fürt és a mosoly, ami kő, de néha az enyém. Itthon vagyok itt, itthon vagyok most. De mostmár hazamennék.

Csend, újra csend, pár autó halkan dübörög. Megyek, ez már a tér és vissza se nézek, de hátamon érzek annyi tekintetet. Kik ezek? Ők? Én? Valódiak? Szeretnek? Utálnak? Hívnak? Vagy csak tűrnek? Ha megyek, maradhatok?

Nem nézek vissza, de tudom, rab vagyok. Megtöltött az utca, megtöltött ezer élet és halál, az lettem, aki nem megy sehova, de mindig hazatalál.

 

3 hozzászólás

 1. becsuszoszereles1k — 2013-06-11 01:55 

🙂

PUSKIN

Az élet szekerén

Megrakják néha roskadásig,
de a kocsi vígan repül:
a vén Idő ül a bakon
és hajt, hajt istentelenül.

Reggel beszállunk, nyaktörésre
készen, szívünk csak úgy röpít;
félre lustaság, óvatosság:
“Hajts – kiáltjuk -, az istenit!”

Délre alábbhagy a buzgóság,
a vad iram félholtra ráz;
nézzük a lejtőt, omladékot:
“Lassan – kiáltjuk – hé, vigyázz!”

Estére végre megnyugodna
az összezötykölt társaság,
s próbál a vackán elaludni…
de a kocsis csak hajt tovább.

 2. panamajack — 2013-06-11 23:13 

Nos, ez már valami.

 3. noirp — 2013-06-13 10:28 

térdet, fejet _hajtok_, istentelenül.

RSS feed for comments on this post.

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.