A vicc szerint a mély-belső Walesbe látogató néprajzos megtalálja az öreg Williams-t, aki a falu templomának építőmestere, de senki sem hívja Templomépítő Williams-nek, ő ácsolta a sebes folyású patak fölé a hidat, de mégsem hívják Hídverő Williams-nek, ellenben egy ifjúkori, részegesen elkövetett botlása miatt…

Az amerikai diplomáciát és külpolitikát is általában a botlásai alapján tartják számon, hosszas irodalma van annak, hogy hol és mit néztek be a fiúk. Panamajack kolléga több posztban kifejtette, mennyire kevés köze van a közgazdászoknak egy-egy ország gazdaságpolitikájához, nos a diplomatáknak kb. ugyanennyi köze van egy adott ország külpolitikájához. Számtalan hibás döntést előz meg nagyon jó előkészítő munka, és fejez be olyan vezetői döntés, amely miatt a szakma csak fogja a fejét.

Mindezt azért kell előrebocsátani, mert a magyar rezsim, elért az autoriter rezsimek életciklusának nagyon szép szakaszához, Amerika lehülyézéséhez. Ez annyi életösztönre vall, mint leülni a Fradi és a DVTK táborát elválasztó semleges szektorba, talpig lila-fehér ruhában.

Ilyenkor szokták eleinte az USA-t fogalmatlan hülyék gyülekezetének nevezni, akik azt se tudják, hogy Nyírbogdány a 4-es főút mentén található, de bezzeg a magyar nemzeti érdekbe belepofázni, az megy. (Valaki kérdezze meg Kósa Lajost, hogy mi Missouri, California és North Dakota fővárosa!)

Nos, mielőtt sokan elhinnék ezt a marhaságot, pontosítsuk: az amerikai diplomácia és hírszerzés alapvetően jól és profin működő dolog. (Yes Sir, your colleagues DO know my account number…)

Tartanak a nagykövetségen egy csomó magyarul tudó kollégát, akinek többek között az a dolga, hogy a magyar sajtót kövessék, szemlézzék. Rendezvényeket szerveznek, amelyeken beszélgetnek mindenkivel, akivel csak lehet. Beülnek azokra az előadásokra, ahol bármi számukra érdekes elhangzik, meghívják fogadásaikra azokat az arcokat, akik érdekesnek tűnnek.

Közben az itt működő amerikai vállalatok informálják nyilván a kormányt (mármint az amerikait) hogy az egyes intézkedések hatása mi, ők mit tapasztalnak, a beszállítókra, tényleges költségekre minek milyen hatása van, hány napot marad ki betegség miatt egy itteni alkalmazott, milyen gyorsan ér ki a mentő, és egyéb részletek – ha fontosak és állami nyomásgyakorlást igényelnek. Ebből az irányból is hatalmas mennyiségű, ráadásul a vállalati információfeldolgozáson már átesett, rendszerezett adat áll az amerikai (meg a német, meg a francia…) külügy rendelkezésére.

És ez csak a teljesen legális, nyílt hírszerzés. Ez még kiegészül a szintén teljesen legálisan működő washingtoni think-tankokkal, vagyis alapítványi alapú kutató-elemző intézetekkel (olyan mint a Századvég, csak kevesebb a hülye) ahol egykor nálunk vendégeskedő professzorok, ide egyetemre járt, a nyelvet megtanult diákok, kivándorló entelektüellek elemeznek, rendezvényeket tartanak…

Az más kérdés, hogy mi kerül azokba az egy oldalnál nem hosszabb memókba, amelyeket letesznek a kisfőnök asztalára, és mennyi jut el ebből a nagyfőnök elé és mikor értékelik az információt úgy, hogy operatív (lehallgatás, adatok kilopása) megerősítést igényel, és mikor adják fel a csendes figyelés pozícióját és váltanak át kritikára, és mikor védik meg lézervezérlésű bombákkal a demokráciát.

Tehát amikor két amerikai elnök, majd az amerikai külügyminiszter európai ügyekért felelős helyettese szól be, az nem azért van, mert valami botorságot írt Viktorról az Amerikai Népszava. Nagyonis alapos jelentések előzték meg a dolgot, visszakérdezések, pontosítások, külön memók arról, hogy ki kicsoda, volt nagykövetek, attasék megkérdezése háttérbeszélgetéseken,ez mind kell ahhoz, hogy egy akkora ágyút, mint a mindenkori amerikai elnök szája, elsüssenek.

Ez persze nem jelenti azt, hogy igazuk van. Csak azt ne mondjuk már, hogy nem tudják, hogy mi van. Ők azt is tudják mi lesz. Ezt meg nekünk nem kellene elfelejteni.