Külpolitika kicsiknek 3.

Posted on 2014-11-17 by professzorpizka

A mai posztunk korszerű, multimédiás jellegű lesz. Azért, mert beillesztek ide egy videót (ha sikerül). Nézzük meg együtt, hogy közelebb jussunk a mai poszt mondanivalójának a megértéséhez! A videóban az ősz bácsi John Madden, edzőlegenda.

http://youtu.be/3d_350LtCCM

Na. Ezt csinálja Magyarország, kicsit el van tájolva a súlyát illetően.

Az első részben tárgyalt dolgokat nagyjából minden ország ugyanúgy csinálja, legyen kicsi, vagy nagy. Ám ahhoz, hogy megértsük, mit tehet külpolitika terén egy ország, először le kell mázsálni. Szuperhatalom? Nagyhatalom? Középhatalom? Kishatalom? Kiszolgáltatott kishatalom?

Talán nem meglepő, hogy Magyarország a legutolsó kategóriában van. A szuperhatalom és a nagyhatalom teheti csak meg azt, hogy nagyhatalmi logikával, kizárólag saját érdekeire tekintettel járjon el. A középhatalmaknak ahhoz van elég súlya, hogy bizonyos bulikból kihagyhatatlanná tegyék magukat. A kishatalmaknak ügyességre és szövetségesekre van szükségük ehhez, a kiszolgáltatott kishatalmak pedig egyik néni szoknyájától a másikig szaladgálnak.

Az, hogy a magyar diplomácia 30 napon belül isteníti Putyint, csókolózik Alijev elnökkel, fejezi ki elkötelezettségét Münchenben, kap fejmosást Washingtonban… azt mutatja, hogy Magyarország mindenféle kapaszkodó nélkül sodródik jobbra-balra a nagyhatalmak között.

Külpolitikánkat valami olyan szemlélet vezérli, hogy mi egyedül, nem egész tízmillió lakosunkkal és kiváló szénsavas ásványvizeinkkel tárgyalópartnerei vagyunk a nagyhatalmaknak, ezért elég ezen a szinten jól helyezkedni és minden rendben lesz. Érdekes módon az a kisebbik baj, hogy rosszul helyezkedünk, az igazi probléma az, hogy rosszul mérjük fel a súlyunkat.

Ha felmérnénk, hogy kicsi és kiszolgáltatott ország vagyunk, tudnánk úgy viselkedni, ahogy az ilyen országoknak illik. Meghatározhatnánk elveket és értékeket, amelyekhez ragaszkodunk, néha akár rövidtávú érdekeink ellenére is, annak érdekében, hogy a hozzánk hasonlóan kicsi országokkal együtt súlyt tudjunk képezni a világpolitikában. A többi ilyen kicsivel viszont nemcsak racionális, hanem szentimentális partnerségre is szükség van. Ez viszont beleütközik egy aprócska nehézségbe: Európa történelmébe.

A kellemetlenség eredete 843-ig, a Verduni szerződésig megy vissza, amikor Kopasz Károly nagyjából a mai Franciaország, Német Lajos a mai Németország, Lothar pedig…ööö izé ura lett. Lothar birodalma, Lotharingia szétosztása a későbbi németek és franciák között, több mint ezer évig volt háborúk oka, és csak remélhetjük, hogy az Európai Unió végre lezárja ezt a vitát, mert Nagy Károly (a fenti, vicces nevű uralkodók mind az ő unokái voltak) birodalma ma újra egységes elvek alapján igyekszik magát kormányozni.

Európa nyugati részének történelme tehát felfogható háborúk sorozataként, amelyek egyre nagyobb volumenűek lettek, és talán a harmincéves háborúval érték el azt a léptéket, ahol már jóval messzebbre mutattak puszta helyi konfliktusoknál. A reformációval együtt (meg a kis jégkorszakkal, de ne menjünk most ennyire bele) Európa középső részében olyan feszültségek jöttek létre, amelyek egyszerűen szétrobbantották, és az újraegyesítés a következő évszázadok legfontosabb problémája lett.

Az egykori frank birodalom közepének és keleti részének (meg a határterületeinek) egyesítésére két erős jelölt maradt a 19. sz. elejére: a Habsburgok birodalma és a poroszok. Mindkettőnek sok erőssége volt és sok problémával is küszködött. A Habsburgok fő problémája az volt, ha az ő vezetésük alatt összeállt birodalomban rengeteg volt a nem német lakosság, amelynek elnémetesítésével Mária Terézia óta próbálkoztak, inkább kevesebb, mint több sikerrel.

Ma már tudjuk, hogy a „kis” német egység valósult meg, vagyis porosz vezetéssel, és a Habsburg területek nélkül egyesült újra a Német Birodalom (a második). Az első világháború után (és közben) minden, a központi hatalmak ellen harcoló fél átlátta, hogy a Habsburgoknak esélyt sem szabad hagyni arra, hogy birodalmukat megpróbálják egyben tartani, mert nagy része nagyon rövid időn belül német birodalmi befolyás alá fog kerülni.

Kapóra jött a Habsburgok (és bizony a kiegyezés után annyira hasító Magyar Királyság honatyái) elbaltázott nemzetiségi politikája, amely képtelen volt választ adni arra a kérdésre, hogy mi legyen a különféle szláv, német, magyar, román elemekből összeállt tarka birodalom vezetési formája, ahol megmarad az erő és nem sérülnek a nemzeti büszkeségek.

Az első világháborút lezáró békekötések Németország hátában tarka, széttagolt térképet hoztak létre, olyan országokkal, akik valamiért meg vannak sértődve a többiekre. A csehek, akik bugris parasztoknak tartják a szlovákokat, a magyarok, akik szőröstalpúzzák a románokat és így tovább. Ugyanakkor ezen államok politikai elitjének születése mind a nemzetállami lét kiharcolásához, és a megszerzett nemzeti terület védelméhez kötődik, vagyis mindegyik nagyon nacionalista volt, és jórészt napjainkig az is maradt, akkor is, ha esetleg minden egyéb kérdésben teljesen modern nézeteket vall.

Pedig több közös van bennünk, mint amennyit utóbbi száz évünk történelme sugall. Vannak réges-régi, hagyományos kereskedő-útvonalak, hülyén meghúzott határok miatt haldokló régiók. Ezeknek a kis államoknak réges-régen az lenne az érdeke, hogy együttműködjenek és megkeressék azokat a közös alapokat, amelyeket egymás érdekében mindig megvédenek.

Addig, ameddig ez meg nem történik, addig mindegyik államocska azzal lesz elfoglalva, hogy a többiekkel szemben, a többieket megelőzve érjen el valamit, és ezzel folyamatosan kiszolgáltatja magát a nagyhatalmaknak, legfeljebb azt választhatja meg, hogy melyikhez húzzon. (Igen, Magyarország ezt is elbénázza)

Persze, tudom, vannak kiváló helyi eredmények, mint a netre költöző Észtország vagy a bivalyerős haderőt összehozó lengyelek, vagy a ceausescu-i gyalulás után nulláról építkező Románia.

Hosszú távú, stabil eredmények azonban csak akkor lesznek, ha Közép-Európa kis országai elkezdenek összehangoltan kiállni közös érdekeikért. Tudom, hogy ez egy nagy utópia. De nem reménytelen. Miért?

Az Európai Unió, számtalan hátránya mellett egységes szabályokat és működési kereteket kényszerít ki. Például korlátozás nélkül átjárhatóvá teszi a trianoni határokat, a szolgáltatások szabad áramlásával pedig lehetőséget ad a természetellenes helyen levő nemzethatárok felett álló eurorégiók kialakulására. Ennek megértése kellene, hogy legyen a magyar külpolitika preferenciáinak első három helyén.

Közép-Európa máris eléggé egységes, ennek belátásához elég egy Lidlben levenni egy csomag budipapírt a stóc tetejéről. Ha ott elolvassuk, hogy milyen nyelven van ráírva az, hogy budipapír, akkor fogalmat alkothatunk arról, hogy egy hidegfejű gazdasági elemző (akinek az a feladata, hogy a lehető legkevesebb pénzből hozza ki a budipapír csomagolási költségét) szerint melyek azok az országok, amelyek nagyjából ugyanazok vásárlóerő és seggtörlési (tágabb értelemben: fogyasztói) szokások szempontjából.

Vagyis: nagyjából egységes (gazdasági) méretű, szokású, berendezkedésű országok között van Magyarország. Határvonalak vannak, akár Hamvas Bélát, akár Hofstede-t olvas az ember, láthatja is őket.

Ehhez képest a magyar külpolitika súlyosan hungarocentrikus, Magyarországot, mint valami mindenki felett uralkodni hivatott felsőbb erőt képzeli el, amelyik nyilatkozhat Közép-Európa jövőjéről.

Az előző részben kitárgyalt, fakezűségből adódó bakik kiküszöbölése a sürgős feladat. A hangsúlyok, a partnerek megtalálása, a helyes helyzetértékelés nehezebb és hosszabb, de az ország jövője múlik rajta.

70 hozzászólás

1. karaj — 2014-11-17 14:48

mi az, amiben nem értesz egyet vele:
http://mandiner.blog.hu/2014/10/15/a_maskent_gondolkodas_ujratanulasa_velunk_elo_rendszervaltas_v

70 hozzászólás

Szólj hozzá