A románok már megint előttünk járnak (gondolkodom ilyen poszton is) hiszen egyre-másra csukják le a korrupción ért főmuftikat, még akkor is, ha azért a hírek eljárásokról és ítéletekről szólnak, nem pedig konkrét leültetésről, de az országimázs, az országimázs. Lassan mintha nálunk is megmozdulna valami (mert az amerikai nyomás az amerikai nyomás) de ehhez tudni kéne, hogy mit is kell felszámolnia annak, aki hivatalos baltát ragadva megy neki a korrupciónak.
Képzeljünk el egy sűrű hálózatot, amely csomópontokból és azokat összekötő vonalakból áll. Logisztikusok, supply chain managerek, operations managerek, folyamattervezők ilyen hálózatokkal kelnek és fekszenek. Munkájuk nagyjából és egyszerűsítve abból áll, hogy két pont között a legkevesebb ráfordítással megjárható utat kell megtalálniuk, úgy, hogy egyes pontokhoz vagy útvonalakhoz nehézséget, időt, vagy más, matematikai szempontból standardizálható tulajdonságot kapcsolnak. Egyes pontok és útvonalak pedig a folyamatból nem kihagyhatók, úgy kell tervezni, hogy azok kötelezően útba essenek. Talán ennyiből is látszik, hogy ez nem valami egyszerű dolog, az ehhez értő ember nagy kincs. Én ezen tárgyakból vért izzadva kaptam hármast az egyetemen, ezért hagyom is további elemezgetésüket, enyhe berzenkedéssel gondolva Kwak professzorra (tényleg így hívták), a koreai matematikusra, aki tanította őket.
A konkrét példa kedvéért tegyük fel, hogy Magyarországot megtámadja újra a második és a harmadik ukrán frontja a Vörös Hadseregnek. Ha a fenti tudományokkal tisztában van az orosz stratégiai vezetés, akkor a szolnoki Tisza-hidat fogja elsősorban beküldeni a víz alá. Miért? Mert ott villamosított fővonal metszi a Tiszát, ha ott nincs híd, akkor a Tiszántúl vasúti ellátásához, rozoga mellékvonalakon kell kerülni, mert észak felé legközelebb Tiszafüreden, délnek meg Tiszaugon van híd. A tehervonatokat szét kell szedni rövidebb szerelvényekre (ehhez tolatómozdony kell) további dízelmozdonyokkal kell jobbra-balra küldözgetni őket,hogy találjanak el egy másik Tisza-hídhoz, közben mindenütt torlódást, késést, összességében pedig a vasúti hálózat nagyon nagy kapacitás-csökkenését okozva.
Jól látszik tehát, hogy a hálózat kritikus pontjára dobott bomba sokszorosát rombolja annak, mintha mondjuk végiglőnek-bombáznak akár több várost is.
A korrupció társadalmi mechanizmusait vizsgálva azonnal elénk ugrik a MET-botrány. Itt ugye tíz méter, a magyar-osztrák határt metsző gázcső tölti be a kritikus Tisza-híd szerepét. A gáz liberalizált piacán létrejönnek olcsó „útvonalak”, amelyeket elállva, azokon adót szedve az egész országot meg lehet fosztani az olcsó gáztól, anélkül, hogy ez az átlagembereknek feltűnne. Ha a MET gázcső-monopóliumát „felrobbantjuk” akkor hirtelen beáramlik az országba az olcsó gáz, és a Fidesz sirathatja a kellemes évi 50-60 milliárdos pártfinanszírozási bizniszét.
A korrupció tehát úgy működik, hogy a hatalmi helyzetben levő ember vagy szervezet tudja, hogy a mindennapi élet hálózataiban melyek a kritikus pontok és útvonalak, és ezekre telepedik rá. Ennek több, az országra igen káros hatása van. A legelső az, hogy az adott vonal bejárása megszakad, vagyis valamit nálunk teljesen ellehetetlenít a korrupció (lásd pl megújuló energia terjedésének leállása), elképzelhető, hogy ha valamire kényszerítő társadalmi igény van, akkor a kritikus, ám blokkolt pontot kikerülve az adott tevékenység kockázatosabb és drágább útvonalon, de utat talál magának (például a nemzeti dohányboltokba kényszerített dohányforgalom mellett kialakulnak csempészútvonalak). Ez utóbbi tevékenység eredménye az, amit én „korrupciós gondolkodásnak” nevezek magamban, és a legnagyobb kárt okozza az összes következmény közül.
Ez a gondolkodás eleve nem a gazdasági szempontból optimális útvonalat keresi, hanem a hálózat minden útjával és pontjával, mint politikai változóval számol. Vagyis hiába látja a vállalkozó, hogy ott van az orra előtt a gazdasági lehetőség, nem az egyetemen tanult megtérülési és egyéb számítások villannak át az agyán. Ehelyett azon gondolkozik, hogy azt hány helyen blokkolhatják olyanok, akik saját maguknak akarnak elsősorban korrupciós pénzt szerezni. Kik azok, akik az optimális útvonal egyes állomásain sarcolnak, és kik azok, akik annyira sarcolnak, hogy erőszakkal letérítsék az optimális útvonalról. Ez utóbbira példa, ha mondjuk egy egészségügyi felügyeleti engedélyt csak akkor kap meg a bolt, ha a 100 forintért dolgozó piaci kivitelező cég helyett a 300 forintért dolgozó ellenőr-sógora céggel dolgoztat a megrendelő. Azonnal lett egy plusz 200 forintos kitérő az útvonalban, mellékhatásként pedig kiszorítottak egy tisztességes kivitelezőt, aki vagy maga is kitérő útvonalakra megy (számla nélkül dolgozik, nem jelenti be az embereit) a túlélés érdekében, vagy pedig bezárja a boltot. Innen látszik, hogy milyen sűrű szövevényt csinál egyetlen korrupt pont a hálózatban.
A korrupcióellenes küzdelem természete tehát az, hogy egyrészt olyan szabályokat kell alkotni, hogy a gazdasági tevékenység tervezésekor minél egyszerűbb hálózatok minél biztosabb útvonalai legyenek a vállalkozó előtt. Például egy üzlet megnyitásához ne tíz, hanem csak három engedélyezési eljárás legyen szükséges, az egy helyen leadott adatokat ne kelljen még három helyen leadni, ezzel kockáztatva, hogy még három helyen „bombázzák le a hidat” kényszerítik költséges kitérőkre a vállalkozót.
Másrészt viszont ilyen szempontból tökéletes hálózatot csinálni nem lehet, ezért üldözendő az, aki egyszerűen hatalmi pozíciójával visszaélve változtat egy útvonalat sorompóval lezárt útvonallá, vagy tereli a népet a saját útjai irányába.
Talán látszik, hogy a korrupt hivatalnok vagy politikus a legkevesebb kárt azzal csinálja, ha eltesz egy csomó pénzt. Majd elkruvázza, kocsikra, ruhákra költi, vagyis az a pénz előbb-utóbb visszatalál a gazdaságba, még akkor is, ha elvitte külföldre. Ahogy mondani szokták, a halottas kocsi senkivel se fordul kettőt, így a pénzt el kell költeni, amíg lehet.
Az igazi kárt azzal csinálja, hogy az átlagemberre korrupciós gondolkodást kényszerít, vagyis a normális élet, gazdagodás egyenes útját már ösztönszerűen elvető embereket hoz létre. Ezek az emberek aztán jobbra-balra kitérőkben, trükkökben fognak gondolkodni, és ami a legrosszabb, hatalmi helyzetbe kerülve maguk is el fognak állni útvonalakat.
A korrupcióellenes küzdelemben tehát csak akkor van esély sikerre, ha egy-egy korrupt alak látványos lekapcsolása után meggyőződünk arról, hogy kiiktatása után az addig blokkolt egyenes út átjárhatóvá válik, és nem sarcol vagy terel majd valaki más.
Az amerikai nyomás, amely a Bunge-ügy kapcsán Magyarországra nehezedett, erre példa. A magyar étolaj-cégek a magas áfát és a hülye áfa-szabályok követését blokkolt útnak tekintették, és a cégláncolatos áfa-csalást használták kerülő útvonalnak, kialakítva egy költséges, ezért további áfa-csalással finanszírozott útvonalat, miközben az amerikai kézben levő vetélytárs, akit vezetése nem engedett csalni, versenyhátrányba került. A korrupciós gondolkodású magyar kormány pedig nem értette, hogy mi a baj ezzel, hiszen fel volt ajánlva, hogy a hatalmi pozícióban lévő tényező (a Vida Ildikó vezette NAV) majd szemet huny, és az amerikai cég is elcsalhat annyi áfát, hogy rentábilissá váljon a bolt.
Ez a korrupcióellenes küzdelem rövid lényege. Talán látszik, hogy azért mégse akkora tudomány ez, csak tudni kell hova dobjuk a bombákat. Ameddig mi dobjuk, és nem utasítanak minket a dobálásra, ahogy az Románia után számos jel alapján Magyarországgal kapcsolatban is egyre inkább sejthető. Nem szabad elfelejteni: a külső nyomás mindig a külföldi tőke érdekében hat elsősorban, annak mellékhatásaként lesz jó dolga a magyar vállalkozónak. A hétköznapi, kis hídrobbantókat saját magunknak kell elintéznünk.
