Noirpova: Műelemzés, Két ismeretlen festmény, tárgyuk, problematikájuk és kapcsolataik

Posted on 2016-02-04 by professzorpizka

Tárgyunk Fedotov A gyászolók vigasztalják a közös képviselőt (1849, olaj, vászon) és El Greco Lacotelle-Pietá vagy És feketévé lőn, valamint az szőrzsák (1606, olaj, fatábla) c. művei mélységeinek feltárása.

A művészettörténet számára sokáig ismeretlen, ám a közelmúltban egyszerre felfedezett és elgondolkodtatón hasonló témájú képek új távlatokat nyitnak mestereik œuvre-jének mélyebb megismerése felé, sőt talán nem merészség velük kapcsolatban paradigmaváltást feltételezni; ugyanis jelzik, hogy témájuk sokkal hosszabb idő óta és mélyebben foglalkoztatja az alkotó emberiséget, mint ahogy az akár a köztudatban, akár a szakmai közmegegyezésben rögzült.

Fedotov műve – mely 2016 februárjától a Trottyjakov Képtárban lesz látható – hasonló, kitűnő realista életkép, mint Az őrnagy leánykérőben (ld. az 1. függeléket); keletkezési idejük is igen közel esik egymáshoz.
A szín egy jellegzetes másfélszobás lakásból átalakított iroda. Fedotov ezt a rá jellemző éles szemmel figyeli meg és adja vissza korfestő ecsetjével; a berendezés gazdag részletezettsége által azt is sejtetve a szemlélő számára, hogy mindez kiáltó ellentétben állhat a ház általános állapotával. Hasonló asszociációkat kelt az élénk színekben tartott, fényesen bevilágított enteriőr és az ablakon melankolikusan beszürkülő, télies-ködös „kockautca”-külvilág kontrasztja is.

Irizáló rózsaszín huzatú párnákat látunk a szobában a várakozóknak szolgáló, csillogó lakkozású rattanfotelekben és -kanapén, ahogyan az anyagukba szövött faerezet-mintát megcsillantja a mennyezeti ledlámpa; lilásrózsaszín falat, melyen a fehér keretű, fehér redőnyös, aranyszál-erősítésű ablakban királykék függöny hullámzik foszforeszkáló csillagokkal és holdakkal — és tekintetünket végül az előszoba mediterrán reminiszcenciájú, színesmárványberakás-mintás járólapjára tereli annak virtuózul kidolgozott mintázata és a szoba színeit visszacsillantó rózsás valőrje. A háttérben tarka irattartók és néhány, mesteri ecsetkezeléssel megfestett krómedény-készlet. Az edénykészletek mellett a középkorú női fittség és az MLM egyetemes szimbóluma, az áloé zöldell. Utalnak arra, hogy a megtört közös képviselő nem adja föl a csapások ellenére sem, s igyekszik több lábon állni.
Maga a főalak pirospozsgás, ápolt asszonyság, rövidre nyírt narancssárga hajjal és egy – amolyan korabeli szépségtapasz-, pikáns mouche funkciójú – foghíjjal. Látni rajta, hogy nem könnyen törik meg a rámért sorscsapások alatt, ám most, hogy elveszítette társasháza egyik, már-már domesztikált, közepesen jól tejelő problémáját, mégis megingott.

Álló alakja hármas csoportba szerveződik a gyászolókéval. A két gyászoló – harmincas férfi és nő – egyszerűen öltözött, kissé sápadt alakja kirí a puha enteriőrből; mintha elgondolkodtató ellentétet képeznének a kép teljes egészével. Vajon mi lehet velük az élesszemű Fedotov szándéka? kérdezhetnénk. Ám együttérző arckifejezésük és az, hogy ültükben a közös képviselő felé hajolnak, figyelmesen, mutatja, hogy szívük mélyéből szeretnének segíteni a kép főhősének. A turkálós barna farmert és turkálós csíkos flanelinget viselő, tanárnénis szemüvegű nőalak papírzsebkendőt nyújt a szenvedőnek, láthatóan mély sajnálattól áthatottan; míg a decens öltönyű, magas homlokú harmincas férfi biztatóan mosolyog, egész lényével nyugalmat sugároz.

A háttérben pedig – Fedotov más képeihez hasonlóan – a várakozás, a kíváncsiság, az új kezdetek képviseletében les be egy negyedik, kitűnően eltalált figura az ajtónyíláson. Lilában, kékben és ezüstszürkében tartott haja, visszafogottan rezespiros, ám üde arca, lakkretikülje, bordás bordó cicanadrágja (és élénk tekintete!) avatott szemlélő számára azonnal elárulja a korabeli társasházak tipikus alakját, az ún. térfigyelő– vagy akciónyugdíjast, más néven mammert. Ő zárja le a kép hátterét, és ő jelenti a szemlélő számára a folytonosságot; mi ugyanis nem ismerjük a kép által elmesélt történet végét, ám ő biztosan. S gondoskodik is róla, hogy mindenki megtudja, milyen szívreható jelenet tanúja volt a kicsiny, meghitten berendezett, cseppet sem hivatalos, inkább – ha a kor ízlését pár pillanatra magunkévá tesszük – otthonos, családias irodahelyiség.

Greco képe — melyet restaurálás után valószínűleg a Villa de Santos Flabélos y Ollapotridas-i székesegyházban helyeznek el – a manierista festészet remeke. Sűrű, sokrétegű, nyugtalanító, elmélkedésre késztető. Főalakja a Greco-festményekre jellemzően megnyújtott termetű, ám cseppet sem erőtlen nő. Öltözete, hajviselete — mely aranyszínű és narancssárga — kiemeli a háttérből, ragyogásba vonja alakját. (Felvetődik a kérdés már itt, hogy a vörös vagy narancssárga hajszín vajon a közös képviselő, mint olyan attribútuma-e, vagy szélesebb körben, általános státuszjelző kell keresni az eredetét; pl. álbrókerek, földhivatali ügyintézők, orvos-, ügyész- és asszisztensnők egykorú ábrázolásain). Kezét összekulcsolva az égnek emeli, mintha esküt és fohászt egyszerre készülne mondani. Lobogó nyugtalanság sugárzik egész alakjából; arca erőt és elkeseredettséget egyszerre mutat. Vajon mire esküszik, mit szeretne közölni velünk, és az őt görög kórus módján körbeálló többi nőalakkal? Talán a végítélet közeledtét jelzi a szemlélő és a felé forduló, a háttérből kékesfehéren és zölden kiemelkedő „kórus” számára. Talán azt szeretné értésünkre adni, hogy őt – áldozatos munkája ellenére – már megint felnyomták. Fontos jelentéssel bírnak a főalakot körülvevő, különös, nagyon kevéssé grecoi termetű – telt idomú és leplei alatt erőteljes, oszlop-szilárd lábat, valamint egészen szokatlan jelképet: pisztolytáskát sejtető – nőalakok lábánál sorakozó iratgyűjtő NAV-vászonzsákok is.

Hideg, zord, zárt barnászöld színük a háttérből válik ki, és az égalj színe is egyben. Sötét torkuk ijesztő mélység, utalást hordozva a Jelenések Könyvének egy sorára (Nagy földindulás lőn, és a nap feketévé lőn, mint a szőrzsák). Mindez mutatja a mester bibliaismeretét és a nehéz, sokértelmű szövegben váló átélt elmélyedését, hasonlóan, mint Az ötödik pecsét feltörése c. kép (1608-14, ld. Függelék 2), mely témája mellett csoportfűzésében és metafizikai nyugtalanságában is igen sok rokonságot mutat az itt tárgyalt művel.

A komoly érdeklődésre számot tartó művekről az is kimutatható, hogy valószínűsíthetően hatottak a fin de siécle magyar festészetre. Ismeretükben újraértelmezésre vár Mednyánszky A kulcs keresése c. szimbolisztikus sorozata (A kulcs keresése, Naptalan téli nap, De Profundis a B lépcsőházban, Alagsori hullámok) és egy – magángyűjteményben lévő – szokatlanul kontrasztos, félbemaradt kép, mely az Alagsori hullámok helyszínén örökít meg egy — titokzatos-túlvilágias, zárt (vagy talán már félig fel is tört) — ajtót kijelzők fényénél vizsgáló, megviselt arcú alakokat, köztük egy nőt. Ez utóbbi kép a displayek gyér fehér sugarainak, s e sugarak a pincefolyosón terjedő vízen megcsillanó reflexeinek igazán mednyánszkysan finom kidolgozásáról volt leginkább ismert, értelmezése pedig mindmáig bizonytalan; ám ez most megnyugtatólag változhat.
Azt kideríteni azonban, hogy a művész honnan ismerhette Fedotov és Greco inspiráló képeit, továbbá, hogy milyen magyar vonatkozásai lehetnek még e két rejtélyes sorsú festménynek, ma még művészettörténészeink nemes feladata.

Függelék

A szerző jegyzete

Ajánlom e sorokat

a Professzor Úrnak, aki, tömören-röviden szólván, a legjobbkor adta az écát

anyámnak, aki fogékony lévén a képzőművészetekre (is), így könyvei közt első odanyúlásra megleltem a Spanyol festészetet és egy Venecianov-Fedotov-Perov-könyvecskét, úgy is mint puskát; s aki ugyanolyan lelkesen kultiválta a hiperkoncentrált hülyeséget, mint én

valamint

a Kárpát-medence összes megélhetési társasház-kezelészeti dolgozójának, s az ő tekintélyes létszámú, ideggyötrően éber ezüstkorú segédcsapataiknak: hisz nélkülük ez az írás természetesen sohasem jöhetett volna létre.

22 hozzászólás

1. eltopo — 2016-02-04 11:16

Főorvos asszony, maga nem teljesen normális. 🙂

22 hozzászólás

Szólj hozzá