Van egy trágár mondás a nagyon jólnevelt úrilányokról, akik minden művelethez zsebkendőt használnak. Igaz, gyönyörűek, okosak, kedvesek, de tökéletességre törekvésük tönktreteszi az élményt a szenvedély pillanataiban.

Na, ilyen a magyar komolyzenei együttesek nagy része is. Sokat hallgatom a kesergést, hogy miért van az, hogy Magyarországon komolyzenei koncertre csak hozzám hasonló, üvegbúra alatt nevelt kultúrnövények és naftalinban eltett bácsik-nénik járnak?

Erre a kérdésre adott tökéletes választ az a két koncert, amelyeket egymás után rendeztek meg 2016. március 2-án a MüPá-ban.

Az elsőn, melynek címe a „Gáláns franciák” volt, a Budapesti Vonósok játszott, Pusker Júlia hegedűművész szólózott. Kezdjük a pozitívumokkal: a Budapesti Vonósok nagyon jó zenekar, elsőosztályú, néhol pedig kiemelkedő zenészekkel. Tudnak zenélni, esetükben a kottahiba, a hamisság, a pontatlanság szóba sem kerül. Jók. Pusker Júlia is hibátlanul mondta  fel a leckét, ujjain valószínűleg a hegedűirodalom szörnyetegei sem fognának ki.

Ámde ez a nagyszerű zenekar idegen terepen mozgott. Francia barokk szerzőket kellett volna eljátszani és ez a kellemetlenség határát súroló mértékben nem feküdt a zenekarnak. Rameau szvitjéből, a Gáláns Indiákból játszottak pár tételt. A rizsporozott, előkelősködő, ugyanakkor frivol franciaságból annyi sem volt jelen a teremben, ahány Higgs-bozon előfordul a nagy hadronütköztetőben…amikor az ki van kapcsolva.

Kicsit olyan benyomásom volt, mintha egy népszerű balkáni cigány rezesbanda műsorába a bayreuth-i fúvóskar ugrott volna be. Eljátszották, tán még jobban is, mint ahogy azt eredetileg szokták, de hiányérzet, az volt bőséggel. Ez alól a furcsa átok alól Pusker Júlia sem tudta kivonni magát, XIV. Lajostól ezért az előadásért csak akkor kapott volna grófi címet, ha XIV. Lajos a budapesti koncertéleten nőtt volna fel. Alighanem a Napkirály életéből kimaradtak a gyötrelmes szolfézsórák és a zong.köt. leckék. Az enyémből nem, de hagyjuk a mélylélektant.

A koncert végén eljátszottak egy francia rendelésre írt Haydn szimfóniát. Mindenki fellélegzett. Hazai pályára futott ki a csapat, látszott, hogy az addigi kínos koncentrálást csuklóból jövő frazírozások, elvállalt nagy dinamikai különbségek, egymásra mosolygós kamarazenélés váltotta fel. Ezt a részét a koncertnek én is élveztem, nagyon szeretem a magyar Haydn-játékot. Alighanem Haydn jó előadásában világelsők vagyunk.

Ugyanakkor megkaptuk a választ is: a Budapesti Vonósok egyike azon magyar komolyzenei együtteseknek, akiknek ha le kell térni a magyar zeneoktatásban kijelölt, finomkodó, mértékletes német zenét játszó zenekarok ösvényéről, vége a világnak. Sajnos az általam is mert együttesek és előadók között inkább kivételként fordul elő nem ilyen magyar komolyzenei együttes.

A magyar komolyzenekari „sound” visszafogott, mértékletes, és nagyon alapos. Kafkai továbbélés, amelyet egy-egy illedelmesen elfogyasztott tea erejéig lehet élvezni, de nem akarjuk elképzelni az életünket a teadélutánon megjelent Lujzával, a tanácsos úr leányával. Ha valaki beszédül egy-egy ilyen koncertre, akkor kiszédül. Zárt világ, zárt kódokkal, viselkedési normákkal. Ha megjegyzi, hogy dehát ez kérem unalmas, akkor a barna zakós bácsik és a naftalinos nénik rút barna pincebogarakká változnak, szétcincálják, és megeszik.

Meneküljünk.

Egész a nagyteremig (a Kafkába oltott Louis XIV. teadélután az Üvegteremben volt) ahol a Poéme Harmonique nevű francia régizene-együttes és a Capella Cracoviensis nevű lengyel kórus zenélt, kiemelkedő énekes szólistákkal.

Nem kertelek. Mindenki a teremben lúdbőrözve élvezte a koncertet, ahol két Te Deumot adtak elő. Igen. Misét. És lúdbőrözött mindenki.

A zenekar itt is pontos volt és jó. A különbséget nem az okozta, hogy ez a zenekar korhű hangszereken játszott, bár azért a külön gamba-szekció, a lant-continuo és a virtuóz fúvósok nagyon sokat tett az élményhez. Barokk trombitán ilyen pontosságot ritkán hallani, a két trombitás alighanem specialistája a hangszernek. A fafúvósok közül többen (főleg a Faludy-hasonmásversenyen esélyes fagottista) virtuóz módon cserélgették a hangszereket, előkerült blockflöte, mindenféle kisebb furulyák, szerpent, francia fagott, bombardon. A gambások is megmutatták mire jó a hangszerük. Charpentier és Lully is szívesen hagyta concertino-szerűen egyedül a gambát, a lantot és az énekes szólistát egyes tételekben és ezeknél kijött a gamba hangzásának dús volta, az ugyanebben a fekvésben játszó csellóval még csak hasonlóan hangzóan sem lehet ezeket eljátszani.

A zenekar az anyanyelvén zenélt, látszott, hogy Charpentier és Lully (meg gondolom Rameau, Marin Marais és a többi) nagyon kézben van nekik. Itt megvolt az a könnyedség, amely az előző koncertből hiányzott és nem ment a pontosság rovására. A mindenféle régi fúvóshangszerek hangolása nem csúszott el, nem volt pongyola az előadás, látszott, hogy ugyanúgy halálpontosan ismerik a kottát, mint a Budapesti Vonósok zenészei.

Az énekesek a jó koncerten belül is kiemelkedőek voltak. A két női szólista, Amel Brahim-Djelloul, Claire Lefilliâtre és a lengyel kórus kitűnően énekelt, de a showt ellopta a három férfi.

Jeffrey Thompson tenorista szemmel láthatóan élvezte, amit csinál, hatalmas odaadással játszott. Mindkét mise Miserere-tételében pisszenés nélkül, lélegzetét visszafojtva hallgatta a közönség. Ő biztos kapott volna legalább néhány falut a Napkirálytól.

Benoît Arnould basszista terpeszbe vetett lábakkal, sok levegővel, gregorjózsefien jó dikcióval állt helyt. Övé volt a híres eurovíziós Charpentier-bevezető után az első sor. Ahogy felhangzott szájából a „Te Deum laudámüsz” alighanem nem én voltam az egyetlen a teremben, aki megnyugodva hátradőlt: ez kérem egy nagyon jó koncert lesz.

Marcel Beekman kontratenor magasiskolát mutatott be, játszott a hangjával. A kontratenornak nem a nőies változatát képviseli, hanem egyszerűen a tenor fekvés felett énekelt. Technikásan, pontosan, művészien.

Ez a trió tételről tételre nyűgözte le a közönséget, és a ráadásban is ők szerepeltek.

A végén kicsit olyan érzésem volt, minta egy jó kis Jávor Pálos fekete-fehér film után megnézhettem volna egy dekadens francia játékfilmet az obligát fedetlen keblű nőkkel. Nagy rajongója vagyok a nagyszerű magyar klasszikusoknak, és jelen írásommal a leghatározottabban elhatárolódom attól a kulturálatlan és frivol felszínességtől, hogy ha lehet, inkább Sophie Marceau (igazából Laetitia Casta-é) cicije érdekel. Mikor lesz legközelebb?