• Az évek óta tartó lassú javulás ellenére az amerikai gazdaság újra recesszióban. A munkanélküliség ismét eléri a 19%-ot.
• Pearl S. Buck az első amerikai nő, aki elnyeri az irodalmi Nobel-díjat. A Nobel-békedíjat a „Nansen-féle Nemzetközi Iroda a Menekültekért” szervezet kapja.
• A Fortune magazin júliusi számában közölt felmérés szerint az amerikaiak 67,5%-a elutasítja, hogy az Egyesült Államok Európából (Németország, Ausztria, Csehszlovákia) menekülő zsidókat fogadjon be. A válaszadóknak csak 5%-a pártolta a bevándorlási kvóták emelését és a menekültek befogadását nagyobb számban.
• A 23 éves Frank Sinatrát letartóztatják csábítás és házasságszédelgés vádjával. A vádakat később ejtették.
• Chester Carlson feltalálja a xerográfiát (fénymásolást).
• A Német Birodalom annektálja Ausztriát.
• A Los Angelesben történt súlyos áradások miatt egy héttel késik a 10-dik Oscar-díj átadása. A fődíjat az „Emile Zola élete” című film nyeri el.
• A California Arabian Standard Oil Company (CASOC) elsőként talál olajat Szaúd-Arábiában.
• Az 1937 óta tartó második japán-kínai háború tovább eszkalálódik.
• Április 29-én megszületik Queens-ben Bernard Madoff.
• John és Joe Kennedy Londonba utaznak, hogy az ott amerikai nagykövetként dolgozó apjuknál gyakornokoskodjanak. Apjuk, Joseph Kennedy a hitleri Németország nagy csodálója és támogatója, a nácik szerint „Németország legjobb barátja Londonban”.
• A franciaországi futball-világbajnokságon Magyarország második helyezett, miután veszít Olaszország ellen a döntőben. A következő VB-t csak 1950-ben tartják.
• Meghalt Karinthy Frigyes.
• Hatalmas hurrikán pusztít az USA észak-keleti részén, az első ilyen 1869 óta. Több, mint 800 halott, 57000 megrongálódott ház, példátlan anyagi károk. A pusztítás nyomai még az 1950-es évek elején is láthatóak.
• A Müncheni Egyezmény feldarabolja Csehszlovákiát. Neville Chamberlain brit miniszterelnök szerint az egyezmény garantálja a békét Európában.
• Orson Welles „Világok harca” című rádiójátéka kisebb pánikot okoz az USA-ban, miután sok hallgató valódi híreknek hitte az űrlények inváziójáról szóló fiktív tudósítást.
• Frida Kahlo első egyéni tárlata a new yorki Julian Levy galériában.
• Súlyos repülőgép-szerencsétlenség Jersey szigetén, a pilóta és 12 utasa meghalt.
• Párizsban egy lengyel származású zsidó fiatalember lelövi a német követség egyik titkárát, tiltakozásul Németországban élő családja deportálása ellen. Másnap a német kormány súlyos megtorló intézkedéseket vezet be a zsidó közösség ellen, gyakorlatilag megfosztva a zsidókat állampolgári jogaiktól. Két nappal később egész Németországban véres, szervezett pogrom zajlik, „Kristályéjszaka” néven. Megkezdődik a zsidók tömeges letartóztatása és internálása koncentrációs táborokba.
• Albert Hofmann először szintetizálja az LSD-t.
• A Szovjetunióban bemutatják Eizenstein legújabb filmjét, az „Alexandr Nyevszkij”-t, Prokofjev zenéjével. A monumentális alkotás a Német Lovagrend 1242-es támadását hősiesen visszaverő orosz herceg történetét dolgozza fel.
• Nyikolaj Jezsov leváltásával majd kivégzésével véget ért a Nagy Tisztogatás legnagyobb hulláma. Az új NKVD-főnök a mérsékeltnek tekintett Lavrentyij Berija.

források:

https://worldhistoryproject.org/1938/page/1

http://www.independent.co.uk/news/world/world-history/a-berliner-in-1963-but-did-former-us-president-john-f-kennedy-once-admire-adolf-hitler-8629991.html

https://www.washingtonpost.com/news/worldviews/wp/2015/11/17/what-americans-thought-of-jewish-refugees-on-the-eve-of-world-war-ii/

http://www.thepeoplehistory.com/1938.html

https://en.wikipedia.org/wiki/History_of_the_oil_industry_in_Saudi_Arabia

https://en.wikipedia.org/wiki/Great_Purge

Ebben a posztban próbálunk egy kicsit benézni Orbán népszavazási kezdeményezése mögé. Meglehet, ez most olyan lesz, mint az egyszeri verselemzés, amikor Arany János felnézett: gondolta a fene.

A hasonlók háborúja

A háborúzó felek mindig meg tudják mondani azt az 1700 dolgot, amelyben különböznek egymástól. Másik nézőpontból nézve viszont azt látjuk, hogy minél közelebb állnak egymáshoz, annál véresebbek a leszámolások. Kellő távolságból nézve a legvéresebb háborúk testvérháborúk.

Európa legvéresebb háborúit Nagy Károly egykori birodalmának területén vívták, olyan népek, amelyek nagyon különbözőnek látják magukat, de már egy lengyel is nehezen magyarázza meg a különbségeket közöttük, egy kínai meg tán fel sem ismeri. Ezek a leszámolások viszont a XX. században majdnem Európa pusztulásához vezettek. Az Unió annak a felismerése, hogy fegyverrel az európai dominanciát nem lehet eldönteni, és a feszültség élezése mindenkinek veszteséges is egyben.

Az európai integráció azonban érdekes csavart vett a déli és a keleti bővítéssel. Ameddig ugyannis németeket, franciákat, olaszokat kellett összebékíteni, addig számos dologban különböző, de fejlett Nyugat-Európai nemzeteket hangoltak össze. Ami ezután következett, az bizony nagy kérdéseket vetett fel.

Föderáció vagy birodalom?

Erre a kérdésre egyelőre az a válasz, hogy egyik sem. Ennek eldöntése ugyanis politikai akaratot feltételez, az pedig, nem kis részben a britek bevétele miatt, igen elágazó volt az EU-n belül. Maradt tehát a gazdasági integrációnak nevezett piaszerzés, amely megoldotta a német és a francia tőke expanzióját az egykori keleti blokk államaiba.

Az így létrejött konglomerátum mindaddig nagyszerűen mködik, ameddig arra használják, hogy a központ termékeit vásárolja meg a periféria és a periféria lássa el nyersanyaggal, olcsó munkaerővel a központot. (Bár a nyersanyag már kevésbé hangsúlyos.)

Politikai hiánybetegség II.

A keleti (és déli) országokkal szemben annyi volt az elvárás, hogy legyenek stabilak, tartsanak választásokat, tartsák rendben az infrastruktúrát (nagyjából) és a saját jól felfogott érdekükben ne adóztassák agyon a kközpontból jövő tőkét. Cserébe kaptak a jattból, amelynek az elköltésébe gondosan nem szólt bele senki.

Így tarthatott a kapuzárási pánikban szenvedő Berlusconi háremet, így építhet Viktor kisvasutat, így lehetnek Szlovákiában, Romániában és Magyarországon is olyan régiók, ahol százszor szegényebbek az emberek, mint akárcsak a volt keletnémet részeken.

Legkésőbb a Grexit alkalmával kiderült, hogy az Unió viszont tehetetlen, ha valaki még ezeket a minimál-szabályokat sem tartja be. Sem Brüsszel, sem pedig a legerősebb tagállamok nem tudtak izomból hatalmat gyakorolni olyan szituációban, amikor feltűntek más szereplők is a ringben (pl. Putyin).

A Brexit-szavazás után viszont teljesen világossá vált, hogy ezt a tehetetlenséget nem lehet fenntartani, mert minimális pénzből (a szélsőséges pártokra adott orosz támogatás az Unió keletre menő pénzeinek milliomod részében fejezhető ki) is folyamatos, teljes széthullással fenyegető feszültséget lehet kelteni. Ez pedig nem tartható.

Jöjjön a birodalom

Az Ayrault-Steinmeier dokomentum, amely közös gazdaságpolitikát, közös védelmi, határvédelmi rendszert irányzott elő, kiegészülve azzal, hogy a szlovák elnökség a közös európai (az EU pénzek elköltését felügyelő) ügyészség felállítását felkarolta (naná, a nagy része már mindenütt el van lopva) az azt jelzi, hogy az EU-ból központosítottabb, politikai értelemben is funkcionáló egységet akarnak csinálni, legalábbis érlelődik ilyen politikai szándék.

Mi ezzel a gond? Az iszonyatos költség. Megvan a módja annak, hogy akár Romániából vagy Bulgáriából Svájcot csináljon valaki. Nagyon egyszerű, havonta be kell oda nyomni a brunei szultán vagyonát és előbb-utóbb minden rendben lesz. Persze birodalmi szigorral, az együttműködést megtagadók statáriális kiiktatásával.

Erre pénz még talán volna, de egyáltalán nem biztos, hogy Németország az emúlt hetven év gazdasági csodájának minden fillérjét erre akarja költeni. Akárki megpróbálkozik ezzel, az politikailag is meg fog bukni.

Ráadásul aki az EU bármilyen kiteljesítésével próbálkozik az kénytelen birodalmi gondolattal cselekedni. Az pedig sose sült még el jól, lásd Napóleon, lásd Hitler, hogy mindkét vezető erőtől mondjak példát. Továbbra is meg kell maradnia az alap konzenzusnak tehát, hogy az EU vezető erői a dominanciát nem fegyverrel döntik el.

Nem lenne szokatlan a dolog, ahogy már korábban is írtam, az EU nagy fejlődési lépcsői mindig német-francia konszenzuson alapultak, valószínű most sem lesz ez másként.

Két sebesség

Az EU keleti felén a központi gazdaságpolitika, védelmi politika, ügyészség satöbbi, akkor jut eszébe egy állami vezetőnek, ha romlott marhasztéket vacsorázott és épp rémálmai vannak. A gazdasági szuverenitásukat teljesen feladott országok (mint Magyarország, a maga 80% feletti, EU-ba irányuló exportjával, és EU-fejlesztési pénz függőségével) vezetőinek a politikai szuverenitás maradéka, és ezzel élve a fejlesztési pénzek mind teljesebb lenyúlása az élet.

Ráadásul pontosan tudják, hogy a teljes uniós uralom egyrészt politikailag lehetetlen, másrészt feleslegesen költséges. Steinmeier és Ayrault azt üzente, hogy emelni fogják a kontroll szintjét és erre mindenki igyekszik keleten reagálni. A lengyelek NATO csúcsot tartanak, a románok ezerrel keresik az amerikaiak kedvét, a baltiaknak mindegy, csak ne jöjjenek vissza a szovjetek, a szlovákok mint uniós elnökség, igyekeznek az élére állni és ott húzni az időt.

Orbán Viktor, mint a hagyományosan legönjáróbb keleti vezető belengette a népszavazást, amely a semmiről szól, amelynek az eredményét hetvenféleképpen lehet interpretálni. De ez sem más, mint előkészület arra, hogy a majdani kétsebességes Európában a lehető legjobb pozíciókat tarthasson meg magának az ország élén.

Ahogy az előző posztban kifejtettem, erre a népszavazási kérdésre igennel válaszolni nem lehet. Nemcsak érzelmileg nem helyes, hanem politikailag is ellenjavallt. Ugyanis abban Orbánnak teljesen igaza van, hogy nem szabad feltett kézzel odamenni, mert senki sem akar minket a jóléti, német-francia Európába bevenni a két szép szemünkért. Alkudni kell, keményen alkudni. Minden lépés kontrollért euromilliárdokat.

Más kérdés, hogy ha a dolgok a szoros integrációba irányába fordulnak, az alku természete meg fog változni és meglehet Orbán kiváló taktikai érzéke mellett szükség lesz diplomácia skillekre is, amelyek most fájón hiányoznak. Jön a gó játszma, amelyet Panamajack oly szépen mutatott be ebben a posztban.

A népszavazással feltette az asztalra azt a követ, amellyel úgy gondolja, hogy súlyt képez arra, hogy kilépssel fenyegessen, amelyet a rajtunk átmenő útvonalak miatt nem fognak nekünk hagyni és alkudoznak. Ez határozott politikai húzás, amelynek a kimenetelei ezerfélék lehetnek. Nem tudni, hogy reagál mondjuk Románia, amely nem akar elszigetelődni, hogy reagál Kína, amelynek itt kereskedelmi útvonalai vezetnek a déli kikötőkből észak felé. Nem tudni mit lép erre Németország, esetleg azt mondja, hogy jól van, akkor legyetek kinn és kolduljatok.

Mint mindig, ennek a húzásnak is az egyik fő alapja az, hogy Magyarországon Orbán uralma megkérdőjelezhetetlen, egyszerűen rajta kívül nincs kivel tárgyalni. Nyilván, ha lenne komoly ellenzéke, akkor az bármely külföldi szereplővel azonos súllyal venne részt a játszmában. De nincsen. Azzal, hogy pacifikálták a szocikat (a Hiller- és a Molnár Gyula-féle interjú a Magyar Időkben már a kézhez szoktatás szintje) Simicskát pedig izomból tolják a Jobbikra, újabb nagy lépést tettek a 2018-as kétharmad felé.

A népszavazás pedig már most bénítani látszik az ellenzéket, a nem kézhez szoktatott része is bénán áll, alap ötletek sem jutnak eszükbe (én meg már kurvára nem írok ide egyet se, dolgozzanak, basszameg…pardon my French). Tehát Orbánnak kül- és belpolitikai szempontból jelenleg hasznos dolog ez a szavazás, amelyet ráadásul bármikor eldobhat, ha haszontalan lenne.

Hogy az országnak meg mi a hasznos, az jó szokás szerint a kutyát nem érdekli.

A kvótanépszavazásban nem az a zseniális, ahogy kitalálták (bár az is szép mozdulat volt), hanem az, hogy ugyanazt a kommunikációs csapdát eladják, századjára is a „demokratikus parlamenti ellenzék” nevű, hasmenéses pingvin módjára fogalmatlanul totyogó hülyék gyülekezetének.

Orbán annyival jobb taktikus Cameronnál, hogy olyan népszavazást tart, amelynek az eredménye nem kötelez semmire, de legitimálhat bármit. Izmozást, behódolást, kilépést, tényleg bármit.

A népszavazásra Orbánnak szüksége van, mert régen volt olyan esemény, ahol nemzeti összetartást hívhatott volna össze. Kinyitnak a szavazófülkék, el lehet menni a kormányhoz viszonyulni. Megerősítheti magát a Fidesz tábor, ez voltaképp egy nagy békemenet lesz, nem kíváncsiak senkire, aki bármi mást mondana.

A népszavazási kérdés nagyon fogós, hiszen az IGEN válasz lényegében hazaárulást sugall. Ezért teljesen hülye Fodor Gábor (bár ez nem újdonság) amikor az elmenetelre és az igenre buzdít. Nézzük meg a kérdést:

„Akarja-e, hogy az Európai Unió az Országgyűlés hozzájárulása nélkül is előírhassa nem magyar állampolgárok Magyarországra történő kötelező betelepítését?”

Erre jóérzésű magyar ember nem válaszol igennel. Ezt kellene végre felfognia az ellenzéknek, hogy a magyarok nagy része (például én is) alapvetően nemzeti érzelmű és zsigerileg berzenkedik minden ellen, ami arról szól, hogy Magyarországnak bárki bármit elő fog írni. Még akkor is, ha (mint én) tudja, hogy Orbán saját hatalma biztosítása érdekében nagyjából feladta a szuverenitást.

Nosza, hát itt a zseniális ötlet, bojkottáljuk a népszavazást! Hát persze. Ülj le fiam, egyes.

Vannak olyan bokszvilágbajnokok, akik már akkora bajnokok, hogy csak akkor szállnak ringbe, ha Las Vegasban legalább százmillió dolláros gázsi van feldobva a meccsre és az ellenfél a négy bokszmaffia közül legalább kettőnél már bajnok, vagy elsőszámú kihívó. A vitathatatlan bajnoknak már nem kell máskor ringbe szállni. Örüljön a kihívó, hogy kapott esélyt arra, hogy „összeüthessen” a nagyfőnökkel. Ha nem teszi, akkor a bikinis lány szépen körbesétál a ringen a nagy bajnok öveivel és marad a király.

A népszavazás pont ilyen esemény. Orbán Viktor nem bokszol minden héten. A plebs (és az ellenzék) szórakozhat Rogánnal, Tasóval, az összes kapanyél-hájfej párttitkárral, az az ő súlycsoportjuk. Annyira bénák, hogy amikor L. Simon László megbukik, abból se képesek politikai tőkét kovácsolni.

Októberre kihirdette a vitathatatlan világbajnok, hogy ringbe száll. Az ő szabályai szerint, az ő pontozóinak felügyeletével, de ott lesz a ringben. Pontosan arra számít, hogy senki nem áll oda a ringbe és nem veszi fel a kesztyűt. A bikinis lány körbemegy a ringen és újabb másfél-két évig a bajnok bárkinek, aki azt mondja, hogy ő nagyobbat üt, csak annyit fog válaszolni: valahogy a ringben nem láttalak, kisöreg.

Ha elmenni, és Orbán ellen szavazni nem lehet, az ellenzéknek nem marad más lehetősége, mint a távolmaradás, de nem úgy, ahogy ezt most a sok sértődős bájgúnár előadja. Alternatív népszavazásokat kell fellőni, tanszabadságról, uniós források elosztásáról. (Egyetért-e ön azzal, hogy az EU pénzéből stadionokat építsenek kórház helyett? Egyetért-e Ön azzal, hogy a közoktatásból továbbra is havi/évi X milliárd forintot vonjanak ki?)

Ezek nyilván csak nyers témakörök, kell pár napot gondolkozni egy jogilag is feltehető kérdésen, és hetente bevinni egyet a választási irodára, hogy szeptemberben, amikor ez a kampány finisel, meg lehessen mutatni, hogy hány fontos kérdésben NEM MER népszavazást tartani a kormány, és utána van értelme annak, hogy arról is szóljon a kampány, hogy mennyire nem kényszerbetelepítésről van szó, meg arról, hogy ezekre az emberekre támogatás is járna. Szép politikai feladat.

Ráadásul a bokszmeccsben mindig benne van a kiütés esélye. Aki viszont azt nem vállalja, az nem politikus, hanem beszari alak. Azt hiszem ez a valódi baj az ellenzékünkkel. Pedig a lány a ringben nagyon szép, érdemes megnyerni a meccset.

A Brexit-szavazásra adott értelmeségi reakciók jelentős része a liberalizmus, mint eszme, vagy eszmerendszer válságáról beszél. Olvastam olyan írást is, amely a liberális világrend válságáról. Ez már pontosabb, mert rendszer-válságról ír, de szerintem mélyebbre kell ásni. A politika, a politizálás van válságban. Mielőtt folytatnánk, nézzük meg ezt a kis részletet az utóbbi évtizedek egyik leghatásosabb politikai szónoka, Nigel Farage, a brit függetlenségi párt vezetője beszédéből, ahol épp van Rompuy-t, az EU akkor frissen megválasztott főizéjét ostorozza:

Az angolt kevésbé bíróknak összefoglalom:

„Kicsoda ön, akinek annyi a karizmája, mint egy nedves rongynak, úgy néz ki, mint egy alacsony beosztású banktisztviselő? Ki szavazott önre? Tudom, hogy itt a demokrácia nem túl népszerű, de milyen módon tudják az EU állampolgárai eltávolítani Önt? Sose hallottunk önről, azt se tudjuk maga kicsoda, …(nemzetállamokról beszél)…talán azért, mert ön Belgiumból jött, amely egy nem-ország.”

Ezzel a beszéddel a legnagyobb baj nem az, hogy elhangzott, hanem az, hogy nagyrészt igaz. Van Rompuy tipikus európai politikus. Úrigyerek, apuka egyetemi tanár, ő maga a helyi jobboldali párt ifi szervezetében kezdte, és onnan lett előbb miniszter, majd miniszterelnök, majd bukása után onnan tették át eu-izének. Ez a karrier az EU politikusainak nagy részére igaz és nálunk is ez működik, korábban a KISZ, most a Fidelitas választja ki az igazán ügyes és kegyetlen embereket a feladatra. Megbukni nem tud.

A politikai elitnek kialakult a sajátos nyelve és szimbólumrendszere, amelyben lényegében a magasabb és nemesebb eszmék terjesztésének a lovagjai lettek az új uralkodó osztály tagjai. Ez az osztály megszokta, hogy őket megválasztják, jellemzően 50-70% részvétel mellett zajló választásokon, enyhe többséggel. Az ellenzék szépen megkapja a helyeket a másik oldalon, mindenki megmenekül és lehet továbbra is lándzsát törni a lándzsatörnivaló mellett. A különösen kellemetlen alakokat exportálják Brüsszelbe.

Ma már egyszerűen devianciának tűnik, amikor mindenféle aktivisták különböző csoportok érdekében fellépnek. Holott a világ legtermészetesebb társadalmi tevékenységét látjuk: egy csoport tagjai érdekérvényesítenek, felhívják magukra a figyelmet, szövetségeseket keresnek.

Amikor jönnek a konfliktusok, akkor két reakció jellemző, az egyik a már említett siránkozás, a másik pedig az, hogy az opportunistább része, mint Farage vagy Boris Johnson (egyébként maguk is a nyakkendős establishment tagjai) rámennek a bajban levők érzelmeire. Ezeket szokás, mint populistákat, mélyen megvetni.

Lássunk egy egyszerű példát. Mr. Smith Birmingham-külsőn, mondjuk West Bromwich-ban vagy Wolverhamptonban úgy gondolja, hogy „minden szar a rohadék bokszosképűek és a buzik miatt van”.

Erre ma az európai politikai elitnek kétfajta válasza van:

– az egyik, a szalonképes, az az, hogy ej-ej Mr. Smith, hát hogy lehet ilyen mondani, tessék – a nagyobb és nemesb eszmék jegyében – szeretni a külföldről jött és homoszexuális honfitársainkat, mert ha ilyeneket tetszik mondani, az fasizmus, és ki tetszik kapni.

– a másik, a fuj-fuj populista pedig az, hogy önnek teljesen igaza van Mr. Smith, és igenis ki kell innen zavarni a bokszosképű rohadékokat, és a buzikat meg addig kell verni, ameddig heterók nem lesznek, nem azért mert utáljuk őket, hanem mert ez a helyes.

Megfigyeltük, hogy mindkét válasz foglalkozott a „bokszosképűekkel” és a „buzikkal” de egyik sem foglalkozott azzal, hogy mit ért Mr. Smith a „szar” alatt?

Pontosan ez a gond. Ahol van politika és van politizálás, ott valami olyasmit mondanak Mr. Smith-nek, hogy oké, mindjárt beszélünk a bokszosokról és a buzikról, de előbb, Mr. Smith, beszélgessünk arról, hogy Ön hogy van? Nem jól? Mit szeretne? Esetleg javasolhatunk önnek valamit, ami ugyan jár áldozatokkal de sokkal jobb lesz Önnek? Mi lenne, ha elmondanánk a parlamentben, hogy önnek itt nem jó, és rászorítanánk a kormányt, hogy csináljon vele? Mr. Smith, jövőre választások, ha ránk szavaz, akkor mi már tudni fogjuk mi a baja, és segítünk.

Mr. Smithről most Angliában kiderült, hogy a szavazók felét adja. Meglehet nem mindenkinek ugyanaz a baja, és nem mindenki ugyanazokat okolja érte. Sőt, már hallom is, hogy Mr. Smith legjobban tenné, ha magát okolná, hiszen már régen kezdhetett volna az életével valamit. Ilyet azonban politikus nem mond.

Hülye szavazó nincsen, ha van 50% a szavazók között, akiknek nem jó, akiknek nincsen politikai érdekképviselete, akkor nem a szavazókat kell okolni, hanem azt, hogy a politikus, akinek az lenne a dolga, hogy országa népét vezesse és képviselje, nem ezt teszi.

Ez a hiány messzire menő következményekkel jár. Az összes olyan kritika, amely az üzleti élet és a politikai elit összefonódását ostorozza, valójában ugyanezt érzékeli, mert a politikusi magatartás lényege lenne az óvatosság, amely a nyilvánvalóan létező korrupciós vonzás ellen hat, hiszen a választásokat meg kell nyerni.

Ez az óvatosság hiányzik akkor, amikor a politikus abba nő bele, hogy a nagy és nemes eszmék jobb- vagy baloldali pártját úgyis megválasztják. Az ilyen elkényelmesedett politikai elitek hatalmasat szoktak bukni, ahogy például tette az MSZP és aztán populisták martalékává válnak, akik nem biztos hogy halálra ijednek a megidézett démontól, mint Farage és Johnson.

Ilyen meglepetés, mint a Brexit, még jó pár lehet. És majd akkor is lehet az Eszmét siratni. Pedig az eszme nem tehet semmiről. A kevélység annál inkább.