Hungarian History X

 

Harminchat éves vagyok. A vesztes vagy elveszett generáció tagja.

 

Az előző vesztes generáció gyereke. A szüleim kb. negyvenévesek voltak a rendszerváltáskor. Jó állásuk volt, és kicsi gyerekeik. Az akkori magyar viszonyok között elérhető legmagasabb képzettségük és bő tizenöt éves szakmai tapasztalatuk. Bármilyen ország akkor működik jól, ha a hajó gépházában ilyen ember van sok. A rendszerváltás idején szép csendben kimaradtak a politikai elitből.

Ezeknek az embereknek a számossága és a minősége határozza meg, hogy milyen az ország. Orbán Krisztián emlékezetes, tíz évvel ezelőtti “Féltudású elit” cikke pont arra a problémára világított rá, hogy a szüleim generációjának életéből kimaradt a nemzetközi tapasztalat, a világra nyitottság, legfeljebb magánszorgalomból szerezhette azt meg. Ezért a féltudásúság és az ország nemzetközi versenyképtelensége.

Magyarország a XX. században többször „kikukázta” a 35-50 éves generációt. A forradalmak nem kedveznek ennek a rétegnek, az „újak” bizalmatlanok a régiekkel szemben.

Ma ez a réteg az X generáció, amely nálunk a Száznapos program, de legkésőbb Gyurcsány ámokfutása idején elfordult a politikától. Dolga volt. Pályakezdés, gyerekek. A magyar politikát uraló generáció 55-65 éves, a 35-45 éves réteg pedig nagyrészt berzenkedik a visszatéréstől.

Ugyanakkor, mivel ennek a generációnak már van féltenivalója, sokkal kevésbé hajlandó radikális lépésekre, mint az egyel fiatalabb, a magyar politikába a Momentum révén belépni készülő generáció. A hagyományos pártokban nem tudott feltűnni az új generáció. Az ellenzéki pártokban feltűnt pl. Mesterházy Attila, ami mindent elmond ezekről a pártokról. A kormánypárt pedig egyre inkább gerontokratikus alapokon működik, vagyis ott a 35-45 éves politikusok jellemzően fiatal, helyezkedéssel-könyökléssel elfoglalt apparatcsikok.

Az X generáció politikai súlyát csökkenti a tömeges kivándorlás is, mivel jellemzően a kisgyerekes harmincas családok szánják el magukat a nagy lépésre, mivel a szétvert oktatás és közegészségügy az egzisztenciális kilátástalansággal együtt számukra jelenti a legnagyobb kockázatot.

Vagyis, Magyarország politikai palettája a közeljövőben várhatóan el fog térni az EU többi részének politikai palettájától, jó kérdés, hogy miben lesz más azoknak az országoknak a politikai elitje, akik valószínűleg az EU gyökeres átalakítását (vagy bukását) le fogják vezényelni.

Ezért érdekes Franciaország, ahol viszont az X generáció közepén született Emmanuel Macron nyert választásokat. Át is adom a szót kiváló szerzőtársamnak, a szintén X generációs Panamajack-nek, a francia ügyek avatott ismerőjének:

 

Köszönöm.

Kezdjük azzal, hogy Macron elnöksége szerintem nem kivétel, hanem egy erősödő trend része. Nyugaton nagyjából most jött el az ideje annak, hogy az X-generáció átvegye a stafétabotot a nyugdíjba vonuló baby-boomerektől. Emmanuel Macronon kívül ebbe az új politikusgenerációba tartozik a kanadai miniszterelnök Justin Trudeau és az ír Leo Varadkar is. Erősen valószínű, hogy a közeli jövőben egyre több nyugati országban kerülnek az X-generáció tagjai vezető pozíciókba mind a politikában, mind a gazdaságban. És itt mutatkozik meg az egyik nagy különbség (a sok közül) Magyarország és a „szerencsésebb történelmi fejlődésű” helyek között, nevezetesen az, hogy Nyugaton a második világháború vége óta nem igazán volt „vesztes” vagy más szemszögből nézve „elveszett” generáció.

Ami persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy ne lettek volna egészen súlyos generációs ellentétek, elég csak arra gondolni, amikor a 60-as és 70-es években a baby-boomer generáció (a „68-asok”) fellázadtak, és néhol szabályos háborút vívtak a második világháborút túlélt szüleik, nagyszüleik ellen. Viszont az idő múltával, a fiatalok a kiöregedett generációk helyére lépve szépen a maguk képére formálták a társadalmat: a második világháború idején felnőtt fiatalok megvívták és megnyerték a hidegháborút, a baby-boomerek pedig behozták a politikába, majd a 90-es évek során mainstream ideológiává tették a 68-as eszméket. A legújabb generáció előfutárai Barack Obama (1961-es születésű) és David Cameron (1966) voltak, ugyan még hivatalosan baby-boomerek, de az időszaknak a legvégén születtek, és fiatalkoruk már atfedésben volt az X-generáció gyermekkorával. Azonban sokak meglepetésére mindkettejük progresszív szellemiségű kormányzása kudarccal végződött, és mindkettőt korai baby-boomer, retrográd eszméket követő vezetők váltották – legfőképpen csalódott baby-boomer szavazók támogatásával. 2016-ban egy pillanatig úgy tűnt, hogy az idő kereke visszafelé halad.

De 2017-ben már látszik, hogy nem egészen ez történt, hanem inkább az, hogy a minden megelőző generációnál hosszabb életű, gazdagabb és önelégültebb baby-boomer generáció még egyszer utoljára visszaverte a saját gyerekeik igényét a trónutódlásra. Ez egyfelől rendkívül káros dolog, elég csak megnézni, milyen kaotikus helyzet állt elő mind Nagy-Britanniában, mind az USA-ban a „boomer-puccs” eredményeként, másrészt itt a kulcsszó a „még egyszer utoljára”. Emmanuel Macron 2017-es győzelmének legnagyobb jelentősége talán abban áll, hogy nem egy régi párt hagyományosan kinevelt fiatal vezetőjeként került hatalomra (mint Obama és Cameron), hanem egy teljesen új politikai mozgalom alapítójaként söpörte el a teljes establishmentet – igen, legfőképpen az X-generáció szavazataival és támogatásával (a legfiatalabb választók jellemzően nem Macron, hanem a szélsőbalos baby-boomer Mélenchon mögé álltak be). Példáját kétség kívül sokan próbálják majd meg követni más országokban is – különösen, ha elnöksége sikeres lesz, ami persze még erősen „ha”.

Fontos megjegyezni továbbá, hogy Macron, Trudeau és Varadkar – minden különbség ellenére – egy meglehetősen hasonló politikai eszmeiséget képviselnek, amit én „pragmatikus liberalizmusnak” nevezek. Ez a fajta világnézet ugyan alapvetően globalista és piacpárti, viszont nem tartja a neoliberális berendezkedést a létező világok legjobbikának, és érzékeny a kapitalizmus által okozott környezeti valamint szociális problémákra. Társadalmi kérdésekben toleráns és nyitott, viszont ellenzi a PC vadhajtásait, és nem tartja ördögtől valónak a konzervatív „családi” értékeket sem (viszont beleérti a „nem hagyományos” családokat is!). Támogatja a bevándorlást, de csak kontrollált formában, és elvárja a bevándorlóktól a fogadó ország törvényeinek maradéktalan betartását és a beilleszkedést. Szkeptikus mindenfajta merev ideológiai szembenállással szemben, alapelve az „élni és élni hagyni”, és a politikától elsősorban egy jól működő és mindenkinek élhető ország megteremtését várja el.

Ez pedig valójában az X-generáció világnézetének politikai leképezése. Ez a generáció ugyanis mind a boomerektől, mind az Y-generációtól (millenials) elsősorban abban különbözik, hogy a világhoz alapvetően szkeptikusan, individualistán és pragmatikusan áll hozzá. Távol áll tőle mind a 68-asok világmegváltó lángolása, mind a millenial generáció „kreatív önmegvalósítás mindenek felett” idealizmusa. Az X-generáció nem felforgatni és megváltani, hanem megőrizni és megjavítani akarja a világot. Ezért nem volt eddig annyira aktív a politikában, és ezért aktivizálta magát most, amikor úgy látja, hogy a dolgok veszélyes irányba haladnak.

És pont ez az, ami miatt égetően nagy szükség van az X-generáció mérsékelt és racionális hangjára az ideológiai alapon háborúzó és érzelmi alapon politizáló boomerekkel és millenialsokkal szemben. A XX-dik század második fele a baby-boomereké volt, a jövő a millenials-é. Az X-generáció történelmi küldetése, hogy biztosítsa a békés átmenetet a kettő között, a XX-dikból a XXI-dik századba. Ha sikerül, lesz mire büszkének lennünk.

 

Felböffen a sötétség

A nyári gutaütés- és uborkaszezonban csak kisebb hullámokat vetett a hír, hogy Manninger Jenő, viszonylag az értelmesebbek közé sorolt Fideszes politikus valahogy meg akarta volna akadályozni, hogy Magyarország területén teljesen jogszerűen tartózkodó (magyar kormányszervek által megvizsgált, és itt tartózkodni engedett) családok, pusztán “migráncs” hátterük miatt, a Balaton környékén nyaralhassanak. Természetesen a Facebook-poszt alatt kommentháború alakult ki, riasztóan sok ember akarta, nevét-arcát vállalva, saját kezűleg kiirtani a migráncsokat. A posztot néhány óra után törölték.

Ez a hír alkalmat ad nekünk arra, hogy belessünk kicsit a Fidesz működésébe.

A 2017-es Tusványosi izén, Hidvéghi Balázs, a Fidesz kommunikációs igazgatója két fontos bejelentést tett. Az egyik, hogy folytatják a proletariátus felelőtlen hergelését (kevésbé őszintén ezt negatív/szembesítő kampánynak mondják) másrészt viszont menni akarnak a Facebookra. Ez utóbbi a jelen írásunk szempontjából érdekes.

A Fidesz belátta, hogy a facebook több mint tíz éve megvan, vannak tíz évnél idősebb magyar accountok is már (például az enyém) . Ha a tumblrt, a snapchat-et vagy az instagramot akár figyelmen kívül is hagyhatja a Fidesz, a Facebook-kal egyáltalán nem teheti ezt, mert a magyar nethasználók jelentős része legalább “fészbukozni” tud, ha egyebek még nem is érintették meg.

A Facebookon szép lassan kialakulnak a helyek, ahova az ezotériára fogékony buta nők,  a dicső kardos/tankos múlt imádatából kinőni nem tudó buta férfiak, fociultrák, kismamák, szürrealista művészek vagy épp autótuningolók járnak. Közös vonásuk, hogy egyre kevésbé követik a médiának azt a részét, amelyet a Fidesz óriási erőfeszítések révén megszerzett magának. Kasza Tibi, köszöni szépen, kiválóan megvan anélkül, hogy a Hajdú-Bihari Napló, a Petőfi Népe vagy a Zalai Hírlap egy sort is írna róla.

Az interneten a Fidesz kicsi, de erős végvárakba szorulva létezik, mint amilyen mondjuk a Mandiner. Az internetes tartalomgyártásuk (Origo, Faktor, 888, blogstar) teljes csőd, ugyanaz az agyhalott kisközönség olvassa mindet.

Eközben a Jobbik lazán eléri a saját közönségét a Facebookon, a Momentum, a maga digitális korban született tagságával pedig nagyrészt sose vett a kezébe papír újságot és a tévét is csak a focivébé alkalmából nézi.

Tenni kell hát valamit, ezért adta ki Hidvéghi az ukázt, hogy fokozni kell a Facebook-jelenlétet. És rögtön el is rendelte, hogy “digitális munkatársat” küldenek az egyéni képviselők mellé.

A Manninger-poszt után magyarázni se kell talán, hogy miért. Manninger Jenő akkor volt államtitkár, amikor az államtitkár (helyettes államtitkár, kormánybiztos) nem a “valakinek a hülye rokona” jelentéssel bírt. Egyöntetű vélemények szerint a Fideszes derékhad értelmesebb részéhez tartozik. Mégis sikerült egy jó kis vihart kavarnia egy ötsoros bejegyzéssel.

A Fideszes egyéni képviselő azonban sokkal rosszabb. Orbán Viktor kényétől-kedvétől függő, minden óhajt leső, minden parancsot azonnal és kegyetlenül végrehajtó alakok, akik a maguk területén igyekeznek mindenkit gondosan kinyírni (ezzel útját állva a párt bármilyen belső megújulásának). Nem hagyják ugyanakkor nekik, hogy mindenkit kinyírjanak, a megyei kormányhivatal élén, a megyei önkormányzatban ott ül jó pár olyan ember, aki öt percen belül átveszi a tábláról levett gyalog helyét.

Következésképp ezek kegyetlen janicsáragák, akiknek annyi közük van a Facebookhoz, mint a Ráérünk blognak a Story magazinhoz. Ha rászabadulnak a Facebookra és egyebet is ki kell írni, mint a templom előtti járda friss térkövezésének felavatása, azonnal felböffen a sötétség, a lenézés.

A “digitális munkatárs” célja nyilván az lesz, hogy valami uniformizált, de azért mégis kellően egyéni pofát adjon a képviselői facebook oldalaknak.

Manninger Jenő példája ugyanis megmutatja, hogy a Facebook, legyen akármennyire is már nem új és korszerű, megőrizte az internetnek azt a tulajdonságát, hogy büntet. Vagyis beleszólhatnak azok az emberek is, akik nem függenek a helyi janicsáragától, és a helyiek helyett is lehülyézhetik. Akármennyire is igyekeznek minőségbiztosítani a posztokat, a képviselő urak majd “out in the cold” lesznek, szembesülnek a szólásszabadsággal.

Ha pedig a “digitális munkatárs” egy percre nem figyel oda, jön majd jó sok olyan poszt, amihez képest Manninger Jenő náculása kellemes emlék lesz.

Nem mondjuk, hogy ezek között biztosan ott lesz a következő “köteles beszéd”, csak azt, hogy az esélye jelentősen megnőhet ezzel a lépéssel.

Világok harca, avagy Gyárfás, a somlói juhfark és a normalitás

FIGYELEM, POZOR, UWAGA

az alábbi írás terjengős, unalmas, és nem is különösebben érdekes. A szerző privát sértődéseit és merengéseit írta ki magából, terápiás céllal. Ennek megfelelően most különösebb politikai jóslatot, lényeglátást, ilyesmit ne keressen benne senki, ez búsongó világmegváltás. Köszönöm a figyelmet.

 

A vizesvébét a Balaton mellől néztem, tévékészülék segítségével. Mármint este az ismétlést, mert napközben, ha az idő engedte, kerékpároztam. Most két világról fogok mesélni. Ezek a világok nem harcolnak, csak a fejemben, meg talán pár száz ember fejében, országosan. A többi ember már választott közöttük, és eldöntötte melyikben éli le az életét.

Az egyik világban egy kis ország az utóbbi egy évben bőven százmilliárd forint felett költött az ún. “vizes vébére”. Abban az országban, ahol a kétmilliós fővárosban, minden ellenkező propaganda ellenére nagyon nehéz nem túlzsúfolt uszodába bejutni. Ahol az emberek nagy része nem tud úszni. Országosan két-három helyen viszont felkészítenek talán tucatnyi úszót arra, hogy világversenyeken ússzon.

Közben elindulok egy Balaton kiskörre. A bicikliút hol van, hol nincs, kátyú, kátyú hátán. Autósok húznak el mellettem, félméteres oldaltávval.

A vizesvébét tehát annyi pénzből csinálják, amelyből ezer szebb és jobb dolgot lehetne csinálni, de nem megyek bele a lélegeztetőgépezésbe.

Ami sokkal zavaróbb, az a tévéből dőlő kőkemény nyolcvanas évek, a dagadt és öntelt Czene Attilával, a minden öt mondatba belecsempészett sportkommentátori nyalásokkal. Ahogy minden úszónő (leszámítva a keményen brandingelő Hosszú Katinkát) mindenki egérkéje, nyuszikája, cuncikája, puncikája. Ahogy Hajdú B. István az elvesztett vízilabda döntő után letörten kér elnézést az országtól és a csapat nevében szeppukut akar elkövetni, hiszen hazaárulás történt, abban az országban, ahol a lakosság 85%-a nem bír egyben ötszáz métert úszni, képesek ezek a gazemberek csak a világ második legjobbjának lenni.

Közben Tihany után, egy strand parkolójából kihajtó, a táblát figyelmen kívül hagyó autós miatt a barátnőm vészfékez, borul, szerencsére semmi baja. Még az autósnak áll feljebb, hülye biciklisták. Szerencsére mi tovább tudunk menni, én a nővel foglalkozom, így nem szedem ki a pasast a kocsijából, ám a közelben horgászó alakok válogatott sértéseket szórnak rá, és verést helyeznek kilátásba, erre cifrán káromkodva elhajt. Nagy levegő, kormányt kiegyenesítjük, tekerünk tovább. Milyen jó, hogy ez ugye a kiépített kerékpárúton történt.

A vizesvébén közben kiderül, hogy nincs minden számban aranyesély, sőt, valójában Hosszún kívül senkinek sincsen. De nem baj, mondja dacosan valami barom a kamerába, akkor is mi vagyunk a legjobbak. Pénzszórásban mindenképp.

Egy csomó arab, aki olyan korrupt, hogy otthon se tűrik meg, ezért delegálták az úszószövetségbe, beválasztja Gyárfás Tamást a vezetőségbe, ebből az alkalomból a műsorvezetők és a szakkomentátorok élő adásban leszopják Gyárfást. Az ürge valószínűleg az ország román megszállása után is viselne tisztséget, de azt se zárom ki, hogy az atomvillanás után két nappal hozott szalonnából már újra valami szövetséget vezetne.

Közben a kerékpárúton néhány formátlan, ám szapora lumpenproletár féltucatnyi őrjöngő kölyköt terel maga előtt. Oké, itt a járdán csak a felfestés jelzi, hogy melyik a kerékpárút, de Balatonfűzfőn, ahol valami csoda folytán épült másfél kilométer rendes kerékpárút, mellette három méter széles, fehér murvával felszórt sétaúttal, ott is simán a kerékpárúton andalognak. Mert csak.

Meglepetésbronzérem, örülünk, dehát az aranyak, az aranyak, na jó beszéljünk inkább arról, hogy Ali Musztafa al-Baksisi elnök úr szerint minden idők legjobb úszóvébéje ez. Egy tehetséges DJ simán összemixelhetné al-Baksisi elnök úr ilyen mondatait a legutóbbi öt ilyen vébéről. De ne legyünk szigorúak, a legtöbb úszó aranyos, lihegve mondják a kamerába, hogy jó nekik. Persze az arany, az arany, az nincsen. És ezt okvetlenül neki kell szegezni egy 17 éves csajnak, aki tíz év kemény munka után épp világbajnoki döntőt úszott, és szemmel láthatóan nagyon boldog…lenne, dehát az arany, az arany, mit fog szólni Bástya elvtárs, nincs arany.

Közben Balatonkenesén (vagy Akarattya? Aliga? ezek olyan tökegyformák…) hosszú kaptatón megyünk felfelé, azután a nehéz városi bringáról a barátnőm leszáll és szentségelve tolja. Nekem még bőven lenne hova váltani, de akkor toljuk. Felérünk. Hurrá. Tudják miért toljuk? Elmesélem: a Club Aliga (leánykori nevén MSZMP pártüdülő) a mai napig lezárhat 3-4 kilométert a parti útból, a bringás, a kurva anyját a parasztjának, másszon csak fel a dombra, majd lejön, ha már nincsen Club Aliga.

Katinka csak nyer még egy aranyat, Czene Attila hörcsögfeje is lassan eltűnik a képernyőről, mi meg Szabadifürdőn, a célban isszuk a jól megérdemelt sört/viceházmestert.

A másik világban

A Balaton melletti települések polgármesterei aláírták a megállapodást a kerékpárút közös fejlesztéséről. Tudják, hogy a leggazdagabb európai országokban a jómódú emberek nagyon drága kerékpárokon sokat kerékpároznak. Sok embernek van hétköznapi bringája és külön másik a sporthoz vagy a túrához. Sőt, arról is hallottak, hogy az osztrákok a sportos bringásoknak elkezdték marketingelni a hegyi útjaikat, hiszen az is Alpok, az is meredek, mint a Giro vagy a Tour legendás hegyei, ráadásul komplett infrastruktúra van, amelynek így lehet csinálni egy B szezont.

Nosza, elkészülnek a térképek, az andalgós-tájnézegetős-lángosozós túrákhoz és a harmincas átlaggal tavat kerülő cicanadrágos fiúknak-lányoknak egyaránt.  Az utakat mindenütt jól láthatóan jelölik, megcsinálják, karbantartják. Szembe csapódó akácbokor? Mi az?

Sőt, megállapodások köttetnek a környező megyékkel és nemzeti parkokkal, hiszen a Balatont bármelyik irányba elhagyva az ember kellemes, dimbes-dombos vidékre ér, ahol, ha az út sima, és a cikis kanyarokban van korlát, illetve legfeljebb öt kilométerenként valami árnyas, az eső ellen is védő pihenő, továbbá ivóvíz, a fittebb bringások hatalmasat tudnak túrázni.

Az egészet fejlesztési tervbe foglalják, nyernek rá vagy tíz-húsz milliárd forint EU-támogatást és hozzákezdenek.

Ahogy az utak épülnek-javulnak, elkészülnek a mellékes szolgáltatások. Megfogalmazódik a kerékpáros szállás standard, acélrácsos, lakatos éjjeli tárolókkal, ahova aggodalom nélkül beakasztható éjszakára egy milliós Trek vagy Bianchi (meg persze kötelező a biztosítás). Pumpa, kulcskészlet mindenütt van, a Szövetség (közben a települések szövetséget alakítottak a célra) nagy tételben szerzett be alapvető szerszámkészletet, elsősegélydobozt, emblémázott kulacsokat, kis hátizsákokat, bukósisakot, LED-lámpát, egyéb bringás kiegészítőket. Mindegyiken ott van a balatoni kerékpározás emblémája.

A bringás szállásokat minden nap kétszer körbejára egy furgon (egy indul Füredről az óramutatóval ellenkező, egy pedig Siófokról az óramutatóval megegyező irányban) és a szállásról a csomagokat szolid öt euró díjért fel lehet adni a következő szálláshelyre. A csomagot a Szövetség biztosítja. Így nyugodtan, anélkül, hogy valakinek a kocsival, csomaggal bíbelődni kellene, körbetekerhető a Balaton.

Informatikai fejlesztés is zajlik, elkészül a Balaton app, Androidra és iOs-re. Rajta van az összes út menti kút, szerviz, vendéglátóhely, ahol a bringásokat várják. Ezeken a helyeken szabványos kerékpártároló, tiszta WC várja a bringásokat. Természetesen pumpa, szerszámkészlet, elsősegélydoboz és pótbelső mindenütt van, utóbbi persze nem ingyen.

Az applikációnak száz egyéb funkciója is van. Van benne például útvonaltervező, amely segít különböző átlagsebességekkel túrákat szervezni. Összeköthető az összes ismert biciklis app-pal (Strava, Runtastic, Garmin stb.) így akár sportcélokra is jó.

De van benne olyan funkció, amelyben lehet vércsoportot, gyógyszerérzékenységet regisztrálni, így ha baj van, akkor gombnyomásra a helyszínre hívja a mentőt.

Természetesen fotókkal szerepelnek az idegenforgalmi látványosságok. Az egész a Google Mapsre van felépítve. Persze a szövetség nem felejtkezik el az oktatásról sem, a szezon előtt reklámkampányt csinál, hogy figyeljünk a bringásokra, és a bringásoknak is a kulturált közlekedésről.

Az egész projektben erős a minőségbiztosítás, vagyis az kerül fel az app-ba, használhatja a logót, aki teljesíti a követeleményeket, amelyek között például szerepel, hogy a legmodernebb e-pay megoldásokat is el kell fogadni (nyilván a szükséges infromatikai fejlesztésre van támogatás) vagyis a balatoni bringa app-pal lehet fizetni is. Erre aztán fel lehet kérni megfelelő adatelemző szakértőt, aki segít elemezni a beérkező adatokat, így a jövő évi fejlesztés mehet arra a szakaszra, ahol az app szerint lelassulnak a kerékpárosok, vagy éppen sok a meghibásodás/sérülés. Ahol a legnépszerűbb megállóhely, étterem van, oda esetleg telepíthető plusz tároló.

A Szövetség marketing és PR menedzsere persze közben járja a nagy cégeket, így minden szezonban van üdítő, sör, csoki és más szponzor, aki frissítőállomásokon osztogatja a portékáját, és minden évben van három-négy valami nagy cég névszponzorációjával megrendezett tömeges túra.

Ilyen infrastruktúra mellett is költeni kell persze reklámra, marketingre. De két-három év után a március vége-június eleje, és a szeptember közepe-november vége időszak is szezonná válik, amikor napi 40-50 gazdag belga, holland, német bringás sok helyet, szállásadót eltart. A lejtviszonyaiban az Ardennekre emlékeztető, kolostorokat, szép épületeket rejtő Bakonyra felfigyelnek a “gran fondo” (amatőr túra/verseny) szervezők és megjelenik előbb több tucat, majd lassan több száz nagyon gazdag bringás, aki az olasz árak feléért akar harmadik-negyedik kategóriás (első kategóriás az alpesi hágók, harmadik kategória pl. Szentedréről a Dobogókőre) emelkedőkön bringázni, este pedig valami finom helyi bort inni a vargányás szarvaspörköltje mellé. A borból aztán egy üveggel hazavisz, később karácsonyra a barátainak rendel egy kartonnal.

A somogyi, zalai dombok is lassan kiépülnek, később a Siófok-Szekszárd-Siófok (és a Badacsonyi szüreti nagydíj, vagy épp a Tihany-Bakonybél-Zirc-Pannonhalma kolostorfutam, befutóval az apátságnál) verseny a szüreti szezon egyik látványossága lesz,  a világbajnokságra készülő (vagy az onnan érkező) versenyzők egyik szezonzáró dzsemborija, világsztárokkal, és tízezernyi rajongóval, akik maradnak bulizni, illetve a verseny után letekerik ők is a távot, és kirakják Strava-ra az idejüket. Vagy a családdal körbetekerik a Balatont, esetleg felnéznek a sárga-vörös ruhát öltő Bakonyba. Vendégéjszakák tízezreit produkálva.

Az EU fejlesztési támogatás nagyjából tíz év alatt megtérül. Közben ésszerű költségvetéssel rendeznek egy úszóvébét, és a Badacsonyi Szüreti Nagydíj után, a kerékpáros világszövetség végrehajtó bizottsága a hatodik kör kéknyelű, rizling, olaszrizling, szürkebarát, juhfark után megszavazza, hogy a 2022-es kerékpáros vébé egy Balaton-kör legyen, befutóval a tihanyi apátság udvarán.

Hát, ez az a másik világ, amely csak az én fejemben létezik. Megtalálható Belgiumban, sok magyarral együtt.

 

 

A deklasszált ország

Jogképesség, mire jó az?

A jogi egyetemen valamikor az első év közepe táján biztos elhangzik az a mondat, hogy “Magyarországon minden ember jogképes”. Aztán alktományjogból még tanítanak ilyesmiket, hogy a jogképesség nálunk általános, feltétlen, egyenlő. Még szép, ez a jogállam alapja, hogy nincsenek az emberek jogképességi kategóriákba sorolva, hiszen bármilyen kategóriába sorolás azt jelenti, hogy valaki, valahol eldönti, hogy egyes embereknek járnak dolgok, másoknak pedig nem járnak.

Persze ez nem volt mindig így, sőt ma is inkább csak azt mondhatjuk, hogy a jogi egyenlőtlenségnek nincs intézményes formája. A “Magyarországon minden ember jogképes” mondat csak annyit jelent, hogy a szülészeten nem bélyegeznek azonnal valakit jobbágynak, rabszolgának, helótának. Nincsenek “whites only” feliratú ajtók, ahol a lakosság nagy része nem mehet be. Mondom, intézményesen. Nincsen 2017. évi MMMXL tv. a cigányok külön ülőhelyeiről a tömegközlekedési járműveken.

A tökéletes jogegyenlőség azonban olyan dolog, mint a tökéletes demokrácia: nem létezik. Lehet és kell törekedni az elérésére, de soha nem fog megvalósulni, mert ahhoz alighanem teljesen egyforma emberekre lenne szükség, meg valami falanszterre. Kár azonban ezzel megnyugtatni magunkat.

Ma, Magyarországon az összes jogvédő szervezet hangosan tiltakozik olyan dolgok miatt, amelyek a jogegyenlőség, az egyéni jogképesség korlátozását okozzák. Vajon igazuk van? Sajnos igen.

A jogképesség intézményes korlátozása az Európai Unió jogi követelményei miatt tabunak számít és a mindenkori magyar politikai elitnek annyi esze azért van, hogy a bármennyire is szívesen vezetne be jó kis numerus claususokat, szegregációt, választójogi korlátozásokat, nem teszi meg, különben azonnal a figyelem középpontjába kerül, mint Lengyelország és előbb-utóbb az ilyen szabályokat vissza kell vonni. A nemzetközi partnerek, ha maskara formájában is, elvárják a jogállami játékszabályok betartását.

Meg kell azonban nézni, hogy de facto vajon van-e jogegyenlőség? Fel kell tenni a kérdést, hogy XY állampolgár elmehet-e a bíróságra és elmondhatja hogy mi a baja, és reménykedhet, hogy eldöntik a jogvitáját? Vagy ő pont nem, mert az ellenfele “túl nagy ember” ? Vajon egyenlő munkáért mindenki egyenlő pénzt kap?

A képen is látható dabasi eset új minőséget jelent a jogállam lerombolásában. Itt ugyanis nem valamilyen körülírható etnikai vagy társadalmi kisebbségről van szó. Nem arról van szó, hogy a nagyrészt mindenféle afgán meg szír bevándorlókra a büntetőeljárás bizonyos részei nem vonatkoznak. Nem arról, hogy a cigány gyerek nem iratkozhat be az alapítványi/református/katolikus iskolába.

Sokkal többről. Vágó Gábor népszavazása kapcsán merült fel, hogy majd emelik az illetményalapot és ettől nő majd általában a jövedelem. Itt pedig azt látjuk, hogy olyasvalakit keresnek, aki nem cigány, nem migráncs, nem homoszexuális, nem tagja nyíltan valami belvárosi ultraliberális gittegyletnek. Egyszerűen keresnek egy Hogyishívjákné Marikát, aki magyar, érettségije van és aktát fog tologatni a rendőrségen.

Ismétlem: az illető teljesen “sima” többségi magyar lesz. Mégis, a munkájára nem fog szabályozni – az egyébként szégyenteljes – közalkalmazotti bérezés, hanem ő egy másik törvény alapján, sokkal kevesebb bért fog kapni. Kevesebb szabadságot, pótlékokat, Erzsébet utalványt, Szép kártyát, ilyesmit.

Miért? Egyszerűen azért, mert a társadalom egy másik csoportja a közjavakat annyira magához vonta, hogy az állam a társadalom többi tagjának nem tudja kifizetni az egyébként nekik törvényesen járó bért, ezért megalkotta a közfoglalkoztatást, amely elvileg munkához egyébként nem jutók foglalkoztatási formája lenne. Valójában azonban indok arra, hogy bő 100 euróért dolgozzon valaki egy olyan állásban, amely törvényesen egyébként egy 500 eurós állás.

De ez még semmi. Ugyanis a közalkalmazott, defőleg a köztisztviselő/kormánytisztviselő kirúgásának szabályai vannak. (mondjuk a kormánytisztviselő kategória azért lett, hogy ezek egy részétől megszabaduljanak). A közfoglalkoztatott viszont kirúgható egyszerűen azzal az indokolással, hogy nincs rá keret. Vagy gyakorlatilag bármilyennel, hiába is gondolkodik bíróságra menésen.

Ez nem más, mint a másodosztályú állampolgárság. Ugyanazért a munkáért töredék pénz. Munkavállalói jogok nélkül, kiszolgáltatva a felsőbb osztály kénye-kedvének. Intézményesen, hiszen a közmunkásnak nem jár az, ami a közalkalmazottnak. Hogy azt csinálja közmunkában, mint előtte közalkalmazottként? Sajnáljuk, a deklasszálás, az deklasszálás.

Utóhang

Ez egy konzervatív blog, amelynek egyébként nem tartozik a profiljába a szociológia és a társadalmi egyenlőtlenségek feszegetése. Viszont, amennyire én követem a mindenféle, magukat progresszív balosnak mondó szervezeteket, a fenti problémáról mindenki mélyen kussol. Őszintén remélem, hogy csak azért, mert egyébként fogalmuk sincs róla.

Vágó Gábor, a hülye

Vágó Gábor kemény versenyben van Gyurcsány Ferenccel és Botka Lászlóval a “leginkább Orbán Viktor kezére játszó ellenzéki politikus” kitüntető címért. A tét nélküli baloldali ellenzékieskedés díjnyertes sampionjaként beadott vagy tucatnyi népszavazási kérdést, amelyekből – minő meglepetés – a független, és egyáltalán nem szervilis csinovnyikokból álló Kúria átengedte az alábbit:

„Egyetért-e Ön azzal, hogy köztulajdonban álló gazdasági társasággal foglalkoztatási jogviszonyban álló személy onnan származó éves jövedelme a köztársasági elnök tiszteletdíjának éves összegét ne haladhassa meg?”

Ezt fogja most a Ráérünk blog, indulatoktól egyáltalán nem mentesen kivesézni.

Az ok, amiért ez a dicső baloldali gondolkodó ezt felvetette, nem más, minthogy Matolcsy szeretője illetve mindenféle egyéb seggevégei disznó sok pénzért vakargatják ami viszket, különböző állami kamucéges beosztásokban.

Egy normálisan működő országban ezen cégek nagy részét egyszerűen megszüntetik. De nem úgy Vágó “hasta siempre” Gábor világában, ahol Matolcsy és még néhány, kapuzárási pánikban szenvedő idióta szeretői és haveri köre kedvéért örök időkre (muhaha) bebetonozzák az állami vállalati vezetői fizetéseket a köztársasági elnök béréhez.

Vágó “Hámán Kató élmunkás brigád” Gábor szerint az állami vállalati vezetők ellen védekezni kell, mint a szarvasmarhák kéknyelvűsége ellen, és ez már örök időkre (ezúttal nem muhaha) így is marad, amíg itt állami cégek lesznek, addig mindig tartani kell attól, hogy egy-egy jógatanár vagy hülye unokaöcs sürgős Audi-beszerzéseit kell itt majd kifizetni.

Vágó “Munkáshatalom” Gábor, úgy tűnik, nem bízik abban, hogy itt egyszer majd egy nála értelmesebb emberekből álló kormány kerül hatalomra (lássuk be, ebben azért van igaza, nem nagyon látszik most erre esély) amelyik mondjuk az mondaná egy multicégnél középvezetői szintre jutott magyar embernek (havi 7-10000 euró) hogy öreg, gyere el CEO-nak mondjuk valamelyik közműcéghez, netán a MÁV-hoz és segíts nekünk gatyába rázni. Miért? Mert nem akarjuk, hogy az legyen, mint a magyar fociban, ahol negyven éve ugyanazok a Jóska és Pista bácsik az edzők.

De, persze, kedves tehetséges, képzett, kapcsolatokkal bíró fiatal, elégedj meg 1.537.xxx.-Ft. havi illetménnyel, mindenféle kiegészítés, cafeteria vagy cégautó nélkül, mert Vágó “Bakunyin” Gábor prolihergelő népszavazást tartott a “gazdagok” ellen, olyan nagy elődök nyomába lépve mint Gyurcsány Ferenc, vagy Orbán Viktor. Ők is mennyit lendítettek az országon, ugye.

Nade, Vágó “Terézvárosszkij Komszomolec” Gábornak erre is van frappáns válasza. Kapaszkodjanak, mert most olyan érvelés jön, amely még Kósa Lajost is a padlóra küldené: A köztársasági elnöki illetmény a mindenkori köztiszvtiselői illetményalap harminckilencszerese, tehát, ha Matolcsy seggevégeinek fizetését emelni akarnák, akkor emelni kell a köztársasági elnök illetményét, tehát emelni kell a köztisztviselői illetményalapot, és voilá, mindenki kurva sok pénzt fog keresni.

Kemény, ugye?

De a szomorú része a dolognak az, hogy úgy tűnik, Vágó “Madrid határán” Gábornak fogalma sincs arról, hogy mi megy ebben az országban. Hogy a Matolcsy-seggevégek egyáltalán nem a bérükkel okozzák a legnagyobb kárt. Hanem azzal, hogy egy tolvonással több közpénzt költhetnek el, mint az éves fizetésük. Mindezt abban az országban, ahol mai hír, hogy 237 millió forintért auditálták a BKK viccnek is rossz webshopját. az évi közel húszmillió forintjával számolva (ennyire jön ki a vágóista bérplafon) 12 állami felsővezető bére…

És nem tudja Vágó “a rablánc a lábon nehéz volt” Gábor azt sem, hogy milyen az, amikor a könyvtáros, az iskolatitkár, az önkormányzati hivatal előadója szépen ki van rúgva, majd közmunkásként visszavéve, és legyen hálás, hogy a neki egyébként jogosan járó kb 120.000-150.000.-Ft. bruttó helyett kap nettó 47.000.- Ft-ot…ha befogja a pofáját.

Ez utóbbit javasoljuk egyébként Vágó “nagy munka vár ma reátok” Gábornak is. Mert ez egy idióta. De ezt csak azért feltételezzük róla, mert jóindulatúak vagyunk.

A telekom és a bukásra érett rendszer

Rögtön az elején a legfontosabb dolog: a cikk nem szól arról, hogy a rendszer megbukott, vagy a közeljövőben meg fog bukni. Arról szól, hogy valamennyi olyan ok, amely a bukásához fog egyszer vezetni, már most fennáll, de ettől még simán lehet, hogy évekig fennmarad.

Az esemény tehát az, hogy száz év totojázás után a Telekom megfelelő alcége sok pénzért megcsinálja a BKK online jegyrendszerét, amelyet az első – szerencsére etikus – hacker simán feltör, majd amikor ezt jelenti a fejlesztőnek, még az éjjel elviszi a rendőrség.

Ez az esemény olyan, mint amikor az Izlandról szóló természetfilmekben mutatják a lávát. Általában ezek a dolgok valahol a tenger mélyén zajlanak, de most megnézhetjük ultra HD felbontásban, Kautzky Armand bársonyos, ám kissé fontoskodó narrációjával az egészet. Nosza.

Hétköznapok tévedhetetlensége 

Kezdjük azzal, hogy ami történt, az semmilyen szempontból sem rendkívüli, minden tünet megtörténik naponta sokszor az egész országban.

A német gyökerű felvilágosodás, amely – a franciával ellentétben – nem nyakazta le a felvilágosult abszolutizmus szinte teljes elitjét, megőrizte az államrezon tévedhetetlenségébe vetett hitet. Akinek az Úr hivatalt ad, annak eszet is ad hozzá, tartja a mondás. Vagyis, akit nálunk kineveznek helyettes államtitkárnak, az azonnal mindentudó szakértővé válik.

Ennek kiváló példája Tarlós Pipi, aki várost vezet, pedig ha csak kicsit butább lenne, akkor már nemhogy várost, hanem áramot se tudna vezetni és tökéletes szigetelőként viselkedne. De, a folyamszabályozástól kezdve a kerékpárutakon át a parkokig, mindenhez jobban ért, mint az ezekből a témákból doktorált kritikusai, akiket hol burkoltan, hol nyíltan lehülyéz.

Nem kell ezt a mostani Fidesz-kormánynak tulajdonítani, ha az ember fellapozza Ady Endre újságírói működését, akkor látja, hogy száz éve pontosan ugyanez volt a helyzet, és tényleg vissza kell menni Nagy Frigyesig és Mária Teréziáig, hogy a gyökerekig elérjünk.

Amikor tehát a T-Systems feljelenti szegény hekkelő Józsit, akkor dolgozik a sértett tévedhetetlenség. Nem biztos, hogy a cégnél, hanem a megrendelőnél.

Nem biztathatok senkit azzal, hogy ez nem fog fokozódni. Naponta jönnek hírek ehhez hasonló baromságokról, pár napja olvastam, hogy a Prága felé közlekedő EuroCity vonatokat részint megszüntetik, részint befogják a váci elővárosi zónázó forgalomba. Nyilván nagyon népszerű lesz majd a nemzetközi expressz, ahogy Dömösi átkelés megállóhely kivételével minden állomáson és megállóhelyen megáll…

Reakció

A zavaró tényező tehát nem a hülyeség, hanem az hogy valaki szólni mer. Lehetnénk konzervatívok és mondhatnánk, hogy miért törte fel, miért nem írt egy levelet a hiba részletes bemutatásával? Hiszen a Btk. alapján bizony bűncselekmény történt.

Ha valaki bármilyen jószándékú levelet írt már magyar hivatalnak, vagy nagyvállalatnak, tudja, hogy onnan épeszű reakció nem várható. Saját praxisomban leveleztem már hónapokat az egyik hazai gázszolgáltatóval, hogy egy megsemmisült épületre lehetőleg ne számoljon már el gázfogyasztást, végül bíróságra kellett menni.

Ráadásul hekkeréknél világszerte az a szokás, hogy így lesz valakiből kiberbiztonsági igazgató, hogy bebizonyítja, hogy be tud törni.

Nade nem ott, ahol a korlátolt buta alattvalók packáznak az okos és tévedhetetlen hivatallal.

Kummantás és nyalás

De a legérdekesebb rész a rendőrség reagálása. A diktatórikus vezetésre ugyanis kétféle szervezeti reakció létezik: az egyik a kummantás, a másik a nyalás.

A kummantó hivatal, amikor megkapja este tizenegykor, hogy Pattanásos Patrik, potenciális kiberbűnöző ügyében nyomozni kell, mert képes volt rámutatni arra, hogy Tarlós emberei már megint hülyék voltak, mint a sötét éjszaka, akkor elkezd nagyon szabályosan dolgozni.

Előveszik a megfelelő nyomtatványt és kitöltik. Erről a törzsőrmester úr jelentést terjeszt fel a százados úrnak, aki felterjeszti láttamozásra a kapitány úrnak, aki másnap délelőtt láttamozza, majd felterjeszti az ügyész úrnak, kérve állásfoglalását, hogy kíván-e szoros ügyészi felügyeletet ellátni a nyomozás során. Kapcsolatban, sőt vonatkozásában.

Az ügyész úr benne van a játékban, visszaír, hogy természetesen, úgyhogy lesznek szívesek felterjeszteni egy jelentést az eddig elvégzett nyomozati cselekményekről. Felterjesztik. Közben kiderül, hogy Pattanásos Patrikról van szó, egy délelőttöt eltöltenek azzal, hogy megnézik a priuszát, ami nincs.

Így eltelik három nap, mire mindenkinek megjön az esze, lehiggad és meg lehet szüntetni a nyomozást, és a hivatal megint kimozogta, hogy baromságokra használják. Tévedhetetlen élcsapatunk viszont annyi ideje rombolja már az államigazgatást, hogy ez a fék megszűnt, jön a nyaló hivatal.

A nyaló hivatalhoz megjön a bejelentés, és az első gondolat az, hogy ki és hogyan fog ebből az ügyből következtetéseket levonni arra, hogy én elég lelkes vagyok-e? Vajon Tarlós Pipi felhívta Polt Petit? A Tékom vezére kiugrasztotta az ágyából Orbán Viktort? Vajon az országos kapitány káromkodva száguld éjjel a Teve utcába, mert Pintér bezavarta?

A legjobb lesz, ha engem a feletteseim lelkes, parancs nélkül is pattogósan intézkedő, a helyes dolgot cselekvő parancsnoknak látnak. Behozatom a gyereket, majd lesz egy kis pampogás, veszünk fel jegyzőkönyvet, úgyhogy mire reggel jön az inspekció, addigra minden a legnagyobb rendben lesz, még tán elő is léptetnek, de nem az én nyakamon lesz hurok, az kurvahétszentség.

Konklúzió:

Az Orbán-rendszer, ellentétben Kádáréval, elvesztette a hivatali kontrollt. A hülyeségek bármikor, bármilyen mennyiségben átmennek, és a reakció a hivatalos szervek részéről nem a bölcs lapítás, hanem az agresszív odacsapás.

Távolról sem biztos hogy most vagy a közeljövőben, de egy hasonló esemény fogja kiváltani azt a népharagot, amely után, akárcsak Gyurcsány öszödi beszéde után, nem lehet majd támogatottságról és hasonlókról beszélni, csak hivatalban levő, de valójában bukott miniszterelnökről.

A dologhoz minden együtt van, kérdés, hogy mikor fog megtörténni. Ehhez viszont már kristálygömb kell, ami nekünk továbbra sincs.

 

 

Fuck you, Mr. Zuckerberg

The advent of Big Data made this planet a better place to live in but there are also downsides.

Recently (currently…) I have to suffer my second suspension of my Facebook account for an alleged breach of their Community standards. As a lawyer I know that these Community Standards are not as their name suggest: norms made by the community but simply contractual terms and Facebook has every discretional power to decide what is against these standards. No problem, when I signed up I also signed up for this.

However, this temporary block is a good example to observe every possible downside of Facebook’s BigData-driven approach to keep the Facebook a safe place.

The post I was blocked for contained the Hungarian term “büdös zsidó” (stinkin’ Jew). The context was that The Worldwide Jewish Plot, a common subliminal hallucination in the Hungarian political community is always a refferred to as a flock of filthy, stinky, evil bastards whenever they give money to causes like liberty in equality. In striking contrast, they are a cool gang of wise guys when they build a fence on the Israeli border like the Hungarian government does our Southern border. The Fence is the symbol of the Hungarian politics. Even the opposition admires it and anyone speaking against is bound to face destruction and oblivion. Except a few people. Including me.

Now, what has this do with Facebook’s Community Standards?

First, I am Hungarian. Like many Central and Eastern European languages, Hungarian builds a lot on secondary, terciary, quaternary …zillionnary meanings. If you run into an expression like “filthy Jew” you are either on nazi extremist page or someone might just use the word to illustrate something. For a native speaker the distinction is easy but for a computer it is close to impossible.

My language is spoken by around 10 million people. Maybe half of them have a Facebook account. Compared to the billions who use Facebook in English this is nothing. This might be the reason why Facebook never cares to build a proper analytical software and/or use actual living people to check what the system is doing.

Why is this a problem?

Hungarian media was taken over by the government in the recent years. The rules and the scope of political debate are set by the ruling Fidesz party.

Anyone who wants to operate outside these lines and also find some audience must go on Facebook and set up a page. This is great news, many Facebook pages gained big audiences.

This is why we showed up on the radar screens.

Couple of days ago András Jámbor, editor of Kettős Mérce (double standard) a leftist-liberal FB page was banned for a week and in the same time it is my second suspension for the same reasons.

And here we get to the downsides of Big Data. If a system is not overly sophisticated (like the Hungarian language analytical system of Facebook) it is quite easy to spot where it jumps to an automatic suspension.

One only has to find the nipples and cameltoes in Hungarian and then report them enough times to set off an automatic block. Someone just did it. And this someone is the same one who gradually restricted free Hungarian media to a couple of Budapest-based webpages.

Now, because of some lousy coding work they have a weapon against the rest. They have a weapon against the biggest achievement of the Internet: freedom of speech.

Ok, one might use substitutes for certain words. We, Hungarians are masters of code speech, centuries of suppression taught us how to do it.

The thing is that we want to forget it. This way, we never will.

As I am unable to share this on Facebook, I ask our readers and fellow editors to do it. 

Jobbik: Ha megcsinálják, megérdemlik

A budapesti értelmiségi diszkurzusban (értsd: sörözés közbeni világmegváltó politizálás) feltűnt a Jobbik, mint távoli mumus, ami már nem annyira távoli, és akár valami is lehet belőle. Ezzel együtt beindult a mítoszképződés, a Lendvai Ildikó irodájából kiosonó Vona Gáborról, orosz komisszárokról, a Jobbikhoz tömegesen beálló nagyon okos, külföldet járt emberekről, Simicskáról, miegymásról.

Ha ez már hozzám is eljut, aki a popkultúrától igyekszem az egészséges ötven parszeknyi távolságot megtartani, akkor érdemes vele pár szóban foglalkozni. Íme tehát a Ráérünk blog elemzése a Jobbik esélyeiről, 2017 kora nyarán.

Az aranyvécé-fázis

A magyar belpolitikai elemzéseket, immár 7 éve azzal kell kezdeni, hogy a Fidesz magabiztosan tartja kezében a hatalmat. Ha most vasárnap lennének a választások, csupán az lenne a kérdés, hogy lesz újra kétharmad, vagy nem lesz. Az intézményes keretek úgy vannak átalakítva,hogy a legfőbb ügyésztől a sintérig mindenki, akinek bebetonozva kell lenni, be van betonozva, akinek becsicskáztatva, az be van csicskáztatva. A külföldi partnerek immáron látványosan nem szeretik Orbánt, de stabilitását elismerik.

A mostani keretek között a Fidesz tehát megdönthetetlen. Ugyanakkor viszont a botrányok egyre pofátlanabbak, és a kormányzás hiánya egyre látványosabban jelentkezik. A levegő lassan telítődik feszültséggel. Ez a feszültség viszont teljesen bizonytalan, hogy mikor és milyen formában pattan ki. Nem lehet tudni, hogy a sok egyforma, és most teljes érdektelenséggel övezett lopásos hírek egyike fog dühöt kiváltani, valamilyen katasztrófa, amely a kormánynak lesz felróható (pl. emberek égnek benn a metróban) vagy mi lehet az ok. Az is lehet, hogy dühöngés lesz, rózsadombi villákban fellelt aranyvécékkel, de az is, hogy sima választási bukta jön. De, az is lehet, hogy nem lesz ilyen, és majd Orbán Viktor 2021 körül esedékes agyvérzése indítja be a folyamatot egy Lázár János vezette átmeneti kormánnyal és ugyanolyan átmenettel, mint amilyen 1989 volt.

A változás szele

A Jobbikkal foglalkozás tehát annak az érzésnek a kivetülése, hogy nagyon sok, a politikáról felületesen gondolkodó, inkább csak a maga szakterületén tájékozott értelmiségi a vidéki magyartanártól a minisztériumi alkalmazottig érzi, hogy valami történhet, mert a dolgok állása olyan. Igen, ez egy nagyon nehezen megfogható, pontatlan érzés, és ez ölt testet a Jobbik iránti növekvő érdeklődésben. Nyilván szerepe van ebben a hagyományos baloldal szánalmas haláltáncának, de a Jobbiknak akkoris óriási hír, hogy repedeznek az őket fogva tartó karantén falai.

Ezzel együtt, a Jobbiknak esélye akkor van, ha az Orbán-rendszer láthatóan, érezhetően meginog. De lássuk, hogy mi határozza meg ezeket az esélyeket.

Erősségek

Néppárt

Előszöris a Jobbik néppárti jellegű párt, és nincs közvetlen előzménye. Nem olyan, mint a százhetvenhetedik neo-szadesz. Van neki rendes tömegbázisa. Meg lehet mérni, hogy akkor amikor az emberek több mint fele nem válaszol a pártpreferenciáját firtató kérdésre, akkor is kétszámjegyű százalékaik vannak. Ezek a tömegek jellemzően a lecsúszástól félő, alsó-középosztálybeli kisegzisztenciákból állnak. Azokból az emberekből, akiknek – ha mást nem hát illúzióként – önálló egzisztenciájuk van, de ismerik Gizikét a körjegyzőségen, akit megaláztak azzal, hogy a 114 nettós közalkalmazotti állásából kitették, és visszafoglalkoztatták közmunkásként, kevesebb, mint fele pénzért.

Ez a tömeg nagy.(szerintem nagyobb, jóval nagyobb a mérhetőnél). A lecsúszástól való félelme egységes, és úgy érzi, hogy ettől Orbán nem védi meg, és természetesen keresi azt a pártot, amelyik viszont igen. A magyar vidék története a honfoglalás óta leírható úgy, hogy az állandó változások (tatár, török, osztrák, orosz stb.) miatt folyamatos a társadalom újrarendeződése, nyertesek és vesztesek vannak. Kisnemesség és zsíros parasztok kontra cselédek és zsellérek. Mindenki kapaszkodni akar, fel akar szállni a “középosztály, mi vagyunk valakik” vonatra és nem maradni a “Senkik” megállóhelyen, valahol Tiszalök és Ohat-Pusztakócs között félúton.

Az orbáni oligarchia gazdasági térfoglalása és a járásrendszeren uralkodó, a levegőt mindenki elől elszívó országgyűlési képviselők szűkítik a gazdasági érvényesülés terét a középosztály számára. (helló, Dózsa György…) Ezt jelenleg két dolog ellensúlyozza: a gazdasági növekedéssel együtt nagyobb mennyiségű pénz bepumpálása a lakossági zsebekbe (növekedési hitelből vett kocsik, CSOK) és az iszonyatosan agresszív kampány, amely próbálja azt a képzetet kelteni, hogy a középosztálynak nem az oligarcháktól és a kormány teljes inkompetenciájától (kórházak, oktatás…) kell félnie, hanem absztrakt külső ellenségektől, mint Brüsszel, Soros, vagy az országunkat egyébként messze elkerülni igyekvő bevándorlók.

A középosztály azonban többek között attól középosztály, hogy akármilyen szinten is, de gondolkozik saját státuszáról meg az országról, és a Jobbik sikeresen gyűjti maga köré az Orbánban vakó hívő kb másfélmillió ember mellett a másik, szemmel látható és mérhető tömeget, és közeledik a megszaladáshoz, amikor majd a tömegvonzás hoz embereket, akár a Fidesz táborából.

Az felemelt ellenfél

Erős a gyanúm, hogy a Fidesz politikacsinálói nem olvasták a Harry Pottert. Ha olvasták volna, akkor tudnák, hogy a totális elpusztítást kitűző nagy erő megütheti a bokáját. Voldemort nagyúr maga csinál egy kisfiúból hőst és ellenfelet, azáltal, hogy ellenségének nevezi.

A Jobbikkal is valami hasonló történik. Azáltal, hogy a Fidesz az összes ellenzéki erő közül csak vele foglalkozik komolyan. Ez dupla vagy semmi játék. Ha valaki bemegy a ringbe, akárhogy is meg van véve a bíró és minden pontozó, elfogadja, hogy adott esetben végig kell bokszolni 12 menetet és jöhet akkora pofon, amitől rászámolnak, sőt olyan is, amitől elveszti a meccset. Az ellenfél, legyen akármilyen kutyaütő, egy címmérkőzés részese és az már rangot ad. Ilyen rangot ad a Jobbiknak a Fidesz, bízva abban, hogy elég erős ahhoz, hogy megnyerje a meccset. De a Jobbik akkor is kihívó státuszt kapott.

Az egyszerűség

A stagnálásból lassú emelkedésbe forduló életszínvonal (már ahol…) ellenére Magyarország nagyon komoly gondokkal küzd. A Jobbiknak pedig – ahogy amerikai marketingesek mondanák – a DNS-ében van az, hogy a gondoknak rövid nevet adjon és egyszerű megoldásokat harsogjon bele a médiába, már amelyikhez persze hozzáfér.

Az egyszerű megoldások persze ritkán teljes megoldások, és az is lehet, hogy mondjuk a Momentum, tele okos, külföldet járt fiatallal, sokkal komplexebb, jobb programmal fog előállni. De a problémák olyanok, hogy azokra tényleg lehet már egyszavas, faék-egyszerűségű üzenetekkel válaszolni, főleg, hogy ezekről a területekről (oktatás, rendőrség, egészségügy, mezőgazdaság)a Fidesz kivonult, és kizárólag a külső “ellenségre” koncentrál. Persze ettől még nagyon komoly kommunikációs feladat ezekre a célterületekre lőni, értelmiségi, de mégis “jobbikos” arcokat felépíteni, de nem lehetetlen. Szakember és pénzkérdés. De, a Jobbik környékén bőven tűnhetnek fel szakemberek, tele a piac volt Fidesz-katonákkal, ahogy arról korábban már írtunk.

Összefoglalva: a Jobbiknak van esélye arra, hogy egyedüli nagypártként maradjon 2018 elejére, és arra, hogy sok választó befogja az orrát, és rájuk szavazzon. De miért kell orrot befogva rájuk szavazni?

A gyengék

A náci múlt

Vona Gábor, ha találkozna a jótündérrel, valószínű azt kérné, hogy maradjon meg a nemzeti-népi arculata, de valahogy vakarják le a Novák Elődöket és Toroczkai Lászlókat, hogy ne kelljen a Budaházys kérdésekre válaszolnia. Nyilván, magyar jobboldali pártnak egy csipetnyi rasszizmust, sovinizmust, irredentizmust szokás elnézni, de felvonuló Jugendet, solymosieszterezést, “Idősebb vagyok, mint Szlovákia” pólókat nem.

De legalább ilyen nehéz bánni az ilyen közegben rendszeresen feltűnő ezoterikus közgazdászokkal, mindenféle áltudományos ámokfutóval, zsákvászonba öltözött, mosódió-használó földanyákkal és társaikkal.

Önmagában az arculatváltás nem volna nehéz dolog, kitaposott útja van a dolognak. Tanítják a megfelelő iskolában, hogy a nőknek szóló Marlborough cigiből hogy lett az arizonai naplementében bagózó cowboy cigije.

A nehézséget az okozza, hogy itt nagyon sok embertől megszabadulni, vagy épp megállapodni velük. Nagyon kemény politikai munka, amely már egy ideje jól láthatóan folyik, de sürgős, határidős a feladat. Érdekes módon itt is a Fidesz játszhat Vonáék kezére. Azzal, hogy az idióta szélső-szélsőjobbos ámokfutók bátorításával igyekeznek gyengíteni a Jobbikot, lehetőséget teremtenek a kontraszt megtalálására, és ezzel a Jobbik középre tolására. Olyan feladat ez, amelynek sikeres elvégzése akár választási győzelmet érhet.

Az orosz befolyás

Az oroszokkal kokettálásnak az a kellemetlen mellékhatása, hogy ma Magyarországon a bármire gyakorolt orosz befolyásról – érdemi elhárítási információ hiányában – nehéz pontos képet kapni. A Kágébéla-ügy jó indikátornak tűnik, és tudjuk azt is, hogy a széljobbról indult pártok Európa-szerte rengeteg orosz támogatást kaptak. Ha az ember követ pár zsibbasztó propaganda-oldalt, könnyen felfedezi ott a népszerű (szélső) jobbos panelek eredetét.

Ezzel Vonáéknak valamit kezdenie kell, mert bármilyen EU-s vagy más nemzetközi együttműködésnek nehéz úgy nekivágni, hogy az embereiknek kartonja van az összes jobb nyugati elhárításnál. Takarítómunka, de – miután a Fidesz módszeresen rugdosta ki az összes olyan elhárítót aki ki merte nyitni a száját – nem reménytelen, mert szakembert lehet találni.

A nemzetközi környezet

A jobbik karanténban van, és onnan nem is akarják – jelenleg – kiengedni. A Nyugat számára Orbán büdös, de használható partner, a rövid távú parancsokat teljesíti. Amíg nem indulnak be gyökeres átalakítások az Unióban, ez így is fog maradni. Más kérdés, hogy ha Macron kezdeti lendülete kitart, akkor az Unióban hamra jelentős átalakítások lesznek.

De – ahogy azt már korábban írtuk – a német ipari lobbi Orbánt tudja kezelni, és inkább nyugtalan lenne, ha eltávolításán gondolkodna bárki.

A Jobbik egyébként is egy sok szempontból kellemetlen párt, korai még velük a nyilvános kapcsolatfelvétel.

Eljöhet viszont az a pillanat, (a fentebb írt megingás) amikor viszont muszáj lesz. Mi fog ekkor történni? A megoldást megint nem kell feltalálni.

Nyugat-Európa nagy birodalmai a kelet-európai országok vezetéséről mindig pragmatikusan gondolkodtak. Ha Szent István vagy Vitéz Boleszláv felvette a keresztény hitet és tudott viselkedni, maradhatott.

Közelebbi példa Horthy Miklós, aki hihetően meg tudta ígérni, hogy lezárja a vörös- és fehérterrort, tárgyalóképes kormányt meneszt a béketárgyalásokra, megakadályoz egy pesti pogromot, nem fogja üldözni a mérsékelt balosokat (Bethlen-Peyer paktum) ezért elismerték és támogatták. De hasonló döntéseket hoztak Horvátország és fognak várhatóan hozni Szerbia esetében. Szimbolikus lépések után, ha gyakorlati szempontoknak megfelel egy párt, kormány vagy rendszer, a nemzetközi politikában szemet szoktak hunyni.

A Jobbik legfontosabb külpolitikai feladata ennek a szempontrendszernek a feltérképezése, aktív helyezkedés olyan környezetben, amikor hivatalos kapcsolatot alig tartanak velük. Eközben kell a nyilvános, szimpatizánsoknak szóló programot összehozni ezekkel a szempontokkal, hogy amikor Berlinben, Párizsban, Washingtonban vesznek egy nagy levegőt, és azt mondják, hogy “oké akkor nézzük meg ezeket” akkor megfelelő tárgyalási pozícióik legyenek.

Összefoglaló

A Jobbik elmozdulni látszik a szélsőjobbos holtpontról, és számos olyan folyamat zajlik, amely fordulhat úgy, hogy a Jobbikot segítse.

A Jobbik sikeréhez azonban az Orbán-rendszernek meg kell inognia, de még ez sem elegendő. Olyan belső és külső politikai munkát kell elvégezniük, amely rendkívül nehéz, számtalan hibalehetőséget hordoz magában. Ha viszont sikerül, akkor minden további nélkül megérdemlik a választási győzelmet, mert bizonyítják, hogy értenek a politizáláshoz.

Ez most még nem történt meg. Hogy 2018-ig meg fog-e történni? Nem tudom. Továbbra sem vagyunk jósok. Elég unalmas konklúzió egy ilyen hosszú cikkhez, borzasztó.

 

Az oktatásrul

A cikkben szereplő történet jól illusztrálja, hogy mi is a probléma a Tajgetosz (a Magyar Idők szerzőjének üzenem, hogy ez bizony helyes így leírva) becenévvel illetett törvénnyel.

http://hvg.hu/elet/20170615_A_mi_esetunk_szamtalan_gyerekkel_megtortenik

Éppen azon dolgozunk, hogy a nagyobbik gyereket óvodába írassuk be. Annyit érdemes tudni, hogy kivártuk a kötelezően betartandó korhatár (trükkel hosszabított) legfelső küszöbét egyszerűen azért, mert volt arra lehetőségünk, hogy saját erőből megteremtsük számára azokat a körülményeket és közösséget, amit a korszerű pedagógiai elvek hirdetnek, illetve a feleségem óvoda- és iskolapszichológusként eléggé jó rálátással bír az okatatási intézmények mindennapjait illetően. Hát röviden: nincs tőle elragadtatva, és ez több száz gyerek és vagy féltucatnyi intézménnyel végzett munka során megszerzett tapasztalat eredménye, nem valami mostanában divatos kattanás.

A kölökről annyit érdemes tudni, hogy teljesen egészséges, de koránt sem átlagos gyerek, ami annyit jelent, hogy sok tekintetben koránál jóval fejlettebb – ilyenek pl. az intelligenciával kapcsolatba hozható képességek, illetve a fizikai tulajdonságok, úgy mint koordinációs képességek, meg hasonlók – más tekintetben meg teljesen átlagos. Eléggé érzékeny és nehezen megnyugtatható, illetve óriási a mozgásigénye. Az utóbbi pl. időnként az őt szemlélő hirtelen megőszüléséhez vezethet, mert az egy dolog, hogy állandóan futkározhatnékja van, de már két és fél éves korábban se volt gond neki felmászni egy fa tetejére, vagy egy két méteres kerítés sem igazán akadályozta a szabad mozgásban, azóta meg fejlődött. A bukfencezést pl. nem tanítani kellett neki, feltalálta. Én ezt soha nem erőltettem, csak engedtem. Sőt, nagyon sokáig nem mondtam el neki, hogy szikla- és hegymászó voltam, de úgy tűnik, ez nem ettől függ. Általában azok a gyerekek, akiknek jobbak a szellemi képességeik, mint az korukból következne, sok esetben mozgással késztetik a még részben fejletlen testüket az agy számára szükséges oxigén előállítására, tehát a jelenség nem éppen megmagyarázhatatlan. A lényeg, hogy a gyerek egyáltalán nem átlagos kihívás annak ellenére sem, hogy kutya baja. Mindenféle vizsgálatra elhurcoltuk, hogy akkor nem hiperaktív-e, esetleg UFO, vagy ilyesmi. Nem az. Keretekre van szüksége (néha inkább ketrec jut eszembe), ami nyilván az otthoni meg az intézményes körülmények között eltérőek. Nos, ez a jelenlegi oktatási rendszerben már okozhat gondokat, az óvoda, iskola választást pedig mindenképpen megnehezíti.

Volt szerencsék hasonló korú gyerekek rendszeres társaságát élvezni, amiből az derült ki, hogy egyszerűen a mai világban sokfélébbek a gyerekek, hiszen sokkal változatosabb körülmények között nőnek fel. Láthatóan vannak olyanok, akik a miénkhez teljesen hasonlóak, vagy éppen nagyon eltérőek, és vannak olyanok, akik valóban speciális nevelési igényűek.

Valahogyan figyelembe kéne venni azt, hogy ma már szerencsére egy szülő eldöntheti, hogy kendőben hordozza a gyereket, esetleg babakocsiban tolja, ad neki cumit, vagy éppen úgy gondolja, hogy az nem előnyös bizonyos szempontból. Állatkertbe cipeli rendszeresen, vagy éppen kézműves foglalkozásokra stb. Az eredmény is ennek megfelelően lesz valamilyen.

Jó esetben a szülő megpróbál minél szélesebb szeletet megmutatni a gyereknek már egészen kiskorában a világból, de gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy végül mindig arra súlyozódik a program, amire éppen a gyereknek és a szülőnek is igénye van. Ráadásul azért nem minden családnak egyformák az anyagi és más lehetőségei. A mi esetünkben volt, hogy minden hétvégén az állatkertbe mentünk, mert a sörényes hangyászt kellett meglátogatnunk, máskor meg a Pagony könyvesboltba kellett állandóan benézni egy órácskára, vagy éppen szerelni, fúrni, faragni. Az egyetlen szempont az volt, hogy nem tukmáljuk a gyerek fejébe a tudományt, mert egyébként is olyan mértékű a világ megismerésének vágya benne, hogy enciklopédiával kéne a hóna alatt járni az embernek, ha ki akarná azt elégíteni. Amire még rájöttünk, hogy nem nagyon van olyan, hogy életkornak megfelelő érdeklődés. Marha sokat nyüglődtem azon, hogy egy három évesnek hogyan lehet arra válaszolni, hogy milyen a földrengés, meg hogyan lesznek a hegyek, illetve mi az a földrész, vagy hogy van az, hogy a Föld nem lapos. Azt nem lehet mondani, hogy hát ehhez túl kicsi vagy, vagy valami ilyesmi. Szerencsére geológia meg földrajz témában is van elég könyv kéznél, meg hát az internet sokat segít. Ekkora gyereknek persze ezek teljesen elvont dolgok, hiába szemlélteted, magyrázod. Már nagyon lefáradtam attól, hogy hetek óta ez a téma, amikor egyszer sétáltunk vele kettesben, hosszú csend után, minden bevezetés nélkül megszólalt. Papa, a Föld gömbölyű, de csak messziről. Utána elkezdett a vulkánokról, láváról, hegyekről értekezni, mégpedig eléggé korrekt megközelítésben.

Az ilyen esetekből az ember számára néhány dolog világossá válik. Egy gyermek felnevelése, okítása mindig kísérlet, aminek késleltetve látjuk az erdményét. Az emberi elme valami egészen csodálatos módon működik. Raktároz, analizál, rendszerez, szelektál stb. és ha nem baszogatjuk a tulajdonosát, hanem egyszerűen támogatjuk, akkor is összerakja magában a tudásnak felfoghatatlan szintjeit. Nem kell különbb motiváció annál, mint hogy a világ baromira érdekes. Viszont rohadt nagy meló kiszolgálni egy rohamosan fejlődő neuron halmazt.

Az egyik gyerek négy évesen el tud olvasni egy csomó dolgot, a másik meg felsorolja neked Afrika ismertebb állatait, a harmadik meg alapműveleteket old meg. Kezdetben nagyon eltérő területeken, eltérő ütemben fejlődnek.

Amit azért fontos megemlíteni az a nyelv, ami a gondolkodás eszköze, tehát nem mindegy, hogy a gyerek milyen nyelvi környezetben cseperedik fel. Nyolcvan szóból álló készlettel lehetetlen kielégíteni a kiváncsiságát, tehát az a gyerek, aki ilyen környezetből kerül az oktatási rendszerbe valóban hátrányos helyzetből indul. Viszont az, hogy pontosan mikor tanul meg olvasni, vagy számolni már korántsem annyira fontos, mint amennyire a mai oktatási rendszerekben ez elvárt. Ahogyan az sem, hogy minden területen egyenletes teljesítményt nyújtson folyamatosan. Ha egyénenként más ütemben is, de képesek felszedni azt a szükséges tudást, amit egyébként elvárnak tőlük.

Természetesen itt vannak azok a gyerekek, akik soha nem fognak minden területen kiválló teljesítményt nyújtani, esetleg semelyiken sem, viszont ettől még számos területen kimagasló vagy bőven elegendő eredményt érhetnek el, de ami a legfontosabb, hogy tökéletesen tudnak integrálódni a társadalomba, boldog és sikeres felnőtt vállhat belőlük abban az esetben ha biztosítják számukra azt a lehetőséget, ami egyébként jog is egyben, a minőségi oktatáshoz való hozáférést.

Természetesen tökéletes oktatási rendszer még nyugaton sincs, nemhogy nálunk. Ami viszont van, az hatalmas tudás és ismeret ezen a területen. A XXI. Századra a pszichológia, pedagógia, szociológia és minden olyan tudományág, ami az oktatással összefügghet óriási tudást halmozott fel. Világviszonylatban is méltán elismert szakembereink vannak, és még mindig van jó pár eltökélt és tapasztalt pedagógus, akinek érdemes lenne hallgatni a szavára. Tehát ha az ideális oktatási rendszer egyelőre utópia is, azért még maga az idea nagyon szépen megfogalmazható, ahhoz meg lehet viszonyulni.

A törvény hibája tehát első sorban az, hogy a szakma egy része ki lett zárva a megalkotása körüli vitából, így éppen csak a körülmények reális ismerete és az arra vonatkozó megoldási javaslatok hiányoztak ahhoz, hogy használható legyen.
Hiába vannak benne olyan irányvonalak felvázolva, amikkel egyett lehet érteni, ha figyelmen kívül hagyja, hogy ehhez a gyógypedagógiai, fejlesztőpedagógiai és iskolapszichológiai szolgálatokat is a világűrbe kéne fejleszteni, mégpedig azonnal.

De talán a legfőbb probléma eléggé hasonló, mint a gyerekvállalásnál is. Egyszerűen az állam nem áll mögötted. Egy szimpla szüléshez vagy 60 könyvet kell elolvasnod a legaktuálisabb tudományos munkákból, de ehhez te nem kapsz útmutatást, minden információ és tudás partizán módra terjed félig megőrült szülők és néhány teljen dilis szakember jóvoltából.

Az óvoda, iskola választásnál már inkább száz fölötti a „kötelező” irodalom, de a hagyományos, állami rendszereken keresztül semmilyen információ nem jut el hozzád.

Oké, nekünk ez nem gond, bár azért eléggé fárasztó kimazsolázni a sok szar közül a gyémántot. De mi van azzal a szülővel, aki életében nem olvasott el 50 könyvet, vagy nem tudja felhívni a nevelési tanácsadó vezetőjét, mert véletlenül nem az ismerőse? Annak a gyereke a sors kezére van bízva.

Nagyon nem akartam pártpolitikát belevinni, de amíg a gyerekvállalás témája a családbarát kormányunk alatt annyira mainstream, hogy nekem kell magam szarul érezni, hogy CSAK kettő van, addig a gyereknevelés annyira underground tevékenység, hogy a chemtrail rajongók is nagyobb társadalmi és állami elfogadottságra számíthatnak.

Fontos még pár sorban megemlíteni a szülői felelősséget. Általánosan elterjedt érv, miszerint „mink is felnőttünk valahogy, oszt itt vagyunk”.
Hát ezt abban az országban, ahol a mentális betegségek és az alkoholizmus tekintetében is viszonylag komoly helyezéseket tudunk produkálni, az olvasási és szövegértési képességeink meg a béka seggét alulról súrolják, nem tudom érvként elfogadni. Frusztrált és elbaszott generációk követik egymást jó ideje. Egyrészről a gyereknevelés akkor is szülői feladat, ha ezt a korábbi generációk széles körben leszarták, vagy derékszíj használatra egyszerűsítették le. A tudomány jelenlegi nézetei szerint ez sokkal összetettebb annál, mint hogy a tenkitélyelvet alkalmazva egyszerűen elérjük, hogy a gyerek azt csinálja, amit szeretnénk. Ez a pedagógia gyakorlat most érik be igazán, amikor azt látjuk, hogy szinte egy teljes nép szótlanul hagyja egy kis fejsimogatásért cserébe, hogy az emberi lét legalsóbb szintjéig alázzákés pusztítsák.

Ha valaki nem fél attól, hogy a gyerekei boldogabak és sikeresebbek lesznek nála, akkor kénytelen tenni érte, mert jobb világ csak akkor lesz, ha igény van rá.

Kürti T.

A Nyugat alkonya?

Elöljáróban: ez a cikk két dolgot nem akar állítani:

  1. nem akarom azt állítani, hogy a Nyugaton tapasztalható válságjelenségnek vége lenne
  2. nem akarom azt állítani, hogy a londoni és párizsi eredményekből bármilyen direkt következtetés vonható le a közelgő magyar választások kimenetelére nézve

Nade mit állítok?

Azt állítom, hogy a nyugati liberális demokráciák hagyományai és intézményrendszere sokkal fontosabb szerepet játszik a jelen és a közeljövő történéseiben, mint azt sokan gondolják

“Nem értem a németeket”

Hangzott el egy barátom szájából, amikor a “migránsválság” kezdetén senki nem állt ki hősködni és kerítésezni, mint ahogy azt sok keletibb politikus tette. Ellenben az azóta eltelt időben jogszabályváltozások, szervezőmunka és a jó menedzsment oda vezetett, hogy a német közigazgatás elkezdett működő válaszokat adni a problémára. Hogy ezek a válaszok hosszú távon jók lesznek-e, nem tudom.

Jelen elemzés szempontjából a tanulság az, hogy senki sem tehette meg Németországban azt, hogy nem tartja be egyrészt a szolgálati utat, másrészt nem veti alá demokratikus vitának az elképzeléseit, mielőtt a szolgálati úton parancsokat kezdene osztogatni.

Egész egyszerűen, a nyugati demokráciákban nagyon szűk tere van az akcionizmusnak, a pódiumról hősködésnek, a kapkodásnak.

Checks and balances

Egész rendszerek vannak arra kitalálva, hogy a joguralom eszközeivel elébe menjenek annak, hogy valaki csak úgy elkezdje megvalósítani az elképzeléseit. A demokratikus kontroll (a választások, a parlamenti vita) mellett komoly intézményes, professzionális kontroll épült ki. Ezt a kontrollt látjuk működni akkor, amikor a német alkotmánybíróság elkaszál egy jogilag kérdéses új szabályt, vagy amikor az esküjét betartó New York-i rendőrfőnök közli az elnökkel, hogy ő elnöki parancsokat nem hajthat végre, neki ugyanis a felettese a New York-i polgármester.

Nyilván ezek a tényezők béklyóként hatnak akkor, ha az ellenség tankjai lassan lőtávolba érnek, de a nyugati demokrácia egyik alap felismerése az, hogy az ilyen szituációk elég ritkák, és az esetek 99%-ban jobb a szűrőkön átment megoldás.

Noha a Nyugat számtalan dologban meggyengült, ezek a demokratikus alapértékek és alapintézmények még mindig nagyon erősek, ezt tanulta meg Theresa May, aki a választás előtt két nappal arról beszélt, hogy ő emberi jogi garanciális szabályokat is hajlandó korlátozni azért, hogy hatékonyabban léphessen fel a terroristák ellen. Persze van ahol átmegy a Patriot Act, mint ahogy az az USA esetében megtörtént, de ott se azonnal és ott se véglegesen.

A populisták, és a szélvédő

A közelmúlt populistának nevezett irányzatai és vezetői ezt a leckét tanulták, illetve tanulják meg most. Sokan – főleg itt Magyarországon sokan – gondolták úgy, hogy bizonyos, populista szólamokat pengető politikai erők fellépése az ellustult nyugatiakat rá fogja venni arra, hogy egy csomó lassú formaságot eltörölve a határozottság útjára lépjenek, ehhez képest az újonnan fellépett populisták sorra buknak el. Miért van ez? Nem tudom, ez a blog továbbra is gondolkodással, nem pedig madárjóslással foglalkozik.

Azt be kell látnunk, hogy a fenti gondolat hangoztatóinak igaza van abban, hogy az utóbbi kb. másfél évtizedben hiánycikk volt nyugaton a határozott, karakteres politikus. Voltak persze Sárközyk és Obamák. De a gazdasági világválságra adott reakció főleg gazdasági természetű volt, és a legtöbb akut válságtünetet sikerült is kielégítő eredménnyel kezelni. Igenám, csak közben a társadalmi válságtünetek kisebb figyelmet kaptak.

Angliában ott maradt a magyar OEP-pel vetekedő problémahalmaz, az NHS. Ott voltak az évtizedek óta döglődő iparvidékek. Németország és Franciaország is küzd a társadalmi egyenlőtlenségekkel, a muszlim bevándorlóik integrációjával.

Ami jó a General Motorsnak, az jó Amerikának

…tartotta a mondás fél évszázaddal ezelőtt, és valami hasonló jellemezte az európai politikát is, hiszen a válság kezelése elsősorban a gazdasági szereplők helyzetbe hozatalára irányult. Alighanem azzal az önáltató mögöttes felételezéssel, hogy a társadalmi problémák elegendő pénz jelenlétében megoldják magukat.

Ennek talán az az oka, hogy a jelenlegi politikusgeneráció gyerekkora, kevés kivétellel a hetvenes-nyolcvanas évekre esik, amikor a Nyugat épp felért a csúcsra, a világháborút követő “gazdasági csodák” után nyugodt, bizakodó jóléti társadalmak épültek ki. Teljesen természetes, ha valaki ebbe az Édenkertbe vágyik vissza. Csak éppen azt a léptékű gazdasági növekedést nem lehet most elvárni.

Nyilván a gazdaság előbb-utóbb (Németországban előbb, Franciaországban, Angliában meg majd valamikor) majd összekapja magát. Csakhogy nem lesznek újra gyárak, és bőségesen megfizetett, középfokú képzettséggel bíró tömegek, a társadalom szerkezete átalakul, és ez csak “rosszabb” lesz, ahogy egyre kevésbé a termelés, hanem a fejlesztés húzza az európai top gazdaságokat.

Előállt tehát az a helyzet, hogy a politikusnak kétfelé kell figyelni.

A keskeny út és a széles út

A bibliai példabeszédből tudjuk, hogy az üdvösséghez a keskeny, kanyargós, rögös út vezet. A széles utat, egy nemrég elém került elemzés (megosztottuk a Diétás Magyar Múzsa facebook oldalon, hogy lássa a nagyérdemű, miket olvasunk össze az ilyen posztok előtt) “phony populism” vagyis hamis populizmus néven nevezi.

Vagyis olyan erők fellépésének, ahol az elitellenes szólamokat az elit tagjai, az oxfordi diplomás politikus urak és hölgyek szólaltatják meg, olyan mondatokat megengedve, mint Theresa May fentebb idézett gondolatai. Látva az elit népszerűségének visszaesését, alkalmazzák a régi politikai alapszabályt: ha nem tudod megakadályozni, akkor állj az élére!

Kard által vész, ki kardot ragad

Igenám, csak ezek az urak és hölgyek megfeledkeznek az alapszabályáról, amelyet a Monty Python “Három farpofájú ember” jelenete dolgoz fel: ha valaki azt állítja, hogy neki három farpofája van, akkor eljön a pillanat, amikor le kell tolni a nadrágot, és meg kell mutani, hogy valóban, nekem három farpofám van. Különben mindenki szélhámosnak fog tartani. Nigel Farage és Theresa May, úgy tűnik nem idézték fel az angol kultúrának ezt a gyöngyszemét, mielőtt ámokfutásba kezdtek.

Vagyis egy jól hangzó szlogennel egy darabig lehet eredményeket elérni, de a fentebb kitárgyalt intézményrendszer arra kényszeríti a pozícióba került politikust, hogy terítse a lapjait, és mutassa be, hogy megoldási javaslata az összes kontrollmechanizmuson át fog menni. Ha nem megy át, annak bukás, de legalábbis jelentős meggyengülés a vége.

Egy fecske?

Tehát azt várhatjuk a Nyugattól, hogy még eltart egy ideig, amíg mindenütt színrelép a helyi Emmanuel Macron, aki a nép megszólítását és a karizmatikus fellépést – most úgy tűnik, hogy – alaposan megírt, és a társadalmi konszenzusra esélyes programmal tudja ötvözni.

Úgy tűnik, hogy az ellenkező vélekedéssek ellenére a nyugati demokráciák egészségesek, vagyis a ténylegesen kormányzási felhatalmazást kapó politikusoknak konszenzusokon, kompromisszumokon kell átverekedni magukat, illetve ezeket karizmatikus fellépéssel, okos időzítéssel kell elkerülniük.

Ez nagyon jó hír, mivel talán így elkerüljük, hogy “trigger happy” őrültek kezébe kerüljön a mi életünket is meghatározó nagyhatalmak irányítása.

A gond viszont az, hogy a folyamatnak valamelyest azért gyorsulnia kéne. Mert gyönyörű dolog a fontolva haladás, és innen, a NER-ből nézve szinte letaglózó nézni a polgári demokrácia nevű csodálatos gépezetet, de nagyon sok erő, autoriter államok, terrorcsoportok, és a közben változatlan meglévő társadalmi válságjelenségek jelentenek sürgető teendőt.

Persze lehet, hogy az aggodalom túlzó, és a szeptemberi német választásokat követően Európában gyökeres, és a megoldás irányába mutató reformok indulnak be. Csak közben a Fehér Ház Pepita Oféliája a kormánynál áll és gitározik, legutóbb például – valószínűleg egy brilliáns orosz provokációnak felülve – egymásnak ugrasztotta az Öböl-államokat.

Én azonban (kiváló szerzőtársammal, panamajack-kel szemben) optimista vagyok, mert innen Magyarországról nézve egy csoda már történt, ahogy a nyugati demokráciák felvették az ütést, és nem fogtak padlót.

Mit jelent ez nekünk?

Továbbra sem foglalkozunk jóslással. Most úgy tűnik, hogy az EU alapító államai nem fognak változtatni hagyományaikon. Egy határozott vezetői garnitúra megjelenése nem jelent elrugaszkodást ettől a hagyománytól, elég Mitterandra, Kohl-ra vagy épp Helmut Schmidtre visszagondolni, de említhetnénk Margaret Thatchert is akár.

Ez viszont azt jelenti, hogy Magyarországot és az EU magállamait jelentősen eltérő szemléletű garnitúra vezetheti a közeljövőben, és ez a két szemlélet egymással inkompatibilis. Megjósolhatatlan, hogy együttműködésre leszünk kényszerítve, ki leszünk rúgva, vagy mi lesz ebből. De az, hogy a magyar és a Nyugat-Európai politika külön utakon jár, 1989 óta még soha nem látszott ennyire látványosan. És ez baj, mert én szeretnék Európában maradni.