Időzavar

A sakk világában ismert fogalom az időzavar, amikor az ellenfél jó lépése utáni hosszas gondolkodás miatt a partira nyitva álló idő vészesen csökken és a meglepett fél kapkodni kezd és rosszakat lép.

Vannak sakkozók akik jól teljesítenek a time pressure alatt (ilyen például Anand) és vannak, akik kevésbé. Orbán Viktor ismert a jó támadósakkjáról, gyors és határozott támadásairól.

A mostani időzavarban sem fog feltétlen hibázni, de jól látszik, hogy a 266 151 aláírásra hirtelen kell lépnie.

Bánki Erik (ne kérdezzék, tudom, nekem is rossz, hogy ilyen jelentéktelen emberekkel kell a blogon foglalkozni) tegnapi nyilatkozata, miszerint ebben a kérdésben országos népszavazást kellene tartani, érdekes dolog.

Nyilván, a fideszes belső használatú kutatások is azt mutatják, amit mindenki tud, a Fidesz vidéken jóval erősebb, mint Budapesten.

Mégis, egy országos népszavazással egy mozdulattal csinálnák meg a váltópártot, hiszen egészen eddig a Momentum legfeljebb egy-egy egyetemvárosig tud elmenni. Ha viszont valaki friss arcokat akar a helyi politikába ahhoz téma és alkalom kell.

Botorság lenne azt hinni, hogy pusztán a helyi kiskirályok hatalma, az, hogy a vidéki városházák, iskolák, kultúrházak, sportcsarnokok zárva maradnának a momentumos fórumok előtt, elég lehet. Ezek azok a gyerekek, akik kint a téren, esőben is megtartják. Ráadásul ugye nyári kampány lenne, jó kis szabadtéri dzsemborikkal, amihez elég egy platós kisteherautó, két nagy hangszóró, meg egy kétütemű Honda aggregátor.

Az országos népszavazás az öntökönszúrás mesterműve lenne a Fidesztől. Ha nem rapidsakk menne, ezért a mondatért Bánki Erik a Heves Megyei Kormányhivatal élén találná magát, mert nem egyeztette. De, a bánkierikek maguktól semmit se mondanak, szóval…rapidsak, időzavar. Welcome to 2012. Anand az asztalnál, kérdés, hogy most kisakkozza-e.

Momentum: rendszerváltók?

A Ráérünk blog nem megy el szótlanul a népszavazás mellett, hétvégi délelőtt lévén hosszasabban leírjuk, hogy mit gondolunk.

Orbán Viktor egyelőre nyugodt lehet. A várfal tövéből hangos ricsajozás és mindenféle durranások hallatszanak, de egyelőre egyik sem falrengető.

A hűséges szalonellenzék:

A magyar ellenzék fő baja, hogy főállású ellenzék, és semmilyen más témáról nem tud beszélni, mint Orbán Viktor leváltása. Ezzel tartják egymást sakkban, amikor fantasy footballt játszanak és megharagszanak egymásra, ha az aktuális Orbán-váltó egységfrontba nem veszik be egymást. Tipikusan Gyurcsány Ferenc vagy az LMP szokott lenni az a szereplő, akit a többiek kihagynának, és a veszekedésben általában szét is foszlik szép csendben minden.

Orbán Viktor rendszere beállt, intézményesült rendszer, amelyet két módon lehet megdönteni. Az egyik az intézményes keret szétverése, forradalomcsinálás, a másik pedig az adott intézményes kereten belül akkora erő mutatása amelytől tömegesen állnak át a rendszerfüggő elemek. Ez utóbbi is forradalmat jelent, csak lámpavasak nélkül.

Az intézményesült rendszerek formulája:

Az intézményesült rendszert l’art pour l’art rendszerdöntő programmal nem lehet megdönteni, ugyanis az alapja az, hogy az embereknek elviselhető. Elviselhető alatt azt kell érteni, hogy a rendszerhűségre késztető erőszak vagy fenyegetés mellett lehetőséget ad egyéni érvényesülési utak kiépítésére.

Még az Észak-Koreai diktatúrában is megfigyelhető (megfigyelők szerint) hogy a falusi piacokat eltűrik, a kínai határvidéken is lehet bizonyos keretek között csempészni, vagyis minimálisan, de engedik az egyéni kezdeményezést a sok erőszak mellett.

Az Orbán-rendszer nem erőszakos, és van benne még egy tényező, amely megkülönböztet egy sima autoriter rendszert a kemény falanszter-diktatúráktól. Ebben a formulában három tényező adja a rendszer stabilitását:

  1. erőszak vagy fenyegetés, amely bünteti a rendszer intézményes vagy személyi keretei elleni lázadást
  2. az egyéni érvényesülést lehetővé tevő, a rendszer jogszabályai alapján a legalitás határán mozgó, ezért személyes zsarolhatóságot, és ezzel rendszer-cinkosságot eredményező egyéni kezdeményezések lehetősége
  3. szelep, vagyis mindazoknak, akik nem tudják a 2. pont szerinti életet élni, lehetőség arra, hogy kilépjenek az autoriter rendszer eseményeiből.

Nézzük meg a Kádár-rendszer formuláját a fenti három szempontot alapul nézve:

  1. munkásőrség, 3/3-as besúgó-hálózat, politikai ellenszegülést nyíltan megtorló Btk. vagyis alapvetően erőszakos elnyomás, kiegészülve az ellenszegülők egzisztenciális ellehetetlenítésével
  2. GMK, maszek, fusi, gebin és még száz neve annak, hogy a hiánygazdasági keretek között jól megéljen a zsarolható kisvállalkozó, akit bármikor be lehet vinni a maszek biznisz homályos ügyei miatt, tehát nem “ugrál”
  3. széleskörű jóléti szolgáltatások és katonai fegyelemmel működtetett állami alapszolgáltatások. Vagyis ha valaki csendben marad, összkomfortos panellakáshoz, Skodához vagy Wartburghoz juthat, ha megbetgszik, normális kórházban meggyógyítják, az iskolában van rendes tanítás, stb.

Vegyük most az Orbán-rendszer formuláját!

  1. A pártszervezet kiépítése az egykori MSZMP-modell alapján. A járási hivatalok és a Fideszes választókerületek egymáshoz igazítása, a választókerületi elnök közvetlen hatalomgyakorlása a járási hivatalon keresztül. A rendszer alapvetően nem erőszakos, hanem a források monopóliumán alapul, bármilyen, tőkeigényes vagy stabilitást igénylő gazdasági tevékenység kizárólag rendszerhűen folytatható. Az erőszak alkalmazása csak kivétel (kopaszok a választási irodánál) nem szabály.
  2. A kisvállalkozások adójának minimálisra csökkentése, mindenféle növekedési hiteles, EU-pályázatos “okosságok” ahol a fejlesztésre szánt pénzt egyéni boldogulásra lehet költeni, persze féllegálisan, ami zsarolható helyzetet eredményez.
  3. El lehet menni. Azért nem költenek az egészségügyre, oktatásra, miegymásra, mert nem az fogja be az emberek száját, hogy alapvetően azért el lehet éldegélni, hanem az, hogy akinek ez így elviselhetetlen, azt várja a német munkaerőpiac, ahol el lehet helyezkedni a társadalom alján, és stabilan, tisztesen meg lehet élni…amíg van EU.

Mint látható az orbáni háromság bőven rejt magában bizonytalansági tényezőket: mi lesz ha elapadnak az EU-s források, és mi van ha lezárul az EU-s munkaerőpiac vagy legalábbis megváltoznak a szabad áramlás szabályai?

De, az ellenzék szempontjából nem is ez a lényeg. A választópolgárok hat év Orbán után berendezkedtek a túlélésre, ami most van, az legalább “biztos” vagyis pusztán azért, hogy Pesten a miniszterelnököt ne X-nek, hanem Y-nak hívják, nem fognak elmenni szavazni. Főleg, hogy X-nek megvannak a módszerei arra, hogy az ilyesmit, főleg vidéken, megtorolja.

Mi akkor az ellenzék teendője?

Önmagát kell építeni, egyrészt politikai cselekvésekkel, másrészt a választók előtt önmaga felépítésével, releváns válaszok adásával. Ebből a héten két esemény is történt, amely Orbánnak legalábbis gondolkodásra adhat okot.

Az egyik természetesen a Momentum haditette. Nem is az a lényeg, hogy lesz-e olimpia vagy sem. Egyébként nem lesz, mivel a magyar pályázat viccnek is gyenge, főleg a többihez képest.

A lényeg az, hogy cselekvőképes fiatalok, jó és határozott vezetés mellett, (sokaknak jutottak eszébe huszonöt évvel ezelőtti Orbános, Fodoros, Ungár Klárás fotók) profi módon levezényeltek egy kampányt. Begyűjtöttek annyi aláírást, kiképeztek annyi aktivistát, amely minden külső segítség nélkül elegendő arra, hogy ha idén tavasszal lennének a választások, akkor minden fővárosi választókerületben össze tudnák szedni az ajánlásokat és tudna jelölteket állítani, sőt egy ilyen siker után az egyetemvárosokban is. (bár ott a gerrymandering miatt egyelőre nyugodt lehet a Fidesz)

De, aki látta a Momentumosok profin becsomagolt aláíró íveit, a módot, ahogy lazán kezelték a sajtót, és azt hogy több forgatókönyvre is felkészültek, és a 45 napos aláírás-hitelesítési határidőt azonnal a vidék meghódítására használják, annak nem lehet kétsége: egy új és az eddigiektől lényegében eltérő párt születésének vagyunk tanúi.

Sikerük azon múlik, hogy mennyire tudnak megmaradni a saját játékuknál. Egyszerűen nem kell válaszolniuk azokra a kérdésekre, hogy mi lesz majd a választásokon, meg hogy viszonyulnak X vagy Y párthoz. És főleg nem kell arra válaszolniuk, hogy az elmúlt 10-15 évben mit csináltak.

Egy dolgot nem tudnak megtenni: nem tudnak választásokat nyerni, az egy ciklussal odébb van. (kivéve, ha váratlan esemény történik). Ha váratlan esemény történik, akkor megnyerik majd maguktól, de ha ilyen nincsen, ráérnek szűk egy év múlva eldönteni, akkori erejük és a többiek akkori ereje ismeretében, hogy akarnak-e részesei lenni egy Orbán-váltó koalíciónak, vagy nem rontják a hitelüket mindenféle fonnyadt, korrumpált szalonellenzékiekkel.

És itt jön a hét másik belpolitikai érdekessége, Botka László.

Botka László úgy tűnik, hogy teljesnek ítélte az MSZP ifjú generációjának bukását és előjött. Az Mszp-n belül ugye a régiek vagy már nagyon öregek, (Kovács László, Lendvai Ildikó) vagy nagyon kompromittálódtak 2008 környékén (Hunvald, Hagyó, Molnár Gyula) akkor is, ha soha nem voltak még gyanúsítva se (Veres János, Baja Ferenc). A fiatalok (Mersterházy&Co.) pedig nemhogy megbuktak, hanem lenullázták a pártot.

Botka feladata nehéz. Magyarországnak nem jönne rosszul egy jó szocdem párt, és annak Botka sikeres (-hírben álló) vidéki nagyvárosi polgármesterként kiváló frontembere is lehetne. Két nagy nehézség is áll előtte: 1. Gyurcsány 2. a még nem teljesen kinyíródott szocik.

Ha valaki a baloldalon komolyan veszi magát, le kell, hogy nyomja Gyurcsányt, Botka ehhez most nagy lendülettel hozzá is kezdett. Sorszerű, hogy Gyurcsány eltávolítójának balról, és a párton belülről kell jönnie, különben a kettészakadt párt megy a levesbe. Majd meglátjuk.

Botkának aztán ott van a teljes párt, Hillerel, Újhelyivel, meg a többiekkel, hatalmas politikusi és szervezési feladat. Az eddigi kísérletekből kiindulva több esély van arra, hogy belebukjon, mint arra, hogy sikeres legyen, de önmagában az, hogy eddig kivárt, azt mutatja, hogy az eddigi fehér lovagoknál kicsit jobb érzéke van a taktikához.

A Momentum sikere is segíthet neki, a Fidesz ugyanis rájöhet, hogy túlságosan felszámolta az ellenzékét, a Szél Bernadetteket, Schiffer Andrásokat, Karácsony Gergelyeket, Juhász Pétereket a hibahatár alatti támogatásukkal senki se veszi komolyan, Gyurcsány pedig lassan kiszorul a Budapest tévére. Botkával viszont Szegeden már dolgoztak együtt, tudják ki ő, ha bukik minden, akkor már inkább ő, mint valami vadonatúj mozgalom. De ehhez Orbánnak meg kellene gyengülni, ennek most nincsen jele. De bármikor lehet, és ehhez nem árt egy 10-20%-os szocpárt, amely ráadásul koalíciós kényszerbe hozná a Momentumot.

Ezekből a csapdákból mindkét ellenzéki, az új hullám és a régit konszolidálni akaró is csak előre tud menekülni, a saját programját, bázisát építve. Ahogy a fentiekből látszik részben eltérő, részben azonos nehézségekkel kell megküzdeniük. Sikerük igazán a zárójeles ellenzéknek rossz hír. Néhány hét, és zárul a jelentkezés a 2018-as választásokra. Aki lemarad, kimarad.

 

Az erősebb kutya és a parizer

Bejárta a magyar internetet a hír, hogy ide a nyugati boltmultik rosszabb minőségű árut hoznak, mint Ausztriába. Frusztráló, mert az élelmiszer-láncok Ausztriában nem látványosabban drágábbak, mint nálunk. Ha ugyanazt vesszük. A különbség az, hogy ott még van egy polc a mi választékunk felett, jobb áruval.

Frusztráló hír ez, hiszen azt jelenti, hogy 25 év rendszerváltás, a sok elviselhetetlen, fingszagú alak uralma Antall Józseftől Horn Gyulán át Orbán Viktorig, semmit se ért, hiszen még mindig “ki kell menni Bécsbe” ha valami jót akarunk venni. A magyar egyébként ezt tudja, nem véletlenül omlott össze a Magyar Posta karácsonykor a külföldről rendelt áruk miatt.

Sok politikus, legutóbb például Pápa Levente vizsgálatot követel, mert ez a gyakorlat szerintük nem piacgazdasági alapú. Pedig dehogynem. A legszebb lecke arról, hogyan működik (illetve nem működik) nálunk a polgári társadalom és az ő gazdasági modellje, a kapitalizmus.

Vulgármarxista vagy vulgár-kapitalizmuskritikus helyeken gyakran találkozni azzal az érvvel, hogy a kapitalizmus azért nem jó, mert korlátlanul érvényesül az erősebb kutya elve.

Olyan kapitalizmus, ahol ez így történik, csak a tankönyvek lapjain van, meg rövid ideig a kemény diktatúra alól szabaduló országokban, illetve még az USA hőskorának frontier land zónáiban, az aranyláz, a vasútépítések idején.

Ezekben az a közös, hogy a társadalom vagy még nem épült fel, vagy éppen teljesen dezintegrálódott. Ez utóbbi van nálunk is, nem a multik magatartását kell kivizsgálni, hanem ezt. A puha diktatúrában kezdődött lassú erjedés most ért el oda, hogy a magyar (állam)kapitalizmusban tényleg az erősebb kutyának jutnak kizárólag a szerelem gyönyörei, mindenféle igazságosság nélkül.

A konkrét esetben két jelenség találkozik: az egyik az, hogy a szolgáltató megpróbálja az adott keretek között a legolcsóbban kihozni a szolgáltatást, hogy több hasznot szedhessen be. A másik pedig az, hogy a vásárlóközönsége tudatos magatartással ebben nem akadályozza meg.

Hogyan akadályozhatná meg?

Adódik a válasz, hogy tartson fenn olyan szerveket a társadalom, amelyek folyamatosan figyelik, hogy mit akarnak itt eladni a multik és lépjen fel, ha rontják a minőséget. De hiszen ilyen van, a NÉBIH, béna reklámjai dacára, alapvetően ellátja ezt a feladatot.

Akkor mi a gond? Mi vagyunk a gond, ugyanis megvesszük a selejtet is. Ha ki van téve 199.- forintért jó sört, meg mellé 179.- forintért valami takarmánykukoricából főzött lóhúgy, addig nem fogy a jóból, míg a Bumzenbrunnen Pils el nem fogyott mellőle.

Egy ideig úgy van vele, hogy nem éri meg kétfélét gyártani, idehozza ugyanazt, amit Ausztriába is. Aztán viszont elkezd számolni, és rájön, hogy ha a teljes élelmiszer szortimentjét lejjebb veszi minőségben, azon már keresni fog. Főleg, ha ezt egyszerre két piacon tudja megtenni.

Főleg, ha a versenyképesség érdekében azon a piacon alacsonyan tartják a bérszintet. Főleg ha azon a piacon hatvanéves tradíció a mindegy, csak sok legyen kultúrája. A kurucos felhorgadás is csak egy ideig fog tartani, aztán megveszik majd továbbra is a szart.

Mert a kapitalizmus alapszabálya nem az erősebb kutya baszik, hanem az, hogy akinek elég a szar, az szart fog kapni. Bérből is, parizerből is, miniszterelnökből is.

Mi drágább? Az olimpia, vagy az emberélet?

Bevezetőként el kell mondanom, mitől vagyok az, aki vagyok. Nagyszüleim közül apai nagyapám volt Budaörs rendőrfőkapitánya, őrnagyi rangban. Apai nagyanyám sváb volt, egyszerű háziasszony. Anyai nagyanyám minden volt. Óvónő, munkás, ápolónő stb. Akkor éppen egy állami külkereskedelmi cég, a Metalimpex ( http://valasz.hu/itthon/a-kommunistak-es-a-penz-6877 )főportása, az egyik legbölcsebb ember, akit valaha ismertem.
Szüleim 18 évesen házasodtak össze, nem volt lakásuk, a nagyszüleimnél húzták meg magukat. Hol az egyiknél, hol a másiknál. 1974-ben születtem, egy esztergályos szakmunkás és egy akkor éppen összeszerelő üzemben dolgozó munkáslány első gyermekeként. Húsz évesek voltak akkor, saját vagyonuk nem volt, holmijuk is alig. Apám 8 órát dolgozott esztergályosként, 8 órát egy téglagyárban segédmunkásként.
16 órát, mint Mészáros Lőrinc. Persze ő nem bírta olyan jól, de nem is kellett. Egy éves voltam, amikor elvitték sorkatonának két évre. A díszszázadban szolgált a Petőfi laktanyában. A rendőri, katonai pálya le volt előtte vajazva, apai nagybátyám is ezt az utat követte (végül ügyész lett, alezredesi rangban nyugdíjazták).
Na, de nem így apám. Ő utálta a rendszert, dolgozni akart. Nem ám állami cégnél, hanem „maszeknál”. Sejthetitek, hogy otthon milyen riadalom volt. Nagyapám, a rendszer szolgája tudta, a tűzzel játszik, de csak annyit mondott, rendben fiam, támogatlak. Szög egyenes ember volt, egyszerűen nem tudta mi az a félelem. Apám elhelyezkedett egy autószerelőnél, elkezdett javulni az anyagi helyzetünk. A cég innen indult 1946-ban: (http://www.szakalmetal.eu/images/stories/gallery/szakal-old/image2k.jpg) Persze közben volt minden, de a hetvenes évek végére ismét az eredeti alapító kezébe került, ma a fia viszi a céget, ami Kelet-Európa egyik jelentős autóalkatrész forgalmazója, a motorjavító üzemet pedig édesapám vezeti már több, mint 30 éve.
A kitartást és az egyenes beszédet apámtól örököltem, az érzelmeimet anyámtól, a bölcsességet (ha van olyanom) anyai nagyanyámtól, az erkölcseimet az egyébként (egy darabig) kommunista nagyapámtól. A félelemhez való viszonyomat szintén. Hegymászó és sziklamászó voltam, összesen négyszer keveredtem olyan helyzetbe, amikor egy lyukas garast sem adtam volna a saját életemért, mindannyiszor a saját hibámból. A fenti tulajdonságok miatt mindet túléltem, önerőből.
Kéthónapja éreztem először félelmet, 42 évesen (ki is mondtam). A gyermekeim jövőjével kapcsolatban uralkodott el rajtam az érzés. Másodszor pedig a mai napon. Behoztam a lemaradást J J J
…és erről szeretnék beszélni most.
Sok ember volt hatással rám természetesen, de egy valaki nagyon fontos számomra. A nagybátyám, bár ezt talán ő maga sem tudja. Elfelejtettem közölni vele.
Szeptember elsején születtem, fiatalon kerültem oskolába. Azonnal megtanultam olvasni, elsőként folyékonyan az osztályban. Sajnos a szüleimnek nem volt pénzük könyvekre, négy és fél éves koromban – amikor öcsém született – egy tanácsi lakásba költöztünk, minden pénzünk a berendezésre ment el, még hat éves koromban is ez kötötte le az energiáikat. Apám viszonylag olvasott ember volt már akkor is, de állandóan dolgozott, édesanyám nem is olvasott szerintem soha. Én mindent elolvastam, amit találtam. A tankönyveimet elsőként, majd a másodikos évfolyam tankönyveit is, a konzerveken lévő feliratokat stb. Másodikos koromban az Egri Csillagoknál tartottam éppen, amikor kértem anyámat, vegyen nekem könyvet, hiszen apu dolgozott, soha nem ért rá. Nem volt nagy rutinja a könyvvásárlásban. Valami antikváriumban vett egy középiskolásoknak szóló ajánlott olvasmányt, segédletet a törzsfejlődésről és a rendszertanról. Nem tűnt könnyű olvasmánynak egy hét-, majdnem nyolcéves számára, de annál izgalmasabb volt. Elolvastam párszor, nagyjából meg is tanultam. Olvastam az iskolában a pad alatt, otthon is. Éjszakánként a takaró alatt egy elemlámpával (így nem látták a szüleim, amikor benyitottak a gyerekszobába).
Már harmadikos voltam, amikor elkapott az influenza. A könyvek meg elfogytak körülöttem. Otthon rostokoltam már másfél napja, amikor megjelent anyai nagybátyám, aki villanyszerelő volt éppen.
Volt nála egy bőrönd is, amit elmondása szerint nekem hozott, hogy ne unatkozzak ott az ágyban. Tele volt könyvekkel. Rejtő, Delfin könyvek, útikönyvek, mindenféle ponyva- és ifjúsági irodalom.
Napi kettő-három fogyott belőle, két hét alatt (kicsit ráhúztam a kényszerpihenőre) végeztem vele. Szerencsére nagybátyám megtartotta jó szokását, mindig hozott nekem néhány könyvet, amikor arra járt. Elég gyakran. Villanyszerelőként, különféle bérházak padlásán mindig belebotlott valami érdekességbe, amit elhozott nekem.
Egy idő után vettem a bátorságot és bevetettem magam az iskolai könyvtárba. Nem volt túl nagy tömeg. Csak velem foglalkozott a könyvtáros néni. Irányítottan olvastam onnantól kezdve. Sajnos annyi hátránya volt a dolognak, hogy az évvégi bizonyítványosztáskor minden alkalommal megaláztak az egész iskola előtt (ez ilyen iskolai ünnepély féle volt akkoriban). Nem kaptam meg a bizonyítványomat, mert mindig lógtam néhány könnyvel a könyvtárnak tanévzáráskor.
Megvolt a megoldás. A városi könyvtárnál nincsenek ilyen szankciók, ráadásul ott sem volt tülekedés a polcok előtt. Na, nem húzom a végtelenségig. A könyvmolyok nem gyógyíthatók, viszonylag olvasott ember vált belőlem. Mások által okosnak mondott. Néhányak szerint pedig nagyon okosnak. Ezen a „pályán” nagybátyám indított el.
…aki most 68 évesen a Székesfehérvári kórházban fekszik az intenzív osztályon, valószínűleg meg fog halni. Pár éve szívpanaszai voltak, kezelték. A héten rosszul lett, nagyon. Először azt hitték a szíve, utána azt, hogy sztrók, ezért mélyaltatásba, kómába tették. Kiderült, mégse az, viszont a kómában tüdőgyulladást kapott, ami nem része a kezelésnek, ha jól tudom. Megtelt a tüdeje és a szövetek is vízzel, majd leállt a légzése. Felébresztették a kómából, de gépek nélkül nem tud lélegezni, egyelőre beszélni sem, csak pislogni. Nem tudják mi a baja, most ismét a sztrókra gyanakodnak. Azt mondják vannak kiváló műszereik, de nincsenek megfelelő szakorvosok, diagnoszták. Ők már külföldön vannak?
Én tegnap értem haza Németországból, tudtam, hogy valami baj van, de ma reggel hallottam a teljes sztorit a szüleimtől. Nem tudok bemenni meglátogatni anyai nagybátyámat, járványveszély miatt csak külön engedéllyel látogatható a kórház. Reggel óta kisebb megszakításokkal bőgök, folyamatosan. …és életemben másodszor félek.
Anyai dédapám (https://familysearch.org/ark:/61903/1:1:X8S7-NB2) vitézi címet kapott Horthytól.
Nagybátyám már – nagyapámmal ellentétben – nem viselhette ezt a címet, de amúgy se viselte volna. Hát sok mindennek gondolom magam, de jobbosnak nem. Viszont egy honfoglaló törzs nevét viselem, „piros pöttyel” a fenekemen születtem, a nagyobbik fiam is. Ez csak akkor jelent valamit, ha én úgy gondolom. Annyit biztosan jelent, hogy nem én fogok innen először elmenni. Takarodjanak ők a kurva anyjukba.
Mindent meg fogok tenni azért, hogy ez a rendszer megbukjon. Igen, bosszúból. …a gyerekeimért.
A következő kormánytól azt várom el, hogy kezdje el rendbe rakni az országot. Kezdhetik mondjuk az egészségüggyel, folytathatják az oktatással. Fordítva se rossz.
Utána, csak utána beszélgethetünk olimpiáról is.
Kürti Tamás 2017.02.11.

Ruzsenoár

Miért nem írunk Orbánról?

Orbán Viktorral már elég régen keveset foglalkozunk itt a blogban, hiszen napi csínyei csak azok számára lehetnek igazán érdekesek, akik nem látnak ki a Kárpát-medencéből, és tényleg azt hiszik, hogy van annak jelentősége, hogy éppen ma mit lopat el Mészáros Lőrinccel.

Ezek lényegtelen dolgok, totális hatalmat kiépítő vezetőként ő már nem lop, hanem mindent birtokol. Hamarosan abbamaradnak majd a látványos lenyúlások, ahogy az érett Kádár-rendszerben sem loptak az elvtársak. Miért is tették volna, ha egyszer minden az övék volt.

Ezért aztán a dolgok lényege szempontjából vajmi csekély jelentősége van annak, hogy bezárat egy napilapot (melynek újságírói megérdemelték, hogy bezárják az újságot) vagy felvásárol egy-egy magazint. Egy diktátor mindennapjai, ha az ember nem irodalmi igénnyel ír róla, akkor kellemetlen és unalmas téma.

Írhatnánk persze arról, hogy miként veri szét az egészségügyet és az oktatást, veri szét azt a kevés vívmányt is, ami itt 1946 óta össze lett rakva. Egyrészt ezt megírják mások, másrészt az itt szokásos hangnemben és szókincsben felesleges megírni, értelmes politikus, aki ezzel csinálni tudna valamit, pedig egyelőre nincsen.

Orbán Viktor évek óta kizárólag hatalma maximalizálására és megtartására koncentrál. A jelenlegi kényes nemzetközi helyzetben személye minden nagyhatalomnak megfelel, rendet tart a szemétdombján, kisebb gondja is nagyobb annál mindenkinek, hogy az ő személyével vesződjön. Ráadásul szemmel láthatóan megfelel a magyaroknak is, most vasárnap is simán miniszterelnökké választanák. És nem, nem a választási rendszer átalakítása miatt, a régi, 386 fős parlamentben is ő lenne a miniszterelnök.

Most viszont mondott egy jó kis évértékelőt, ezért, ha nem is szívesen, de írunk róla.

Az évértékelőjének a legfőbb üzenete az, amit eddig is tudtunk: Orbán kivár.

Nyár elejére el fognak dőlni a francia választások, és aztán majd a német választások is, amint arról előző posztjainkban hosszabban értekeztünk. A francián eldől, hogy lesz-e még olyan, hogy Európai Unió (Le Pen győzelme esetén mehet az unió a kukába) ősszel pedig eldől, hogy Németország milyen eszközökkel fog rendet tartani a Lebensraumban, és mennyi befolyást enged Putyinnak ebben.

Orbán ennek megfelelően tesz zsetonokat a pirosra és a feketére is. A múlt héten Merkel először nyilatkozott a többsebességes EU-ról, amely nyilatkozatát Szijjártó Péter szinte szó szerint visszaismételte néhány nappal később. Világos üzenet Berlinbe, Magyarország továbbra is lojális vazallus marad, fenntartja a minimális jogállami látszatot, jó terepet kínál a piszkos munka kiszervezéséhez, cserébe szabad kezet kér a belpolitikában.

Ugyanakkor Orbán fogadta Putyint, aki pontosan tudja, hogy itt őt bármikor fogadják, de egy megkötött kezű német vazallussal jön tárgyalni, aki ezeket a mítingeket azért szervezi, hogy ha borulna az Unió, akkor meglegyenek a kapcsolatai kelet felé.

Ebbe a környezetbe érkezett az évértékelő beszéd.

Jól láthatóan Orbán készül a télre. Ez a tél pedig vagy az lesz, hogy egyáltalán nem lesz EU, vagy pedig, ha lesz EU, az eddigi számolatlanul ömlő fejlesztési pénzeknek vége. Brüsszel ezért vált ellenséggé, mert jól látszik, hogy immár vége annak a politikának, hogy Brüsszel pénzért próbálja megvenni Kelet-Európát. Azt a Kelet-Európát, ami semmiben sem működik együtt, és amely pont olyan távolságban van a nyugattól, mint 25 éve.  (ez persze nem teljesen igaz, sokkal-sokkal jobb itt élni, mint 25 éve)

Ugyanezért maradtak napirenden a civil szervezetek és Soros Gyuri bácsi. Se a civil szervezetek, se Soros nem csinál az utóbbi egy-két évben semmi olyat, amit ne csinált volna már 15 éve is ugyanígy. A pénzügyi elszámolásaik ráadásul nyilvánosak, aki veszi a fáradságot, fillére megtudhatja, melyik hazai civil szervezet miből él. Kivéve persze a cöfikét, mert ő rendes kurvaként, készpénzben, és zsebre dolgoznak.

A “nagytestű ragadozó” képe, amelytől teljes joggal hűlt meg a vér a legtöbb pesti zsidó ismerősöm ereiben, azt jelzi, hogy Orbán készül arra, hogy itt hamarosan rosszabbul fognak menni a dolgok, és elkezdett bűnbakot építeni.

Ezt “bekeményítésként” kell értékelni, amelyet jól láthatunk a Momentum olimpia-népszavazásának sorsán keresztül.

A Momentum kényszerpályán van. Orbánék teljesen önös érdekből engedték át a népszavazást. Egy fiatal ellenzéki szervezetnek kell negatív kampányt csinálni, ráadásul 100%, hogy nem mi fogunk olimpiát rendezni, mivel a NOB nem teljesen hülye, hogy egy nyomortanyán rendezzen olimpiát, ha Párizsban is lehet. Így aztán majd szegény Momentumosokból is lehet nemzetrontó “nagytestű ragadozónak” dolgozó bandát csinálni.

Ráadásul februárban kell aláírást gyűjteni, a szavazást pedig el lehet tolni június 15 utánra, hogy ha át is ugornák a lécet, akkor majd a tök üres Budapesten, ahol csak az akciónyuggerek vannak, legyen megtartva a referendum.

Ki volt ez találva. De a Momentum, ifjonti lelkesedésében ráállt a dologra, és most ott tartunk, mint a vasárnapi boltbezárásos szavazásnál, hogy a pestiek 2/3-a arra látna kiváló alkalmat, hogy Orbánt elküldje a náthás, vasporos, stb. stb. éghajlatra. Orbán pedig tudja, hogy a magyar kormányt vidéken választják és Pesten buktatják.

Mivel pedig a hajó előtt most kicsit viharosabb vizek jönnek, hirtelen még ez a dupla hendikeppel induló népszavazás is kellemetlenné válna.

Ezért lett ráeresztve az állandóan a lába körül sündörgő bableveses civilszervezet jogász a témára, hogy tesztelgessék, hogy mi lenne a reakció arra, ha nem lenne népszavazás. Mert ha meg lehet úszni egy max százezres tüntetéssel, azt simán bevállalja. Még jól is mutatna, lám lehet tiltakozni.

Ő meg maradhat a kormánynál. És ez a cél, mindenek felett. Az ország meg le van szarva. 

A németországi választásokra 2. rész

Az előző posztot ott fejeztük be, hogy Németországot két fontos stimulus is éri, és ebből az egyik a migránsválság. A másik (amely egyébként az elsővel is összefügg) az az, hogy Németország újra birodalom méretű, és bizonyos értelemben nem túlzás Negyedik Birodalomról beszélni. Mielőtt azonban ezzel foglalkoznánk, nézzük meg a stabilitás okait.

Jólét, nyugalom, nyugdíjalap

A német polgárság és középosztály jóléte itt Magyarországon, ahol polgárság alig van, a középosztály pedig annyit tesz, hogy valaki nem éhezik, elképzelhetetlen dolog. A nyugodt megélhetés, a létbiztonság magával hozza a pénzügyi kultúrát is, a magas megtakarításokat, amelyek a közgondolkodást is moderálják. A német gazdaság pedig erős, a bevételek jönnek, a tisztes megélhetés garantált.

Amint azonban arra Panamajack rámutatott, a német gazdaságpolitika (illetve inkább pénzügy-politika) ráerőszakolása Európára azzal jár, hogy míg egyik ország élvezi minden előnyét a német gazdasági csodának, más országokat ez hátrányosan érint.

Miért van az, hogy Németország mégis ezen az úton halad?

A politikai elitje nyilvánvalóan a németországi választásokat akarja megnyerni és nem az olasz vagy görög választásokat. Emlékezzünk azokra a hangokra, amelyek a görög válság idején azt mondták, hogy a német középosztály vaskos megtakarításaiból felgyűlt tartalékok nem azért vannak, hogy mindenféle mediterrán dzsigolókat kiváltsanak a zaciból.

A német választók jelentős része leírható úgy, hogy nekik a német gazdaság jó teljesítménye, a prosperitás a fontos. Ötven éve, az óceán másik partján ezt úgy mondták: “Ami jó a General Motorsnak, az jó Amerikának”.

Dicke Bertha és Schwerer Gustav unokái

A német “General Motors” az a német ipari-üzleti elit. Velük Magyarországon keveset foglalkoznak, pedig érdemes velük megismerkedni. Ha megnézzük a leggazdagabb németek listáját, akkor alapvetően kétféle társaságot találunk: az egyik világháború utáni gazdasági csoda idején alakult, a másik pedig háború előtti gyökerű dinasztia, iparmágnás és arisztokrata felmenőkkel.

Az a világpolitikai kényszer, amely a német államigazgatást egyben tartotta (ld. előző rész) az magával hozta azt is, hogy a Wehrmacht hadigépezetét működtető iparvállalatok és a mögöttük álló dinasztiák is megmaradtak. A gazdasági csoda után pedig, a német újraegyesítéskor lazán vissza tudták privatizálni a keleten államosított egykori érdekeltségeiket és nagy részüknek megvolt a tőkéje arra, hogy fejlessze és újra vállalatbirodalmába illessze ezeket.

Arról, hogy ki, hol, és kivel dolgoztatott a háború alatt, nem ildomos beszélni, de azért néha megtörténik. A Quandt famíliáról például, amely az egyik leggazdagabb család Németországban (BMW, Logwin, Altana, hogy csak a fontosabb cégeiket említsük) botrányfilmet forgattak pár éve, feltárva, hogy mennyi kényszermunkásuk volt, és hát amellett sem lehetett könnyen elmenni, hogy a kedves dédmama, Magda Quandt, második házasságában Magda Goebbels néven volt ismert.

Ezek a családok óriási vagyonnal bírnak, de az euróban kifejezett vagyonuknál sokkal-sokkal nagyobb a hatalmuk.

Az Európai Unió pedig, különösen a keleti bővítés után, a német ipar és gazdaság részére megadta azt a teret, amelyet Goebbels korában közönségesen “Lebensraum” néven neveztek.

Ez a német stabilitás formulája: Terjeszkedő, a periférián befektető vállalatok, és jól élő szavazópolgárok. A szavazópolgárok jólétét egyelőre nem fenyegeti semmi, az elfáradt 68-as politikusgenerációnak úgy tűnik, van még egy ciklusa, talán kettő is.

Birodalmi érdek

Nem véletlen egyébként azt sem, hogy hiába okád tüzet Orbán Viktorra a német értelmiségi sajtó és berzenkednek ellene mindenféle baloldaliak, és hűvös a politikai viszony, Viktort nem bántják. Naná, hogy nem, mert a fent vázolt ipari-gazdasági elitnek Viktor megfelel, alárendeli a magyar gazdaságpolitikát a német gazdasági érdekeknek.

A politikai feszültségek jelentős része abból ered, hogy Németország (részben a 68-as pacifizmus és birodalmieszme-megtagadás miatt) egyszerűen nem hajlandó tudomásul venni, hogy ő egy birodalom. (ld. Björn Höcke az előző részben)

Például sokan azt mondják, hogy a nagy menekültáradat azért indult el, mert Merkel azt mondta, hogy be fogják fogadni őket. Alighanem, ha Merkel mondatai előtt hetekkel tartottunk volna egy közvélemény-kutatást a Közel-Kelet menekülttáboraiban, azt az eredményt kaptuk volna, hogy mindenki oda akar menni. Hát persze, hogy oda akar, az a nagy és erős, központi, gazdag ország.

Németországnak tehát szembe kell néznie azzal, hogy a birodalmiságának a költségeit állnia kell, a gazdasági befolyása mellett előbb-utóbb a politikait is aktívan gyakorolnia kell, és ami a legnagyobb tabu: mivel Steve Bannon világképében Kína a főellenség, itt Európában a biztonságot nem lehet annyira várni Amerikától, mint eddig, de legalábbis ez fenyeget. Ekkor pedig marad Németország, a német katonai erő. Azt, hogy katonai erő, azt meg szó szerinti fordításban úgy mondjuk, hogy: Wehrmacht.

Itt viszont vissza kell utalni Panamajack francia elemzésére. Franciaország könnyen találhatja magát abban a szerepben, ahol ő egy neolatin koalíció vezető ereje, hiszen a német gazdaságpolitikát nyögő PIGS-országok tőle várják, hogy ellensúlyozza a német birodalmat.

Az Európai Unió arra alakult, hogy a német-francia vitás kérdéseket, amelyek több száz év háborúit okozták, békésen rendezze. Igenám, de két, háborúban legyengült hatalom írta alá a római szerződést, most pedig másképpen és másban, de mindketten újra erősek.

Az igazi kérdés az, hogy az Európai Unió keretein belül az itt részletezett feszültségeket lehet-e rendezni.

Amikor ezt a cikket írom, Putyin már elrepült, miután a magyar kormány lement előtte kutyába. Orbán Viktor alig burkoltan arra számít, hogy a fent vázolt konfliktusok nem az Európai Unió keretein belül rendeződnek majd el. Ha fenn is marad az EU, akkor szerinte itt a magyar miniszterelnöknek a német gazdasági elittel és az orosz cárral kell jóban lenni.

A gond ezzel csak az, hogy ezzel Németországban és az Európai Unióban “magyar kérdést” csinál, amely eddig kimerült meddő szópárbajokban. Nem feltétlenül lesz ez mindig így. Ha az unió megggyengül, a német politikai elit, amelyiket naponta ócsárol a habonymédia, az egyetlen moderátora lesz a német gazdasági elit és Putyin közötti üzleteléseknek. Ellene drukkolni finoman szólva nem életbiztosítás.

A németországi választásokra 1. rész

Panamajack nagyszerű Franciaország-elemzése után itt az ideje, hogy Európa másik vezető hatalmával is foglalkozzunk, hiszen hamarosan ott is választások lesznek. Nem túlzás kijelenteni, hogy a francia és német választások fogják eldönteni az EU további sorsát. (Meg persze ahhoz sem kell különösebb jóstehetség, hogy könnyen okozhatnak idő előtti választásokat az Egyesült Királyságban is.)

Ellentétben azonban Franciaországgal, a német politikában nincsenek ennyire világos frontvonalak és markánsan eltérő politikai programokkal fellépő vezéregyéniségek. A 2016-os év, Trump elnökké választása és a Brexit után persze semmilyen meglepetést nem lehet könnyelműen kizárni, de elég biztosnak tűnnik, hogy Németországot a mostani választások után is nagykoalíció fogja irányítani, melyet nagy valószínűséggel Angel Merkel vezet majd kancellárként. Az égszakadás-földindulás forgatókkönyvet a baloldal jelöltjének kancellárrá választása jelentené. Most úgy tűnik, hogy a szélsőjobb bejuthat, de kormányzati szerepre nincs esélye.

Belátható, hogy a német politika másképp működik, mint a francia. Hatása Magyarországra is úgy érthető meg, ha ezeket a különbségeket elemezzük.

A 68-as konszenzus kifáradása

Németország két világháborút is úgy fejezett be, mint egy edzetlen tinédzser: ki volt fulladva és a földön fekve kapkodott levegőért, de közben az alapvető mutatói nem is voltak rosszak, hamar tudott regenerálódni.

A II. Világháború végén ráadásul a nyugati szövetségesek számára az is nyilvánvaló volt, hogy erős Németország nélkül közvetlenül kell Sztálinnal konfrontálódni, és a Vörös Hadsereg elég pontosan megmutatta a megelőző 4 évben, hogy mire képes úgy győzelmek, mint pusztítás terén.

Az erős Németország egybentartása viszont járt bizonyos mellékhatásokkal. Egyrészt rá kellet jönni, hogy 12 év hitleráj alatt néhány egészen kemény ellenállót leszámítva mindenki kiépítette az együttélését a nácizmussal. Volt aki lelkes követője volt, mások hűséges hivatalnokként hajtották végre parancsait, megint mások csak nem tiltakoztak.

Ennek eredményeként Németországban egy vasúti állomásfőnököt vagy gimnáziumi matektanárt se lehetett találni “náci múlt” nélkül. A teljes nácitlanítás teljesen működésképtelen országot hagyott volna hátra. Kompromisszumokat kellett kötni, annak érdekében, hogy az ország tovább működhessen. Ezért aztán a szimbolikus kivégzések után az alapos tisztogatás elmaradt.

A dolognak meg is lett az eredménye, a hatékony, profik által működtetett NSZK a háború utáni húsz évben gazdasági csodát vitt véghez, ám 1968-ra a háborús generáció egyrészt kiöregedőben volt, másrészt a komoly politikai feszültséget okozott. A mámoros hatvanas évekhez egyre kevésbé illett a sok öreg náci, és a fiatalabb generáció politikai identitásában is komoly gondott okozott a feldolgozatlan múlt.

A feszültség tehát kipattant, és hosszas vajúdás okán megszületett a mai Németország, amely nagyon határozottan leszámolt náci múltjával, elutasít mindenféle erőszakot és rasszizmust.

A folyamat azonban nem volt túlzások nélkül. A lefektetett dogmák, mint mindig, most is ahhoz vezettek és vezetnek, hogy az egész rendszer rugalmatlanul reagál a változásokra. A német politika sokáig a dogmák hibátlan felmondásából és a jóléti állam minél tökéletesebb kiépítéséből állt, politikai elitjének a franciánál kevesebb tapasztalata van a nagy irányváltásokban.

A közelmúltban Björn Höcke, német neonáci politikus azt nyilatkozta, hogy elege van abból, hogy a német politika csak a világháború meg Hitler miatti sajnálkozásból áll, ő emelt fővel akar járkálni.

Ez a nyilatkozat túlmutat azon a primitív neonáci hangvételen, amelyben megtették. Ugyanis rámutat arra, hogy a német politikában a 68-as generáció még mindig annyira meghatározó, hogy új politikai erőnek (és nemcsak neonácinak, hanem bármilyennek) esélye sincs a kormány közelébe jutni.

Ugyanakkor Németországot két fontos stimulus is éri. Az egyik nyilvánvalóan a bevándorlási válság, amelynek első hullámát Merkel politikailag katasztrofálisan, minden más szempontból pedig Európa legerősebb országának erőforrásait kihasználva, racionálisan kezelte, megakadályozva ezzel például Közép-Európa destabilizálódását (képzeljük el, hogy mi lett volna, ha ez a rengeteg “migráncs” nem jut el Németországba, hanem mi pinpongoznánk itt a szerbekkel és az osztrákokkal, hogy ki etesse őket, miközben Magyarország pár száz rendőrt sem képes a határon megetetni kólikajárvány nélkül).

A jövőben azonban nem lehet minden váratlan ütést megfeszített hasfallal beszedni, főleg azután nem, hogy Trump izolacionista külpolitikát hirdetett, vagyis Németország a délkelet-európai problémák megoldásában leginkább csak saját magára számíthat. De belső hatásai is vannak a dolognak, a német jognak, közigazgatásnak ki kell dolgoznia a rendszert a nagy számban és folyamatosan érkező, eltérő kulturális hátterű emberek kezelésére. Ez politikai feladat a javából.

Ez a politikai feladat pedig kockázatvállalást jelent, olyasféle markáns programok meghirdetését, mint amilyeneket most Franciaországban látunk. Ahol nagyban meg a politika és a politikai propaganda, ott pedig megjelenik a kertek alatt Moszkva agitprop hadserege és kavarni kezd.

Miért nem várnak földrengést emiatt Németországban? A következő részből kiderül.

A Franciaországi választásokra

Idén két sorsdöndő választás lesz a Brexit utáni Európa két legjelentősebb államában, aminek a jelentősége a tavaly év végi USA-elnökválasztáshoz mérhető. Magyaroknak talán meglepő módon, ezek közül ezúttal a franciaországinak nagyobb a tétje. Németországban – még ha Merkel esetleg veszítene is – van egy alapvető politikai konszenzus, ami biztosítja, hogy a német bel- és külpolitika egyelőre nem fog olyan radikálisan új irányt venni, mint ahogyan az Trump elnökké választásával Amerikában megtörtént.

Ez alapvetően még megnyugtató is lehetne, ha nem lenne szomorú tény, hogy az utóbbi évtized német hegemóniája mérhetetlen gazdasági és politikai károkat okozott Nyugat-Európa szegényebbik részén, különösen a a mediterrán országokban, de Franciaországban is. Mostanra már nehezen vitatható, hogy a 2008-as válság európai (német) kezelése alapvetően elhibázott volt. Pontosabban Németország és a fejlett északi államok jól jártak vele, de a mediterrán térséget az erős euró és az exportorientált, náluk sokkalta versenyképesebb Németország által az EU-ra kényszerített megszoritó pénzügypolitika teljesen a padlóra küldte. Ez a leglátványosabban a görög válságban csúcsosodott ki, de Spanyolország, Portugália, és különösen Olaszország is borzasztó nehéz helyzetben van, miközben a második legnagyobb európai gazdaság, a francia, évek óta küszködik és stagnál. Ez a helyzet (valamint a 2015-ös menekültválság ügyetlen kezelése) nagyban hozzájárult egyrészt a Brexit-tábor győzelméhez, másrészt az euroszkeptikus populista pártok megerősödéséhez, ami Trump EU-ellenességével megfejelve mostanra már az Unió életképességét kérdőjelezi meg.

Ebben a helyzetben Franciaország jelentősége az EU életben tartása és elkerülhetetlen reformja szempontjából rendkívül megnövekedett, ráadásul a gyenge és szervilis Hollande után szinte biztosan egy sokkal markánsabb, a francia érdekeket Németországgal szemben erőteljesebben képviselő elnök fog hatalomra jutni. Nagyon nem mindegy azonban, hogy kicsoda.

A múlt hétvégén megvolt a francia Szocialista Párt (a jelenlegi kormánypárt) előválasztásának első fordulója. Ugyan még hátra van a második forduló, ahol kiderül ki lesz a baloldal első számú jelöltje, néhány fontos kérdés már most eldőlt. Először is, a leköszönő elnök nem is indult, ami nem meglepő annak a fényében, hogy François Hollande az 5-dik Köztársaság történetének legnépszerűtlenebb elnökeként fejezi be politikai pályafutását. Másodszor, a papírforma szerint esélyes Manuel Valls (Hollande technokrata miniszterelnöke) nem nyerte meg az első fordulót, hanem a második helyre szorult az eddig viszonylag ismeretlen, alter-balos (öko-elkötelezett, alapjövedelem-párti) Benoit Hamon mögött. A második forduló köztük fog eldőlni, és Valls esélyei nem túl jók. A harmadik, és talán a legfontosabb szempont a meglepően alacsony részvétel: az idei szocialista előválasztásokon alig 1,5 millióan szavaztak (ami sokkal kevesebb, mint 5 évvel ezelőtt), ellentétben a jobbközép Republikánusok több, mint 4 milliós előválasztási részvételével. Ez megerősíti azokat a jóslatokat, miszerint akárki is lesz a szocialisták jelöltje, nagyon rosszak lesznek az esélyei az elnökválasztáson, még a második fordulóba való bejutásra is. A francia baloldal talán még soha nem volt ennyire megosztott, kibékíthetetlen ellentétekkel a Melenchon-féle kommunisták (akik akár a szavazatok 10%-át is elvihetik), az alter-balosok és zöldek, valamint a Valls-féle balliberális vonal képviselői között.

A balliberálisok pedig minden bizonnyal amúgy sem Valls-ra szavaznának, hanem Emmanuel Macron-ra, aki bár jó ideig Hollande gazdasági minisztere volt, már több, mint egy éve szakított az elnökkel és a szocialistákkal, és most független jelöltként indul az elnökválasztásokon. Jelenleg Fillon és Le Pen után a harmadik legesélyesebb jelöltnek tartják. Viszont hatalmas kérdőjel, hogy a baloldali szavazók nagyobbik része – esélyes szocialista jelölt híján – ki mellé áll majd az elnökválasztás második fordulójában, ahol a legvalószínűbb forgatókönyv egy jobboldali konzervatív – jobboldali populista (Fillon – Le Pen) párbaj lesz. A balliberálisok minden bizonnyal kibékülnének Fillonnal, ha az FN az alternatíva, de a munkásosztály egy része jó eséllyel a populizmus mellett teszi majd le a voksát Fillon thatcherista gazdasági elképzeléseivel szemben. Kivéve persze a munkásosztály azon (jelentős) részét, akik muszlimok illetve bevándorlók. Ők dönthetnek úgy is, hogy Le Pennél még Fillon is jobb, de távol is maradhatnak a szavazástól, ami inkább Le Pennek kedvez. Ami a jobboldali szavazókat illeti, ők már nagyrészt eldöntötték, melyiküket támogatják, attól függően, hogy inkább a nacionalizmus, vagy a liberális konzervativizmus áll közelebb hozzájuk. Nem lehet teljesen kizárni azonban azt sem, hogy Macron mégis megveri Le Pent és bejut a második fordulóba (Fillon kiesése valószínűtlen, bár semmi sem lehetetlen). Ebben az esetben egy klasszikus jobbliberális és egy balliberális jelölt áll majd szemben egymással, ami inkább Fillon győzelmét hozná, hiszen az FN-szavazók egy részének ő még viszonylag elfogadható alternatíva, míg a szélsőbalnak „egyik kutya, másik eb”. De persze elméletben akár Macron is győzhet (és ha valamit megtanultunk tavaly az az, hogy a legvalószínűtlenebb forgatókönyveket sem szabad figyelmen kívül hagyni).

Miután megvizsgáltuk a fontosabb jelölteket, nézzük meg, mit jelentene a megválasztásuk Európára, és ezáltal Magyarországra nézve. Vegyük sorra őket:

  • Marine Le Pen: a Nemzeti Front (FN) vezére és jelöltje, kőkemény jobboldali populista, aki ideológiailag a legközelebb áll Trumphoz, Faragehoz vagy Orbánhoz, természetesen a francia helyi sajátosságoknak megfelelően. Az EU-val kapcsolatos álláspontja világos és egyértelmű: le vele! Megválasztása esetén ki akarja léptetni Franciaországot az eurozónából, Schengenből, és (bár ezt még nem jelentette ki egyértelműen, de logikus következmény) végső soron az Unióból is. Az EU a Brexitet még túlélte, de a Frexitet már nem fogja. Hogy ez milyen következményekkel fog járni, azt még elképzelni is nehéz. Ami biztos: teljes káosz, jó eséllyel újabb világgazdasági válság (hiszen az euró az egyik fő tartalékvaluta), utána pedig… ki tudja. Magyarország pedig végre megszabadul a brüsszeli diktátumoktól, visszakapott szuverenitásával azt csinálhat, amit (Putyin és az új német kancellár) akar. Gyakorlatilag a harmincas évek végének politikai helyzete áll vissza, az meg nem végződött túl jól…
  • François Fillon: a mérsékelt jobboldal jelöltje nem újonc a kormányzásban, Sarkozy elnöksége alatt végig ő volt a miniszterelnök (ami elég ritka, általában a francia elnökök több miniszterelnököt is elfogyasztanak). EU-párti, azonban a föderalizmust nem támogatja (annak idején képviselőként a Maastricht-i egyezmény ratifikálása ellen szavazott). Franciaország uniós szerepét a német hegemóniával szembeni ellensúlyként képzeli el, a latin-mediterrán térség érdekeinek védelmezőjeként. Megválasztása esetén valószínűleg alkut ajánl Németországnak: hajlandó lesz végigverni Franciaországban egy átfogó gazdasági liberalizációs és modernizációs folyamatot (ahogyan azt Thatcher tette anno Nagy-Britanniában), és nyomást gyakorol Olasz- és Spanyolországra, hogy kövessék a példáját. Cserébe Németország felhagy a fiskális konzervativizmus (számára sikeres, azonban az eurozóna gyengébb gazdaságai számára katasztrófális) politikájával, ellenben felpörgeti a belső fogyasztást és az inflációt (az ECB erős monetáris lazítása és az euró gyengítése mellett). Az EU-t továbbra is erős nemzetállamok szövetségeként képzeli el, összehangoltabb gazdaságpolitikával, de politikailag szuverén tagállamokkal. A bevándorlást erősen korlátozná (bár nem annyira radikálisan, mint Le Pen), és javítaná a kapcsolatokat Oroszországgal. Ami még nagyon fontos, hogy Fillon valószínűleg sokkal engedékenyebb lenne a Brexit-tárgyalásokon, mint azt Merkel vagy a Bizottság szeretné. Jó eséllyel hajlandó lenne korlátozni a munkaerő szabad áramlását a további szabadkereskedelem fenntartása mellett. Ami nem valami jó hír a külföldön dolgozó magyaroknak, hiszen egy ilyen korlátozás lehetősége értelemszerűen valamennyi uniós tagországra vonatkozna, így a jövőben pl Ausztria is simán bevezethetne kvótákat EU-munkavállalókkal szemben
  • Emmanuel Macron: a volt szocialista gazdasági miniszter a legliberálisabb az esélyes jelöltek közül. Ideológiailag az Obama-Clinton-Merkel vonalat képviseli, ami ugye manapság éppen nem divatos, viszont ne felejtsük el, hogy a franciák mindig is hajlamosak voltak szembe menni a világ többi részével. Nagyon erősen német- és EU-barát, de. És itt jön a nagy de. Fillonhoz hasonlóan ő is ellenzi, hogy a német gazdaság ereje teljesen elnyomja a latin- és mediterrán térséget. Többször figyelmeztetett arra, hogy az eurozóna jelenlegi egyoldalúan német orientációjú gazdaságpolitikája fenntarthatatlan, és előbb-utóbb széteséshez fog vezetni. Fillonnal ellentétben azonban ő a megoldást nem egy francia vezetésű „ellenpólus” létrehozásában, hanem az eurozóna föderalizmushoz közelítő átalakításában látja, közös adó- szociális és fiskális politikával, Brüsszelnek az eddiginél jóval erősebb jogosítványt adva, az Európai Parlament szerepének megerősítésével. Azonban ezt az új Európát „kétsebességesnek” képzeli el, vagyis a nem eurozóna-tag országok (köztük Magyarország) kimaradnának belőle, és a mostaninál lazább szálakkal kötődnének csak hozzá. Ez nem biztos, hogy Németországban osztatlan tetszést aratna, hiába szimpatizál különben vele Merkel. Természetesen nem tenne engedményeket a Brexit-tárgyalásokon sem, a Bizottság „mindent vagy semmit” álláspontját támogatná. Oroszországgal kapcsolatban valószínűleg Merkel politikáját követné.Hát egyelőre itt tart a dolog.

Az elnökválasztás két fordulója áprilisban és májusban lesz, addig még sok minden történhet. Bekavarhat Oroszország, az ISIS, Trump, és még rengeteg belpolitikai esemény is, na meg persze maga a választási kampány. Egyet tudok ajánlani azoknak, akiket még érdekel Európa sorsa: vigyázó szemetek Párizsra vessétek!

Laci bácsi és a holokauszt

Benke László, ólomsúlyú szakácsvilágbajnok séf személye gasztronómiailag művelt körökben már régóta egyenlő a Gonosszal. Újabban az internet szélesebb közönsége is megismerte milyen az, amikor rákot és tintahalat pacsmagol bele krumplis lecsóba, vagy amikor az olasz konyhaművészet csúcsa a kecsapos pulyka-darálthússal készített tészta, krumplival, gépsonkával és tojással összesütve.

A reakciók érdekesek, és ami a fő, kiváló nyersanyagot jelentenek szociológiai megfigyelésekhez. Egyfelől feltűnnek a lelkes gasztrosznobok, akik a paprikás krumpli kifejezés hallatán keresztet vetnek és szegény paraszt lelki üdvéért vitatkoznak. Másrészt pedig feltűnnek a Laci bácsit, és az ő magyaros konyháját védők. Róluk szól ez a poszt.

Na de hogy jön ide a holokauszt? A holokauszt az egy feldolgozás alatt álló történelmi trauma, filmeket forgatnak róla. Felnagyítják, kicsinyítik, tagadják, kiforgatják, visszaforgatják, újraértelmezik, megélik, újraélik, megzenésítik, lecsendesítik, felfedezik, elfelejtik és újra felfedezik.

A holokauszt viszont, noha tagadhatatlanul a legsúlyosabb a XX. század közepének traumái között, korántsem az egyetlen. Ha csak 1940-1950 közötti időszakot nézzük át felületes szemmel, és teljesen kizárjuk a zsidókat ért megpróbáltatásokat, akkor is látni fogunk kétszázezer vágóhídra hajtott embert (2. magyar hadsereg), kényszermunkára hurcolt százezret (málenkij robot), lakosságcserével földönfutóvá tett tízezreket, egy szál batyuval elzavart svábokat, a prérire kitelepített kulákokat és hasonlókat.

Ezek a traumák nem kibeszélve lettek, hanem az általuk okozott feszültség ötvenhatban erőszakba torkollott, és aztán Kádár új kiegyezése fedte el őket, de mint egy rosszul kezelt seb, ezek a fedőkötés alatt tovább gennyedtek.

Fekete János idézi fel azt a beszélgetést Kádárral, amikor javasolta neki, hogy tegyék konvertibilissé a forintot (mindezt valamikor a hetvenes években) amely okozna rövid távon inflációt és életszínvonal-csökkenést, ám már középtávon (öt-tíz éves távlatban) is a béketábor vezető országává tenné Magyarországot.

Fekete elképzelése teljesen racionális volt, hiszen az olajválság után volt lendület az iparban mindenütt (cserélték a nem takarékos dolgokat takarékosakra) az olajdollárok elindultak világgá, jól fizető befektetési lehetőséget keresve, az expandáló német, olasz és francia ipar kereste a terjeszkedési lehetőséget. (ha jobban belegondolunk, Orbán mostani gazdaságpolitikája pontosan erre a negyven évvel ezelőtti elképzelésre mutat vissza: konvertibilis és gyenge magyar fizetőeszköz az erős némettel szemben, és keletre terjeszkedni akaró német ipar. De Fekete Jánost továbbra is illik gyűlölni. Én bármikor adok pénzt, ha valaki egyszer emléktáblát vagy mellszobrot akarna neki csinálni…)

Kádár válasza a maga helyzetében szintén teljesen racionális volt: Fekete elvtárs, a magyar mindent elveszített 1921-ben, mindent elveszített 1946-ban, még egyszer nem fogja mindenét elveszíteni!

Kádár pontosan tudta, hogy uralma többek között azon alapul, hogy a magyarság már a század derekára belefáradt a XX. századba. A polgárság kiirtása és elűzése, a vérveszteség, a kommunista és fasiszta diktatúrák, a trianoni tragédia az egyén sorsát is a folyamatos újrakezdések folyamatává tették.

Ráadásul a világháború előtti boldog és kevésbé boldog békeidők magyar társadalmát is kirívó egyenlőtlenség jellemezte. A világháború után pedig a gazdag és művelt, polgárosult társadalmi rétegek nagyon nagy része pusztult vagy menekült el.

Kádár a kis magyar megváltóként hozta el a szegény embernek azt az ígéretet, hogy nem kell többször újrakezdeni. Mostmár minden rendben lesz. Lesz hús, zsír, liszt, tej. Az ötvenes években feltalált magyar konyhához el kell olvasni Örkényt és Móriczot.

A sok paprikás rántás, a bőséges, zsíros-tejfölös szósz a szegény ember álma. A szegény embert ezért bántani nem szabad.

A Kádár-korszak konyhájában azt rajongjuk körbe, szinte vallásos tisztelettel, hogy vége a hét szűk esztendőnek. Van hús, van zsír, van liszt, van tej. Rakott krumpli, tucatnyi tojásból. Kolbásszal.

Az ennél finomabb konyha az az egyéni kezdeményezés művészete, amely a diktatúrákban a fő-fő eretnekség. Ezért volt kőbe vésve a Venesz-könyv és a benne foglalt bőséges és laktató ételek.

A Kádár-korszak gasztronómiája nem gasztronómia, hanem népélelmezés.

Laci bácsira persze kell haragudni, mert amit a hozzávalókkal művel, azt rossz nézni. De meg kell értenünk: ahol ő főzni tanult, ott mindenből sokat, és laktatót kellett főzni, és a kánontól eltérést büntették.

Otthagyni a sajtos-krumplis-tojásos spagettitorta világát annyi, mint példát venni a zsidókról, és nekünk is feldolgozni a XX. századi traumáinkat. Botorság azt hinni, hogy megúszhatjuk. Csak közöttünk nem a depresszió fog addig pusztítani, mint a zsidóknál, hanem a szívinfarktus meg a gyomorrák…

Nemzetálom

Eredetileg ez egy komment lett volna prof. Pizka pénteki posztja alatt, csak kicsit hosszúra sikeredett, ráadásul megszakadt az internetkapcsolat is még mielőtt elküldtem volna. Szerencsére még sikerült a szövegszerkesztőbe átmásolni, így kissé átdolgozva, kibővítve cikké fejlődött.

Az előző posztban kifejtődött, úgy tűnik Orbánék nem akarnak hosszú kampányba belemenni a következő választások előtt.
Orbán idei első beszédében (most hallgattam meg) én némi tanácstalanságot, bizonytalanságot éreztem.
Trump pár nap múlva lép hivatalba, az Európában lezajló, számunkra is rendkívül fontos választásokig van még idő.  Korai lenne még bármiféle kampánystratégia mellett elköteleződni. Na de egy miniszterelnök olyat nem mondhat, hogy fingja nincs, mit is fognak csinálni az elkövetkezendő évben, ezért hát mondott valamit.
Az előző választás sikerét a rezsiharc hozta meg. A szinte törvényszerű népszerűség vesztéstől pedig a menekültek elleni harc mentette meg a kormányt. Mindkettő kifulladni látszik, de ami lendület van bennük, azt még ki lehet használni. Az egésznek ad egy barokkos cirádákkal ékített keretet a euroszkepticizmus és a nagy Magyar Öntudat.
Feltehetőleg a Finkelstein und Habony Werkstatt ott tart a stratégia hegesztésben, hogy bármi is lesz az, de a szlogenben a harc kifejezés mindenképpen szerepelni fog. Jól bevált.

Tehát Orbán a Kossuth rádióban három frontot nyitott az Unió (nevezhetjük nyugodtan Európának is) ellen.

– rezsicsökkentés megvédése

– migráncs válság kezelése

– civil szervezetek cseszegetése

Zseniális ötlet. Ennél csak egy lehet zseniálisabb, ha az egész ordas nagy kamu. Lássuk akkor tételesen!

A rezsidémon

A rezsicsökkentés esetében sokkal jobban kommunikálható, ha az EU kaszálja el, mint ha a piac. Viszont kormányunk nagyon szeret belepiszkálni a piaci viszonyokba. Pláne akkor, ha valamilyen módon ezzel a polgárok elismerését is kivívhatja. Ez persze a gyakorlatban nem nagyon működik. Hosszú ideig biztosan nem. Harcolni érte azért nemes, népszerű cselekedet.

Példa. A szemétszállítás szolgáltatásának megszervezése és fenntartása az önkormányzatok feladata. Ezt általában egy erre a célra létrehozott cég, egy Kft. végzi, sokszor részben, egészben önkormányzati tulajdonban. Ámde áprilistól ez a cég nem számlázhat a szolgáltatásért. Ezt csak az államilag létrehozott  Nemzeti Hulladékgazdálkodási Koordináló és Vagyonkezelő (NHKV) Zrt. teheti meg. Övé a bevétel, amit szépen továbbit szolgáltatást ténylegesen végző Kft.-nek.
Gyakorlatban annyira működik ez a konstrukció, hogy pl. Budaörsön a szolgáltatást végző cég a kezdeteknél kapott egy valamekkora előleget, de április óta egyetlen helyi lakos sem kapott csekket az NHKV Zrt.-től. A hulladékszállítónak tehát nem utaltak semmit. Mondanom sem kell, miután az önkormányzat felel a szemétszállításért, kénytelen saját zsebből, tagi kölcsön formájában berakni a pénzt, reménykedve abban, hogy talán majd egyszer valami módon le tudja azt verni az NHKV Zrt.-én.

Harc a migráncsokkal

Nem igazán vagyunk célpontja a terrorizmusnak. A terroristák itt legfeljebb bevásárolnak anonim SIM kártyákat, esetleg némi fegyvert. No, ez nem kifejezetten idegenrendészeti probléma. A több százezer anonim kártya többsége a magyar alvilág igényeit elégíti ki. A közelmúltban pedig egy mélymagyar nyugdíjas gyilkolt meg egy rendőrtisztet illegálisan tartott munkásőr karabéllyal.
Az idegenrendészet rebootolása, illetve a menekültek uniós jogban rögzített szabad mozgásának korlátozása árnyékboksz, hiszen nálunk nem nagyon vannak menekültek. Akármi fog történni, Orbán nem veszíthet semmit ezzel az egyébként tök értelmetlen húzással. Ha az Unió bevezet valami hasonlót, verheti a mellét. …de ha nem, akkor tépheti a száját, hogy már megint a magyar embereket bánccccsák.  A cél mindössze annyi, hogy napirenden tartsa a migráns témát, de csak azért, hogy lendületből lehessen nekirontani (VERBÁLISAN) az új ideiglenes ellenségnek. Bakondi a napokban gyönyörűen át is irányította a gyűlölet energiáit az új szörnyre, Rezsi Szilárd pedig fejjel nekik rontott.

Civil takarítás

A civil szervezetek esetében a legtöbb, ami történhet az, amiről Pizka is beszélt. Kiderül, hogy némelyikük jobban él, mint az átlag, ez pedig baszni fogja a csőrét a melósnak, az irodai biorobotnak stb. Ez sokkal hosszabb távra biztosít üzemanyagot a gyűlöletkampány gépezetéhez annál, mint ha egyszerűen “kitakarítanák” őket az országból. Na de nem másfél évig.
Kérdés persze, hogy Soros ill. általában véve a Nyugat mennyire kapja be a horgot. Amennyiben nem nagyon, akkor lesz némi tisztogatás (neoprimitív verziója), de hát a kitalált ellenséget kinyírni hülyeség. Orbán pedig, ahogyan ezt már nagyon sokszor elmondtuk, NEM HÜLYE. Sőt.
Ha a horgot bekapják, a kelleténél jobban elkezdenek kapálózni, akkor Orbán jobban jár, mint az előző esetben. Győzelméhez kétség sem férhet. A vagyonnyilatkozósdit át tudják vinni, a sepregetést nem. A sorosozást elég sokáig lehet még sikerrel űzni. A karakter gyilkosságokban is vannak még lehetőségek.

Hogy mi a trükk lényege? Jó öreg csel, már lóháton portyázgató őseink is alkalmazták (állítólag). Egy kisebb csoport támadást színlelve nekiront az ellenségnek. Élükön egy hústorony átkot szór mindenki fejére. Fenyegetőzik, még kakit is dobál. Kilőnek pár nyílvesszőt is, csak úgy céltalanul.
Persze erre a megtámadott ellen nekiront a barbár hordának, teljes (verbális) fegyverzetét bevetve. Kisvártatva szembe találják magukat a fősereggel. Hát csata az nem lesz.
A hadvezér leszáll a lórul, a krónikás téntába mártja a Mont Blanc márkájú pennáját. Amint a vezír belekezd mondandójába, a deák már körmöli is az elhangzottakat. „Há’ mindösszesen annyit kéne tenni, hogy mindenki megmondja mennyi nemesfém érme csörög a tarsolyában, oszt mehettek Isten hírével. Ezért kár volt ilyen buzis nyivákolást rendezni.” Ez lesz közhírré tétetve.

Zsebükben a média. Csak meg kell írni, ki, milyen körülmények között él, mennyit keres stb. Ha egy-két pontatlanság van a cikkben, esetleg valami kimaradt, legfeljebb utólag helyesbítenek. A többit majd megoldja a nép. Persze ennek a vagyon összehasonlítgatásnak azért vannak ám veszélyei a kormányra nézvést (lesz még itt röhögés reményeink szerint).

Összegzés

Orbán Viktor a Kossuthon még az előre megírt kérdések segítségével sem tudta elmakogni, mi a fészkes fenéről fog szólni a 2017-es év, azt meg még annyira sem, miről fog szólni a Fidesz választási programja. A kormány oszlopos tagjainak eddigi nyilatkozataiból sem derült ki semmi érdemleges.
Azért az látszik, hogy megpróbálnak felkészülni a csatára. Mindenképpen olyan témákat dobtak be a közbeszédbe, ami fenntartja a harci kedvet a kormánypárti szavazók körében, de ellenzéki, vagy kormánykritikus oldalról nehéz sikeresen még csak foglalkozni is velük.

Habony és Finkelstein még dolgoznak a pincében.

Tromb