Laci bácsi és a holokauszt

Benke László, ólomsúlyú szakácsvilágbajnok séf személye gasztronómiailag művelt körökben már régóta egyenlő a Gonosszal. Újabban az internet szélesebb közönsége is megismerte milyen az, amikor rákot és tintahalat pacsmagol bele krumplis lecsóba, vagy amikor az olasz konyhaművészet csúcsa a kecsapos pulyka-darálthússal készített tészta, krumplival, gépsonkával és tojással összesütve.

A reakciók érdekesek, és ami a fő, kiváló nyersanyagot jelentenek szociológiai megfigyelésekhez. Egyfelől feltűnnek a lelkes gasztrosznobok, akik a paprikás krumpli kifejezés hallatán keresztet vetnek és szegény paraszt lelki üdvéért vitatkoznak. Másrészt pedig feltűnnek a Laci bácsit, és az ő magyaros konyháját védők. Róluk szól ez a poszt.

Na de hogy jön ide a holokauszt? A holokauszt az egy feldolgozás alatt álló történelmi trauma, filmeket forgatnak róla. Felnagyítják, kicsinyítik, tagadják, kiforgatják, visszaforgatják, újraértelmezik, megélik, újraélik, megzenésítik, lecsendesítik, felfedezik, elfelejtik és újra felfedezik.

A holokauszt viszont, noha tagadhatatlanul a legsúlyosabb a XX. század közepének traumái között, korántsem az egyetlen. Ha csak 1940-1950 közötti időszakot nézzük át felületes szemmel, és teljesen kizárjuk a zsidókat ért megpróbáltatásokat, akkor is látni fogunk kétszázezer vágóhídra hajtott embert (2. magyar hadsereg), kényszermunkára hurcolt százezret (málenkij robot), lakosságcserével földönfutóvá tett tízezreket, egy szál batyuval elzavart svábokat, a prérire kitelepített kulákokat és hasonlókat.

Ezek a traumák nem kibeszélve lettek, hanem az általuk okozott feszültség ötvenhatban erőszakba torkollott, és aztán Kádár új kiegyezése fedte el őket, de mint egy rosszul kezelt seb, ezek a fedőkötés alatt tovább gennyedtek.

Fekete János idézi fel azt a beszélgetést Kádárral, amikor javasolta neki, hogy tegyék konvertibilissé a forintot (mindezt valamikor a hetvenes években) amely okozna rövid távon inflációt és életszínvonal-csökkenést, ám már középtávon (öt-tíz éves távlatban) is a béketábor vezető országává tenné Magyarországot.

Fekete elképzelése teljesen racionális volt, hiszen az olajválság után volt lendület az iparban mindenütt (cserélték a nem takarékos dolgokat takarékosakra) az olajdollárok elindultak világgá, jól fizető befektetési lehetőséget keresve, az expandáló német, olasz és francia ipar kereste a terjeszkedési lehetőséget. (ha jobban belegondolunk, Orbán mostani gazdaságpolitikája pontosan erre a negyven évvel ezelőtti elképzelésre mutat vissza: konvertibilis és gyenge magyar fizetőeszköz az erős némettel szemben, és keletre terjeszkedni akaró német ipar. De Fekete Jánost továbbra is illik gyűlölni. Én bármikor adok pénzt, ha valaki egyszer emléktáblát vagy mellszobrot akarna neki csinálni…)

Kádár válasza a maga helyzetében szintén teljesen racionális volt: Fekete elvtárs, a magyar mindent elveszített 1921-ben, mindent elveszített 1946-ban, még egyszer nem fogja mindenét elveszíteni!

Kádár pontosan tudta, hogy uralma többek között azon alapul, hogy a magyarság már a század derekára belefáradt a XX. századba. A polgárság kiirtása és elűzése, a vérveszteség, a kommunista és fasiszta diktatúrák, a trianoni tragédia az egyén sorsát is a folyamatos újrakezdések folyamatává tették.

Ráadásul a világháború előtti boldog és kevésbé boldog békeidők magyar társadalmát is kirívó egyenlőtlenség jellemezte. A világháború után pedig a gazdag és művelt, polgárosult társadalmi rétegek nagyon nagy része pusztult vagy menekült el.

Kádár a kis magyar megváltóként hozta el a szegény embernek azt az ígéretet, hogy nem kell többször újrakezdeni. Mostmár minden rendben lesz. Lesz hús, zsír, liszt, tej. Az ötvenes években feltalált magyar konyhához el kell olvasni Örkényt és Móriczot.

A sok paprikás rántás, a bőséges, zsíros-tejfölös szósz a szegény ember álma. A szegény embert ezért bántani nem szabad.

A Kádár-korszak konyhájában azt rajongjuk körbe, szinte vallásos tisztelettel, hogy vége a hét szűk esztendőnek. Van hús, van zsír, van liszt, van tej. Rakott krumpli, tucatnyi tojásból. Kolbásszal.

Az ennél finomabb konyha az az egyéni kezdeményezés művészete, amely a diktatúrákban a fő-fő eretnekség. Ezért volt kőbe vésve a Venesz-könyv és a benne foglalt bőséges és laktató ételek.

A Kádár-korszak gasztronómiája nem gasztronómia, hanem népélelmezés.

Laci bácsira persze kell haragudni, mert amit a hozzávalókkal művel, azt rossz nézni. De meg kell értenünk: ahol ő főzni tanult, ott mindenből sokat, és laktatót kellett főzni, és a kánontól eltérést büntették.

Otthagyni a sajtos-krumplis-tojásos spagettitorta világát annyi, mint példát venni a zsidókról, és nekünk is feldolgozni a XX. századi traumáinkat. Botorság azt hinni, hogy megúszhatjuk. Csak közöttünk nem a depresszió fog addig pusztítani, mint a zsidóknál, hanem a szívinfarktus meg a gyomorrák…

Nemzetálom

Eredetileg ez egy komment lett volna prof. Pizka pénteki posztja alatt, csak kicsit hosszúra sikeredett, ráadásul megszakadt az internetkapcsolat is még mielőtt elküldtem volna. Szerencsére még sikerült a szövegszerkesztőbe átmásolni, így kissé átdolgozva, kibővítve cikké fejlődött.

Az előző posztban kifejtődött, úgy tűnik Orbánék nem akarnak hosszú kampányba belemenni a következő választások előtt.
Orbán idei első beszédében (most hallgattam meg) én némi tanácstalanságot, bizonytalanságot éreztem.
Trump pár nap múlva lép hivatalba, az Európában lezajló, számunkra is rendkívül fontos választásokig van még idő.  Korai lenne még bármiféle kampánystratégia mellett elköteleződni. Na de egy miniszterelnök olyat nem mondhat, hogy fingja nincs, mit is fognak csinálni az elkövetkezendő évben, ezért hát mondott valamit.
Az előző választás sikerét a rezsiharc hozta meg. A szinte törvényszerű népszerűség vesztéstől pedig a menekültek elleni harc mentette meg a kormányt. Mindkettő kifulladni látszik, de ami lendület van bennük, azt még ki lehet használni. Az egésznek ad egy barokkos cirádákkal ékített keretet a euroszkepticizmus és a nagy Magyar Öntudat.
Feltehetőleg a Finkelstein und Habony Werkstatt ott tart a stratégia hegesztésben, hogy bármi is lesz az, de a szlogenben a harc kifejezés mindenképpen szerepelni fog. Jól bevált.

Tehát Orbán a Kossuth rádióban három frontot nyitott az Unió (nevezhetjük nyugodtan Európának is) ellen.

– rezsicsökkentés megvédése

– migráncs válság kezelése

– civil szervezetek cseszegetése

Zseniális ötlet. Ennél csak egy lehet zseniálisabb, ha az egész ordas nagy kamu. Lássuk akkor tételesen!

A rezsidémon

A rezsicsökkentés esetében sokkal jobban kommunikálható, ha az EU kaszálja el, mint ha a piac. Viszont kormányunk nagyon szeret belepiszkálni a piaci viszonyokba. Pláne akkor, ha valamilyen módon ezzel a polgárok elismerését is kivívhatja. Ez persze a gyakorlatban nem nagyon működik. Hosszú ideig biztosan nem. Harcolni érte azért nemes, népszerű cselekedet.

Példa. A szemétszállítás szolgáltatásának megszervezése és fenntartása az önkormányzatok feladata. Ezt általában egy erre a célra létrehozott cég, egy Kft. végzi, sokszor részben, egészben önkormányzati tulajdonban. Ámde áprilistól ez a cég nem számlázhat a szolgáltatásért. Ezt csak az államilag létrehozott  Nemzeti Hulladékgazdálkodási Koordináló és Vagyonkezelő (NHKV) Zrt. teheti meg. Övé a bevétel, amit szépen továbbit szolgáltatást ténylegesen végző Kft.-nek.
Gyakorlatban annyira működik ez a konstrukció, hogy pl. Budaörsön a szolgáltatást végző cég a kezdeteknél kapott egy valamekkora előleget, de április óta egyetlen helyi lakos sem kapott csekket az NHKV Zrt.-től. A hulladékszállítónak tehát nem utaltak semmit. Mondanom sem kell, miután az önkormányzat felel a szemétszállításért, kénytelen saját zsebből, tagi kölcsön formájában berakni a pénzt, reménykedve abban, hogy talán majd egyszer valami módon le tudja azt verni az NHKV Zrt.-én.

Harc a migráncsokkal

Nem igazán vagyunk célpontja a terrorizmusnak. A terroristák itt legfeljebb bevásárolnak anonim SIM kártyákat, esetleg némi fegyvert. No, ez nem kifejezetten idegenrendészeti probléma. A több százezer anonim kártya többsége a magyar alvilág igényeit elégíti ki. A közelmúltban pedig egy mélymagyar nyugdíjas gyilkolt meg egy rendőrtisztet illegálisan tartott munkásőr karabéllyal.
Az idegenrendészet rebootolása, illetve a menekültek uniós jogban rögzített szabad mozgásának korlátozása árnyékboksz, hiszen nálunk nem nagyon vannak menekültek. Akármi fog történni, Orbán nem veszíthet semmit ezzel az egyébként tök értelmetlen húzással. Ha az Unió bevezet valami hasonlót, verheti a mellét. …de ha nem, akkor tépheti a száját, hogy már megint a magyar embereket bánccccsák.  A cél mindössze annyi, hogy napirenden tartsa a migráns témát, de csak azért, hogy lendületből lehessen nekirontani (VERBÁLISAN) az új ideiglenes ellenségnek. Bakondi a napokban gyönyörűen át is irányította a gyűlölet energiáit az új szörnyre, Rezsi Szilárd pedig fejjel nekik rontott.

Civil takarítás

A civil szervezetek esetében a legtöbb, ami történhet az, amiről Pizka is beszélt. Kiderül, hogy némelyikük jobban él, mint az átlag, ez pedig baszni fogja a csőrét a melósnak, az irodai biorobotnak stb. Ez sokkal hosszabb távra biztosít üzemanyagot a gyűlöletkampány gépezetéhez annál, mint ha egyszerűen “kitakarítanák” őket az országból. Na de nem másfél évig.
Kérdés persze, hogy Soros ill. általában véve a Nyugat mennyire kapja be a horgot. Amennyiben nem nagyon, akkor lesz némi tisztogatás (neoprimitív verziója), de hát a kitalált ellenséget kinyírni hülyeség. Orbán pedig, ahogyan ezt már nagyon sokszor elmondtuk, NEM HÜLYE. Sőt.
Ha a horgot bekapják, a kelleténél jobban elkezdenek kapálózni, akkor Orbán jobban jár, mint az előző esetben. Győzelméhez kétség sem férhet. A vagyonnyilatkozósdit át tudják vinni, a sepregetést nem. A sorosozást elég sokáig lehet még sikerrel űzni. A karakter gyilkosságokban is vannak még lehetőségek.

Hogy mi a trükk lényege? Jó öreg csel, már lóháton portyázgató őseink is alkalmazták (állítólag). Egy kisebb csoport támadást színlelve nekiront az ellenségnek. Élükön egy hústorony átkot szór mindenki fejére. Fenyegetőzik, még kakit is dobál. Kilőnek pár nyílvesszőt is, csak úgy céltalanul.
Persze erre a megtámadott ellen nekiront a barbár hordának, teljes (verbális) fegyverzetét bevetve. Kisvártatva szembe találják magukat a fősereggel. Hát csata az nem lesz.
A hadvezér leszáll a lórul, a krónikás téntába mártja a Mont Blanc márkájú pennáját. Amint a vezír belekezd mondandójába, a deák már körmöli is az elhangzottakat. „Há’ mindösszesen annyit kéne tenni, hogy mindenki megmondja mennyi nemesfém érme csörög a tarsolyában, oszt mehettek Isten hírével. Ezért kár volt ilyen buzis nyivákolást rendezni.” Ez lesz közhírré tétetve.

Zsebükben a média. Csak meg kell írni, ki, milyen körülmények között él, mennyit keres stb. Ha egy-két pontatlanság van a cikkben, esetleg valami kimaradt, legfeljebb utólag helyesbítenek. A többit majd megoldja a nép. Persze ennek a vagyon összehasonlítgatásnak azért vannak ám veszélyei a kormányra nézvést (lesz még itt röhögés reményeink szerint).

Összegzés

Orbán Viktor a Kossuthon még az előre megírt kérdések segítségével sem tudta elmakogni, mi a fészkes fenéről fog szólni a 2017-es év, azt meg még annyira sem, miről fog szólni a Fidesz választási programja. A kormány oszlopos tagjainak eddigi nyilatkozataiból sem derült ki semmi érdemleges.
Azért az látszik, hogy megpróbálnak felkészülni a csatára. Mindenképpen olyan témákat dobtak be a közbeszédbe, ami fenntartja a harci kedvet a kormánypárti szavazók körében, de ellenzéki, vagy kormánykritikus oldalról nehéz sikeresen még csak foglalkozni is velük.

Habony és Finkelstein még dolgoznak a pincében.

Tromb

Csak higgadtan

A Beszélő Löncshúskonzerv bejelentette, hogy akkor most a civileknek annyi, és akkor most ezen pörög az pesti internet.

Mivel jelen blog szerzői magukat kissé szervezetlen, de öntudatos civileknek tartják (pl sokat dolgoztunk azon, hogy a Miniszterelnök Úrnak ne legyen sikerélmény a migráncs-népszavazás) felmerül a kérdés, hogy kell-e félnünk?

Nem kell.

Egyrészt mert a demokrataság meg a civilség főlényege az, hogy nem félünk, másrészt mert jól láthatóan a szokásos orbáni tereléssel állunk szemben.

Nézzük azt a forgatókönyvet, ahol Magyarországból teljesen Erdogan-Putyin-Lukasenka állam lesz, mindenkit összeírnak és elvisznek. Emellett az szólna, hogy az említett urak közül Erdogan és Lukasenka a lelke mélyén sose nyugodt. A diktátor azért diktátor, mert 100% biztonsággal 100% támogatottsága van, aztán mégis, a diktátorok előbb-utóbb meg szoktak bukni. Ezért aztán folyamatosan félnek, hogy ki lesz az, aki majd a 100%-ból egy nap alatt 0%-ot csinál, és miközben ő a lámpavason lóg, éhes proletárok dúlják majd aranyvécés palotáját.

Ezért aztán folyamatosak az autodafék, spiclik ezrei keresik az ellenzéki gondolatot és minden szezonra kell egy legyőzendő ellenség, hogy az ellene vívott harc elrejtse a diktatúra disznóságait. Lám, most megtalálták szegény civileket és jól el fogják őket lehetetleníteni, mert…ööö…vagyonbevallást tetetnek velük!

Ehhez a megközelítéshez abból kellene kiindulnunk, hogy Orbán Viktor hülye, és ez nyilvánvalóan nincs így. A tehetetlen ellenzéki szemszögéből nyilván csábító lenne a gondolat, hogy na, végre kijött rajta a legendás grazi szanatórium, meg a vörösborral fogyasztott rivotril, elkezdődött a Grand Finale, melynek végén a romantikus hőstenor (KI??? Juhász Péter? Gyurcsány Ferenc? Tóbiás József?  hagyjuk már…) leszúrja majd a Gonoszt, mindenki elénekli, hogy Meghalt a cselszövő, és eljön az Örök Boldogság korszaka.

Mi sem bizonyítaná ezt jobban, minthogy a fehér ruhás Vesta-szüzeket, a civilszervezeteket bántják…

Sokadjára kell e blog hasábjain (milyen szép archaizmus, lehet csak ezért kéthasábosra kéne állítani a blogot) kiábrándítanom a blog olvasóit: Orbán Viktor nem hülye.

Tény, hogy különösebben nem kedveli a civilszervezetek vezető rétegét, akik között sok a városi értelmiségi (igen, most nyugodtan ide lehet érteni a zsidót) akik megélnek abból, hogy jjól értenek mindenféle nemzetközi egyezményekhez és nyelveket beszélnek. De, azt is tudja, hogy mára ebből a körből kiszállt az alapítók generációja és mára a civilszervezeti jogvédő munka eléggé átalakult.

Ezek a fránya alapítványok ugyanis pályáztatják a pénzeket, ezért rendszeresen kutatásokat várnak, számokat, eredményeket. Az összefoglalóba lehet azt írni, hogy rossz Magyarországon putris cigánynak lenni, de a pénzt arra adják, ha igazolni tudják, hogy elmentek a cigánysorra, és napi kapcsolatban álltak ezekkel az emberekkel, pontos, módszeres felmérést végeztek. A migráncs-simogatásra is akkor van pénz, ha tudják igazolni a napi terepi munkát.

Nota bene, ezért fizetnek is, tehát a vagyonnyilatkozatok azt fogják kihozni – ha lesznek – hogy ezért a melóért a magyar átlagbér 2-4 szeresét meg lehet keresni, amelyet majd nyilván szembe lehet állítani a keveset keresőkkel, de ez azért kétélű fegyver, végig fogják még ezt gondolni.

Ráadásul, Orbánék azt is nagyon jól tudják, hogy Trump-győzelem ide vagy oda, Sorossal nem jó packázni, sőt, kifejezetten öngyilkos taktika.

Akkor meg mi van?

Egyszerűen az, hogy kifulladt a migráncs-balhé. A migráncsok ugyanis nem hülyék, megtanulták, hogy Magyarországra úgy tekintsenek, mint Montenegróra, vagyis gyorsan át akarnak jutni, vagy el akarják kerülni. Elmúlt a három nap, ameddig ez a csoda tartott, a migráncs-kérdés rendőri feladat lett, majd a kampányban lehet rá hivatkozni, de napi témának már kevés.

A rezsicsökkentés sem igazán jó ötlet, mert lassan a hülye is látja, hogy egyszerűen nem igaz.

Mint minden alkalommal, amikor Orbánék lendületes mozdulatokkal kavarni kezdik az állóvizet, arra kell gondolni, hogy a háttérben csinálnak valamit. Most is gondlohatunk ezer dologra, amely igényli a terelést.

A kedvező makroszámok tartása lehet, hogy újabb drasztikus megszorításokat, az állam újabb kisebbítését fogja hozni. Márpedig azokat tartani kell, mert az EU-s pénzek apadása mellett elengedhetetlen, hogy a nemzetközi hitelpiachoz hozzáférjünk.

A Nyugat-Putyin szkander újabb állomásai közelednek, látványos helyezkedésekkel és leginkább látványos nyugatra behódolásokkal. Ezért tökéletes Orbánnak a Trump-elnökség. Na nem azért, mert Trump jobban “szeretné” Magyarországot, mint a demokraták, hanem mert aggálytalanul lehet majd Amerika-barátnak lenni, elmúlik az André Goodfriend-affér PR-hatása (a diplomáciai nem fog még jó darabig…)

Jönnek a francia és a német választások, amelyek a magyar előtt lesznek, és döntőek lesznek abban a kérdésben, hogy lesz-e Európai Unió, és abban Magyarország helye hol lesz. Közép-Európában mindenki veszettül helyezkedik.

Úgy tűnik, hogy Orbánék ebben a helyzetben nem akarnak belemenni egy hosszú és bizonytalan választási kampányba, ahol a politikai kommunikációnak a “Mi ellen küzdünk most?” kérdés helyett a “Mi lesz, ha ránk szavazol?” kérdésre kell válaszolnia.

A választási kampány a kommunikációs lehetőségeket egyrészt szűkíti (Maradjon vagy menjen a kormány? Ha menjen, akkor ki legyen helyette?) másrészt földrajzi értelemben (mi folyik Gyöngyösön?) és témák terén is nagyon tágítja a mozgásteret.

A fentebb elősorolt bizonytalansági tényezőkkel, és azzal, hogy a Fidesznek lassan az első vonala is tele van némethszilárdokkal (akik bármikor képesek elkövérlászlózni egy választást) a rövid kampány a Fidesz érdeke. Már csak azért is, mert a hosszú kampány lehetőséget ad “arcok felépítésére” akiknek “felépítésük” után még hónapjaik vannak erőgyűjtésre, bázisépítésre.

Az ideális fideszes forgatókönyv tehát az, hogy a 2018 májusi választások teljes fordulatszámú kampánya 2018-ban kezdődjön meg, 2017 őszén még ne kezdődjön hosszú hajrá. Ehhez pedig az kell, hogy a 2017-es  uborkaszezon kezdetéig hátralevő fél évben legyen olyan téma, amely nem választási téma, de mozgásban tartha a Habonyismo gépezetét.

Kedves civilszervezetek, gratulálok, ezt megnyertétek…

Legitimációs…

Év végén megjelent a 888-on egy gyíkemberezéstől, engéózástól, civilezéstől terhes self-rape interjú (médianyalonc segédletével végrehajtott verbális önkielégítés) Orbán miniszterelnök úrral, amiből sejthető volt, hogy a 2017-es év nem kis mértékben a civil szervezetek megfélemlítéséről, ellehetetlenítéséről fog szólni.
A napokban bevetették a kormány egyik nehézbombázóját, Németh Szilárdot, aki elsőlépcsős altestként neki is ment az ellenségnek. Fejjel (vagy mi az ott, a nyakán?).

(Itt kérek elnézést, de hát nekem azt mondták, a PC-nek vége vagyon.)

Németh Szilárd a pszichológiai hadviselés egyik bevált eszköze. Ijesztő, nagy, butasága pedig elszántsággal párosodik (baszik). Nem fogta vissza magát, azonnal megfenyegette a kormány számára nem kedves civil szervezetek közül a legismertebbeket. TASZ, Magyar Helsinki Bizottság, Transparency International. …és természetesen rajtuk keresztül mindenkit, aki kormánykritikus véleményt fogalmaz meg szervezett formában.
Elgondolkodjunk-e Ésik úrral, hogy akkor mi most szervezett formában vagyunk-e? Lehet, hogy ezt nem mi döntjük el?

Lényeg, hogy Németh Szilárd (a kormány bunkós botja) nem igazán tudja, miről is beszél, de ez azért nem teljesen független a kormány stratégáinak akaratáról. Biztos, ami biztos. Először fenyegetnek, majd megnézik, hogy mit lehet tenni, a jog biztosította keretek között, illetve hogyan, mennyire lehet átírni a játékszabályokat, hogy mégjobban lejtsen a pálya.

Érzésem szerint ebbe a harcba nekünk is bele kell állnunk. Lesznek még posztok. Egyelőre az ÉRVÉNYTELEN FB oldal illetve a blog képezi a hadszínteret, de idén még nem söröztünk a blog szerkesztőségével, szóval még bármi lehetséges.

Tromb

vidijó 6:40-től:

Kár a gőzért, avagy szaggatott gondolatok a PISA tesztről

A varázsló áll a bambusznádból és falevelekből összerótt repülő mellett. A repülő pont úgy néz ki, mint a repülő, amelyiken John érkezett. John, aki egyszer majd újra eljön. A varázsló brummog, durrog. Jó hallású ember, simán tudja utánozni egy Pratt and Whitney Double Wasp csillagmotor hangját. Csak nem érti mitől működik. Pedig apja, az előző sámán, aki szintén nagyon jó hallású ember, hangról-hangra megtanította neki az összes durranást és berregést. Egy jó fülű szerelő simán meg tudja mondani a gyújtási sorrendet is az énekből. Szerelő, aki értené is, hogy mitől durran a motor, sajnos nincs a törzsben. Ezért találta ki még a sámán apja, hogy majd John visszajön és beindítja a gépet. Addig is minden évben a termés 10%-a a sámáné.

2006, a jogi kar dísztermében állok, nevetséges, kölcsönzött betmenjelmezben, nevetséges kalapban és kesztyűben. Nota bene, ezek a kevésbé nevetséges dolgok a helyen. Nem sokkal korábban, jeles átlagú egyetemi tanulmányok, majd mindenféle magánéleti okokból bekövetkezett összeomlás után nagy nehezen bemagoltam és visszabüfögtem a kor jogszabályait, kettesre. Az, hogy értem-e őket, senkit sem érdekelt. Az államvizsgám magyar joganyagából (tehát az EU-jogot és a mindenféle nemzetközi egyezményeket leszámítva) egyetlen betű sincs hatályban.

2012, szakvizsgázom. Közben szereztem még egy diplomát, lehúztam majd’ öt évet ügyvédjelöltként. Egy tajtparaszt kolléga előtt ülök, akinek szemmel láthatóan kimaradt a reggeli feles, és ő szemmel láthatóan az a fajta, akinek ez a szemén látható. A gazdasági társaságokról szóló törvénnyel nyaggat, annak is az ügyvezetőnek adható felmentvényről szóló részletszabályairól. Megbuktat. Nem baj, egy hónappal később, immár a Gt-t nagyjából kívülről tudva, átmegyek. A Gt-t egy fél évvel később hatályon kívül helyezik, mert jön az új Ptk.

2015, egy ügyfelem felhív, hogy mi lenne, ha a gyereke néha eljönne hozzánk, mert joghallgató, és tanulna egy kicsit. Főz kávét. Pénzt nem kér. Hadd jöjjön. Kiderül, hogy rendkívül értelmes, semmit sem kell neki kétszer elmondani vagy elmagyarázni, sok jogszabályt is megtanult, ám zéró, azaz zéró rendszerezett ismeretanyagot adtak át neki a hazai jogi oktatás fellegvárában. Ezért aztán egy-egy akta rendberakása vagy szerződés lediktálása hosszas magyarázatokba torkollik (nem mintha bánnám, imádok magyarázni) a szolgáltatások fajtáiról, birtok és tulajdon különbségéről, dologi és kötelmi igényekről, a szerződéses akarat kinyilvánításáról, hatályról és érvényességről.

Ezeket ő mind tanulta, de lóg a levegőben, senki nem mondta el neki, melyik mire való. Ilyenkor eszembe jut, hogy 30 bőven elmúltam, mikor azért, mert szégyelltem, hogy nem tudom, utánaolvastam, hogy mi a szinusz és a koszinusz. Egyébként jelesre érettségiztem matematikából, egy jónevű gimnáziumban. Ráadásul, a természet fura ajándékaként, szinte minden sorra emlékszem gimnáziumi tankönyveimből, tudom mi az Avogadro-szám és a Boltzmann-állandó, holott, mint az a fentiekből látszik, nem lettem se vegyész, se fizikus, se mérnök.

De, az általános iskolától egészen a háromdiplomás értelmiségi létig, kivétel volt az, amikor gondolkodni és rendszerezni tanultunk. Mint viszonylag híres “versenyistálló” iskolák egykori növendéke, országos tanulmányi versenyek rendszeres döntőse, néha győztese mondom, hogy ez már 25 éve, amikor a régi szép időkben én általános iskolás voltam, ez már akkor is ordas kamu volt.

Saját magához mérte magát a rendszer, országszerte volt világhírű. Elevenen él a z emlékemben, a kísérleti technikaóra (mármint rajtunk próbáltak ki egy új tankönyvet) amelyen a “Fritu” háztartási olajsütő (gyártja a Interplazmatron Vállalat Mucsajröcsögei Üzeme) részeit tanultuk. Akkoriban nekünk egy DeLonghi mintájú, forgókosaras, programkapcsolós olajsütőnk volt. Nem azért, mert akkora burzsujok voltunk (na, jó, kicsit de) hanem mert már évek óta lehetett ilyet kapni, amikor egy gyakorlóiskola, válogatott okostojásokból álló osztályából kiválogatott okostojás csoportjával elkezdték bemagoltatni a “Fritu” háztartási olajsütő berendezés részeit.

Ez már akkor is ordas kamu volt, amikor a tanárokat még hagyták dolgozni, és a gyerek kezébe nyomhattak könyveket. Ezek a tanárok aztán szépen lassan nyugdíjba mentek és jött a kontraszelekció.

Sose értettem, hogy mi lesz az egyetemen a sok üres tekintetű kollégával, aki ül halálsápadtan az ajtó előtt, vizsgára várva, és a tételeket recitálja, ám egy mukkot sem ért belőle. Mi lenne, mi lenne, hát ügyvéd, ügyész, bíró, miniszter. Ennyi ésszel. Tudom, csúnya dolog ilyet leírni, de mégis mit tehetnék. Ja igen, azt, hogy nem írom le, hiszen ha nem írjuk le, akkor nincs.

A nyolcvanas évek ordas kamuja eljutott odáig, hogy ő csinál politikát. Végülis nem kéne rá haragudni, ahogy a csecsemőre se haragszik az ember, csak azért mert a csecsemő becsinál. Nem tud mást.

Ezek se tudnak mást. És tök mindegy, hogy vallásos szirupot öntenek a nemtudásra vagy technokratát. Ezt tanulták, ezt tudják.

Amikor 1986-ban összeomlott az ugyanilyen “világszínvonalú” futballunk, elkezdték, központi rendeletre a futballistákat körbe-körbe futtatni a pályán, mert attól majd jobban fut a meccsen. Aztán csodálkoztak, hogy nem.

Most is ez van. Még hat óra matek, még 270 egyenlet a sárgacsíkos feladatgyűjteményből. Erkölcstan, öt testnevelés óra. Még gőzt, még gőzt, mert nem gyorsulunk. Ja, nincs a mozdonynak kereke. Nem baj. Még gőzt, még gőzt.

Kár a gőzért. Kár azért a sok gyerekért.

 

A baloldal válságáról

Rossz idők járnak a baloldalra. Meghalt ugye Fidel, meg nemrég Chavez is, így lassan elfogynak az általános iskolai oktatás mellett az ország nyomorba taszítását bevezető gyilkosok, akikért lehet lelkesedni. Az angliai Labour party romokban, Hollande alól kihullott a baloldal, nálunk meg… tudjuk mi van. Baj van.

Méghozzá olyan baj, amelyet itt, a libertariánus konzervativizmus eldugott Magyarországi fészkében is kénytelenek vagyunk komolyan venni. A fejlett nyugati világban a baloldal válságban van.

A dolgokat jelentősen leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy a mai baloldali pártok elődei olyan rétegeket képviseltek, akiknek az első ipari forradalmak során az új javakból kevés jutott. Marx észrevette, hogy a Föld, a Munka és a Tőke közül a Munkával rendelkezőket elég széles körben kizárták a Föld és a Tőke birtoklásából, és az ezzel járó politikai befolyásból. Aztán a szocialista, szociáldemokrata, keresztényszocialista és kommunista pártok, mindenütt más módon, de nagyrészt elérték az általános, egyenlő és titkos választójogot, lett Munka Törvénykönyve, szakszervezet, miegymás.

Közben örvendetesen bővültek az emberiség technológiai lehetőségei. Elértünk oda, hogy hacsak a gyerek anyja nem valami oltásellenes hülye, akkor nem az anyagi helyzet dönti el, hogy a gyerek meghal-e mondjuk diftériában vagy kanyaróban. A mezőgazdaság és az ipar forradalmi fejlődése, a világ sok részén a fizikai nyomort ha meg nem is szüntette, de jelentősen visszaszorította. Európa, Amerika fejlettebb részeiben főleg.

A baloldali pártok válságának az egyik oka tehát az, hogy – teljesen másképp, mint tervezték – a céljaik közül rengeteg megvalósult. Közben a baloldali képviselők szépen lassan a legkapitalistább országok parlamentjeiben is megszokott jelenségek lettek, az egész nyugati politika szép lassan felépült a jobb- és a baloldali pártok váltógazdaságára. A baloldali politikai elit szép lassan eltávolodott a választóitól, mivel a mindennapjait ugyanabban a rezervátumban élte, mint a jobboldali politikai elit.

Ez az eltávolodás vezet el Tamás Gáspár Miklósig, Lengyel Lászlóig, Németországban a Savigny Platz kávézóiban üldögélő vérgazdag szocdem forradalmárokig, a mindenféle Latin-Amerikai diktátorokért rajongó nyugat-európai baloldali vezetőkig. Ennek a jelenségnek a terméke a gazdag polgári családba született szocdem Javier Solana, a baloldali NATO-főtitkár, de említhetnénk Gyurcsány Ferencet is.

Ez a baloldal elvesztette a célközönségét, a mondanivalóját és a hitelességét. Nem véletlen a baloldali pártok bezuhanása, amikor az utolsó téma, az egyenlőségből levezetett kulturális nyitottság (ismertebb nevén a multikulti) a kulturális különbségeken elvérzett, és óriási károkat okozott a megmaradt baloldali erőknek.

Megint durva egyszerűsítést alkalmazva: a baloldali pártok politikai hitvallása valaminek a megszerzése volt, a most a szavazóikat elhalászó új jobboldaliaké pedig valaminek a megőrzése.

Első pillantásra tehát a baloldalnak itt semmi keresnivalója, hiszen itt nem jogokért, hanem jogok elveszítése ellen kell küzdeni, ez pedig tökéletes ellentéte annak, amit a jó öreg Marx akart. Itt a nép nemcsak láncait veszítheti.

A hagyományos nyugati baloldal balszéle és radikális része alapvetően hű maradt magához, amikor olyan rétegek felé fordult, akik még nem élték át a jogok kiteljesedését, mint az egykori nyugati munkásosztály. A kisebbségek, a melegek, a drogfüggők országonként és koronként eltérően, de mind valamilyen jogfosztott helyzetben élnek, így természetes, hogy a jogok kiterjesztésében legjáratosabb politikai erő feléjük fordul.

A törést nem is ez okozta, legalábbis nem önmagában ez. Marxnak ugyanis van egy gyengéje. Olyan mint a Moliére előtti francia dráma (vagy mint Csehov). Vagyis a modellje a szereplők egy helyen és egy időben jelenlétét feltételezi, mivel az ő idejében a globalizáció duzzadó vitorlákkal járkáló klippereket jelentett, amelyek teát és borsot hoztak Európába. Na jó, kicsit többet, de például a mindenható brit impérium sem teljesedett még ki a Kommunista Kiáltvány kiadása idején.

Szívesen olvasnám a jó öreg filozoptert arról a világról, ahol az egykori fekete munkásnegyedekben, Birmingham hosszú tégla-házsoraiban, a Ruhr-vidéken, de még Kelenföld vagy Rákospalota lakótelepein is mindenkinek van szavazójoga, jut pénz ételre-italra, és van orvosi ellátás is, hol jobb, hol rosszabb, de nem 1879-et írunk, a várható élettartam a legtrógerebb helyeken is 70 év felett van, a gyerekhalandóság is mikroszkopikus a száz évvel ezelőttihez képest.

A kizsákmányolás elköltözött a gyarmatokra, amelyek nem gyarmatok, hanem egyenrangú kereskedő felek, viszont meggyőződéses kommunisták, és látszólag az itteni tőkés elit ellenségei.

Az elméleti marxistának könnyű dolga van: a világ tőkés elitjébe – ha felveszünk egy piros színszűrős szemüveget – könnyedén bele lehet illeszteni a kínai kommunista pártot, a felhőkarcolós Sencsen, Kanton, Sanghaj moguljaihoz meg már ez a szemüveg se kell.

Csak épp a világ proletárjai nem akarnak egyesülni. Miért is tennék? A nyugatiaknak van szabadsága de nincs munkája, a keletinek végre van jövedelmező munkája (mert gyári munkásnak is jobb lenni, mint nincsetelen parasztnak, és ott ehhez még bekerítések se kellenek, mint az ipari forradalom Angliájában) és egyelőre nem érdeklik annyira a jogai.

Az elméleti marxisták azonban a baloldali pártok legszélén tengődő, hivatalos, bevizsgált, frontálisan elismert, hátuk mögött viszont hülyének tartott remeték. Vagy, egyre gyakrabban olyanok, akik hobbimarxisták.

Gyakorlati marxista nincsen, mert gyakorlati marxizmussal mostanában nem lehet választásokat nyerni. Igenám, de amivel meg lehet, az a szélsőjobboldal szellemi terméke, az egykori munkásság fogyasztására szánva.

A baloldal válságát tehát ezek okozzák. És persze az, hogy a mostani jobboldali eszmei háttér (legalábbis nyugaton) a vallási (rendszerint keresztény) és nemzeti önazonossággal együtt épül fel, míg a baloldal munkásmozgalmi gyökerei a nemzetköziségben gyökereznek. Az Internacionálé azonban olyasféle nosztalgikus emlék, mint amikor II. Erzsébetnek, egy európai középhatalom fővárosában elsorolják világhatalmi címeit.

A gyakorlati marxistának azzal kell szembenéznie, hogy ugyan megkísérlelhetné, mondjuk Budapestről, vagy a berlini Savigny-Platzról megmenteni a kínai munkásosztályt, de a választók pont ezt a kínai munkásosztályt nem szeretik, meg a bevándorlókat, akik egyrészt lehet, hogy olcsóbban fognak dolgozni, másrészt veszélyeztetik a kivívott második-harmadik generációs alapjogokat.

Azonban, minden, amit eddig írtam, csak önvizsgálatot igényel, amelyről kiváló kibeszélő workshopokat lehet tartani némi rozéfröccs fölött (a kép a látens b…baloldali aristóé) azonban a fentiek még véletlenül sem jelentik azt, hogy a baloldalnak annyi, és be kell zárni. Meg kell neki újulnia.

Előszöris meg kell vizsgálni, hogy az a réteg, amely a mostani baloldaliak nagyatyái által kivívott jogait félti, miben szenved hiányt. Mert hiányt szenved.

A státusz féltése a jóléti állam válságából is következik, ennek országonként más okai és tünetei vannak. Generális probléma az, hogy a jóléti állam nem tud mit kezdeni azokkal, akiket kizárólag a jóléti állam vonz ide, ezzel halálos veszélyt jelentve a jóléti államra, melynek az alapja továbbra is a befizetés lenne.

Felmerül jobboldalról, hogy ezeket a jövevényeket vagy teljesen ki kell zárni, vagy szelektálni kell és rászorítani őket az európai élet alapkövetelményeinek betartására (én is ez utóbbi véleményen vagyok)

A baloldal ilyen álláspontot nehezen tudna elfoglalni, ám az oktatás-felvilágosítás propagálása nem összeférhetetlen a baloldal alapértékeivel.

És itt elérkeztünk a válság egyik ősokához. Minden tudós máskorra teszi, hogy mikor érünk majd véglegesen oda, de immár érezhetően közeledünk a szingularitáshoz, a fizikai és a virtuális valóság összeolvadásához. Az urbanizáció és az egyre nagyobb mértékben a virtuális térben termelődő javak új jobbágyságot fognak kialakítani, úgy tűnik, hogy az ember alaptermészete – sok húsz évvel ezelőtti álmodozó tanaitól eltérően – nem változott meg az elménk egy részének internetre költözése által.

A klasszikus közgazdaságtani folyamatok zajlanak az interneten is (pl. oligo- és monopóliumok kialakulása, a kereskedelmi vonalak kényes pontjainak előjogokkal (ld. DMCA törvény) elfoglalása). Még a betegségek is utánunk jöttek az internetre, hiszen a mémként terjedő oltásellenesség a hagyományos biológiai vírusoknak kitett embereket eredményez.

Más szavakkal: a tudatlanság vagyoni differenciálóvá és biológiai szelekciós tényezővé lép elő. A tudáshoz való jog biztosítása lesz a jövő nagy jogszerző küzdelme. Hogy ebben a mostani baloldal fog részt venni valamilyen megújulás után, vagy majd valami teljesen új, azt nem tudom megmondani.

 

Ad maiorem Dei gloriam

A mai posztomat ez, a Tombor Andrásról szóló index-anyag váltotta ki, de már egy ideje figyelem a folyamatot, és – noha részese sose lettem – eleget éltem a közelében, hogy talán tudjak róla írni.

A katolikus befolyás intézményei

A címet a jezsuitáktól kölcsönöztem, akik a katolikus egyház egyik régi olyan irányzata (rendje, csoportja) amely többek között a katolikus egyház világi befolyását próbálja növelni. Oktatói tevékenységükről csak jókat tudok mondani (egyik diplomám egy jezsuita egyetemen szereztem) de az intézményeikben szerepet kap a közösségképző-nevelő munka, amelynek eredménye az, hogy számos, a közéletben utóbb jelentős szerepet játszó fiatal itt kapja meg a közéleti szerep alapját képező érték- és kapcsolatrendszert.

A jezsuitáknál modernebb és sokak áltól (a katolikusokhoz fűződő viszonytól függően) hatékonyabbnak vagy veszélyesebbnek tartott szerveződés az Opus Dei, amely a nyilvánossá vált (illetve nem nyilvános, de elpletykált) adatok alapján sikeresen termet olyan hálózatot, amelynek tagjai az egyházi rendnek nem tagjai, ám közéleti tevékenységükben szintén Isten nagyobb dicsőségére, vagyis az Anyaszentegyház érdekében tevékenykednek, ám ez esetben szervezett és közvetlenebbül irányítható hálózatként.

Ezt egészíti ki a tanító rendek által üzemeltetett középiskolák hálózata, amely nálunk főleg a bencéseket, a piaristákat és a cisztercieket jelenti.

Végül, de nem utolsó sorban említsük meg a XX. század egyik legnagyobb formátumú magyar katolikus papját, Erdő Péter bíborost, aki amellett, hogy rendkívüli tudású egyházjogász, kiváló példája annak, ohgy hogy kell rendkívüli türelemmel, és kitartó munkával az egyházi befolyást olyan szintre hozni, amilyen szinten Mindszenty fénykorában sem volt.

Hazánkban egyedül a katolikus egyház rendelkezik teljesen kiépített utánpótlás-nevelő programmal. A poszt elején említett Tombor-portré csak az egyik illusztrációja annak, hogy milyen jól működik ez a rendszer.

A rendszer működése

Kezdődik az egyházi alsó- és közép iskolákkal. E körben Lázár János szólta el magát a minap. Valóban, immáron százas nagyságrendű általános iskolában folyik a gyerekek “rendes kereszténnyé nevelése” vagy mit is mondott Lázár. Ezzel önmagában semmi baj nincsen.

Innen tudnak szemezgetni azok egyházi gimnáziumok, amelyek a szocializmus idején gyökerező, jó állami gimnáziumok lassú hanyatlásával egyre inkább a kitörés kizárólagos lehetőségévé válnak. Itt már tudatos felkészítés folyik arra, amit úgy nevezhetnénk: a katolikus értelmiségi szerepe a közéletben.

Ennek a csúcsa pedig a Pázmány egyetem, amely a két évtizeddel ezelőtti kiröhögött diplomagyárból szép lassan elnyerte a komoly egyetem státuszát. Itt pedig már nemhogy felkészítés, hanem válogatás, és egyes emberek konkrét “elindítása” zajlik.

Ennek a rendszernek a termékei egyelőre inkább a második vonalban kapnak szerepet, de ott egyre meghatározóbbak. Minden elsővonalbeli fideszes háttércsapatában ott vannak, de néha már visznek nyilvános szerepet is, mint Rétvári Bence vagy Kocsis Máté (mindketten fölöttem jártak a Pázmány jogi karán). Jellegzetes példa a maga módján Tombor András is, aki lelkesen háttéremberkedik, hol több, hol kevesebb sikerrel (mint pl. az UD Zrt. ügyben, amely, ha nem lett volna tragikus, az évszázad magyar politikai vicce lehetett volna)

A konkurencia hiánya

Kérdés, hogy baj-e az, hogy Magyarországon a Katolikus Egyház jól szervezett, és nagy számú kádert kibocsátó, a befolyását kiterjesztő rendszerrel rendelkezik?

A válasz: Önmagában ez nem lenne gond, számos országban tudott ez kiépülni, létezik ezt Németországtól kezdve Amerikán át Franciaországig sok helyen. Sok helyen megvan a katolikus értelmiséginek ez a jól kiépített útvonala az érvényesülés, a befolyás felé. Sőt, Magyarországon részint a hagyományaink részint Kádár János miatt nem lehett bigott szentfazék módjára keresztény politikát csinálni, mint teszik az Lengyelországban.

A gond az, hogy nálunk ennek nincs konkurenciája. Ez a katolikus befolyáscsináló rendszer ugyanis abban az értelemben nagyon flexibilis, hogy szinte bármilyen politikai rendszerben elműködik, legfeljebb az intenzitása kötődik ahhoz, hogy mennyire dolgozhatnak szabadon.

Minden más rendszer viszont a világi hatalom valamilyen meghatározott formájához van kötve. A Kádár-rendszer világi elitgimnáziumai és szakközépiskolái csak abban a rendszerben tudtak jól működni, továbbélésük nagyban függ attól, hogy a vezetőik milyen úton-módon tudták együtt tarani a tantestületet és új patrónust találni az iskolának. Ráadásul, mire ez két évtizeddel a rendszerváltás után nyugvópontra jutott és kialakult ezeknek az iskoláknak a működése, jött a KLIK és mindent újrakevert.

Az összes többi ilyen rendszer pedig a nyugatos polgári rend és szemlélet gyermeke. Németországban az ottani kiváló katolikus középiskolák és egyetemek mellett ott vannak a protestáns társaik, csak ahhoz nagyszámú, gazdag és mérsékelt protestáns polgárság kell, melynek hiányában pl. nálunk a református egyházat oly könnyen tudják meghatározni a habzó szájúak.

Amerikában a Katolikus Egyház csak egy a számtalan vallási vagy világi társaság közül, amely egyetemeket és klubokat finanszíroz, a mormonoktól a zsidókon és a szabadkőműveseken át a mindenféle protestáns irányzatokig, így ott sem egyedüliként termelik a későbbi befolyásos embereket.

Franciaországban a grandes ecoles, Angliában az oxbridge iskolák, Amerikában az ivy és public ivy egyetemek (illetve főleg délen a helyi keményfejű állami egyetemek) a belépők az elit világába, a katolikus iskolák emellett léteznek, a rendszer egyik elemeként.

Nálunk jelenleg kizárólag a Katolikus Egyház képes ilyen rendszert működtetni, és a rendszerből kijövő embereket csúcsra juttatni. Ezt egyébként Orbánék felismerték, az NKE létrehozása kísérlet egy afféle káderképző csúcsszerv létrehozására, csakhát az emberanyag…na az majd a bencésektől meg a Pázmányról fog jönni.

Ráadásul, amint azt a Tombor-portré is mutatja, az ilyen intézmények akkor érnek valamit, ha a falaik mögött gondolati szabadság lakik, lehet vérre menő vitákat folytani, annak ellenére, hogy az iskolát valamely idológiai irányzat szponzorálja. Nem volna szégyen ezt tőlük eltanulni.

Az ottani Orbán

Régóta figyeljük már a jelenséget, de most Francois Fillon előválasztási sikere után különösen szép gellert kapott a dolog. Nevezetesen az, hogy a magyar politikával foglalkozó közönség különböző politikusokba simán belelátja Orbán nagy nyugati barátját, sőt magát Orbán Viktort.

Eközben különféle nyugati lapokba itteni pártlapokat látnak bele, megfeledkezve arról az apróságról, amelyet szabad sajtónak hívnak, és nálunk nincsen. (és nem, attól, hogy van pár függetlenebb médium, az még nem szabad sajtó)

Az “ottani Orbán” rendszerint belerúg a bepunnyadt helyi elitbe, és az ország felrázását tűzi a zászlajára. Eddig rendben is volna, a mi Orbánunk is hasonlókkal kampányolt.

A vidám percek akkor kezdődnek (most jönnek Panamajack gyűjtései) amikor “Fillon majd visszacsinálja Trianont” illetve Fillon Putyin barátja, Trump és Fillon majd rendreutasítja Merkelt. De volt már a mi barátunk Nigel Farage is, aki ugye abból él lassan harminc éve, hogy burkoltan, de folyamatosan a sok kelet-európai bevándorló hazazavarásával kampányol.

Barátunk és “ottani Orbán” Donald Trump, akinek politikai szándékairól vajmi keveset tudni, de annyit biztosan, hogy Kelet-Európára nem akar sok erőt fecsérelni, oldják meg a németek, nevezetesen a Bundesmutti. A Bundesmutti nem “ottani Orbán” mivel a nyugati  nagyhatalmi politikusok közül egyetlenként ő van direkt kapcsolatban az itteni Orbánnal és hát nem kedves vele, amikor az itteni Orbán, egy kis(mikro)hatalom miniszterelnöke, keresztbe megy a nagyhatalmi érdekekkel.

Az összes többi “ottani Orbán” számára mi kis pont vagyunk, és mindaddig, ameddig Kelet-Közép Európa stabilitását nem veszélyeztetjük, a kutyát sem érdekli, hogy ki Magyarország miniszterelnöke. Főleg nem az “ottani Orbánt” aki rendszerint azzal nyeri a választásokat, hogy nem fogja a gazdag nagyhatalmak pénzét, mindenféle Orbánokra elkölteni.

Az “ottani Orbán” szeretése afféle ártatlan hobbi, sokkal ártatlanabb, mint amikor itteni baloldali értelmiségiek (úgynevezett, naná) mennek házalni az “ottani Hornhoz/Gyurcsányhoz/Medgyessyhez” hogy ugyan 1) ugyan küldjön már egy kis pénzt, de legalább a lányuknak intézzen el egy ösztöndíjat 2) valahogy hasson oda, hogy az itteni Orbánt takarítsák már el, hogy lehessen munka nélkül választásokat nyerni.

Ettől azonban még nagyon sok ember, aki örül az “ottani Orbán” sikereinek, fogja átélni azt az érzést, amelyet a magyar szkinhedek éltek át akkor, amikor 1) rájöttek, hogy van szerb meg szlovák szkinhed is, és az magyarokat akar verni 2) az angol szkinhedek szerint a magyar, a szerb, meg a szlovák szkinhed is bugris kelet-európai paraszt. És olyankor zökken egyet a világkép.

Elmegy a vonat

1992-ben, miközben Magyarországon még az volt-a a téma, hogy most, hogy a csúnya bácsik már nincsenek, inkább kakastollas kalpag vagy amerikáner barrett-sapka legyen a rendőr fején, esetleg maradjon az orosz pilotka-sapka (maradt az orosz pilotka-sapka) az európai integráció fontos lépést tett. Megszületett a maastrichti szerződés és vele az Európai Unió.

Felemás dolog volt ez. Jacques Delors, az Unió történetének eddigi legfontosabb embere nagyon sok problémát megoldott. Az új szervezetet a folyamatos brit vétók már nem tudták blokkolni, a belső piac szép lassan kiépült, és a küszöbén álltak annak, hogy az Európai Unió ne csak nevében legyen szupranacionális szervezet, hanem elveiben, működésében is.

A Szovjetunió szétesése, Németország igénye korábbi érdekszférája elfoglalására, és a volt keleti blokk államai káoszba süllyedésének megakadályozása eltérő igényeket támasztott. Az az Unió, amelyik még nem volt “kész”, bekebelezte ezeket az országokat. Ebbe a terjeszkedésbe a működésképtelenség bele volt kódolva.

Világos volt, az elejétől kezdve, hogy például abban az országban, ahol az “ellenálló” (valójában állami fizetést húzó) bölcsészt egy pufajkás kommunista, majd a “radikális ifjú” (valójában a régi állampárt klasszikus káderkeltetőjéből indult) miniszterelnök váltotta, nem lehet olyan integrációt csinálni mint Európa két ipari nagyhatalmában.

Tegnap a francia jobboldal előválasztásának első fordulájt Francois Fillon nyerte, Franciaországban szokatlannak számító programmal. Ennek a programnak része az is, hogy Marianne a továbbiakban nem óhajt mindenféle Kelet-Európai kuplerájok gardedámja lenni, ellenben az európai integrációban továbbra is érdekelt.

Amerikában Trump győzelme azt a politikai irányt látszik hozni (bár ebben az egyenletben még mindig vannak ismeretlenek) hogy erejét nem fogja fecsérelni Németország hátsó udvarára. Ebből Magyarországra továbbra is az André Goodfriend-i értelemben vett pofonok maradnak majd, de egyébként Putyin megtartása ott, ahol most van, abszolút német (uniós) érdek és feladat lesz.

Adott tehát az európai integráció magasabb foka, ahol ráadásul – eltérően Delors hivatali idejétől – most nem kell küzdeni a brit vétókkal, a britek a “take it or leave it” helyzetbe manőverezték magukat. És adott az, hogy Putyin minden kardcsörgetés ellenére nem elég erős, hogy kiterjessze az érdekszférát oda, ahol az 1991-ben összeomlott. A saját országának problémái és az olajár adott neki annyi gyomrost, hogy meg lehet vele egyezni. És adott Amerika, amely a Jó és a Rossz szokásos csatáját a Dél-Kínai tengeren fogja most megvívni.

Ebből az jön ki, hogy az EU hozzáállása térségünkhöz alapvetően meg fog változni. Mostanra nagyjából minden politikai erő (néhány hagymázas idiótát, leszámítva, pl. a magyar baloldal pártjai) tudják, hogy nem lesz itt integráció, meg euró, meg kolbász és kerítés. Szép csendes megegyezés lesz Putyinnal, hogy Lengyelországot, Csehországot és a Baltikumot felejtse el, Szlovákia, Magyarország, Románia, a balkáni országok pedig olyan területek lesznek, ahol a német üzleti érdek érvényesülése mellett van tere az orosz politikai érdek érvényesülésének is. Ukrajnát szépen csendben az EU feladja.

Ezzel a manőverrel véget lehet vetni az orosz titkosszolgálatok folyamatos szarkavarásának a térségben, és diszkréten kijjebb lehet szorítani a Balkán-vasutat építő kínaiakat. Putyin odafigyelhet a “lágy altest” diktátoraira, Petike közép-ázsiai túrái megritkulnak majd.

És nekünk ez a legjobb forgatókönyv, mert egy Le Pen vezette Franciaországgal küzdő EU meg aztán teljesen kapát-kaszát eldob a térségünkben.

Akárhogy is, Magyarország elfehéredő ujjakkal kapaszkodik az egyre inkább nyugatra tartó vonat utolsó kocsijába és próbál legalább az ütközőre felugrani.

Most jön ki az, hogy nem elég nyugatra vágyni, oda is kéne tartozni. Ehhez képest 25 év alatt sikerült szétverni a lakosság anyagi biztonságát és megrendíteni a hitét a pénzügyi kultúrában. Sikerült a hadsereget a VSZ-rendszerrőln nem NATO-ra átalakítani, hanem helyette teljesen szétzülleszteni. A bíróságokat a jogviták gyors és szakszerű eldöntéséről leszoktatni. A szociális hálót darabokra tépni. Az ipart, az oktatást szétverni.

Fölösleges azon sajnálkozni, hogy ezt Orbán az utóbbi hat évben, vagy a szocik előtte nyolc évig csinálták. Ez a szétverési periódus legalább a hetvenes  évek végéig visszavezethető. Az eredménye az, hogy a nyugattal való gazdasági integrációnk kimerül a nyugati diszkont boltláncokban vásárlásban és nyugati összeszerelő üzemekben dolgozásban.

Persze, ha megint az orosz érdekszférában találjuk magunkat, akkor majd megint szidhatjuk az önérdeket kergető, Bűnös Nyugatot, amelyik a Marshall-segély többszörösét adta ide, hogy felzárkózhassunk, és mi ebből elvtársi nyaralókat, térkövet, gucci táskákat és makkos cipőt vettünk. Meg persze pártközeli üzletemberek lányainak és szeretőinek tévécsatornát, óriási, tízmilliárdos Barbie-házak mintájára. De a Bűnös Nyugat a hibás, mert a magyarok sose hibásak.

A nagy nyereségadó-csökkentés tisztáldozat a táblán, kísérlet arra, hogy a lehető legtöbb nyugati tőke idevonzásával, ha farvizen is de benne maradjunk abban az Európában, amely elég valószínűen erős német-francia-benelux integrációból és az ezt körülvevő periférfiából fog állni. Egy EU-Putyin kiegyezés elvágja a kínai és a mindenféle egyéb keleti vonalainkat (amelyek eddig is csak inkább látszólagosak voltak) vagyis a következő 10-15 év magyar kormányai zéró mozgástérrel fognak rendelkezni a nemzetközi színtéren.

A rossz hír az, hogy – ellentétben sokak reményeivel – senki sem fog nyugatról az itteni politikai áramlatok útjába állni, hiszen Orbán Viktor számtalanszor demonstrálta, hogy kellő erővel kezelve abszolút kezelhető politikus. A visszaállamosítások révén bőven van a kezében alkualap, az elvtelenül levitt nyereségadó mellett csak arra kell vigyáznia, hogy éhínség és járványok ne legyenek.

A jó hír az, hogy ellentétben 1956-tal, nincs itt megszálló hadsereg és várhatóan nem is lesz. Egy orosz és egy német bólintást minden olyan kormány megkap, amely a generál status quo-n nem változtat. A mozgásteret lehet tágítani, lassú, higgadt újjáépítéssel. Az átrendeződések eredője ugyanis arra mutat, hogy nagy szerep- és hangsúlyváltozások lesznek, de nagy európai háború nem lesz. Ha így lesz, akkor vannak esélyeink. Nagyon-nagyon hosszú távon. Viszont elcseszni őket nagyon rövid távon lehet.

Ha újra Delors-szerű éra jön, most a két szép szemünkért nem vesz fel minket a busz. Jegyet kell venni. Vagy rázni az öklünket a két, távolodó piros lámpának.

 

 

Szokásos szombati unalmas: Az elgyurcsányosodásról

Az Economist egyik friss elemzésében (igen, ilyenekről szoktunk Panamajack barátommal diskurálni) arról ír, hogy mekkora hiba lenne az amerikai demokraták részéről azt gondolni, hogy Bernie Sanders és csapata kezébe kell adni a karmesteri pálcát, hiszen ő biztosan megverte volna Trumpot, nem úgy, mint Hillary Clinton.

Ezt azzal indokolják, hogy Sanders valójában maga is populista programot hirdet, csak más hangsúlyokkal, mint Trump, és ellentétben Trumppal, aki minden bazárisága ellenére tapasztalt, pragmatikus üzletember, Sanders egy álmodozó idealista (vagy ahogy múlt szombaton neveztem: szalonbakunyinista)

Az Economist igazságának belátásához fel kell eleveníteni azt, amit a múlt héten írtam. Lényeg: a választó nem hülye. Illetve egyes választók lehetnek hülyék, de a nép szava, az nem hülyeség.

A demokrácia ugyanis nem a hatalom gyakorlásának formája, mint a neve mutatja (kratein – uralkodni) hanem a hatalom kontrolljáé. A demokrácia a kapcsolat a spenótot megenni nem akaró gyerek és a gyerek szervezetének megfelelő vastartalmáról gondoskodni óhajtó szülő között.

Azt pedig tudjuk, hogy noha a gyerek képes sima érzelmi zsarolásból is sírni, ha a gyerek sokat sír, ott a szülőnek kell kitalálni valamit: elvinni orvoshoz, végiggondolni mit csinál rosszul, esetleg szétnézni a spenóttól eltérő ízű, magas vastartalmú bébiételek között. De a gyerek vastartalma fontos.

Trump győzelme lényegében azt mutatja, hogy a gyereksírást túl sokáig nem vették komolyan. Persze, hogy bőg, de ledugjuk a torkán a spenótot, mert attól lesz szép és okos. Aztán a gyerek valahogy nem akart szebb és okosabb lenni, pedig a spenót lassan a fülén jön ki. A politikai elit addig-addig nem foglalkozott a gazdasági szerkezetváltás, a világpolitika átalakulás és a technológiai forradalom veszteseivel, míg Ödönke fogta magát, és szépen leverte a spenótos tányért a földre, és megválasztotta azt a bácsit, aki azt mondja, hogy lehet szépnek és okosnak lenni kizárólag nutellás keksz fogyasztásával.

Sanders és a neoszocialista baloldal ajnározása azonban nem megoldás. Más megfogalmazásban ugyanis, de pont ugyanazt a mumust, ugyanazt a “rendszert” teszik meg ellenségnek, és ugyanúgy mélységesen spenótellenesek.

Ilyenünk volt nekünk is, amikor a szocpárt Orbán Viktor ellenében előrántotta a kalapból Gyurcsány Ferencet (illetve ő kiugrott a kalapból, amelyen a szocpárt ült, hogy pontosak legyünk) és megindult a Make Hungary Great Again bullshit-vetélkedője, melyet aztán Orbán Viktor nyert meg, és azóta is a teljes magyar “baloldali, européer, demokratikus” elit azt várja, mikor lesz neki megint olyan champion-ja, aki le tudja tromfolni Viktort.

A megfelelő lózungok keresése közben az egész elit elsivatagosodik, hiszen a gazdaság irányából senki sem akar kooperálni olyan politikusokkal, mint pl. Mesterházy “fenntarthatóbb rezsicsökkentés” Attila, Molnár “megúsztam” Gyula,  Baja “szavazz ránk és majd meglátjuk” Ferenc vagy Gyurcsány “sokak Magyarországa-rikárdó-villanygitár-vadaiági” Ferenc. De a nép se bízik bennük, hiszen a nép már szavazatával eldöntötte, kinek hiszi el, hogy nem kell megenni a spenótot.

A nép hülyének nézésével összevethetően nagy hiba tehát, ha azt gondoljuk, hogy a népet jobban el tudjuk kényeztetni, mint ahogy már egyszer elkényeztették, mert ezzel csak a politikai élet teljes kiüresítését érjük el.

Mindenki tudja, aki tanult közgazdaságtant, hogy az árversenynek egy győztese van, amely győztes végül felzabálja a többieket, mint teszi ezt most a Fidesz a Parlamentben. Az árversenyt ideig-óráig a kartell megakadályozza, mint tette azt Magyarországon 2010-előtt.

Amikor viszont az árversenyző mindent alárendel annak, hogy az ő portékája legyen mindenütt elérhető, akkor az okos versenytárs, kilép a versenyből, mert tudja, hogy a nagy versenyző árujánál is olcsóbb áru már hiteltelenül silány lesz, ld. pl. “fenntarthatóbb rezsicsökkentés”.

Az amerikai de a magyar ellenzéknek is az lenne a feladata, hogy olyan témákat, olyan megoldásokat találjon meg, ahol a populizmus dübörgése kevésbé hallatszik. Le kell menni az alapokhoz, új embereket kell megszólítani és velük együtt olyan dolgokat mondani, amelyek nem a hangosabb üvöltést váltják ki, hanem az “aha” pillanatot, amikor a választó azt mondja: várjunk csak, én erre nem is gondoltam.

És a haza fényre derül.