Itt Ráérünk blogon (és a Múzsán) már elég régóta beszélünk arról, hogy a 2016-os Nagy Populista Áttörés egyáltalán nem a semmiből jött, hanem teljesen logikus következménye volt annak, hogy a nyugati világot a második világháború óta uraló politikai paletta elfáradt. A hagyományos jobbközép-balközép váltógazdaság a két nagy ideológiai áramlat konvergálásával a 90-es évek folyamán értelmét vesztette. Clinton, Blair és Schröder a hagyományos baloldalból gyakorlatilag a jobbközéptől csak részletkérdésekben különböző, ugyanúgy a neoliberális gazdaságpolitikát szociálisan progressziv ideológiával ötvöző „történelem vége” technokráciát kreált. Ez az „összeolvadás” körülbelül 20 éven át egy szinte példátlanul stabil és nyugodt, de ugyanakkor unalmas, rugalmatlan, és a tömegeket a politikától egyre nagyobb arányban elfordító kormányzáshoz vezetett, ami a 2008-as gazdasági, majd a sorozatos világpolitikai válságok által támasztott kihívásokhoz már nem tudott felnőni.

A választók az általuk tehetetlennek és elefántcsonttorony-politizálásba ragadt bürokratáknak érzékelt hagyományos pártokat sorra büntették megalázó vereségekkel – egyre több helyen törtek előre protestpártok, a viccpártoktól kezdve a szélsőjobbos és szélsőbalos alakulatokig. 2016-ban a Brexit-szavazással és Trump megválasztásával úgy tűnt, hogy a nyugati mainstream liberalizmus történelmi vereség előtt áll – 1945 óta először komolyan felmerült a lehetőség, hogy a jövő az egyszer már legyőzöttnek hitt totalitárius ideológiáké lehet. Ez a félelem végül is túlzottnak bizonyult: 2017-ben az osztrák, a holland és végül a legfontosabbnak tekintett francia választásokon a szélsőjobb visszaszorult, és liberális mainstream pártok győztek, méghozzá meggyőző többséggel. Ebből sokan (de nem mi! :)) az a következtetést vonták le, hogy a szélsőjobb kifutotta magát, 2016 csak a körülmények szerencsétlen összejátszása volt, és minden vissza fog térni a normális kerékvágásba.

És akkor jöttek a német választások, ahol a „szabad világ” legerősebb bástyájának tartott országban a jobboldali populisták megint csak történelmi áttörést értek el, és a második világháború óta először komoly parlamenti erővé váltak. Az eddig kormányzó CDU/SPD koalíciónak annyi, Merkel sokáig kikezdhetetlen politikusi imázsa alaposan megsérült. Most akkor mi van? És legfőképpen – mi lesz?

Nos, a legvalószínűbbnek tartott forgatókönyv szerint Németországban „Jamaica-koalíció” fog alakulni, vagyis egy CDU-FDP-Grüne (fekete-sárga-zöld) kormány. Erre sokan már most húzzák a szájukat, mondván, hogy különösen a neoliberális FDP és a zöldek között kibékíthetetlen ellentétek vannak. Pedig bármennyire is meglepő, nagyjából ugyanez a felállás hozta meg Emmanuel Macronnak a győzelmet Franciaországban. A mostani francia kormány ugyanis jobbközép liberálisokból, balközép blairistákból és zöld aktivistákból állt össze, és ugyanez elmondható az LREM pártról is. A holland kormánykoalíció is egészen hasonló képet fog mutatni, ha majd végre összeáll.

Ha belegondolunk, ez az egész nem is túl meglepő. Az európai választópolgárságot ma elsősorban három kérdés foglalkoztatja: a politikai és szociális biztonság (ideértve a migrációs válságot is), a hosszú válság után beindult gazdasági növekedés konszolidációja és az ezzel kapcsolatos modernizációs kihívások, valamint a klíma- és környezetvédelmi kérdések. Ezeket az igényeket pedig eléggé pontosan leképezi egy szociálisan érzékeny, de rendpárti konzervatív, egy dinamikus gazdasági liberalizmust hirdető, és egy progresszív zöldpárt koalíciója. Velük szemben pedig két markáns ellenzéki pozíció foglalható el: a marxista gyökereihez visszatérő, militáns baloldalé (Franciaországban Mélenchon, Angliában Corbyn, Németországban a Die Linke), valamint a jobboldali nacionalista radikálisoké (FN, AfD).

Szóval úgy tűnik, kezd kikristályosodni az elkövetkező évtized európai politikai palettája. Hogy ebbe a trendbe Kelet-Közép-Európa, és különösen Magyarország hogyan tud majd beilleszkedni… na az érdekes lesz.

Feltűnést keltett a Politico cikke, ahol azt írják, hogy Orbán megnyerte a migránsügyi vitát az Európai Unióban és mostmár az általa két éve egyfolytában hirdetett elvek fognak érvényesülni

A DACA ügy

Amerikában Trump elnök a Kongresszust hívta fel, hogy találjon megoldást a DACA-problémára. A megoldást nem tudjuk, viszont az eset kiváló alkalom arra, hogy beszéljünk pár, Európában és azon belül hazánkban is aktuális jelenségről.

A DACA a Deferred Action for Childhood Arrivals rövidítése. Arról van szó, hogy Amerikában milliószám (bár csökkenő milliószám) élnek „undocumented” emberek, akik illegálisan vándoroltak be az Államokba. Ezek az emberek sokszor családostól, kisgyerekekkel érkeztek, akiknek aztán sokszor születtek a ius soli miatt amerikai állampolgár kistestvérei. Így olyan családok jöttek létre, ahol apa-anya illegálisan dolgozott, a gyerekek meg vegyesen vagy állampolgárok, vagy nem, de mindannyian amerikai iskolába jártak, angol anyanyelvűek.

Az amerikai bevándorlási jogszabályok erre a helyzetre nem voltak felkészülve. Ezeket a családokat a hatályos jogszabályok alapján szét kellett volna szakítani, vagy amerikai iskolákban jól teljesítő tinédzsereket kellett volna elküldeni egy olyan országba, amelynek a nyelvét, szokásait már kevésbé ismerték, mint Amerikáét, amelyet hazájuknak tekintettek.

Obama elnök, elnöki rendeletével úgy döntött, hogy bizonytalan időre elhalasztja (deferred action) ennek a körülbelül 800.000 embernek a kitoloncolását. Az ilyen, törvényrontó hatású döntésekért Trump elnököt szokás kritizálni. Pedig Obama elnök döntésének is van komoly árnyoldala: olyan hosszú ideje van hatályban, hogy de facto törvénnyé vált, és a rule of law hazájában az ilyet nagyon nem szeretik. A jó oldala ugyanakkor az, hogy 800.000 olyan ember van Amerikában, akik kőkeményen bizonyítanak: sokkal nagyobb részük tanul és dolgozik, mint az amerikai átlagnépességnek. Kellemetlen kérdés ez középnyugat fehér felsőbbrendűséget hirdetőinek: ezek mögött a gyerekek mögött ugyan milyen világösszeesküvés van, hogy sikereket érnek el?

Trump elnök nem is meri visszavonni ezt a rendeletet, hanem a Kongresszus elé utalta az ügyet, ahol várhatóan valahogy úgy módosítják a törvényeket, hogy ennek a rétegnek ne kelljen visszamenni.

Mit tanulhatunk mi ebből?

Nemzettudat, nemzettagság, birodalmi lét, birodalmi állampolgárság

A felvilágosodás és a nemzetállam egyik vívmánya a birodalmakkal szemben az volt, hogy nem differenciált a polgárok között. A nemzet tagjai egyben állampolgárok is, szavazati joggal, meg minden egyéb joggal. A polgárjognak nincs előszobája, nem lehet elveszíteni, előbb fejez le valaki a nemzet, vagy zár koncentrációs táborba, minthogy megfossza az állampolgárságtól.

Ennek a maga idejében vitathatatlan előnyei voltak, komplett nemzetek jöttek létre azáltal, hogy korábbi alattvalók váltak büszke és egyenlő szlovák, román, német stb. állampolgárokká. A jóléti állam működéséhez is hozzátartozik, hogy a nemzet tagjait  egyenlő jogokban részesíti, tehát nem marad le senki azért, mert ő betelepült bergengóc, mert a nemzet befogadta, az állampolgárságával együtt egyben nemzettagságot is kapott, így részesül minden jóban, amiben mi is részesülünk. Legalábbis ezt mondja a jogi vélelem.

A valóság ezzel szemben az, hogy a nemzettagságot nem osztják ingyen. Még szerencsésebb a helyzet ott, ahol a nemzet kultúrnemzet (aki magyarul beszél, az magyar, dacára annak, hogy a nagyfater Szklenárcsikról magyarosított Sebőkre, és az másik nagyfatert Hubernek, az egyik nagymuttert meg Stovodának hívták). A vérségi-származási nemzeteknél (német, olasz) az ember kb a hatodik generációban szűnik meg Ausländernek lenni (ha megszűnik…).

Nemzettagság vs. szabad mozgás

Az Európai Unióval eleve megváltozott a helyzet: vajon ugyanazokkal a jogokkal bír az Angliában dolgozó lengyel vagy magyar, vagy a Németországban dolgozó kiküldött magyar szakmunkás, mint a helyiek? Vagy létrejött egy réteg, amelyik ugyan ott élhet és dolgozhat, de a papírjai nem ugyanazok, mint a többiekének? A hivatalos válasz természetesen a teljes jogegyenlőség, azonban a gyakorlatban mást gondolnak erről a tagállamok és másképp is próbálnak rá reagálni. (például ez a kérdés volt a Brexit-kampány egyik fő témája)

A bevándorlás ezért is jelent óriási stresszt a nemzetállamokból álló Európára, hiszen ezeknek az államoknak a jogrendszere nincs felkészülve arra, hogy a nemzettagság és az állam területén tartózkodás jogcíme terén különbséget tegyen.

Nem így a birodalmak

A birodalmak egyik fontos ismérve, hogy funkcionális egységet alkotnak, és nem valamilyen közös származási vagy nyelvi rendezőelv alkotja a gerincüket. Hanem valamilyen eszme, (pl. Amerika esetében az alkotmányos hagyomány) de lehet egy birodalom vezérelvű is, még ha ez a nyugati világban szerencsésen ki is ment a divatból.

A birodalom az alattvalójától hűséget, munkát és a birodalmi eszmében osztozkodást vár el, és kevesebbet foglalkozik azzal, hogy az alattvaló milyen nációhoz tartozik. Ha nem pont a birodalom fő nációjához, az se olyan nagy gond, legfeljebb bizonyos magasabb pozícióktól zárja el, de néhány generáció alatt, ha akarja és tudja, felküzdheti magát ide.

Ennek megfelelően a birodalmakban természetes a közjogi egyenlőtlenség, vagyis az, hogy a birodalom területén élők és dolgozók (vagy akár a birodalomért harcolók) nem rendelkeznek az „állampolgárság” nemzetállami értelemben vett teljességével. Gyakran (ma már ritkán) még a teljes személyes szabadsággal sem.

A jelenség egyik mellékhatása, hogy a korlátozott jogokkal bíró rétegeknek van veszítenivalója, hiszen korlátozott jogaiknál fogva könnyebb őket kitoloncolni, megbüntetni, velük szemben „en masse” törvényeket hozni anélkül, hogy az a formális jogállamiság követelményeit sértené. Hiszen eleve, mit keresnek ezek itt, ha még állampolgárságuk sincsen?

A bevándorlás kezelésének is eltérő módját okozza az állampolgárság eltérő megközelítése

A birodalmakba érkezők viszonylag könnyen kaphatnak olyan státuszt, amely helyben maradásukat és anyagi boldogulásukat lehetővé teszi. Amerika annyira azért nem kapkod leállítani a tömeges bevándorlást, amikor abból fillérekért dolgozó munkaerő lesz. A franciák üzemeltetik az idegenlégiót, ahol tíz év kemény katonai szolgálat alatt úgyis kiesik a rostán az, akiből nem lenne jó francia. Ha a tíz év alatt hibázik, el lehet zavarni, bármiféle jogi következmény nélkül. A németek se akkor akarják megvédeni magukat az Ausländerektől, amikor azok a német bér harmadáért-negyedéért dolgoznak.

Ugyanakkor ez a státusz kellően bizonytalan ahhoz, hogy a bevándorló „vigyázzon magára” hiszen nem részesül a nemzet tagjainak járó védelemben, sokkal könnyebben kitoloncolható, megbüntethető, mint egy „full” állampolgár.

A legtöbb, kicsit is birodalom módjára működő (tehát a kultúr- vagy származási nemzetbe foglalható embereken túl a területén valamiért embertömegeket megtűrő) országban vagy jogi vagy csak gyakorlati lépcsői vannak a teljes állampolgárság megszerzésének. Ezek közös vonása, hogy a lépcsőn haladóktól „overachievement” az elvárás, vagyis az, hogy túlteljesítsék a nemzettagság követelményeit.

Túlteljesítők

Ezt pedig ezek a rétegek a státusvesztéstől érzett félelmükben meg is teszik. A magyar és lengyel bevándorló Angliában a legjobb munkaerő. Szorgalmas, megbecsüli magát, nincs balhé, a legnagyobb baj velük, hogy egymás között furcsa nyelven karattyolnak és időnként furcsán büdös dolgokat esznek-isznak, de amúgy tisztábbak, szorgalmasabbak, iskolázottabbak a helyi alsó-alsóközép rétegnél. Ugyanígy az „isten lábát megfogó” Németországba kiküldött munkavállalók. A nagy részük igyekszik megtartani a jogot arra, hogy kint legyen, és egy részük majd próbálja a helyzetet állandósítani, hisz látja a német kórházat, német iskolát és önkéntelenül is összehasonlítja a magyarral…

És, ilyenek a DACA alapján Amerikában maradt gyerekek is. Esetükben is érvényesült az „up or out” elve, tudták, hogy a jeles osztályzat alternatívája valami földcsuszamlás által félig elmosott falu a festői Guatemalában. Pont úgy, ahogy száz éve pontosan tudták, hogy a heti húsz dolláros meló alternatívája a cselédfalu valahol a festői Nógrádban vagy Gömörben…

A problémát az jelenti, hogy a világválság előtt az undocumented bevándorlás Amerikában tömeges volt, és akkor annyira nem is zavart senkit, mert kellett az ember. Most viszont okozott egy demográfiai púpot, tele jó amerikaival, akikkel hirtelen, egyszerre kell valamit kezdeni. Miközben ugye komplett államokban van százezres támogatottsága a barna veszedelem ellen tüntető neonáciknak.

Túlteljesítő újak, lecsúszó patríciusok

A társadalmi feszültség másutt sem ismeretlen, hiszen a nemzetállami és a birodalmi állampolgárság-fogalom között mindenütt vannak súrlódások. Mindenütt fennáll az a probléma, hogy a nemzettagságba beleszületik egy olyan réteg, aki púp az állam hátán, nem tanul rendesen, nincs szükség rá a munkaerőpiacon, és esze ágában sincs feladnia semmit sem a nemzettagság privliégiumaiból (miért is tenné…)

Kontrasztként pedig ott vannak a túlteljesítő bevándorlók, akik elvállalnak bármilyen munkát, spórolnak, és igyekeznek mindent megtenni a maradásért. Befizetik az adót, miközben igyekeznek keveset elvenni a közösből.

Persze ez nem azt jelenti, hogy nincs olyan bevándorló, amelyik csak a segélyért jön, és nincs olyan bevándorló, amelyik büszkén hirdeti a saját kulturális felsőbbrendűségét. De ha jobban megnézzük, az ilyen bevándorlók jellemzően ott vannak, ahol a fogadó nemzet tagjai önnön felsőbbrendűségüket hirdetik és megvetik a bevándorlót, illetve ahol a jog még nem alkalmazkodott a helyzethez, és mindenkit egyenlően részeltet a nemzettagság előnyeiben.

A DACA-ügy Kongresszus elé kerülésével egy időben zajlik Németországban a vita arról, hogy a menekülteknek járó segélyeket tán le kéne vinni legalább az EU-átlagig és hogy a végtelen mennyiségű kitoloncolás elleni jogorvoslatot vissza kellene nyesni a normál német jogállami szintre (tehát úgy három fényévvel a magyar fölé…). Vagyis létre kellene hozni azt a helyzetet, amikor a bevándorló egyetlen választása, hogy jobb német legyen a legjobb németnél, különben megy haza.

Konklúzió?

A Ráérünk blog elemzései a legritkább esetben tudják megmondani, hogy mi lesz. Azt azonban tudjuk, hogy mi nem lesz. A nemzetállamok Európáját alapjaiban fogja átalakítani az a reakció, amelyet a bevándorlási nyomásra fog adni az Unió. A DACA-ügy pontosan mutatja, hogy a (magyarral ellentétben tényleg…) gránitszilárdságú amerikai alkotmányosságot is milyen kihívások elé állítja, ha hirtelen milliók sorsáról kell jó és emberséges, de az ország érdekét is szolgáló döntést hozni.

Ezeket a döntéseket, előbb vagy utóbb Európa is meg fogja hozni, már ha nem akar  a bevándorlás által tönkretett, egymással háborús feszültségben élő nemzetállamok mozaikjává válni. Nem lesznek önálló, vidám kis nemzetállamok, ahogy Móricka elképzeli. Ugyanis egy nemzetállamot, legyen akár akkora, mint Németország, egyszerűen agyonnyom a bevándorlás. Ez a történelem szava, amelyet elég sok helyen hallanak. A magyar kormány süketnek és hülyének tetteti magát, de ez se nem új, se nem meglepő…

Harminchat éves vagyok. A vesztes vagy elveszett generáció tagja.

Az előző vesztes generáció gyereke. A szüleim kb. negyvenévesek voltak a rendszerváltáskor. Jó állásuk volt, és kicsi gyerekeik. Az akkori magyar viszonyok között elérhető legmagasabb képzettségük és bő tizenöt éves szakmai tapasztalatuk. Bármilyen ország akkor működik jól, ha a hajó gépházában ilyen ember van sok. A rendszerváltás idején szép csendben kimaradtak a politikai elitből.

Ezeknek az embereknek a számossága és a minősége határozza meg, hogy milyen az ország. Orbán Krisztián emlékezetes, tíz évvel ezelőtti „Féltudású elit” cikke pont arra a problémára világított rá, hogy a szüleim generációjának életéből kimaradt a nemzetközi tapasztalat, a világra nyitottság, legfeljebb magánszorgalomból szerezhette azt meg. Ezért a féltudásúság és az ország nemzetközi versenyképtelensége.

Magyarország a XX. században többször „kikukázta” a 35-50 éves generációt. A forradalmak nem kedveznek ennek a rétegnek, az „újak” bizalmatlanok a régiekkel szemben.

Ma ez a réteg az X generáció, amely nálunk a Száznapos program, de legkésőbb Gyurcsány ámokfutása idején elfordult a politikától. Dolga volt. Pályakezdés, gyerekek. A magyar politikát uraló generáció 55-65 éves, a 35-45 éves réteg pedig nagyrészt berzenkedik a visszatéréstől.

Ugyanakkor, mivel ennek a generációnak már van féltenivalója, sokkal kevésbé hajlandó radikális lépésekre, mint az egyel fiatalabb, a magyar politikába a Momentum révén belépni készülő generáció. A hagyományos pártokban nem tudott feltűnni az új generáció. Az ellenzéki pártokban feltűnt pl. Mesterházy Attila, ami mindent elmond ezekről a pártokról. A kormánypárt pedig egyre inkább gerontokratikus alapokon működik, vagyis ott a 35-45 éves politikusok jellemzően fiatal, helyezkedéssel-könyökléssel elfoglalt apparatcsikok.

Az X generáció politikai súlyát csökkenti a tömeges kivándorlás is, mivel jellemzően a kisgyerekes harmincas családok szánják el magukat a nagy lépésre, mivel a szétvert oktatás és közegészségügy az egzisztenciális kilátástalansággal együtt számukra jelenti a legnagyobb kockázatot.

Vagyis, Magyarország politikai palettája a közeljövőben várhatóan el fog térni az EU többi részének politikai palettájától, jó kérdés, hogy miben lesz más azoknak az országoknak a politikai elitje, akik valószínűleg az EU gyökeres átalakítását (vagy bukását) le fogják vezényelni.

Ezért érdekes Franciaország, ahol viszont az X generáció közepén született Emmanuel Macron nyert választásokat. Át is adom a szót kiváló szerzőtársamnak, a szintén X generációs Panamajack-nek, a francia ügyek avatott ismerőjének:

Köszönöm.

Kezdjük azzal, hogy Macron elnöksége szerintem nem kivétel, hanem egy erősödő trend része. Nyugaton nagyjából most jött el az ideje annak, hogy az X-generáció átvegye a stafétabotot a nyugdíjba vonuló baby-boomerektől. Emmanuel Macronon kívül ebbe az új politikusgenerációba tartozik a kanadai miniszterelnök Justin Trudeau és az ír Leo Varadkar is. Erősen valószínű, hogy a közeli jövőben egyre több nyugati országban kerülnek az X-generáció tagjai vezető pozíciókba mind a politikában, mind a gazdaságban. És itt mutatkozik meg az egyik nagy különbség (a sok közül) Magyarország és a „szerencsésebb történelmi fejlődésű” helyek között, nevezetesen az, hogy Nyugaton a második világháború vége óta nem igazán volt „vesztes” vagy más szemszögből nézve „elveszett” generáció.

Ami persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy ne lettek volna egészen súlyos generációs ellentétek, elég csak arra gondolni, amikor a 60-as és 70-es években a baby-boomer generáció (a „68-asok”) fellázadtak, és néhol szabályos háborút vívtak a második világháborút túlélt szüleik, nagyszüleik ellen. Viszont az idő múltával, a fiatalok a kiöregedett generációk helyére lépve szépen a maguk képére formálták a társadalmat: a második világháború idején felnőtt fiatalok megvívták és megnyerték a hidegháborút, a baby-boomerek pedig behozták a politikába, majd a 90-es évek során mainstream ideológiává tették a 68-as eszméket. A legújabb generáció előfutárai Barack Obama (1961-es születésű) és David Cameron (1966) voltak, ugyan még hivatalosan baby-boomerek, de az időszaknak a legvégén születtek, és fiatalkoruk már atfedésben volt az X-generáció gyermekkorával. Azonban sokak meglepetésére mindkettejük progresszív szellemiségű kormányzása kudarccal végződött, és mindkettőt korai baby-boomer, retrográd eszméket követő vezetők váltották – legfőképpen csalódott baby-boomer szavazók támogatásával. 2016-ban egy pillanatig úgy tűnt, hogy az idő kereke visszafelé halad.

De 2017-ben már látszik, hogy nem egészen ez történt, hanem inkább az, hogy a minden megelőző generációnál hosszabb életű, gazdagabb és önelégültebb baby-boomer generáció még egyszer utoljára visszaverte a saját gyerekeik igényét a trónutódlásra. Ez egyfelől rendkívül káros dolog, elég csak megnézni, milyen kaotikus helyzet állt elő mind Nagy-Britanniában, mind az USA-ban a „boomer-puccs” eredményeként, másrészt itt a kulcsszó a „még egyszer utoljára”. Emmanuel Macron 2017-es győzelmének legnagyobb jelentősége talán abban áll, hogy nem egy régi párt hagyományosan kinevelt fiatal vezetőjeként került hatalomra (mint Obama és Cameron), hanem egy teljesen új politikai mozgalom alapítójaként söpörte el a teljes establishmentet – igen, legfőképpen az X-generáció szavazataival és támogatásával (a legfiatalabb választók jellemzően nem Macron, hanem a szélsőbalos baby-boomer Mélenchon mögé álltak be). Példáját kétség kívül sokan próbálják majd meg követni más országokban is – különösen, ha elnöksége sikeres lesz, ami persze még erősen „ha”.

Fontos megjegyezni továbbá, hogy Macron, Trudeau és Varadkar – minden különbség ellenére – egy meglehetősen hasonló politikai eszmeiséget képviselnek, amit én „pragmatikus liberalizmusnak” nevezek. Ez a fajta világnézet ugyan alapvetően globalista és piacpárti, viszont nem tartja a neoliberális berendezkedést a létező világok legjobbikának, és érzékeny a kapitalizmus által okozott környezeti valamint szociális problémákra. Társadalmi kérdésekben toleráns és nyitott, viszont ellenzi a PC vadhajtásait, és nem tartja ördögtől valónak a konzervatív „családi” értékeket sem (viszont beleérti a „nem hagyományos” családokat is!). Támogatja a bevándorlást, de csak kontrollált formában, és elvárja a bevándorlóktól a fogadó ország törvényeinek maradéktalan betartását és a beilleszkedést. Szkeptikus mindenfajta merev ideológiai szembenállással szemben, alapelve az „élni és élni hagyni”, és a politikától elsősorban egy jól működő és mindenkinek élhető ország megteremtését várja el.

Ez pedig valójában az X-generáció világnézetének politikai leképezése. Ez a generáció ugyanis mind a boomerektől, mind az Y-generációtól (millenials) elsősorban abban különbözik, hogy a világhoz alapvetően szkeptikusan, individualistán és pragmatikusan áll hozzá. Távol áll tőle mind a 68-asok világmegváltó lángolása, mind a millenial generáció „kreatív önmegvalósítás mindenek felett” idealizmusa. Az X-generáció nem felforgatni és megváltani, hanem megőrizni és megjavítani akarja a világot. Ezért nem volt eddig annyira aktív a politikában, és ezért aktivizálta magát most, amikor úgy látja, hogy a dolgok veszélyes irányba haladnak.

És pont ez az, ami miatt égetően nagy szükség van az X-generáció mérsékelt és racionális hangjára az ideológiai alapon háborúzó és érzelmi alapon politizáló boomerekkel és millenialsokkal szemben. A XX-dik század második fele a baby-boomereké volt, a jövő a millenials-é. Az X-generáció történelmi küldetése, hogy biztosítsa a békés átmenetet a kettő között, a XX-dikból a XXI-dik századba. Ha sikerül, lesz mire büszkének lennünk.

A nyári gutaütés- és uborkaszezonban csak kisebb hullámokat vetett a hír, hogy Manninger Jenő, viszonylag az értelmesebbek közé sorolt Fideszes politikus valahogy meg akarta volna akadályozni, hogy Magyarország területén teljesen jogszerűen tartózkodó (magyar kormányszervek által megvizsgált, és itt tartózkodni engedett) családok, pusztán „migráncs” hátterük miatt, a Balaton környékén nyaralhassanak. Természetesen a Facebook-poszt alatt kommentháború alakult ki, riasztóan sok ember akarta, nevét-arcát vállalva, saját kezűleg kiirtani a migráncsokat. A posztot néhány óra után törölték.

Ez a hír alkalmat ad nekünk arra, hogy belessünk kicsit a Fidesz működésébe.

A 2017-es Tusványosi izén, Hidvéghi Balázs, a Fidesz kommunikációs igazgatója két fontos bejelentést tett. Az egyik, hogy folytatják a proletariátus felelőtlen hergelését (kevésbé őszintén ezt negatív/szembesítő kampánynak mondják) másrészt viszont menni akarnak a Facebookra. Ez utóbbi a jelen írásunk szempontjából érdekes.

A Fidesz belátta, hogy a facebook több mint tíz éve megvan, vannak tíz évnél idősebb magyar accountok is már (például az enyém) . Ha a tumblrt, a snapchat-et vagy az instagramot akár figyelmen kívül is hagyhatja a Fidesz, a Facebook-kal egyáltalán nem teheti ezt, mert a magyar nethasználók jelentős része legalább „fészbukozni” tud, ha egyebek még nem is érintették meg.

A Facebookon szép lassan kialakulnak a helyek, ahova az ezotériára fogékony buta nők,  a dicső kardos/tankos múlt imádatából kinőni nem tudó buta férfiak, fociultrák, kismamák, szürrealista művészek vagy épp autótuningolók járnak. Közös vonásuk, hogy egyre kevésbé követik a médiának azt a részét, amelyet a Fidesz óriási erőfeszítések révén megszerzett magának. Kasza Tibi, köszöni szépen, kiválóan megvan anélkül, hogy a Hajdú-Bihari Napló, a Petőfi Népe vagy a Zalai Hírlap egy sort is írna róla.

Az interneten a Fidesz kicsi, de erős végvárakba szorulva létezik, mint amilyen mondjuk a Mandiner. Az internetes tartalomgyártásuk (Origo, Faktor, 888, blogstar) teljes csőd, ugyanaz az agyhalott kisközönség olvassa mindet.

Eközben a Jobbik lazán eléri a saját közönségét a Facebookon, a Momentum, a maga digitális korban született tagságával pedig nagyrészt sose vett a kezébe papír újságot és a tévét is csak a focivébé alkalmából nézi.

Tenni kell hát valamit, ezért adta ki Hidvéghi az ukázt, hogy fokozni kell a Facebook-jelenlétet. És rögtön el is rendelte, hogy „digitális munkatársat” küldenek az egyéni képviselők mellé.

A Manninger-poszt után magyarázni se kell talán, hogy miért. Manninger Jenő akkor volt államtitkár, amikor az államtitkár (helyettes államtitkár, kormánybiztos) nem a „valakinek a hülye rokona” jelentéssel bírt. Egyöntetű vélemények szerint a Fideszes derékhad értelmesebb részéhez tartozik. Mégis sikerült egy jó kis vihart kavarnia egy ötsoros bejegyzéssel.

A Fideszes egyéni képviselő azonban sokkal rosszabb. Orbán Viktor kényétől-kedvétől függő, minden óhajt leső, minden parancsot azonnal és kegyetlenül végrehajtó alakok, akik a maguk területén igyekeznek mindenkit gondosan kinyírni (ezzel útját állva a párt bármilyen belső megújulásának). Nem hagyják ugyanakkor nekik, hogy mindenkit kinyírjanak, a megyei kormányhivatal élén, a megyei önkormányzatban ott ül jó pár olyan ember, aki öt percen belül átveszi a tábláról levett gyalog helyét.

Következésképp ezek kegyetlen janicsáragák, akiknek annyi közük van a Facebookhoz, mint a Ráérünk blognak a Story magazinhoz. Ha rászabadulnak a Facebookra és egyebet is ki kell írni, mint a templom előtti járda friss térkövezésének felavatása, azonnal felböffen a sötétség, a lenézés.

A „digitális munkatárs” célja nyilván az lesz, hogy valami uniformizált, de azért mégis kellően egyéni pofát adjon a képviselői facebook oldalaknak.

Manninger Jenő példája ugyanis megmutatja, hogy a Facebook, legyen akármennyire is már nem új és korszerű, megőrizte az internetnek azt a tulajdonságát, hogy büntet. Vagyis beleszólhatnak azok az emberek is, akik nem függenek a helyi janicsáragától, és a helyiek helyett is lehülyézhetik. Akármennyire is igyekeznek minőségbiztosítani a posztokat, a képviselő urak majd „out in the cold” lesznek, szembesülnek a szólásszabadsággal.

Ha pedig a „digitális munkatárs” egy percre nem figyel oda, jön majd jó sok olyan poszt, amihez képest Manninger Jenő náculása kellemes emlék lesz.

Nem mondjuk, hogy ezek között biztosan ott lesz a következő „köteles beszéd”, csak azt, hogy az esélye jelentősen megnőhet ezzel a lépéssel.

FIGYELEM, POZOR, UWAGA

az alábbi írás terjengős, unalmas, és nem is különösebben érdekes. A szerző privát sértődéseit és merengéseit írta ki magából, terápiás céllal. Ennek megfelelően most különösebb politikai jóslatot, lényeglátást, ilyesmit ne keressen benne senki, ez búsongó világmegváltás. Köszönöm a figyelmet.

A vizesvébét a Balaton mellől néztem, tévékészülék segítségével. Mármint este az ismétlést, mert napközben, ha az idő engedte, kerékpároztam. Most két világról fogok mesélni. Ezek a világok nem harcolnak, csak a fejemben, meg talán pár száz ember fejében, országosan. A többi ember már választott közöttük, és eldöntötte melyikben éli le az életét.

Az egyik világban egy kis ország az utóbbi egy évben bőven százmilliárd forint felett költött az ún. „vizes vébére”. Abban az országban, ahol a kétmilliós fővárosban, minden ellenkező propaganda ellenére nagyon nehéz nem túlzsúfolt uszodába bejutni. Ahol az emberek nagy része nem tud úszni. Országosan két-három helyen viszont felkészítenek talán tucatnyi úszót arra, hogy világversenyeken ússzon.

Közben elindulok egy Balaton kiskörre. A bicikliút hol van, hol nincs, kátyú, kátyú hátán. Autósok húznak el mellettem, félméteres oldaltávval.

A vizesvébét tehát annyi pénzből csinálják, amelyből ezer szebb és jobb dolgot lehetne csinálni, de nem megyek bele a lélegeztetőgépezésbe.

Ami sokkal zavaróbb, az a tévéből dőlő kőkemény nyolcvanas évek, a dagadt és öntelt Czene Attilával, a minden öt mondatba belecsempészett sportkommentátori nyalásokkal. Ahogy minden úszónő (leszámítva a keményen brandingelő Hosszú Katinkát) mindenki egérkéje, nyuszikája, cuncikája, puncikája. Ahogy Hajdú B. István az elvesztett vízilabda döntő után letörten kér elnézést az országtól és a csapat nevében szeppukut akar elkövetni, hiszen hazaárulás történt, abban az országban, ahol a lakosság 85%-a nem bír egyben ötszáz métert úszni, képesek ezek a gazemberek csak a világ második legjobbjának lenni.

Közben Tihany után, egy strand parkolójából kihajtó, a táblát figyelmen kívül hagyó autós miatt a barátnőm vészfékez, borul, szerencsére semmi baja. Még az autósnak áll feljebb, hülye biciklisták. Szerencsére mi tovább tudunk menni, én a nővel foglalkozom, így nem szedem ki a pasast a kocsijából, ám a közelben horgászó alakok válogatott sértéseket szórnak rá, és verést helyeznek kilátásba, erre cifrán káromkodva elhajt. Nagy levegő, kormányt kiegyenesítjük, tekerünk tovább. Milyen jó, hogy ez ugye a kiépített kerékpárúton történt.

A vizesvébén közben kiderül, hogy nincs minden számban aranyesély, sőt, valójában Hosszún kívül senkinek sincsen. De nem baj, mondja dacosan valami barom a kamerába, akkor is mi vagyunk a legjobbak. Pénzszórásban mindenképp.

Egy csomó arab, aki olyan korrupt, hogy otthon se tűrik meg, ezért delegálták az úszószövetségbe, beválasztja Gyárfás Tamást a vezetőségbe, ebből az alkalomból a műsorvezetők és a szakkomentátorok élő adásban leszopják Gyárfást. Az ürge valószínűleg az ország román megszállása után is viselne tisztséget, de azt se zárom ki, hogy az atomvillanás után két nappal hozott szalonnából már újra valami szövetséget vezetne.

Közben a kerékpárúton néhány formátlan, ám szapora lumpenproletár féltucatnyi őrjöngő kölyköt terel maga előtt. Oké, itt a járdán csak a felfestés jelzi, hogy melyik a kerékpárút, de Balatonfűzfőn, ahol valami csoda folytán épült másfél kilométer rendes kerékpárút, mellette három méter széles, fehér murvával felszórt sétaúttal, ott is simán a kerékpárúton andalognak. Mert csak.

Meglepetésbronzérem, örülünk, dehát az aranyak, az aranyak, na jó beszéljünk inkább arról, hogy Ali Musztafa al-Baksisi elnök úr szerint minden idők legjobb úszóvébéje ez. Egy tehetséges DJ simán összemixelhetné al-Baksisi elnök úr ilyen mondatait a legutóbbi öt ilyen vébéről. De ne legyünk szigorúak, a legtöbb úszó aranyos, lihegve mondják a kamerába, hogy jó nekik. Persze az arany, az arany, az nincsen. És ezt okvetlenül neki kell szegezni egy 17 éves csajnak, aki tíz év kemény munka után épp világbajnoki döntőt úszott, és szemmel láthatóan nagyon boldog…lenne, dehát az arany, az arany, mit fog szólni Bástya elvtárs, nincs arany.

Közben Balatonkenesén (vagy Akarattya? Aliga? ezek olyan tökegyformák…) hosszú kaptatón megyünk felfelé, azután a nehéz városi bringáról a barátnőm leszáll és szentségelve tolja. Nekem még bőven lenne hova váltani, de akkor toljuk. Felérünk. Hurrá. Tudják miért toljuk? Elmesélem: a Club Aliga (leánykori nevén MSZMP pártüdülő) a mai napig lezárhat 3-4 kilométert a parti útból, a bringás, a kurva anyját a parasztjának, másszon csak fel a dombra, majd lejön, ha már nincsen Club Aliga.

Katinka csak nyer még egy aranyat, Czene Attila hörcsögfeje is lassan eltűnik a képernyőről, mi meg Szabadifürdőn, a célban isszuk a jól megérdemelt sört/viceházmestert.

A másik világban

A Balaton melletti települések polgármesterei aláírták a megállapodást a kerékpárút közös fejlesztéséről. Tudják, hogy a leggazdagabb európai országokban a jómódú emberek nagyon drága kerékpárokon sokat kerékpároznak. Sok embernek van hétköznapi bringája és külön másik a sporthoz vagy a túrához. Sőt, arról is hallottak, hogy az osztrákok a sportos bringásoknak elkezdték marketingelni a hegyi útjaikat, hiszen az is Alpok, az is meredek, mint a Giro vagy a Tour legendás hegyei, ráadásul komplett infrastruktúra van, amelynek így lehet csinálni egy B szezont.

Nosza, elkészülnek a térképek, az andalgós-tájnézegetős-lángosozós túrákhoz és a harmincas átlaggal tavat kerülő cicanadrágos fiúknak-lányoknak egyaránt.  Az utakat mindenütt jól láthatóan jelölik, megcsinálják, karbantartják. Szembe csapódó akácbokor? Mi az?

Sőt, megállapodások köttetnek a környező megyékkel és nemzeti parkokkal, hiszen a Balatont bármelyik irányba elhagyva az ember kellemes, dimbes-dombos vidékre ér, ahol, ha az út sima, és a cikis kanyarokban van korlát, illetve legfeljebb öt kilométerenként valami árnyas, az eső ellen is védő pihenő, továbbá ivóvíz, a fittebb bringások hatalmasat tudnak túrázni.

Az egészet fejlesztési tervbe foglalják, nyernek rá vagy tíz-húsz milliárd forint EU-támogatást és hozzákezdenek.

Ahogy az utak épülnek-javulnak, elkészülnek a mellékes szolgáltatások. Megfogalmazódik a kerékpáros szállás standard, acélrácsos, lakatos éjjeli tárolókkal, ahova aggodalom nélkül beakasztható éjszakára egy milliós Trek vagy Bianchi (meg persze kötelező a biztosítás). Pumpa, kulcskészlet mindenütt van, a Szövetség (közben a települések szövetséget alakítottak a célra) nagy tételben szerzett be alapvető szerszámkészletet, elsősegélydobozt, emblémázott kulacsokat, kis hátizsákokat, bukósisakot, LED-lámpát, egyéb bringás kiegészítőket. Mindegyiken ott van a balatoni kerékpározás emblémája.

A bringás szállásokat minden nap kétszer körbejára egy furgon (egy indul Füredről az óramutatóval ellenkező, egy pedig Siófokról az óramutatóval megegyező irányban) és a szállásról a csomagokat szolid öt euró díjért fel lehet adni a következő szálláshelyre. A csomagot a Szövetség biztosítja. Így nyugodtan, anélkül, hogy valakinek a kocsival, csomaggal bíbelődni kellene, körbetekerhető a Balaton.

Informatikai fejlesztés is zajlik, elkészül a Balaton app, Androidra és iOs-re. Rajta van az összes út menti kút, szerviz, vendéglátóhely, ahol a bringásokat várják. Ezeken a helyeken szabványos kerékpártároló, tiszta WC várja a bringásokat. Természetesen pumpa, szerszámkészlet, elsősegélydoboz és pótbelső mindenütt van, utóbbi persze nem ingyen.

Az applikációnak száz egyéb funkciója is van. Van benne például útvonaltervező, amely segít különböző átlagsebességekkel túrákat szervezni. Összeköthető az összes ismert biciklis app-pal (Strava, Runtastic, Garmin stb.) így akár sportcélokra is jó.

De van benne olyan funkció, amelyben lehet vércsoportot, gyógyszerérzékenységet regisztrálni, így ha baj van, akkor gombnyomásra a helyszínre hívja a mentőt.

Természetesen fotókkal szerepelnek az idegenforgalmi látványosságok. Az egész a Google Mapsre van felépítve. Persze a szövetség nem felejtkezik el az oktatásról sem, a szezon előtt reklámkampányt csinál, hogy figyeljünk a bringásokra, és a bringásoknak is a kulturált közlekedésről.

Az egész projektben erős a minőségbiztosítás, vagyis az kerül fel az app-ba, használhatja a logót, aki teljesíti a követeleményeket, amelyek között például szerepel, hogy a legmodernebb e-pay megoldásokat is el kell fogadni (nyilván a szükséges infromatikai fejlesztésre van támogatás) vagyis a balatoni bringa app-pal lehet fizetni is. Erre aztán fel lehet kérni megfelelő adatelemző szakértőt, aki segít elemezni a beérkező adatokat, így a jövő évi fejlesztés mehet arra a szakaszra, ahol az app szerint lelassulnak a kerékpárosok, vagy éppen sok a meghibásodás/sérülés. Ahol a legnépszerűbb megállóhely, étterem van, oda esetleg telepíthető plusz tároló.

A Szövetség marketing és PR menedzsere persze közben járja a nagy cégeket, így minden szezonban van üdítő, sör, csoki és más szponzor, aki frissítőállomásokon osztogatja a portékáját, és minden évben van három-négy valami nagy cég névszponzorációjával megrendezett tömeges túra.

Ilyen infrastruktúra mellett is költeni kell persze reklámra, marketingre. De két-három év után a március vége-június eleje, és a szeptember közepe-november vége időszak is szezonná válik, amikor napi 40-50 gazdag belga, holland, német bringás sok helyet, szállásadót eltart. A lejtviszonyaiban az Ardennekre emlékeztető, kolostorokat, szép épületeket rejtő Bakonyra felfigyelnek a „gran fondo” (amatőr túra/verseny) szervezők és megjelenik előbb több tucat, majd lassan több száz nagyon gazdag bringás, aki az olasz árak feléért akar harmadik-negyedik kategóriás (első kategóriás az alpesi hágók, harmadik kategória pl. Szentedréről a Dobogókőre) emelkedőkön bringázni, este pedig valami finom helyi bort inni a vargányás szarvaspörköltje mellé. A borból aztán egy üveggel hazavisz, később karácsonyra a barátainak rendel egy kartonnal.

A somogyi, zalai dombok is lassan kiépülnek, később a Siófok-Szekszárd-Siófok (és a Badacsonyi szüreti nagydíj, vagy épp a Tihany-Bakonybél-Zirc-Pannonhalma kolostorfutam, befutóval az apátságnál) verseny a szüreti szezon egyik látványossága lesz,  a világbajnokságra készülő (vagy az onnan érkező) versenyzők egyik szezonzáró dzsemborija, világsztárokkal, és tízezernyi rajongóval, akik maradnak bulizni, illetve a verseny után letekerik ők is a távot, és kirakják Strava-ra az idejüket. Vagy a családdal körbetekerik a Balatont, esetleg felnéznek a sárga-vörös ruhát öltő Bakonyba. Vendégéjszakák tízezreit produkálva.

Az EU fejlesztési támogatás nagyjából tíz év alatt megtérül. Közben ésszerű költségvetéssel rendeznek egy úszóvébét, és a Badacsonyi Szüreti Nagydíj után, a kerékpáros világszövetség végrehajtó bizottsága a hatodik kör kéknyelű, rizling, olaszrizling, szürkebarát, juhfark után megszavazza, hogy a 2022-es kerékpáros vébé egy Balaton-kör legyen, befutóval a tihanyi apátság udvarán.

Hát, ez az a másik világ, amely csak az én fejemben létezik. Megtalálható Belgiumban, sok magyarral együtt.

Jogképesség, mire jó az?

A jogi egyetemen valamikor az első év közepe táján biztos elhangzik az a mondat, hogy „Magyarországon minden ember jogképes”. Aztán alktományjogból még tanítanak ilyesmiket, hogy a jogképesség nálunk általános, feltétlen, egyenlő. Még szép, ez a jogállam alapja, hogy nincsenek az emberek jogképességi kategóriákba sorolva, hiszen bármilyen kategóriába sorolás azt jelenti, hogy valaki, valahol eldönti, hogy egyes embereknek járnak dolgok, másoknak pedig nem járnak.

Persze ez nem volt mindig így, sőt ma is inkább csak azt mondhatjuk, hogy a jogi egyenlőtlenségnek nincs intézményes formája. A „Magyarországon minden ember jogképes” mondat csak annyit jelent, hogy a szülészeten nem bélyegeznek azonnal valakit jobbágynak, rabszolgának, helótának. Nincsenek „whites only” feliratú ajtók, ahol a lakosság nagy része nem mehet be. Mondom, intézményesen. Nincsen 2017. évi MMMXL tv. a cigányok külön ülőhelyeiről a tömegközlekedési járműveken.

A tökéletes jogegyenlőség azonban olyan dolog, mint a tökéletes demokrácia: nem létezik. Lehet és kell törekedni az elérésére, de soha nem fog megvalósulni, mert ahhoz alighanem teljesen egyforma emberekre lenne szükség, meg valami falanszterre. Kár azonban ezzel megnyugtatni magunkat.

Ma, Magyarországon az összes jogvédő szervezet hangosan tiltakozik olyan dolgok miatt, amelyek a jogegyenlőség, az egyéni jogképesség korlátozását okozzák. Vajon igazuk van? Sajnos igen.

A jogképesség intézményes korlátozása az Európai Unió jogi követelményei miatt tabunak számít és a mindenkori magyar politikai elitnek annyi esze azért van, hogy a bármennyire is szívesen vezetne be jó kis numerus claususokat, szegregációt, választójogi korlátozásokat, nem teszi meg, különben azonnal a figyelem középpontjába kerül, mint Lengyelország és előbb-utóbb az ilyen szabályokat vissza kell vonni. A nemzetközi partnerek, ha maskara formájában is, elvárják a jogállami játékszabályok betartását.

Meg kell azonban nézni, hogy de facto vajon van-e jogegyenlőség? Fel kell tenni a kérdést, hogy XY állampolgár elmehet-e a bíróságra és elmondhatja hogy mi a baja, és reménykedhet, hogy eldöntik a jogvitáját? Vagy ő pont nem, mert az ellenfele „túl nagy ember” ? Vajon egyenlő munkáért mindenki egyenlő pénzt kap?

A képen is látható dabasi eset új minőséget jelent a jogállam lerombolásában. Itt ugyanis nem valamilyen körülírható etnikai vagy társadalmi kisebbségről van szó. Nem arról van szó, hogy a nagyrészt mindenféle afgán meg szír bevándorlókra a büntetőeljárás bizonyos részei nem vonatkoznak. Nem arról, hogy a cigány gyerek nem iratkozhat be az alapítványi/református/katolikus iskolába.

Sokkal többről. Vágó Gábor népszavazása kapcsán merült fel, hogy majd emelik az illetményalapot és ettől nő majd általában a jövedelem. Itt pedig azt látjuk, hogy olyasvalakit keresnek, aki nem cigány, nem migráncs, nem homoszexuális, nem tagja nyíltan valami belvárosi ultraliberális gittegyletnek. Egyszerűen keresnek egy Hogyishívjákné Marikát, aki magyar, érettségije van és aktát fog tologatni a rendőrségen.

Ismétlem: az illető teljesen „sima” többségi magyar lesz. Mégis, a munkájára nem fog szabályozni – az egyébként szégyenteljes – közalkalmazotti bérezés, hanem ő egy másik törvény alapján, sokkal kevesebb bért fog kapni. Kevesebb szabadságot, pótlékokat, Erzsébet utalványt, Szép kártyát, ilyesmit.

Miért? Egyszerűen azért, mert a társadalom egy másik csoportja a közjavakat annyira magához vonta, hogy az állam a társadalom többi tagjának nem tudja kifizetni az egyébként nekik törvényesen járó bért, ezért megalkotta a közfoglalkoztatást, amely elvileg munkához egyébként nem jutók foglalkoztatási formája lenne. Valójában azonban indok arra, hogy bő 100 euróért dolgozzon valaki egy olyan állásban, amely törvényesen egyébként egy 500 eurós állás.

De ez még semmi. Ugyanis a közalkalmazott, defőleg a köztisztviselő/kormánytisztviselő kirúgásának szabályai vannak. (mondjuk a kormánytisztviselő kategória azért lett, hogy ezek egy részétől megszabaduljanak). A közfoglalkoztatott viszont kirúgható egyszerűen azzal az indokolással, hogy nincs rá keret. Vagy gyakorlatilag bármilyennel, hiába is gondolkodik bíróságra menésen.

Ez nem más, mint a másodosztályú állampolgárság. Ugyanazért a munkáért töredék pénz. Munkavállalói jogok nélkül, kiszolgáltatva a felsőbb osztály kénye-kedvének. Intézményesen, hiszen a közmunkásnak nem jár az, ami a közalkalmazottnak. Hogy azt csinálja közmunkában, mint előtte közalkalmazottként? Sajnáljuk, a deklasszálás, az deklasszálás.

Utóhang

Ez egy konzervatív blog, amelynek egyébként nem tartozik a profiljába a szociológia és a társadalmi egyenlőtlenségek feszegetése. Viszont, amennyire én követem a mindenféle, magukat progresszív balosnak mondó szervezeteket, a fenti problémáról mindenki mélyen kussol. Őszintén remélem, hogy csak azért, mert egyébként fogalmuk sincs róla.

Vágó Gábor kemény versenyben van Gyurcsány Ferenccel és Botka Lászlóval a „leginkább Orbán Viktor kezére játszó ellenzéki politikus” kitüntető címért. A tét nélküli baloldali ellenzékieskedés díjnyertes sampionjaként beadott vagy tucatnyi népszavazási kérdést, amelyekből – minő meglepetés – a független, és egyáltalán nem szervilis csinovnyikokból álló Kúria átengedte az alábbit:

„Egyetért-e Ön azzal, hogy köztulajdonban álló gazdasági társasággal foglalkoztatási jogviszonyban álló személy onnan származó éves jövedelme a köztársasági elnök tiszteletdíjának éves összegét ne haladhassa meg?”

Ezt fogja most a Ráérünk blog, indulatoktól egyáltalán nem mentesen kivesézni.

Az ok, amiért ez a dicső baloldali gondolkodó ezt felvetette, nem más, minthogy Matolcsy szeretője illetve mindenféle egyéb seggevégei disznó sok pénzért vakargatják ami viszket, különböző állami kamucéges beosztásokban.

Egy normálisan működő országban ezen cégek nagy részét egyszerűen megszüntetik. De nem úgy Vágó „hasta siempre” Gábor világában, ahol Matolcsy és még néhány, kapuzárási pánikban szenvedő idióta szeretői és haveri köre kedvéért örök időkre (muhaha) bebetonozzák az állami vállalati vezetői fizetéseket a köztársasági elnök béréhez.

Vágó „Hámán Kató élmunkás brigád” Gábor szerint az állami vállalati vezetők ellen védekezni kell, mint a szarvasmarhák kéknyelvűsége ellen, és ez már örök időkre (ezúttal nem muhaha) így is marad, amíg itt állami cégek lesznek, addig mindig tartani kell attól, hogy egy-egy jógatanár vagy hülye unokaöcs sürgős Audi-beszerzéseit kell itt majd kifizetni.

Vágó „Munkáshatalom” Gábor, úgy tűnik, nem bízik abban, hogy itt egyszer majd egy nála értelmesebb emberekből álló kormány kerül hatalomra (lássuk be, ebben azért van igaza, nem nagyon látszik most erre esély) amelyik mondjuk az mondaná egy multicégnél középvezetői szintre jutott magyar embernek (havi 7-10000 euró) hogy öreg, gyere el CEO-nak mondjuk valamelyik közműcéghez, netán a MÁV-hoz és segíts nekünk gatyába rázni. Miért? Mert nem akarjuk, hogy az legyen, mint a magyar fociban, ahol negyven éve ugyanazok a Jóska és Pista bácsik az edzők.

De, persze, kedves tehetséges, képzett, kapcsolatokkal bíró fiatal, elégedj meg 1.537.xxx.-Ft. havi illetménnyel, mindenféle kiegészítés, cafeteria vagy cégautó nélkül, mert Vágó „Bakunyin” Gábor prolihergelő népszavazást tartott a „gazdagok” ellen, olyan nagy elődök nyomába lépve mint Gyurcsány Ferenc, vagy Orbán Viktor. Ők is mennyit lendítettek az országon, ugye.

Nade, Vágó „Terézvárosszkij Komszomolec” Gábornak erre is van frappáns válasza. Kapaszkodjanak, mert most olyan érvelés jön, amely még Kósa Lajost is a padlóra küldené: A köztársasági elnöki illetmény a mindenkori köztiszvtiselői illetményalap harminckilencszerese, tehát, ha Matolcsy seggevégeinek fizetését emelni akarnák, akkor emelni kell a köztársasági elnök illetményét, tehát emelni kell a köztisztviselői illetményalapot, és voilá, mindenki kurva sok pénzt fog keresni.

Kemény, ugye?

De a szomorú része a dolognak az, hogy úgy tűnik, Vágó „Madrid határán” Gábornak fogalma sincs arról, hogy mi megy ebben az országban. Hogy a Matolcsy-seggevégek egyáltalán nem a bérükkel okozzák a legnagyobb kárt. Hanem azzal, hogy egy tolvonással több közpénzt költhetnek el, mint az éves fizetésük. Mindezt abban az országban, ahol mai hír, hogy 237 millió forintért auditálták a BKK viccnek is rossz webshopját. az évi közel húszmillió forintjával számolva (ennyire jön ki a vágóista bérplafon) 12 állami felsővezető bére…

És nem tudja Vágó „a rablánc a lábon nehéz volt” Gábor azt sem, hogy milyen az, amikor a könyvtáros, az iskolatitkár, az önkormányzati hivatal előadója szépen ki van rúgva, majd közmunkásként visszavéve, és legyen hálás, hogy a neki egyébként jogosan járó kb 120.000-150.000.-Ft. bruttó helyett kap nettó 47.000.- Ft-ot…ha befogja a pofáját.

Ez utóbbit javasoljuk egyébként Vágó „nagy munka vár ma reátok” Gábornak is. Mert ez egy idióta. De ezt csak azért feltételezzük róla, mert jóindulatúak vagyunk.

Rögtön az elején a legfontosabb dolog: a cikk nem szól arról, hogy a rendszer megbukott, vagy a közeljövőben meg fog bukni. Arról szól, hogy valamennyi olyan ok, amely a bukásához fog egyszer vezetni, már most fennáll, de ettől még simán lehet, hogy évekig fennmarad.

Az esemény tehát az, hogy száz év totojázás után a Telekom megfelelő alcége sok pénzért megcsinálja a BKK online jegyrendszerét, amelyet az első – szerencsére etikus – hacker simán feltör, majd amikor ezt jelenti a fejlesztőnek, még az éjjel elviszi a rendőrség.

Ez az esemény olyan, mint amikor az Izlandról szóló természetfilmekben mutatják a lávát. Általában ezek a dolgok valahol a tenger mélyén zajlanak, de most megnézhetjük ultra HD felbontásban, Kautzky Armand bársonyos, ám kissé fontoskodó narrációjával az egészet. Nosza.

Hétköznapok tévedhetetlensége 

Kezdjük azzal, hogy ami történt, az semmilyen szempontból sem rendkívüli, minden tünet megtörténik naponta sokszor az egész országban.

A német gyökerű felvilágosodás, amely – a franciával ellentétben – nem nyakazta le a felvilágosult abszolutizmus szinte teljes elitjét, megőrizte az államrezon tévedhetetlenségébe vetett hitet. Akinek az Úr hivatalt ad, annak eszet is ad hozzá, tartja a mondás. Vagyis, akit nálunk kineveznek helyettes államtitkárnak, az azonnal mindentudó szakértővé válik.

Ennek kiváló példája Tarlós Pipi, aki várost vezet, pedig ha csak kicsit butább lenne, akkor már nemhogy várost, hanem áramot se tudna vezetni és tökéletes szigetelőként viselkedne. De, a folyamszabályozástól kezdve a kerékpárutakon át a parkokig, mindenhez jobban ért, mint az ezekből a témákból doktorált kritikusai, akiket hol burkoltan, hol nyíltan lehülyéz.

Nem kell ezt a mostani Fidesz-kormánynak tulajdonítani, ha az ember fellapozza Ady Endre újságírói működését, akkor látja, hogy száz éve pontosan ugyanez volt a helyzet, és tényleg vissza kell menni Nagy Frigyesig és Mária Teréziáig, hogy a gyökerekig elérjünk.

Amikor tehát a T-Systems feljelenti szegény hekkelő Józsit, akkor dolgozik a sértett tévedhetetlenség. Nem biztos, hogy a cégnél, hanem a megrendelőnél.

Nem biztathatok senkit azzal, hogy ez nem fog fokozódni. Naponta jönnek hírek ehhez hasonló baromságokról, pár napja olvastam, hogy a Prága felé közlekedő EuroCity vonatokat részint megszüntetik, részint befogják a váci elővárosi zónázó forgalomba. Nyilván nagyon népszerű lesz majd a nemzetközi expressz, ahogy Dömösi átkelés megállóhely kivételével minden állomáson és megállóhelyen megáll…

Reakció

A zavaró tényező tehát nem a hülyeség, hanem az hogy valaki szólni mer. Lehetnénk konzervatívok és mondhatnánk, hogy miért törte fel, miért nem írt egy levelet a hiba részletes bemutatásával? Hiszen a Btk. alapján bizony bűncselekmény történt.

Ha valaki bármilyen jószándékú levelet írt már magyar hivatalnak, vagy nagyvállalatnak, tudja, hogy onnan épeszű reakció nem várható. Saját praxisomban leveleztem már hónapokat az egyik hazai gázszolgáltatóval, hogy egy megsemmisült épületre lehetőleg ne számoljon már el gázfogyasztást, végül bíróságra kellett menni.

Ráadásul hekkeréknél világszerte az a szokás, hogy így lesz valakiből kiberbiztonsági igazgató, hogy bebizonyítja, hogy be tud törni.

Nade nem ott, ahol a korlátolt buta alattvalók packáznak az okos és tévedhetetlen hivatallal.

Kummantás és nyalás

De a legérdekesebb rész a rendőrség reagálása. A diktatórikus vezetésre ugyanis kétféle szervezeti reakció létezik: az egyik a kummantás, a másik a nyalás.

A kummantó hivatal, amikor megkapja este tizenegykor, hogy Pattanásos Patrik, potenciális kiberbűnöző ügyében nyomozni kell, mert képes volt rámutatni arra, hogy Tarlós emberei már megint hülyék voltak, mint a sötét éjszaka, akkor elkezd nagyon szabályosan dolgozni.

Előveszik a megfelelő nyomtatványt és kitöltik. Erről a törzsőrmester úr jelentést terjeszt fel a százados úrnak, aki felterjeszti láttamozásra a kapitány úrnak, aki másnap délelőtt láttamozza, majd felterjeszti az ügyész úrnak, kérve állásfoglalását, hogy kíván-e szoros ügyészi felügyeletet ellátni a nyomozás során. Kapcsolatban, sőt vonatkozásában.

Az ügyész úr benne van a játékban, visszaír, hogy természetesen, úgyhogy lesznek szívesek felterjeszteni egy jelentést az eddig elvégzett nyomozati cselekményekről. Felterjesztik. Közben kiderül, hogy Pattanásos Patrikról van szó, egy délelőttöt eltöltenek azzal, hogy megnézik a priuszát, ami nincs.

Így eltelik három nap, mire mindenkinek megjön az esze, lehiggad és meg lehet szüntetni a nyomozást, és a hivatal megint kimozogta, hogy baromságokra használják. Tévedhetetlen élcsapatunk viszont annyi ideje rombolja már az államigazgatást, hogy ez a fék megszűnt, jön a nyaló hivatal.

A nyaló hivatalhoz megjön a bejelentés, és az első gondolat az, hogy ki és hogyan fog ebből az ügyből következtetéseket levonni arra, hogy én elég lelkes vagyok-e? Vajon Tarlós Pipi felhívta Polt Petit? A Tékom vezére kiugrasztotta az ágyából Orbán Viktort? Vajon az országos kapitány káromkodva száguld éjjel a Teve utcába, mert Pintér bezavarta?

A legjobb lesz, ha engem a feletteseim lelkes, parancs nélkül is pattogósan intézkedő, a helyes dolgot cselekvő parancsnoknak látnak. Behozatom a gyereket, majd lesz egy kis pampogás, veszünk fel jegyzőkönyvet, úgyhogy mire reggel jön az inspekció, addigra minden a legnagyobb rendben lesz, még tán elő is léptetnek, de nem az én nyakamon lesz hurok, az kurvahétszentség.

Konklúzió:

Az Orbán-rendszer, ellentétben Kádáréval, elvesztette a hivatali kontrollt. A hülyeségek bármikor, bármilyen mennyiségben átmennek, és a reakció a hivatalos szervek részéről nem a bölcs lapítás, hanem az agresszív odacsapás.

Távolról sem biztos hogy most vagy a közeljövőben, de egy hasonló esemény fogja kiváltani azt a népharagot, amely után, akárcsak Gyurcsány öszödi beszéde után, nem lehet majd támogatottságról és hasonlókról beszélni, csak hivatalban levő, de valójában bukott miniszterelnökről.

A dologhoz minden együtt van, kérdés, hogy mikor fog megtörténni. Ehhez viszont már kristálygömb kell, ami nekünk továbbra sincs.