Maszkulin malackaraj

Avagy ha Krúdy ma kezdene, gasztroblogger lenne. *

Reggel rájöttem, hogy már régen nem csináltam ilyesmit. A cicám, a szeméttelepen megtalált sánta gatyásölyvem, a fix áttételes versenybringám és a családom is nagyon örül, mikor végre nekiállok.

A  fazék fontos. Fontosabb talán a tűznél is, pedig a tűz is olyan dolog amely nélkül nekiállni sem érdemes. Tudom, tudom, villanytűzhely van otthon, mondják most Önök, ezért legalább próbálják meg a jó fazekat beszerezni. 

Persze tehetnek úgy mint Germánt Laci barátom egyik kalandja a kilencvenes évek elejéről, aki egy francia vidéki kúria kőtűzhelyét produkálta egy szűkös párizsi manzárdban, úgy, hogy egy szép kőlapot helyezett a kis villanyrezsóra. Persze mire átmelegedett a kőlap és végre rá lehetett tenni a kis filléres fazekat, eltelt némi idő, de addig is lehetett még néhány hanyagul elegáns francia numerát lezavarni a Boul’ Mich’-re  néző ablakban. 

A tűz tehát végülis megoldható ezerféle módon, ha van a közelben legalábbis egy tűzhely. Montanában, ahol a 10-es főút visz keresztül a végtelen kukoricások felől a Sziklás Hegység felé, és ahol miden kocsmában, ahol az út mentén dr. Peppert árulnak és hickory smoked  beef jerkies is kapható, még jóféle szabad tüzek vannak. Beef jerkies persze van már itthon is, régebben szemfüles diákok szedtek fel vele magormániás nőket, mint honfoglaláskori  hússal. Az útmenti montanai csehók nem magormániás turbómagyarokat, hanem nagycsöcsű pincérlányokat rejtettek, az arra járó kamionosok legnagyobb örömére. Nett köténykéjük mindig szépen volt vasalva, és olyan művészien tudták felhajtani, mikor jöttek az átutazók, akik egy kis szexért cserébe a hollywoodi karriert ígérték, hogy sose gyűrődött meg a finom fehér anyag. Ők egyébként nagy, vastag lemez tűzhelyt használtak.

Ezek a régi nagy vastag sparheltek voltak jellemzők Magyarország északkeleti felén, a ruszin parasztasszonyok ugyanígy ezen főztek, mint a városi zsidó mámék és kisnemesék rátarti úrasszonyai. Ezek a tűzhelyek tettek távoli unokatestvérévé annak Swann Lake utcában lakó ottawai zsidó lánynak, akivel a könyvtárban találkoztunk. Kiderült hogy ő is arról a vidékről származik és nagymama meséiből még emlékszik a dédmama sparheltjére. Ahogy így felidéztük a sparheltet össze is melegedtünk, kibeszélve csodarabbikat, Rákóczi uradalmakat, némi klasszikus zenét és persze a Közép-Európában mindenfele hallható sikamlós anekdotákat, amelyeket aztán a gyakorlatba is átültettünk. Azóta igyekszem mindenütt eredeti juharszirupot beszerezni a palacsintához.

A fazék. A  fazék mindent elmond és mindent elárul. Lepattant? Zománcos? Réz? Acél? Legalább annyit mesél, mint az alsónemű, vagy az alatta viselt fazon. Vannak tiszta fémek és vannak cirkalmas zománcok. Úti konyhák lángtól kékült acéljai és feketült rezei, társbérelt lakások olcsó lemezárui. Mégis azt mondom, hogy nekem talán a legjobban a kívül piros, belül kendermagos bonyhádi fazék felelne meg. Olyan rendes feleségnek való. Társaságban úrinő, ágyban kurva, konyhában háziasszony. Nem igényel külön tisztítószert, sokat bír és sok mindent megad. Persze lehet csak írásban vagyok ilyen megfontolt, hiszen kit ne csábított volna egy olyan igazi, vaskos fenekű acélfazék? Aranyozott füleivel, üvegtetejével. Úri dolog az, gyakran úribb annál, mint ahova egyébként magunkat tesszük, magasabb polcon van nálunk a fazekunk. Félve merjük elővenni, na nem azért mert baja lesz, hanem mert kívül esik azon, amik vagyunk. Ezért nem merjük használni, és ezért tartjuk meg a bonyhádi piros fazekat.

Vehetünk különleges alakú vagy anyagú fazekat is, mint perzsa barátom, aki ázsiai látogatásán a legfontosabb dolognak tartotta, hogy kipróbáljon egy igazi filippina csajt, hiszen köztudott, hogy azok a legjobb szeretők, meg a laosziak. Fazék-kupleráj nincsen, így aki különleges fazekakat tart otthon, az óhatatlanul fazékháremmé teszi a konyhát. Egy befolyásos bonyhádi, egy nyeles bádoglábos olykor főfeleséggé válik és maga határozza meg, hogy a szépvonalú kéjhölgyek közül melyik kerülhet aznap a tűzhelyre, és csendben gondja van rá, hogy a szerelem gyümölcsét az eunuchok idejekorán megöljék. Mondjuk jóval egyszerűbb fazékháremet tartani, megteheti aki akarja és győzi mosogatással.

A víz. A víz a honvágy mérge vagy az elűzetésé. Otthoni poharak, bordázott szovjet üvegáru, amely közös téma lehet a hirtelenszőke litván lánnyal vagy a ledér lengyel madonnával, kb. három perccel azelőtt, hogy az utolsó csepp olcsó pia is elfogyna, és a perszonálunió felújításába fognánk. A mi szőke Tiszánk a víz rokonságát adja egy brazil lánnyal, legyen mondjuk Flor vagy Gabriella, aki minden gátlás nélkül ránk veti magát és megmutatja a szintén szőke Amazonas őserejét. Így lesz rokon a Copacabana Ugornyával vagy a Gacsánszeggel.

A végtelen Alföld vékonyka folyói mellett polgárosodni próbáló kis városkák, melyek hídjait jobb lábú focisták bármikor átrúgják, valóságos tárházai a nitrátos kutaknak, korrupt polgármestereknek és szökni vágyó nőknek, akiket Montana állam kapcsán már kitárgyaltunk. Ehelyütt csak azt kívánjuk megjegyezni, hogy célszerű az okosabbjából válogatni, mert Magyarország nem Amerika, úgyis megtalál. Akkor meg már válasszunk rendeset.

Nade vissza a konyhába. Válasszunk megfelelő fazekat, tüzet és vizet. A fazék láthatóan a magnum arcanum, amely biztosítja a tűz és a víz együttes jelenlétét, és juttatja új létminőséghez az embert. Ezért is nem teszi csak úgy bele az ember a fiatalsága alatt összegyűjtött élményeket, a szárított húst, a füstölt paprikát és a savanyú heringet, noha főzés közben jó ezekre gondolni. De tegyen bele az ember mindig frisset és hagyja, hogy emlékei és vágyai fűszerezzék az ételt.

Vagy ne tegyen bele semmit. A rendszer önmagában is teljes, végülis egy gasztroblognak teljesen elegendő, ha feltalálja a meleg vizet.

 

* az semmi, de Konrád György, Hamvas Béla, Maupassant és Proust is. 

Magyar népmesék

Egyszer volt, hol nem volt, egy polgármester bácsi. A polgármester bácsi jól összeveszett a képviselő bácsival és nagyon haragudtak egymásra.

Nosza, fel is hívta az egyik a másikat, és a képviselő bácsi megmondta a polgármester bácsinak, hogy ez így nem lesz jó, és jól nem fog vele együttműködni, nem kapja meg a fele királyságot, nem pályázhat a világszép királylány kezére, mi több közbeszerzésben a hétfejű sárkány egyik fejét sem fogja megkapni. Egyúttal még a csapot is elzárja, hogy hetedhét határból érkezett vándorlegények sem fogják majd kinyitni neki!

Nosza, igencsak nekibúsult a polgármester bácsi, merhiszen így forráshiányos lesz, hogyan fogja majd a hamubasült önhikis pogácsát osztani?

Később persze megnyugodott, mert ahogy ment, mendegélt látott egy nagy gulyát legelészni. Odament, és megkérdezte a gulyást, hogy ilyen kor mit kell tenni?

Bizonyítsál, szólt a gulyás, hogy nem minden kutya ugat, akit puskából lőttek ki, hanem aki másnak vermet ás maga szódás a lovát!

Megnyugodott hát a polgármester, elballagott a városba, és pályázatírót fogadott. El is vitte a pályázatot a hivatalba, támogatási szerződést kötött, a megvalósításra meghívásos közbeszerzést írt ki és még a falu közmunka-erőforrásait is felhasználta biza!

El is telt egy év, két év, a közmunkások pucolták az árkot megépült a sok világszép kistérségi többcélú facilitás, messze földről jártak ám csudájára a népek!

De a képviselő nem felejtette ám el az összeveszést! Ugyan mindenkinek mondta, hogy lám-lám, nekem még a haragosom is úgy él, mint Marci Hevesen, de elment az ügyészségre. Az ügyészségen találkozott a vasorrú bábával, aki elpusmogta a fülébe a feljelentés szövegét. Ott helyben le is gépelték, aláírták, iktatták, tejbe-vajba forgatták és elrendelték a nyomozást egyelőre ismeretlen tettes ellen.

Telt-múlt az idő és mondták a falubeliek a polgármesternek, hogy haj-jaj nagy a baj, itt van a Kalamona és elviszi a polgármestert! Szaladt is a polgármester a falu főterére, hogy ugyan miféle szerzet az a Kalamona? A Kalamona ott állt, négy kereke volt és a tetején volt egy nagy tányér, ami menet közben rácsukódott a tetejére. Kiugrott belőle egy ember és odaszaladt a polgármesterhez. Így szólt:

-aztán te vagy- e a polgármester.

-én vagyok, de tán elébb illene bemutatkoznod, ecsém nem?

-engem Pártatlan Médiának hívnak, aztán lopod-e a falu pénzét, hogy már fel is jelentettek?

-én ugyan nem lopom, de ki jelent fel engem ebben a nagy nyári melegben?

-aha, szóval beismerted, mondta az ember, azzal visszaugrotta Kalamonába és elporzott.

Igencsak nekibúsult a polgármester mert nem értette az egészet. Elment hát az öreganyjához, aki elmondta neki hogy hamarosan tanúként idézik majd, de már oda is ügyvéddel kell menni, mert baj lesz.

Meg is jött az idézés, rögtön kiderült, hogy jogosulatlan gazdasági előny megszerzésével és az Európai Közösségek gazdasági érdekeinek megsértésével vádolják, noha időközben az Európai Közösségek ezen a néven megszűnt, de a jogalkotó szarik a jogharmonizációra. A vádirati tényállás szerint valótlanul állította, hogy az önkormányzat budijában hatvanas égő van, ezért lehet ott olvasni, tehát kultúrhelyiség, az igazság az, hogy a vádbeli időszakban negyvenes égő volt. Erre tekintettel a községháza nem kaphatott volna kiemelten többcélú kulturális facilitás besorolást és így kettőszázezer forintot meszelésre. A pénzt egyébként nem fizették ki, mert menet közben rájöttek a tévedésre, a pályázatot visszavonták, égőt cseréltek és újra beadták.

Mivel vádiratot nyújtottak be ellene, néhány tárgyalás után elítélték, méghozzá messze földön, mert ügyét az ügyészség kiemelt ügynek minősítette és egy másik bíróságon emelt vádat. Ott nem is tudták miről van szó, csak ráfénymásoltak a vádiratra egy címert. A polgármester fellebbezett, le nem csukták, de a címét elbukta.

Így aztán végül rájött, hogy mezei polgármester ne ugráljon, és megesküdött hogy három választáson választatja magát újra, de az már egy másik történet.

Itt a vége, fuss el véle.

 

A történet és szereplői kitaláltak, a valósághoz semmi közük nincsen, de egyébként meg közszereplők és véleményt nyilvánítottak. Néphagyomány Nándor, a mese begyűjtője nonprofit, szerkesztetlen blogger, csakúgy, mint a közreadó.

 

A tisztaság ajándéka

Számos embert foglalkoztat manapság a világhír előtti hegedülés problémaköre. Szerte a világon zeneiskolákban tanítják már egész kicsi gyerekkortól kezdve a hegedülést, először feles, majd háromnegyedes hegedűkkel. Számos gyerek szinte kényszernek érzi: neki is hegedülnie kell és a lelkébe mély nyomokat éget a sok silány hegedű, amelyek akkor szépen szólónak tűnnek, de megmérgezik a kapcsolatot az első, igazi hegedűvel.

Mi természetesen senkit nem akarunk rávenni arra, hogy ne hegedüljön, mielőtt világhírű hegedűművész lesz belőle. Mi csak elmondjuk, hogy szerintünk az a helyes, ha valaki életében először a Royal Albert Hall-ban vesz hegedűt a kezébe, amikor a karmester beinti a Mendelssohn concerto első taktusait. Ezt mára a tudomány is így gondolja, nemcsak mi gondoljuk így.

A gyerek- és tinédzserkori hegedülés hormonokat szabadít fel, amelyek aztán a szabadgyökökkel találkozva végül sejtekké alakulnak. (Anders et al. 2001) Ez ma már tudományosan ki van mutatva. Ez fiziológiai értelemben nem okoz kárt, de amikor az ember majd először kezébe veszi a Stradivarit vagy a Guarnerit, és kilép vele a Concertgebouw vagy a Gewandhaus színpadára, akkor már nem fog annyi hormon felszabadulni és kevesebb sejtje lesz és nem fog olyan szépen intonálni, egyenetlen lesz a vibrátója és a kantilénéje pedig végletesen dagályos, művészieskedő lesz, hiszen kiüresedett már ekkorra számára a hormonok és sejtek felszabadulása okozta gyönyör, amelynek egyedüli elfogadható célja a szép koncertélmény létrehozása.

Az ifjúság léha cseh kismester-hegedűi, kortárs Stradivari-kópiái, a csillogó, de talmi ragyogású, bután szóló lakkok, a simára gyantázott vonók, a frissen kattanó csatok a tokon mind abba hitbe ringatják a hegedűst, hogy ettől lesz belőle olyan ember, aki szakértelemmel fogja megfogni a Goddard, a Paganini-Desaint, a Conte de Fontana Stradivariust.

Pedig nézetünk szerint tiszta lélekkel, friss kézzel meg kell találni az igazi hegedűt és csak azzal hegedülni. Tudjuk, hogy sokakat megtéveszt Shaham játéka a Comtesse de Polignac-on vagy Baráti Kristófé a Lady Hamsworth-on.

Higgyük el, nem ettől leszünk igazi hegedűsök, hagyjuk meg ezt a tartalmatlan, talmi, világi élvezetet a Repin-, Shaham-, Mintz-féle elemeknek. Béreljünk egy Stradivariust és álljunk oda életünk első koncertjére úgy, hogy korábban még csak vonó sem volt  a kezünkben

Hernyóból minisztert

A politikusban és a pillangóban az a közös, hogy mielőtt szárnyat bontanának, azelőtt túl kell esni a népszerűtlen, kártékony féreg fázison, különben nincs tündöklés. Szoci politikus-utánpótlás nem lévén, Magyarországon nagyrészt fideszes politikusok szárnybontogatását figyelhetjük meg, esetleg jobbikosokét.

Lehet, ma már kevesen emlékeznek arra a korszakra, amikor Rogán Antal nem intrikáló polgármester volt, hanem ügyeletes fideszes ugatóember. Megvolt hozzá az esze, hogy a hosszas ugatás után kérjen egy pozíciót, mielőtt kiderül, hogy az ugatóember sose harapóember. A jobbikosok és az LMP-sek között is többen elkezdtek lehiggadni a szélsőséges korszakuk után.

Lázár János karrierje érdekes hibrid, mert Rogánnal, Szijjártóval, Vonával, Karácsonnyal ellentétben nem homo novus-ként érkezett meg az országos politikába, hanem egy elég jelentős vidéki település polgármestereként. A fent felsorolt uraknak nem volt tapasztalata és főleg nem volt hátországa. Ez a kettő egyébként úgy tűnik, fideszes politikusoknál kifejezetten nemkívánatos dolog, ezért is van az, hogy szét akarja a Fidesz vezetése választani a képviselői minőséget a parlamenti képviselőségtől.

Az erős vidéki pártszervezetek hatalma ugyanis szoci hagyomány, erős vidéki párttitkárok a Szovjetunióban voltak és ott tudtak időnként nagy zavart csinálni. Meg persze az MSZP-ben.

Lázár Népszabadság-interjúja jól mutatja ezt a kettősséget. Lázár egyrészt karakán vidéki polgármesterként határozza meg magát, aki maga is egy derék, dolgos vásárhelyi gyerek, és jól nézne ki, ha nem úgy tenne, ahogy a derék, dolgos vásárhelyiek ezt elvárják tőle. Az ember szemébe könny szökik, amikor ilyen politikai elhivatottságról olvas.

Ugyanakkor kezdeni kell valamit azzal is, hogy Lázár mégiscsak a Fidesz egyik képernyőarca, ütközőember, aki legneccesebb labdákat passzírozza át az ellenfél térfelére. Az interjú kétharmada is erről szól, magyarázza a bizonyítványt, és közben olyan, eddig letagadott evidenciákat is beismer, hogy a KDNP nem koalíciós partner, hanem valami…izé, hogy pontosan fogalmazzunk.

Ugatóemberként definiálni Lázárt erős lenne, hiszen frakcióvezető, nem pedig holmi mezítlábas szóvivőcske. Ugyanakkor ő maga degradálja magát "végrehajtóvá" aki a Párt döntéseit (méghozzá az élcsapat döntéseit) veri keresztül a magyar politikán. Az, hogy eközben megpróbál értelmes, amolyan "nem bánt a bácsi" politikusként feltűnni , sejtet valamit.

A riporter rá is kérdez egy esetleges miniszteri megbízásra, amelyet félszívvel elhárít.

Én, a Párt élcsapata helyében gyanakodnék Lázár elvtársra. Van hátországa, van központi pozíciója, jó pártembernek akar tűnni. Fiatal, rámenős, és kellőképpen erős a gyomra. Politikai hernyóként rájött, hogy az erőltetett ütemű törvényalkotás ódiumával kezdeni kell valamit, mielőtt baja lesz belőle. Ezzel az interjúval, noha igyekszik az élcsapat bábjának tűnni, egyben be is gubózott. Nem lenne meglepő, ha még a kikelése előtt az élcsapat tárgyalásokat kezdne egy rigóval. Ha nem teszi, akkor…ezt a pillangót nehéz lesz lecsapni.
 

Sváb punk márpedig nincsen

A csúcsgasztronómiát önmagában nehéz dolog elfogadni. Ahelyett, hogy krumplit ennénk hússal, albumot lapozgatunk az étteremben, és hol a technikát, hol a merész ízharmóniát, hol pedig az egészre kifizetett sok pénz csodáljuk.

Az egésznek számomra akkor van értelme és élvezeti értéke, akár olvasva, akár ízlelve, ha a mesterszakács punk. Ha már evőkanálban tálalja a főfogást, akkor abban alkotnia kell. Az alkotó szellem az, ami miatt sokakkal ellentétben el tudom nézni a déljapán tormához párosított breton halbefőttet.

Anélkül, hogy valaha kóstoltam volna, lenyűgöznek Ferran Adria molekuláris mesterkedései, a habszifonból kinyomott pörkölt, a liszt nélküli nokedli. Az Ázsiát járt szakácsok merész halai, az olasz minimalisták két tökéletes hozzávalóra építő tányérjai mind-mind érdekesek. Amikor a francia "egyszerű, falusi" fogást huszonkilenc lábos, hat rezsó, egy hőmérő és két spéci habzsák segítségével "értelmezik újra", aztán van pofájuk a végén mezei túrógombócot tálalni ezzel a marketingdumával, az punk dolog.

A bűvös szakács blog legutóbbi sztárszakácsa, Claus-Peter Lumpp, nem punk. Eleve az étterem, ahol dolgozik, már üzeni: gazdag, német, konzervatív nyugdíjasok részére! Az ételek leírásába begördül egy Mercedes.

A szakács pontosan, irodalmi hangsúllyal mondja fel a francialeckét,uralja a technológiát, látszik, hogy valószínű, harminc éve nem rontott el ételt. Kötelezően van ázsiai hozzávaló, kockák, felfújtak, kedv, remények, terrinek.

Azt az autót, amelyikben minden benne van, de semmi izgalmas, ugyanakkor a jómódú németek kajálják, Mercedesnek hívják és a svábok gyártják.

Ilyen Merci-gyártó sváb ez a Lumpp is. Posíroz, brezíroz derekasan, ugyanakkor valahogy érezni: a hotel hatvan fölötti, egykori mérnökökből, orvosokból, jogászokból álló közönsége felháborodna egy olyan igazi, szifonból fújós, molekularizálós marhaság láttán. Ezekhez az ételekhez Telemann zenéje illik. Nagyon olaszos, de velejéig német. Nem késik, nem ingadozik, pontosan a tányéron van minden.

Ennek ellenére ez az a vacsora, amelyre úgy emlékeznék, hogy volt egy unalmas vacsorám egy csomó német nyugdíjassal. Fura is lett volna, ha bejön tíz punk szétrúgni a kócerájt. A vendégek arra talán emlékeztek volna.

buvosszakacs.blog.hu/2011/07/09/lumpp_2

 

(lájkolja Ön is a blog facebook oldalát itt oldalt!)

Sváb punk márpedig nincsen

A csúcsgasztronómiát önmagában nehéz dolog elfogadni. Ahelyett, hogy krumplit ennénk hússal, albumot lapozgatunk az étteremben, és hol a technikát, hol a merész ízharmóniát, hol pedig az egészre kifizetett sok pénz csodáljuk.

Az egésznek számomra akkor van értelme és élvezeti értéke, akár olvasva, akár ízlelve, ha a mesterszakács punk. Ha már evőkanálban tálalja a főfogást, akkor abban alkotnia kell. Az alkotó szellem az, ami miatt sokakkal ellentétben el tudom nézni a déljapán tormához párosított breton halbefőttet.

Anélkül, hogy valaha kóstoltam volna, lenyűgöznek Ferran Adria molekuláris mesterkedései, a habszifonból kinyomott pörkölt, a liszt nélküli nokedli. Az Ázsiát járt szakácsok merész halai, az olasz minimalisták két tökéletes hozzávalóra építő tányérjai mind-mind érdekesek. Amikor a francia "egyszerű, falusi" fogást huszonkilenc lábos, hat rezsó, egy hőmérő és két spéci habzsák segítségével "értelmezik újra", aztán van pofájuk a végén mezei túrógombócot tálalni ezzel a marketingdumával, az punk dolog.

A bűvös szakács blog legutóbbi sztárszakácsa, Claus-Peter Lumpp, nem punk. Eleve az étterem, ahol dolgozik, már üzeni: gazdag, német, konzervatív nyugdíjasok részére! Az ételek leírásába begördül egy Mercedes.

A szakács pontosan, irodalmi hangsúllyal mondja fel a francialeckét,uralja a technológiát, látszik, hogy valószínű, harminc éve nem rontott el ételt. Kötelezően van ázsiai hozzávaló, kockák, felfújtak, kedv, remények, terrinek.

Azt az autót, amelyikben minden benne van, de semmi izgalmas, ugyanakkor a jómódú németek kajálják, Mercedesnek hívják és a svábok gyártják.

Ilyen Merci-gyártó sváb ez a Lumpp is. Posíroz, brezíroz derekasan, ugyanakkor valahogy érezni: a hotel hatvan fölötti, egykori mérnökökből, orvosokból, jogászokból álló közönsége felháborodna egy olyan igazi, szifonból fújós, molekularizálós marhaság láttán. Ezekhez az ételekhez Telemann zenéje illik. Nagyon olaszos, de velejéig német. Nem késik, nem ingadozik, pontosan a tányéron van minden.

Ennek ellenére ez az a vacsora, amelyre úgy emlékeznék, hogy volt egy unalmas vacsorám egy csomó német nyugdíjassal. Fura is lett volna, ha bejön tíz punk szétrúgni a kócerájt. A vendégek arra talán emlékeztek volna.

buvosszakacs.blog.hu/2011/07/09/lumpp_2

 

(lájkolja Ön is a blog facebook oldalát itt oldalt!)