Interjú

Dr. Plüssy-Schwartz Lívia, az ELTE Pszichodráma Kutatócsoport munkatársa, egyetemi docens.

Ráérünk blog: Ha jól tudom, önök mostanában azon dolgoznak, hogy feltárják a pszichodráma és más modern pszichoterápiás módszerek alkalmazhatóságát az ügyvédek és a földhivatal közötti kommunikáció javításában.

Dr. Plüssy-Schwartz Lívia: Igen, nagyon izgalmas kutatási eredményeink vannak, a résztvevő ügyvédek stressz-szintjük jelentős csökkenéséről, visszaesett sörfogyasztásról és szinte teljesen eltűnő hiánypótlásokról beszélnek.

RB: Meséljen nekünk a kezdetekről!

PSL: A pszichiátriáról, illetve több rendőrségtől jöttek szakértői feladatként olyan megkeresések, hogy hirtelen erőszakos cselekményeket elkövető ügyvédek, a kényszerzubbony és az obligát hidegvízkúra után annyit tudnak csak motyogni, hogy Inytv, inytv. Egy szemfüles nyomozó kiderítette, hogy ez a szó az ingatlan-nyilvántartási törvény rövidítése. Innen csak egy lépés volt rájönni arra, hogy az agresszív-destruktív epizódokat sikertelen kapcsolatfelvételi kísérletek előzték meg a földhivatallal. Elővettük hát a modern pszichológiai kutatásokat. Az úgynevezett „first contact” tapasztalatok rengeteget segítettek nekünk. Ezeket az amerikai hadsereg szerezte, amikor különböző primitív szigetlakókkal próbáltak együtt dolgozni a második világháború során. De hazai példákra is építettünk: a süket, vak, és néma gyerekekkel kommunikáló fejlesztőpedagógusok és az óvónők vettek részt a módszer kidolgozásában.

RB: nagyon érdekesen hangzik. Az ügyvédek hogy fogadták?

PSL: Nehezen, nagyon nem bíztak bennünk az elején, néhány feljelentés miatt még mindig folyik ellenünk nyomozás, mert volt aki kapásból feljelentett minket. De aztán sikerült legalább nagyjából megérteni az ügyvédi gondolkodást és rájöttünk hogy az ügyvédek nagyon vallásos emberek és egy „jogrendszer” nevű elavult eszmében hisznek, és mélyen haragszanak mindenkire, aki ezt nem követi. Azt találtuk a földhivataloknál, hogy ott is valami hasonlót hisznek, de nagyobb a két vallás között a távolság, mint a hanbalita iszlám rítus és a neológ zsidó áramlatok között. Az ügyvédek végül megértették, hogy segítségünkkel hitéleti tevékenységüket talán a földhivatalra is kiterjeszthetik.

RB: És a földhivatalok?

PSL: Ott kissé nehezebb dolgunk volt, mert valamiféle ősi szokásjogi kódrendszert kellett megtanulnunk, és egyben azt, hogy minden verbális kommunikációt az „Ezt így nem lehet” szintagmával kell kezdeni. Nem mondom, otthon a férjemmel vidám perceket szerzett a sok „Ezt így nem lehet” de egész más ezt egy 130 kilós, padlizsánszínűre festett hajú, agresszív női harcostól hallani, amint koffeintől felbőszülve üvölti ezt. Eleinte kicsit féltünk. Aztán megtanultuk kezelni az agressziójukat, és a végére még a koffeinfogyasztási szertartásunkba is bevettek minket, miután bemutattuk az érmeáldozatot a koffeinfőző készülék fölötti kartondoboz-istenségnek. Ezt nagy elismerésnek vettük.

RB: Hogyan sikerült a két csoportot összehozni?

PSL: óvónőink megtanították az ügyvédeket bábozni, a fejlesztő pedagógusok pedig empátiás tréninget tartottak. Az amerikai specialisták a kisebb ajándékok átnyújtását gyakorolták az ügyvédekkel.

RB: Milyen volt az első kísérlet?

PSL: Óriási várakozások előzték meg. Az ügyvédre kommandósok vigyáztak, illetve egy tapasztalt helyi ügyvéd is vele ment a vidéki földhivatalba. Az első napon néhány drágább élelmiszert és ízléstelenebb fülbevalót hagytak ott, a második napon már sikerült eljutni a verbális kapcsolatfelvételig. A földhivatali ügyintéző „Ezt így nem lehet” kiáltására azonban az ügyvéd, aki részt vett agresszió-kezelési tréningen, nem a megszokott „Íenytévé bazmeg olvasdmáel” felkiáltással válaszolt, hanem az általunk tanácsoltaknak megfelelően szó nélkül egy gerbera-csokrot nyújtott át az agresszív harcosnak és ügyesen megetetett vele néhány belga csokipralinét is. A harmadik napon végül néhány bonbonmeggyel kicsalogatta az ablakhoz az ügyvéd a különösen agresszív egyedet, egyetlen lövéssel mesterlövészeink elintézték a hivatali telefonközpontot, és néhány vallásos kifejezés skandálása közben, egy „Ezt így nem lehet kiáltás” után végül a padlizsánhajú harcos hajlandó volt megtekinteni az ügyvéd bábelőadását egy belterületi lakóingatlan átruházásáról. Végül együtt énekeltek, tapsikoltak és a végén – az okirati formára tekintet nélkül – az ingatlan-átruházást bejegyezték. Az ügyvéd ezután távozott, és egy alapítvány azóta is küldözget pár naponta pár szem csokoládét a harcosnak.

RB: nem gondolják hogy ez így vontatott kissé?

PSL: Hosszú távon a földhivatal primitív törzsi népe talán nevelhető és a szertartás néhány szimbolikus csokoládéadományra lehet redukálni. Az ügyvédek továbbra is zúgolódnak, mert a jogrendszerbe vetett hitük csorbát szenved ám a visszaeső öngyilkossági ráta minket igazol. Hamarosan kamarai továbbképzéseken fogjuk továbbadni ezt az értékes tudást. Hosszabb távon igyekszünk a bonyolultabb jogügyletek bejegyzését és elbábozni.

RB: Köszönöm az interjút!

 

 

 

6 hozzászólás

 1. tiboru — 2012-04-23 15:11 

Jól látom, hogy Dr. Plüssy-Schwartz Lívia az európai pszichodráma-kommunikáció zászlóshajója, vesszőparipája és állatorvosi lova, s mindez egyszemélyben ?

 2. professzorpizka — 2012-04-23 15:26 

beszélő név, subba előfizetőknek tán mond valamit 😀

 3. giuditta — 2012-04-23 15:12 

:DDDDDD

 4. tucano — 2012-04-23 16:05 

Mennyit segített volna ez a mélyebb tudás, amikor a „Fővárosi Önkormányzat IV. em 302. sz.” törzs foglyul ejtett és csak azért nem ettek meg, mert elértem, hogy istenük, akit ők egymás között csak „fénymásoló”-nak hívnak, dupla villantással jelezzen!

 5. Tromb74 — 2012-04-26 22:26 

Tudom, sikerült a lényeget megfognom, de ez a padlizsánlila haj valamiféle előírás, miszerint hivatalonként legalább egy ilyen némbert kell alkalmazni?

más:
Korábban azt gondoltam, a földhivatalok, különféle önkormányzati intézmények a munkatempó szempontjából a legkellemesebb kis szigetek, de ma jártam az OMF-ben (Országos Munkahigiénés és Foglalkozás-egészségügyi Intézet).
Hárman álltunk sorba a bejelentkező ablaknál, ahol egy szemüveges hölgy egy kézi nagyító segítségével silabizálta a lakcímkártyáinkat, miközben egy ujjal pötyögte be az adatokat (5-10mp/karakter). 15 perc után megcsörrent a telefon, ő idegesen felkapta.

– Julikám, most ne, majd később. Oltári nagy nyüzsgés van itt.

Az emeleten, a vizsgálat helyszínén a következő párbeszéd hangzott el:
– Van beutalójuk?
– Nincs.
– Na jó, most be tudnak jönni, de szerencséjük van, hogy nincs ma akkora pörgés. Legközelebb telefonáljanak ide, mielőtt jönnének!
– rendben, köszönjük.

Utána kinyitott egy kockás füzetet, bevéste a mai dátumot (2012.04.26), a nevünket, majd megkérdezte, melyik cég nevére állíthatja ki a számlát. Megmondtuk.

– Aha, emlékszem. Maguktól már voltak itt korábban is.

Elkezdett visszafelé lapozgatni a kockás füzetben, nem több, mint 10 oldal után megállt.

– Ühüm, it is van XY Kft.

A lap tetején a következő dátum állt: 2009.05.23.

 6. tiboru — 2012-04-27 13:19 

Riszpekt!

Valamelyik bestselleres nagyágyú írja valamelyik kémes könyvében, hogy az MI-6 alagsorában van (volt?) egy anyóka, akiről a főhős első körben nem értette, hogy mi a szart keres ott, és miért nem küldték még el nyugdíjba, mígnem egyszer lemegy valami tenorista-fotóval, aminek azonosítása az arcfelismerő szuperszoftvereknek nem sikerült.

Odaadja (magában kicsit gúnyosan mosolyogva) a homályos (vélelmezhetően egy műhold által 50 km-es magasságból és éjszaka készített) fotót, amin egy fél fül, egy szem és egy orr körvonala látszik tétován. Az anyóka nézi, forgatja, megint nézi, majd felsóhajt és eltűnik a polcok között. Húsz perc múlva visszajön, odaad egy harminc évvel korábban irattározott dossziét, benne egy (akkor még a huszas éveinek elején járó) faszi teljes nacionáléjával, álnevekkel meg minden és azt mondja:

– Aki ezt az orrnyerget és fülformát egyszer látta, az nem felejti el.

RSS feed for comments on this post.

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.