Néztem tegnap este az olimpia záróünnepségét, és végig arra gondoltam, hogy mit szól ehhez az ajatollah? Hiszen az egész ceremónia egyetlen semleges pillanata az volt, amikor Jaque Rogge bemutatta, milyen az, amikor valakinek nagyon kell már…vécére menni, szorítja-szorítja és közben százezer embenek beszédet kell mondani. Szinte látom, ahogy kimért léptekkel távozik, majd lerogy az első budira, tizedmásodpercekkel azelőtt, hogy végképp feladnák izmai. Vagy csak ő is azt gondolta, hogy mit szól majd az ajatollah?

Mert a világ jelentős részén egy ilyen buli a létező összes műszert kiakasztja. Néhány ringó valagú énekesnő, aki énekhangbeli tudását testhezálló dresszel és riszálással ellensúlyozza, egy csomó homokos divattervező, szintén seggriszálásból élő lányok társaságában, lovaggá ütött, kiöregedett heroinisták, felvételről egy olyan perzsa, aki egyrészt halott, másrészt nem egészen ajatollah-kompatibilis.

Mindezt felhőtlen örömmel ugrabugrálva adják elő, az elviselhetőség határán tartva a szimbólumokat, miközben Brian May még facsar egyet a villanygitáron. Megússzák kettő, azaz kettő beszédből. Nem húznak át vadászgépek, nincs semmi görcs. Nincs görcs abban sem, hogy az a nemzet, amelyik a XX. század második felének kultúráját meghatározta, ezt a tényt utolsó ászként lazán kidobja az asztalra. Bizony, még pár évtized és a lovaggá ütött heroinistákról mint nagy mesterekről, a ringó valagú állástalan mosogatólányokról mint kis mesterekről fogunk beszélni. Már ma elemzők élnek meg abból, hogy Beatles- és Rolling Stones korszakokat hasonlítgatnak és megjelentek már nálunk is olyanok, akik egy punkzenekar feltűnését nagyobb eseménynek tartják az aktuális helyi háborúnál.

A nyitó- és a záró ünnepség ugyanakkor feltesz pár kérdést, amelyre már rég mindenki szeretne választ. Mi az olimpia? Önfeledt bulizás? Részben biztos, ugyanakkor senkinek sem ez jut eszébe az utolsó perces drillel nyerő amerikai kosárcsapatról, vagy a fogát összeszorítva hőstettet végrehajtó Risztov Éváról. Mert ez küzdelem, mert ez háború, magunk vagy mások ellen. De az is olimpia, hogy egy angolai srác a vízbe majd beleborulva evez egy jót, vagy hogy az olimpiai faluban az történik, aminek akkor kell történnie, ha pár tízezer fiatal és szép férfi és nő van összezárva?

Nemzeti büszkeség? Hiszen mi is kilóra mérjük az olimpiát, Gyurta Dániel csodásan széles vállait eltakarja az aranyérme. Egy-két bulvárlapot leszámítva a kutyát nem érdekli, hogy ő kicsoda-micsoda, ő a mi aranyérmünk, hét másikkal együtt. De akkor hogy jön ez össze az önfeledt bulizással?

Valószínűleg erre a moralizálásra egyszerű a válasz: ez az olimpia. Megfeszülő, küzdő emberek, akik a háborúkat medencében és ugrógödörben vívják, hogy aztán a hajnal szétcsapva egy metróülésen vagy egy bolgár magasugrónő ágyában érje őket. Akik emellett teljesen lazák, és magasról tesznek az ajatollahra vagy a Pártra.

Csak, nézve az olimpiai záróünnepséget, valahogy az volt az érzésem, hogy ennyire azért mégsem laza a helyzet. De az is világos, hogy ha olyan műsor lett volna, amin a világon senki se sértődik meg, akkor az egész unalomba fullad, így meg legalább a biztos és elronthatatlan gitár-dob-szerelmesdalszöveg-riszálás kombináció megfelelt a hely szellemének és mindenkinek, aki ebből az alkalomból valamelyik testrészét riszálta.

Ez pedig jó lesz tanulságnak, mitöbb, nemes célnak is. Mármint, hogy aki szerint pár tízezer, egészséges, szép fiatalnak nem az a dolga, ha jó brit popzenét hall, hogy vigyorogva segget riszáljon, azzal az olimpia után találkozunk. Újra a csatamezőn.