Néztem tegnap este az olimpia záróünnepségét, és végig arra gondoltam, hogy mit szól ehhez az ajatollah? Hiszen az egész ceremónia egyetlen semleges pillanata az volt, amikor Jaque Rogge bemutatta, milyen az, amikor valakinek nagyon kell már…vécére menni, szorítja-szorítja és közben százezer embenek beszédet kell mondani. Szinte látom, ahogy kimért léptekkel távozik, majd lerogy az első budira, tizedmásodpercekkel azelőtt, hogy végképp feladnák izmai. Vagy csak ő is azt gondolta, hogy mit szól majd az ajatollah?
Mert a világ jelentős részén egy ilyen buli a létező összes műszert kiakasztja. Néhány ringó valagú énekesnő, aki énekhangbeli tudását testhezálló dresszel és riszálással ellensúlyozza, egy csomó homokos divattervező, szintén seggriszálásból élő lányok társaságában, lovaggá ütött, kiöregedett heroinisták, felvételről egy olyan perzsa, aki egyrészt halott, másrészt nem egészen ajatollah-kompatibilis.
Mindezt felhőtlen örömmel ugrabugrálva adják elő, az elviselhetőség határán tartva a szimbólumokat, miközben Brian May még facsar egyet a villanygitáron. Megússzák kettő, azaz kettő beszédből. Nem húznak át vadászgépek, nincs semmi görcs. Nincs görcs abban sem, hogy az a nemzet, amelyik a XX. század második felének kultúráját meghatározta, ezt a tényt utolsó ászként lazán kidobja az asztalra. Bizony, még pár évtized és a lovaggá ütött heroinistákról mint nagy mesterekről, a ringó valagú állástalan mosogatólányokról mint kis mesterekről fogunk beszélni. Már ma elemzők élnek meg abból, hogy Beatles- és Rolling Stones korszakokat hasonlítgatnak és megjelentek már nálunk is olyanok, akik egy punkzenekar feltűnését nagyobb eseménynek tartják az aktuális helyi háborúnál.
A nyitó- és a záró ünnepség ugyanakkor feltesz pár kérdést, amelyre már rég mindenki szeretne választ. Mi az olimpia? Önfeledt bulizás? Részben biztos, ugyanakkor senkinek sem ez jut eszébe az utolsó perces drillel nyerő amerikai kosárcsapatról, vagy a fogát összeszorítva hőstettet végrehajtó Risztov Éváról. Mert ez küzdelem, mert ez háború, magunk vagy mások ellen. De az is olimpia, hogy egy angolai srác a vízbe majd beleborulva evez egy jót, vagy hogy az olimpiai faluban az történik, aminek akkor kell történnie, ha pár tízezer fiatal és szép férfi és nő van összezárva?
Nemzeti büszkeség? Hiszen mi is kilóra mérjük az olimpiát, Gyurta Dániel csodásan széles vállait eltakarja az aranyérme. Egy-két bulvárlapot leszámítva a kutyát nem érdekli, hogy ő kicsoda-micsoda, ő a mi aranyérmünk, hét másikkal együtt. De akkor hogy jön ez össze az önfeledt bulizással?
Valószínűleg erre a moralizálásra egyszerű a válasz: ez az olimpia. Megfeszülő, küzdő emberek, akik a háborúkat medencében és ugrógödörben vívják, hogy aztán a hajnal szétcsapva egy metróülésen vagy egy bolgár magasugrónő ágyában érje őket. Akik emellett teljesen lazák, és magasról tesznek az ajatollahra vagy a Pártra.
Csak, nézve az olimpiai záróünnepséget, valahogy az volt az érzésem, hogy ennyire azért mégsem laza a helyzet. De az is világos, hogy ha olyan műsor lett volna, amin a világon senki se sértődik meg, akkor az egész unalomba fullad, így meg legalább a biztos és elronthatatlan gitár-dob-szerelmesdalszöveg-riszálás kombináció megfelelt a hely szellemének és mindenkinek, aki ebből az alkalomból valamelyik testrészét riszálta.
Ez pedig jó lesz tanulságnak, mitöbb, nemes célnak is. Mármint, hogy aki szerint pár tízezer, egészséges, szép fiatalnak nem az a dolga, ha jó brit popzenét hall, hogy vigyorogva segget riszáljon, azzal az olimpia után találkozunk. Újra a csatamezőn.




6 hozzászólás
1. joep — 2012-08-13 10:04
Te, Pizka, négy év múlva mit fogsz írni, amikor egy seggriszálás nagyhatalomnál lesz az olimpia? 🙂
2. panamajack — 2012-08-13 13:01
Nagyon jó kis eszmefuttatás. Annyit még, hogy bizony a megnyitó és a záróünnepség is keményen és tudatosan ideológiát közvetített. Mégpedig egy olyan ideológiát, ami magának az olimpiának is az alapja – ez pedig a nyugati értelemben vett civilizáció. Ami legfőképpen abban különbözik a keleti civilizációktól, a perzsától, orosztól, kínaitól, hogy a közösség helyett az individuumot állítja a központba. Az ókori görög olimpiákon is az atléták úgy mutattak be áldozatot az isteneknek, hogy minél inkább hasonlatossá váltak hozzájuk: erősebbek, gyorsabbak, szebbek lettek az átlagos haladónál. Érdemes összevetni ezt a módszert például az aztékok által gyakorolt emberáldozatokkal… A mai atléták és popsztárok tulajdonképpen ugyanezt a hagyományt viszik tovább: az életnagyságnál nagyobbakká, szinte félistenekké válnak embertársaik szemében. És ez az, amit az ajatollahok és a konfuciánus párttitkárok képtelenek megérteni vagy elfogadni: hogy egy halandó ember egy pillanatra nagyobb lehessen a császárnál, vagy akár Istennél. És ez az, ami miatt a nyugati civilizáció a szemükben veszélyesebb minden más eretnekségnél: mert nincs annál csábítóbb a pekingi vagy teheráni fiatalokra, mint az az ígéret, hogy TE vagy (lehetsz) a legfontosabb, a TE teljesítményedért fognak imádni, és nem az isten/haza/uralkodó aratja le majd az áldozatod babérjait.
3. escargot — 2012-08-13 14:35
Well said. De egy rendes abszolutista rendszer megtalálja a módját, hogy a sportolók eredményeit is az ideológia szolgálatába állítsa, lásd pl. a népi Korea sportolóinak nyilatkozatait a győzelmeik után, illetve a számukra kilátásba helyezett retorziókat, különösen, ha valamelyik gaz főellenség atlétája kerekedne felül rajtuk. (Vagy akár a magyar antirendszer sportpolitikáját, ahol szintén a nemzet, az ország és a rendszer dicsősége volt a – számos – sportsiker, és részben szelepként is működött.)
Az emberáldozat-vonalban most is van valami: a fiatalságukat gyakorlatilag odadobják a sportsikerek oltárára, no meg az egészségük jó részét is (ízületek, törések; nem beszélve a doppingszerek hatásairól, a szívhalálokról, stb.)
4. professzorpizka — 2012-08-13 15:15
Pont ezt írjuk panamajack kollegával, hogy az X darab kínai arany (és az X darab amerikai, csak a pontosság kedvéért) az olyan „megmutatjuk” arany. Vannak olyanok, akik az aranyat a nemzeti identitáshoz kapcsolják, és ez természetes. Akkor is, ha senki se lesz világrekorder úszó attól, hogy ugyanaz az anyanyelve, mint Gyurta Dánielnek. A különbség az, hogy van olyan olimpiai bajnok, aki a nép szerény fia, aranyát a munkásmozgalmi múzeumnak adományozza, megköszöni a szeretett vezetőnek, hogy elengedte az olimpiára, ahol a nép és a munkásosztály hírnevét öregbíthette, és hétfőn, tizenöt kamerával felvéve, felveszi a munkát a traktorgyárban, ahol hegesztőként dolgozik.
Meg van olimpiai bajnok, aki, mint a német súlylökő, szétcsapja magát, behány a londoni metrón, vagy mint a mi kardvívó gyerekünk, aki bérlet nélkül, aranyérmét felvillantva felszáll a buszra, amire nem is érvényes az akkreditációja. Esetleg autogramosztás közben kiszúr magának egy jóseggű kis barnahajút és megkérdezi, hogy látott-e már olimpiai bajnoki szobát belülről. Zabpelyhet reklámoz, bulvárlapok címlapján van, fogai számosak és fehérek…
És valóban, a londoni nyitó-záró ceremónia azt mutatta, hogy ez utóbbi megközelítésen semmi szégyellnivaló nincs, akkor sem, ha most éppen a másik menőbbnek tűnik. Marathónnál és thermopülainál is menőbbnek és impozánsabbnak tűnt a másik szisztéma. Sőt, muhinál és mohácsnál is. Meg kell nézni, melyik ország, nyelv és kultúra van még meg…
5. kszabo — 2012-08-13 22:21
Az angol kultúra valós nagykövetei http://www.youtube.com/watch?v=WYeDsa4Tw0c
Az óvodában nekem már rizs volt a jelem kezdetű életrajzé lesz a jövő:)
6. panamajack — 2012-08-14 10:06
And your point is…?
RSS feed for comments on this post.
Szólj hozzá
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.