Hoszni Mubarak egyiptomi elnök majd 30 éves országlása alatt szinte mindvégig a Nyugat kedvence volt. Miután elődjét, az Izraellel a Camp David-i békeszerződést aláíró Anwar Sadat-ot meggyilkolták (erős a gyanu, hogy Mubarak tudtával), az ország és az arab világ stabilitása megőrzésének ígéretével vette át a hatalmat. Ezt az ígéretét be is tartotta, Egyiptom az elkövetkező 30 évben látszólag stabil, nyugatbarát hely volt, fontos stratégiai partner és kedvelt turistacélpont. Látszólag.
A politikai iszlámizmus fogalma Egyiptomban született meg, amikor 1928-ban Hassan al-Banna tanító megalapította a Muszlim Testvériséget. A mozgalom deklarált politikai célja egy vallási hagyományokon alapuló teokratikus állam létrehozása, jelmondatuk: „Isten a mi célunk, a Korán a mi törvényünk, a Próféta a mi vezérünk, a Dzsihád a mi utunk, és Istenért meghalni a mi legmagasztosabb vágyunk”. Ebből, valamint az eddig megvalósult iszlámista államok tapasztalatai alapján mára nagyjából mindenkinek világos, hogy a gyakorlatban ez egy többé-kevésbé totalitárius, mélységesen reakciós, befelé intoleráns és kifelé agresszív társadalmi berendezkedést jelent, ami szöges ellentétben áll mindazzal, amit a modern liberális demokrácia képvisel. Nem túlzás azt mondani, hogy a iszlámizmus radikális válfaja a fasizmus és a nácizmus közel-keleti ideológiai édestestvére.
Vissza Mubarakhoz. Az egyiptomi elnök hosszú uralma alatt végig az iszlámisták ellenségének vallotta magát. A Muszlim Testvériség nem működhetett pártként, többször is „két pofonnal” (helyi viszonyok között ez leginkább sortüzet jelent) zavartatta szét a tüntetéseiket, vezetőik egy részét bebörtönözte, míg az iszlámisták több merényletet is elkövettek ellene. Akármennyire is korrupt és autokratikus módszerekkel kormányzott, látszólag Mubarak személye jelentette a biztosítékot, hogy Egyiptom modern, szekuláris állam marad. Látszólag.
A probléma sajnos pont a Mubarak-rendszer korrupt és autokratikus természete volt. Mubarak elnök ugyanis az iszlámistáknál csak a liberális-demokratikus ellenzéket tekintette veszélyesebbnek és nyomta el jobban. A véresszájú imámok teljesen zavartalanul hírdethették nézeteiket az államilag ellenőrzött médiában is, miközben a nő- és emberjogi aktivisták az életüket féltették. A közoktatás és közművelődés színvonala folyamatosan romlott, miközben újabb és újabb bürokratikus törvényekkel támogatták a mindent átszövő baksis-kultúrát. Az ország gazdasága egy szűk kedvezményezett csoport kezébe került, az egyre szűkebb középosztály meg átalakult az állam csecsén lógó, egzisztenciálisan kizárólag kegyadományoktól függő mameluk-réteggé. A kopt kisebbség helyzete egyre nehezebb volt a folyamatos uszítás miatt, miközben a kormány nagy hanggal hirdette, hogy „megvédi” őket a szélsőségesektől.
Egy idő után Mubarak hagyta, hogy a radikális iszlám bizonyos elemei bekerüljenek a közbeszédbe, sőt alacsonyabb szinteken uralkodóvá is váljanak, különösen az oktatásban és a szociális/népjóléti témákban. Ennek oka kettős volt: egyrészt mert „ki akarta fogni a szelet a vitorlájukból”, másrészt meg úgy gondolta, hogy még mindig jobb, ha a feltétlen engedelmességet követelő és hírdető iszlámizmus felé fordulnak az alattvalók, mint ha a valódi demokráciát és elszámoltathatóságot követelő renitensek felé. Ráadásul így még jobban el lehetett adni a Nyugat felé, hogy rezsimje nem rés, hanem erős bástya a demokrácia frontján, az elnök személye pedig az egyetlen biztosítéka annak, hogy Egyiptomból nem lesz második Irán.
Persze előbb-utóbb ez igaz is lett: a demokratikus hagyományokkal eleve nem rendelkező ország liberális értelmisége börtönben ült vagy elhagyta az országot, miközben a korrupt és tömegek által gyűlölt rezsim kisajátította magának a „szekularizmus” és a „modernizáció” eredetileg vonzó jelszavait. Végül az egyetlen valódi tömegtámogatást élvező alternatíva az iszlámizmus lett: a Muszlim Testvérek szintén despotikus, elnyomó hatalomgyakorlást ígértek, de felturbózott verziót: ideológiailag megalapozott, a társadalom legreakciósabb ösztöneire építő, politikailag radikális rendszert szociális engedményekkel. A kilátástalan szegénységben élő, iskolázatlan rétegek számára (akiknek a száma Mubarak uralma alatt robbanásszerűen megnött) ez nagyon is vonzó ajánlat lett, hiszen ekkorra már végképp elegük lett a Nyugat demokráciát, piacgazdaságot, emberi jogokat hírdető, a saját kormányuk által lejáratott jelszavaiból.
Végül eljött 2011, amikor a „Főnököt” úgy rúgták picsán, hogy beleremegett az egész Közel-Kelet. A Tahrir téri fiatalok demokráciát és reformokat követeltek, jó néhányan életüket is áldozták azért, hogy Egyiptom végre valóban modern és szabad ország lehessen. Megtartották az ország történelmének első szabad választásait, ahol fölényesen nyert a Muszlim Testvériség jelöltje. Ma Egyiptom a világ egyik legveszélyesebb puskaporos hordója, ahol egyedül a hadsereg kulisszák mögötti diktatúrája tudja ideig-óráig elodázni a teljes összeomlást.
És hogy jönnek ide a szittya motorosok? Padlógázzal!
