Már régóta írni akartam arról, hogy amikor az ember magyarországi politikáról beszél vagy ír, akkor legeslegelső sorban meg kell érteni néhány személyállapoti kérdést. Ha mondjuk valaki szerette a jogi karon a római jogot tanulni, akkor emlékszik, hogy egy elég hosszú fejezete a római jogi stúdiumoknak a személyállapoti kérdések tisztázása. A római jog ugyanis szókimondóan kategorizálta a társadalom egyes tagjait, és azt, hogy nekik mihez van joguk és mihez nincs. A modern jogok egyik vívmánya, hogy abból indulnak ki, hogy mindenki egyformán jogképes, vagyis nincsenek olyan alávetett, kevésbé jogképes személyek, akik valamit egyszerűen a jog tilalma miatt nem tehetnek meg, amit a többiek igen, vagy épp nincsen felettük álló személy jóváhagyásához kötve, hogy valamely jogosultságukkal élhetnek vagy sem.

A jogképesség hálói

Formális korlátja a cselekvésnek ma már a kultúrállamokban tehát nem nagyon van, mégis, minden országgal kapcsolatban fontos érteni azt, hogy ki mit tehet meg és mit nem, melyek azok az informális normák, amelyeket betart, és kik azok a személyek, akik más személyek cselekvési terére hatással vannak. Melyek azok a múltbéli események, amelyek kihatnak emberekre és kapcsolatokra. Ki, kit, és milyen slamasztikából húzott ki, juttatta vagyonhoz, vett részt vele mocskos üzletekben, amelyekről nem akar hallani?

Nagy országok esetében ezt tanítják is, például az amerikai üzleti iskolákban tanítják a kínai guanxit (a szívességek, a hierarchia, és a mindenféle izmusok keverékéből létrejött, az emberek napi életét szabályozó normarendszert) és a brazil jeitinhot (a magyar mutyihoz hasonló kedélyes népi játék) hogy az odaérkező, és sok pénz felett diszponáló üzletembernek, vállalati alkalmazottnak legalább legyen fogalma arról, hogy ki mit miért mond.

Móricztól Mészáros Lőrincig

Magyarországon ez egy elég nehéz tudomány, mivel nálunk a személyállapoti kérdések nem voltak statikusak, vagyis a rendszerváltás után sokáig nem lehetett tudni, hogy milyen társadalmi rend fog nálunk kialakulni. Míg a guanxi és a jeitinho esetében több ezer- és több száz éves, rögzült állapotról, életmódról beszélünk, addig nálunk olyan illúziók voltak, hogy a szocializmust megelőző mikszáthi és móriczi urambátyám világ és a szocializmus párttitkár világa után valami más következik.

Az urambátyám-világban az életpályák kötöttek, és a függelmi viszonyok láthatóak voltak. Pontosan lehetett tudni, hogy ki, kinek az embere, kinek tartozik engedelmességgel. A szocializmusban ezt épp csak a szükséges mértékben hígították az alulról feltörés lehetőségével.

A rendszerváltás mostani állapotában ott tartunk, hogy Orbán részéről az urambátyám-világ erőszakos restaurációja zajlik. Ez olyan keret, amelybe szinte minden intézkedése belehelyezhető, és abban értelmet nyer.

Vegyük például a választójogi reformot. Egyrészt van neki jól látható választásnyerési célja, a nemfideszes kerületeket szépen hozzákanyarították a hagyományosan fideszes kerületekhez. Másrészt, régen egy megyében volt 8-10 helyi kerület, megyei listáról bejutott 4-5 ember, meg az országosról is pár, így a megye méretétől függően 12-18 megyei hátterű politikus volt parlamenti képviselő.

Ezt úgy alakították át, hogy egy megyében maximum 6-7 képviselő maradt, akik nagyméretű választókerületekben képviselik, jelenleg nagyrészt a Fideszt. Régen egy vidéki polgármesternek lavírozási lehetősége volt, hiszen az épp aktuális kurzustól függetlenül mindig az volt a leosztás, hogy volt a megyében 7-8 kormánypárti és 3-6 ellenzéki képviselő, valahogy mindig össze lehetett hozni úgy a lobbizást, hogy akkor is menjen valami, ha a közvetlenül az adott választókerületbe megválasztott képviselő nem akarta az adott projektet. Most viszont, hogy a megyén belül szinte csak egyéniben megválasztott képviselő van, aki viszont 1/5-1/6 megyényi területen „uralkodik”, ezekből a képviselőkből helyben élet-halál urai lettek. Az egyéni vagy helyi érdekérvényesítők helyben nem tudnak kihez fordulni, Orbán Viktor vagy Lázár János a fellebbviteli fórum, akihez százmilliós nagyságrend alatt nem lehet bejutni.

Az eddig viszonylagos függetlenséggel bíró polgármesterek, az alattuk már hálózatba kapcsolt személyekkel (a vezető óvónőtől a  kistérségi szennyvíztársulás igazgatójáig) alacsonyabb szintre kerültek, hiszen közvetlen függésbe kerültek a képviselőtől. Cserébe a polgármester pénzt kapott, közmunka-keret néven, amelyből hűsége jutalmaként éhbéren tarthat jobbágyokat.

Párhuzamos világok, polgárok, hospesek

A fenti példához még számtalan másikat lehetne írni, amelyben feltárul előttünk a rövid visszaesés után épülő feudalizmus. Ebben a rendszerben az a cél, hogy minden személy (direkt nem írok állampolgárt) két-három szintnél nem nagyobb távolságban be legyen kötve az uralkodó elit alattvalói hálózatába. Orbán ráadásul igyekszik a legfelső szint tagjait egymás ellen úgy kijátszani, hogy senki se próbáljon a ranglétra tetejére, az ő helyére ülni. (Ez a Simicska affér)

He who pays the piper calls the song

Ez így szép és kerek lenne, ha az ország lakosságának jelentős része nem olyan cégektől kapná a kenyérrevalót, akik Orbán Viktort, ha érdekeik úgy kívánják, simán nyakon verik. Úgy, ahogy megtette a Bertelsmann csoport vagy az RWE, vagy az amerikaiak közül a Bunge.

Ezeknek a cégeknek a munkavállalói nem politikai kegy, hanem jó-rossz HR döntések alapján kapnak munkát és megélhetést. Nyilván nagyon kemény munka egész nap egy Aldiban mosolyogni, nehéz csomagokat emelgetni, fel-alá szaladgálni, felmosó- és pénztárgépet kezelni, ám aki elvégzi és egyébként józanon, tiszta formaruhában jelentkezik a műszak kezdetén, az megkapja a pénzét, fizetésnapon és hiánytalanul. Nem kell hozzá jóban lenni senkivel, az Aldi nem azt várja el, hogy a munkavállalója meghatározott nézeteket valljon, hanem azt, hogy a vállalattal szemben lojális legyen és elvégezze a nem kevés és nem könnyű munkát a pénzéért.

Marx persze most nyilván kizsákmányolást kiáltana, azonban a helyzet az, hogy a szájára vigyázni kénytelen és a kis egzisztenciáját mindenféle politikai befolyásoktól féltő közalkalmazottnál ezerszer biztonságosabb és nyugodt élete van annak, aki a munkaerejét el tudja adni valamelyik multinak.

Harc

Nem tud azonban teljesen megszabadulni Viktortól és pártjától, két okból.

Egyrészt a családban szinte mindig van valaki, aki a közszférában dolgozik, akit akkor is bántanak, ha az unokaöccse rendszerellenes.

A másik ok pedig az, hogy az etatista tempók is illenek ebbe a feudális paradigmába. Kevésbé bonyolultan fogalmazva: a rezsicsökkentés, a mindenféle kedvezmények rendszere az állam, és így az uralkodó elit lekötelezettjévé teszi az olyan családot is, ahol aztán mindenkit a gaz multik fizetnek. Innentől kezdve viszont az ő cselekvési-döntési terük is kisebb lesz, hiszen idomulni kell „jogképesebb” honfitársaik érdekéhez és akaratához.

A magyar állam mindig tudja zsarolni a lakosságot, akkor is, ha egy család teljes megélhetése a multitól kapott fizetésen alapul. Nekik is vannak gyerekeik, akik iskolába járnak, ők is betegszenek meg és mennek orvoshoz. Ahogy ezt megteszik, már várja őket a Mátrix, az orvos, aki azért lett osztályvezető, mert jól feküdt a megfelelő politikai helyzetben, az igazgató, akit a szomszédos kisváros sintértelepéről tettek át vezetőnek és társaik.

A multi- és vállalkozásellenes szemlélet tehát valójában nem más, mint féltékenység, hiszen a multik- és hazai vállalkozások révén olyan csoportok, struktúrák jönnek létre, ahol az emberek napi életében a politika kevésbé tud jelen lenni, ezzel pedig csökkenti azoknak az apparatcsikoknak a hatalmát, akiket Orbán a hatalmi helyzettel kenyerezett le, mert – az egyre kevesebb – pénzt a felsőbb szinteken nagyrészt elosztották.

Egyszerű példával: a Bosch vagy az Audi által létrehozott ovi vezető óvónői székébe nem lehet hatalmi szóval bedugni Angélát, a képviselő unokahúgát, legfeljebb udvariasan lehet kérni, kőkemény szívességekért cserébe.

Az ilyen környezetben élés- dolgozás, védett helyzetet hoz létre, amelybe az emberek vágynak, és amelyhez adott esetben jobban lojálisak lesznek, mint „hazájukhoz” ha a haza korrupt földesurakat jelent.

Hospesek

Mostanában sokszor került szóba, hogy Magyarország történelmének szerves része a bevándorlás. Ez igaz, mivel többször kellett komoly demográfiai deficittel szembenézni, és több vezető is felismerte, hogy ezek a vendégek kultúrájukkal végső soron az ő hatalmát növelik. Itt most nem akarok hosszas szirupfolyamot nyitni, Szent István-idézetekkel, mert jelen írás szempontjából nem ez az érdekes.

Az összes idetelepülő, Szent István német lovagjaitól az olasz vincelléreken és kun íjászokon át a szlovák parasztságon át, nemcsak kultúrát hozott, hanem társadalmi berendezkedést is. A királyok, akik idehívták őket, azt a kiváltságot kínálták, hogy a maguk szokása szerint élhettek. Betagozódásuk az adott kor magyar társadalmába együtt járt azzal is, hogy bizonyos szokások, jogosultságok elterjedhettek. Például nem lehetett volna azzal idecsábítani az evangélikus német és szlovák földműveseket, hogy itt majd a Habsburgok ellenreformációs politikájának lesznek célpontjai.

Jó bevándorláspolitikát csak hatalmában magabiztos, céljaiban határozott vezetés tud csinálni. Kell hozzá egy Szent István, aki hatalmát megszilárdítva biztos volt benne, hogy megéri neki a konfrontációt a magyarokkal az, hogy az országának olyan képességei lesznek, mint a nyugati országoknak. Kellett egy Mária Terézia, aki tudta, hogy ha az Alföld mezőgazdasági potenciáját nem használja ki, sose lesz birodalma, ezt pedig akár protestánsok tömeges betelepítése útján is el kell érni, akárhogy berzenkednek a csuhások.

A bevándorlást a Fideszt a sima populizmuson kívül azért is zavarja, mert olyan embertömeget jelent, akik a rögzülőben levő merev magyar társadalom szerkezetét lazítanák, hiszen idejön egy csomó ember akinek semmije sincs, dolgozna, pénzt keresne, esetleg bűnözne, nem érezné magát korlátozva attól, hogy ő majd valamit elveszít. Esetleg mások meg még tanulnának az eltökéltségéből.

 Konklúzió

Aki Magyarországon sikeres (mármint az országnak is sikeres) politikát akar csinálni, nagyon pontosan meg kell hogy értse az urambátyám-mutyivilágot, mert minden, amit a Fidesz csinál, levezethető ennek építéséből és ennek megvédéséből.

Gyökeres változás az ország sorsában csak akkor lehet, ha meg lehet nyitni az utat az olyan struktúrák kiépítése előtt, ahol nagyobb arányban érvényesül az, hogy az egyén jogképességét nem korlátozza a politikai hatalom.

Hogy ez nehéz, vagy lehetetlen? Ez maga a defetizmus. És egy valamit ne feledjünk. A szabadság vágyott dolog. Aki tud szabadságot adni, az bármit kérhet.