A menedzsmentről 1.: Kik vogymuk?

Posted on 2015-05-05 by professzorpizka

„Tudja mérnökúr, az régen úgy volt, hogy nálunk a LÓVÁTI-MATESZ Nyikoripari Vállalatnál gyártották régen a legjobb égigérő vasnyikorgókat, jobb volt, mint a Siemens! De aztán valahogy nem vették és vették inkább a nyugati szemetet”

Ugye hányszor hallottuk már ezt?

És ugye, hogy hányszor hallottunk fejtegetéseket a hülye menedzserekről, akik ellopják a céget, rózsaszín ingben páváskodnak, és valójában semmihez sem értenek?

A menedzsment szakma, amely képzettséget, látásmódot igényel művelőjétől. A jó menedzsment ma, 2015-ben bármilyen szervezet sikeres működésének elengedhetetlen feltétele. Sorozatunkban, amely jelen állás szerint legalább három részből fog állni, kiváló szerzőtársammal, a hozzám hasonlóan MBA diplomás Panamajack-kel igyekszünk a menedzsmenttel kapcsolatos közkeletű félreértésekből minél többet eloszlatni.

Történelmi bevezetőnkben nem megyünk vissza a régi egyiptomiakig, sőt a nemzetközi kitekintés is majd később lesz. Csak a hetvenes-nyolcvanas évek Magyarországára látogatunk.

Már vége van az ötvenes-hatvanas évek analfabéta segédmunkásait elnöki-igazgatói székekbe repítő dühöngésének, lassan mindenhova jut a már a szocializmus idején felnőtt és tanult vezető munkaerő.

A mai, menedzsmenttel kapcsolatos félreértések nagy része abból származik, hogy a magyar közvélemény, ezt a hetvenes-nyolcvanas években fellépett réteget („technokraták” ha úgy tetszik) azonosítja a menedzserekkel. Holott ezek az emberek (hacsak maguktól nem volt ilyen tehetségük, vagy nem képezték tovább magukat) nem menedzserek, hanem magas szinten képzett üzemeltetők.

Az üzemeltetés a menedzsment egyik aprócska, igaz nagyon fontos ágazata. Azon a menedzseri szinten, ahol az elsődleges feladat valaminek a működtetése, valóban sokkal többet érünk egy kicsit kevésbé kocka mérnökkel, mint egy „tiszta” menedzserrel. Tény, hogy ezen a szinten érteni kell a géphez, annak az olajfogyasztásához, az olajbeszerzés időbeni megszervezéséhez. Ha tudjuk, hogy a kettes üzemegység várhatóan szerda délután kettőkor jelenti készre a sorban következő vasnyikorgót, akkor jó üzemeltetőként szólunk, már pénteken a fuvar-részlegnek, hogy diszponálják oda szerdára a vasnyikorgó-szállító trélert, hogy a csütörtök reggeli műszak már úgy vegye át a kettes üzemegységet, hogy a szerdai délutánosok a vasnyikorgót kiadták, szerszámok a helyükön, az üzem padlója pedig olajfolt-mentesen ragyog. Ha netán tönkrement volna valami, azt a szerda esti rovancsolás során megtudjuk és csütörtök délre megérkezik a pótalkatrész.

A szocializmus gazdasági modelljének egyik jellegzetessége (és hibája) hogy élesen szétválasztotta a tervezési és a végrehajtási területet.

A fenti üzemvezetőnek nem kell azzal foglalkozni, hogy kell-e a világon bárkinek a világszínvonalú magyar égigérő vasnyikorgó. Nem kell megnéznie szakmai fórumokon, hogy a jövőben inkább a fémötvözeten kell fejleszteni, vagy a hangosabb nyikorgás előidézése a piaci trend. Nem kell elemeznie, hogy elegendő, vagy épp sok, esetleg kevés munkaórát fordítanak az égigérő vasnyikorgó előállítására, vagy lehetne fele ennyi bérköltséggel csinálni? Nem kell végiggondolnia, hogy a cég esetleg jobban járna, ha a mostani egyféle modell helyett esetleg más néven gyártana egy olcsóbb, kicsit gagyibb fajtát. Nem kellene-e a kísérleti műhelyt kiszervezni és LÓVÁTI-MATESZ Speciális Vasnyikorgási Megoldások néven és egyedi megrendeléseket teljesíteni hatszoros áron?

Vajon nem kell-e esetleg a cégnek átnézni a beszállítókat, egyiket felvásárolni, vagy épp ellenkezőleg, versenyeztetni őket? Nem kell megfelelő cégektől elemzéseket rendelni a vas árának világpiaci alakulásáról, és most mikor olcsó a vas, lekötni a jövő évi és azutáni nyersanyagigényt, mert azzal költséget lehet majd csökkenteni, anélkül, hogy embereket kéne kirugdosni. Még számtalan dolgot nem kell csinálnia, de a legfontosabb:

Nem kell információhiányos helyzetben dönteni.

A menedzser ugyanis, ha jól képezték ki, két dologhoz ért nagyon. Az egyik az információhiányos döntési helyzetek leküzdése, a másik pedig az, hogy a vállalatot a helyesen felmért cél elérése érdekében vezeti.

A hagyományos magyar üzemtani képzés ezt a két dolgot nem tanítja, mert a LÓVÁTI-MATESZ (egyébként kiváló) egykori vezetőinek a feladata nem a vázolt komplex helyzetek és döntések meghozatala volt, hanem az, hogy a rájuk bízott üzemet magas szakmai színvonalon vezessék.

A szocializmus elválasztott tervezési-végrehajtási modelljében a stratégiai döntés és az elméleti tervezés elvált a végrehajtó szinttől. Az állami vállalatok statikus szervezetek voltak, amelyeknek a vezetői nem akarták a cégeket újrapozícionálni vagy radikálisan átalakítani. Érdekük elsősorban a működés fenntartása, a status quo óvása volt.

Nagyobb probléma, hogy másféle vezetési ismereteket nem is nagyon oktattak ezekben az évtizedekben. Aki tanult vezetést, az politikai vezetést tanult, de nem tanult elemezni, az elemző nem tanult tervezni, a tervező nem tanult végrehajtani, és így tovább.

A magyar gazdaság többek között azért is zuhant akkorát a rendszerváltás után, mert a vezetői garnitúra (igen, a szuperokos „technokraták”) nem volt arra kiképezve, hogy önállóan döntést hozzon. Nem tudtak mit kezdeni azzal, hogy nem a Tervhivatal dönti el jól-rosszul, hogy a LÓVÁTI-MATESZ koncentrál arra, hogy minél olcsóbban gyártson, vagy épp ellenkezőleg rámegy a ritka és drága termékekre. Nem foglalkoztak azzal, hogy mi lesz az értékesítéssel, hiszen az se volt sose az ő feladatuk.

A rendszerváltás utáni első évtized nagyjából arról szólt, hogy kik is legyenek a magyar vállalatvezetői réteg.

A külföldről küldött menedzserek, akik nagyon nehezen tudták a vezetői döntéseiket átnyomni a létező struktúrákon? (Nem véletlen, hogy annyi zöldmezős beruházás indult akkor, és indul azóta is. Egyszerűen olcsóbb felépíteni valamit, mint hetente megmagyarázni a negyven éve főmérnök uraknak, amit akarunk. Innen ered az „ezek mindent leromboltak” mítosza)

A magyar technokraták? Ők ugyan nem, mert ha kiválóan is tudott bánni a gyárával, a fentebb tárgyalt menedzseri döntéseket kevés kivételtől eltekintve nem tudta meghozni, így fel kellett adnia az önálló működést és csődbe menni, vagy betagozódni valami multiba.

Ahogy a Szovjetunió utódállamaiban is nagyon szép karriert futottak be az egykori politikai tisztek és csekisták, úgy nálunk is nagyon sok ügyesen helyezkedő, a politikai alkukban otthonosan mozgó ember kezébe került sok korábbi állami tulajdon.

A rendszerváltás utáni idők második fele pedig sajnos arról szólt, hogy már tisztességesen üzemeltetni se ment, maradt az ügyeskedés, és a maradék felélése.

Az, hogy az üzemeltetéshez képest mi is a menedzsment, hol és hogy tanítják, hogy megy ez külföldön, és milyen aktuális problémái vannak, majd leírjuk a következő részekben.

41 hozzászólás

1. stoppos — 2015-05-05 15:50

Az egyik barátom ment el egy nagy magyar céghez megbeszélésre, ahol elmondta, hogy 10 éve foglalkozik PRINCE2 projekt menedzsmenttel. Ekkor a helyi tótumfaktum közölte, hogy itt náluk is mindenki ért a PRINCE2-höz, tavaly vezették be. Tsa-Bumm…

41 hozzászólás

Szólj hozzá