A Menedzser, Aki Nem Is Tud Esztergálni (De Ugráltatná Józsi Bácsit, Akinek A Kisujjában Van A Szakma)

Az előző rész kommentjeiben is többször felmerült a kérdés : végül is mire jó egy olyan menedzser, aki nem hogy nem hogy nem szakértője az általa menedzselt vállalat szakterületének, de igazából nem is érdekli az, legalábbis mélységében nem? Tegyük fel, hogy a rendszerváltás (bocsánat, gengszterváltás) után a nagymúltú LOVÁTI-MATESZ Kétszeres Kiváló Szocialista Nagyvállalatot megvásárolta egy nagy nyugati multi. A régi vezetés egy része nyugdíjba ment, mások kiváltak, hogy a GMK-jukkal (és az általuk spontán privatizált gépekkel) saját vállalkozásba kezdjenek. A munkások felét kirúgták, a mérnökök pedig idegesen, de kíváncsian várják az új központból ideküldött főnököt. Vajon mit tudhatnak ezek Nyugaton, hogy így lemosták ezt a százéves céget a piacról? Meg úgy egyáltalán, mit csinálnak ezek annyira jól, hogy megnyerték a hidegháborút?

“Hamarosan megkaptuk a választ : semmit. Egy nagy lópikulát tudnak ezek, nem vállalatot vezetni. Hát az új főnöknek (az egy dolog, hogy nem tud magyarul se az ostoba labanc, erre mondjuk számítottunk) fogalma sincs róla, hogy kell rendesen összerakni egy alap vasnyikorgót. Amikor Pista, a kettes számú üzemegység főmérnöke kikérte a véleményét arról, hogyan adaptáljuk a hagyományos magyar nyikorgatási technológiát a német szabványhoz, csak hümmögött, és megbízta Pistát, hogy hozzon létre egy projekt tímet a probléma megoldására. Hábazdmeg, ennyit a portás is tud, akkor neki miért nem jár a céges Merci?! Megmondom miért: ezek csak gyarmatosítani vannak itt, kellenek nekik a piacaink, a céget meg le akarják rohasztani, mert félnek tőlünk. Félnek a tudásunktól, félnek attól, hogy mi még képesek vagyunk zsírpapíron megtervezni egy komplett nyikorgató berendezést, míg őnekik számítógéppel is öt ember kell rá, mert mindegyik csak egy részfeladathoz ért. A menedzserek meg még ahhoz sem. Ezek az öltönyös majmok, tulajdonképpen semmihez sem értenek, csak ahhoz, hogy tím mítingeken süketeljenek a proaktív szinergiákról, meg a hozzáadott érték marginális profitrátájáról. Mi ilyenkor udvariasan hallgatunk (nyilván, ki kockáztatná a kirúgást ilyen hülyeségért?), aztán csinálunk mindent úgy, ahogy eddig. Teljesen fölösleges az egész, tulajdonképpen egy beszélő papagájt is ültethetnének a nyakunkra, azt legalább ki lehetne fizetni földimogyoróban. Nem is megy az üzlet, amióta átvettek minket, most már arról pletykálnak, hogy két éven belül teljesen megszüntetik nálunk a vasnyikorgógyártást, a jövőben csak Kínában legyártott nyikorgóalkatrészeket fogunk összeszerelni. A nyereséget meg persze kitalicskázzák az országból, na ahhoz az egyhez speciel értenek. Sohasem gondoltam volna, hogy idáig süllyedünk…”

Ismerős? Van olyan a tisztelt olvasóközönség körében, aki ne értene egyet legalább részben a fiktív nyilatkozóval? A helyzet az, hogy az itt leírt jelenség gyakorlatilag általános élménye mindenkinek, aki a rendszerváltás utáni Magyarországon dolgozott. A helyzet azóta csak nüanszokban változott: a külföldi vezetés mára általában csak a legmagasabb szinteken maradt meg, a középvezetőket a kilencvenes évek végén, kétezres évek elején végzett, már elvileg a nyugati üzleti módszerekben képzett ifjú titánokkal (ti tán tudtok vele kezdeni valamit…) töltötték fel, akik leginkább két dologhoz értenek: a külföldi főnökségnek angol nyelven nyaláshoz, valamint a központ utasításainak könyörtelen, a helyi dolgozók érdekeit tökéletesen semmibe vevő végrehajtásához. A magyar tulajdonú cégeknél még ennél is rosszabb a helyzet: a legtöbbször “elprivatizált” volt állami vállalat tulajdonosai főképp politikai kapcsolataikból élnek, a (közbeszerzésen vagy zártkörű pályázaton) megszerzett munkát vagy alvállalkozókkal végeztetik el bagóért, vagy szürkén/feketén foglalkoztatott, a multiknál is sokkal jobban kizsákmányolt és teljesen jogfosztott munkaerővel. A “menedzser” ezeknél a cégeknél gyakorlatilag az “unokaöcs” szinonimája, az enyhén értelmi fogyatékos, ámde nárcisztikus pszichopata Ödönkéé, aki a Csajágaröcsögei Nemzetközi Üzleti Tudományok Főiskoláján még a nyakkendőjét sem tanulta meg rendesen megkötni, viszont már az összes titkárcsaj megvolt neki. Ezek után valahol nem túl meglepő, hogy a menedzsment, mint szakma presztízse Magyarországon a politikusokéval vetekszik, és igazából nagyon kevés embernek van fogalma arról, hogy mit is jelent valójában.

Nos, a menedzsment szakma a működő kapitalista gazdaságban alakult ki, és az ottani körülmények és követelmények azok, amik hasznossá és megbecsültté teszik (ezzel rögtön meg is magyaráztuk, hogy nálunk miért nem). Piaci körülmények között egy cég sikere rendkívül sok összetevőn áll vagy bukik: természetesen a megfelelő áron megfelelő minőséget szolgáltató termelésen, de ugyanúgy a piaci igények helyes felmérésén és a termék ennek megfelelő pozicionálásán is (tehát, hogy olcsó tömegtermelők legyünk, vagy drágán minőséget áruljunk, esetleg valami egészen speciális piaci rést megcélozva kis szériában, de nagy haszonkulccsal termeljünk), ami a marketing feladata. Kell emellett megfelelő pénzügyi tudás is, ami a könyvelési és adózási ismereteken túl olyan kevésbé ismert dolgokat is magában foglal, mint a finanszírozás (miből veszünk új gépet vagy újítjuk fel az üzemcsarnokot), cash-flow és likviditásmenedzsment (ami azt biztosítja, hogy a cég akkor se menjen csődbe, ha a vevő csak két hónap múlva fizet, miközben az ÁFÁ-t már most be kell fizetni, és a munkabérek sem késhetnek), a controlling (a költségek elemzése és optimalizálása) vagy éppen az anyacég által megkövetelt rendszeres üzleti jelentések. Kell jogi osztály, amely naprakészen tisztában van a vasnyikorgógyártást érintő szabályozással, az adójogszabályokkal, a környezetvédelmi előírásokkal, a munkaügyi törvényekkel, stbstb. Kell HR, akik a hagyományos bérszámfejtésen és személyzeti politikán túl ideálisan olyasmihez is értenek, mint a megfelelő dolgozók kiválasztása, képzése, motiválása és megtartása. Nem árt ha van némi kutatás és fejlesztés. Ha a cég a nemzetközi piacokon is helyt kíván állni, akkor szükség lesz olyan szakemberekre is, akik ismerik a megcélzott piacok nyelvi, jogszabályi és kulturális sajátosságait (aminek köszönhetően például úgy tud tárgyalni egy külföldi partnerrel, hogy azt nem sérti vérig, nem csinál hülyét magából, de nem is hagyja magát átverni).

Plusz, és ez NAGYON fontos: kell valaki, aki ezt az egészet átlátja és összefogja! Az egyes területek szakemberei ugyanis természetszerűen a saját szakmájuknak megfelelő látásmóddal és szempontrendszerrel rendelkeznek, valamint az egyes funkciók érdekei sem mindig esnek egybe. Az értékesítési igazgató például minél több vasnyikorgót szeretne eladni (hiszen ettől függ az év végi jutalma, sőt lehet, hogy eleve mozgóbért kap), ezért hajlandó a komolyabb vevőknek árengedményt is adni. Csakhogy ettől a pénzügyi igazgató szívrohamot kap, ugyanis nem veszi ki magát túl jól a féléves jelentésben, hogy hiába nőtt 20%-kal az értékesítés, ha közben a nyereség meg 5%-kal csökkent. Ennek ellensúlyozására azt javasolja, hogy a költségek csökkentése érdekében bocsássanak el nyolc nyikorgófényezőt a húszból. Ami a termelési igazgatóból csinál dühöngő Hulkot, hiszen már így is az ideálisnál 15%-kal kevesebb emberrel kell elvégeztetni ugyanazt a munkát, előírt minőségben. Ha legalább felvehetne egy pár segédmunkást részmunkaidőre, miközben a kulcsembereit továbbképzésre küldi, esetleg fizethetne túlórapénzt… Szó sem lehet róla, sikítja a HR-es, hiszen már így is kimerítettük a továbbképzésre és bérfejlesztésre költhető éves keret 90%-át! Esetleg, ha megemelhetnénk a HR-büdzsét? Még mit nem! – csap az asztalra a marketinges. A pénz az ománi piacra szánt új termékünk reklámjára és bevezetésére kell, különben minek költöttünk annyit a kifejlesztésére?! És így tovább, minden álló nap, minden egyes vezetői értekezleten. Ideális megoldás általában nincs. Szűkös erőforrásokkal kell gazdálkodni egy állandóan változó környezetben, miközben soha nem áll rendelkezésre elég információ. A cég vezetőjének STRATÉGIAI döntéseket kell hoznia, vagyis a cég EGÉSZE számára legelőnyösebb haladási irányt kell kijelölnie, és azon konzekvensen haladnia egészen addig, amíg a változó körülmények irányváltást nem tesznek szükségessé. Ehhez neki nem szükséges részletekbe menően ismernie a vasnyikorgó-előállítás gyártási mozzanatait, nem kell betéve ismernie a cég számlatükrét, nem kell fejből idéznie az ománi vasnyikorgópiac éves eladási statisztikáit, nem kell név szerint ismernie az összes régi szakit az üzemcsarnokban. Minderre megvannak az emberei. Az kell, hogy egyrészt mindenhez konyítson annyit, hogy értse, miről beszélnek a szakemberek, valamint értenie kell a VEZETÉSHEZ. Ami bizony legalább annyira művészet, mint tudomány.

A nyugati menedzsment-irodalomban egyre többet beszélnek a “soft skills” fontosságáról. Ez lefordítva tulajdonképpen azt jelenti, hogy a jó menedzsernek értenie kell az emberekhez. Egyrészt képesnek kell lennie érvényesíteni az akaratát: inspirációval, példamutatással, de ha kell akár manipulációval vagy végső soron okos hatalomgyakorlással is. Ugyanakkor önmérsékletet és alázatot kell tanúsítania, meghallgatnia mások véleményét, értékelnie a teljesítményt, és kijavítania a hibákat. Olyan szervezetet és szervezeti kultúrát kell létrehoznia, ami nem gátolja, hanem előmozdítja a munkatársak közötti harmonikus és hatékony együttműködést (például nem játssza ki egymás ellen a rivális személyiségeket, hanem arra ösztönzi őket, hogy minél jobb teljesítmény nyújtásában versenyezzenek). A jó menedzser egyszerre sakkjátékos, diplomata, népvezér és pszichológus. Ha ez Superman munkaköri leírásának hangzik, az nem véletlen. A menedzseré az egyik legnehezebb, legstresszesebb és leginkább egész embert követelő szakma. Nem véletlen, hogy a kiégést “menedzserbetegségnek” is nevezik. A kiemelt fizetésért és a céges merciért bizony annak megfelelő teljesítményt is kell nyújtani. Mármint egy normálisan működő, piaci versenyen és a valós teljesítmény elismerésén alapuló kapitalista gazdaságban.

Mint már említettem ezen a blogon is, Magyarországon kevés az igazi menedzser. Annál többen vannak az Urak, akiknek “felvitte az Isten a dolgát”. Ők azok, akik ugyan megtanulták valami huszadrangú biznisz szkúlban a menedzseri zsargont, tudnak gyönyörű Power Pointokat és Gantt-diagramokat gyártani és prezentálni, tímbildingeket szervezni és ott az alkalmazottakat zsákbanfutással meg esti bebaszással hatékonyabb munkára motiválni, de igazából fogalmuk sincs arról, mi az, ami egy vállalatot valóban sikeressé tehet. Öltönyös majmok indeed…