Úgy döntöttem, a Fabula fa-bulákról posztomhoz folytatást írok. Nem is egyet. Lehet, hogy a

végén megvalósul a Politikai kémia rovat is, a Prof régen biztogat rá…

Első rész: Protesta al lettore

Úgy hozta az élet, hogy most lábadozom. Az aktuális munkámhoz tartozó, igen-igen élvezetes kocabotanizálásnak még a kezdetén beszedtem egy kullancsot, vele — úgy néz ki — a libaf…’csánat, zöldcitrom-színű szuvenírekkel jelképezett [1] nyavalyát. S mivel nem szoktam aprózni a dolgaimat, legott egy ritkább szövődménnyel együtt. No mármost.

Az egész annyival indult, hogy beszarásul fájni kezdett a hátam. A háziorvos — balszerencsémre a saját dokim helyettesítője, n+1 praxissal egyszerre — feltűnően nem tudta, mi a bajom; hadd ne mondjam végig kínos töketlenkedését. Aztán a fejem is fájni kezdett, mire ő így szólt: bizony a fájó hátizmok miatt elkezdhet merevedni a tarkótáj/nyak is, aztán akkor ott is fáj.

Végül, 11. nap, mikor már sehogy se volt jó, egy helyettem-is- tökös kolléganő eldöntötte, bevisznek a kórházba. Be is vittek, ott is fogtak, délután derekáig keresgélték, mi a gond, s kiszúrták mindazt, ami fölött a drága házibubó elsiklott, vagy amit meg se nézett/kérdezett; a harci folttól kezdve a gerincemre mért gyöngéd ütésig. (Mint később megmondták: ha arra megugrom, nagyon nagy gebasz van: agyhártyagyulladásra kell tovább keresni… Megugrottam.) Este, kiterülve, lüktető fejjel, érzésem szerint haleffal a hátamban persze óhatatlanul jött a keserűség, a miért pont én?! kérdés.

És jött a tudat, hogy az áldott kretén háziorvostól akár fel is fordulhattam volna, olyan szép simán elindított egy kiadós félrekezelés útján. Hogy az egész egy kollégán múlt, aki helyettem is volt határozott. Ha ő nem, akkor egy hét múlva már nem lábon állok sorba a felvételnél. Stb. Konstatálom tehát, hogy egy rossz orvos megtaszított a szakadék szélén.

Ebből kétféle következtetés indulhat.

Egy: Vagy — ahogyan az manapság trendi — otthagyom az egész fehérköpenyes maffiát a francba, mert most aztán láthattam: úgyis hülye az összes. Saját felelősségemre távozom, egyenesen a hegyekbe, a magamagát legendásként aposztrofáló növényfélrehatározó emberhez. Majd Ő ad nekem diólevélteát, és attól hupszi-mupszi meggyógyulok.

Hiszen a dió termésének gerezdes formájából, fehéres színéből, kemény héjából is tudni, hogy az jó az agynak!!! (Ezt nem én mondom, ez eltitkolt ősi tudás!!!! Már Hippopkrates és ZhengbongZhüng is megmondta!!!44!!)

Kettő: Vagy pedig lenyelem a történteket. Megtaszajtott az a balfék, de egy (két, három) kollégája úgy néz ki, épp idejében utánam kapott. Hanyattfekszem engedelmesen, fejem nem emelem föl másnapig. Tartom a karomat a nővéreknek (akinek tiszteletemet nyilvánítanám ki ezúton is); keressék nyugodtan a — harmadnapos spagetti szilárdságú — vénáimat. Tudom, hogy muszáj. S kivárom a hosszabbacska kúrát, mondván, itt végülis úgy néz ki, tudják, mi a baj; talán nem mind hülye, attól, hogy orvos…?

Azért írtam ezt le, mert elibém került Geréb Ágnes ügyének újabb fordulata [2], és persze a kommentek, amelyekben őt még mindig védik, az orvosokra egy az egyben mutogatva. Sőt, azonosítják az ő viselt dolgaival a liberális értékvilágot, simán rámondva az ellenvéleményre: te a jobboldali médiából tájékozódsz.

És valahogy hasonló dilemmát, kettősséget érzek mögötte, azok részéről, akik elutasították a kórházi szülést. Ami még nagyobb kettősséggé fejlődött. Majd sikerült belekeverni a politikát is. Megpróbálok egy kicsit a nagy, és egyre nagyobb női-orvosi- politikai-etikai gubanc mögé nézni. Hosszú lesz. Látszik, hogy mostanában túl sok időm volt tűnődni, de hát ezt nézzétek el nekem, kérlek benneteket.

Indulhatunk?