Rossz idők járnak a baloldalra. Meghalt ugye Fidel, meg nemrég Chavez is, így lassan elfogynak az általános iskolai oktatás mellett az ország nyomorba taszítását bevezető gyilkosok, akikért lehet lelkesedni. Az angliai Labour party romokban, Hollande alól kihullott a baloldal, nálunk meg… tudjuk mi van. Baj van.

Méghozzá olyan baj, amelyet itt, a libertariánus konzervativizmus eldugott Magyarországi fészkében is kénytelenek vagyunk komolyan venni. A fejlett nyugati világban a baloldal válságban van.

A dolgokat jelentősen leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy a mai baloldali pártok elődei olyan rétegeket képviseltek, akiknek az első ipari forradalmak során az új javakból kevés jutott. Marx észrevette, hogy a Föld, a Munka és a Tőke közül a Munkával rendelkezőket elég széles körben kizárták a Föld és a Tőke birtoklásából, és az ezzel járó politikai befolyásból. Aztán a szocialista, szociáldemokrata, keresztényszocialista és kommunista pártok, mindenütt más módon, de nagyrészt elérték az általános, egyenlő és titkos választójogot, lett Munka Törvénykönyve, szakszervezet, miegymás.

Közben örvendetesen bővültek az emberiség technológiai lehetőségei. Elértünk oda, hogy hacsak a gyerek anyja nem valami oltásellenes hülye, akkor nem az anyagi helyzet dönti el, hogy a gyerek meghal-e mondjuk diftériában vagy kanyaróban. A mezőgazdaság és az ipar forradalmi fejlődése, a világ sok részén a fizikai nyomort ha meg nem is szüntette, de jelentősen visszaszorította. Európa, Amerika fejlettebb részeiben főleg.

A baloldali pártok válságának az egyik oka tehát az, hogy – teljesen másképp, mint tervezték – a céljaik közül rengeteg megvalósult. Közben a baloldali képviselők szépen lassan a legkapitalistább országok parlamentjeiben is megszokott jelenségek lettek, az egész nyugati politika szép lassan felépült a jobb- és a baloldali pártok váltógazdaságára. A baloldali politikai elit szép lassan eltávolodott a választóitól, mivel a mindennapjait ugyanabban a rezervátumban élte, mint a jobboldali politikai elit.

Ez az eltávolodás vezet el Tamás Gáspár Miklósig, Lengyel Lászlóig, Németországban a Savigny Platz kávézóiban üldögélő vérgazdag szocdem forradalmárokig, a mindenféle Latin-Amerikai diktátorokért rajongó nyugat-európai baloldali vezetőkig. Ennek a jelenségnek a terméke a gazdag polgári családba született szocdem Javier Solana, a baloldali NATO-főtitkár, de említhetnénk Gyurcsány Ferencet is.

Ez a baloldal elvesztette a célközönségét, a mondanivalóját és a hitelességét. Nem véletlen a baloldali pártok bezuhanása, amikor az utolsó téma, az egyenlőségből levezetett kulturális nyitottság (ismertebb nevén a multikulti) a kulturális különbségeken elvérzett, és óriási károkat okozott a megmaradt baloldali erőknek.

Megint durva egyszerűsítést alkalmazva: a baloldali pártok politikai hitvallása valaminek a megszerzése volt, a most a szavazóikat elhalászó új jobboldaliaké pedig valaminek a megőrzése.

Első pillantásra tehát a baloldalnak itt semmi keresnivalója, hiszen itt nem jogokért, hanem jogok elveszítése ellen kell küzdeni, ez pedig tökéletes ellentéte annak, amit a jó öreg Marx akart. Itt a nép nemcsak láncait veszítheti.

A hagyományos nyugati baloldal balszéle és radikális része alapvetően hű maradt magához, amikor olyan rétegek felé fordult, akik még nem élték át a jogok kiteljesedését, mint az egykori nyugati munkásosztály. A kisebbségek, a melegek, a drogfüggők országonként és koronként eltérően, de mind valamilyen jogfosztott helyzetben élnek, így természetes, hogy a jogok kiterjesztésében legjáratosabb politikai erő feléjük fordul.

A törést nem is ez okozta, legalábbis nem önmagában ez. Marxnak ugyanis van egy gyengéje. Olyan mint a Moliére előtti francia dráma (vagy mint Csehov). Vagyis a modellje a szereplők egy helyen és egy időben jelenlétét feltételezi, mivel az ő idejében a globalizáció duzzadó vitorlákkal járkáló klippereket jelentett, amelyek teát és borsot hoztak Európába. Na jó, kicsit többet, de például a mindenható brit impérium sem teljesedett még ki a Kommunista Kiáltvány kiadása idején.

Szívesen olvasnám a jó öreg filozoptert arról a világról, ahol az egykori fekete munkásnegyedekben, Birmingham hosszú tégla-házsoraiban, a Ruhr-vidéken, de még Kelenföld vagy Rákospalota lakótelepein is mindenkinek van szavazójoga, jut pénz ételre-italra, és van orvosi ellátás is, hol jobb, hol rosszabb, de nem 1879-et írunk, a várható élettartam a legtrógerebb helyeken is 70 év felett van, a gyerekhalandóság is mikroszkopikus a száz évvel ezelőttihez képest.

A kizsákmányolás elköltözött a gyarmatokra, amelyek nem gyarmatok, hanem egyenrangú kereskedő felek, viszont meggyőződéses kommunisták, és látszólag az itteni tőkés elit ellenségei.

Az elméleti marxistának könnyű dolga van: a világ tőkés elitjébe – ha felveszünk egy piros színszűrős szemüveget – könnyedén bele lehet illeszteni a kínai kommunista pártot, a felhőkarcolós Sencsen, Kanton, Sanghaj moguljaihoz meg már ez a szemüveg se kell.

Csak épp a világ proletárjai nem akarnak egyesülni. Miért is tennék? A nyugatiaknak van szabadsága de nincs munkája, a keletinek végre van jövedelmező munkája (mert gyári munkásnak is jobb lenni, mint nincsetelen parasztnak, és ott ehhez még bekerítések se kellenek, mint az ipari forradalom Angliájában) és egyelőre nem érdeklik annyira a jogai.

Az elméleti marxisták azonban a baloldali pártok legszélén tengődő, hivatalos, bevizsgált, frontálisan elismert, hátuk mögött viszont hülyének tartott remeték. Vagy, egyre gyakrabban olyanok, akik hobbimarxisták.

Gyakorlati marxista nincsen, mert gyakorlati marxizmussal mostanában nem lehet választásokat nyerni. Igenám, de amivel meg lehet, az a szélsőjobboldal szellemi terméke, az egykori munkásság fogyasztására szánva.

A baloldal válságát tehát ezek okozzák. És persze az, hogy a mostani jobboldali eszmei háttér (legalábbis nyugaton) a vallási (rendszerint keresztény) és nemzeti önazonossággal együtt épül fel, míg a baloldal munkásmozgalmi gyökerei a nemzetköziségben gyökereznek. Az Internacionálé azonban olyasféle nosztalgikus emlék, mint amikor II. Erzsébetnek, egy európai középhatalom fővárosában elsorolják világhatalmi címeit.

A gyakorlati marxistának azzal kell szembenéznie, hogy ugyan megkísérlelhetné, mondjuk Budapestről, vagy a berlini Savigny-Platzról megmenteni a kínai munkásosztályt, de a választók pont ezt a kínai munkásosztályt nem szeretik, meg a bevándorlókat, akik egyrészt lehet, hogy olcsóbban fognak dolgozni, másrészt veszélyeztetik a kivívott második-harmadik generációs alapjogokat.

Azonban, minden, amit eddig írtam, csak önvizsgálatot igényel, amelyről kiváló kibeszélő workshopokat lehet tartani némi rozéfröccs fölött (a kép a látens b…baloldali aristóé) azonban a fentiek még véletlenül sem jelentik azt, hogy a baloldalnak annyi, és be kell zárni. Meg kell neki újulnia.

Előszöris meg kell vizsgálni, hogy az a réteg, amely a mostani baloldaliak nagyatyái által kivívott jogait félti, miben szenved hiányt. Mert hiányt szenved.

A státusz féltése a jóléti állam válságából is következik, ennek országonként más okai és tünetei vannak. Generális probléma az, hogy a jóléti állam nem tud mit kezdeni azokkal, akiket kizárólag a jóléti állam vonz ide, ezzel halálos veszélyt jelentve a jóléti államra, melynek az alapja továbbra is a befizetés lenne.

Felmerül jobboldalról, hogy ezeket a jövevényeket vagy teljesen ki kell zárni, vagy szelektálni kell és rászorítani őket az európai élet alapkövetelményeinek betartására (én is ez utóbbi véleményen vagyok)

A baloldal ilyen álláspontot nehezen tudna elfoglalni, ám az oktatás-felvilágosítás propagálása nem összeférhetetlen a baloldal alapértékeivel.

És itt elérkeztünk a válság egyik ősokához. Minden tudós máskorra teszi, hogy mikor érünk majd véglegesen oda, de immár érezhetően közeledünk a szingularitáshoz, a fizikai és a virtuális valóság összeolvadásához. Az urbanizáció és az egyre nagyobb mértékben a virtuális térben termelődő javak új jobbágyságot fognak kialakítani, úgy tűnik, hogy az ember alaptermészete – sok húsz évvel ezelőtti álmodozó tanaitól eltérően – nem változott meg az elménk egy részének internetre költözése által.

A klasszikus közgazdaságtani folyamatok zajlanak az interneten is (pl. oligo- és monopóliumok kialakulása, a kereskedelmi vonalak kényes pontjainak előjogokkal (ld. DMCA törvény) elfoglalása). Még a betegségek is utánunk jöttek az internetre, hiszen a mémként terjedő oltásellenesség a hagyományos biológiai vírusoknak kitett embereket eredményez.

Más szavakkal: a tudatlanság vagyoni differenciálóvá és biológiai szelekciós tényezővé lép elő. A tudáshoz való jog biztosítása lesz a jövő nagy jogszerző küzdelme. Hogy ebben a mostani baloldal fog részt venni valamilyen megújulás után, vagy majd valami teljesen új, azt nem tudom megmondani.