2017. május 10-én Tölgyessy Péter az Eötvös-csoport előadásán közölni fogja véleményét az Orbán-rendszer működéséről és kilátásairól. A Ráérünk blog szerkesztősége legalább egy fővel képviselteti majd magát az eseményen, de úgy döntöttem, hogy addig is, míg megtudjuk, hogy mit gondol Tölgyessy, én is összeírom, megpróbálom szintetizálni azt, amit az évek során Orbánról leírtunk, vagy megbeszéltünk.

Rendszer?

Az első kérdés, hogy lehet-e egyáltalán „Orbán-rendszerről” beszélni. A válasz igen. Magyarország olyan jellegzetes társadalmi-gazdasági-politikai berendezkedésben él, amelynek az országban mindenki, Orbán legádázabb ellensége is az eleme, és ez a berendezkedés jellegzetesen különbözik minden más ország politikai rendszerétől, akármennyire is csábító egyszerűen „putyinistának” vagy „erdoganistának” nevezni. Kialakulása pedig Orbán Viktorhoz köthető, és vezetőként ő is uralja. Tehát Orbán-rendszer.

Genezis

Ahogy a nácizmusnál, úgy itt is szembe kell nézni egy kellemetlen ténnyel. Orbán Viktor és rendszere nem tőlünk függetlenül történt meg. Nem csak úgy sétáltunk a tavaszi napsütésben, mikor fejünkre esett egy hangversenyzongora. Az Orbán rendszer kialakult. Ezért az Orbán-rendszer megértéséhez legalább részben át kell tekinteni a XX. század magyar történelmét, nem egészen úgy, ahogyan az iskolában tanultuk.

Modernizációs nekifutások

1. A boldog békeidők

A magyar XX. század elején javában zajlik a „boldog békeidők” amelyről oly’ romantikusan szokás megemlékezni. Baross Gábor, Eötvös József (ekkorra mindketten rég halottak) fejlődés, gőzmozdony, Ganz Ábrahám, Hatvany báró, K.u.K robog a gazdaság), minden jó, minden rendben.

Egyrészt ez csak részben volt igaz, a Monarchia nem tudta tartani a lépést a németekkel és az angolokkal, csak nem olyan ütemben maradt le, mint most. Bosznia, Bukovina, és más fejletlen területek pacifikálása még a bőségesen növekedő gazdaság erőforrásait is a kimerülésig lekötötte.

Ráadásul komoly politikai feszültségek halmozódtak. A soknemzetiségű Monarchia magyar elitje nem tudott megegyezésre jutni a nemzetiségekkel. 1892-ben a császárhoz memorandumot intéző román vezetőket csúnyán meghurcolják, és az összes többi nemzetiség is durva elmagyarosítási törekvések elszenvedője. Megjelennek azok a repedések, amelyek majd a trianoni katasztrófához vezetnek. 1883-ban lezajlik a tiszaeszlári per is, az országgyűlésbe több cikluson át bejut Istóczy Győző antiszemita pártja, előrevetítve a későbbi eseményeket.

Az első világháború Ferenc József megreformálatlan Monarchiáját kivérezteti és szétrobbantja. Kossuth Lajos Kasszandra-levele valósággá válik, és egyben biztos lesz az, hogy Magyarország szűkebb nemzetközi környezete nem egymással partnerségre törekvő és gazdasági integrációt építő tartományokból fog állni, hanem egymás létét nagyon sokáig tagadó és egymással ellenséges viszonyban álló nemzetállamokból.

2. Bethleni konszolidáció: haladás helyett keserves talpraállás

A trianoni katasztrófa után teljesen kifosztott ország maradt hátra, amelynek a közjogi rendszere is megrendül. A tanácsköztársaság bukása után a győztes hatalmak is felismerik, hogy Magyarországnak biztosítani kell a létét, különben a Kárpát-medencét nem meggyengítik, hanem a Balkánhoz hasonló tűzfészekké változtatják. Jön tehát Horthy, a király nélküli királyság, és olyan vezetés, amely azzal van elfoglalva, hogy a szétzüllött országot konszolidálja. A kormányzati szintű modernizációs tervek jó időre feledésbe merülnek.

Közép-Európában hatalmi vákuum jön létre, amelybe teljesen természetesen nyomul be a Harmadik Birodalom. A hitleri Németország Lebensraum-igénye teljesen racionális igény, amelyet az is igazol, hogy napjainkra az egykori Lebensraum, mint német gazdasági érdekszféra megvalósult. A különbség az, hogy nem Gauleiterek, hanem a soft power a hatalomgyakorlás módja.

A második világháborús német tervek, és a hozzájuk bilincselt magyar tervek is katasztrófára voltak ítélve és ez a katasztrófa be is következett.

3. Kádár: elit nélküli országtól a féltudású elitig

Régebben már írtunk arról, hogy 1944 és 1956 között az összes progresszív társadalmi réteget Magyarországon vagy kiirtották, vagy elűzték, vagy romlásba kergették.

1956 után olyan ország áll elő, ahol megint konszolidálni kell, úgy, hogy a modernizáció minden addigi vezető társadalmi erejét, a módos paraszttól kezdve a zsidó iparoson, a sváb kocsmároson, a képzett alispánon át a világlátott arisztokratáig, kiiktatták.

A hatvanas évektől Kádár konszolidál, de így is évtizedek telnek el addig, amíg a tanárképző főiskolák és agráregyetemek újra kellő mennyiségű értelmiségivel töltik fel a magyar vidéket. Ez az elit, noha sok gyökere visszamegy a háború előtti elitbe, eleinte nem képes betölteni  fejlesztő-haladó szerepét. Hosszú idő után mostanában tűnik fel olyan politikai erő, amely nagy számban tudhat a soraiban 2-3. generációs fiatal értelmiségieket.

Rendszerváltó erők

De térjünk vissza ’89-be. A rendszerváltásnak olyan ország fut neki, amelyben a kádári erőltetett modernizáció nagyon sok dolgot megoldott, de a társadalmat magát nem modernizálta, a magyar vidék olyan feszültségekkel terhelt, amelyeknek a gyökerei száz évvel korábbra nyúlnak vissza.

A rendszerváltásnak nekifutó értelmiségi elit elittudata is különböző traumákon és kompromisszumokon alakul. Az MDF környékén az engesztelhetetlen kommunista-gyűlölők mellett feltűnnek horthysták, sőt hungaristák is. Az MSZMP nagy öregjeit az ifjú technokraták igyekeznek háttérbe szorítani. Harmadik erőként a budapesti, egykor polgári gyökerű értelmiség tűnik fel, és állítja magáról, hogy a a felvilágosult nyugati eszmék magyarországi letéteményese. Róluk itt írtam bővebben.

A fiataloknak sehol se volt hely. Az MSZP ifjú KISZ-esei elmúltak 30 évesek, több évtizedniy pálya van még előttük. Az MDF derékhada a hatvanas éveiben jár. Az SZDSZ mellett ugyan feltűnnek fiatalok, de 1994-re Orbán Viktor számára világossá válik, hogy liberális pártként a Fideszből soha nem lesz semmi. Sokan Tölgyessy Péternek tulajdonítják azt a váltást, amely megindítja a Fideszt a jobboldal irányába.

A döntés teljesen logikus, ugyanis az MDF-ről kiderül, hogy kormányzóképtelen, a múltban élő párt. A liberális, polgári eszmékről pedig kiderül, hogy normális polgárság hiányában nincsen valódi célközönségük. A magyar társadalom, elsősorban vidéken, olyan jellegzetességeket mutat, amelyeket a nyugat-európai politikai fejlődés évtizedekkel korábban elhagyott és 1968-ban formálisan is lerázott magáról.

A politikus természetes hatalomvágya tehát olyan pályára teszi a Fideszt, amely 1998-ban robbanásszerű sikerre vezet. Torgyán segítségével sikerül megszólítani a vidék jobboldali gondolkodású szavazóit. A Ratkó-unokák generációjának pedig meg lehet tenni azt a fontos ígéretet, amelyre annyira vágynak. Az MSZP-SZDSZ koalíció ’80-as években ragadt szemlélete helyett modernizációt és európaiságot ígérnek.

Az első bukás

2002-ben az orbáni kísérlet megbukott. Orbán már ekkor levonta a konzekvenciát, ideje, hogy 15 évvel később az ellenzéke is megtegye ugyanezt.

A 2002-es bukás egyik oka az, hogy a torgyáni-nép jobboldaliságot nem tudták összeegyeztetni az Európai Unió felé haladó országgal. A legrosszabb dzsentrik módjára basáskodó kisgazda miniszterek a kormány lágy altestének bizonyultak, ahova egy Gálvölgyi János vagy egy Kern András bármikor megerőltetés nélkül tudott szúrást bevinni. Utoljára magyar kormányon ezelőtt Békeffy idejében mertek nyíltan röhögni.

De legalább ilyen fontos ok az is, hogy a baloldal körül csoportosuló értelmiség ellenséges volt Orbánnal szemben. Ennek az értelmiségi rétegnek hagyományosan, Kádár óta előjogai voltak, hiszen ők voltak az európai fügefa levél a szovjet típusú diktatúra előtt. A modernséget, az európaiságot a saját privilégiumukként kezelték, és egyre csökkenő mértékben ugyan, de a mai napig meg tudják a Nyugatot etetni azzal, hogy ők itt országos jelentőségű, progresszív erő, holott rég nem azok. Portékájuk, a sima érintkezés lehetővé tétele a nyugati partnerekkel, jelentőségét vesztette (Orbán szemében mindenképp).

Teljesen érthető, szakmailag és emberileg is, hogy Orbán újítani akart, és nem akart a szoci technokrata háttéremberek rabjaként kormányozni. Megtanulta azonban a leckét: „a szakértelem bolsevista trükk” vagyis az ő pártja soha nem lesz a magyarországi okos párt.

2006: küzdelem helyett háború

A 2002-es bukás után nehéz volt felállni 2006-ra, és 2006 májusa óriási katasztrófát hozott. Kiköltekeztek, nagyon durva kampányt csináltak…és vesztettek. Gyurcsány Ferenc személyében egy Orbánnál is nagyobb populista jelentkezett, és az MSZP a vezetésével nem válogatott az eszközökben.

A Fidesz bukott párt volt, úszott az adósságban, fenyegetett a szétesés veszélye.

Mennyei mannaként hullott alá az öszödi beszéd. Nem tudom, hogy ki szivárogtatta ki, de nagyon kapóra jött annak az Orbán Viktornak, aki akkor élet-halál harcra kényszerült a baloldallal. Sokan hajlamosak elfelejteni, de az addigi élni és élni hagyni szabályait Gyurcsányék rúgták fel. Ha volt is valamilyen nagyvonalúság Orbán Viktorban, annak itt lett végleg vége.

Az azóta eltelt éveket ez, a mindent a hatalomnak alárendelt célelvűség határozza meg. Az öszödi beszéd után, az önkormányzati választásokon a Fidesz ölébe hullottak a vidéki városok, és iszonyatos összegű kötvénykibocsátásaik segítettek rendezni az adósságokat, Simicska Lajos vaskézzel rendbe rakta a pénzügyeket.

Kapóra jött nekik az is, hogy Gyurcsány Ferenc, miután megbukott, még két évig nem mondott le. A közben beütő gazdasági válsággal együtt ez már elég volt ahhoz, hogy megroppantsa, szétzüllessze, béna kacsává tegye a kormányt. Akik akkoriban a politika közelében voltak (én ott voltam) mind emlékezhetnek arra a végtelen impotenciára és züllöttségre, amely az MSZP-SZDSZ koalíció utolsó éveit jellemezte. Közben a Fidesz elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy az ügyészség feletti kontrollt már ellenzékből megszerezze, és ezzel végképp biztossá vált, hogy mindenről Orbán Viktorral kell tárgyalni Magyarországon, minden üzlethez Simicska Lajos beleegyezése (is) kell.

Így következett el a 2010-es választás. Arról, hogy mi és hogy épült ki, arról a következő részben írunk.