A cikkben szereplő történet jól illusztrálja, hogy mi is a probléma a Tajgetosz (a Magyar Idők szerzőjének üzenem, hogy ez bizony helyes így leírva) becenévvel illetett törvénnyel.

http://hvg.hu/elet/20170615_A_mi_esetunk_szamtalan_gyerekkel_megtortenik

Éppen azon dolgozunk, hogy a nagyobbik gyereket óvodába írassuk be. Annyit érdemes tudni, hogy kivártuk a kötelezően betartandó korhatár (trükkel hosszabított) legfelső küszöbét egyszerűen azért, mert volt arra lehetőségünk, hogy saját erőből megteremtsük számára azokat a körülményeket és közösséget, amit a korszerű pedagógiai elvek hirdetnek, illetve a feleségem óvoda- és iskolapszichológusként eléggé jó rálátással bír az okatatási intézmények mindennapjait illetően. Hát röviden: nincs tőle elragadtatva, és ez több száz gyerek és vagy féltucatnyi intézménnyel végzett munka során megszerzett tapasztalat eredménye, nem valami mostanában divatos kattanás.

A kölökről annyit érdemes tudni, hogy teljesen egészséges, de koránt sem átlagos gyerek, ami annyit jelent, hogy sok tekintetben koránál jóval fejlettebb – ilyenek pl. az intelligenciával kapcsolatba hozható képességek, illetve a fizikai tulajdonságok, úgy mint koordinációs képességek, meg hasonlók – más tekintetben meg teljesen átlagos. Eléggé érzékeny és nehezen megnyugtatható, illetve óriási a mozgásigénye. Az utóbbi pl. időnként az őt szemlélő hirtelen megőszüléséhez vezethet, mert az egy dolog, hogy állandóan futkározhatnékja van, de már két és fél éves korábban se volt gond neki felmászni egy fa tetejére, vagy egy két méteres kerítés sem igazán akadályozta a szabad mozgásban, azóta meg fejlődött. A bukfencezést pl. nem tanítani kellett neki, feltalálta. Én ezt soha nem erőltettem, csak engedtem. Sőt, nagyon sokáig nem mondtam el neki, hogy szikla- és hegymászó voltam, de úgy tűnik, ez nem ettől függ. Általában azok a gyerekek, akiknek jobbak a szellemi képességeik, mint az korukból következne, sok esetben mozgással késztetik a még részben fejletlen testüket az agy számára szükséges oxigén előállítására, tehát a jelenség nem éppen megmagyarázhatatlan. A lényeg, hogy a gyerek egyáltalán nem átlagos kihívás annak ellenére sem, hogy kutya baja. Mindenféle vizsgálatra elhurcoltuk, hogy akkor nem hiperaktív-e, esetleg UFO, vagy ilyesmi. Nem az. Keretekre van szüksége (néha inkább ketrec jut eszembe), ami nyilván az otthoni meg az intézményes körülmények között eltérőek. Nos, ez a jelenlegi oktatási rendszerben már okozhat gondokat, az óvoda, iskola választást pedig mindenképpen megnehezíti.

Volt szerencsék hasonló korú gyerekek rendszeres társaságát élvezni, amiből az derült ki, hogy egyszerűen a mai világban sokfélébbek a gyerekek, hiszen sokkal változatosabb körülmények között nőnek fel. Láthatóan vannak olyanok, akik a miénkhez teljesen hasonlóak, vagy éppen nagyon eltérőek, és vannak olyanok, akik valóban speciális nevelési igényűek.

Valahogyan figyelembe kéne venni azt, hogy ma már szerencsére egy szülő eldöntheti, hogy kendőben hordozza a gyereket, esetleg babakocsiban tolja, ad neki cumit, vagy éppen úgy gondolja, hogy az nem előnyös bizonyos szempontból. Állatkertbe cipeli rendszeresen, vagy éppen kézműves foglalkozásokra stb. Az eredmény is ennek megfelelően lesz valamilyen.

Jó esetben a szülő megpróbál minél szélesebb szeletet megmutatni a gyereknek már egészen kiskorában a világból, de gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy végül mindig arra súlyozódik a program, amire éppen a gyereknek és a szülőnek is igénye van. Ráadásul azért nem minden családnak egyformák az anyagi és más lehetőségei. A mi esetünkben volt, hogy minden hétvégén az állatkertbe mentünk, mert a sörényes hangyászt kellett meglátogatnunk, máskor meg a Pagony könyvesboltba kellett állandóan benézni egy órácskára, vagy éppen szerelni, fúrni, faragni. Az egyetlen szempont az volt, hogy nem tukmáljuk a gyerek fejébe a tudományt, mert egyébként is olyan mértékű a világ megismerésének vágya benne, hogy enciklopédiával kéne a hóna alatt járni az embernek, ha ki akarná azt elégíteni. Amire még rájöttünk, hogy nem nagyon van olyan, hogy életkornak megfelelő érdeklődés. Marha sokat nyüglődtem azon, hogy egy három évesnek hogyan lehet arra válaszolni, hogy milyen a földrengés, meg hogyan lesznek a hegyek, illetve mi az a földrész, vagy hogy van az, hogy a Föld nem lapos. Azt nem lehet mondani, hogy hát ehhez túl kicsi vagy, vagy valami ilyesmi. Szerencsére geológia meg földrajz témában is van elég könyv kéznél, meg hát az internet sokat segít. Ekkora gyereknek persze ezek teljesen elvont dolgok, hiába szemlélteted, magyrázod. Már nagyon lefáradtam attól, hogy hetek óta ez a téma, amikor egyszer sétáltunk vele kettesben, hosszú csend után, minden bevezetés nélkül megszólalt. Papa, a Föld gömbölyű, de csak messziről. Utána elkezdett a vulkánokról, láváról, hegyekről értekezni, mégpedig eléggé korrekt megközelítésben.

Az ilyen esetekből az ember számára néhány dolog világossá válik. Egy gyermek felnevelése, okítása mindig kísérlet, aminek késleltetve látjuk az erdményét. Az emberi elme valami egészen csodálatos módon működik. Raktároz, analizál, rendszerez, szelektál stb. és ha nem baszogatjuk a tulajdonosát, hanem egyszerűen támogatjuk, akkor is összerakja magában a tudásnak felfoghatatlan szintjeit. Nem kell különbb motiváció annál, mint hogy a világ baromira érdekes. Viszont rohadt nagy meló kiszolgálni egy rohamosan fejlődő neuron halmazt.

Az egyik gyerek négy évesen el tud olvasni egy csomó dolgot, a másik meg felsorolja neked Afrika ismertebb állatait, a harmadik meg alapműveleteket old meg. Kezdetben nagyon eltérő területeken, eltérő ütemben fejlődnek.

Amit azért fontos megemlíteni az a nyelv, ami a gondolkodás eszköze, tehát nem mindegy, hogy a gyerek milyen nyelvi környezetben cseperedik fel. Nyolcvan szóból álló készlettel lehetetlen kielégíteni a kiváncsiságát, tehát az a gyerek, aki ilyen környezetből kerül az oktatási rendszerbe valóban hátrányos helyzetből indul. Viszont az, hogy pontosan mikor tanul meg olvasni, vagy számolni már korántsem annyira fontos, mint amennyire a mai oktatási rendszerekben ez elvárt. Ahogyan az sem, hogy minden területen egyenletes teljesítményt nyújtson folyamatosan. Ha egyénenként más ütemben is, de képesek felszedni azt a szükséges tudást, amit egyébként elvárnak tőlük.

Természetesen itt vannak azok a gyerekek, akik soha nem fognak minden területen kiválló teljesítményt nyújtani, esetleg semelyiken sem, viszont ettől még számos területen kimagasló vagy bőven elegendő eredményt érhetnek el, de ami a legfontosabb, hogy tökéletesen tudnak integrálódni a társadalomba, boldog és sikeres felnőtt vállhat belőlük abban az esetben ha biztosítják számukra azt a lehetőséget, ami egyébként jog is egyben, a minőségi oktatáshoz való hozáférést.

Természetesen tökéletes oktatási rendszer még nyugaton sincs, nemhogy nálunk. Ami viszont van, az hatalmas tudás és ismeret ezen a területen. A XXI. Századra a pszichológia, pedagógia, szociológia és minden olyan tudományág, ami az oktatással összefügghet óriási tudást halmozott fel. Világviszonylatban is méltán elismert szakembereink vannak, és még mindig van jó pár eltökélt és tapasztalt pedagógus, akinek érdemes lenne hallgatni a szavára. Tehát ha az ideális oktatási rendszer egyelőre utópia is, azért még maga az idea nagyon szépen megfogalmazható, ahhoz meg lehet viszonyulni.

A törvény hibája tehát első sorban az, hogy a szakma egy része ki lett zárva a megalkotása körüli vitából, így éppen csak a körülmények reális ismerete és az arra vonatkozó megoldási javaslatok hiányoztak ahhoz, hogy használható legyen.
Hiába vannak benne olyan irányvonalak felvázolva, amikkel egyett lehet érteni, ha figyelmen kívül hagyja, hogy ehhez a gyógypedagógiai, fejlesztőpedagógiai és iskolapszichológiai szolgálatokat is a világűrbe kéne fejleszteni, mégpedig azonnal.

De talán a legfőbb probléma eléggé hasonló, mint a gyerekvállalásnál is. Egyszerűen az állam nem áll mögötted. Egy szimpla szüléshez vagy 60 könyvet kell elolvasnod a legaktuálisabb tudományos munkákból, de ehhez te nem kapsz útmutatást, minden információ és tudás partizán módra terjed félig megőrült szülők és néhány teljen dilis szakember jóvoltából.

Az óvoda, iskola választásnál már inkább száz fölötti a „kötelező” irodalom, de a hagyományos, állami rendszereken keresztül semmilyen információ nem jut el hozzád.

Oké, nekünk ez nem gond, bár azért eléggé fárasztó kimazsolázni a sok szar közül a gyémántot. De mi van azzal a szülővel, aki életében nem olvasott el 50 könyvet, vagy nem tudja felhívni a nevelési tanácsadó vezetőjét, mert véletlenül nem az ismerőse? Annak a gyereke a sors kezére van bízva.

Nagyon nem akartam pártpolitikát belevinni, de amíg a gyerekvállalás témája a családbarát kormányunk alatt annyira mainstream, hogy nekem kell magam szarul érezni, hogy CSAK kettő van, addig a gyereknevelés annyira underground tevékenység, hogy a chemtrail rajongók is nagyobb társadalmi és állami elfogadottságra számíthatnak.

Fontos még pár sorban megemlíteni a szülői felelősséget. Általánosan elterjedt érv, miszerint „mink is felnőttünk valahogy, oszt itt vagyunk”.
Hát ezt abban az országban, ahol a mentális betegségek és az alkoholizmus tekintetében is viszonylag komoly helyezéseket tudunk produkálni, az olvasási és szövegértési képességeink meg a béka seggét alulról súrolják, nem tudom érvként elfogadni. Frusztrált és elbaszott generációk követik egymást jó ideje. Egyrészről a gyereknevelés akkor is szülői feladat, ha ezt a korábbi generációk széles körben leszarták, vagy derékszíj használatra egyszerűsítették le. A tudomány jelenlegi nézetei szerint ez sokkal összetettebb annál, mint hogy a tenkitélyelvet alkalmazva egyszerűen elérjük, hogy a gyerek azt csinálja, amit szeretnénk. Ez a pedagógia gyakorlat most érik be igazán, amikor azt látjuk, hogy szinte egy teljes nép szótlanul hagyja egy kis fejsimogatásért cserébe, hogy az emberi lét legalsóbb szintjéig alázzákés pusztítsák.

Ha valaki nem fél attól, hogy a gyerekei boldogabak és sikeresebbek lesznek nála, akkor kénytelen tenni érte, mert jobb világ csak akkor lesz, ha igény van rá.

Kürti T.

(A forradalmi hevületnek köszönhetően kicsit késtünk Noirp cikkének publikálásával, de szerencsére olyat soha nem ír, ami ne lenne örökérvényű. A csorba ezennel kiköszörültetett.)

Az „ékszerdoboz” jellegű kisvárosban, ahol élek, igen jól berendezkedett a NER. Mást nem is vártam, lévén a rendszer maga is eléggé provinciális, önelégült és színpadias. 2014-ben lezajlott az önkormányzati választás, befutott az addig is regnáló polgármester; papírforma.

Pár hónappal később aztán a környékembeli két utcán szövegkiemelő filcekkel írt A4-es plakátok jelentek meg. „H…s! (a polgármester neve) Padokat ígértél!” „H…s! Hol vannak a padjaink!?” Aláírójuk a fájós lábú Durman, vagy pedig Durman és társai volt. (Lám, már nem emlékszem, egy vagy két n-nel. Elég ciki.) Én bizony elsőre kiröhögtem a plakátokat, nemkülönben a fájós lábú Durman(n)t. Mondván, naiv népek, cseszhetitek a padjaitokat; a szavazatotokkal kitüntetett zsentlmen és párttársai a meglevőket is hazaviszik szalonnasütéshez, ha úgy szottyan úri kedvük.

Aztán 2015 végén vagy 2016 elején azokban az utcákban, ahol a plakátok voltak (elég soká bírták különben) felállítottak legalább két vagy három padot. (Egyiken magam is eltohonyáskodtam ’16 nyár végefele, mert olyan rosszul voltam, hogy nem bírtam egy svunggal megtenni 400 lépést hazáig.)
Mit tagadjam, anno nagyon megdöbbentem, mikor először megláttam a – béna helyre, főút mellé, de mégiscsak felállított – padokat. S akkor magamban bocsánatot kértem a fájós lábú Durman(n)tól, illetve társaitól.

Tegnap pedig újra eszembe jutott a fájós lábú Durman(n), meg a magamban-bocsánatkérés – míg arra vártunk, hogy Káder János aláírja-e (persze aláírta), és körülöttünk bugyborgott a lex CEU által elszabadított közjogi-történelmi elmebaj. Miért is?

Azért, mert a fájós lábú Durman(n) nem volt rest, és választott – nagyon hangsúlyozom: választott – vezetőjén számon kérte a korábbi ígéreteket. A legelemibb állampolgári jogával élt mindazon jogokból, amit egy parlamenti demokráciában definiálni lehet. Morcos UV-sárga szövegeivel a választott tisztségviselők fölött gyakorolt civil kontrollt. Hogy ennek tudatában volt-e? Nem tudom. De csinálta.

Ezért, azt gondolom, minden tiszteletet megérdemel, mert olyasmit művel, amit a blogban már régóta hiányoltunk.

Mélyen meghajolok tehát a fájós lábú Durman(n) előtt és ajánlom őt ismeretlenül is mindenki figyelmébe.

Ajánlom például – az Ürge-Vorsatz featuring Lukácsi Katalin-poszt után – bármilyen, a NER-t váltani kívánó alternatívának, amely komolyan gondolja ezt a megerőltető sportot. Mármint ezt a parli-demo-izét mindenféle jogkörökkel, légfékekkel meg tárasúlyokkal, a kényelmes „car kazál” és „jaj, bárcsak Sztalin elvtárs tudná…” helyett. Megkockáztatom, hogy az ingerült, de energikus kispolgárral nyernek annyit, mint a Párt épp aktuális Mária Magdolnájával, már persze ha komoly aktivitásra utaznak és nem píár-értékre.  Ajánlom továbbá Durman(n) urat az akadémiai szféra mindazon nagyjainak figyelmébe, akik a mai napig nem szólaltak meg érdemben. Mert azt gondolom, aki fél megszólalni a padjaiért, annak egyszer elveszhet a katedrája. Elveszik, mert elveszik. (Elveszik, mert elvehetik. Tovább is van, mondjam még?)

Ennyit szerettem volna, aztán most már ballagok hazafele. Útközben majd leülök egy kicsit a fájóslábú egyik padjára, elgondolkodni egy kicsit. Van min.

Noirp

Hát nem mondom, hogy túl ritka alkalom volt az általános iskolában, amikor sikerült megakasztani az óra menetét valamelyik cimborám közreműködésével. Azt sem állítom, hogy ez sokszor nem volt teljesen felesleges és haszontalan. Most egy olyan pillanat jutott eszembe, ami mindössze csak azért nem sorolható a hasznos rendbontások közé, mert a poénon rajtam kívül mindösszesen a padtársam nyerített fel vigasztalhatatlanul.

1987-ben (vagy 86-ban?) történt egy földrajz órán, hogy a tanár nagy átéléssel magyarázta a saját zsírjába éppen a közeli jövőben belefulladó imperializmus kizsákmányoló jellegének sajátosságait, mire a padtársam – akinek az édesapja azon kevés szerencsések közé tartozott, akiknek a szocializmus közepette is volt lehetősége külföldön, ebben az esetben Kuvaitban dolgozni – annyit mondott: ÉN AZT AKAROM, HOGY KIZSÁKMÁNYOLJANAK. Halkan mondta ezt, csak én hallottam. Sajnos.

Azért ugrott be ez a sztori, mert pár napja volt szerencsém a Berlini Magyar Nagykövetségen részt venni egy szakmai-tanácsadói előadássorozaton. A téma a német-magyar gazdasági kapcsolatok, azon belül is a vállalkozói szerződések (Werkvertrag) volt. Hát ez ugye egy eléggé száraz, politika mentes nyüglődés kellett volna legyen. Nem volt az.
Több megközelítésből, több cikket is lehetne erről írni, de most én egyetlen dolgot szeretnék ebből kiemelni (aztán majd meglátjuk). A szocializmus szelleme még mindig kísért.

…és nem csak nálunk, Németországban is, de ez elsősorban az ő dolguk, megbirkóznak vele. Annyit azért elárulok, hogy a baloldalt (ez alatt elsősorban a volt NDK területein ügyködő politikusokat kell érteni) azért jellemzi valamiféle romantikus vonzalom az elmúlt rendszert illetően, de ez nem hasonlítható ahhoz, amit Magyarországon, a magyar fejekben lehet tapasztalni.

Mert hogy… A magyar fejekben az elmúlt rendszer (ami sajnos nem múlt el, sőt hamvaiból támad fel éppen) nem csak egy rossz emlék, hanem egy pavlovi reflex is egyben. Nem kell nagy hiányosságra gondolni, de azért bizony ez óriási gátja annak, hogy az unióban rejlő lehetőségeket maradéktalanul kiaknázzuk. Gát annak, aki egyáltalán megpróbálja, tragédia annak, aki még idáig sem jut el. Turáni átok, amit a saját magunk fejére szórtunk és azt gondoljuk, jól áll nekünk. Senkit nem érdekel.

Mert hogy… Az előadásokon felszólaló előadók, illetve a jelenlévő magyar és német vállalkozók esetében érzékelhető volt egy olyan mintázatbeli különbség, ami nemzeti hovatartozás alapján rendeződött két különböző, de szerencsére azért egymást valamennyire átfedő halmazba. Na most ugye olyan résztvevő nem volt, aki ne lenne valami módon haszonélvezője a német-magyar gazdasági kapcsolatoknak. Nem volt ott Klára, Tibor és a Editkenéni sem. Pedig ők is fontosak ám, szavazati joguk is van. Ezt se fogják elolvasni, de azért le kell írnom. Sőt, mindenkinek azt ajánlom, ne foglalkozzon (ne túlzottan) a hallgatóközönséggel, csak beszéljen.

Mert hogy… Egy egyébként teljesen objektív problémára jellemzően más a német, más a magyar problémamegoldási stratégia (a magyar nem az). A német előtt a cél lebeg, keresi a helyzet pozitív oldalait, kutatja a lehetőségeket. Neki is elgurul a gyógyszere időnként, de egészen más okból kifolyólag, mint ahogy azt hazai pályán megszokhattuk. Ami ennél is fontosabb, nem veszíti szem elől a célt. Ezzel szemben a magyar sokszor a probléma észlelésétől két lépesben jut el annak megoldhatatlanságáig. Példa…

„EZT A TÖRVÉNYT NEM AZ ÉN KÖZVETLEN HASZNOMRA HOZTÁK!!! KÁR IS EZZEL FOGLALKOZNI, SEMMI ESÉLYEM.”

Abba most nem akarok belemenni, hogy dehogynem, ezt a törvényt pont ezért hozták. Abba viszont igen, hogy miért várja el bárki, akit nem Mészárosnak hívnak, hogy az ő személyére paraméterezzenek törvényeket? Pláne miért pont egy másik országban? Addig, amíg nem a Mészárosokkal van baj, hanem azzal, hogy minket pont nem így hívnak, ne pofázzunk már itt se unióról, se demokráciáról, se piacgazdaságról. Sőt tovább megyek, a Putyin, Abramovics vezetéknevek még ritkábbak mifelénk*, tehát kicsit visszább a romantikával is.

Az okítás annyi lenne, hogy essen már le a tantusz, hogy Magyarország az Európai Unió tagja, amely egy közösség. Nemzeteké. Ennek szellemében születnek nem csak az uniós, de a tagállami törvények is. Jó esetben. Addig kéne ezt megemészteni, ameddig ki nem zárnak minket (nem fognak), vagy ki nem kormányozzák a gyorsnaszádot olyanok, akiknek ez közvetlen érdeke (van rá esély, reális).
Tudomásul kell venni, hogy európainak lenni kihívás, ahogy embernek is. Birkának lenni meg egyáltalán nem az.

(Azért nem mentem bele részletekbe, nem említettem személyeket, mert alapvetően mindenkire, aki jelen volt a rendezvényen igaz, hogy európai polgár a szó legnemesebb értelmében. Az egyetlen baj velük, hogy összesen harmincan voltak jelen, amin azért rendesen meglepődtem.)

Kürti T.

*ez a kifejezés kizárólag vidéki iskolaigazgató-helyettesek kedvéért került ide.

Amint láthatjátok, sikerült összehoznunk első, de reményeink szerint nem az utolsó számát a Diétás Magyar Múzsának. A kósza gondolat és a megjelenés között mindössze két hét telt el.

Kettő olyan hét, amit én személy szerint többször nem szeretnék átélni. És itt elsősorban nem az éjszaka és hajnalban, másodállásban kovácsolt magazinunkra gondolok, hanem mind arra, ami a magánéletemben történt. Ezt most nem részletezem, részben ismeritek. Ez a magazin nem kis mértékben járult hozzá, hogy épp ésszel kibírtam az elmúlt időszakot. Jó döntés volt belevágni a gyermekvállalásba.

…mert hogy szerző társaimmal szültünk egy közös gyermeket. Panamának és nekem ez szám szerint a harmadik, a többieknek pedig az első. A „többiek” alatt új szerzőtársunkat, Széplábi tanár urat is kell érteni, akit pálinkázás keretein belül végre sikerült rávenni a közös munkára (Hát már csak ezért érdemes volt belevágni). A tanár úr azon túl, hogy a kritikai gondolkodás és a racionalizmus élharcosa, jól kompenzált humanista (hehe), az egyik legkiválóbb író, aki nyomokat hagy maga után a virtuális térben. Olvassátok, ahol (tetten)éritek!

Visszatérve a gyermekre, annak születésének pillanatára, nem volt az éppen komplikációktól mentes. Alapvetően egészséges, de azért picit koraszülött. Magán viseli ennek minden jegyét és következményeit. Kicsit nagyobb odafigyelést, gondoskodást igényel szerencsésebb körülmények között világra jött társainál (azért sem írom le a gyermekbetegség kifejezést). Hogy csak egy példát említsek, az egész ötlet onnan származott, hogy akartam valamit csinálni nagybátyám emlékére, aki akkor még meg sem halt (azóta sajnos igen). Ehhez képest az ehhez illő ajánlás teljes egészében kimaradt a magazinból. Nem baj. Én tudom, ő tudja.

Szavakba öntött (betűbe vetett), de még csak megfogalmazott ars poeticánk sincs. Ha van bennünk egyáltalán közös vonás, akkor az a kultúra iránti elkötelezettség, a tenni akarás. A legnagyobb problémának azt tartjuk, hogy a kultúra ellen teljesebb a társadalom „átoltottsága”, mint a kanyarót illetően. Ebből Lényegében az ország minden búja és baja levezethető. Tenni kell ellene. Harcolni. Ez a mi munkánk; és nem is kevés. (http://magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/jozsefa/adunanal.htm)

most már nem csak Pizkának, de nekem is van kávézós fotóm

Ami viszont a ti feladatotok lenne…

Azon túl, hogy osszátok, terjesszétek a magazint, kritikával is kellene illetnetek, tartalmi és formai szempontból egyaránt. Én számos magazint terveztem, illusztráltam, tördeltem stb. Viszont egyike sem volt digitális platformra tervezve. Egyelőre nem is volt időm beleásni magam ebbe a világba, de az elsőre is látszik, hogy teljesen más megközelítést, szemléletet követel meg az embertől mint a print felhasználásra készülő tartalmak. Na, pont ebben témában ki tudom művelni magam a következő (várhatóan május elsején) megjelenő számig, de minden másban segíthettek nekünk.

Olvassátok, kritizáljátok!

Kürti T.

A Diétás Magyar Múzsa első számát bámulja a monitoron a nyájas olvasó, vagy esetleg már ki is nyomtatatta, nem tudom. Utóbbi esetben majd hajtogasson belőle
valamit olvasás után.

Márczius idusán Petőfizni szokás, mert Petőfi lángolt, perzselt, úgy vigyázzatok, szifiliszt ragaszt Ady Endre rajtatok!

A Ráérünk blog, mint mindenben, itt is különcködik. Csokonai Vitéz Mihályra emlékezünk. A jó öreg CSVM ugyanis amellett, hogy nagyszerű költő és hitszónok volt, kilátott a Kárpát-Medencéből. Tudta, mi újság Franciahonban és mi megy a londoni színházakban. A latint a korban szokásos obszcén szóvicceken túl az utolsó nyamvadt gerundiumig és vocativusig helyesen tudta, mint ahogy még vagy féltucatnyi nyelvet…

Olvassátok!

Eredetileg ez egy komment lett volna prof. Pizka pénteki posztja alatt, csak kicsit hosszúra sikeredett, ráadásul megszakadt az internetkapcsolat is még mielőtt elküldtem volna. Szerencsére még sikerült a szövegszerkesztőbe átmásolni, így kissé átdolgozva, kibővítve cikké fejlődött.

Az előző posztban kifejtődött, úgy tűnik Orbánék nem akarnak hosszú kampányba belemenni a következő választások előtt.
Orbán idei első beszédében (most hallgattam meg) én némi tanácstalanságot, bizonytalanságot éreztem.
Trump pár nap múlva lép hivatalba, az Európában lezajló, számunkra is rendkívül fontos választásokig van még idő.  Korai lenne még bármiféle kampánystratégia mellett elköteleződni. Na de egy miniszterelnök olyat nem mondhat, hogy fingja nincs, mit is fognak csinálni az elkövetkezendő évben, ezért hát mondott valamit.
Az előző választás sikerét a rezsiharc hozta meg. A szinte törvényszerű népszerűség vesztéstől pedig a menekültek elleni harc mentette meg a kormányt. Mindkettő kifulladni látszik, de ami lendület van bennük, azt még ki lehet használni. Az egésznek ad egy barokkos cirádákkal ékített keretet a euroszkepticizmus és a nagy Magyar Öntudat.
Feltehetőleg a Finkelstein und Habony Werkstatt ott tart a stratégia hegesztésben, hogy bármi is lesz az, de a szlogenben a harc kifejezés mindenképpen szerepelni fog. Jól bevált.

Tehát Orbán a Kossuth rádióban három frontot nyitott az Unió (nevezhetjük nyugodtan Európának is) ellen.

– rezsicsökkentés megvédése

– migráncs válság kezelése

– civil szervezetek cseszegetése

Zseniális ötlet. Ennél csak egy lehet zseniálisabb, ha az egész ordas nagy kamu. Lássuk akkor tételesen!

A rezsidémon

A rezsicsökkentés esetében sokkal jobban kommunikálható, ha az EU kaszálja el, mint ha a piac. Viszont kormányunk nagyon szeret belepiszkálni a piaci viszonyokba. Pláne akkor, ha valamilyen módon ezzel a polgárok elismerését is kivívhatja. Ez persze a gyakorlatban nem nagyon működik. Hosszú ideig biztosan nem. Harcolni érte azért nemes, népszerű cselekedet.

Példa. A szemétszállítás szolgáltatásának megszervezése és fenntartása az önkormányzatok feladata. Ezt általában egy erre a célra létrehozott cég, egy Kft. végzi, sokszor részben, egészben önkormányzati tulajdonban. Ámde áprilistól ez a cég nem számlázhat a szolgáltatásért. Ezt csak az államilag létrehozott  Nemzeti Hulladékgazdálkodási Koordináló és Vagyonkezelő (NHKV) Zrt. teheti meg. Övé a bevétel, amit szépen továbbit szolgáltatást ténylegesen végző Kft.-nek.
Gyakorlatban annyira működik ez a konstrukció, hogy pl. Budaörsön a szolgáltatást végző cég a kezdeteknél kapott egy valamekkora előleget, de április óta egyetlen helyi lakos sem kapott csekket az NHKV Zrt.-től. A hulladékszállítónak tehát nem utaltak semmit. Mondanom sem kell, miután az önkormányzat felel a szemétszállításért, kénytelen saját zsebből, tagi kölcsön formájában berakni a pénzt, reménykedve abban, hogy talán majd egyszer valami módon le tudja azt verni az NHKV Zrt.-én.

Harc a migráncsokkal

Nem igazán vagyunk célpontja a terrorizmusnak. A terroristák itt legfeljebb bevásárolnak anonim SIM kártyákat, esetleg némi fegyvert. No, ez nem kifejezetten idegenrendészeti probléma. A több százezer anonim kártya többsége a magyar alvilág igényeit elégíti ki. A közelmúltban pedig egy mélymagyar nyugdíjas gyilkolt meg egy rendőrtisztet illegálisan tartott munkásőr karabéllyal.
Az idegenrendészet rebootolása, illetve a menekültek uniós jogban rögzített szabad mozgásának korlátozása árnyékboksz, hiszen nálunk nem nagyon vannak menekültek. Akármi fog történni, Orbán nem veszíthet semmit ezzel az egyébként tök értelmetlen húzással. Ha az Unió bevezet valami hasonlót, verheti a mellét. …de ha nem, akkor tépheti a száját, hogy már megint a magyar embereket bánccccsák.  A cél mindössze annyi, hogy napirenden tartsa a migráns témát, de csak azért, hogy lendületből lehessen nekirontani (VERBÁLISAN) az új ideiglenes ellenségnek. Bakondi a napokban gyönyörűen át is irányította a gyűlölet energiáit az új szörnyre, Rezsi Szilárd pedig fejjel nekik rontott.

Civil takarítás

A civil szervezetek esetében a legtöbb, ami történhet az, amiről Pizka is beszélt. Kiderül, hogy némelyikük jobban él, mint az átlag, ez pedig baszni fogja a csőrét a melósnak, az irodai biorobotnak stb. Ez sokkal hosszabb távra biztosít üzemanyagot a gyűlöletkampány gépezetéhez annál, mint ha egyszerűen „kitakarítanák” őket az országból. Na de nem másfél évig.
Kérdés persze, hogy Soros ill. általában véve a Nyugat mennyire kapja be a horgot. Amennyiben nem nagyon, akkor lesz némi tisztogatás (neoprimitív verziója), de hát a kitalált ellenséget kinyírni hülyeség. Orbán pedig, ahogyan ezt már nagyon sokszor elmondtuk, NEM HÜLYE. Sőt.
Ha a horgot bekapják, a kelleténél jobban elkezdenek kapálózni, akkor Orbán jobban jár, mint az előző esetben. Győzelméhez kétség sem férhet. A vagyonnyilatkozósdit át tudják vinni, a sepregetést nem. A sorosozást elég sokáig lehet még sikerrel űzni. A karakter gyilkosságokban is vannak még lehetőségek.

Hogy mi a trükk lényege? Jó öreg csel, már lóháton portyázgató őseink is alkalmazták (állítólag). Egy kisebb csoport támadást színlelve nekiront az ellenségnek. Élükön egy hústorony átkot szór mindenki fejére. Fenyegetőzik, még kakit is dobál. Kilőnek pár nyílvesszőt is, csak úgy céltalanul.
Persze erre a megtámadott ellen nekiront a barbár hordának, teljes (verbális) fegyverzetét bevetve. Kisvártatva szembe találják magukat a fősereggel. Hát csata az nem lesz.
A hadvezér leszáll a lórul, a krónikás téntába mártja a Mont Blanc márkájú pennáját. Amint a vezír belekezd mondandójába, a deák már körmöli is az elhangzottakat. „Há’ mindösszesen annyit kéne tenni, hogy mindenki megmondja mennyi nemesfém érme csörög a tarsolyában, oszt mehettek Isten hírével. Ezért kár volt ilyen buzis nyivákolást rendezni.” Ez lesz közhírré tétetve.

Zsebükben a média. Csak meg kell írni, ki, milyen körülmények között él, mennyit keres stb. Ha egy-két pontatlanság van a cikkben, esetleg valami kimaradt, legfeljebb utólag helyesbítenek. A többit majd megoldja a nép. Persze ennek a vagyon összehasonlítgatásnak azért vannak ám veszélyei a kormányra nézvést (lesz még itt röhögés reményeink szerint).

Összegzés

Orbán Viktor a Kossuthon még az előre megírt kérdések segítségével sem tudta elmakogni, mi a fészkes fenéről fog szólni a 2017-es év, azt meg még annyira sem, miről fog szólni a Fidesz választási programja. A kormány oszlopos tagjainak eddigi nyilatkozataiból sem derült ki semmi érdemleges.
Azért az látszik, hogy megpróbálnak felkészülni a csatára. Mindenképpen olyan témákat dobtak be a közbeszédbe, ami fenntartja a harci kedvet a kormánypárti szavazók körében, de ellenzéki, vagy kormánykritikus oldalról nehéz sikeresen még csak foglalkozni is velük.

Habony és Finkelstein még dolgoznak a pincében.

Tromb

Év végén megjelent a 888-on egy gyíkemberezéstől, engéózástól, civilezéstől terhes self-rape interjú (médianyalonc segédletével végrehajtott verbális önkielégítés) Orbán miniszterelnök úrral, amiből sejthető volt, hogy a 2017-es év nem kis mértékben a civil szervezetek megfélemlítéséről, ellehetetlenítéséről fog szólni.
A napokban bevetették a kormány egyik nehézbombázóját, Németh Szilárdot, aki elsőlépcsős altestként neki is ment az ellenségnek. Fejjel (vagy mi az ott, a nyakán?).

(Itt kérek elnézést, de hát nekem azt mondták, a PC-nek vége vagyon.)

Németh Szilárd a pszichológiai hadviselés egyik bevált eszköze. Ijesztő, nagy, butasága pedig elszántsággal párosodik (baszik). Nem fogta vissza magát, azonnal megfenyegette a kormány számára nem kedves civil szervezetek közül a legismertebbeket. TASZ, Magyar Helsinki Bizottság, Transparency International. …és természetesen rajtuk keresztül mindenkit, aki kormánykritikus véleményt fogalmaz meg szervezett formában.
Elgondolkodjunk-e Ésik úrral, hogy akkor mi most szervezett formában vagyunk-e? Lehet, hogy ezt nem mi döntjük el?

Lényeg, hogy Németh Szilárd (a kormány bunkós botja) nem igazán tudja, miről is beszél, de ez azért nem teljesen független a kormány stratégáinak akaratáról. Biztos, ami biztos. Először fenyegetnek, majd megnézik, hogy mit lehet tenni, a jog biztosította keretek között, illetve hogyan, mennyire lehet átírni a játékszabályokat, hogy mégjobban lejtsen a pálya.

Érzésem szerint ebbe a harcba nekünk is bele kell állnunk. Lesznek még posztok. Egyelőre az ÉRVÉNYTELEN FB oldal illetve a blog képezi a hadszínteret, de idén még nem söröztünk a blog szerkesztőségével, szóval még bármi lehetséges.

Tromb

vidijó 6:40-től:

Úgy kezdődött, hogy Soros György küldött egy bőröndnyi pénzt, ötszáz eurós címletekben. Mindig így kezdődik. Másnap Kohn Velociraptor Illuminátus, az intergalaktikus zsidó gyíklény elküldte az előre megírt cikkeket és a grafikai anyagokat. Összesen annyi dolgunk volt, hogy feltöltöttük a tartalmakat egy Facebook oldalra, a maradék időnket pedig exkluzív bárok zártkörű rendezvényein töltöttük hatalmas kokain dombok és hosszú combok között.

Persze ezt nem szívesen szellőztetjük széles körben, ezért kitaláltunk egy fedősztorit is.

Ímhol:

Augusztus első napjaiban (talán elsején?) Pizka küldött egy meghívót az általa regisztrált Facebook oldalra, aminek a neve annyi volt, hogy ÉRVÉNYTELEN. Nem meglepő módon Panama cimbora is hamar előkerült. Mindannyian ki voltunk akadva a népszavazáson és a rendszerváltás óta eltelt időszak leggyűlöletesebb kampányán, de végül nem ez tette be az ajtót nálunk.
Az ellenzék felelőtlen és idétlen reakcióját nem értettük (dehogynem). A független és ellenzéki média hozzáállása meg pláne kibillentett minket rendíthetetlennek gondolt nyugalmunkból. Úgy döntöttük elkezdjük barkácsolni a demokráciát a konyhaasztalon.
Tisztában voltunk vele, de a tapasztalatok is azt mutatták, hogy mi a büdös életben nem tudunk hatást gyakorolni a kurvaanyázásra és hisztériára éhes széles tömegekre, de bíztunk benne, hogy elindítunk valamit, aminek talán lesznek követői.
Augusztus első heteiben egy szó nem esett a médiában az érvénytelen szavazat leadásának lehetőségéről, annak körülményeiről és jelentőségéről. Kutyáék még javában csinálták a megszokott idétlenkedést, a TASZ és a Helsinki Bizottság törte a fejét. A pártok tették, amit tettek. Mi belevágtunk.
Pizka és Panama tud írni, én meg szeretek. (ő is tud. Pizka) Viszont eredetileg grafikus volnék, ezért vállaltam, hogy némi vizuális tartalom legyártásával megtámogatom a küldetést. Tudni kell, hogy egy átgondolt kampány kidolgozása nagyon nagy meló. Egy igazán korrekt egyoldalas cikket sajtóbúvárkodással együtt napokig ír az ember, egy grafikai arculat kidolgozása és megvalósítása pedig akár több hónapig is eltarthat, ha egy kreatív csapat  napi 8 órát dolgozik rajta. Na, nekünk nem volt ennyi időnk. Mindannyian dolgozunk, család, gyerekek stb. Szerencsére kaptunk némi segítséget is. Pizka nyakkendők tekintetében elkötelezett munkatársa, és egy aktív grafikus is csatlakozott a csapatunkhoz, jelentősen hozzájárulva a munkához. Az idegennyelvű cikkek fordításához önkéntes olvasói segítséget kaptunk. Ezúton szeretnék köszönete mondani nekik.
Tehát folyamatos egyeztetésekkel, de lényegében különösebb stratégia kidolgozása nélkül fejest ugrottunk az ismeretlenbe. Megbeszéltük, hogy a gyíkembertől kapott milliókból azért nem mindent költünk el dőzsölésre, valamennyit a kampány célra is áldozunk.
Két hónap alatt 140 000 forintot költöttünk el (hát igen, a mulatozás sokba fájt, de majd fiktív számlákkal igazoljuk Gyuri bácsi felé), azt se túl hatékonyan, bár igyekeztünk célcsoportokban gondolkodni.

Hogy ez mire volt elég?

Ami látható az oldalon az az ezer körüli követő. Ami viszont nem, hogy sok olyan tartalom volt, ami 10 000 fölötti elérést hozott. A legsikeresebb akció egy Hermann Göring idézettel súlyosbított TUDTA? plakát mutációja volt, több mint 130 000 eléréssel, 20 000 körüli interakcióval. Sanyi egyik olimpiás cikke rövid idő alatt 70 000 embert ért el, 15 000 interakciót generálva. Ezekre nem költöttünk egy fillért se, terjedtek, mint a pestis.
Az utolsó héten több mint 70 000 elérést és 38 000 eléréshez köthető aktivitást hozott az oldal.
Ami ennél kézzelfoghatóbb eredmény, bár gőzünk sincs, hogy mennyire a mi érdemünk, civil szervezetek és kétfarkúék elkezdtek kampányolni az érvénytelen szavazatok mellett, némi média nyilvánosságot is kapott ez az opció.

Az érvénytelen oldalra szépen érkeztek a látogatók, megindult a kommentelés. Ami számunkra is meglepő volt, hogy elenyésző volt a trollkodás. Sanyival minden kommentre a legnagyobb lelkesedéssel válaszoltunk, minden vitába beleálltunk. Az értelmesebb ellenérvekből hosszú viták alakultak ki. Írtunk kommentet, de posztot is vécén ülve, volt olyan, ami hajnali ötkor született, vagy egy közlekedési dugóban. Mintha 24 órás ügyfélszolgálatot üzemeltettünk volna munka, család mellett.
Talán a fentieknek köszönhető, hogy még a miénktől homlokegyenest eltérő világnézetű, harcias elánnal érkező kommentelők többsége is elővette jobbik formáját, értelmes vitába keveredett velünk és a többi olvasóval. A vélemények közelebb kerültek egymáshoz, de legalább odáig eljutottunk, hogy mindenki elfogadta azt, hogy a másik véleményének is van létjogosultsága.
Bebizonyosodott, hogy van igény arra, amit már egy ideje próbálunk képviselni, a kulturált vitának.

A népszavazás eredménye közismert. Talán volt némi szerepünk abban, hogy az érvénytelen szavazatok 6% felett teljesítettek.

Itt jegyzem meg, hogy jelen pillanatban a független média az érvénytelen szavazatok arányán örömködik, a kormány által irányított pedig simán elhallgatja, hogy a népszavazás érvénytelen lett, de közli az érvénytelen szavazatok arányát. IGAZUNK VOLT!

Ami számomra a legnagyobb tanulsággal szolgált, hogy néhány hülyegyerek (mi) szabadidejében összemókolta egy demokratikus társadalom alapjainak működő modelljét két hónap alatt a kosztpénzből (fedősztori) lecsípett összegekből. Na, most képzeljünk el egy pártot, ne adj isten egy komplett államot a hozzárendelhető erőforrásokkal együtt!

Meg kellene próbálni.

(Tromb 74/Kürt Tamás)