(Az alábbi történet teljes egészében a kissé rosszindulatú fantázia szüleménye. Kéretik nem komolyan venni.)

Aprót zökken a gép, ahogy a kerekek leérnek a kifutópálya betonjára. A Sólyom Nemzeti Magyar Légitársaság járata komótosan begördül a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér terminálja elé. Az utasok között szórványos taps, egy hazatérő turistacsoport rázendít a Szózatra. Felveszem a pókerarcom. Mire a gép megáll, már mindenki a kijáratok felé tülekedik. Én elegánsan ülve maradok, megvárom, amíg kinyomakszik a birkatömeg, majd kisétálok. A birkatömeg láthatóan nálam sokkal jobban tisztában volt vele, mi itt a módi. Hosszú sorban állnak az épület előtt a betonon, egy kordonnal elkerített területen, a szemerkélő esőben. Ott dekkolunk, amíg két tagbaszakadt melós lepakolja a csomagjainkat a gépről, majd összehordják őket egy kupacba. A sor elején levő kiválasztja a sajátját, és bemegy a biztonsági ajtón, majd a következő jön, és így tovább. Én persze utolsónak kerülök sorra.

Kicsit hezitálok, melyik útlevelemet nyújtsam a kölyökképű határőrnek (aki mintha ismerős lenne valahonnan), végül a magyar mellett döntök, mondván máskor úgysincs alkalmam használni. Hiba volt.

–          Személyi, lakcímkártya?

–          Őőő, olyanom nincsen. Külföldön élek.

–          NAV-igazolás a HSZA befizetéséről?

–          Tessék? Az mi?

(A srác erre felnéz.)

–          Hazafias Szolidaritási Adó. Minden külföldön élő magyar állampolgár számára kötelező az országba belépéskor igazolni a befizetést az Alaptörvény XXXVII-dik módosításának 5-dik cikkelye 3-dik bekezdés alapján. – darálja.

(Kezd melegem lenni. Próbálok visszaemlékezni, hogy mi ez. Rémlik valami új szabály pár évvel ezelőttről, akkor nem nagyon törődtem vele.)

–          Kérem, én már több mint öt éve nem jártam itthon…

(Kínos csend.)

–          Magyarországi tartózkodási címe?

(Kissé megkönnyebbülten bediktálom.)

–          Hatvan napon belül megkapja az idézést. Be kell menni személyesen a NAV-hoz, ott majd megállapítják az adót és a bírságot.

–          De én csak pár napra jöttem! Várjon!

–          Az útlevelét a befizetési igazolás ellenében kapja majd vissza. Addig is ezzel a papírral igazolhatja magát. Magyarország területének elhagyására nem jogosult. Következő!

Gurul a taxi a jól ismert ferihegyi úton. Körös-körül a lepukkant házak, a kopár fasorok, az útmenti szemét régi ismerősök, amióta az eszemet tudom, a reptéri út részei. Rosszkedvűen hallgatok, szerencsére a sofőr sem próbál beszélgetni. Azt sem tudhatja, beszélek-e magyarul, az 52 ezer forintos viteldíjat főleg külföldiek engedhetik meg maguknak. Amikor beérünk a városba, kissé javul a hangulatom. Ismerősként üdvözlöm az épületeket, a Körutat, a kirakatokat. Itthon vagyok. Kíváncsian nézek ki az ablakon, próbálom megállapítani, mi változott amióta legutóbb voltam. Szinte semmi, a pesti utcák pontosan ugyanúgy néznek ki, mint 1974 és 2014 között bármikor. Gondolom 1934-ben is így néztek ki, de akkor még nem éltem, hehe. Egy kis állandóság a rohanó világban. Egy dolog azért feltűnik: az utcákról hiányoznak a máshol megszokott reklámok és neonok. A hirdetőoszlopok főleg választási szlogenekkel vannak tele, még két évvel ezelőttről: “2022-ben: Újra Háromharmad!”, “Magyarország egyre jobban teljesít!”, “Nem vagyunk gyarmat!”, ilyesmik. Van egy eléggé megfakult, ami az EU-ból való kilépésre buzdít a 2020-as referendumon.

A tabletemre automatikusan feltöltődik a Székesfővárosi Est eheti száma. Végiglapozom, hátha van valami érdekes. Kárpátia emlékkoncert az Operában. A38: Modern Talking nosztalgiabuli « ifjaknak és örökifjaknak !». Fővámház (ex-Corvinus): A Drábik János Szabadegyetem októberi programja. Koltay Gábor filmhét az Uránia Nemzeti Filmszinházban. Fekete György retrospektív a Műcsarnokban. Nemzeti Színház: Vitéz Lélek jubileumi díszelőadás. Sóhajtok.

Az első utam egy gyerekkori jóbarátomhoz vezet, már előre lebeszéltük a találkát. Pont belefutok a gangosház udvarán, épp munkából jön. Örülünk egymásnak, összeölelkezünk. Megállapítjuk, hogy semmit sem változtunk. Na jó, kicsit megkopaszodtunk, meg híztunk is, de nem vészes. Jól tartjuk magunkat.

–          Adjon az isten, Vámoskám! – köszön ránk valaki olyan hangosan, hogy összerezzenünk.

–          Szebb jövőt… Őőő, ez itt Borberics úr, ő a CÖF tömbképviselője. Éppen a házunk részvételét szervezi az idei Békemeneten.

–          Bizony ám Vámoskám, és milyen remekül halad minden! – bazsalyog a faszi – De remélem, idén a lányod is eljön. Nem való az, hogy egy tisztességes magyar lány az ünnepeket a családja helyett valami kétes egyetemista társasággal töltse. Hallok ám dolgokat azokról a zsidókölykökről! – itt egy kis hatásszünetet tart, majd végigmér. – Na és ki az új barátja?

–          Őőőő, szóval ő egy régi barátom, külföldről jött haza…

–          Nahát! Újabb tékozló bárány tért meg a hon kebelére? Aztán Hazatérési Kötvényt vett-e már? Van egy kis KFT-m, pénzügyi közvetítéssel is foglalkozunk. Jó barátom a Nemzeti Takarék fiókvezetője, holnap bemegyünk, és lejegyzünk egy szép summácskát, okés? Eurója vagy fontja van?

–          Nagyon kedves, de csak látogatóban vagyok…

–          Jaaa, ha maga egy olyan… Fontosabb a tetves londoni mosogatómelója, mint a hazája, mi? Hol lakik?

–          Szállodában.

–          Melyikben?

–          Ne haragudjon, de semmi köze hozzá.

–          Úgyis megtudom ám, meg én! Na jónapokat!

(dühösen sarkonfordul és el.)

–          Bocs, ezt nem akartam. – fordulok Csaba felé bűntudatosan.

–          Ne törődj vele. Nem akkora lázár, mint amilyennek mutatja magát. Felejtsük el. Inkább menjünk el inni!

A Nyírő József téren ülünk, Csaba törzshelyén, a NÁNDI-ban (Nemzeti Általános Nyereménysorsjegy, Dohány és Italbolt). A dekor egy angol pub, egy betyárcsárda és egy éjjel-nappali közért furcsa hangulatú keveréke. Viszont van házipálinka.

–          …Na és hogy vagytok?

–          Kösz, megvagyunk. A lányom a Közszolgálati Egyetemre jár, nemzetstratégia szakos. Én jobban szerettem volna, ha inkább informatikát tanul, mindig jó matekos volt, meg angolul is tud, mehetne talán külföldre is, de hát mostanság ez a sláger. Mondjuk a legjobbak minisztériumi állásokat is megcsíphetnek, úgyhogy nem olyan rossz ez se. Persze kell a megfelelő háttér… A fiam épp sorkatona, határőr a reptéren, ki tudja talán láttad is a megérkezésnél?

(Nem szólok semmit, csak hümmögök. Kicsi ország, basszameg.)

Miközben kissé kapatosan hazafelé tartunk, régi iskolás sztorikon röhögünk. Nem is volt olyan régen. 89-ben voltunk nyolcadikosok, mi szerveztük a sulinkban az első diákönkormányzatot. Meg az iskolaújságot és a sulirádiót is… Itt elhallgatunk, és csendben megyünk tovább.

–          Hé főnök, megdobnál egy ezressel?

(a semmiből lép ki elénk egy szakadt, cefreszagú alak. Hajléktalannak néz ki, az egyetlen ép ruhadarab rajta egy neonzöld láthatósági mellény „Közmunkás” felirattal. Próbálom kikerülni, de elémáll)

–          Na de főnök, nézz már rám! Nem vagyok én sebuzisecigánysezsidó, tisztességes magyar ember vagyok, hát igazán adhatnál egy fröccsrevalót a munkában megfáradt magyar melósnak!

(kis zsebbenkotorászás után találok egy ezerforintos érmét. A kezébe nyomom)

–          Kösz főnök, rendes vagy. Hogy hívnak?

(csevegni aztán végképp nincs kedvem vele, úgyhogy szó nélkül továbbindulok)

–          Az anyád picsáját, büdös zsidrák! Minek nézel te engem bazdmeg, cigánykoldusnak?! Asziszed, hogy odadobsz nekem pár fillért, és faképnél hagyhatsz?! Nem azért dolgoztam egész életemben, hogy így bánjanak velem a zsidók a saját hazámban! Én magyar vagyok bazdmeg, MAGYAR!!!

(mondanék valamit, de Csaba elrángat. „kurvára nem hiányzik nekünk, hogy idecsődítsen pár önjelölt gárdistát” – sziszegi a fülembe)

A következő néhány napban csak tengek-lengek a városban. Találkozom rokonokkal, nagyokat zabálok, sétálgatok a Várban és a Dunaparton. Minden olyan, ahogyan emlékszem rá, kopottas és otthonos. Egyszer igazoltatnak. Odanyújtom a Lisztferihegyen kapott papírfecnit, nem fogadják el. Megbüntetnek 100 ezer forintra jogosulatlan közterület-használatért (WTF?). Kártyával fizetek, mire rászámolnak még 20 ezer tranzakciós illetéket.

Itt-ott óvatosan érdeklődöm, hogyan slisszolhatnék ki az országból. Van egy érvényes EU-útlevelem, de nincs benne belépési pecsét, tehát repülő kizárva. Autót bérelni sem tudok magyar papírok, vagy turistakártya nélkül. Végül a vonat tűnik a legesélyesebbnek. A határig nem kérnek okmányokat, a határőrök pedig állítólag megvesztegethetők. Állítólag.

–          Útleveleket, passport bitte!

(kissé idegesen átnyújtom, miközben próbálok unott benyomást kelteni. A bajszos-pocakos határőr lapozgatja)

–          Ebben nincs pöcsét…

–          (hallgatok. WC-re kell mennem. A határőr megtalálja a lapok között a két százeuróst, elteszi)

–          Tudja, hogy maga ezen a héten a hatodik? Azt hiszik a népek, hogy ha kijutnak Nyugatra, ott majd tárt karokkal fogadják őket, mint a kommunizmusban, mi? Nézze, én szívesen átengedem magát, de az osztrákok tíz esetből kilencszer kiszúrják a hamis útlevelet. Azonnali visszatoloncolás, saját költségre. Ne mondja, hogy nem figyelmeztettem… Na jó utat!

A vonat lassan elindul. A WC-ről kijövet beugrom a büfékocsiba és rendelek egy pár frankfurtert, sörrel.

A Ráérünk blog (Lali, a lila ló képzési alhelyobjektumegységszakasz) a következő KÉZMŰVES élelmiszercsináló tanfolyamokat hirdeti meg.

Borhegesztő

Sörreszelő

Sajtfényező

Lekvárfaragó

Pálinkaács

Szalámiasztalos

Macaronesztergályos

Kenyérvarrónő

Joghurtfazekas

Ugyanott szókincsgyarapító tanfolyamok.

http://444.hu/2013/09/28/fonagy-nem-hiszek-a-versenyben/

A legjobb az egészben, hogy nem kell a Fidesznek holmi programhirdetéssel vacakolni. Persze, rezsicsöccsentés, rezsiharc, rezsiháború.

Dehát itt ez a jó kis kongresszust, elkapják hát a régi liberális harcost, az egykori szocialista csúcsüzem, az Ózdi Vasmű ósdi jogtanácsosát, aki felvilágosodást ad nekünk a Fidesz gondolkodása hintőport sose látott lábazatáról: A verseny nem vált be.

Naná, szemetek, ugyanis ti is részese vagytok annak a hazugságnak, hogy vesztese a dolognak nem lehet, ha van, megmentik, és ami a fő, bizonyos egyenlőbb állatok a versenyből kimaradnak. Orwell csettintene, ha ezt látná, hogy van végre egy bátor ember, aki kimondja, hogy az, egész demokratikus bohóckodás Széchenyi óta csak meghülyüléshez vezet.

Milyen baromság már, hogy mindenki érdeme szerint megpróbáljon jobban élni, másoknál jobb cipőket gyártani, szebb sárgarépát termeszteni, jobban futballozni, rövidebb úton a kenyeret házhoz szállítani, a náthából kigyógyulni, nőket/férfiakat felszedni.

Ezt az egészet kipróbáltuk, de ez az ország, amelyiket egy Kádár nevű ember jobban szétvert, mint a törökök, az osztrákok és az oroszok összesen, erre nem vágyik. Megriasztotta a lehetőség, hogy ez nem iskolai koncert könnyes szemű szülők előtt, ez bizony étterem, ahol oda kell állni az asztal mellé, és ha nem húzza szépen hoznak másik zenészt.

Ehhez persze kerül vezető is, aki elmondja, hogy nem baj, ha a románok szétrúgják a magyar csapat seggét, az nem elég indok, hogy a harminc éve semmit sem csináló bandát elzavarják a foci közeléből, ugyanaz áll a pálya mellett, aki 1986-ban is ott állt.

Ide olyan vezető kell, akiben a klientúra megbízik, és a nyájból csak akkor vág le bárkit is, ha tényleg nagyon kell a gulyás.

A kongresszus sem azért van, hogy ott bárki bárkivel versenyezzen, hanem azért, hogy egymással érzelmi közösséget alkossunk. Mármint a mi nyelvünk az ő seggével, hiszen ez az adekvát érzelmi kötelék.

A meccs sem azért van, hogy ott az egyik csapat legyőzze a másikat, hanem azért hogy Pista bácsi, ez a régi, kipróbált szaktekintély megmutathassa, hogy ő tud annyit mint Józsi bácsi, ez a régi, kipróbált szaktekintély.

A munkahely sem azért van, hogy ott önmagunk megvalósítsuk, legalább kicsit, hanem azért, hogy legyen indoka a havi juttatás kiutalásának.

Nem kell hát ide verseny. Lényeg, hogy van jegyünk a meccsre. Nemsokára kenyérre is lesz.

Két napja nekiálltam egy posztnak az atommeghajtású, primitív tonnadonnákról,de megint beletört a bicskám. Életem fő műve lesz, ha egyszer megírom.

Viszont nem hagy nyugodni az, amiért nekiültem. A Pető intézet, a szilvásváradi fogyatékosügy. Talán elsikkadt volna a dolog, ha húsz perccel ezelőtt a Lidl parkolójában nem jön oda egy koldus. Nem a román koldusmaffia egyik piócája volt, nem a közeli síneknél csövező hobó, hanem egy húsz év körüli fiatal lány. Jól láthatóan csökkent értelmi képességű, félszeg teremtés. Illedelmesen csókolomot köszönt, látszott rajta, hogy az intézetben betanult egyféle udvarias viselkedést próbálja követni. Pénzt kért.

Ott álltam az autó mellett, amelybe legalább két, teljesen felesleges dolgot raktam be, két doboz Veltins sör és egy érlelt diós sajt formájában. Kemény hetem volt, kemény hetem lesz, ráadásul mindkettő akciós volt. Meg persze ott volt a kipakolt bevásárlókocsi, mondtam neki, vigye szépen vissza, rakja el a százast.

Utálom az ilyen helyzetet, mert száz forintért, de ezerért se tudok lelki nyugalmat vásárolni. Adtam neki, jó fej voltam biztos, de azóta is azon jár az eszem, hogy ennek a szerencsétlennek nem lenne szabad egyedül, Budapest egyik nem túl jó hírű részén bóklásznia. Miközben minden kutya fut hat kört a fészbukon és egy héten belül aszpikos zergepástétomot eszik, vagy jólelkű emberek begyűjtik valami menhelyre, addig emberek, akiknek néhány ponttal kevesebbet dobott a gép, rongyokba burkolózva mászkálnak.

Nem kellene ennek így lennie, és nem volt ez mindig így. Eljutottunk már rég oda, hogy a régen egyszerűen nyáladzó őrülteknek elkönyvelt emberek teljes életet tudnak a maguk módján élni. Tudunk olyan módszereket, kezeléseket, tanítási metódusokat, amelyekkel ők is felszabadultan átélhetik a boldogságot, a szomorúságot, a szerelmet. Ezzel vagyunk mi, európaiak többek a világ számos „hatékony”  országánál. Elvileg a mi társadalmunk elfelejtette a Taigetoszt, és mindenkinek megadja az esélyt a boldog életre. Kinek a szabad verseny áldásaival, kinek a szociális hálóval, kinek pedig azzal, hogy értő és segítő kezek mellett élheti le azt a húsz-harminc évet, ami neki adatott.

Eddig az elmélet.

A szomorú valóság az, hogy barbárok vagyunk. Barbárok, akik nem akarjuk látni a csúnya embert, mintha nekünk nem születhetne bármikor ilyen gyerekünk. Barbárok, akik a világ legjobb konduktorait világgá akarjuk zavarni, hogy egy működésképtelen sóhivatalnak szép budai irodaháza lehessen.

Dölyfösen tekintünk le a két láb, a két szem, a működő fül Olümposzáról mindazokra, akiknek ez nem adatott meg. A szefósokra, a dilisekre, az idiótákra. Szemet hunyunk afölött, hogy kilószám fogy a Rivotril.

Egy valamit felejtünk el. Csak az a társadalom működőképes, amelyik minden becsületes tagjának a boldogságát szolgálja. A társadalom nem alkalmazhat más mércét, mint azt, hogy: „Akarsz te a társadalom becsületes tagja lenni és szabályait a magad képességei szerint betartani?”

Ha a válasz igen, vagy ha az illető nem érti a kérdést, mert nem adatott neki annyi értelem, hogy  értse, a társadalomnak kötelessége segíteni.

Sokat akartam aktuálpolitizálni ebben az írásban, de csak annyit fogok, hogy innentől ha egy Gyurcsány-Fodor Gábor koalíció tenné le az esküt arra, hogy legalább az elesetteket segíteni fogja, rájuk szavaznék, pedig kevesen állnak olyan messze a politikai ízlésemtől, mint ők ketten.

El kellene kezdeni végre egymásra figyelni és egymásról gondoskodni. Nem az a bajunk nekünk, hogy Rákay Philip egymilliárdért haknizik vagy Zuschlag néhány tízmilliót ellopott. Az a bajunk, hogy csont nélkül szét lehet verni egy Pető intézetet, csont nélkül az utcára lehet ereszteni egy csomó, gondoskodásra szoruló szerencsétlent. None of my business, gondolná a magyar, ha lenne nyelvvizsgája. Hiszen nekem most minden jó, ha meg majd nem, akkor akkor nekem majd jár rezsicsökkentés, hitelkiváltás, hiszen én normális vagyok, nem valami szefósgyagyás akit rossz nézni, mert hát valljuk be, csúnya.

Nem, kedves barátom, te nem normális vagy, hanem gyakori. Ez az egyetlen tulajdonságod, amiért neked járnak dolgok, és ez az amiért neked nem kell betartani a szabályokat, és ez az, amiért semmilyen erkölcsi alapod nincs számon kérni a szabályokat Lázár Jánoson, vagy Orbán Viktoron, vagy Gyurcsány Ferencen.

Kasszandra-levél ez, de íme a jóslat: nincs legerősebb kutya, hanem mindig van erősebb, és ha a falka nem védi meg a gyengét és nem viselkedik ádáz farkasként az erősebbel szemben, sorsa a lánc leend.

Kedves Közönség,

ezzel a fotóval szembesültem:

http://9gag.com/gag/aYbxZNv?ref=fbp

Aki esetleg nem kattintana oda, annak leírom, hogy a képen egy savanyú arcot vágó fiatalember látható, viháncoló lányok gyűrűjében és az „I hate clubs” felirat olvasható.

Úgy érzem, segítenem kell. Egyáltalán nem kell tartani az ilyen helyektől. Egykor én is utáltam őket, és, hogy egészen őszinte legyek, ma is hányingerem van az összestől. De ettől még ezek a helyek teljesen elviselhetők.Egy ideig.

Előszöris, rúgjunk be, kb annyira, hogy testi funkcióinkat még épp csak uralni tudjuk. Ezzel addig romboljuk intelligenciánkat, hogy nem zavar, milyen hülye pózokban kell tartani magunkat és egyik lábunkról a másikra döcögni. Reménytelen hátrányba kerülünk olyan egyedekkel szemben, akiknek eleve odáig van rombolva, hogy már viszonylag kevés piától sem zavarja őket a dolog, dehát ilyen az élet.

Adjunk fel mindenféle kommunikációs kísérletet. A hangos zene pont azért van, hogy a kommunikációs csatornák közül a szemezést hagyja meg szinte kizárólagosan.

Tanuljunk meg különbséget tenni a dusbtep, a breakbeat, a trance, a house a techno és az összes többi között. Ezek nagyon fontosak, egész addig, amíg a társaság el nem indul valamilyen helyre. A helyszínre érkezve a dium-disum, a dubciri-dubciri és vanfény-nincsfény zenét fogjuk hallani, és igazából ezek teljesen azonosak. Ha a zene kicsit vontatottabb, az azért van, mert a hely törzsközönsége amfetaminista.

Teljesen mindegy milyen piát kérünk, lényeg hogy rendszeresen és sokat, a révületet fenn kell tartani.

Ily módon testünket és elménket megacélozva, menjünk a tánctérre. Nem mondom, mit kell csinálni, mert ha minden jól megy már annyira be vagyunk állva, hogy megy az magától is. Ne szóljunk senkihez, mert vagy nem hallják, vagy félreértik.

Mintegy másfél óra után, mivel a sok pia dacára is kezdünk tisztulni, menjünk a francba, hazafelé együnk valami gyrost vagy ilyesmit.

Ha ezeket pontosan betartjuk, akkor végülis túl lehet élni egy-két clubbingos estét, hogy azért mégse mondják már rólunk, hogy antiszociális faszfejek vagyunk. Igazából de, mondani fogják. Mindegy, én megpróbáltam.

Van a Fidesz egyik alagsori helyiségében egy láda. Olyasféle, amelyikben régen kalasnyikovot tartottak, manapság pedig a nem selejtezhető iratokat szolgálják fel ebben az egereknek. Van a ládán néhány elég edzett TUTO lakat, amelyből sejteni lehet, hogy ebben azért nem a három évvel ezelőtt szabadságkartonok vannak.

Ez a láda nem más, mint a Fidesz hülyeládája, amelyben ciklus közben több kevesebb sikerrel őrzik a szenior fideszes politikusok beszélhetnékjét. Ciklus  közben, ahogy a szociknál is, a kisebb rendű-rangú talpasok mondanak olyanokat hogy 47 ezer forintból ki lehet húzni egy hónapot, meg hasonlókat.

Azonban a ciklus végén, ahogy egyre kevésbé lehet figyelni minden elvtársra ez a láda fel szokott nyílni. Még az is lehet, hogy valamelyik rutinos maszopos nemzettolvaj surran be a pincébe, de erre természetesen semmilyen bizonyíték nincsen.

A láda működését úgy képzelem el, mint amikor a Harry Potter-ben Dumbledore professzor a tarkójához érinti a varázspálcát, és ilyen zöld turha formájában gondolatfoszlányokat húz ki onnan, amelyet ő egy szép állványon kristályfiolákban tárol. Nos az ilyen gondolatfoszlányok a Fidesznél ebben a ládában landolnak, mert ciklus közben valahogy több figyelem jut rá, hogy időben kiturházzák őket a nyilatkozók fejéből.

Ilyenkor viszont annál nagyobb a baj, mert csupa olyan gondolat gomolyog zöldes felhőként a ládában, mint hogy: elég már ebből a sok demokratikus bohóckodásból, csináljuk direktbe. Aztán ott van a minden ellenzéki/liberális/nemkatolikus kösse fel magát vagy dögöljön meg. Az igazi politikai Endlösungswaffe azonban a nők alázása szokott lenni, hiszen a mégoly vérmes fideszes szavazó-polgártársnőnk sem szereti megtudni, hogy lánglelkű vezetőink szerint ő egy beszélő, mosogató, gyerekgyártó pina (elnézést).

Valahogy, ki tudja miért, így a választási kampány elején ezek mindig előjönnek, amikor a szocik épp vért izzadnak, hogy cseppet sem acélos pártjuk mögé hogy szervezzenek valami kis támogatást. Hát így. A láda kinyílt, kampány van.

Riadó!

Egy Rogán Antal nevű, kommunista nézeteket valló személy veszélyezteti Thürmer Gyula monopóliumát a tragikomikus baromságokat mondó politikus posztján.

Szerinte a közműszolgáltatásokat nonprofittá kell tenni, és kötelezni a szoláltatókat, hogy a nyereséget (a nonprofit vállalat nyereségét, naná) fejlesztésekbe forgassák. Azt ugyan nem mondja hogy államosítani is kellene, dehát mi a franc értelme van a magántulajdonnak, ha egyszer a tulajdonos nem vehet ki belőle egy fillért se?

Ráadásul ez nemcsak kommunista megnyilvánulás, hanem szimplán hazugság. Nyilván népsanyargató szándék vitte arra a magánszolgáltatót, hogy kiépített mindenféle modern rendszert a digitális óráktól kezdve a telefonos-internetes ügyfélszolgálaton át a sok tucatnyi terepjáróval készenlétben álló karbantartó csapatokig, akik vészhelyzet esetén már vidáman szerelnek, mikor a BM még csak a „maradjon otthon, húzzon finom prémes nyuszipapucsot és nézze a hörrtévé színvonalas műsorát” rövid szöveges üzenetet fogalmazza.

Ezek a piszok népsanyargatók, a mégpiszokabb autógyáraktól az extrapiszok bankok finanszírozásában lízingelnek évente pár száz autót, hogy a fentebb leírt karbantartó flotta modernebb legyen. Kicsit jobban belegondolva az utóbbi hét évbe, ha most lenne egy ennyi idős gyerekem, bajban lennék az áramszünet fogalmának elmagyarázásával, mert itt annyi ideje nem volt áramszünet, mert ez a piszok, szemét, rohadt, idegenszívű áramszolgáltató a fogta magát és épített ide a ház elé-alá egy nagyobb kapacitású trafóállomást.

A gyengébbek kedvéért ez a rendszerváltás egyik vívmánya, hogy nem protekciós alapon, Lázár János unokaöccse, Puch László sógora, vagy Fodor Gábor távoli unokatestvére vezetésében és lenyúlásában, ki tudja milyen színvonalon működő sóhivatal csinálja a közműszolgáltatást. Hármat csinál még ilyen szervezet: busz, vonat, posta. Ha rémlik, ezek közül a BKV például az, amelyik még kereklámpás Ikarusszal szolgáltat, a posta az, ahol 2013-ban Európában csak úgy lehet kártyával fizetni, hogy azt készpénzfelvételnek számolják el. A MÁV pedig az a rendkívül kellemes cég, amelynek évi kb százmilliárdból nem telik arra, hogy nyáron a Balaton körül még csak viccből se legyen légkondicionálás nélküli vonat, illetve amelyik olyan áron dolgozik, hogy két embernek vastagon olcsóbb kocsival menni Budapestről mondjuk Debrecenbe vagy Szegedre, mint vonattal.

A villany- és gázszolgáltatás ugyaninnen indult, ezelőtt húsz évvel. Működött, jól-rosszul. A MÁV-val kapcsolatban pozitív hír, hogy egyedül Magyarországon lehet még forgalomban Jendrassik-dízelt hallani, a villanyszámlát viszont lehet kettő kattintással fizetni, és elfejteni hogy van villamos művek. Nyomom a gombot, jön a delej.

A Rogán Antal nevű politikus a rendszerváltásnak ezt a vívmányát vonja kétségbe akkor, amikor a fenti kommunistoid dumát elővezeti a hörrtévében.

Mondják, drága a villany. Igen, a mobiltelefon is az. Naná, mert úgy tetszettek piacot liberalizálni, hogy bejött ezeken a területeken három-négy szolgáltató, akik azóta lelkesen kartelleznek, az untauglich GVH és a pocsék jogszabályi környezet miatt. Nyilván ezen lehetne változtatni, de akkor néhány igazgatótanácsi helyből és szép autóból ki kellene szállni az elvtársaknak, és nem rezsicsökkentésről papolni, hanem a szabad verseny ösztönzésével rávenni ezeket a piszok külföldi beruházókat, hogy a kapitalizmusból ne csak a nyereséget élvezzék. Hogy ez miért nem történt meg?

Olvassanak Marxot az elvtársak, majd rúgják ki a királyokat, hercegeket, grófokat, onnan, ahova nem valók. Ha már a kommunista tempónál tartunk.

Szerves egésszé kögülnek, azt hiszem így hívták nyelvújítás-magyarul azt, amikor az elszigetelt alkotórészek egyszercsak többek lesznek önmaguknál. Szinergia, ahogy haszontalanvállalatitanácsadó-nyelven mondják.

Ez arról jutott eszembe, hogy a héten volt egy hír, miszerint Hoffmann Rózsa, egykori középiskola-igazgató, magától vagy habonyista sugalatra, de belerúgott az iskolaigazgatókba, hogy azoknak miniszteri fizetése van. Normális észjárású ismerőseimmel együtt én is azt gondoltam, hogy ez a közvéleményben azt a választ fogja kiváltani, hogy „ha miniszteri fizetése is lenne, mint ahogyan nincs, akkor is jobban megérdemelné, mint te a tiedet te idióta”.

Még az is eszembe jutott, hogy az iskolaigazgató, az egy kisebb településen társadalmi tényező, önkéntelenül is politikus, hiszen a KLIK bevezetéséig választott tisztségviselő volt a legtöbb helyen, méghozzá a demokrácia alapszabályai szerint, a rossz igazgató nem sokáig maradt tisztségében. Véleményvezér is egyben, hiszen a közösség gyermeknevelő, aktív korú tagjaival napi kapcsolata van, ráadásul ha jó igazgató, akkor nagyon népszerű is ezen választópolgárok körében.

Innen  nézve akár óriási hibának is tűnhet az iskolaigazgatók rugdosása. Mégsem biztos, hogy az.

Eszembe jutott rögtön azután, hogy a fentieket gondoltam a magyar társadalom végletesen dezintegrált állapota. Hajótörött társaságként kapaszkodik egy deszkába a magyar és nem nyúl senki a süllyedőért mert a deszka elengedése neki is a süllyedést jelenti. Az, hogy van-e egyáltalán deszka, érdekes filozófiai kérdés, amelyet sokáig tartana megválaszolni, el is megyek mellette, mert ezen az úton újabb kérdéshez jutunk. Meddig lehet büntetlenül a tömegbe lődözni?

A tömeg az orbáni politikai kommunikációban mindig nagy, látszólag kardinális kérédések köré rendezett, differenciálatlan csoport. A devizahitelesek. Azok a szerencsétlenek, akiknek fizetni kell a gázért és a villanyért. Némi túlzással épp csak az oxigént nem akarja nemzeti megmentés tárgyává tenni ez a logika, hiszen azt is mindenkinek, kivétel nélkül, és egyformán „adhatná”  a kormány.

Ezek a tömegek, mint írtam, differenciálatlanok, azon a felismerésen alapulnak, hogy a gyapotszedőket nem érdekli, mint csinálnak a krumpliszedők és viszont. Gond nélkül lehetett leszalámizni a rendőröket, a katonákat, a tűzoltókat, az orvosokat, a diákságot, holott ezek mind-mind jelentős csoportok, meglehetős öntudattal. Öntudatuk és érdekérvényesítő képességük azonban legfeljebb pár tüntetés megszervezésére volt elegendő, arra nem, hogy a kormány akár csak elkezdjen kompromisszumokon gondolkodni.

Csoportképző erőként egyedül a megélhetés bizonyult hatékonynak, és elérték azt az eredményt, hogy azok, akikbe belerúgnak, minimális szolidaritásra számíthatnak. Legfeljebb megvetésre, ugyanis a proli-retorika alapja az, hogy bárki, akinek akár egy fillérrel is többje van, mint neked, kedves rezsicsökkentett-hitelmegmentett elvtárs, az burzsuj és az ő végtelen kapzsisága áll annak az útjában, hogy te még jobban meg legyél mentve. Az, hogy te esetleg majd a következő körben válsz ellenséggé, az most ne érdekeljen. Akkor majd te leszel az akit a tömeg eltapos de neked még most jó. Orwelli kép.

A kérdés az, hogy mikor rúgnak bele annyi mikrocsoportba, hogy azok egyszercsak észrevegyék: a rezsicsökkentett-hitelmegmentett magyar ugyanolyan mesterséges kategória, mint a szocialista munkás-paraszt ember. És ugyanúgy, egyszercsak észreveszik, hogy mi mind elsősorban gyapotszedők, tanárok, taxisok, jogászok, tehenészek és csillagászok vagyunk és nem létezhetünk egymás nélkül. Ez utópia, ilyen fokú társadalmi öntudattól fényévekre vagyunk. Nálunk ennek egy még kopoltyúval lélegző, előgerinchúros változata van, ez pedig a düh. Nem írom le részletesen, emlékszünk rá 2002-ből.

A szocpárt régi-régi szokása hogy klikkek vezetik és időről-időre ifjú titánok türemkednek elő a barnaöltönyös masszából. Megválasztják őket Unterplatformführernek, beszédeket mondanak, sajtótájékoztatót tartanak. Egész addig a pártvezetés alsóbb szintjein szaladgálnak Zuschlag-ként odadobható koncként, ameddig a párt valami nagyobb bajba nem kerül. Az öregek ugyanis tudják, hogy következmények nélkül, ennyi farkas között az öreg Horn sem vihette el a balhét, sőt ebben a pártban még Kádárnak is volt kitől tartania.

A nagy öregek tehát váraikba – megyéikbe, platformjaikba, cégeikbe – húzódnak vissza és teret hagynak az ifjú titánnak. Az ifjú titán pedig az esetek kilencven százalékában bukik, a maradékban lesz valaki, akit be kell építeni a pártba, számolni kell vele. Az Mszp-n belül annyiból érdekes a szituáció, hogy Gyurcsány magával rántotta vele nagyjából egyidős generációt, amely nem volt elég erős ahhoz, hogy időben kinyírja. Több, ötvenes évei elején-közepén járó, a politikai pályának hagyományos csúcsát jelentő korban, vagy annak küszöbén levő férfi van, akit a 2010-es nagy égés a háttérbe szorított, legalábbis az országos politikában.

Ebben a helyzetben Mesterházy a vártnál sokkal tovább tudott előtérben és nyeregben maradni, olyannyira, hogy a kampány célegyenese előtt, még mindig tényező. A háttérből figyelő öregek ereje talán elegendő lenne ahhoz, hogy kirántsák alóla a szőnyeget, ugyanakkor azt mindegyik felméri, hogy ő nem állhat oda Mesterházy helyére, mert van vagy hatvan órányi, készre vágott lejárató műsor róla a hírtévénél, amelyet egyszerre nyomna a közmédia, és a Hírtévé-MNO-Lánchíd konglomerátum. A vadonatúj NMHH elnök személye pedig nem hagy kétséget afelől, hogy a kormánypárti médiának továbbra is mindent szabad lesz.

Mesterházynál egy nagyobb fenyegetés van, Bajnai. Bajnai ugyanis félig külsős. Azért csak félig, mert pedigréjét tekintve ő is csak egy sima ifjúszocialista, de valamennyire sikeresen – félhülye önjelölt nemzetmentők kellemetlen társaságát is vállalva – felépítette a nemzetegyesítő mítoszát. Addig kerülgette azonban az MSZP-kérdést, hogy elmulasztott nagy tömeget gyűjteni maga köré. Ez a választások szempontjából másodlagos, hiszen azt úgyis az fogja eldönteni, hogy a nép haragszik-e eléggé Orbán Viktorra. Ha igen, akkor, egy Medgyessy-szerű színtelen-szagtalan emberre is szavazni fog a derék magyar protest-szavazó.

A tömeg azért lett volna érdekes, hogy tudott volna erőt mutatni az MSZP-nek, de ott azt látták, hogy tizenegynéhány százalékon megrekedt támogatottságú valakiről van szó, aki nem is olyan régen még Gyurcsány emberének számított. Ezt az embert kellene lecserélni a pártalkukon át az élre került Mesterházyra, aki viszont jobban kontrollálható, és egy esetleges győzelem esetén jobban számítani lehet rá a helyek leosztásánál, ugyanis nem a hihetetlen sok követője tartja a párt élén, hanem olyan kompromisszumok, amelyeket honorálni illik.

Bajnainak nem maradt más választása, minthogy ebből a helyzetből Mesterházyt megpróbálja lépésre kényszeríteni. Mesterházy ugyanis ül egy minden körzetben jelöltet állítani tudó, mindenütt kampány-erőforrásokkal rendelkező párt élén és neki aztán semmi se sürgős. Az előválasztás ötlete nem lenne rossz, csak éppen a sokkal kevésbé strukturált amerikai pártéletre találták ki. Arról sem szólnak, hogy az előválasztás, az Amerikában párton belül, regisztrált pártszimpatizánsok szavazataival zajlik (nem ilyen egyszerű de ez most nem erről szól) nálunk meg a választópolgárok kétharmada nem válaszol a pártpreferenciáját firtató kérdésre.

Nem más ez, mint a kipontozott bokszoló igyekezete az utolsó pár menetben, hátha kiütéssel nyerni tud. Egy biztos, Mesterházy nélkül nincs előválasztás, viszont azzal, hogy valamiféle előválasztást ő is elfogadhatnak tartott, már van remény Bajnainak, nem akar ellenfele kettős fedezék mögül alibizni. Vagy igen. Zavarjátok le a bikinis macát a ringből, az utolsó menet következik.