Divat már jó ideje azt mondani, hogy Orbán Viktor nem demokrata. Rossz hírem van azoknak, akik önnön impotenciájuk és sikertelenségük elől ebbe a toposzba menekülnek: Orbán igenis demokrata.

Generációs élménye, szocializációjának alapja az, hogy a betokosodott államszocialista rendszerrel ellentétben, a demokráciában lehet kifelé fordulni és az érvényesülést nem a következő kongresszuson ügyes frakciózással, hanem nyílt sisakos megmérettetéssel elérni. 1998-ban olyan emberek elé került a létrán, akiket a kommunizmusban még hosszú éveken át hátulról nézett volna.

Pont az általa kinyírt helyi és országos erős emberek sorsán keresztül tanulhatta meg Orbán azt is, hogy a közvetlen vezetőnél erősebb ember a társadalomban nincsen. Aki az Úr vagy a Párt kegyéből uralkodik, állandó veszélynek van kitéve, hogy jön egy csapat pap, elvtárs vagy akárki, és holnaptól már nem ő lesz a hivatalos kurzus szerint az Úr vagy a Párt kegyeltje és félretolják. Az ilyen félretolt vezetőket szokás meg is mérgezni, a biztonság kedvéért.Kard által vész, ki kardot ragad, a teljhatalmú vezér ellen a teljes eszköztár megengedett.

A közvetlenül megválasztott vezető ezzel szemben védett helyzetben van: a nép kegyéből uralkodik, és az alkotmány (alaptörvény, vérszerződés…) alapján a nép, az istenadta nép a hatalmát szabályozott keretek között gyakorolja. Ebből következően, aki a közvetlenül választott vezetőt ki akarja nyírni, annak ki kell állni a nép elé és a kinyírást szemtől szembe állva, nyílt választáson végrehajtani. Akárcsak más, szemtől-szembe vívott full-contact sportokban, például a bokszban, a világbajnokot itt is nagyon meg kell verni és a pálya felé lejt. Összegezve, ha csak Viktor meg nem őrül, mindig lesz demokratikus választás, ahol Viktort meg lehet verni. Erős versenyző kell hozzá, ennyi az egész.

Ezt egyébként el is mondta drága miniszterelnökünk a Le Monde-nak. Az interjúból az látszik, hogy a magyar viszonyokat kevesen értik nála jobban, viszont az európai demokratikus berendezkedés megértése terén csak elégségest érdemel. Pontosan leírja, hogy a magyar szabadságharcos nemzet, vagyis abban a pillanatban ahogy nincs választás, hanem rátukmált diktátor van, a magyar nép zárja sorait és megindul a diktátor ellen. Éppen ezért nem fenyegeti veszély a mi demokráciánkat. Nem is ez a baja.

A baja egész másban van, ez pedig az, hogy a demokrácia nemcsak a kormány leváltásának esélyét jelenti, bár funkcionális szempontból ez neki az egyik legfőbb jellemzője. A magyar demokrácia bajait akkor értjük meg, ha elolvassuk a Le Monde interjúban Orbán gondolatait az európai demokrácia gondjairól.

Az alapgondolat az, hogy Európának szembe kell néznie a kevésbé demokratikus országok okozta fenyegetéssel. Ezt a gondolatkört sokszor, sok ideológustól hallani lehetett már hallani és végigvonul a teljes művelt nyugati politológia történetén. Marxnál például ha jól emlékszem ázsiai termelési módnak hívták ezt a fenyegetést.

Erre a fenyegetésre méltó választ először talán Thermoplülai-nál adott az európai demokrácia, Kr.e. 480-ban. Szimonidész sírverse is tükrözi a lényeget. A hazáért estek el ott háromszázan, nem a királyért, nem valami transzcendens dologért, hanem olyasmiért, ami az övék és a végsőkig képesek érte kitartani.

Az európai demokrácia lényege ugyanis pont ez: az emberek szélesebb rétegének kínálja a közügyekben való részvételt és szélesebb rétegnek igazságosabban juttat az erőforrásokból, így több ember és hatékonyabban építi azt, mint bármilyen más állami-társadalmi berendezkedést. Az én privát naptáramban a középkor az első római triumvirátus összeállásával kezdődik és a vesztfáliai békével végződik. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy a technikai fejlődést és az egységes monoteista vallást magába építse Európa és ezután kezdődött meg az a kor, amely a felvilágosodást és Európa karrierjének eddigi csúcsát hozta.

Hosszasabb politikai elemzésekben ezeken a pontokon már szokás egy angolszász politológus nevét emlegetni, így aztán most bedobom Robert A. Dahl nevét. Őt keveset idézik mifelénk, pedig odaát híres ember. Azon gondolkozik már hosszú ideje, hogy mi is ez a nyugati demokrácia. Valamelyik írásában kifejti, hogy demokrácia nem univerzális irányítási mód, bizonyos szervezeteket, bizonyos időkben mindenképpen diktatórikusan kell irányítani, például a vállalatokat, hivatalokat, satöbbi. A demokrácia funkciója egyrészt ellenőrzési másrészt pedig a fejlődést elősegítő. Kiküszöböli a felvilágosult abszolutizmusnak azt a hátrányát, hogy újítások, tehetséges emberek kizárólag a jó uralkodó jóvoltából juthatnak előre.

Ha az a kérdés, hogy egy adott feladatra melyik államalakulat a jobb, akkor a válasz egyszerű: a diktatórikus. A meglevő erőforrásokat könyörtelenül a cél szolgálatába állítja és eléri azokat. Vagy nem. A baja a specializáltság, a függés a vezetőtől és az ő döntéseitől. Hosszú távon csak olyan államalakulat működőképes, ahol van kontroll. A nyugati típusú demokratikus berendezkedés ilyen.

Akár tetszik, akár nem, a Nyugat a gondjait demokratikusan megválasztott vezetői útján fogja megoldani. Óriási tévedés és szűk látókörű gondolkodás azt gondolni, hogy ebben a berendezkedésben nincs helye az autokratikus irányításnak, és nincs helye az akaratukat a demokratikus intézményeken keresztül nyomó erős embereknek. Európa második világháború utáni történetét olyan emberek alakították, mint Adenauer, De Gaulle, Giscard-d’Estaing, Kohl, Delors, Thatcher, Mitterand, Gonzalez, vagy újabban Sárközy, Merkel és Barroso. Mind kőkemény, határozott vezető, legalább annyira mint Orbán Viktor, sőt némelyikül még nála is sokkal inkább az.

Az a sok undok játékszabály volt az oka, hogy ezek a kemény hadvezérek még csak megemlíteni se mertek rendkívüli intézkedéseket, hadikommunizmust, kijárási tilalmat, miegyebet, minden megoldásukat „át kellett nyomni” a demokratikus intézményrendszeren, így azok sokkal időtállóbbnak bizonyultak, mint például Kína kísérletezése kulturális forradalommal, népi kohókkal, egy gyerek politikával és hasonlókkal. Eredményeik annak ellenére vannak, hogy mindegyiküket leváltották már vagy le fogják váltani.

Ahhoz, hogy ez működjön, elveket kell tiszteletben tartani, és ahogy Fukuyama professzor kioktató hangvételű cikkében is leírja, intézményeket. Fukuyama professzor cikkéből jól látszik, hogy épp csak felületesen nézte meg az itteni híreket, és azt látja hogy itt baj van az intézményekkel. Igaza van.

Orbán Viktor ezt nem is különösebben tagadja, amikor azt mondja hogy buldózer üzemmódban dolgozik. Ezt még tán el is néznék neki, csak a hozzá hasonló keményfejűek a nyugati demokráciában meg szoktak bukni, aztán visszasírják őket, vagy feltűnik egy másik keményfejű, és versengve próbálják megtalálni a jó megoldásokat a társadalom kérdéseire. Időnként olyan, egyáltalán nem demokratikusan működő szereplők, mint a bíróság, a magáncégek vagy a tudományos élet rájuk szól, megvalósítva ezzel a Dahl által felvázolt poliarchiát.

A Le Monde-interjú pont arra példa, hogy nem szeretik Európában a buldózeres fiúkat, senkinek nem kell egy Lukasenkó a falakon belül. A nagy hátraarc, a kiigazítási politika annak a keserű pirulának a bevétele, hogy a nyomulós politikába bele lehet bukni. Hogy az igazi demokrata nemcsak addig szereti a demokráciát, amíg megválasztják.Valószínű innen az érdeklődés, hiszen Orbán teljes életutat jár be a demokratikus átalakulásban és talán ezért kap elméleti és gyakorlati pofonokat. Azt nem tudom, hogy lesz-e belőle teljes, az összes játékszabályt megértő és őszintén elfogadó demokrata, de az utódainak talán majd nem nézik el a buldózerezést. És akkor korszakot alkot. Bár alighanem nem így képzelte.

Ez még az előző helyen jelent meg, másodközlés a ma esti Super Bowl-ra tekintettel. Gó Iláj, gó Dzsájöntsz!

A kvórtöbekk éppen rivörz szájd törnt csinált a bed-ben amikor a vék áp kóll miatt felébredt.

Kidörzsölte a csipát szeméből, majd egy húk ráut megfutása után a konyhában sátgánból megcsinálta a kávét.

A kávé elfogyasztása után úgy döntött, összehívja az egyszemélyes háddölt, és egy népsporttal a kezében alacsonyabbra helyezte súlypontját és tékáutolta a shitet. Kombájn kóll volt mert közben tékolta a líket is.

A hát sóvör után jött egy dró, előhúzta a fogkefét és rájt szájd left szájd brásing után szpittelt, és a hipje köré törnolta teriböl távölt.

Álmosan nézett a lockerjébe, de végül felvette a tím gármentet és elindult kifelé a lakásból, amikor tájmót kól halatszott, a szvíthártja sérelmezte hogy nem passzolta neki a véköp kólt így most óverszlpíing miatt kapott egy tizenöt yardos penaltit, ezért el fog késni. Tónting és ánszportszmenlájk bihéviör miatt újabb tizenöt yardot adott az ekkor már fész meszkje leápolásával foglalkozó szvíthártjának, majd egy kátbek múvval elindult kifelé az ajtón, azonban ekkor a nyúzpépör bringer lájnbekker megcsinálta rajta a tekölt, mert nagyon jó pozisönt vett fel a dí-lájn mögött és a blájnd szájdról jött. Mivel a térde nem ért gráundot, tovább ránolt, így még szeme sarkából látta, hogy a szomszéd perzsmacskája vájldket formációban üldözi szvíthártja csivaváját. Felkapott egy kavicsot és a vájldket autszájd sólderjét telibe kapta vele úgy húsz yardról, így a csivava megmenekült attól, hogy egy dagadt perzsamacska felzabálja.

A célterületre érve beugrott a kárba, sebességbe rakta a gírboxot és rájt szájd bútlegjével tövig nyomta a pedált.

Beért az edzésre ahol már várta a tréning szkved, a kvórtörbekk kócs és a pálya felett szálldosó fehér madarak vezére, a csérlídör.

A tréning endingje után újabb hát sóvert tékolt, épp indult volna haza, amikor rájött a szükség. Azonnal megcsinálta a rivörz-t és a mósönből kivágva egy kvik szlent ráutot futott a resztrúm felé. Sztiff ármjával odébb taszajtotta a tükröknél fésülködő sztrong széftit, egy rivörz, egy lák múv és egy trázzörsz dró után lerogyott a fajanszra.

Miután finiselt és vájpolta a fetesszét és gondosan hendvasingolt, elindult szvíthártja elé a sáping mólba, ahol karácsonyi bizbaszokat vásárolt a kicsike. Jól megsértődött, mert a kvórtörbekk diléjölte a gémet, negyedórát késett.

Ezért a kvórtörbekk elvitte őt dinört enni. Ez olyan jól sikerült, hogy otthon szkrín pessz volt, passzolták a tévézést és kisszingelés után kákszákolás, titfákolás, majd pentihóz dró után bekszájd doggisztájling következett, melynek végén a szvíthárt engedte hogy a fész meszkjén legyen a kámsát.

Ágyának veszt kósztján, dobókezével szvíthártja fánbegjét simogatva tért nyugovóra.

Kedves Mindenki,

Üdvözöllek titeket a blogrepubliknál, ahova a Ráérünk blog átköltözött. Hogy mi az a blogrepublik? Fogas kérdés, legalább annyira, mint a ráérünk blog mibenléte.

A blogrepublik kiváló kezdeményezés, a kiváló blogger és humanista (nem viccből írom, tényleg az)  próbálkozása. Tibor azon csökönyös alakok közé tartozik, akik nem akartak idomulni a magyar internet-csinálást jellemző flegma, pökhendi és nemritkán inkorrekt hozzáálláshoz. Meglehet, szakmai múltjának is szerepe van ebben (nem szokta meg a visszapofázást)  de úgy döntött, hogy van magyar internet-csinálás anélkül is, hogy közben csúsztatgatnánk, és úgy általában: rosszul csinálnánk.

Abban mindig nagy potenciál van, ha egy frusztrált amatőr egyszer megunja a banánt, markába köp és munkához lát. Emlékezzünk a nagy Ferruccio Lamborghinire az olasz traktorgyárosra aki egy szép napon elment a gyárától nem messze levő Maranellóba, hogy megigyon egy kávét Enzo Ferrarival és egyben javasoljon egy-két változtatást az autóin, ő ugyanis nem volt egészen elégedett saját Ferrarijával. A Gácsér (ez volt Enzo bátyánk gúnyneve) szokásos hisztirohamai egyikével kidobta Ferruciot, aki megdühödött, szerződtette Enzo pár mérnöként meg még néhány szakembert és nem sokkal később elkezdődött a Ghibli, a Miura, a Countach a Shamal és a többi legenda nevével fémjelzett Lamborghini korszak.

Azt remélem, hogy a blogrepublik a blogok Lamborghinije lesz. Én a Shamal szeretnék lenni, de ez most mellékes.

Na de mi akkor a ráérünk blog? A ráérünk blog lassan öt éve, egy Amerikában tanuló egyetemista blogjaként indult és azóta az egyetemista már volt boldog és szomorú, megismerkedett a magyar valósággal, a meló világával, kudarcokkal, sikerekkel, árulással és barátsággal, szép lassan talán majd benő a feje lágya.

Ennek ellenére senkit sem tudok azzal biztatni hogy végleg megszűnnek majd ezen az új helyen a szóviccek és a néhanapján feltűnő fárasztó írások. Közéleti témájú írásaimat viszont talán az eddigieknél is hangsúlyosabban folytatom majd. Egyrészt tudom, hogy a véleményem olyan mint a férfiak mellbimbója: van, de érdektelen. Másrészről viszont sokszor érzem azt, hogy mindenki megírja, de senki sem azt ami van. Na ezen akar segíteni az online asztalfiók az új helyén is, hogy szépen lassan megírjam, úgy ahogy van. Hiszen ráérünk.

  A napokban többször eszembe jutottak azok a felkészületlen, pózoló, rikácsoló politikusok az EU parlamentben. Nyilván felkészületlenek voltak, nyilván a saját köreiknek szónokoltak. De amit mondtak, ahogy mondták, az gondolkodóba ejtett. Politikusi panelek hangzottak el, amelyek elsőre olyan dolgokról  szóltak, mint itthon is. Demokrácia, igazság, tisztesség, bla bla bla. Sértődötten emlegettük, hogy ezek az alakok nem készültek fel abból, hogy ki jön oda felszólalni a parlamentbe. Igaz, felkészületlenek voltak. De miért is kellett volna felkészülniük? Az ő dolguk a magyar belpolitika? Rájuk egy dolog tartozik belőle: megfelelnek a magyar belpolitikai fejlemények az EU alapokmányaiban rögzített és mellesleg a művelt nyugaton mindenütt elfogadott alapelveknek? Ebben a fontos de egyszerű kérdésben egységesek voltak, legfeljebb némelyik azt mondta: várjunk, hátha mégis.

Aztán olvastam Török Gábor elemzését arról, hogy most a belpolitikában óriási púderfelhőt fognak felverni, hogy leplezzék az egyetlen fontos kérdésre adott választ: hogy fog Orbán megállapodni a hitelfelvételekről.  Szerintem ez egy hatodrangú, marginális kérdés. Két eset van: 1. Orbán megbolondult és nem állapodik meg, ez esetben úgyis egy éven belül elsöpri a népharag, a hiperinfláció meg az ezerforintos benzin miatt. 2. Orbán nem bolondult meg és továbbra is az a kiváló reálpolitikus, aki mindig is volt, és valahogy megállapodik. Akár azon az áron is hogy egy időre háttérbe vonul, kitéve valakit a villámgyors politikai eróziónak. Így vagy úgy, meg fog történni a dolog. A lényeg nem ez. 

Amit a hülyén öltözött, pózoló politikusok mondtak, ott volt a lényeg. Azt látták, hogy baj van a demokrácia körül. És akármekkora általános humbug ez, valójában tényleg itt a gond. Szűkül.

Mert igazából tök mindegy hogy áll a gazdaság, meg a világpolitika, itthon szép csendben nézzük azt, hogy végbemegy az állam centralizációja. Ezzel amúgy nem lenne feltétlenül gond, egy centralizált racionális szervezet tud ám hatékony lenni. Más a baj.

Láttam, hogy nyilvánosságra hozta valaki a Böröcz nevű ember III./3. kartonját, ahol a beszervezés eszközekén csak annyi szerepel: "anyagi érdek". És ettől deja vu érzésem lett. Na ez a baj.

Épül egy olyan struktúra, ahol a falusi óvodától az egyetem rektori hivataláig minden kinevezés a párt beleegyezésével történik. 

Mivel nem ment végbe a termelőeszközök erőszakos, kampányszerű központosítása, kiépült egy olyan szervezet, amely zsarolással, NAV és más hatósági vizsgálatokkal minden sikeres vállalkozást előbb-utóbb megtalál. 

Ebben a rendszerben nagyon hamar el lehet jutni oda, hogy az értelmiségi foglalkozást űzők a zsarolás, a gyengébb erkölcsi tartásúak meg a csábítás áldozataivá váljanak. Minél többen esnek áldozatul, annál könnyebben jön a többi. Lassan ott fogunk tartani, hogy mezei földrajztanárokat lehet "pártvonalon" kinyírni.

Kiépül a "pártvonal" a kommunizmus és a nácizmus egyik legundokabb jelenségének, az állampártnak a szervezete. Amerikai barátaim el sem tudták képzelni, nem is lehetett nekik elmagyarázni, hogy az ország fenntart egy párhuzamos államigazgatást, amely a pro forma demokratikus szervezet mellett érvényre juttatja a pártakaratot az élet minden mozzanatában. Ki fizeti azt? Hogyan választják őket? – kérdezték. És csak nagysokára értették meg, mi is ez az egész. 

Vannak különbségek. Kádár, ha nem is azonnal, de felismerte, hogy hűséges értelmiség nélkül nem megy. Olyanok kellenek, akik mindent a pártnak köszönhetnek, de világos életút áll előttük, megélhetéssel, előléptetésekkel, szolgálati lakással, és azzal a biztos tudattal, hogy a párthűségükért cserébe normális életük lehet, a bíróságon normális döntéseket, a hivatalban profi ügyintézést fognak kapni. Most nem kapnak. Ráadásul nincs vasfüggöny, nem hason csúszva kell kivándorolni. 

Ehhez jön a durva értelmiségellenes retorika. Miért is szolgálná ki azt a pártot egy önérzetes ember, amelyik szerint a közgazdászok adócsalást, a jogászok bűnözést tanulnak, az orvosok meg örüljenek, hogy az állam ingyenesen az agyukba injektálja a versenyképes tutit. Az oké, hogy a NEFMI illetékes államtitkárságán néhány bolond fordítva ül a lovon, de ebből így nagyon nem lesz stabil rendszer.

Ami igazán ijesztő, hogy ezektől a kis hibáktól eltekintve szépen alakul a dolog. Szó nélkül esnek el az önkormányzatok, a bíróságok, a minisztériumok, a hivatalok, zökkenőmentes a hatalomátvétel folyamata és a kontroll kiteljesítése. Pedig nincs itt a világ legnagyobb hadserege, nem járkálnak az utcán karhatalmisták, a rendőrautóban annyi benzin van, hogy tologatják a rendőrök a kapitányság körül, fennhangon nínózva. 

Lehet, hogy mi Vörös Hadseregünk a válság lesz, a kenyérgond, az egzisztenciális félelem. Csak nehogy oda jussunk, hogy majd mikor mi ötven évesek leszünk, olyan mondatok hagyják el a szánkat, egy egy barátunk, munkatársunk megesését hallva, hogy "szemétség volt tőle, dehát azok olyan idők voltak. Kellett a pénz, az apját kirúgták, elvált, tartásdíjat fizetett" meg olyat, hogy "nem volt választása, megzsarolták". És nehogy abba az állapotba jussunk, hogy megalkudva a helyzettel, szépen csendben, fű alatt aláírva a szerződést, a "szakmára koncentrálva" éljünk. Végülis büdös ez, de legalább langyos.

Ezért kellene odafigyelni arra is, hogy az IMF-EU megállapodás ugyan fontos, de nem kizárólag fontos. Figyelni kellene arra is hogy fogy a levegő. Különben úgy járunk, mint Örkény legyei a papíron. Aki tudja, mit jelent az előző mondat, azoknak szól ez a poszt. A  többieknek csak annyit mondok: szűkül. Mire rájönnek, késő lesz.

…a döglöttnek hitt oroszlán. De kezdjük a fontos eseményekkel:

Ha a hatodik futamban az eddig mindig megugró, galoppírozó Nixon nem hozza hiba nélkül a versenyt, akkor tétre és helyre is nyertem volna, így azonban csak a második helyezettet találtam el, így a befizetett négyszáz forintomra csak kétszáznyolcvanat fizettek, a parizernek való Jorvik Viking sehol sem volt, pedig a gazdája hajtotta. Többen különböző hajtók nénikéjét szidták vélelmezett bunda miatt.

Eközben néhány kerülettel arrébb százezer ember mutatta mg, hogy a fészbukos nyomkorászás helyett ki kell állni az elvekért, de ami még fontosabb, a vezérért, aki jó érzékkel nem ment el a rendezvényre, mert akkor ígérni kellett volna ott valamit. Az ellenzéki sajtó, véleményvezérek, elemzők csodálkozva néznek, mint hal a szatyorban, hogy akkor most ez hogy van? Amit eddig rugdostunk, az mégse döglött oroszlán? Ez harapni is fog? Mi az hogy, nagyon is!

Előszöris, az egyszerűbb mentség, fészbukos terjesztésre: azok, akik nem szervezték meg a huligánokat a 2006-os, sajnálatos eseményekre, azoknak semmi gondot nem okozott, hogy ide se szervezzenek senkit. Apró hibája az elméletnek, hogy ha jól tudom huligánok nem nagyon voltak.

Aztán ott van egy makropolitikai körülmény: a Marinéni-méter még nem lengett ki, Mari nénit semmiféle kár nem érte még Viktorék kormányzásából. Majd akkor lesz probléma, ha a tömegek is kezdenek megcsúszni. A makropolitikába olyan dolgok is beleszólnak ám, hogy meleg a tél. Más lenne a helyzet, ha az Andrássy úton térdig érő, sóval és a vén Ikarusokból szivárgó Botond olajjal vegyes latyakban kéne gázolni, és a FÉG konvektor november óta nem lenne négyes fokozat alá tekerve. De a politikához szerencse is kell, politikai kérdés lesz majd a tavaszi gyapjaslepke-invázió is, hacsak addig nem jön két hét kemény fagy. De fel kellene fogni, hogy a demokratikus deficit, a hatalmi ágak szétválasztásának hiánya, meg az ilyenek akkortól zavaróak a legtöbb embernek, ha jegyre van a kenyér és a begyűjtő népbiztosok elkezdik a padlásokat inspiciálni.

Talán innen nézve érthető a bankellenes propaganda, hiszen a bank a népbiztosok előtt jóval közbelép, és így pontosabb mérőműszere a córesznek, mint a begyűjtő népbiztosok. Nochdazu, a bank nem kopogtat be a szomszédba csak azért, mert ott jobb autót lát a ház előtt, lesz ott még valami színesfém is!

Van ám mikropolitika, amit meg kell tanulni az Orbánt váltani akaróknak is. Semmilyen nagy és mozgalmi dolog, az aktuális pilótajátéktól kezdve a nagypártokig, nem tud működni közkatonák nélkül. Nevezhetjük őket terméktanácsadónak, üzletkötő partnernek, gyémántfokozatú nagykövetnek vagy aktivistának, kell valaki aki felállítja a népet a facebook és a tévé elől.

Az Mszp legendás negyven (aztán legendás húsz) százaléka ezektől volt. Olyan ember, aki a tüntetés napján két órával hamarabb kel és körbejárja a környező háztömböket és becsenget: ugye mindenki jön? A morózusan gyülekező embereknek a saját pénzen vásárolt házipálinkából és termoszos kávéból kínálgat, esetleg van valami kis sós ropogós is. A majálison ott áll a párt sátra mellett, kiabálva szólítja le legtávolabbi ismerőseit is, ráncigálja őket oda a sátorhoz, apát addig nem engedi el, amíg egy nagy tányér pacalt (magyar ember kanállal és kenyérrel, igaz Gézukám?) meg nem evett, a gyerekek kapnak pártiktűzőt, pártzászlót. Róluk fénykép készül, ha városi harsona fotósát is lemeszeli, akkor az újságba is. Ahogy a modorosblog szépen levezette, a fényképek még aznap a facebookon lesznek. Ha Pesten lesz a tüntetés elmegy az állomásra csoportos jegyet rendezni, vagy beszedi a pénzt buszra. A választások előtt sasolja a postást, hova vitte már ki a kopogtatócédulát és öt perccel később már be is gyűjtötte, egy óra múlva már le is adta a pártirodán.

Ezek az emberek régen az Mszp titkos elitalakulata voltak, mára a Fidesz mellett kristályosodott ki egy ilyen gárda. Fel kell készülni arra, hogy vész esetén a régi fiúk most már a fidesznél fognak mindig egy ilyen dzsemborit összetrombitálni. Fel kell készülni arra, hogy nem lesz semmiféle megsemmisítő vereség, mert kialakult a kritikus tömeg. Ez nem a biciklis fajta, hanem a másik.

Kérdés, hogy lehet-e arra számítani, ami az Mszp támogatói tömbjével volt, hogy három-négy ciklus alatt bomlik le teljesen. A korábbi forgatókönyvek ezt sejtetik és akkor Viktor a nyugdíj-korhatárig miniszterelnök úr marad. A jelenlegi ellenzéki aktivitás és szervezettség mellett ennek csak a bankok vagy az időjárás lehet akadálya.

Ismerkedjünk meg a hazai értelmiség egyik legfontosabb szertartásával, a politikailag korrekt dürrögéssel!

Aki nem tudná mi az a dürrögés, azoknak, leküzdve az informatikát ideillesztek három videót, eget az Eurázsiában honos siketfajdról, egyet amerikai rokonáról az ürömfajdról, végül egyet a hungarikumnak számító túzokról:

Ugye hogy ugye? Magyar és európai értelmiségiek, amint meghallják, hogyaszongya: diszkrimináció!

Na pont ezt csináljuk, mi, magyar értelmiségiek Zaphod Beeblebrox másolt disszertációja miatt. Ugyan, jelentkezzen már valaki, aki elhitte, hogy ennek a vigyorgó, minden rendszerben pontosan helyezkedő, elvtelen paprikajancsinak (nicsak, egy dolog amiben egyetértek Kövér Lászlóval) valódi a doktorija?

Nem olvastuk az életrajzát? A sok diplomatáskodás, tévétorna, csajozás, reprezentálás mellett mikor írt ez disszertációt? Mikor tűrte ez az alak el, hogy házivédéseken csicskáztassák? Mikor vágott fel kiselejtezett papírokat negyedrét cetlikké, járt beragasztott kézzel az éles papírszélek miatt? El tudja valaki képzelni a szoknyabolond szépfiút, amint a MOB és NOB reprezentálás helyett kockásra üli a seggét egy könyvtárban, legyárt több száz cetlit, elcseszi, kezdi elölről, piszkozatokat csinál?

Ezt komolyan elhitte valaki? Másról van itt szó. Kiborult a bili. Aki olvassa ezt a posztot és járt egyetemre, emlékezzen vissza. Ha meg még mindig oda jár, örüljön neki, arany élete van. Ugye emlékszünk a protekciósokra? A lediplomáztatott, megdoktorított alakokra, akiket sose láttunk, aztán a diplomaosztón csodálkoztunk, hogy jé, ez a celeb is az évfolyamtársunk volt?

Nem láttuk a vizsgalapokon, később a Neptunban, ETR-ben a vizsganapunkra bejelentkezve híres vezetékneveket, akik nem voltak ott aznap a folyosón, sárgafoltosra átizzadt ingben, nem ájuldoztak, kunyeráltak intimbetétet a többi lánytól, mert a stressztől megjött a menstruációjuk?

Ha kicsit okosabb gyerekek voltunk és amúgy szeretünk másoknak magyarázni, nem keresett meg egy-egy nagypofájú HÖK-ös, hogy volna itt egy Jóskapista, netalán Gizike, akinek az apja/szeretője valami főköcsög, és korrepetálni kéne, mert ugyan tuti nem a tanszékvezetőnél vizsgázik, de azért jó lenne négy-öt tételnyi anyagot a fejébe verni, legalább addig, míg átmegy? Egy tízesért professzorom, megfelel?

Nem írt senki itten téziseket mindenféle témában, megrendelésre? Passzióból, szükségből, pénzért, nőért, bármiért?

Miközben nézzük a dürrögve ugrándozó politikai újságírókat, gondoljunk arra, hogy nem az itt a baj, hogy Schmittnek semmi köze a disszertációjához. Hanem az, hogy itt valaki megtörte az omertát. Ha ez végigmegy és Schmitt lemond, minden megdoktorított, kamunyelvvizsgás, lopott dolgozatos jellemgróf (tehát politikai elitünk fele-kétharmada) retteghet, hogy őt mikor zsarolják meg ilyesmivel. Megérdemlik.

De ne csináljunk addig se úgy, mintha mi nem tudtunk volna semmiről, és ne színleljünk szent iszonyatot, és ami a fő, ne ugráljunk tollazatunkat felborzolva, mert az már a tyúk- és a daruféléknél is vicces.

Megnéztem tegnap Orbán beszédét, és arra gondoltam közben, hogy mennyire jó döntés volt a pasastól, hogy odament és mennyire amatőr dolog volt azt hinni, hogy őt ott majd baj éri. Éri a fenét. Hazai pályán, egy rutinos focista mindig "lehozza" a meccset. Gólt lőni nem tud, de nem is kap, fut, helyezkedik, életerős lövések és forintos labdák követik egymást, a végén mégis 0-0 az eredmény és a népsport megírja, hogy a jó iramú mérkőzést főleg mezőnyjáték jellemezte, mindenkinek megvoltak a lehetőségei, de a csatárok bizonytalankodtak a kapu előtt, illetve a vendégek kapusa többször robinzonáddal hárított.

Na pont ez történt tegnap. Orbán vagy tudja, vagy csak érzi, vagy felkészítették rá, hogy az EU adminisztratív hatalom. A dolgok lényege hivatalokban, előkészítő bizottságokban, szállodai lakosztályokban dől el. A demokratikus deficit nem ismeretlen fogalom Orbánnak sem, a magyar Parlamentben sincs már rég érdemi vita, már azelőtt se volt, hogy miniszterelnök lett. 

A kamarillapolitikában látványos, ám talán nem jelentős vereséget szenvedtünk. Barroso, érezve a francia és német támogatást, adminisztratív hatalma legerősebb fegyvereit vetette harcba. Orbán szerintem valahogy úgy számol, hogy amint ő látványos engedményeket tesz, ezek a csapások enyhülni fognak, mert senkinek sem érdeke, hogy néhány fegyelmező kokin kívül igazi csapásokat osztogasson nekünk. Miért ne engedne egyház- és bíróság ügyben? Handó Tünde és Polt Péter mellett ugyan mi gondot okozhat pár tucat nyugdíjból visszatérő bíró? Kiválóan tárgyalhatják az összes nem politikai ügyet, a többi pedig jó szignálás kérdése. Miért ne engedne MNB ügyben? Simort még egy évig kell kibírni. Miért ne engedhetne egyházügyben? 

Orbán nem árult zsákbamacskát megmondta nyíltan: az alaptörvényt nem tudták kritizálni, mert az ugyan úgy pocsék, ahogy van, az átmeneti rendelkezéseket meg majd átírjuk és kész. Azzal, hogy Barrosonak a szemébe mondta, hogy indokold meg, főnök, mármint azon kívül is hogy Frau Merkelnek nem tetszik, elvette a vita élét, hiszen onnantól kezdve hogy nem lehetett beállni Barroso mögé, olyan szakasza következett a vitának, amiben Orbán Viktorra végképp semmilyen veszély nem leselkedett.

Ezt is nyíltan elmondta: azért ment el a parlamentbe, mert húsz éve parlamenti képviselő, ez a szakmája, ehhez ért, méghozzá világszínvonalon, akkor meg neki a parlamentben kell politikai vitáit elrendezni, nincs félnivalója, tudja mi következik. Így is történt.

Az európai parlament megmutatta minden gyengeségét. Találóan fogalmazta meg Tóta: ezek röhejesebbek a magyar parlamentnél is. Kiöregedett forradalmárok, akik ma már többre tartják a kiemelt havi fizetést minden forradalomnál. Partikuláris nemzeti érdekeket képviselő megélhetésiek, mint Morvay vagy az északolasz pasas. A kádertemető zombijai, mint Áder vagy Deutsch. Régi motorosok, akik csukott szemmel tudják játszani a liberális-konzervatív keringőt.

Ahogy láttam az izgága Cohn-Bendit képviselő urat, eszembe jutott, hogy a liberális szónok műfajában ettől Kuncze klasszisokkal jobb. A fogatlan Verhofstadt képviselőnél, akármilyen jelentős politikus ő, Fodor Gábor ezerszer veszélyesebb ellenfél volt, hiszen ő amellett, hogy szintén lilagőzös liberális elveket hangoztat, legalább magas, jóképű, van esélye Tompival versenyt csajozni egy buliban. A többiek meg… csupa olyan politikus, akinek a fajtája ellen már ért el győzelmet Viktor. 

Tét nélküli mérkőzés volt ez, egy tét és következmények nélküli parlamentben. Egy karizmatikus, jó szónoklattal hozta a meccset, hívei azt látták, hogy ezek a csúnyabácsik is bántják a vezért. Ezzel meg direkt használtak is neki. Ráadásul jól látszott, hogy a legtöbb politikus még egy másfél oldalas felkészítőt se olvasott el a vita előtt. Rutinból akartak győzni, Viktor ellen meg azt nem lehet. Húsz éve játszik, lát a pályán.

Nem mintha jogi szakkérdés lenne a dolog, mert rég nem jogról beszélünk az ügyben, de a szerzői mű az nemcsak a szerző fejéből kipattant alkotás lehet, hanem bizonyos, akár köztudomású adatok egyedi elrendezése is.

Ha nem így lenne, akkor nem kaphatna védelmet egyetlen térkép sem, hiszen mondjuk Vásárosnamény koordinátái, a Tisza folyásiránya, vagy a londoni metróállomások neve (jobb esetben) nem a szerző fantáziájának szüleménye, hanem egyéb térképekből leolvasható vagy bárki által megmérhető, megismerhető adat. Ennek ellenére, ha én holnap kiadom "Világatlasz" című művemet, amely új kötésben fogja tartalmazni a Cartographia (megvan még?) "Nagy világatlasz" c. könyvének térképeit, gyenge lábakon fog állni az a védekezésem, hogy ad1. Vásárosnamény földrajzi helyzete köztudomású, ad2. pont ugyanahhoz a nyomdához vittem a művem, mint a Cartographia, ezért egyeznek meg a színek és a betűtípusok, és különben is, a végén van egy tízoldalas eszmefuttatás arról, hogy milyen nagy és szép hely a világ úgy általában.

Ez attól van, hogy a térkép elkészítésekor a szerzője például vette a fáradságot (jobb esetben) és átböngészett egy csomó statisztikát, hogy a városokat méretük szerint jelölhesse, konzultált a MÁV-val, hogy Dömösi átkelés időszakos m. h. az még létezik és jelölendő, vagy csak bemondják a Nyugatiban minden Vácra induló személyvonatnál? Konzultál a túrázókkal, hogy a Kék túra vonalán levő eső elleni kutricák megvannak-e még és jelölendők, vagy azóta a környékbeli norvég expedíciós alakulatok már rég eltüzelték őket?
Ha az olimpiai játékok programját gyűjti össze valaki, akkor ha mást nem csinál legalább eltölt vele pár hónapot, míg mindet összegyűjti, egységes jelölési rendszert alkalmaz, mert lehet, hogy a teniszt hetven éve "lawn-tennis" néven jelölték, ma meg már csak "tennis" és így tovább. Ezzel szerkesztői munkát is végez, illetve új, úgynevezett gyűjteményes mű keletkezik általa.

Nagyonis valószínű, hogy egy ilyen alkotás "törzsadattá" válik, mint ahogy a Gothaischer Almanach a német nemesség adatbázisául szolgál vagy ahogy a Révai Nagy Lexikona száz évig volt az általános magyar lexikon.

Tehát amikor valaki arra hivatkozik, hogy ő csak a "törzsadatokat" vett át, azért nincs igaza, mert átvette azt a munkát, amit az eredeti szerző az adatok összegyűjtésébe, elrendezésébe, rendszerezésébe, szerkesztésébe fektetett. Lehet persze ezt kibővíteni, más szempontból rendszerezni, de akár olyan formán kommentálni is, hogy az eredeti mű szövegépe dőlt betűs kommentárokat szúr be a szerző. Elképzelhető az is, hogy a saját új kutatásának alapját kizárólag a régi mű képezi, tehát beleszerkeszti a saját eredményeit, de a kiindulási pont minden esetben a régi.

Léteik a szabad felhasználás ("fair use") jogintézménye is, amely oktatási és még pár hasonló célra megenged ingyenes másolást, felhasználást. Egy könyv egy-két oldalát, egy film részletét, vagy akár az egészet. A tudományos életben viszont szó sincs erről a jogintézményről. Bárki idézhető, a tudomány és a kultúra a tudományos élet közkincse, a publikált művek szerzői külön örülnek neki, ha idézik őket. Ennek jobb helyeken részletes szabályai vannak, a Chicago Manual of Style például rendes pókölő méretű könyv, és nagyrészt azzal foglalkozik, hogyan iktassuk a szövegbe az idézeteket, hogy jelöljük a szerzőjüket.

Persze lehet olyan is, hogy valaminek a fordítása is védelmet élvez, az is nagy munka, ha valaki egy nagy tudományos művet átültet magyarra. Ekkor azonban még véletlenül sem tüntetik fel szerzőként, hanem fordítóként. Ha a fordító egyben a téma hazai szakértője, akkor a "magyar kiadást átdolgozta és jegyzetekkel ellátta: dr. Gipsz Jakab" szöveget szokták feltüntetni és az ilyen fordításnak előkelő helye van dr. Gipsz Jakab publikációs listáján.

Jobb helyeken nemhogy az egész könyvet átvevő plágiumokat sem bírják, hanem a "reference shelf" dolgozatokat sem. A reference shelf az angol könyvtár lexikonos polca, ahol a lexikonok, térképek, adatgyűjtemények találhatók. Aki innen írja a dolgozatát, akkor se fog átmenni, ha becsületesen minden átvételt jelöl a szövegben, mivel dolgozata nem fog új tudományos eredményt tartalmazni, ami még fontosabb feltétel, mint hogy ne legyen benne plágium.

Mielőtt valaki megkérdi, ezek csak úgy eszembe jutottak.

Ez az írás Bajnai Gordon tanulmányáról fog szólni, aki erre allergiás, ne olvassa tovább. Itt a tanulmány:

hazaeshaladas.blog.hu/2012/01/09/koztarsasag_kiegyezes_kilabalas

Bajnai Gordon körül, noha a politika élvonalában csak rövid időt töltött (vagy épp ezért) kialakult a jó vezető mítosza, nem kis részben az utána következő rossz vezető miatt. Épp ezért érdekes, amikor hosszú hallgatás után megszólal, terjedelmes cikket ír. Kiáltvány ez? Program ez? Én azt mondom egyik sem. Legfeljebb félkiáltvány.

Előszöris, a gyerek nem frankó, ahogy azt bármelyik használtautó-telepen megfogalmazná a fehér selyemmelegítőt viselő tulajdonos. De tőle tudhatnánk meg azt is, hogy bármit le lehet frankózni.

Bajnai Gordon lefrankózása még várat magára. Nem tudni, lopott-e valaha egy libát is életében, de gyanússá tette a jobbos média, és az ügyészség is azonnal parancsot kapott a bekerítésére. Ez nem olyan nagy gond, mint az ember elsőre gondolná. Hozzá kell szokni, hogy ha valaki ma Magyarországon politizálni akar, akkor vegzálni fogja az ügyészség, a NAV, meg a többi ilyen szerv, és félrészeg, öltönyös alakok fogják ökölbe szorult arccal szidni mindenféle esti műsorokban. Ez van, Lech Walesa sem állami támogatással döntötte meg a kommunizmust, az a magyar módszer. Ne féljetek, ahogy egy másik lengyel mondta.

Ha Bajnai Gordon akar még valamit a magyar politikában, akkor el kell döntenie, hogy áll múltbeli ügyeihez, az állami cégek vezetéséhez, a jobboldali lejáratókampányoktól függetlenül gyanús privatizációkhoz, a fiatalon meggazdagodáshoz. Amíg ezt nem teszi meg, nem lesz frankó, miközben a választópolgárok 90%-a azon az alapon szavaz, hogy frankó-e számára a miniszterelnök-jelölt?

A cikk, ha kiátvány lenne, ha program lenne, akkor úgy kezdődne, hogy "Én, Bajnai Gordon," vagy úgy hogy "mi a, a haza jövője…" Nem így kezdődik, ezért ez nem is kiáltvány, ez egy elemzés-féleség. Miért kérem rajta mégis a kiáltványságot? Mert Bajnai Gordon írta. Az a Bajnai, akit, mint már írtam, körülvesz a remény halvány glóriája, aki királyt csinálhat abból a pártból vagy társadalmi erőből, amelyik élére odaáll. Élre állhat, feltételeket szabhat, mondják sokan. Van ebben valami, de vannak aggályok is, ezekről majd lejjebb. Elemzésként ez legfeljebb félkiáltvány, hiszen helyesnek vélt diagnózis van, de a terápiára nem tesz javaslatot.

De  vajon helyes a diagnózis?

Szerintem már az elején gond van. Azt mondja Bajnai, hogy három célja és vívmánya van a rendszerváltásnak. Ezek a demokratikus jogállam, az egyéni jólét és a szolidaritás. Ebben én egyet is értek vele, csak ezeknek az arányáról nem esik szó. Az a gond, hogy a sok évnyi bizonytalanság után ma már az egyéni jólétért cserébe a társadalom a másik kettőt  könnyelműen dobja el. Ez persze többezer éve így van, de az új kormányfőtől a nép azt fogja kérdezni: hol a kenyér? És nem azt, hogy: Hol érvényesülnek a fékek és ellensúlyok hazánk alkotmányos rendjében?

Annak a politikusnak aki – nagyon helyesen – ennek a hármas célnak az érdekében politizál, pokoli nehéz dolga lesz, mert a nép elsősorban enni és gazdagodni akar. Kérdem én: hol érdekelné Viktort a gazdasági szabadságharc, meg a többi, ha nem kellene dühös és szegény emberektől tartania? Nem mindegy neki, hogy a németekkel vagy az arabokkal köt üzletet, ha mindkettő az apjától vesz kavicsot az építkezéshez?

A másik, hogy itt egy legenda, a rendszerváltás első tíz évének sikereiről. Írtam korábban ebben a blogban már (raerunk.blog.hu/2011/12/11/a_romlas_kerek_lampai) arról, hogy az előző korszak eredményei milyen megtévesztően vitték tovább látszólag sikeresen az ügyeket. A rendszerváltás első tíz évének sikerei, attól, hogy Bajnai akkor volt kezdő, és akkor jött neki minden össze, még nem mások, mint az egyre lassabban pörgő szocializmus inerciája által továbbvitt ügyek. Én nem mondom, hogy a szocializmus jó volt, de olyan jól volt szervezve és annyi erőforrást koncentrált, a képzett titkárnőktől a jó minőségű irodabútoron át a magas színvonalon megírt jogszabályokig, hogy évekig vitte a hátán az amatőr politikusokat. Illúzió és ingatag alap az akkor elért "eredményekre" építeni. Nem tudunk oda visszamenni. A titkárnőt elzavartuk nyugdíjba, az irodabútort ellopták, a jogszabályok hatályon kívül vannak. Elég baj az, hogy az az évtized a mostaninak a mércéje, és lassan aranykorként beszélünk arról az időről, amikor a Für Lajos körkörös védelemre rendezkedett be, amikor ezermilliárdos tételben szőkítették az olajat és hamburgerreklámból volt a tűzijáték. De menjünk tovább.

A gazdaság kérdései körében itt Budapesten, a hatos villamos vágányán belül gyönyörű az összhang, hogy az IMF-fel meg kell állapodni, strukturális reformokat kell csinálni, bla, bla, bla. Ezért jó, ha az ember, ha nem is jelentenek neki naponta a národnyikok, hogy milyen a néphangulat, legalább a facebook-on fenn van, mert akkor kapja ezeket a körüzeneteket az izlandi államcsődről, meg arról, hogy meg lehet vuduzni az államadósságot, ahogy Tóta írná. És ezek a szelídek. A többség az utcán fog hőzöngeni, abban a pillanatban, amikor bármit elvesznek tőlük.

Az IMF megállapodás tehát rövidtávon nem népszerű a nép körében. A politikusok között sem az. A  "vircsaft" végét jelentené az IMF megállapodás, mindenféle revizorokkal, jelentésekkel, white és green paper-ök hadával. Az azért nagy (bár nem lehetetlen) feladat, hogy lekenjék az egész IMF delegációt a mindenféle mutyik átengedésére. A "szakértői kormány" nagy előnye a népszerűtlen balhék elvitele mellett az, hogy pont annyi ideig maradhat hivatalban, ameddig az IMF nagyon idefigyel (meg is kapaszkodhat akár, de legalább esély van rá, hogy nem) és utána, akár a Bokros-csomag után megint lehet eladósodni. Hogy ez rövidlátó, tipikus magyar politikus-gondolkodás és most egész más a nemzetközi környezet? Ez igaz, de a politikus rövidlátó, itthon él, itthon politizál, itthon gyakorol hatalmat. Ezzel meg is érkezünk a következő problémához. 

A demokrácia kérdésében Bajnai felismer egy alapvető dolgot, pontosabban nem felismeri, jól tudja rég. A Fidesz olyan hatalommá nőtte ki magát, amely nem fog csak úgy megszűnni. Ha megbukik Orbán, ha nem, olyan politikai, hivatali és gazdasági hatalom épült ki általuk, amely még öt darabra szakadva is öt jelentős párt lenne. Aki itt bármit el akar érni, az kénytelen lesz vagy a fidesz hátországával megtenni, vagy pedig megtalálni ellenük a szövetségeseke s a hatalomba kerülése után vérfürdőt rendezni. Minden eszközzel, gyorsan. Embereket leváltani, a pénzcsapokat elzárni. Nem véletlen szállta meg a Fidesz az ügyészséget, tökéletes fedezet a visszavonuláshoz. Bajnairól nem tudjuk, hogy mennyire hajlandó Orbán eszközeit használni, de amíg a Polt-garnitúrát félreállítják, eltelik némi idő. 

 Mi lesz azzal, aki ezt nem teszi meg? Ami az Antall-kormánnyal történt, azonnal visszajönnek az ellenfelek a népszerűtlen IMF intézkedések után.

Azzal is számol – nem annyira Bajnai, hanem az ellenzéki wishful thinking – hogy Orbán már megbukott, mert erkölcsi hulla. Segítek, az erkölcsi halála körülbelül huszonöt évvel ezelőtt volt. Semmilyen hazugságába eddig nem bukott bele, és nem is fog. Attól, hogy rosszakat ír róla a nyugati sajtó, meg se rezzen. Tanulni kell, pont tőle. A Fidesz bármikor átvehette volna hatalmat 2006 ősze után, nem kellett volna sokat erőszakoskodni. Csak akkor nekik kellett volna a 2008-as  Bajnai-Oszkó korrekciót elvinni. Bárkinek is van kormányváltási szándéka, hagynia kell Orbánt megküzdeni a megszorításokkal. 

Felismeri Bajnai, hogy Orbán szorítóban van, úgy kell ellátni a közpénz szivattyút, hogy közben megszorítások vannak, a nép utálja és egyre kevésbé tolerálja a botrányokat. Ha a hatalomhoz ragaszkodás és a megbokrosodó pártszervezet elvonja a figyelmet önmaga újra felépítésétől, akkor van esély vele szemben.

Eközben ellenségeket fognak keresni. Mármint Orbánék. A Jobbik már oldalra lépett amikor IMF-ellenes retorikát választott, a többiek csak alacsony olvasottságú blogokban, pesti kávézókban mernek egyetérteni a megszorításokkal. Felmerül két kérdés: honnan fognak elvenni, mennyit, és mit, hogy fog újraszervezni az, aki Orbán után kormányozni akar. Itt teljes a csönd, Bajnai tanulmányában is.

Nem véletlenül. Politikai támogatást nem fog kapni azoktól, akiknek csak vért és könnyeket tud ígérni. Romantikus elképzelés, hogy majd az Orbán elleni harag miatt egyszerre a gazda nem akar majd földalapú támogatásból, a kismama pótlékokból, a cigány segélyből, a vállalkozó Széchenyi tervből és túlszámlázásból, az ÁFA-csaló áfacsalásból, az állami alkalmazott az állami vagyon lopásából és illetéktelen használatából, az orvos hálapénzből, a korrupt hatóság zsebre dolgozásból élni.  Ezek közül még senki nem látta be, hogy lehetetlen az, ami most van.

Nemrég olvastam egy elméletet, miszerint a császármetszéssel született gyerekek szenvednek mindenféle bajoktól, ami azért van, mert nem esnek át a hüvelyi szülés okozta traumán amelynek fájdalma nem öncélú, az ott átélt stressz mindenféle folyamatokat elindít. Az antalli "tetszettek volna forradalmat csinálni" pont azt jelenti, hogy a magyar demokrácia császárral született. Talán most lehet itt a pillanat, hogy a társadalom megértse, másképp kell csinálni. Kérdés, hogy ehhez kell-e az államcsőd? Vagy mi kell ehhez egyáltalán? Ez az a faktor ami miatt képtelen összeállni az ellenzék, és ez az, ami megakadályozza  Fidesz bomlását. Hova, és mit kell lépni?

Na emiatt alibizik Bajnai. Ráadásul a lefrankózás körében azonnal hagyott is magán egy friss támadási felületet. A cigányok problémája tényleg az ország problémája, de messze nem a legnagyobb gond. Ezt kiemelni azt a veszélyt hordozza magában, hogy a Fidesznek az ujját sem kell megmozdítani, mert a Jobbik intézi el Bajnait.

Tudom én, hogy Amerikából, egy demokrata think-tank pénzéből úgy lehet kapni, ha foglalkoznak elnyomottakkal, de lehet, hogy ez nagy ár.

Összegezve, ez a tanulmány annyit jelent hogy Bajnai bejelentkezett, részt vesz a bálon. De hogy ki lesz a bálkirálynő, azt még nem tudni. Ebből nem.