A csapat minden tagja kényszeredetten méregette a többit, hosszas kényszer-együttlétünk tovább folytatódott. Én nem méregettem senkit, mert tudtam, hogy ha így összezárnak minket, annak oka lehet, és az ilyen rejtélyek különösen sok dohányzással oldhatók meg csak, és Dél-Koreában, főleg a demilitarizált zóna közelében nem lehet igazán jó whiskyt és dohányt kapni.

Így, amíg a többiek tanakodtak, én a reptéri dohány- és whiskybolt felé vettem az irányt, és gyorsan a táskámba süllyesztettem fél font Expensive Flake dohányt és három üveg 100 Pipers-t. Többet kellett volna.

(újabb alfejezet)

Már épp visszatértem volna a lassan a busz felé induló többiekhez, amikor megszólalt mesterem, Radzs Kumar Szingh hangja. Amikor a jó öreg főguru bemondta, hogy hamarosan indul a tokiói gép, rájöttem, hogy nem ő az, hanem a reptéri hangosbemondónál alkalmaznak egy indiai vendégmunkást.

A busz nagyokat ugrott a fekvőrendőrökön. Én persze rutinosan nem a hátsó tengely felett ültem, így nem repültem akkorákat mint a Higgins házaspár, akik hangos káromkodással nyugtáztak minden fekvőrendőrt. Ahogy kiértünk az autópályára, Higginsné szendvicseket vett elő. Azon gondolkoztam, hol láttam én már ilyet. Ha eszembe jutott volna, sok bajtól kíméltem volna meg magam. Védőszellemem azonban egykedvűen üldögélt vackában és a célbaköpést gyakorolta Toltang rinpócse képére.

A helyszínre érve olyasvalamit láttam, amit addig még soha. A “bungallók” U alakban voltak elrendezve, homlokzatukon nagy ablakok voltak, ettől eltekintve lámakolostort mintázott az egész. Egy kis koreai sietett elénk.

– Jong Pjong Kwak vagyok, hölgyeim és uraim, üdvözlöm önöket, szólítsanak csak Kwaknak. A kis koreai mellett kissé lemaradva két, porcelánbaba-szépség jött, megtudtuk, hogy Miss Lee-nek és Miss Park-nak kell őket szólítanunk.

Remélem van ebben az istenverte kócerájban kólaautómata – rikácsolt Ms. Higgins. Meg sörautomata, dörmögte Mr. Higgins. Noha mindannyian bunkónak tartottuk emiatt, ezzel csak egyet tudtunk érteni, bár engem azért aggasztott, hogy a Fickenbruder Pils helyett csak valami rizsből főzött löttyöt adnak majd.

Belépve háromszor meghajoltam balra, kétszer jobbra, meggyújtottam két füstölőt, megpörgettem öt imamalmot, háromszor dobbantottam, nagylábujjam rituálisan bevertem a szocsong-küszöbbe, majd kiléptem az udvarra, ahol letaglózó látvány fogadott. Az emeleten ugyanis körfolyosó futott körbe, lámakolostoroknál meglehetősen szokatlan módon.

Mr. Kwak odajött hozzánk, és jelezte hogy a hampó, a kolostor főlámája fogad minket. Tudtam, hogy ezt kabátban nem tehetjük meg ezért szóltam a többieknek hogy helyezzük el kabátjainkat a khampón. A fogadóteremben, miután átléptünk a cüng küszöbön, már várt minket egy mosolygós, ám kissé furcsán nagyorrú alak.

Roncsen Bogyong rinpócse vagyok, ennek a kolostornak a főapátja. A kolostort, mint az bizonyára Kwak úrtól hallották, Ik-wan Cson alapította, aki ennek az országnak az egyik leggazdagabb embere volt. A kolostort örökségéből kell majd fenntartanunk, de az összes többi pénze önök között fog megoszlani, ha megoldanak, bizonyos khm, feladatokat. Addig természetesen élvezni fogják kolostorunk vendégszeretét. Talán fölöslkeges önöket figyelmezetnem, hogy a kolostor mögött kezdődik a demilitarizált zóna, ezért sötétedés után a kapukat bezárjuk, mert átlődöznek az északi mesterlövészek. Az is csak Cson úr befolyásának köszönhető, hogy egyáltalán megépülhetett itt a kolostor – fejezte be mondandóját és kettőt tapsolt.

Pont elég információt hallottam ahhoz, hogy pipázzak egyet, ezért a szobám felé vettem az irányt…

Nos Leslie, azt hiszem ez az úriember halottabb már nem is lehetne, szólt Sir Robert, szokásos angol hidegvérével.

-Ezt nehéz lesz megmagyarázni – hallottam ekkor egy vékony hangot aki hülye akcentussal beszélt. Rögtön tudtam, hogy megjött a főrendőr, és mint minden főrendőrnek szerte a világon, ennek is gyanús leszek. Így is történt, odafordult hozzám, bal hüvelykujját a nadrágszíjába a dugta, kihúzta magát és jobb keze mutatóujjával rám bökött.

– Maga találta meg, ugye? Mr. Lawrence?

– Igen, biztos úr, de ha szabad érdeklődnöm, honnan tudja a nevem?

– Ugyan már a maga képét a világ mindenre rendőrakadémiáján megmutatják, hogy tudjuk, hol kell keresni a hullákat. Tehát maga talált rá, és már rég halott volt.

– Így igaz.

– Ismerte?

– Nem, én egy bizonyos Ik-wan Csont keresek.

– Nagyon meglepődne, ha azt mondanám, hogy ezt a halott urat itt Ik-wan Csonnak hívják?

Azt várta hogy majd jól hátrahőkölök, mint a mongol ló amikor a japán fegyverzsír szagát érzi. Holott természetesen pontosan tudtam, hogy a halott kizárólag Ik-wan Cson lehet. A felügyelő szemében persze közben kialudt a győzelmet jelző örömtűz.

– Tehát tudta?

– Legalábbis sejtettem, izé… felügyelő.

– Kwon felügyelő vagyok, a reptér biztonsági főnöke. Szóval, honnan tudta?

– Látott már maga reptéri recepcióst aki rövid ujjú ingre kapja fel a formaruha zubbonyát? Főleg Koreában?

– A fenébe is, igaza van Mr. Lawrence. De akkor hol az igazi recepciós? Csak nem gondolja, hogy őt is?

Ami azt illeti, pontosan erre gondoltam.

 (újabb alfejezet)

A cipősarkak kopogásából azonnak tudta, hogy Lesbia Hernandez érkezik, hamarosan megéreztem a Cacharel parfüm jellegzetes illatát is. Hátra fordultunk, mintegy vezényszóra. A felügyelő szemmagassága ott volt, ahova egyébként is nézett volna, így Ms. Hernandez már megjelenésével győzött.

– Uraim, igazán nem akarom megzavarni a halottlátást, de Higginséknek volt letéve egy levél a másik információs pultnál, és állítólag mindannyiunknak van még ott levél. Nem megyünk érte?

Természetesen érte mentünk, Miss Hernandez lágyan ringó csípőjét követve. A Higgins házaspár gyanakvón méregette Michaelst, az ügyvédet, aki Sir Robert levelét olvasta, majd odalépett Sir Roberhez és síri hangon elkezdett minket tájékoztatni.

– Azt hiszem Sir Robert, hogy a repülőgép utasai a titkos társasággal való találkozásig kénytelen lesznek egy kis faluban lakni a demilitarizált zóna közelében. Bungallókat készítettek nekünk és ott vár minket egy bizonyos dr. Kwak.

A gép lassan süllyedni kezdett, a hajtóművek elhalkultak. A monitor mutatta, hogy Szibéria határánál, a mongol sztyeppe peremén repülünk. Visszacsuktam a szemem. Eszembe jutottak Cöxpon-fu és Nakonkszipan uangje-fu kolostorai, a lámák, az avas jakvaj-tea illata… Gungga, a burját, amikor lelőtte rólam a támadó medvét… a japán katonák, akik aranyat ígértek a fejemért, de nem tudták, hogy én már tanító, rinpócse vagyok a helyiek szemében. Gondolatban a jurta bejárata fölött száradó és a bent égő tűzhely füstjétől enyhén átfüstölődő és megbarnuló szárított túrót rágcsáltam, amikor kizökkentett a kiáltás.

– Sam, nézzél valami innivaló után!

– Nem tudok Lizzy, előre se tudok így menni.

– Hát akkor kérdezz meg valakit, ott az az alak a skótkockás pléddel letakarva.

Ez csak én lehettem, a "skótkockás pléd" pedig alighanem a Campbell-tartan mintázatú McCormack&Hendely Co. márkájú merino gyapjú útitakarómat jelentette, amelyet nemrég vásároltam háromszáz fontért az Oxford Streeten.

– Hé miszter izé…

– Lawrence. Leslie L. Lawrence vagyok

– Sam Higgins. Nem tudja, hol van ezen a gépen innivaló?

– Dehogynem, abban a szekrényben talál mindenfélét, a kisasszony szívesen ad maguknak.

– Ne pofázz már annyit, szomjas vagyok! – rikácsolt Lizzy Higgins, mire Sam sietve hátravitt két doboz kólát.

Mivel skót whiskyhez most nem volt kedvem, és különben is a britek aludtak, gyorsan kevertem magamnak meg a citromképű amerikainak egy-egy whisky&sour koktélt, mielőtt szólnak, hogy üljünk vissza a helyünkre. Gondoltam, kockáztatok, megeresztettem egy laza kérdést.

– Szétnéznek kicsit Koreában? Úgy hallottam, sok érdekes dolog van ott.

– Én pont az ellenkezőjét hallottam, azt hogy tele van kutyazabáló sárgákkal.

– Akkor talán üzleti út?

– Mit érdekli az magát? Ha nagyon tudni akarja egy levél miatt jöttünk, amelyet Ik-Wan Csongtól kaptunk, azt írja, még a háborúból ismerjük egymást.

Felhajtottam a koktélomat. A fejemben zúgtak a vészharangok, védőszellemem ütemsen káromkodva rángatta a köteleket. Volt azonban még egy érzés, valami kellemetlen szúrás. Oldalra néztem és Lizzy Higgins tekintete fúródott a hátamba, mint egy templomi lándzsa. Sóhajtottam, leültem a helyemre és vártam a leszállást.

(újabb alfejezet)

A reptéren elég nagy felfordulás volt. Többen is Ik-wan Csongot keresték. Egy magányos kínai úr, továbbá egy őszes, szakállas gentleman a Humbolt Egyetem Műszaki Kar Irodalommechanikai Tanszékéről. Ő ideiglenesen kisétált a regényből, de olyan jelentőségteljesen nézett rám, hogy hirtelen sem én, sem Toltang rinppócse, sem pedig Radzs Kumar Szingh nem tudtuk, hogy mit is akar ez jelenteni. Mivel a kínaival nehezen értettek szót az információs pultnál, másik oldalon, félig takarásban üldögélő koreaihoz ballagtam. Koreai tudásom kicsit megkopott, de azért elvártam volna, hogy legalább biccentsen nekem, miután megkérdeztem hol a limuzinszolgáltató embere. Kicsit jobban megnéztem és láttam, hogy már nem fog nekem válaszolni. Akinek a nyúltagyába hátulról temetői kiskapát állítanak, az már nem társalog senkivel…

A Lutoni reptérre korábban érkeztem, még senki nem volt ott. A turista terminálon a WH Smiths boltban vásároltam néhány filctollat, a vámmentes boltban pedig biztos, ami biztos még egy adag Navy Flake dohányt. Volt nálam egy utaslista, amelyen Milstein és Andre professzoron, meg az izlandi szexbombán kívül szerepelt még Steve Hartmann, a koreai nyelv tanára, Timothy Michaels, Sir Robert ügyvédje, és Lesbia Hernandez, a Malone-Stockton Alapítvány képviseletében.

A Timest olvasgattam, egy félreeső sarokban és onnan figyeltem az eseményeket. A lutoni reptér magángépes terminálján vártam, hogy a különjárati business jet elvigyen minket Szöulba.

Andre professzor érkezését már messziről tudatta az illatos pipafüst, szét se nézett, így engem se vett észre, egyszerűen leült egy padra és pipázgatva olvasta a Nemzetközi Ásványtani Közleményeket. Az elegáns felöltőben és makulátlanul csillogó cipőben érkező szikár úrban nem volt nehéz felismerni a londoni ügyvédet, így tudtam, hogy Michaels is megérkezett. Őt ismertem még a Jockey clubból, ahol neki már a dédapja is tag volt, én Sir Robert összeköttetései és Mandzsúriában szerzett érdemeim alapján kerültem be. A göndör lánykacajok és az ónorvég hörgés tudatta a bohókás Milstein prof megérkezését, hosszú combú asszisztensével együtt. Óvatosan egy oszlop mögé húzódtam, kicsit közelebb a társasághoz, akik most estek át a bemutatkozásokon. Inga természetesen cuppanós puszit adott az előkelő barristernek, aki ettől olyan zavarba jött, hogy VII. Henrik korabeli jogesetekről kezdett beszélni. Erre egy "jaj de cuki felkiáltás" és egy újabb puszi volt a jutalma. Erre elhallgatott. Elővette cigarettatárcáját, és idegesen rágyújtott egy vékony Romeo y Julietára. Ez is mutatta, mennyire felrázták az események, hiszen úriember reggel, állva, hölgytársaságban nem szivarozik.

Már épp úgy döntöttem volna, hogy előbújok és odamegyek, amikor női cipők ritmikus kopogására lettem figyelmes. Maradtam hát, és jól is tettem, így teljesen büntetlenül szemlélhettem meg Lesbia Hernandez bevonulását. Dióbarna bőrű, őzike szemű szépség vonult a oda társasághoz. Az urak szava elállt, az ügyvéd elnyomta szivarját (újabb faragatlanság!) , Inga Thonbjörnsdottir pedig bosszúsan vette tudomásul, hogy újabb bombázó került a társaságba, Miss Hernandez oxfordi angolsággal mutatkozott be, ekkor léptem elő rejtekemből, mintha épp most érkeztem volna meg. Már bemutatkoztam volna, amikor kedvesn felém nyújtotta kezét:

– Üdvözlöm Mr. Lawrence!

Már épp felelni készültem, amikor sietve megérkezett Sir Robert. Mindenkit üdvözölt, majd elindultunk a géphez. Azaz csak indultunk volna, mert óriási veszekedésre lettünk figyelmesek. Két amerikai ordítozott a diszpécserrel, hogy ők Szöulba fognak menni és ki is fizették… rosszat sejtettem. Elővettem a pipaszurkálómat, majd újra zsebre tettem. Végül a diszpécser odaoldalgott hozzánk, hogy izéé… a Higgins házaspár velünk utazik. Sir Robert persze hebegni se tudott a meglepetéstől. Mi ez az egész? – kiáltotta és kérdőn ügyvédjére nézett. Én felelhettem volna neki, de átkozottul nem akartam…

(újabb alfejezet) 

Ööö izé Sir Robert, amikor az olcsóbbik business jet csomagot választotta ha emlékszik, figyelmeztettem, hogy ha van hely felraknak mellénk újabb utasokat is… nos azt hiszem a Higgins házaspár az útitársunk lesz Szöulig…

Jack, akkor most nekünk ezekkel a karótnyelt buzi angolokkal kell elutaznunk Szöulba? -kérdezte Mrs Higgins.

-Fogd be azt a rohadt pofád, így a férje.

Higginsék nem voltak szépek. Két szögletes alakú, citromképű alak volt, szemmel láthatóan a nyugati partról. Az asszony bőre érdekesn barnás volt. Elgondolkodtam, hol láttam már ilyen arcot, de nem tudtam rá válaszolni. Pedig ha tudtam volna, sok bajtól kíméltem volna meg mindenkit…

Már az is gyanús volt, hogy Sir Robert Wilcox, ez a finom angol arisztokrata, aki a Guernsey-,szigeti cornish hen sültjéhez szezonban kizárólag articsókát fogyasztott, miért a Királynő Íjászába hívott. A Királynő Íjásza egész Oxfordból gyűjtötte azokat a professzorokat, akik körében Sir Robert nagyon nem szívesen mutatkozott.

Sir Roberttel még a SAS kiképzésről ismertük egymást, természetesen ezt niylvánosan mindig letagadtuk. Ő egy angol lovaghoz méltóan viszonylag haszontalan tudománnyal (középkori fegyverek) foglalkozott és közben élte az angol arisztokraták életét. Sötétzöld sportautók, csinos lányok, drága italok, ez volt az a Sir Robert, aki most, tengerészkék zakójában, krémszín nadrágjában és a nevére gyártott hatszáz fontos ingében zavartan üldögélt a pultnál. Zavarát nem az okozta, hogy rajta kívül mindenki lomposan üldögélt ott, hanem az a láma, aki narancssárga szerzetesi ruhájában, hangosan kántálva őrült sebességgel pörgött a pub közepén. A hangzavar nagy volt, de annyit azért sikerült kihámoznom, hogy egy bódhiszatva bölcs mondásait tartalmazó, elég unalmas könyv hetvenharmadik oldalának ötödik bekezdését ismételgeti, páni félelemmel a szemében. Ez a bekezdés amúgy a salátaevés áldásos hatásaival foglalkozik.

Átkozott amatőrök persze nem tudják, hogy az ilyen könyveknek van másodlagos jelentése is.

A szerzetes Sir Robertre meredt, kezeit a feje felé emelte, majd hangos, tibeti nyelvű kiáltással (madársaláta!) eloszlott a levegőben. Minden tekintet rám szegeződött. Wirkender Singh, a nagyszakállú szikh, aki hőtant tanított az egyik kisebb college-ben, szó nélkül felhörpintett egy pohár whiskeyt, pedig a pubban miatta és Mutallah, a perzsa művészettörténész miatt tartottak ananászlevet.

Hello, Sir Robert – mondtam, és már pontosan tudtam, mit kell tennem…

(és akkor most interaktívan: folytassam?)