A magyar kormány akkora baráti sallerba szaladt bele az USA keze által, hogy azóta is rezeg a fejük. A fideszes sajtónak és szavazóseregnek természetesen lövése sincs, hogy valójában mi is történt. Ami ennél sokkal aggasztóbb, hogy úgy tűnik, a kormányzat prominensei sem értik. Dajcstomi, Szíjjártó és Rogán viccesen fenyegetőnek szánt, valójában csak bután agresszív odamondogatásai valószínűleg komoly derültséget okoznak amerikai külügyi körökben, de ami mögötte van, az a mi szempontunkból egyáltalán nem vicces. Mármint az, hogy a magyar kormány, a külügyminiszterrel az élen teljesen fogalmatlan azzal kapcsolatban, hogy mi is a diplomácia. És erre nyilván nem mentség, hogy az emberek 99%-a ugyanúgy az.

A népszerű közhely szerint a diplomácia sakkjáték. Ravasz stratégaként tologatjuk a bábuinkat a táblán, parasztokat áldozunk, hogy leüthessük az ellenfél vezérét, és végül mattot adunk a királynak, ahogy aztat Móricka (és Petike) elképzeli… A sakk mindazonáltal nem a diplomácia, hanem a háború szimulációja. És ugyan a másik népszerű közhely szerint a háború csak a diplomácia folytatása más eszközökkel, azért a kettő alapvető dolgokban különbözik egymástól. A háborúban általában adott egy (vagy több, de ez most mindegy) ellenség, akikkel direktben konfrontálódunk. Felállunk egymással szemben a harcmezőn, aztán uccu neki. Mindketten tudjuk, mit kíván a másik: legyőzni, elpusztítani minket. Ártani akar nekünk, ahogy mi is neki. A háború meglehetősen egyértelmű dolog, a megvívása nem a „miért”, hanem a „hogyan” művészete. Sakkjátékban és háborúban – magyar viszonyok között – a Fidesz (illetve a vezetője) tényleg nagyon ügyes. Orbán Viktor remek taktikus, kellően agresszív és ravasz játékos, aki türelemnek és hosszú távú stratégiai gondolkodásnak sincs híján. Ennek köszönhetően itthon minden játszmát megnyert, és az Európai Unióval való direkt konfrontációkból is jól jött ki eddig. Ellenben a diplomáciai érzéke nulla.

A diplomácia lényege ugyanis nem a sakkal, hanem egy másik népszerű és ősi (de nálunk kevésbé ismert) játékkal, a go-val írható le. Ha valaki nem ismeri, a go-ban különböző színű kavicsokat rakosgatunk egy négyzetrácsos táblára, és az a célunk, hogy minél több területet „foglaljunk el” miközben megakadályozzuk, hogy az ellenfél tegye ugyanezt. A bábuk között viszont soha nincsen direkt konfrontáció, az ellenfél kavicsait úgy „üthetjük le”, ha teljesen bekerítjük őket, elvágjuk a mozgásterüket, elszívjuk előlük a levegőt. De még ez sem szükséges a győzelemhez, elég ha csak több kavicsot sikerül leraknunk, mint a többieknek. Igen, többieknek. A go-t ugyanis a sakkal ellentétben kettőnél több játékos is tudja játszani. Szövetségek köttethetnek valamelyik ellenfél kikapcsolására, ideiglenesek vagy tartósak, két vagy több fél között. Elvileg még abban is megegyezhetnek a felek, ki győzzön, ki legyen a második, stb. A variációk száma a sakkban is végtelen, a go-ban viszont végtelen a négyzeten. A két játékhoz nem ugyanolyan gondolkodás kell. Míg a sakk a metodikus, analitikusan tervező elmét díjazza, a go-hoz intuitívabb, az egyes bábuk és helyzetek helyett a játék „áramlatait” és „erővonalait” érzékelni tudó, szemlélődő (hogy azt ne mondjam keleties) hozzáállás a célravezetőbb. Aki túlságosan az ellenfél lehengerlésére koncentrál, előbb-utóbb azon veszi észre magát, hogy bekerítették. Lehet, hogy sokáig úgy érzi nyerésre áll, szépen növeli a területét, miközben látszólag nem történik semmilyen ellenlépés. Aztán egyszer csak eltűnik a kavicsainak a fele.

A valódi diplomáciában van még pluszban egy pár nehezítés: például nem ugyanolyan az induló pozíciónk, és nem ugyanannyi kavicsot kapunk. Ennek a jelentőségét a Magyarország kontra USA meccsben ugyebár fölösleges részleteznem. Az eddigi magyar reakciók egyetlen dolgot mutatnak: a magyar fél sakkjátszmaként kívánja kezelni az ügyet, ahol két egyenlő fél küzd meg egymással a lovagiasság (általuk elképzelt) szabályai szerint. Mindeközben egyre jobban körbe vagyunk kerítve, és gyorsan fogynak a menekülési útvonalak. Igazából csak az a tét, hogy az öt szem kavicsunkkal ki tudunk-e kanyarítani magunknak egy kényelmes sarkot a nagy nyugati tömbön belül, vagy szabad prédává leszünk a nagyhalak kiszorítosdijában. Úgyhogy tessék csak nyugodtan tovább viccelődni…

A Tilos rádió módszeres megfojtása eszembe juttatott egy dolgot, amelyről hosszabb ideje akartam már írni. Munkám során gyakran fordulok elő Lipót- és Újlipótváros különböző kávézójában (nem, nem a Dreher sörgyár sofőrje vagyok) és alkalmam nyílik megfigyelni a mértékadó baloldali és liberális értelmiséget. Kétségbeejtő alakok.

Kölcsönzött elit

Állandóan az az érzése az embernek, hogy meg vannak sértődve, hogy őket, akik az ország legokosabb emberei (nagyrészt tényleg azok amúgy) miért nem kérdezi meg a hatalom, hogy mit és hogy kell csinálni, ők megmondanák, kapnának érte szép miniszteriális fizetést és minden nagyon szép lenne. Járnának Bécsbe és Lausanne-ba konferenciázgatni és minden olyan szép lenne.

Kádár így csinálta. Felismerte, hogy magyar értelmiségiek ezrei élnek a művelt nyugaton és bármilyen vasfüggöny mögül megtalálják a hangot az itthoniakkal. Felismerte azt is, hogy okos proligyerekekből bármikor lehet középvezetőt faragni, de a megtizedelt városi értelmiség nélkül rendszere működésképtelen. Lehet bárki az MNB elnöke, ha csak a kis szarvasi zsidó fiú (Fekete János) tud szót érteni a nyugati bankárokkal. Lehet bárkiből komisszárt csinálni a Zeneakadémián, ha egyedül Kodály Zoltán tekintélye számít.

Megköttetett tehát az alku, a rezervátumokba zárt, eredetileg polgári gyökerű értelmiség létbiztonságot kapott, cserébe segített működtetni azt a rendszert, amelyben kondásból csináltak védelmi minisztert.

Nem mondom, hogy ez tudatos, kimondott alku volt, inkább az élni és élni hagyni alkuja. Lehetett érvényesülni, sőt bátorítás is volt hozzá, mert a zárt társadalomban nélkülözhetetlen volt ez a réteg.

Denaturált burzsoázia

A dolog hátulütője, hogy létrejött – Sólyom László zseniális elnevezésével élve – a denaturált burzsoázia. Az a réteg, amelyik intézte a nagy magyar iparvállalatok exportügyeitől kezdve a tudományos együttműködésen át a gazdasági irányításon át azokat a dolgokat, amelyekhez a legképzettebb moszkovita is tök volt, egyben módot és lehetőséget adott Kádárnak arra, hogy a Nyugatnak működő, polgárias intézményeket mutasson.

Budapesten, ahol egyetlen mecénás sem volt, virágzott a színházi élet, fiatal írók kaptak lehetőséget, hogy darabjaikat színészóriások vigyék színpadra. Nagyon magas színvonalú koncertélet, szépirodalmi könyvkiadók szolgálták ki a denaturált burzsoázia luxusigényeit.

A magaskultúra szereplői – noha maguk nem tettek ezért sokat – így meg tudták őrizni elit szerepüket a társadalomban és szép lassan kifejtették hatásukat az állampárt magasabb polcain is.

Orbán Viktor azonban gyűlöli őket.

A helyében én is ezt tenném. Amíg ugyanis az MSZP prominensei csúcsformában voltak, és Horn Gyula össze tudta kapni a pártot, addig a velük a fenti előzmények miatt közeli kapcsolatot ápoló holdudvar kellő mértékben tudta uralni a közvéleményt ahhoz, hogy Orbánt afféle feltört, kimosakodott bugrisként állítsák be.

Az, amit sokan Orbán látens antiszemitizmusának vélnek, az valójában nem más, mint a vidéki pártarisztokrata fiának természetes osztályellentéte azzal a körrel, akik között ő mindig a fiatal tehetséges vidéki fiú maradt volna, ha nincs rendszerváltás. Az ifjú Anakin Skywalker és a hiperhiggadt, nagyfejű Jedi Lovagrend közti ellentét.

Azon túl, hogy a pesti értelmiség nem éppen Orbán Viktor szíve csücske van egy másik kellemetlen dolog is: elment mellettük a világ. Mióta a győri iparvidék termelését nem a pesti tervhitalban kell megtervezni és a németeknek aztán valahogy eladni, hanem a németek megoldják maguk, nincs szüksége a rendszernek akkora mértetű értelmiségi holdudvarra, mint Kádár idején. Főleg, hogy a főnök nyíltan utálja őket.

Ez a csoport nagy részét annyira nem zavarja, piacképes tudásuk révén az elsők között mentek el multikhoz dolgozni, visszataláltak oda, ahol korábban voltak, az üzleti élet középvezetői köreibe, ahol értékelik a szorgalmat, a szakértelmet, a munka iránti alázatot.

Marad mi volt a puszta lét

Szegény kultúracsinálók viszont ott maradtak a placcon, belekényelmesedve abba, hogy Nehézipari Minisztériumtól kezdve a Bábolnai Állami Gazdaságig mindenki kötelezően támogat színházat, zenekart és fesztivált, a könyvtárellátó minden könyvből vásárol kötelezően tízezer példányt, és az állami koncertcsináló iroda kiváló nyugatnémet turnékat szervez, ha az ember két nyugatnémet között bevállal egy lengyel meg egy bolgár kört. Dehát miért ne tenné, a lengyel és a bolgár csajok nagyon készségesek a magyar beatnik elvtársakkal.

Az épülő új civil társadalom fontos feladata elkülöníteni magukat azoktól, akik azért hisztiznek, hogy az állam fizesse be őket újra a főkultúrmajom szerepébe.

Hogy mi köze ennek a Tilos rádióhoz? Ez a poszt már túl hosszú, úgy döntöttem, lesz második része is.

– Hallo, Frau Merkel?

– Igen, Herr Obama, mit óhajt?

– Tudja van az a dolog, az a kellemetlen.

– Ah igen, az valóban kellemetlen, de tudja, Herr Präsident, minket nem mernek.

– De úgy tűnik minket igen.

– Felettébb kellemetlen.

– Valóban. Önök viszont ugye stabilitásra és együttműködésre…

– (közbevág) a mindenkori vezetésükkel.

– a mindenkorival?

– a mindenkori demokratikusan megválasztottal.

– Köszönöm Frau Bundeskanzlerin, Ön igen kedves.

– Nem tesz semmit, Herr Präsident.

– További kellemes estét Frau Merkel!

– Önnek is Herr Obama!

Győzelem, tarolás, söprés, minden rendben. Nem. Van itt egy kis fejfájás.

Az első eredmények tanulsága az, hogy mindenki azt kapta, amire számított, de senki sem lehet teljesen elégedett.

Kezdjük a győztessel: A Fidesz majdnem mindent vitt, egy-két meglepetés-veresége van, egyébként csak olyan helyeken veszített, ahol ez várható volt. A meglepetés majdnem-vereségek nagy száma azonban gondolkodásra kell, hogy késztesse őket.

Az örök kormányváltó, bűnös fővárosban a semmiből jött egy jelölt, Bokros Lajos személyében, akinek semmi rutinja nincs kolbászból kerítés és vattacukor-hegyek odaígérésében, ám alázatos terepmunkával és a szavazat (egzisztencia) féltésből adódó mutyizásokból kimaradással másfél hét alatt olyan jelölt lett belőle, aki vitte a szavazatok több, mint harmadát.

Az idő rövidsége miatt nem volt ideje olyan dolgokra, mint például egy kis kampányolás a nagy lélekszámú Ferencvárosban épp csak lemaradó Gegesy Ferenccel közösen. Heteket vett el tőle Falus Ferenc és az Mszp-s szerencsétlenkedés.

Az MSZP szerencsétlenkedett országszerte, mégis nagyot javult. Az LMP és az Együtt -PM mindent megtett a totális megsemmisülésért, mégse semmisült meg. Gyurcsány él és virul.

A tanulság az, hogy az eredmény megnyugtató lehet, de a mutatott játék korántsem. Ezt a Fideszt lazán megbuktatná egy normálisan felálló ellenzék, amely nem azzal lenne elfoglalva, hogy különböző, alkalmatlan káderek marakodásai között közvetít.

A Fidesz rengeteget köszönhet a jobbiknak, mert sok helyen vett el akár 10% fölött is a tortából.

Én arra számítok, hogy igen rövid gólöröm következik, aztán pedig elkezdődik az ellenzék elleni módszeres hadjárat, ami nem is baj, mert a jelenlegi ellenzék alkalmatlan bármire is, így itt az ideje, hogy az erdőtűz után végre friss hajtások nőjenek.

A vicc szerint a mély-belső Walesbe látogató néprajzos megtalálja az öreg Williams-t, aki a falu templomának építőmestere, de senki sem hívja Templomépítő Williams-nek, ő ácsolta a sebes folyású patak fölé a hidat, de mégsem hívják Hídverő Williams-nek, ellenben egy ifjúkori, részegesen elkövetett botlása miatt…

Az amerikai diplomáciát és külpolitikát is általában a botlásai alapján tartják számon, hosszas irodalma van annak, hogy hol és mit néztek be a fiúk. Panamajack kolléga több posztban kifejtette, mennyire kevés köze van a közgazdászoknak egy-egy ország gazdaságpolitikájához, nos a diplomatáknak kb. ugyanennyi köze van egy adott ország külpolitikájához. Számtalan hibás döntést előz meg nagyon jó előkészítő munka, és fejez be olyan vezetői döntés, amely miatt a szakma csak fogja a fejét.

Mindezt azért kell előrebocsátani, mert a magyar rezsim, elért az autoriter rezsimek életciklusának nagyon szép szakaszához, Amerika lehülyézéséhez. Ez annyi életösztönre vall, mint leülni a Fradi és a DVTK táborát elválasztó semleges szektorba, talpig lila-fehér ruhában.

Ilyenkor szokták eleinte az USA-t fogalmatlan hülyék gyülekezetének nevezni, akik azt se tudják, hogy Nyírbogdány a 4-es főút mentén található, de bezzeg a magyar nemzeti érdekbe belepofázni, az megy. (Valaki kérdezze meg Kósa Lajost, hogy mi Missouri, California és North Dakota fővárosa!)

Nos, mielőtt sokan elhinnék ezt a marhaságot, pontosítsuk: az amerikai diplomácia és hírszerzés alapvetően jól és profin működő dolog. (Yes Sir, your colleagues DO know my account number…)

Tartanak a nagykövetségen egy csomó magyarul tudó kollégát, akinek többek között az a dolga, hogy a magyar sajtót kövessék, szemlézzék. Rendezvényeket szerveznek, amelyeken beszélgetnek mindenkivel, akivel csak lehet. Beülnek azokra az előadásokra, ahol bármi számukra érdekes elhangzik, meghívják fogadásaikra azokat az arcokat, akik érdekesnek tűnnek.

Közben az itt működő amerikai vállalatok informálják nyilván a kormányt (mármint az amerikait) hogy az egyes intézkedések hatása mi, ők mit tapasztalnak, a beszállítókra, tényleges költségekre minek milyen hatása van, hány napot marad ki betegség miatt egy itteni alkalmazott, milyen gyorsan ér ki a mentő, és egyéb részletek – ha fontosak és állami nyomásgyakorlást igényelnek. Ebből az irányból is hatalmas mennyiségű, ráadásul a vállalati információfeldolgozáson már átesett, rendszerezett adat áll az amerikai (meg a német, meg a francia…) külügy rendelkezésére.

És ez csak a teljesen legális, nyílt hírszerzés. Ez még kiegészül a szintén teljesen legálisan működő washingtoni think-tankokkal, vagyis alapítványi alapú kutató-elemző intézetekkel (olyan mint a Századvég, csak kevesebb a hülye) ahol egykor nálunk vendégeskedő professzorok, ide egyetemre járt, a nyelvet megtanult diákok, kivándorló entelektüellek elemeznek, rendezvényeket tartanak…

Az más kérdés, hogy mi kerül azokba az egy oldalnál nem hosszabb memókba, amelyeket letesznek a kisfőnök asztalára, és mennyi jut el ebből a nagyfőnök elé és mikor értékelik az információt úgy, hogy operatív (lehallgatás, adatok kilopása) megerősítést igényel, és mikor adják fel a csendes figyelés pozícióját és váltanak át kritikára, és mikor védik meg lézervezérlésű bombákkal a demokráciát.

Tehát amikor két amerikai elnök, majd az amerikai külügyminiszter európai ügyekért felelős helyettese szól be, az nem azért van, mert valami botorságot írt Viktorról az Amerikai Népszava. Nagyonis alapos jelentések előzték meg a dolgot, visszakérdezések, pontosítások, külön memók arról, hogy ki kicsoda, volt nagykövetek, attasék megkérdezése háttérbeszélgetéseken,ez mind kell ahhoz, hogy egy akkora ágyút, mint a mindenkori amerikai elnök szája, elsüssenek.

Ez persze nem jelenti azt, hogy igazuk van. Csak azt ne mondjuk már, hogy nem tudják, hogy mi van. Ők azt is tudják mi lesz. Ezt meg nekünk nem kellene elfelejteni.

Míg leng a lánc, meleg az ülőke, gondolhatná Lázár János, ha érdekelné Konfuciusz. Persze az is lehet, hogy érdekli, mindenesetre berlini látogatása újabb példája annak a hintázásnak, amelyet Magyarország a harmincas évek óta művel.

Árpád apánk valóban stratégiai pontra telepítette azt a kis népecskét, amely sikeresen elmagyarosítva a következő évezredeben idejövő illetve már itt talált más népeket, a mai magyar nemzetet létrehozta.

Mióta se hódoltság, se birodalom nem vagyunk, folyamatosan igyekszünk úgy tenni, mintha nem labda lennénk a focipályán, hanem – hogy is kell ezt finoman mondani – az a hölgy, aki bájainak közkinccsé tételét az adott este elérhető legmagasabb bevétel szem előtt tartásával szabályozza.

A tavasz arról szólt, hogy az Orbán-kormány ott rúgott bele (a felszínen) a németekbe, ahol csak tudott, és a két ország viszonya érezhetően hűvösebbé vált, dacára annak, hogy a kormány továbbra is (elődeihez hasonlóan) maximálisan kiszolgálta a német ipari és pénztőke érdekeit. Naná, hogy kiszolgálta, emberek százezrei dolgoznak német cégeknél, egy-egy gyár Romániába telepítése azonnal százalékokat ront a foglalkoztatási mutatókon.

Közben egyre inkább látszik, hogy a kormány azon szándéka, hogy a játszmába újabb nagyfiúkat (oroszok, kínaiak) vonjon be, – legalábbis rövid távon – nem sikeres.

Az oroszok meg tudtak egyezni a németekkel gázügyekben. Ha sem a németeket, sem az oroszokat nem valami őrült vezeti, ez teljesen természetes. Márpedig Merkel nem Hitler és Putyin nem Sztálin. Az oroszoknak kell a pajzsdöngetés, hogy ne kelljen beismerni, hogy német tőke és technológia nélkül nem az igazi. A németek, noha Moszkva alá most is el tudnának jutni, pontosan tudják, hogy a részeges szomszéd kertjében szép almák (földgáz, titán, ötvözőfémek, ipari gyémánt) nőnek amelyet kényelmesebb megvenni, mint megint milliókat a mészárszékbe küldeni érte. A Pax Merkeliana alakul az orrunk előtt. Kőkemény háziasszonyi következetesség, a gazdasági erő maximális koncentrációja, amely előtt meg kell hajolnia, még Putyinnak is.

Kína is jó kísérlet volt… nade ők üzletben érdekeltek és nem politikában, pontosabban nem egy másik (két másik) tiszteletreméltó birodalom hátsó udvarában. Ha Árpád apánk Nigériában vagy Ecuadorban állt volna meg, most nyilván mást mondanék, de itt látható, hogy a kínaiak legfeljebb a saját exportjukat könnyítő infrastrukturális beruházásokban (Szaloniki-Balkán-Budapest vasút) lesznek benne, Orbánt finanszírozni csak annyira áll érdekükben, amennyire az segít nekik jó beruházásokat csinálni.

Mindeközben Orbánéknak sikerült annyi meghatározó véleményvezért magukra haragítani, hogy az az amerikai diplomáciát lépésre késztette. Ennek két frontja is van. Egyrészt az Amerikaiak itt találtak lehetőséget arra, hogy kifejezzék: a problémás ügyeben továbbra is fenntartják a jogot arra, hogy beleszóljanak európai kérdésekbe. Másrészt pedig az Európában meghatározó szerepet játszó Unióra és Németországra is itt tudtak nyomást gyakorolni, hogy a régi közös ellenség térnyerése előtt határozott vonalat húzzon, és lépjen fel a hátsó udvarában a fejét felütő putyinizálódás ellen.

A jelenségben alighanem szerepet játszottak az olyan kellemetlen ügyek, mint a civil szervezetek elleni vegzatúra, és az hogy kiderült, hogy az utóbbi években gyakorlatilag bármilyen orosz kaphatott magyar útlevelet.

Akárhogyis, a vége az lett, hogy az önkormányzati választások előtt, kritikus Európai Uniós tárgyalások elé nézve, Magyarország abban a helyzetbe került, hogy Putyinnak annyira nem érdeke most itt látványosan kavarni a kavarnivalót, az USA hosszú ideje nem küld ide nagykövetet, csak ügyvivő van, volt és jelenlegi elnökök (akik, nyugodjunk meg, nagyon pontosan tájékozottak) kezdik el a lebombázandó országokkal egy sorban emlegetni Magyarországot, és hát a németeknek se tettünk valami szép gesztusokat.

Lépéskényszer lépett fel, vagyis el kellett menni szépen Németországba, magas rangú küldöttel. Orbán jobbkezét rangban azonos miniszter fogadta, a megbeszélés lehetőséget adott arra, hogy az Orbán-kormány megőrizze méltóságát.

Mindemellett én biztos vagyok abban, hogy Lázár Jánosnak nagyon keményen beolvastak Berlinben. Nem a szőnyeg szélére állítós módszerrel, de alighanem pontosan megmondták neki, hogy támogatásért cserébe Mutti Merkel mit tűr el és mit nem.

Tehát semmi különös nem történt. Az aranyhal elúszott az egyik falig, koppant visszafordult. Hamarosan el is felejti, hogy mi történt de semmi gond. Akkor majd megint koppan.