A diplomáciában nincsenek állandó, örökkévaló igazságok, helyzetek és adottságok. Az emberi történelem nem a statikusságáról és kiszámíthatóságáról híres, és eddig minden „örök és megváltoztathatatlan” világrendről kiderült, hogy csak annyira stabil, mint a gránitba vésett magyar alkotmány. A legutóbbi alkalom, amikor mindenestől felfordult a világ, 1989-90 volt, amikor egy olyan világrend omlott össze, amit még egy-két évvel korábban is minden érintett még legalább 50 évig fenntarthatónak gondolt.

1989-ben Magyarország előtt megnyílt a lehetőség, hogy mintegy száz év után újra visszataláljon a nyugati érdekszférába, és Európa perifériájáról a fősodorba kerülhessen. Ezzel a lehetőséggel az ország felemás eredménnyel tudott élni. A külpolitikában bizonyos alapvető fontosságú dolgokat jól csináltunk: sikeresen csatlakoztunk a NATO-hoz és benne voltunk az EU első keleti bővítési hullámában. Ennek jelentőségét nem lehet eltúlozni, elég megnézni a szomszédos Szerbiát vagy Ukrajnát, hogy lássuk, mihez vezetett volna, ha kimaradunk. Nem véletlen, hogy a nyugati szövetségbe való teljes integráció igénye a rendszerváltás utáni húsz évben az egyetlen stratégiai cél volt, ahol gyakorlatilag megvalósult a nemzeti konszenzus a jelentősebb parlamenti pártok között, és az állampolgárok is a legszélesebb körben támogatták. Nem elhanyagolható a fontossága annak sem, hogy a 20-dik század tragikus kimenetelű ellenségeskedései után először került az egész kelet-közép-európai térség ÖNKÉNT ugyanabba katonai, politikai és gazdasági szövetségbe, számunkra azzal a reális lehetőséggel, hogy végre meg lehet haladni a trianoni döntések legsúlyosabb következményeit, és félretenni a kisantant vs Nagy-Magyarország sérelmi ideológiáját a közös fejlődési célok józan érdekei alapján (ahogyan ez fél évszázaddal korábban Franciaországnak és Németországnak is sikerült).

Sajnos egyéb fontos kérdésekben, ezen belül is leginkább a gazdaságpolitikában és az állami intézményrendszer (beleértve az oktátási, társadalombiztosítási, egészségügyi stb. alrendszereket) modernizálásában a magyar politikai elit csúfos kudarcot vallott. Emellett a belpolitikát gyakorlatilag a kezdetektől megbénította a zsigeri, ideológiai alapú szembenállás a „jobb-„ és „baloldal” között (aminek semmi köze az európai jobb- és baloldalhoz, sokkal inkább az orosz „nyugatos” és „szlavofil” irányzatok harcához hasonlít), valamint az endemikus korrupció.

Végül a nagy kiábrándulást a 2008-as válság, és annak Magyarországra (leginkább önhibájából) különösen súlyos következményei hozták el, amire remek politikai érzékkel épített a Fidesz, és nagyon fontos szerepet játszott a 2010-es kétharmadban. Azóta a jobboldali világmagyarázat sarokköve (azelőtt csak a szélsőjobbé volt), hogy az „elmúlthuszonötév” egyoldalú nyugati orientációja alapvetően elhibázott volt, természetesen a hitszegő és hazug szövetségeseink miatt, akik csak kihasználnak és „gyarmatosítanak” minket, még ha ez az állítás teljesen nyilvánvalóan ellent is mond a tényeknek. Fontos itt megjegyezni, hogy ez az önfelmentő ellenségkeresés ugyanúgy a putyini Oroszország állami ideológiája is, ahol a szovjet birodalom összeomlását és a jelcini idők káoszát és szabadrablását kizárólag a nyugati országok ellenséges machniációi számlájára írják. Putyin és Orbán mindketten nemzetük megmentőinek szerepében tetszelegnek, akik egyedül elég erősek ahhoz, hogy megállítsák a gyarmatosító „globális karvalytőke” nyomulását, és alávetett szerepből ismét erős és tiszteletet parancsoló államokká tegyék a nyugati nyomásra rájuk erőszakolt liberalizmus és demokrácia által legyengített országaikat.

A 2008-as pénzügyi összeomlás azonban nem csak Magyarországot, hanem egész Európát rendkívül megviselte. Kiderült, hogy a nagyon különböző gazdasági és politikai fejlettségű EU-tagországok integrációja rendkívül törékeny, és az eurozóna létrehozása bizonyos szempontból több kárt okozott a fejletlenebb tagoknak, mint hasznot. Különösen a görög helyzet kezelésében mutatkozott meg a jelenlegi uniós döntési mechanizmus nehézkessége és tehetetlensége. François Hollande 2012-es hivatalba lépése és a brit euroszkepticizmus megerősödése óta pedig gyakorlatilag Németország egyedül lett az Unió vezetője. Nyilván ezt a gyengeséget akarta Putyin kihasználni, amikor 2014-ben a Krím annektálásával nekifutásból rúgta fel a poszt-hidegháborús európai berendezkedés alapjait. Mint azóta kiderült, alaposan elszámította magát.

Ugyanis egyrészt figyelmen kívül hagyta az USA továbbra is rendkívül erős befolyását a világban (bár tény, hogy a közel-keleti helyzet, de különösen Kína megerősödése alaposan megtépázta az amerikai szuperhatalmi hegemóniát), valamint az orosz gazdaság strukturális gyengeségét, különösen a nyersanyagexporttól való egyoldalú függését. Így az olajár szaudi segítséggel történt bedöntésével, valamint a részben amerikai nyomásra elfogadott EU-szankciókkal az Egyesült Államok igen gyorsan egyértelművé tette az orosz nagyhatalmi ambíciók korlátait. Világossá vált, hogy az úgynevezett „Eurázsiai Unió”, mint az EU riválisa vagy pláne alternatívája minden realitást nélkülöző vágyálom. Oroszország továbbra is képtelen akkora gazdasági és politikai erőt mutatni, hogy komolyan rivalizáljon a nyugati szövetséggel. Oroszország most egyértelműen Kína irányába fordult, amely egyfelől Európához mérhető nagyságú felvevőpiaca az orosz nyersanyagoknak, másrészt sokkal komolyabban fenyegeti a nyugat világgazdasági vezető szerepét. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy Oroszország számára Kína rendkívül kockázatos szövetséges, hiszen a másfélmilliárdos birodalom mindig is vágyakozva tekintett a hatalmas nyersanyagkészletekkel rendelkező, szinte üres Szibériára. Ha háborúval nem is tudja megszerezni azt (de kizárólag csak az orosz atomarzenál miatt), reális a veszély, hogy beruházásokkal és betelepüléssel komoly ellenőrzéshez juthat hosszú távon. Oroszországnak ennek ellensúlyozására létfontosságúak a nyugati kapcsolatok, hiszen minél jobban rá van szorulva Kínára, annál kevésbé szabhat gátat a már most veszélyes méreteket öltő kínai nyomulásnak a volt Szovjetunió területén.

Világos tehát, hogy Oroszország egyedül katonai erejével jelenthet valódi fenyegetést Európára nézve. Ez a fenyegetés, mint Ukrajnában láthatjuk, nagyon is valós, azonban erős korlátja a NATO, hiszen egy közvetlen konfrontáció az Egyesült Államokkal gyakorlatilag a világ végét jelentené. Amennyiben Putyin (és az egész orosz hatalmi elit) nem teljesen őrült, ezt nem fogják meglépni. A másik oldalról viszont a NATO sem kockáztathatja meg a Harmadik Világháborút, ezért az a helyzet, hogy akármennyire is vonakodnak ezt elismerni, sem Ukrajnának, sem a Nyugatnak semmiféle eszköze nem áll rendelkezésre ahhoz, hogy az Oroszország (illetve az őt képviselő felkelők) által elfoglalt ukrán területeket visszaszerezze. Putyin Ukrajnában győzött, azonban valószínűleg túl nagy árat fizet érte. A közeljövő valószínűleg úgy fog kinézni, hogy a Donbassz területei a Krímmel együtt de facto beolvadnak az Orosz Föderációba (amit persze nem fog az ENSZ elismerni, de kit érdekel), Nyugat-Ukrajna pedig minden eddiginél szorosabb szövetségre lép a NATO-val és az EU-val. Az amerikai katonai jelenlét drasztikusan meg fog erősödni Kelet-Európában, különösen a balti államokban, Lengyelországban és Romániában, de az sem kizárt, hogy Ukrajnában is.

Hosszabb távon az EU is kénytelen lesz megerősíteni a szövetségi rendszert, egyfelől az amerikaiakkal való még szorosabb együttműködéssel (lásd a transzatlanti szabadkereskedelmi megállapodást), másrészt az uniós döntéshozatali mechanizmus további centralizálásával, a föderalizmus irányába való elmozdulással (ennek kezdeteit láthatjuk most, amikor a renitenskedő görögöket gyakorlatilag beledöngölték a földbe az új Sziriza-kormány regnálásának első hónapjában). Ezzel együtt meg fog valósulni a „többsebességes” Európa, ami valójában azt jelenti, hogy a legfejlettebb „mag” országok erős föderalisztikus intézményrendszert hoznak létre (ami már csak az egyre kényelmetlenebbé váló német hegemónia korlátozása miatt is létfontosságú lenne), mig a „perifériára” szorult tagok beleszólása a legfontosabb döntésekbe fokozatosan beszűkül. Nem túl valószínű, de nem is teljesen kizárt, hogy a legproblémásabb tagországokat előbb-utóbb egyszerűen kidobják az unióból, ha azok megtagadják az együttműködést.

Mindezek figyelembe vételével a magyar külpolitika jelenlegi állapota teljes és totális csődként értékelhető. Magyarország hitele és befolyása mint az EU-ban, mind a NATO-ban több évtizedes mélyponton, az úgynevezett „keleti nyitásnak” pedig az egyetlen kézzel fogható eredménye az lesz, hogy Oroszország harci hídfőállásnak fog minket használni a Nyugat ellen. Már most látszik, hogy az orosz titkosszolgálatok veszélyes mértékben beépültek a magyar politikai életbe (a Jobbik ugye teljes egészében az ő bábjuk, de például arra is nyugodtan lehet fogadni, hogy Bayer Zsolt sem a saját belső késztetésére írt homoerotikus szerelmeslevelet Putyinhoz). Ebben a helyzetben Orbánnak nem nagyon maradt más választása, mint teljes egészében Washington és Berlin utasításait követni. Mindeközben Putyin továbbra is revolverezni fogja őt Pakssal, a gázzal, de még a Jobbikkal is. Hab a tortán, hogy az oroszokhoz való törleszkedéssel a kelet-középeurópai térségen belűl is teljesen elszigetelődött, gyakorlatilag egyetlen vezető sem maradt, akit „felhívhatna és kérhetne tőle valamit” – ahogy ő maga fogalmazott. A magyar szuverenitás és külpolitikai mozgástér szélesítésének deklarált céljával folytatott „pávatánc” a szándékkal homlokegyenest ellenkező hatást ért el. Magyarország talán az 1930-as évek óta nem volt ennyire egyedül. Orbán szempontjából ez azt jelenti, hogy a hatalmának megtartásához egy szinte lehetetlen kötéltáncot kell folytatnia majd a nyugati és az orosz nyomás között, miközben a belpolitikában is egyszerre támadják jobbról, balról, és egyre inkább a fideszen belülről is. Nem lesz könnyű neki, de sajnos az országnak sem.