Hatalmat gyakorolni nehéz dolog. Képzeljük el, hogy megkapjuk azt a varázspálcát, amellyel minden, körülöttünk levő dologba és folyamatba beleszólhatunk. Hatalmunk lesz a virágok virágzásába beleszólni ugyanúgy, mint abba, hogy legyen-e ma dugó az M7-esen. Eleinte, vérmérsékletünktől függően, játszanánk az istent, de aztán rájönnénk, hogy a legtöbb dolgot jó, ha valamilyen mechanizmus alapján csinálja az, akinek az a dolga.
Legfeljebb néha ellenőriznénk, hogy jól csinálják-e, kell esetleg valamit változtatni? Ha úgy látjuk, hogy érdemes belenyúlni, esetleg gyakran nyúlnánk bele, akkor rendszeresen felügyeljük az adott folyamatot. Végül, ha abszolút mi akarjuk csinálni, akkor irányítani fogjuk közvetlenül a folyamatot végzőket.
Ha mondjuk sztárséfek vagyunk, akkor csak néha nézünk rá a zöldségaprításra, de rendszeresen felügyeljük az alapmártásokat, a kilónként húszezer forintos szuper marhasteak sütését viszont magunk végezzük.
Az ellenőrzés-felügyelet-irányítás triásza a klasszikus közigazgatás-tudomány terméke, de valamilyen formában azóta jelen van, hogy nagyobb szervezeteket vezetni kell. Az éttermes példát el tudjuk mondani hadsereggel is, vagyis mondjuk Batu kán nem vett részt minden este a táborkerülő őrség tagjainak kiválasztásában (nem irányította az adott tevékenységet), megelégedett azzal, hogy valamelyik magasabb rangú beosztottja szerint, akinek ez a hatásköre volt, megfelelő emberek csinálták az őrség beosztását, erről ő hetente meggyőződik (ő felügyelt) ha mégis aggályaik voltak akkor egy este ellenőrizhették az őrszemeket.
A modern menedzsment tudománya is ismeri a problémakört, komplett rémtörténeteket tanítanak a túlzott delegálás (a nem eléggé szoros felügyelet, vagy az irányítás teljes hiánya) és a mikromenedzsment (amikor a vezérigazgató minden egyes folyamatot személyesen jobban akar érteni, és irányítani) tragikus következményeiről.
A kérdés mindig a bizalom. Mennyire bízunk magunkban, mennyire bízunk az embereinkben és ők mennyire bíznak bennünk?
És a gyakorlat…
Apró műhelytitok, hogy ez nem elméleti írásnak indult, igazából arról akartam írni, ami alább következik, csak ha már erre járunk, érdemes hozzá írni elméleti bevezetőt, illik a sorozatba. Végülis ráérünk.
Már írtam korábban, hogy a finkelsteinizálódás, három éve a választásoktól az az egyre mélyebb kormányválság eredménye. Ez mostmár rendszerszinten is megmutatkozik, innen az egyre súlyosabb válságtünetek és az egyre nagyobbra felvert botrányok sorozata.
A Fidesz már 1998-ban próbálkozott azzal, hogy a magyar közigazgatást, a saját szolgálatába állítsa. Kevés sikerrel, mivel nem tudták hogyan kell bánni a Monarchiában felállt és aztán a szovjet modell által se nagyon felbolygatott rendszerrel, amelynek mindig van egy bizonyos ellenállása. Az akkori Miniszterelnöki Hivatal tükör-referatúrái is már valamilyen felügyeletet próbáltak gyakorolni.
Két dologra kellett azonban rájönni. A bürokrácia felülről is csak lassan reformálható, amíg tagjait nem vonjuk teljes egzisztenciális függésbe. A másik pedig az, hogy a világnézeti vagy más okokból a Fidesszel szimpatizáló bürokraták is csak bürokraták (akik minden ellenkező tapasztalattal szemben általában rendes, becsületes, munkájukhoz értő emberek) , és nem lehet velük bármit csinálni. Ezért nincsen már a korai fideszes miniszterek nagy része a hatalom közelében.
A második nekifutásnál aztán próbálták nem elkövetni ugyanazokat a hibákat.
Jött a kormánytisztviselői státusz, az egyenruhások nyugdíjának megvonása, a bírák kényszernyugdíjazása, a pedagóguskar. Ezek mind-mind azt a célt szolgálták, hogy az államnak dolgozók személyükben legyenek megfélemlítve.
Az ellenálló bürokrácia iránti mélységes utálattól vezérelve, elkezdték az országot mikromenedzselni. Ennek legszebb példája a KLIK, amelyik az ipari iskolák csavaralátét-beszerzéseit is irányítani próbálja, mérsékelt sikerrel.
A mikromenedzselésbe több hiba is csúszott.
Lázár János nem tud a Kossuth térről mindent irányítani. Ellentétben Simicskával, aki csak a fontos lenyúlásokra koncentrált, Lázár politikai tényező, neki teljhatalmat kell mutatni, nem tudja hagyni „szabadon futni” a kisebb részeket sem.
A helyi hatalomgyakorlási feladatokra azonban a Fidesznek nincs jó rendszere. Az MSZMP-nek volt, hiszen az államigazgatással párhuzamosan kiépített pártszervezet működött, világos függelmi viszonyokkal és eljárásrenddel.
A Fidesznél ez az egyéni képviselők rendszere lett, akik az új, 200 fős parlamenti játékszabályok alapján jelentős területeken komisszárkodnak. Azonban az egyéni képviselő néhány kivételtől eltekintve egész egyszerűen janicsár, aki meg akar tollasodni, mielőtt elhagyja a politikai szerencse őt, vagy az egész pártot.
A másik gond, hogy a kiszolgáltatott bürokráciát helyezkedési kényszerbe hozza, a helyi erőközpont és az országos elvárások között. A bürokrácia pedig, ha veszélyben érzi magát, szabotál. Minél dühösebben verik ostorra a Kossuth térről, annál jobban.
A bürokráciának alapvetően két dologra van szüksége: bizalomra és irányvonalra.
Az állami alkalmazottnak sokszor van szüksége a tudatra, hogy az állami hatalommal élve, annak megbízásából és teljes felhatalmazással. Nagyon cuki Mari néni tizenhét macskája, és Mari néni nagyon szereti őket, és majd megszakad a szíve, mikor el kell altatni belőlük tizenötöt, de megteszi, mert ő az állam megbecsült sintére.
Az állami alkalmazottnak nálunk hagyományosan a státusa ért a legtöbbet, a SZOLGÁLAT, így nagy betűvel. Esetleg a CÉG, a POSTA, a VASÚT, és így tovább. A nekik nyújtott kedvezményeknek sose csak az a célja, hogy a nehéz munkára odavonzza a szegényebb embereket. Valamilyen kivételesség-érzést adni kell, ha az ember sikeresen működő közigazgatást akar Magyarországon. Persze nagyon óvatosan kell adagolni, de enélkül nem működik-
De a státus mellett legalább ilyen fontos, hogy az alkalmazott érezzen valamiféle központi ideológiát, hogy mi kik vagyunk és mit csinálunk. Küzdünk a munkásosztályért, Trianon visszacsinálásáért, a császárért, a kormányzóért, mindegy, de kell valamiféle hit abban, hogy úgy általában a hajót ésszel és nagyjából jó irányba kormányozzák.
Mindez érzékeny hasba szúrást szenved, amikor egyik héten européerek vagyunk, aztán küzdünk Brüsszel ellen, aztán Moszkva ellen, a bevándorlók ellen, mindig valaki ellen.
A beosztottak érzik, hogy a vezetésnek fogalma sincs arról, hogy mit kellene csinálni, és tudják, hogy a hetvenhetedik reform, az valójában pótcselekvés, mint ahogy az is, hogy megint le kell jelenteni a radírgumik számát.
A kormány tehát eljutott odáig, hogy noha óriási hatalma van, nem tudja gyakorolni. Bevezethet dolgokat, ugyanakkor nincs, aki azt végrehajtsa, mert már hozzá sem kezdenek a végrehajtáshoz. A helyi erőcentrumok mennek, amerre mennek. A zenekar leszegte a fejét, és megy, amerre megy, nem figyel a karmesterre.
A finkelsteinizálódás legnagyobb veszélye minden ellenkező híreszteléssel ellentétben nem ránk, hanem a Fideszre leselkedik. Nagy kérdés, hogy a Jobbiknál felismerik-e időben, hogy az egyre abszurdabb hecckampányokba a Fideszt követni nem lehet, mert egyre közelebb mennek a tiszta náci szólamokhoz, amelyekre, szintén ellentétben minden ellenkező híreszteléssel, nincs igény Magyarországon. Nyugalomra, na arra van.
A hecckampányok viszont távolítják a kormányt és vezetőit a valóságtól. Egy-két józanabb fiatal meg próbálna vezetni. Irányítani, felügyelni, ellenőrizni, maguk sem tudják. Csak dühösen olvassák a gépházból visszajövő üzeneteket. Félünk. Elmentünk. Félünk.