Előrebocsátva, hogy a médiafogyasztás nem az erősségem, én úgy látom, hogy Orbánék megint benéznek pár dolgot a médiában. Talán nem annyira, mint tizenhat éve, a Heti Hetes idején, de még lehet bajuk a hibáikból.

A médiafogyasztási szokások persze azóta óriásit változtak, de akkor is feltűnő, hogy a kormány által felügyelt média mennyire szűken csak egy bizonyos rétegre figyel. Nota bene, ez a réteg nyerte meg nekik a 2014-es választást, de akkor is, szeritnem túl nagy vadászterületet hagynak.

A közmédia (és a bulvártévének felvásárolt TV2) jól láthatóan egyrészt a kormányüzenetek sulykolásával van elfoglalva és azzal, hogy nagyon nagy mennyiségű, alacsony színvonalú műsort borítson a választók nagy tömegére. Ez mindaddig jó, ameddig a nép hajlandó megenni ezt az audiovizuális finomfőzeléket.

Intő jelek mindenesetre vannak.

Rögtön az első, hogy sokkal kevesebb emberhez szól a tömegmédia, mint 16 éve. Persze most is megvan a választójoggal bíró közönsége a trashmédiának, a különböző tehetségkutató versenyeknek, valóságshowknak és társaiknak.

Ugyanakkor azok a kétségbeesett próbálkozások, amelyekkel a pesti városi értelmiségi arcok csinálta médiát (444, a régi cink, index) próbálják lemásolni, jelzi, hogy erre is kaparnának, azonban ebből a műfajból csak a hangos káromkodást értik, a lényeget nem. A műfaj alapja, a nagyon okos, nagyon művelt, ám kibírhatatlanul arrogáns szerző (pl. Bede Márton) teljesen hiányzik nekik, anélkül meg csak az altesti humor marad és csodálkoznak, hogy kattintás meg nem jön.

Nem tudnak mit kezdeni olyan jelenségekkel, mint a tumblr, ahol választójoggal bíró polgárok ezrei kezdenek egyik napról a másikra követni valakit, aki nem költött el előzőleg a dologra ötmilliárdot. Lehet, hogy másnap már mást fognak, de ezt médiatervezésileg nagyon nehéz követni. Ugyanis ennek annyi köze van a klasszikus médiához, mint a virtuális elektron-pozitron pároknak a newton előtti fizikához.

De a fősodorban is érdekes folyamat zajlik, amely azért érdemes figyelemre, mert a magyar médiavilág két teljesen különböző helyén gondolják ezt a jó stratégiának, és mindkét hely bizonyította már, hogy érti a szakmát.

A HírTv (Nemzet, Lánchíd) klasztert nagyon sok pénzből építették fel Simicskáék. Természetesen a legaljasabb fajta propaganda terjesztésére, ugyanakkor lehetett rajta látni, hogy az elejétől kezdve a legjobb szakemberekkel, a legjobb licenszeket megvéve igyekeztek dolgozni, és ennek meg is lett az eredménye.

Miután a G-nap után elment sok karrierista, Simicska képes volt ott tartani a szakembergárda jelentős részét és ők kezdték tervezni az új irányt.

Az RTL Klub a békés egymás mellett élést választotta a kormánnyal, amikor jött a nekik szánt különadó, akkor két hét alatt megmutatták, hogy a kormánykritikus média mire képes. Azóta viszont, hogy a következő jó pár év műsorterveit minden bizonnyal jól ismerő vezérigazgatót a kormány-bulvártévéhez csábították, ott is össze kellett ülni, és megvitatni a stratégiát.

Ez a két teljesen eltérő, de a kormány által indukált folyamat hasonló megoldásra vezetett. Az intellektuál-potmétert mindkét helyen feltekerték.

Az RTL Híradó közéleti műsorrészt kapott, ahol a bulváros „Árpádka beleesett az ipari turmixgépbe, ezért új lábra gyűjtenek” típusú híreknél értelmesebben, de még mindig a szenzációmédia módszereivel operálva kritizálják a kormányt.

A HírTv és a Nemzet, mintha sose lettek volna fröcsögő kormánymédia, elindult az értelmes jobboldali médiatermék pozíciója felé.

Vagyis mindkét helyen észlelték, hogy a kormány vagy kormányközeli oligarchák uralta média látványosan butulni kezdett és próbálják eltalálni azt a szintet, amely okosabb, mint a közmédia és a TV2 (ez nem nehéz) de még pont eléggé buta ahhoz, hogy sokan nézzék.

Mindaddig ez nem gond, ameddig a nép elhiszi a propagandát és nincs olyasvalaki, aki az RTL vagy a HírTV mögött álló érdekcsoportok támogatni akarnának. Egész addig a folyamat Orbánékat sem zavarja, legalább van min csámcsogni a kritikusaiknak.

Mindkét csoport nagyon szívesen váltaná Viktort, de nincs kire. Mivel azonban van hely az Orbán-ellenes kritikának, akár elő is kerülhet valaki. Addigis, mindkét csoport szépen keres a fizetőképes, iskolázott közönségre utazó hirdetőkön.

Ettől még természetesen nem fog megbukni Orbán Viktor, csak épp szerintem ez olyan hiba, amely a kulcspillanatban nagyon nagyot üthet.

A snookermeccsek egyik sajátossága, amellett, hogy diónyi golyókat löknek három méter távolságra, olyan csavarral, hogy azok pontosan a kívánt pozícióba guruljanak, az épp nem az asztalnál álló játékosok viselkedése.

Amikor ugyanis a snooker-játékos várja, hogy ellenfele hibázzon és újra ő állhasson asztalhoz, a legváltozatosabb módokon foglalja el magát. Piszkálja a körmét, csavargatja az odakészített ásványvíz kupakját…bármit, de nem nézi az ellenfél játékát.

Sok más sporthoz hasonlóan a snookerben nagyon lényeges, hogy a saját játékára koncentráljon és ne foglalkozzon azzal, hogy az ellenfele mit lök, milyen jól sikerülnek a terelései vagy bontásai.

Mi köze ennek a menekültkvóta-népszavazáshoz?

A menekültkvóta az egy nagy európai hatalmi játszma egyik szimbóluma, és alig befolyásolja, hogy a magyarok mit népszavaznak róla. Maga a kérdés is úgy van megfogalmazva, hogy hagyjon kiskaput elsöprő Orbán-győzelem esetére. Szimbolikus, kilencvenhetedrangú politikai kérdés a menekültkvóta-népszavazás.

Azért vetik be most, mert nagyon komoly elégedetlenségi hullám van, és nem a szintén szimbolikus netadó miattihoz hasonló. Recseg-ropog az ország a lábon kihordott államcsőd közepette. Mert ugyan a pénzügyi mutatók rendben levőnek tűnnek és fizetjük a számláinkat, a kórházakban, évszázaddal Semmelweis Ignác után fertőtlenítési gondok vannak, a nagy Klebelsberg Kunóról elnevezett oktatásfinanszírozás csődöt jelentett, az állami alkalmazottak megélhetése lassan, de bizonyosan hanyatlik a lehetetlen felé és közben valamiféle sajátos nemzeti izét (amely sok elemében emlékeztet a főméltóságú Kormányzó rendszerére) igyekeznek kiépíteni.

Ha ez elszabadul, akkor nagyon nagy bajok lesznek. Megdől ugyanis az úgysem lehet semmit tenni mítosza, amely gulyásleves-szagú aszpikként fagyaszt körbe mindenkit, aki egy percig is úgy gondolja, hogy bármit is lehet tenni.

Jelek pedig vannak. A kockásing, a hideg esőben szótlanul a Parlament előtt álló ezrek, de főleg az okostelefonjaiból kiugró 17-18 éves korosztály azt jelzi, hogy közel van ahhoz a reaktor, hogy megszaladjon a láncreakció.

Mit lehet ilyenkor tenni?

Természetesen elővenni az aktuális ellenséget. Nade kit? A rezsit már rég legyőzték, Gyurcsányt Gréczy Zsolton és Kerék-Bárczy Szabolcson kívül néhányezer, KISZ-nosztalgiarohamosztagos veszi komolyan. Schiffer András alig várja, hogy végre legyőzzék, a szocpárt országos kongresszusa három hete próbálja bekapcsolni a kávéfőzőt a székházban, mert ha Ildikó néni nincs bent, a cipőjüket sem tudják bekötni. A Jobbikot próbálták telefonon fenyegetni, de amikor Vona elnök urat kérték kapcsolni, a telefonközpontos mély hangon annyit mondott „szicsász” és azóta is csak az Amúri partizánok szól végtelenítve.

Mi marad hát szegény Fidesznek, ha bábut keres az árnyékbokszhoz?

Természetesen a migráncsok. Mint minden rendes elmaradott nemzetállam polgárai, mi is közepesen xenofóbok vagyunk, tehát ha az a kérdés, hogy költözzön-e valami bokszos a házunkba, rögtön elmegyünk a dolgot leszavazni, legyen szó huszonhárommillió románról, pirézekről, vagy szír menekültekről. A migráncsos népszavazás eredménye tehát borítékolható.

De a lényeg az, hogy Orbánék néztek egy harmincnapos előrejelzést, amiből az tűnik ki, hogy nem fog esni tizenötödikén. Ez pedig tanárok, diákok, ápolók, orvosok, mozdonyvezetők, buszsofőrök és még számtalan más elégedetlen, kockás ingbe bújt ember ezreit, talán tízezreit jelenti. De még fenyegetőbben, általános sztrájkkal fenyeget.

Muszáj terelni. Muszáj elérni, hogy a Fidesz állhasson a billiárdasztalnál, és az a rengeteg  kockásinges pedig az ő játékukra figyeljen, a migráncsos népszavazásra.

A kockásingesek egyetlen reménye, ha nem mennek lépre. Következetesen a saját játékukkal kell foglalkozni. A kórházi fertőzésekkel, a fűtetlen iskolákkal, a napi nyolc órát tanuló nyolcéves gyerekekkel, a havi hetvenezerből élő iskolai könyvtárossal. A megfogalmazott és kihirdetett programmal. A program végrehajtásával. A tüntetés és a sztrájk szervezésével.

Meg kell hagyni a migráncsos népszavazáson hempergést a hivatásos, bevizsgált és engedélyezett udvari ellenzéknek, őket ezért fizetik.

A mi utunk nem erre vezet.

Ronnie O’Sullivan, 147. Más megoldás nincs.

Széles körben elfogadott történelmi vélekedés, hogy Moammer Kadhafi ezredes nagy gazember volt. A rezsimje terroristákat támogatott és általában, megcsinált minden olyan disznóságot, amelyet az ilyen rezsimek meg szoktak csinálni.

Szintén egységes a világon az a megítélés, hogy Szaddam Husszein is nagy gazember volt. Vegyi Ali időnként fél megyényi kurdot kiirtott, de jutott a törődésből a síitáknak és bárki másnak, aki csak kinyitotta a száját a rendszer ellen.

Recep Tayyip Erdoganról és az aktuális Szaúd-uralkodóról (legyen az király, vagy régensherceg) nem szokás azt mondani, hogy gazember, mint ahogy Kadhafi és Szaddam gazembersége is sokáig elnézett dolog volt. Miért?

Mert stabilitási tényezők. Az Oszmán Birodalom rothadása idején, de még a francia és angol gyarmatosítás előtt a mai Maghreb-országok különböző helyi kiskirályok territóriumai voltak, akik leginkább csempészésből és kalózkodásból éltek. A gyarmatok megszűnése után a Mediterráneum stabilitását azzal lehetett fenntartani, hogy engedték a Kadhafi meg a Mubarak (Nasszer, Szadat…) kaliberű embereket a hatalmukat megtartani, ők meg eljátszották a megfelelő szerepet, csak úgy, mint Szaddam Irakban.

Ha most mélyen magunkba nézünk, őszinteségi rohamunkban bevallhatjuk: a kutyát nem érdekli, hogy Irakban ki a diktátor, még akkor sem, ha Irakban egyébként népirtás van. Sőt, mindaddig, ameddig nem küld ide bombázókat, az orosz vagy az amerikai elnök személye is indifferens. Amerika eljátssza a világ szabad csendőrét, az oroszok a kemény akcióhőst, ahogy szokták.

Na pont ennyire nem érdekel Orbán Viktor senkit.

Magyarország stratégiai helyen van. Nagyon nehezen tud Orbán akkora hülyeséget csinálni, hogy kitegyenek akár az EU-ból, akár a NATO-ból minket. Valamiféle fogcsikorgatós viszonynak meg kell maradni, sok cső, sín, repülőútvonal vezet erre. Kellemesen eltávolítjuk Európát a Balkántól.

Orbán Viktor egy dolgot tud, stabilan arra viszi az országot, amerre épp viszi. Nincs Orbán-ellenes robbantgatós szervezet, mindenki csendben fizeti az adót és befogja a száját.

Mindezt persze lehetne nyugati típusú váltógazdaságos kormányban csinálni, de ez nem az az ország, alighanem tőlünk nyugatabbra is belátták, hogy valamiért a Magyaroknak jó a tekintélyelvű kormányzás, teljesen felesleges azon spekulálni, hogy melyik ellenzéki mitugrálsznak van esélye a választásokon. Egyiknek sincs.

De, Orbán kontrollálható, a magyarok meg majd választanak jobbat – ha akarnak. Ha nem, úgyis jó.

A népszavazástól azért retteg annyira Orbán, mert a vele szembeni elégedetlenség kifejezésének egyetlen formális eszközéről beszélünk. Egy ötszázezres tömegtüntetés is indifferens, amíg nem kezdenek törni-zúzni. Majd megunják, és hazamennek. Az egyetlen dolog, ahol számszerűen kiderülhet, hogy mennyi a támogatottsága, az egy népszavazás, mivel a választásokat kedvére alakította, a nyomorgó közmunkások éhen halnak, vagy a Fideszre szavaznak. Különben is, a muzsik a cár atyuskát megválasztaná, akkor is, ha nem uralkodna a cár atyuska amúgy Isten kegyelméből.

A népszavazás ráadásul szimpátiaszavazás, és arra viszont bármikor rá lehet venni a magyart hogy köpjön egy hegyeset a rendszerre.

Ha viszont kiderül, hogy van a kormánnyal szemben egy laza 70-80%  elégedetlenség, akkor Orbán egyetlen ütőkártyája kerül veszélybe, miszerint ő ugyan nagy gazember, de nélküle Magyarországon káosz van. Abban a pillanatban, ahogy az ő Magyarországi pozíciója megkérdőjeleződik, már csak a madárijesztő személye kérdéses, akit a választásokon magasra tartanak. Ha megvan a hangulat a váltásra, nem kell különösebben jó jelölt se, lásd. pl. Medgyessy.

Ha Orbán nem tudja minden tárgyalópartnerét azzal zsarolni, hogy nélküle nincs Közép-Európai stabilitás, akkor öt perc alatt kerül elő olyan lehallgatás, kép, bankszámlakivonat, amely után ő sem maradhat hatalomban.

Hát ezért a sok kopasz a választási iroda ajtajában. Nem szabad hagyni megtörni a varázst.

Hamarosan (amint az influenza és az ennek ellenére elvégzendő határidős munkák engedik) írok a migráncsokról és a tanárokról is, mert azok is fontosak. De fontos hír az is, hogy elhunyt Antonin Scalia, az amerikai Supreme Court meghatározó jelentőségű konzervatív bírája.

Az ő személye az amerikai jogfejlődésben az alapító atyákéhoz mérhető fontosságú, erről szeretnék pár sort írni.

Ki a konzervatív?

A hétköznapi politikában előszeretettel dobálózunk a konzervatív-liberális dichotómiával, nevezzük ezt vagy azt a politikust, pártot konzervatívnak vagy liberálisnak. Vegytisztán persze egyik sem létezik.

Egyrészt a politikát úgy is lehet tekinteni, mint értékválasztások összességét. Vagyis egy-egy párt vagy politikus az elé kerülő közéleti kérdésekben állást foglal. Ezáltal, szélsőséges eseteket kivéve, sose lesz vegytisztán konzervatív vagy liberális. Amerikai példát véve, előfordul, hogy rigorózus abortusz- és melegházasság-ellenes politikusok kifejezetten liberális fegyvertartási és libertariánus gazdasági elveket hirdetnek.

Nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy az (összességében) konzervatív vagy liberális eszmék hirdetése nem független az adott politikus mögött álló érdekcsoportoktól sem, legyen az az olasz maffia, a katolikus egyház, az amerikai fegyverlobbi, a zsidók, a new england-i amerikai arisztokrácia, vagy bárki. Így az ő értékrendjük nem generálisan lesz konzervatív vagy liberális, hanem úgy, ahogy a mögöttük álló társadalmi csoportok gondolják.

A jog konzervativizmusa

Az állami-alkotmányos berendezkedés, és az abból fakadó jogok és kötelességének fő dilemmája pont ez. Minden jogrendszert a megalakulásától kezdve kísért az, hogy az értékválasztásokat mihez viszonyítsa. Ha valamiféle néplelket vagy hétköznapi józan eszet választ zsinórmértékül, akkor politizálni fog, ha meg a Szent Írott Törvényt, akkor könnyen lehet, hogy önmaga csapdájába esik.

A jogtörténet évezredei reflektálnak a problémára. Visszaköszön Cicero beszédeiből, az iszlám és a kereszténység szakadásaiból, Mátyás király örök és visszavonhatatlan törvényeiből, az ősiség szabályából. Aqinói Szent Tamástól és Hans Kelsentől.

Mihez viszonyít az Alkotmánybíróság? Az Alkotmányhoz? És az Alkotmányt mihez viszonyítva értelmezi? Mi a – ahogy Kelsen nevezte – hipotetikus alapnorma természete? Természetes? Isteni? Ésszerű? Jó? Jóra törekvő?

Szegény Magyarország utoljára valamikor a kilencvenes évek elején nézett szembe ilyen dilemmákkal, amikor jogtudósokkal telerakott Alkotmánybírósága hasonló elvi megfontolásokon rugózott. Akkoriban az Alkotmány mögé – elvi különbözőségeiket félretéve – a „demokratikus” és a „jogállami” elveket látták és eszerint értelmezték az alaptörvényt. Hosszabb és alaposabb cikk témája lehetne, hogy jól tették-e, volt-e olyan dolog, amelyet elsiettek és olyan, amelyben viszont nem voltak elég határozottak.

Aki eddig elolvasta, talán már sejti, hogy miben látom Antonin Scalia munkásságának jelentőségét. Igen, Scalia csúnya konzervatív bácsi volt, valószínűleg magánemberként sem volt barátja a melegházasságnak vagy az abortusznak. Ítéleteiben viszont nem személyes meggyőződésének adott hangot, hanem annak, hogy az alkotmány szövegéből és csak abból indul ki.

Az értelmezés csapdái

Miért olyan fontos ez? Nézzük meg a nagy monoteista vallásokat. Számtalan, ősinek gondolt tétel (például a pokol, a purgatórium léte, a véres dzsihád) valójában az adott vallás alapját alkotó szöveg sokadik értelmezésének terméke, és nem egy esetben teljesen ellentétes azzal, amit az alapító mondott, máskor meg az alapító egyáltalán nem is mondott még csak az adott hittételről semmit.

Az értelmezés persze nem ördögtől való. A mai kereszténység például nem létezne a keveset emlegetett Iréneusz munkássága nélkül, aki a görög filozófia és etika eredményeit összehangolta a terjedő monoteista vallással, elfogadhatóvá téve azt a hellén alapokon álló térségekben.

Ezzel szemben a purista ragaszkodás a leírt, kinyilatkoztatott szöveghez gyakran vezet fundamentalista őrjöngéshez, mint például a tálibok vagy az ISIS esetében, de bőséggel említhetnénk keresztény példákat, vagy a sabbatkor a villanykapcsolót is kerülő ortodox zsidókat.

Ráadásul a XX. század első felében több filozófus, aki a kinyilatkoztatott szöveg értelmezésének mikéntjével (hermeneutikával) foglalkozott, rámutatott arra, hogy nem tudunk átlátszó üvegek lenni a szöveg előtt, hanem magunkban újrateremtjük azt, azáltal, hogy elolvassuk és megértjük.

Az átlátszó üveg

Antonin Scalia mégis ragaszkodott ahhoz, hogy ő ilyen átlátszó üveg legyen, akin keresztül az amerikai alkotmány szövegét lehet rávetíteni az egyes életviszonyokra, és ha az alkotmány szövege alapján az nem jogszerű, akkor az adott életviszony legalizálásával szemben foglalt állást.

Fontos különbség, hogy szemben például a tálibokkal (és a magyar kereszténydemokratákkal) nem az adott életviszonyban részt vevő emberekkel szembeni gyűlöletet tételezi Scalia munkássága és nem tagadja azokat. A legalitás világába emelésről viszont úgy tartotta, hogy ha az amerikai jog végső mércéje az alkotmány, akkor csak ez lehet a mércéje bármilyen életviszony jogi elfogadásának is.

A történelem azt tanítja, hogy ez az álláspont tarthatatlan. A jogtudomány is évezredek óta gondolkozik azon, hogy vajon le lehet-e írni a tökéletes jogszabályt? A válasz valószínűleg kategorikus nem, mert a jogszabály a jogalkotó gondolkodása által megalkotása pillanatában az adott időszak jogi-társadalmi viszonyaira vonatkozik, és amint ezek a viszonyok megváltoznak, időszerűtlenné válik. Ilyenkor vagy írnak újat, vagy ha nem tehetik (leginkább az égiek vagy az alapítók iránti tiszteletből) akkor kifejlődik a kiterjesztő értelmezés korpusza. Szerencsés esetben a kinyilatkoztatott alapnormából általános jogelveket vezetnek le és ezeket alkalmazzák az újabb életviszonyokra. Kevésbé szerencsés esetben saját hülyeségeikre sütik rá, hogy az alapító pont így gondolta, lásd pl. cölibátus, dzsihád.

Szélmalomharc?

Vehetjük tehát úgy, hogy Antonin Scalia szükségtelen szélmalomharcot vívott évtizedeken keresztül, hiszen az amerikai alkotmányos rendet is tovább kell fejleszteni.

Ez bizonyos szempontból így is van. Ugyanakkor Scalia személyisége és az, hogy a szöveghű jogi konzervativizmusa mellett egyben értelmes és a világ fejlődésére reflektáló ember volt, pont ellenfeleinek segített a legtöbbet.

Az amerikai polgárjogi és szabadságjogi mozgalmaknak ugyanis Scalia személyében nagyon magas, ugyanakkor fair lécet kellett átugraniuk. Igen, Scalia személyében egy konzervatív ősbölénnyel kellett naponta megküzdeni. Azonban az ő következetes jogi hozzáállása szükségessé tette, hogy a rajta (és általa a Supreme Court-on) keresztülvert nagy jogfejlesztő döntések kellő jogi megalapozottságúak és szerves részként tudtak az amerikai jogi kultúrába épülni.

Kémiai hasonlattal élve: a rengeteg katalizátor mellett Scalia a jogfejlődés moderátora volt. A kémiában elvárás a katalizátorral és a moderátorral szemben, hogy úgy katalizáljon és moderáljon, hogy magában a reakcióban nem vesz részt. Scalia ezt tette meg.

Innen, Magyarországról ezt mi csak irigykedve nézzük. Nyugodjék békében.

Kedves gyerekekǃ Remélem, pácban vagytok már.
Ma este a jó Lúganyó mesél nektek egy tanulságos történetet.
Élt egyszer Nerkeresd-országban, bizony, pont Nerkeresdben, egy ember, akit arról ismertek a falujában, hogy sose néz (mást ne is mondjak) időjárásjelentést. – Mert minek az? – mondta. – Kinézek az ablakon, oszt látom, milyen az idő, sőt én látom csak igazán, kedves barátaim. – Barométere nem volt, hisz megmondta neki a komája (a balneológus, a Zoli), hogy az marhák műtéteihez kell csak, mint altatószer. Akkor meg az is minek.
Hőmérője, az…hát az valamikor volt, de tavaly G-nap…khm, Dorottya-napkor kiitta belőle a szép, tulipiros abszalkoholt, mert aznap estére akkora volt nálafele a haddelhadd, hogy elfogyott már minden egyéb a háznál, még az otkolony is.

No, de hogy egyik szavam a másikba ne öltsem. Történt a minap, hogy az emberünk üldögél a kerítés tövében, kolbászozik jóízűen, s hát egy szélroham supp, csak kikapja a kezéből a bicskát, cipót, újhagymát, kolbászt, piros kockás szeredást. Fölnéz erre a zember s látja ám, hogy amott jön egy kurvanagy hipercella (https://www.youtube.com/watch?lc=2nJEIrPrxP2qdH5l-6p8qKzltMB63jaZw_eCLLEu5wU&v=NcpBsEXhb7I ), s épp kirobban belőle, ami mindeddig benne feszült.
Hej, de a mi emberünk se rest ám, erre már föl is ugrik, terpeszbe. S fölnézve a csinosacska-nagyobbacska hegynyi, tömött, fekete felhőre, ekképp szól: – Nem életszerű, hogy ez ma reggel úgy kerekedett föl, hogy most aztán tenyérnyi vastagon telibe okádja itten a határt jéggel. Nálunk, jól tudja azt mindenki, tiszta idő járja. Ezt a vihart nyilván külső erők gerjesztették…

Ha erre a toll a kezemből izibe’ ki nem esett volna s a kifutószél azt is el nem vitte volna, az én mesém is tovább tartott volna.

…na jóccakát, gyerekek, aztán mosmá sipirc aludni, nehogy nekem hétfőn borotválatlanul, kockás ingben grasszáljatok ide-oda…

Előző írásomban a „grassroot” politizálást hiányoltam Magyarországról. A bátor helyieket, akik vállalják a fideszes kiskirállyal szemben is a véleményüket, akik részt vesznek a közéletben.

Ma a politikum másik végpontját, a profi politizálást fogom hiányolni.

Harmincezer fölött megtorpanni látszik a Miskolci Herman Ottó Gimnázium tanárainak nyílt leveléhez csatlakozók száma. Az oktatásról szóló nyilatkozatok kezdnek belelaposodni a napi hírfolyamba, az ismert színművész aranyere és az ipari cséplőgép által darabokra szaggatott kisfiú közé, ráadásul a Kormány óriási szerencséjére megint jönnek a migráncsok, akiket megint jószándékú civilek fognak valahogy átsegíteni az országon, miközben a politikai hasznot teljes egészében Orbán Viktor fogja besöpörni.

Mi az oka ennek? Az, hogy Orbán Viktor profi politikus, profibb, mint ellenfelei közül bárki. Elkezdte kezelni a botrányt, és teljes erővel dolgozik azon, hogy a február 13-ig hátralevő időben tovább tompítson rajta és a tanártüntetést valahol ötvenezer fő környékén megfogja. Jelenleg úgy tűnik, hogy ez sikerülhet neki, a tüntetés nyamvadt 4500 visszaigazolással bír a facebookon.

Miért kell ezt tennie? Azért mert az oktatást az ő világában nem lehet rendbetenni. Nem hisz ugyanis abban, hogy független alkotó emberek (a tanárok) áldozatkész partnereikkel (a szülők) és minden brahira rávehető szövetségeseikkel (a diákok) képesek rendberakni, gyakorlatilag fillérekből (4-5 stadion árából) az egész rendszert. Riasztó perspektíva, mert az ilyen az ún. demokratikus jogállamokban szokott sikerülni és Viktorunk nem azt épít, éppen ellenkezőleg.

Viktor világában a reform egy végtelen pénzből megvalósított, központilag kontrollált, zárt rendszer felépítését jelenti, ami nem sikerülhet. Alapszabály, hogy ha a hadseregnél nincs elég puska és lőszer, akkor egész nap fel-alá kell masírozni a katonákkal, mert különben felbomlik a rend. Most ez zajlik és erre keres (és úgy tűnik talál) Viktorunk megoldást.

Mert nincs pénz. Elvtársak, az oktatásra konkrétan egy huncut fillérrel se tudunk többet adni. Kell stadionra, a Tiborcz gyerek cégeire, baszogat minket a NATO, hogy a magyar honvédség nyögvenyelősen tud akár egy ezrednyi bevethető katonát is kiállítani, vagy egyszerre öt repülőt a levegőbe emelni. Csesztetve vagyunk mindenfelől, ahol nincs EU-pénz, ott arra sincs pénzünk, hogy a problémát bekenjük sárral vagy körbetekerjük szigszalaggal.

A megoldás tehát csak politikai lehet. Tőle szokatlan módon néhány nap után tisztáldozatot csinált, kikapta Czunyinét a frontvonalból, odatett egy se íze, se bűze új államtitkárt, aki elkezdett békülékenyen nyilatkozni, átvéve pár szólamot a tanárok követeléseiből, beígérve, hogy majd bizonyos dolgokat megbeszélünk, és akkor azok majd el lesznek rendezve.

Nem lesznek elrendezve, mert nincs pénz, és ha lenne se akarnák elrendezni. Azt akarják – egyelőre úgy tűnik eredményesen – elérni, hogy a tanárok követelései, amelyek legkevésbé a saját életszínvonalukat célozzák, önző hisztinek tűnjenek és kiváltsák a rettenetesen önző magyarok ellenszenvét. Eredményesen. Már olvastam volt rendőr facebookján, hogy ő nem megy tüntetni, mert ezek se jöttek érte tüntetni. Már terjed a pedagógusok óriási béremelésének legendája. Az emberek továbbkapcsolnak, mert ott az államtitkár, aki elmondta, hogy minden meg lesz tárgyalva, mi újság VV Rómeó aranyerével?

Ez ellen persze lehet tenni, de ez már profi segítséget igényelne. Politikai kommunikációt, nyilatkozati stratégiát, programírást. Az állítólag Soros-bérenc tanárok lelkesedése talán elvezethet egy nagy tüntetésig, de a valóban Soros-bérencből indult és jól képzett politikusok lazán kezelik a problémát.

Nem látni, több mint egy hónap után, hogy le lenne fordítva a kezdeményezés angolra, németre, franciára. Nincs nyoma a külföldi sajtóban az eddigi legkeményebb rendszerkritkának.

Nem indult el egy Youtube- Soundcloud- Tumblr- Twitter stb. kampány amely segítenne elmagyarázni, hogy mit is akarnak valójában a tiltakozók.Még önkéntesen sem szálltak be kommunikációs szakemberek, akik tudják mitől lesz valaminek három nap alatt ötvenezer követője.

Nincsenek felvillantva azok a megoldások, amelyekhez nem pénzre van szükség, hanem arra, hogy hagyják az embereket dolgozni. Nincsen magyarázat, összefoglalás, politikai üzenetté transzformálás.

A politikacsinálás szakma, és a tiltakozás szenved a politikai szakmaiság hiányától. Az a kevés ellenzéki politikai szakértő, aki még van, az vagy eltűnt valami jó rejtekhelyen, vagy annyira hiteltelenné vált, hogy jó is hogy nem tudta még felvenni a kapcsolatot a tiltakozókkal.

Mindezek ellenére lehet siker a dologból, de az most nem annyira eredmény lenne, mint inkább csoda. Csodák pedig nincsenek, bár hinni bennük muszáj. Talán az érettségiző korosztály az, amelyik annyira hisz benne, hogy meg is csinálja. De segíteni, azért kéne nekik.

Én nem politizálok! Ez a mondat engem jobban dühít, mint egy hír arról, hogy Lázár János és Gyurcsány Ferenc közösen ellátogattak egy árvaházba és onnan ellopták az árvák ebédjét és azt kaján vigyorral szétlocsolták az árvaház előtti utcán.

Ugyanis rendes országban, ha a politikus ilyet tesz, abba előbb-utóbb belebukik. Azért bukik bele, mert rendes országban az emberek, különböző intenzitással ugyan, de részt vesznek a köz dolgaiban.

Nemrég Panamajack felbujtására, 87-88-ból származó tévéműsorokat néztem a Youtube-on. Parabola, híradó, Szuperbola, ilyesmi. Ott is benne van az az életérzés, hogy a politikushoz úgy viszonyulunk, mint átlag proli a kurvához.

A kurva egyrészt ugye érinthetetlen, alsóbbrendű, mocskos, fuj-fuj dolog. Ugyanakkor ugye odaviszi az ember a megfelelő pénzt és mindent szabad. Igen azt is. Igen, oda is. Ezért aztán érdekes, leskelődni, követni való dolog a kurva, aki állítólag a nyolcadikon rendel. Ki jár oda? Azzal a magas pasassal vajon mit csinál? Tényleg feljár Kovács a hatodikról?

Érdekes kérdések ezek, de minket, mint a kurvákat, sőt általában a szexet messzire kerülő rendes embert, természetesen nem foglalkoztatnak. A politika is ilyen. Érdekel, egy részét kipróbálnánk, de legalábbis beszélgetnénk valakivel, aki kipróbálta. Más részét pedig (gondolok itt arra, hogy felszabadultan, mindenféle tabuk nélkül szexelni) meg szívesen csinálnánk hetente többször is.

De nem. Magyarországon többek között azért van annyi agresszív, a másikkal direkt genyózó ember, mert a normális, kölcsönös örömszerzést szolgáló szex számtalan fejben egybeesik a kurvához járással. Rendes ember nem csinálja így-úgy és főleg amúgy, rendes asszony nem engedi ezt, azt, és na amazt meg főleg nem.

A Kádár-korszak súlyos, és sürgősen lerázandó örökségébe tartozik az, hogy a politikát is valami hasonló gondolati hálóval vették körül.

A hétköznapi ember percepciója a politikáról az, hogy az valami erkölcstelen dolog, amelyet rendes ember otthon, vagy a munkahelyén nem csinál. Mint ahogy rendes ember nem vágyik olyasmire, hogy az asszony kösse be a szemét és utána hátra tett kezekkel tegyen a kedvére, rendes ember nem politizál.

Mert abból baja lehet. Tisztátalan lesz. Kiröhögik, ha kiderül, vagy valami furcsa félbuzi-státuszba kerül. Ezért aztán megnézi ezt a mutatványt pornófilmen, vagy egy szép napon ő is felmegy a nyolcadikra, tízezer forinttal a zsebében és becsenget.

A politikumnak ez az elidegenítése nagyon jól szolgálja az országot a nyolcvanas évek óta uraló elit érdekeit. A politikával szembeni idegenkedés ugyanis mára undorrá vált.

Számtalan nagyon jó kezdeményezés akad el ott, amikor mondjuk a miskolci és budapesti tiltakozóknak vagy újítóknak csinálni kellene egy honlapot, el kell menni a tévébe nyilatkozni és fel kell vállalni, hogy igen, én kérem azért állok ki, hogy az egykorvilághírű égigérő vasnyikorgó gyár területén ne veszélyeshulladék-lerakó, hanem játszótér, esetleg kutatóközpont legyen.

A civil kiállás és a politika határmezsgyéje szinte néptelen és csak részben azért, mert az emberek joggal tartanak valami repressziótól. Nagyrészt az ok nem más, mint hogy azon szocializálódtak, hogy a „politika” az az a dolog, amiről Árkus József kissé lefitymáló hangon beszélt a Parabolában, és amelyet azok a furcsa, öltönyös alakok csinálnak. Huncutság, kurvaság.

Pedig nem az. Mint ahogy Kovácsék sem lesznek huncut kurvák attól, hogy kipróbálnak ezt-azt, senki sem lesz tisztátalan attól, hogy azt mondja: Igen, egyetértek Tarlós Istvánnal, abban hogy, de nem, azt Tarlós István ne csinálja, és a Muskátlikat a Margit Hídra Klub nevében felszólítom, hogy…

Az, hogy Gyurcsány Ferenc oly sikeresen képes rátelepedni az akciónyugger-gárdája révén ellenzéki kezdeményezésekre, az azért van, mert nagyon-nagyon alacsonyan van az a küszöb, amire az állampolgár azt mondja, hogy ez már politika, és én nem politizálok.

Pedig a politizálás egyrészt természetes és jó dolog, másrészt pedig vele jár az is, hogy megjelenik a képben Gyurcsány Ferenc. Senkinek sem jut eszébe azt mondani, hogy igen, megjelent a tüntetésen Gyurcsány úr, az ismert szexmunkás is, és mondta a magáét. De mi kérem nem a déká, a péem vagy az elempé vagyunk, de ha az elempé, a péem vagy a déká velünk egyetért, ám jöjjön tüntetni, beszélhet is, most szólunk, hogy öt perc után lekapcsoljuk a mikrofont.

Nem szabad elhallgatni, hogy a dolog változóban van. Eleve már a Fidesz kiválóan élt azzal, hogy az Orbán Viktorral egyetértést valid, nem kurvázásnak minősülő politizálássá tette. Mostanában pedig a Jobbik sikerének fontos eleme, hogy teret nyit a vidéki értelmiség igényének a közéleti megszólalásra. Valahogy a jobbikosnak a jobbikos rendezvényre elmenni és ott egy jót cigányozni-turulozni nem kurvás dolog, sőt, végre TESZ a magyarságért. Gondolja ő, és bármilyen furcsa, igaza van.

A baj csak azzal van, hogy pornófilmet néz.

Nagyon hiányzik az önálló, a hétköznapokban politizáló ember, aki elfogadja, hogy a politika az rendes ember hétköznapjainak a része. Hogy a politika az nem úri huncutság vagy kurvaság. A politika az, amikor megszólal a köz dolgában és nem abban, hogy Orbán vagy Vona tud többet az autóskártyában. Hanem jöjjön el a Fideszes és a Jobbikos képviselő is és mondja el, hogy ő hogyan képzeli a játszótér felújítását. Ha sehogy, akkor nosza, dugjuk össze tízen a fejünket, csináljuk meg a játszóteret, és amikor legközelebb erre jár valamelyik nagyfejű akkor röhögjük ki.

Mindaddig, ameddig akár a rendőrnyugdíjasok, akár a tanárok vagy az orvosok nem szedik össze a bátorságukat és kezdenek el politizálni, addig csak a Bővített Extra Csomag felnőttfilm-csatornái között válogathatunk. Ott meg mindig ugyanaz a műsor megy, ami sose volt igazi. Az igazit mi csináljuk. Vagy nem. Csak rajtunk múlik.

Tárgyunk Fedotov A gyászolók vigasztalják a közös képviselőt (1849, olaj, vászon) és El Greco Lacotelle-Pietá vagy És feketévé lőn, valamint az szőrzsák (1606, olaj, fatábla) c. művei mélységeinek feltárása.

A művészettörténet számára sokáig ismeretlen, ám a közelmúltban egyszerre felfedezett és elgondolkodtatón hasonló témájú képek új távlatokat nyitnak mestereik œuvre-jének mélyebb megismerése felé, sőt talán nem merészség velük kapcsolatban paradigmaváltást feltételezni; ugyanis jelzik, hogy témájuk sokkal hosszabb idő óta és mélyebben foglalkoztatja az alkotó emberiséget, mint ahogy az akár a köztudatban, akár a szakmai közmegegyezésben rögzült.

Fedotov műve – mely 2016 februárjától a Trottyjakov Képtárban lesz látható – hasonló, kitűnő realista életkép, mint Az őrnagy leánykérőben (ld. az 1. függeléket); keletkezési idejük is igen közel esik egymáshoz.
A szín egy jellegzetes másfélszobás lakásból átalakított iroda. Fedotov ezt a rá jellemző éles szemmel figyeli meg és adja vissza korfestő ecsetjével; a berendezés gazdag részletezettsége által azt is sejtetve a szemlélő számára, hogy mindez kiáltó ellentétben állhat a ház általános állapotával. Hasonló asszociációkat kelt az élénk színekben tartott, fényesen bevilágított enteriőr és az ablakon melankolikusan beszürkülő, télies-ködös „kockautca”-külvilág kontrasztja is.

Irizáló rózsaszín huzatú párnákat látunk a szobában a várakozóknak szolgáló, csillogó lakkozású rattanfotelekben és -kanapén, ahogyan az anyagukba szövött faerezet-mintát megcsillantja a mennyezeti ledlámpa; lilásrózsaszín falat, melyen a fehér keretű, fehér redőnyös, aranyszál-erősítésű ablakban királykék függöny hullámzik foszforeszkáló csillagokkal és holdakkal — és tekintetünket végül az előszoba mediterrán reminiszcenciájú, színesmárványberakás-mintás járólapjára tereli annak virtuózul kidolgozott  mintázata és a szoba színeit visszacsillantó rózsás valőrje. A háttérben tarka irattartók és néhány, mesteri ecsetkezeléssel megfestett krómedény-készlet. Az edénykészletek mellett a középkorú női fittség és az MLM egyetemes szimbóluma, az áloé zöldell. Utalnak arra, hogy a megtört közös képviselő nem adja föl a csapások ellenére sem, s igyekszik több lábon állni.
Maga a főalak pirospozsgás, ápolt asszonyság, rövidre nyírt narancssárga hajjal és egy – amolyan korabeli szépségtapasz-, pikáns mouche funkciójú – foghíjjal. Látni rajta, hogy nem könnyen törik meg a rámért sorscsapások alatt, ám most, hogy elveszítette társasháza egyik, már-már domesztikált, közepesen jól tejelő problémáját, mégis megingott.

Álló alakja hármas csoportba szerveződik a gyászolókéval. A két gyászoló – harmincas férfi és nő – egyszerűen öltözött, kissé sápadt alakja kirí a puha enteriőrből; mintha elgondolkodtató ellentétet képeznének a kép teljes egészével. Vajon mi lehet velük az élesszemű Fedotov szándéka? kérdezhetnénk. Ám együttérző arckifejezésük és az, hogy ültükben a közös képviselő felé hajolnak, figyelmesen, mutatja, hogy szívük mélyéből szeretnének segíteni a kép főhősének. A turkálós barna farmert és turkálós csíkos flanelinget viselő, tanárnénis szemüvegű nőalak papírzsebkendőt nyújt a szenvedőnek, láthatóan mély sajnálattól áthatottan; míg a decens öltönyű, magas homlokú harmincas férfi biztatóan mosolyog, egész lényével nyugalmat sugároz.

A háttérben pedig – Fedotov más képeihez hasonlóan – a várakozás, a kíváncsiság, az új kezdetek képviseletében les be egy negyedik, kitűnően eltalált figura az ajtónyíláson. Lilában, kékben és ezüstszürkében tartott haja, visszafogottan rezespiros, ám üde arca, lakkretikülje, bordás bordó cicanadrágja (és élénk tekintete!) avatott szemlélő számára azonnal elárulja a korabeli társasházak tipikus alakját, az ún. térfigyelő– vagy akciónyugdíjast, más néven mammert. Ő zárja le a kép hátterét, és ő jelenti a szemlélő számára a folytonosságot; mi ugyanis nem ismerjük a kép által elmesélt történet végét, ám ő biztosan. S gondoskodik is róla, hogy mindenki megtudja, milyen szívreható jelenet tanúja volt a kicsiny, meghitten berendezett, cseppet sem hivatalos, inkább – ha a kor ízlését pár pillanatra magunkévá tesszük – otthonos, családias irodahelyiség.

Greco képe  — melyet restaurálás után valószínűleg a Villa de Santos Flabélos y Ollapotridas-i székesegyházban helyeznek el – a manierista festészet remeke. Sűrű, sokrétegű, nyugtalanító, elmélkedésre késztető.  Főalakja a Greco-festményekre jellemzően megnyújtott termetű, ám cseppet sem erőtlen nő. Öltözete, hajviselete — mely aranyszínű és narancssárga — kiemeli a háttérből, ragyogásba vonja alakját. (Felvetődik a kérdés már itt, hogy a vörös vagy narancssárga hajszín vajon a közös képviselő, mint olyan attribútuma-e, vagy szélesebb körben, általános státuszjelző kell keresni az eredetét; pl. álbrókerek, földhivatali ügyintézők, orvos-, ügyész- és asszisztensnők egykorú ábrázolásain). Kezét összekulcsolva az égnek emeli, mintha esküt és fohászt egyszerre készülne mondani. Lobogó nyugtalanság sugárzik egész alakjából; arca erőt és elkeseredettséget egyszerre mutat. Vajon mire esküszik, mit szeretne közölni velünk, és az őt görög kórus módján körbeálló többi nőalakkal? Talán a végítélet közeledtét jelzi a szemlélő és a felé forduló, a háttérből kékesfehéren és zölden kiemelkedő „kórus” számára. Talán azt szeretné értésünkre adni, hogy őt – áldozatos munkája ellenére – már megint felnyomták. Fontos jelentéssel bírnak a főalakot körülvevő, különös, nagyon kevéssé grecoi termetű – telt idomú és leplei alatt erőteljes, oszlop-szilárd lábat, valamint egészen szokatlan jelképet: pisztolytáskát sejtető – nőalakok lábánál sorakozó iratgyűjtő NAV-vászonzsákok is.

Hideg, zord, zárt barnászöld színük a háttérből válik ki, és az égalj színe is egyben. Sötét torkuk ijesztő mélység, utalást hordozva a Jelenések Könyvének egy sorára (Nagy földindulás lőn, és a nap feketévé lőn, mint a szőrzsák). Mindez mutatja a mester bibliaismeretét és a nehéz, sokértelmű szövegben váló átélt elmélyedését, hasonlóan, mint Az ötödik pecsét feltörése c. kép (1608-14, ld. Függelék 2), mely témája mellett csoportfűzésében és metafizikai nyugtalanságában is igen sok rokonságot mutat az itt tárgyalt művel.

A komoly érdeklődésre számot tartó művekről az is kimutatható, hogy valószínűsíthetően hatottak a fin de siécle magyar festészetre. Ismeretükben újraértelmezésre vár Mednyánszky A kulcs keresése c. szimbolisztikus sorozata (A kulcs keresése, Naptalan téli nap, De Profundis a B lépcsőházban, Alagsori hullámok) és egy – magángyűjteményben lévő – szokatlanul kontrasztos, félbemaradt kép, mely az Alagsori hullámok helyszínén örökít meg egy — titokzatos-túlvilágias, zárt (vagy talán már félig fel is tört) — ajtót kijelzők fényénél vizsgáló, megviselt arcú alakokat, köztük egy nőt. Ez utóbbi kép a displayek gyér fehér sugarainak, s e sugarak a pincefolyosón terjedő vízen megcsillanó reflexeinek igazán mednyánszkysan finom kidolgozásáról volt leginkább ismert, értelmezése pedig  mindmáig bizonytalan; ám ez most megnyugtatólag változhat.
Azt kideríteni azonban, hogy a művész honnan ismerhette Fedotov és Greco inspiráló képeit, továbbá, hogy milyen magyar vonatkozásai lehetnek még e két rejtélyes sorsú festménynek, ma még művészettörténészeink nemes feladata.

Függelék

1. Fedotov
2. Greco

A szerző jegyzete

Ajánlom e sorokat

a Professzor Úrnak, aki, tömören-röviden szólván, a legjobbkor adta az écát

anyámnak, aki fogékony lévén a képzőművészetekre (is), így könyvei közt első odanyúlásra megleltem a Spanyol festészetet és egy Venecianov-Fedotov-Perov-könyvecskét, úgy is mint puskát; s aki ugyanolyan lelkesen kultiválta a hiperkoncentrált hülyeséget, mint én

valamint

a Kárpát-medence összes megélhetési társasház-kezelészeti dolgozójának, s az ő tekintélyes létszámú, ideggyötrően éber ezüstkorú segédcsapataiknak: hisz nélkülük ez az írás természetesen sohasem jöhetett volna létre.