The advent of Big Data made this planet a better place to live in but there are also downsides.

Recently (currently…) I have to suffer my second suspension of my Facebook account for an alleged breach of their Community standards. As a lawyer I know that these Community Standards are not as their name suggest: norms made by the community but simply contractual terms and Facebook has every discretional power to decide what is against these standards. No problem, when I signed up I also signed up for this.

However, this temporary block is a good example to observe every possible downside of Facebook’s BigData-driven approach to keep the Facebook a safe place.

The post I was blocked for contained the Hungarian term „büdös zsidó” (stinkin’ Jew). The context was that The Worldwide Jewish Plot, a common subliminal hallucination in the Hungarian political community is always a refferred to as a flock of filthy, stinky, evil bastards whenever they give money to causes like liberty in equality. In striking contrast, they are a cool gang of wise guys when they build a fence on the Israeli border like the Hungarian government does our Southern border. The Fence is the symbol of the Hungarian politics. Even the opposition admires it and anyone speaking against is bound to face destruction and oblivion. Except a few people. Including me.

Now, what has this do with Facebook’s Community Standards?

First, I am Hungarian. Like many Central and Eastern European languages, Hungarian builds a lot on secondary, terciary, quaternary …zillionnary meanings. If you run into an expression like „filthy Jew” you are either on nazi extremist page or someone might just use the word to illustrate something. For a native speaker the distinction is easy but for a computer it is close to impossible.

My language is spoken by around 10 million people. Maybe half of them have a Facebook account. Compared to the billions who use Facebook in English this is nothing. This might be the reason why Facebook never cares to build a proper analytical software and/or use actual living people to check what the system is doing.

Why is this a problem?

Hungarian media was taken over by the government in the recent years. The rules and the scope of political debate are set by the ruling Fidesz party.

Anyone who wants to operate outside these lines and also find some audience must go on Facebook and set up a page. This is great news, many Facebook pages gained big audiences.

This is why we showed up on the radar screens.

Couple of days ago András Jámbor, editor of Kettős Mérce (double standard) a leftist-liberal FB page was banned for a week and in the same time it is my second suspension for the same reasons.

And here we get to the downsides of Big Data. If a system is not overly sophisticated (like the Hungarian language analytical system of Facebook) it is quite easy to spot where it jumps to an automatic suspension.

One only has to find the nipples and cameltoes in Hungarian and then report them enough times to set off an automatic block. Someone just did it. And this someone is the same one who gradually restricted free Hungarian media to a couple of Budapest-based webpages.

Now, because of some lousy coding work they have a weapon against the rest. They have a weapon against the biggest achievement of the Internet: freedom of speech.

Ok, one might use substitutes for certain words. We, Hungarians are masters of code speech, centuries of suppression taught us how to do it.

The thing is that we want to forget it. This way, we never will.

As I am unable to share this on Facebook, I ask our readers and fellow editors to do it. 

A budapesti értelmiségi diszkurzusban (értsd: sörözés közbeni világmegváltó politizálás) feltűnt a Jobbik, mint távoli mumus, ami már nem annyira távoli, és akár valami is lehet belőle. Ezzel együtt beindult a mítoszképződés, a Lendvai Ildikó irodájából kiosonó Vona Gáborról, orosz komisszárokról, a Jobbikhoz tömegesen beálló nagyon okos, külföldet járt emberekről, Simicskáról, miegymásról.

Ha ez már hozzám is eljut, aki a popkultúrától igyekszem az egészséges ötven parszeknyi távolságot megtartani, akkor érdemes vele pár szóban foglalkozni. Íme tehát a Ráérünk blog elemzése a Jobbik esélyeiről, 2017 kora nyarán.

Az aranyvécé-fázis

A magyar belpolitikai elemzéseket, immár 7 éve azzal kell kezdeni, hogy a Fidesz magabiztosan tartja kezében a hatalmat. Ha most vasárnap lennének a választások, csupán az lenne a kérdés, hogy lesz újra kétharmad, vagy nem lesz. Az intézményes keretek úgy vannak átalakítva,hogy a legfőbb ügyésztől a sintérig mindenki, akinek bebetonozva kell lenni, be van betonozva, akinek becsicskáztatva, az be van csicskáztatva. A külföldi partnerek immáron látványosan nem szeretik Orbánt, de stabilitását elismerik.

A mostani keretek között a Fidesz tehát megdönthetetlen. Ugyanakkor viszont a botrányok egyre pofátlanabbak, és a kormányzás hiánya egyre látványosabban jelentkezik. A levegő lassan telítődik feszültséggel. Ez a feszültség viszont teljesen bizonytalan, hogy mikor és milyen formában pattan ki. Nem lehet tudni, hogy a sok egyforma, és most teljes érdektelenséggel övezett lopásos hírek egyike fog dühöt kiváltani, valamilyen katasztrófa, amely a kormánynak lesz felróható (pl. emberek égnek benn a metróban) vagy mi lehet az ok. Az is lehet, hogy dühöngés lesz, rózsadombi villákban fellelt aranyvécékkel, de az is, hogy sima választási bukta jön. De, az is lehet, hogy nem lesz ilyen, és majd Orbán Viktor 2021 körül esedékes agyvérzése indítja be a folyamatot egy Lázár János vezette átmeneti kormánnyal és ugyanolyan átmenettel, mint amilyen 1989 volt.

A változás szele

A Jobbikkal foglalkozás tehát annak az érzésnek a kivetülése, hogy nagyon sok, a politikáról felületesen gondolkodó, inkább csak a maga szakterületén tájékozott értelmiségi a vidéki magyartanártól a minisztériumi alkalmazottig érzi, hogy valami történhet, mert a dolgok állása olyan. Igen, ez egy nagyon nehezen megfogható, pontatlan érzés, és ez ölt testet a Jobbik iránti növekvő érdeklődésben. Nyilván szerepe van ebben a hagyományos baloldal szánalmas haláltáncának, de a Jobbiknak akkoris óriási hír, hogy repedeznek az őket fogva tartó karantén falai.

Ezzel együtt, a Jobbiknak esélye akkor van, ha az Orbán-rendszer láthatóan, érezhetően meginog. De lássuk, hogy mi határozza meg ezeket az esélyeket.

Erősségek

Néppárt

Előszöris a Jobbik néppárti jellegű párt, és nincs közvetlen előzménye. Nem olyan, mint a százhetvenhetedik neo-szadesz. Van neki rendes tömegbázisa. Meg lehet mérni, hogy akkor amikor az emberek több mint fele nem válaszol a pártpreferenciáját firtató kérdésre, akkor is kétszámjegyű százalékaik vannak. Ezek a tömegek jellemzően a lecsúszástól félő, alsó-középosztálybeli kisegzisztenciákból állnak. Azokból az emberekből, akiknek – ha mást nem hát illúzióként – önálló egzisztenciájuk van, de ismerik Gizikét a körjegyzőségen, akit megaláztak azzal, hogy a 114 nettós közalkalmazotti állásából kitették, és visszafoglalkoztatták közmunkásként, kevesebb, mint fele pénzért.

Ez a tömeg nagy.(szerintem nagyobb, jóval nagyobb a mérhetőnél). A lecsúszástól való félelme egységes, és úgy érzi, hogy ettől Orbán nem védi meg, és természetesen keresi azt a pártot, amelyik viszont igen. A magyar vidék története a honfoglalás óta leírható úgy, hogy az állandó változások (tatár, török, osztrák, orosz stb.) miatt folyamatos a társadalom újrarendeződése, nyertesek és vesztesek vannak. Kisnemesség és zsíros parasztok kontra cselédek és zsellérek. Mindenki kapaszkodni akar, fel akar szállni a „középosztály, mi vagyunk valakik” vonatra és nem maradni a „Senkik” megállóhelyen, valahol Tiszalök és Ohat-Pusztakócs között félúton.

Az orbáni oligarchia gazdasági térfoglalása és a járásrendszeren uralkodó, a levegőt mindenki elől elszívó országgyűlési képviselők szűkítik a gazdasági érvényesülés terét a középosztály számára. (helló, Dózsa György…) Ezt jelenleg két dolog ellensúlyozza: a gazdasági növekedéssel együtt nagyobb mennyiségű pénz bepumpálása a lakossági zsebekbe (növekedési hitelből vett kocsik, CSOK) és az iszonyatosan agresszív kampány, amely próbálja azt a képzetet kelteni, hogy a középosztálynak nem az oligarcháktól és a kormány teljes inkompetenciájától (kórházak, oktatás…) kell félnie, hanem absztrakt külső ellenségektől, mint Brüsszel, Soros, vagy az országunkat egyébként messze elkerülni igyekvő bevándorlók.

A középosztály azonban többek között attól középosztály, hogy akármilyen szinten is, de gondolkozik saját státuszáról meg az országról, és a Jobbik sikeresen gyűjti maga köré az Orbánban vakó hívő kb másfélmillió ember mellett a másik, szemmel látható és mérhető tömeget, és közeledik a megszaladáshoz, amikor majd a tömegvonzás hoz embereket, akár a Fidesz táborából.

Az felemelt ellenfél

Erős a gyanúm, hogy a Fidesz politikacsinálói nem olvasták a Harry Pottert. Ha olvasták volna, akkor tudnák, hogy a totális elpusztítást kitűző nagy erő megütheti a bokáját. Voldemort nagyúr maga csinál egy kisfiúból hőst és ellenfelet, azáltal, hogy ellenségének nevezi.

A Jobbikkal is valami hasonló történik. Azáltal, hogy a Fidesz az összes ellenzéki erő közül csak vele foglalkozik komolyan. Ez dupla vagy semmi játék. Ha valaki bemegy a ringbe, akárhogy is meg van véve a bíró és minden pontozó, elfogadja, hogy adott esetben végig kell bokszolni 12 menetet és jöhet akkora pofon, amitől rászámolnak, sőt olyan is, amitől elveszti a meccset. Az ellenfél, legyen akármilyen kutyaütő, egy címmérkőzés részese és az már rangot ad. Ilyen rangot ad a Jobbiknak a Fidesz, bízva abban, hogy elég erős ahhoz, hogy megnyerje a meccset. De a Jobbik akkor is kihívó státuszt kapott.

Az egyszerűség

A stagnálásból lassú emelkedésbe forduló életszínvonal (már ahol…) ellenére Magyarország nagyon komoly gondokkal küzd. A Jobbiknak pedig – ahogy amerikai marketingesek mondanák – a DNS-ében van az, hogy a gondoknak rövid nevet adjon és egyszerű megoldásokat harsogjon bele a médiába, már amelyikhez persze hozzáfér.

Az egyszerű megoldások persze ritkán teljes megoldások, és az is lehet, hogy mondjuk a Momentum, tele okos, külföldet járt fiatallal, sokkal komplexebb, jobb programmal fog előállni. De a problémák olyanok, hogy azokra tényleg lehet már egyszavas, faék-egyszerűségű üzenetekkel válaszolni, főleg, hogy ezekről a területekről (oktatás, rendőrség, egészségügy, mezőgazdaság)a Fidesz kivonult, és kizárólag a külső „ellenségre” koncentrál. Persze ettől még nagyon komoly kommunikációs feladat ezekre a célterületekre lőni, értelmiségi, de mégis „jobbikos” arcokat felépíteni, de nem lehetetlen. Szakember és pénzkérdés. De, a Jobbik környékén bőven tűnhetnek fel szakemberek, tele a piac volt Fidesz-katonákkal, ahogy arról korábban már írtunk.

Összefoglalva: a Jobbiknak van esélye arra, hogy egyedüli nagypártként maradjon 2018 elejére, és arra, hogy sok választó befogja az orrát, és rájuk szavazzon. De miért kell orrot befogva rájuk szavazni?

A gyengék

A náci múlt

Vona Gábor, ha találkozna a jótündérrel, valószínű azt kérné, hogy maradjon meg a nemzeti-népi arculata, de valahogy vakarják le a Novák Elődöket és Toroczkai Lászlókat, hogy ne kelljen a Budaházys kérdésekre válaszolnia. Nyilván, magyar jobboldali pártnak egy csipetnyi rasszizmust, sovinizmust, irredentizmust szokás elnézni, de felvonuló Jugendet, solymosieszterezést, „Idősebb vagyok, mint Szlovákia” pólókat nem.

De legalább ilyen nehéz bánni az ilyen közegben rendszeresen feltűnő ezoterikus közgazdászokkal, mindenféle áltudományos ámokfutóval, zsákvászonba öltözött, mosódió-használó földanyákkal és társaikkal.

Önmagában az arculatváltás nem volna nehéz dolog, kitaposott útja van a dolognak. Tanítják a megfelelő iskolában, hogy a nőknek szóló Marlborough cigiből hogy lett az arizonai naplementében bagózó cowboy cigije.

A nehézséget az okozza, hogy itt nagyon sok embertől megszabadulni, vagy épp megállapodni velük. Nagyon kemény politikai munka, amely már egy ideje jól láthatóan folyik, de sürgős, határidős a feladat. Érdekes módon itt is a Fidesz játszhat Vonáék kezére. Azzal, hogy az idióta szélső-szélsőjobbos ámokfutók bátorításával igyekeznek gyengíteni a Jobbikot, lehetőséget teremtenek a kontraszt megtalálására, és ezzel a Jobbik középre tolására. Olyan feladat ez, amelynek sikeres elvégzése akár választási győzelmet érhet.

Az orosz befolyás

Az oroszokkal kokettálásnak az a kellemetlen mellékhatása, hogy ma Magyarországon a bármire gyakorolt orosz befolyásról – érdemi elhárítási információ hiányában – nehéz pontos képet kapni. A Kágébéla-ügy jó indikátornak tűnik, és tudjuk azt is, hogy a széljobbról indult pártok Európa-szerte rengeteg orosz támogatást kaptak. Ha az ember követ pár zsibbasztó propaganda-oldalt, könnyen felfedezi ott a népszerű (szélső) jobbos panelek eredetét.

Ezzel Vonáéknak valamit kezdenie kell, mert bármilyen EU-s vagy más nemzetközi együttműködésnek nehéz úgy nekivágni, hogy az embereiknek kartonja van az összes jobb nyugati elhárításnál. Takarítómunka, de – miután a Fidesz módszeresen rugdosta ki az összes olyan elhárítót aki ki merte nyitni a száját – nem reménytelen, mert szakembert lehet találni.

A nemzetközi környezet

A jobbik karanténban van, és onnan nem is akarják – jelenleg – kiengedni. A Nyugat számára Orbán büdös, de használható partner, a rövid távú parancsokat teljesíti. Amíg nem indulnak be gyökeres átalakítások az Unióban, ez így is fog maradni. Más kérdés, hogy ha Macron kezdeti lendülete kitart, akkor az Unióban hamra jelentős átalakítások lesznek.

De – ahogy azt már korábban írtuk – a német ipari lobbi Orbánt tudja kezelni, és inkább nyugtalan lenne, ha eltávolításán gondolkodna bárki.

A Jobbik egyébként is egy sok szempontból kellemetlen párt, korai még velük a nyilvános kapcsolatfelvétel.

Eljöhet viszont az a pillanat, (a fentebb írt megingás) amikor viszont muszáj lesz. Mi fog ekkor történni? A megoldást megint nem kell feltalálni.

Nyugat-Európa nagy birodalmai a kelet-európai országok vezetéséről mindig pragmatikusan gondolkodtak. Ha Szent István vagy Vitéz Boleszláv felvette a keresztény hitet és tudott viselkedni, maradhatott.

Közelebbi példa Horthy Miklós, aki hihetően meg tudta ígérni, hogy lezárja a vörös- és fehérterrort, tárgyalóképes kormányt meneszt a béketárgyalásokra, megakadályoz egy pesti pogromot, nem fogja üldözni a mérsékelt balosokat (Bethlen-Peyer paktum) ezért elismerték és támogatták. De hasonló döntéseket hoztak Horvátország és fognak várhatóan hozni Szerbia esetében. Szimbolikus lépések után, ha gyakorlati szempontoknak megfelel egy párt, kormány vagy rendszer, a nemzetközi politikában szemet szoktak hunyni.

A Jobbik legfontosabb külpolitikai feladata ennek a szempontrendszernek a feltérképezése, aktív helyezkedés olyan környezetben, amikor hivatalos kapcsolatot alig tartanak velük. Eközben kell a nyilvános, szimpatizánsoknak szóló programot összehozni ezekkel a szempontokkal, hogy amikor Berlinben, Párizsban, Washingtonban vesznek egy nagy levegőt, és azt mondják, hogy „oké akkor nézzük meg ezeket” akkor megfelelő tárgyalási pozícióik legyenek.

Összefoglaló

A Jobbik elmozdulni látszik a szélsőjobbos holtpontról, és számos olyan folyamat zajlik, amely fordulhat úgy, hogy a Jobbikot segítse.

A Jobbik sikeréhez azonban az Orbán-rendszernek meg kell inognia, de még ez sem elegendő. Olyan belső és külső politikai munkát kell elvégezniük, amely rendkívül nehéz, számtalan hibalehetőséget hordoz magában. Ha viszont sikerül, akkor minden további nélkül megérdemlik a választási győzelmet, mert bizonyítják, hogy értenek a politizáláshoz.

Ez most még nem történt meg. Hogy 2018-ig meg fog-e történni? Nem tudom. Továbbra sem vagyunk jósok. Elég unalmas konklúzió egy ilyen hosszú cikkhez, borzasztó.

A cikkben szereplő történet jól illusztrálja, hogy mi is a probléma a Tajgetosz (a Magyar Idők szerzőjének üzenem, hogy ez bizony helyes így leírva) becenévvel illetett törvénnyel.

http://hvg.hu/elet/20170615_A_mi_esetunk_szamtalan_gyerekkel_megtortenik

Éppen azon dolgozunk, hogy a nagyobbik gyereket óvodába írassuk be. Annyit érdemes tudni, hogy kivártuk a kötelezően betartandó korhatár (trükkel hosszabított) legfelső küszöbét egyszerűen azért, mert volt arra lehetőségünk, hogy saját erőből megteremtsük számára azokat a körülményeket és közösséget, amit a korszerű pedagógiai elvek hirdetnek, illetve a feleségem óvoda- és iskolapszichológusként eléggé jó rálátással bír az okatatási intézmények mindennapjait illetően. Hát röviden: nincs tőle elragadtatva, és ez több száz gyerek és vagy féltucatnyi intézménnyel végzett munka során megszerzett tapasztalat eredménye, nem valami mostanában divatos kattanás.

A kölökről annyit érdemes tudni, hogy teljesen egészséges, de koránt sem átlagos gyerek, ami annyit jelent, hogy sok tekintetben koránál jóval fejlettebb – ilyenek pl. az intelligenciával kapcsolatba hozható képességek, illetve a fizikai tulajdonságok, úgy mint koordinációs képességek, meg hasonlók – más tekintetben meg teljesen átlagos. Eléggé érzékeny és nehezen megnyugtatható, illetve óriási a mozgásigénye. Az utóbbi pl. időnként az őt szemlélő hirtelen megőszüléséhez vezethet, mert az egy dolog, hogy állandóan futkározhatnékja van, de már két és fél éves korábban se volt gond neki felmászni egy fa tetejére, vagy egy két méteres kerítés sem igazán akadályozta a szabad mozgásban, azóta meg fejlődött. A bukfencezést pl. nem tanítani kellett neki, feltalálta. Én ezt soha nem erőltettem, csak engedtem. Sőt, nagyon sokáig nem mondtam el neki, hogy szikla- és hegymászó voltam, de úgy tűnik, ez nem ettől függ. Általában azok a gyerekek, akiknek jobbak a szellemi képességeik, mint az korukból következne, sok esetben mozgással késztetik a még részben fejletlen testüket az agy számára szükséges oxigén előállítására, tehát a jelenség nem éppen megmagyarázhatatlan. A lényeg, hogy a gyerek egyáltalán nem átlagos kihívás annak ellenére sem, hogy kutya baja. Mindenféle vizsgálatra elhurcoltuk, hogy akkor nem hiperaktív-e, esetleg UFO, vagy ilyesmi. Nem az. Keretekre van szüksége (néha inkább ketrec jut eszembe), ami nyilván az otthoni meg az intézményes körülmények között eltérőek. Nos, ez a jelenlegi oktatási rendszerben már okozhat gondokat, az óvoda, iskola választást pedig mindenképpen megnehezíti.

Volt szerencsék hasonló korú gyerekek rendszeres társaságát élvezni, amiből az derült ki, hogy egyszerűen a mai világban sokfélébbek a gyerekek, hiszen sokkal változatosabb körülmények között nőnek fel. Láthatóan vannak olyanok, akik a miénkhez teljesen hasonlóak, vagy éppen nagyon eltérőek, és vannak olyanok, akik valóban speciális nevelési igényűek.

Valahogyan figyelembe kéne venni azt, hogy ma már szerencsére egy szülő eldöntheti, hogy kendőben hordozza a gyereket, esetleg babakocsiban tolja, ad neki cumit, vagy éppen úgy gondolja, hogy az nem előnyös bizonyos szempontból. Állatkertbe cipeli rendszeresen, vagy éppen kézműves foglalkozásokra stb. Az eredmény is ennek megfelelően lesz valamilyen.

Jó esetben a szülő megpróbál minél szélesebb szeletet megmutatni a gyereknek már egészen kiskorában a világból, de gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy végül mindig arra súlyozódik a program, amire éppen a gyereknek és a szülőnek is igénye van. Ráadásul azért nem minden családnak egyformák az anyagi és más lehetőségei. A mi esetünkben volt, hogy minden hétvégén az állatkertbe mentünk, mert a sörényes hangyászt kellett meglátogatnunk, máskor meg a Pagony könyvesboltba kellett állandóan benézni egy órácskára, vagy éppen szerelni, fúrni, faragni. Az egyetlen szempont az volt, hogy nem tukmáljuk a gyerek fejébe a tudományt, mert egyébként is olyan mértékű a világ megismerésének vágya benne, hogy enciklopédiával kéne a hóna alatt járni az embernek, ha ki akarná azt elégíteni. Amire még rájöttünk, hogy nem nagyon van olyan, hogy életkornak megfelelő érdeklődés. Marha sokat nyüglődtem azon, hogy egy három évesnek hogyan lehet arra válaszolni, hogy milyen a földrengés, meg hogyan lesznek a hegyek, illetve mi az a földrész, vagy hogy van az, hogy a Föld nem lapos. Azt nem lehet mondani, hogy hát ehhez túl kicsi vagy, vagy valami ilyesmi. Szerencsére geológia meg földrajz témában is van elég könyv kéznél, meg hát az internet sokat segít. Ekkora gyereknek persze ezek teljesen elvont dolgok, hiába szemlélteted, magyrázod. Már nagyon lefáradtam attól, hogy hetek óta ez a téma, amikor egyszer sétáltunk vele kettesben, hosszú csend után, minden bevezetés nélkül megszólalt. Papa, a Föld gömbölyű, de csak messziről. Utána elkezdett a vulkánokról, láváról, hegyekről értekezni, mégpedig eléggé korrekt megközelítésben.

Az ilyen esetekből az ember számára néhány dolog világossá válik. Egy gyermek felnevelése, okítása mindig kísérlet, aminek késleltetve látjuk az erdményét. Az emberi elme valami egészen csodálatos módon működik. Raktároz, analizál, rendszerez, szelektál stb. és ha nem baszogatjuk a tulajdonosát, hanem egyszerűen támogatjuk, akkor is összerakja magában a tudásnak felfoghatatlan szintjeit. Nem kell különbb motiváció annál, mint hogy a világ baromira érdekes. Viszont rohadt nagy meló kiszolgálni egy rohamosan fejlődő neuron halmazt.

Az egyik gyerek négy évesen el tud olvasni egy csomó dolgot, a másik meg felsorolja neked Afrika ismertebb állatait, a harmadik meg alapműveleteket old meg. Kezdetben nagyon eltérő területeken, eltérő ütemben fejlődnek.

Amit azért fontos megemlíteni az a nyelv, ami a gondolkodás eszköze, tehát nem mindegy, hogy a gyerek milyen nyelvi környezetben cseperedik fel. Nyolcvan szóból álló készlettel lehetetlen kielégíteni a kiváncsiságát, tehát az a gyerek, aki ilyen környezetből kerül az oktatási rendszerbe valóban hátrányos helyzetből indul. Viszont az, hogy pontosan mikor tanul meg olvasni, vagy számolni már korántsem annyira fontos, mint amennyire a mai oktatási rendszerekben ez elvárt. Ahogyan az sem, hogy minden területen egyenletes teljesítményt nyújtson folyamatosan. Ha egyénenként más ütemben is, de képesek felszedni azt a szükséges tudást, amit egyébként elvárnak tőlük.

Természetesen itt vannak azok a gyerekek, akik soha nem fognak minden területen kiválló teljesítményt nyújtani, esetleg semelyiken sem, viszont ettől még számos területen kimagasló vagy bőven elegendő eredményt érhetnek el, de ami a legfontosabb, hogy tökéletesen tudnak integrálódni a társadalomba, boldog és sikeres felnőtt vállhat belőlük abban az esetben ha biztosítják számukra azt a lehetőséget, ami egyébként jog is egyben, a minőségi oktatáshoz való hozáférést.

Természetesen tökéletes oktatási rendszer még nyugaton sincs, nemhogy nálunk. Ami viszont van, az hatalmas tudás és ismeret ezen a területen. A XXI. Századra a pszichológia, pedagógia, szociológia és minden olyan tudományág, ami az oktatással összefügghet óriási tudást halmozott fel. Világviszonylatban is méltán elismert szakembereink vannak, és még mindig van jó pár eltökélt és tapasztalt pedagógus, akinek érdemes lenne hallgatni a szavára. Tehát ha az ideális oktatási rendszer egyelőre utópia is, azért még maga az idea nagyon szépen megfogalmazható, ahhoz meg lehet viszonyulni.

A törvény hibája tehát első sorban az, hogy a szakma egy része ki lett zárva a megalkotása körüli vitából, így éppen csak a körülmények reális ismerete és az arra vonatkozó megoldási javaslatok hiányoztak ahhoz, hogy használható legyen.
Hiába vannak benne olyan irányvonalak felvázolva, amikkel egyett lehet érteni, ha figyelmen kívül hagyja, hogy ehhez a gyógypedagógiai, fejlesztőpedagógiai és iskolapszichológiai szolgálatokat is a világűrbe kéne fejleszteni, mégpedig azonnal.

De talán a legfőbb probléma eléggé hasonló, mint a gyerekvállalásnál is. Egyszerűen az állam nem áll mögötted. Egy szimpla szüléshez vagy 60 könyvet kell elolvasnod a legaktuálisabb tudományos munkákból, de ehhez te nem kapsz útmutatást, minden információ és tudás partizán módra terjed félig megőrült szülők és néhány teljen dilis szakember jóvoltából.

Az óvoda, iskola választásnál már inkább száz fölötti a „kötelező” irodalom, de a hagyományos, állami rendszereken keresztül semmilyen információ nem jut el hozzád.

Oké, nekünk ez nem gond, bár azért eléggé fárasztó kimazsolázni a sok szar közül a gyémántot. De mi van azzal a szülővel, aki életében nem olvasott el 50 könyvet, vagy nem tudja felhívni a nevelési tanácsadó vezetőjét, mert véletlenül nem az ismerőse? Annak a gyereke a sors kezére van bízva.

Nagyon nem akartam pártpolitikát belevinni, de amíg a gyerekvállalás témája a családbarát kormányunk alatt annyira mainstream, hogy nekem kell magam szarul érezni, hogy CSAK kettő van, addig a gyereknevelés annyira underground tevékenység, hogy a chemtrail rajongók is nagyobb társadalmi és állami elfogadottságra számíthatnak.

Fontos még pár sorban megemlíteni a szülői felelősséget. Általánosan elterjedt érv, miszerint „mink is felnőttünk valahogy, oszt itt vagyunk”.
Hát ezt abban az országban, ahol a mentális betegségek és az alkoholizmus tekintetében is viszonylag komoly helyezéseket tudunk produkálni, az olvasási és szövegértési képességeink meg a béka seggét alulról súrolják, nem tudom érvként elfogadni. Frusztrált és elbaszott generációk követik egymást jó ideje. Egyrészről a gyereknevelés akkor is szülői feladat, ha ezt a korábbi generációk széles körben leszarták, vagy derékszíj használatra egyszerűsítették le. A tudomány jelenlegi nézetei szerint ez sokkal összetettebb annál, mint hogy a tenkitélyelvet alkalmazva egyszerűen elérjük, hogy a gyerek azt csinálja, amit szeretnénk. Ez a pedagógia gyakorlat most érik be igazán, amikor azt látjuk, hogy szinte egy teljes nép szótlanul hagyja egy kis fejsimogatásért cserébe, hogy az emberi lét legalsóbb szintjéig alázzákés pusztítsák.

Ha valaki nem fél attól, hogy a gyerekei boldogabak és sikeresebbek lesznek nála, akkor kénytelen tenni érte, mert jobb világ csak akkor lesz, ha igény van rá.

Kürti T.

Elöljáróban: ez a cikk két dolgot nem akar állítani:

1. nem akarom azt állítani, hogy a Nyugaton tapasztalható válságjelenségnek vége lenne
2. nem akarom azt állítani, hogy a londoni és párizsi eredményekből bármilyen direkt következtetés vonható le a közelgő magyar választások kimenetelére nézve

Nade mit állítok?

Azt állítom, hogy a nyugati liberális demokráciák hagyományai és intézményrendszere sokkal fontosabb szerepet játszik a jelen és a közeljövő történéseiben, mint azt sokan gondolják

„Nem értem a németeket”

Hangzott el egy barátom szájából, amikor a „migránsválság” kezdetén senki nem állt ki hősködni és kerítésezni, mint ahogy azt sok keletibb politikus tette. Ellenben az azóta eltelt időben jogszabályváltozások, szervezőmunka és a jó menedzsment oda vezetett, hogy a német közigazgatás elkezdett működő válaszokat adni a problémára. Hogy ezek a válaszok hosszú távon jók lesznek-e, nem tudom.

Jelen elemzés szempontjából a tanulság az, hogy senki sem tehette meg Németországban azt, hogy nem tartja be egyrészt a szolgálati utat, másrészt nem veti alá demokratikus vitának az elképzeléseit, mielőtt a szolgálati úton parancsokat kezdene osztogatni.

Egész egyszerűen, a nyugati demokráciákban nagyon szűk tere van az akcionizmusnak, a pódiumról hősködésnek, a kapkodásnak.

Checks and balances

Egész rendszerek vannak arra kitalálva, hogy a joguralom eszközeivel elébe menjenek annak, hogy valaki csak úgy elkezdje megvalósítani az elképzeléseit. A demokratikus kontroll (a választások, a parlamenti vita) mellett komoly intézményes, professzionális kontroll épült ki. Ezt a kontrollt látjuk működni akkor, amikor a német alkotmánybíróság elkaszál egy jogilag kérdéses új szabályt, vagy amikor az esküjét betartó New York-i rendőrfőnök közli az elnökkel, hogy ő elnöki parancsokat nem hajthat végre, neki ugyanis a felettese a New York-i polgármester.

Nyilván ezek a tényezők béklyóként hatnak akkor, ha az ellenség tankjai lassan lőtávolba érnek, de a nyugati demokrácia egyik alap felismerése az, hogy az ilyen szituációk elég ritkák, és az esetek 99%-ban jobb a szűrőkön átment megoldás.

Noha a Nyugat számtalan dologban meggyengült, ezek a demokratikus alapértékek és alapintézmények még mindig nagyon erősek, ezt tanulta meg Theresa May, aki a választás előtt két nappal arról beszélt, hogy ő emberi jogi garanciális szabályokat is hajlandó korlátozni azért, hogy hatékonyabban léphessen fel a terroristák ellen. Persze van ahol átmegy a Patriot Act, mint ahogy az az USA esetében megtörtént, de ott se azonnal és ott se véglegesen.

A populisták, és a szélvédő

A közelmúlt populistának nevezett irányzatai és vezetői ezt a leckét tanulták, illetve tanulják meg most. Sokan – főleg itt Magyarországon sokan – gondolták úgy, hogy bizonyos, populista szólamokat pengető politikai erők fellépése az ellustult nyugatiakat rá fogja venni arra, hogy egy csomó lassú formaságot eltörölve a határozottság útjára lépjenek, ehhez képest az újonnan fellépett populisták sorra buknak el. Miért van ez? Nem tudom, ez a blog továbbra is gondolkodással, nem pedig madárjóslással foglalkozik.

Azt be kell látnunk, hogy a fenti gondolat hangoztatóinak igaza van abban, hogy az utóbbi kb. másfél évtizedben hiánycikk volt nyugaton a határozott, karakteres politikus. Voltak persze Sárközyk és Obamák. De a gazdasági világválságra adott reakció főleg gazdasági természetű volt, és a legtöbb akut válságtünetet sikerült is kielégítő eredménnyel kezelni. Igenám, csak közben a társadalmi válságtünetek kisebb figyelmet kaptak.

Angliában ott maradt a magyar OEP-pel vetekedő problémahalmaz, az NHS. Ott voltak az évtizedek óta döglődő iparvidékek. Németország és Franciaország is küzd a társadalmi egyenlőtlenségekkel, a muszlim bevándorlóik integrációjával.

Ami jó a General Motorsnak, az jó Amerikának

…tartotta a mondás fél évszázaddal ezelőtt, és valami hasonló jellemezte az európai politikát is, hiszen a válság kezelése elsősorban a gazdasági szereplők helyzetbe hozatalára irányult. Alighanem azzal az önáltató mögöttes felételezéssel, hogy a társadalmi problémák elegendő pénz jelenlétében megoldják magukat.

Ennek talán az az oka, hogy a jelenlegi politikusgeneráció gyerekkora, kevés kivétellel a hetvenes-nyolcvanas évekre esik, amikor a Nyugat épp felért a csúcsra, a világháborút követő „gazdasági csodák” után nyugodt, bizakodó jóléti társadalmak épültek ki. Teljesen természetes, ha valaki ebbe az Édenkertbe vágyik vissza. Csak éppen azt a léptékű gazdasági növekedést nem lehet most elvárni.

Nyilván a gazdaság előbb-utóbb (Németországban előbb, Franciaországban, Angliában meg majd valamikor) majd összekapja magát. Csakhogy nem lesznek újra gyárak, és bőségesen megfizetett, középfokú képzettséggel bíró tömegek, a társadalom szerkezete átalakul, és ez csak „rosszabb” lesz, ahogy egyre kevésbé a termelés, hanem a fejlesztés húzza az európai top gazdaságokat.

Előállt tehát az a helyzet, hogy a politikusnak kétfelé kell figyelni.

A keskeny út és a széles út

A bibliai példabeszédből tudjuk, hogy az üdvösséghez a keskeny, kanyargós, rögös út vezet. A széles utat, egy nemrég elém került elemzés (megosztottuk a Diétás Magyar Múzsa facebook oldalon, hogy lássa a nagyérdemű, miket olvasunk össze az ilyen posztok előtt) „phony populism” vagyis hamis populizmus néven nevezi.

Vagyis olyan erők fellépésének, ahol az elitellenes szólamokat az elit tagjai, az oxfordi diplomás politikus urak és hölgyek szólaltatják meg, olyan mondatokat megengedve, mint Theresa May fentebb idézett gondolatai. Látva az elit népszerűségének visszaesését, alkalmazzák a régi politikai alapszabályt: ha nem tudod megakadályozni, akkor állj az élére!

Kard által vész, ki kardot ragad

Igenám, csak ezek az urak és hölgyek megfeledkeznek az alapszabályáról, amelyet a Monty Python „Három farpofájú ember” jelenete dolgoz fel: ha valaki azt állítja, hogy neki három farpofája van, akkor eljön a pillanat, amikor le kell tolni a nadrágot, és meg kell mutani, hogy valóban, nekem három farpofám van. Különben mindenki szélhámosnak fog tartani. Nigel Farage és Theresa May, úgy tűnik nem idézték fel az angol kultúrának ezt a gyöngyszemét, mielőtt ámokfutásba kezdtek.

Vagyis egy jól hangzó szlogennel egy darabig lehet eredményeket elérni, de a fentebb kitárgyalt intézményrendszer arra kényszeríti a pozícióba került politikust, hogy terítse a lapjait, és mutassa be, hogy megoldási javaslata az összes kontrollmechanizmuson át fog menni. Ha nem megy át, annak bukás, de legalábbis jelentős meggyengülés a vége.

Egy fecske?

Tehát azt várhatjuk a Nyugattól, hogy még eltart egy ideig, amíg mindenütt színrelép a helyi Emmanuel Macron, aki a nép megszólítását és a karizmatikus fellépést – most úgy tűnik, hogy – alaposan megírt, és a társadalmi konszenzusra esélyes programmal tudja ötvözni.

Úgy tűnik, hogy az ellenkező vélekedéssek ellenére a nyugati demokráciák egészségesek, vagyis a ténylegesen kormányzási felhatalmazást kapó politikusoknak konszenzusokon, kompromisszumokon kell átverekedni magukat, illetve ezeket karizmatikus fellépéssel, okos időzítéssel kell elkerülniük.

Ez nagyon jó hír, mivel talán így elkerüljük, hogy „trigger happy” őrültek kezébe kerüljön a mi életünket is meghatározó nagyhatalmak irányítása.

A gond viszont az, hogy a folyamatnak valamelyest azért gyorsulnia kéne. Mert gyönyörű dolog a fontolva haladás, és innen, a NER-ből nézve szinte letaglózó nézni a polgári demokrácia nevű csodálatos gépezetet, de nagyon sok erő, autoriter államok, terrorcsoportok, és a közben változatlan meglévő társadalmi válságjelenségek jelentenek sürgető teendőt.

Persze lehet, hogy az aggodalom túlzó, és a szeptemberi német választásokat követően Európában gyökeres, és a megoldás irányába mutató reformok indulnak be. Csak közben a Fehér Ház Pepita Oféliája a kormánynál áll és gitározik, legutóbb például – valószínűleg egy brilliáns orosz provokációnak felülve – egymásnak ugrasztotta az Öböl-államokat.

Én azonban (kiváló szerzőtársammal, panamajack-kel szemben) optimista vagyok, mert innen Magyarországról nézve egy csoda már történt, ahogy a nyugati demokráciák felvették az ütést, és nem fogtak padlót.

Mit jelent ez nekünk?

Továbbra sem foglalkozunk jóslással. Most úgy tűnik, hogy az EU alapító államai nem fognak változtatni hagyományaikon. Egy határozott vezetői garnitúra megjelenése nem jelent elrugaszkodást ettől a hagyománytól, elég Mitterandra, Kohl-ra vagy épp Helmut Schmidtre visszagondolni, de említhetnénk Margaret Thatchert is akár.

Ez viszont azt jelenti, hogy Magyarországot és az EU magállamait jelentősen eltérő szemléletű garnitúra vezetheti a közeljövőben, és ez a két szemlélet egymással inkompatibilis. Megjósolhatatlan, hogy együttműködésre leszünk kényszerítve, ki leszünk rúgva, vagy mi lesz ebből. De az, hogy a magyar és a Nyugat-Európai politika külön utakon jár, 1989 óta még soha nem látszott ennyire látványosan. És ez baj, mert én szeretnék Európában maradni.

Az Origó sportrovatától három ember ment el a héten, korábban még több. A mandiner kontroll alá vonásakor rögtön kettő, de nem kell jóstehetség ahhoz, hogy azt mondjuk, hogy valószínű két hónapon belül csak az aristo-szerű debilek maradnak majd ott.

A Fidesz mindent megtesz azért, hogy az iszonyatos pénzért vásárolt médiafölényt kidobja az ablakon.

A kismama esete a patkánnyal

Újságírókörökben ismert legenda (apám még azt is tudja, hogy melyik szerkesztőségben és ki volt az), hogy a jugoszlávok kegyetlenkedéseiről kellett minél durvább dolgokat írni, és ahogy az fáradt értelmiségieknél lenni szokott, egyre hülyébb dolgokat találtak ki, míg valaki be nem dobta: Tito emberei patkányt raknak a földre kötözött terhes nők hasára, arra egy bádogvödröt, elkezdik disznóperzselővel melegíteni, majd a patkány a nőn és a magzaton keresztül kirágja magát.

A legenda szerint az ötletet másnap simán lehozta a pártsajtó. Az tanulság az, hogy még a legsötétebb rákosista propagandának is szüksége van kreatív szakemberekre.

Kirúgási forgatókönyv

A G-nap után a magyar sajtótörténet egyik legcsúfosabb bukását Liszkay Gábor produkálta, a hörrtévétől elhozott intellektuális verőemberekkel. A Magyar Idők sehogy sem bírta átugrani a 10.000 példány/napot. Sehogy, semmilyen cikkel. Egyszerűen nem tudott minőségi embereket felvenni, mert a minőségi ember csömört kap az utasításoktól.

Azóta újabb és újabb médiumok bekebelezése zajlik nagyjából állandó forgatókönyvvel. Valaki bevásárolja magát, a normális újságírók előbb vagy utóbb felmondanak, a maradékot kirúgják, és hatodvonalbeli senkik írják-szerkesztik-mondják a pártmédiát, közvetlen utasítások alapján.

Persze, nem az utasítással van itt a gond, tudjuk, hogy a propaganda az propaganda. Csak épp az étteremben se a nyers mócsingot küldik ki, hanem előbb panírozzák és megsütik. A szöveget fésülni kell, kommunikációs stratégiába illeszteni, dramatizálni, ha kell, ez szakma, amihez művészi véna is kell. Minden jó újságíró egyben rossz író is, akik lelki üdvüket adnák egy kiadott regényért vagy novelláskötetért. Ha belepofáznak, ha meghúzzák a szöveget, kiveszik a fotót, azt nem tűri sokáig.

Parasztba jó lesz ez is?

Eleinte. Eleinte mennek ez a kőegyszerű üzenetek, csak hosszú távon ez a koszt csömört okoz a legprimitívebb fogyasztónál is. Főleg akkor, ha ráadásul kellő humánerőforrás híján nincs feldolgozva rendesen a híranyag. Egy két belsőssel küzdő sportrovat egy idő után lemarad. A piac pedig tele van szabadúszó újságíróval, csak idő kérdése, hogy valaki gründoljon valamit, mert ezek az emberek az újságíráson kívül máshoz nem értenek.

A helyzet jelenleg az, hogy a habonyista fehérzaj mindent elnyom. De a szakemberbázis ilyen ütemű égetése mellett, lavinaszerűen következhet be, hogy a „paraszt” vagyis a célközönség nem eszi meg a dióskalácsot.

A propaganda ugyanis szakma. Nagyon pontosan el kell találni azt a szintet, ahol a közönség még úgy érzi, hogy ő újságot olvas, tévét néz, érdekes amit lát, nem pedig közvetlenül van kötve az agymosó készülékre. Ezt lehet mérni, és a témák szintjén lehet is szabályozni. De ha megvan a téma, azt hírré, cikké, valóságsóvá kell alakítani. Droidokkal az nem fog menni.

Az előző poszt arra reagált, hogy a Miniszterelnök Úr most éppen 2030-ra mittudoménhány gügyögő magyar csecsemőt vízionált. Mi meg jól ráugrottunk, hogy itt kérem szexizmus dúl. Hiba volt.

A Miniszterelnök Urat nem érdekli,hogy mi lesz itt 2030-ban. Arról az emberről beszélünk, aki kevesebb, mint tíz éve még bőszen szidta Putyint és minden erejével a legnyugatibb kelet-európai akart lenni. Most meg…hagyjuk is.

Orbán Viktor a pillanat miniszterelnöke. A 444 tldr rovatában nemrég megjelent cikk nagyon jól írja le, mi zajlik. Ez a sokat szülős elmebetegség egyszerűen feljött a felmérésekben, hogy jól rezonálna, tehát bedobták.

Na jó, de mit mérnek ezek a felmérések, hogy lassan már kizárólag csak bornírt baromságokkal dobálózik a média?

Ne legyünk igazságtalanok Orbánnal, volt már ilyen előtte is, emlékezzünk csak Horn Gyula legendás ingyen repülőjegyére! Ötlettelen, kifáradt pártok a világon mindenütt – ha még megvan a nagy vezetőjük – akkor arra koncentrálnak, hogy a megfelelő tábort tartsák össze.

Ráadásul Orbán 2014-ben olyan módon rajzolta át a választási térképeket és írta át a szabályokat, hogy semmi mással nem kell foglalkoznia, minthogy annak a bő másfélmillió magyarnak beszéljen, aki majd elmegy szavazni, és rá fog szavazni. Ez az egész propaganda arra van kitalálva, hogy a választásokon megjelenik kb 5-5,5 millió ember, akik közül kb 1,8 millió leszavaz a Fideszre, 1,3-1,3 valami alternatívára (balos, illetve a Jobbik) illetve Budapesten, meg egy-két vidéki városban valami újhullámos banda (régen az LMP, most meg majd a Momentum) elvisz még pár százezret. A Jobbikot biztos, ami biztos támadják Jobbról is, hogy essen szét a szavazóbázisa. Az eredmény kb 110 mandátum, és lehet még 4 évig kormányozni.

Ez a távlat, eddig lát előre. A Habony-művek kizárólag azt a vidéki szavazóbázist lövi az összes csőből, ahol a választásokat meg kell nyerni. Teljesen mindegy az Európai Unió, meg Putyin, meg a szaporulat vagy bármi más. A cél, hogy másfélmillió szavazót bevigyenek szavazni.

Imádnék írni egy hosszas elemzést írni arról, hogy mi van ezek mögött az üzenetek mögött (nem kizárt, hogy fogok, reszkessetek). Azok a kádári reflexek az okos államról, és a kormány szakértőiről…de ezt most hagyjuk. Legközelebb megírom.

A kérdés sokkal inkább az, hogy ezt meddig lehet csinálni? Pontosabban: kitart ez 2018-ig, vagy előbb megkavarják a dolgot? Ennek a politikának az alapja ugyanis a következmények nélküliség. Már többször írtam, hogy Orbánt nem érdeklik az olyan „szankciók”, hogy akkor most egy sorral hátrébb kell ülni valami konferencián, vagy 30 év után nem lesz magyar elnökségi tagja a Gyöngytyúk-tenyésztők Világszövetségének.

Ezek a hírek semmilyen formában nem jutnak el a másfélmilliós törzsgárdához, sehogy sem befolyásolják a döntéseket. A gond akkor van, ha olyan következményekkel kell számolni, amelyek fájnak.

A CEU-ügy már határeset volt, egész magas helyeken tárgyaltak nagyon keményen Orbánnal. Nem segít, hogy erre már a közmédia is csak dühödt zsidózással tudott reagálni.

Nem tudjuk, hol jön el a fordulópont. De olyasvalami lesz, mint Merkel tegnapi beszéde. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy az európai politika szereplői is csak politikusok, akiknek meg kell nyerni a választásokat. Emmanuel Macron egy jobb EU ígéretével nyerte meg a választásokat, ahol a németekkel szorosan együttműködve, de Franciaországnak döntő szava van.

Merkel pedig Trump botrányos viselkedése után kiváló magas labdát kapott, hogy elmondja azt a beszédet, amely már nagyon régen érett: Németország az EU ügyeibe sokkal direktebben kíván beleszólni. Vagyis nagyon könnyen vége lehet annak, hogy Orbánnak legfeljebb egy parlamenti vitanappal kell számolnia, ha valami ordas baromságot csinál.

Persze Orbán volt már lelkes européer és a pillanat miniszterelnökeként most is válhat azzá. A gond ott lesz, hogy a magyar állam szétverése a nem-kormányzással (amelyet persze nem ő kezdett, lassan 15 éve nem-kormányzás van) óriási versenyhátrányt fog okozni az EU-n belül, az eddiginél is nagyobbat. Ráadásul az olyan döntések, mint az ezerkétszázvalahány menekült befogadása egyszerűen parancsként fognak jelentkezni.

Orbán eddig kapott türelmi időt, és elnézték neki, hogy hangos csűrdöngölő és csikós-ostorpattogatás közepette, nagyon kurucosan…hajtotta végre a német óhajokat. Abban az Európában, ahol Merkel keményen beszól az angolszászoknak és az oroszoknak, könnyen lehet, hogy erre nem lesz türelem, azonnal be kell állni a sorba, és sokkal több parancs fog érkezni.

Magyarország, a Miniszterelnök Úrral együtt jó ideje a vihar szemében hajózik. Most ennek vége lesz, de tudjuk kedves vezetőnkről, hogy viharban bárkit és bármit kidob a hajóból. Meglátjuk.

Pár évvel ezelőtt meglátogattam egy kedves barátomat Nyugat-Európában. Felesége épp gyermeket várt, a lakás tele volt füzetekkel, brosúrákal és hasonlókkal az anyaságról. Ezeket az állam és a helyik önkormányzat adta ki. Szép, színes, sok pénzből tervezett és nyomott kiadványok voltak. Helyes kis táblázatok arról, hogy milyen tünet mitől van, válaszok olyan kérdésekre, amelyekről férfiember fel sem tételezi, hogy felmerülnek, de felmerülnek.

Az önkormányzat kiadványában mindez lebontva odáig, hogy melyik rendelőben milyen tanácsadás van, milyen tornára, felkészítésre miegymásra hol lehet jelentkezni, milyen papírokat kell vinni, mi az amit helyben is kiállítanak. Ha már megszületett a gyerek, hogy van a bölcsi, a lakásóvoda, a védőnő, mi az ügyelet telefonszáma, mikor normális, ha kicsit lilul-zöldül a gyerek, mikor nem.

Az állam örül az állampolgára döntésének, hogy gyereket vállal. Szabadon megteheti azt is, hogy nem vállal, akkor sem szól rá senki egy rossz szót sem. Ha akar, összebútorozik a gyerek apjával, ha nem, akkor nem. Akárhogy is dönt, az állam támogatja, a brosúrákon felül bőségesen háttérintézményekkel, hogy ne váljon száz évre mamarabszolgává azért, mert gyereket szült.

Ehhez képest nálunk az van, hogy a pinára nemzeti erőforrásként tekintenek, ami ma Magyarországon azt jelenti, hogy jó lenne, ha kizárólag Mészáros Lőrinc kezelné az összes pinát.

A nő ekkor és ekkor tartsa oda, kilenc hónappal a levemhesítést követően pedig elletünk, akkor is, ha az agronómus elvtárs kicsit másnapos.

Utána a gyereket…hát, izé, Nemzetileg kell nevelni! Óvoda? Az nincs. Orvosi rendelő? Ali Musztafa al-Moszuli doktor két éve unta meg az iszlámozást és most Norvégiában körorvos. Iskola? Hogyne volna, napi három torna és erkölcstan órával várjuk a lurkókat!

Aztán persze megy a csodálkozás, hogy azok a riherongy kurvák, akik Magyarországon nem akarják a pinájukat a Nemzet szolgálatába állítani, Németországba, Franciaországba, Angliába (ahol pedig a terhesgondozás állítólag egy rossz vicc) kivándorolva szülnek kettőt vagy hármat. Pedig ezekben az országokban – ellentétben például Lengyelországgal, ahol mától csak receptre van – mindenki úgy hajtatja el a magzatát, ahogy akarja, minden fogamzásgátló nagy mennyiségben és olcsón hozzáférhető.

Mégis, ott szaporodik a magyar. Nem furcsa?

Nem. Nemrégiben a húgomnak gyereke született, aki mellett hősiesen ellátom a Trágár Nagybácsi minden feladatát (hülyeségekre tanítom). Igen rövid időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a sógorral úgy döntsenek, hogy köszönik szépen, az állami terhesgondozásból és szülészetből nem kérnek. Nem mennek oda, ahol megköszönik, ha páciens behoz budipapírt, kötszert, fájdalomcsillapítót, ennivalót, ágyneműt a kórházba, hanem inkább összerakják a pénzt egy középkategóriás magánkórházra. Nem is volt drága. Mármint ahhoz képest nem, hogy majdnem ugyanezt a pénzt be kellett volna hordani az állami kórházba is.

A hugi közben naponta 5-6 órát kutatott a neten olyan információk után, amelyeket nem ezoterikus papnők, szponzorált orvosok, mindenmentes élelmiszerrel házaló sarlatánok, elcsapott BKV-ellenőrökből átképzett kuruzslók nyomnak a netre.

Közben, mi megtudhattuk a Miniszterelnök Úrtól, hogy itt kétszer annyi szülés lesz két éven belül. Hisz az olyan könnyű. Ha nem megy, azért csak és kizárólag a nők lehetnek hibásak, megtagadják a nemzettől a pinát.

Talán fölösleges is figyelmeztetnem arra, hogy a bugyiban turkálni próbáló kormányok sorsa elég rosszul szokott alakulni olyan országokban, ahol a nőknek van választójoga.

*a pina és a fasz szavak azért vannak ennyiszer, mert egyes olvasóink az előző posztot száraznak találták.

Helló, tudatos választópolgár!

Egy facebook csoportban (amely a Felcsúti Űrkikötő megnyitójára szervez közönséget, vagyis egy vicc-csoport) kommentelte egy kedves ismerősöm, hogy a viccezés az megy, de a mélyszegénységről bezzeg egyik pártnak sincs programja. Lezárhattam volna magamban annyival a dolgot, hogy a kolléga humorérzéke körülbelül az Észak-Koreai internetpenetráció szintjén van, de csak nem hagy nyugodni a dolog.

Mert igaz ugyan, hogy a srác keveri a viccoldalakat a politikai vitával, sőt programmal, de amúgy a maga módján (nagy focidrukker) igyekszik gondolkodni a politikáról, értelmes, és a legcsekélyebb kétely sem férhet ahhoz, hogy hazáját nagyon szerető ember.

Érdemes erre az attitűdre odafigyelni, mert ő tipikusan az a választópolgár, akit meg lehet célozni valamilyen értelmes üzenettel, nem veszi be a sima brüsszel-rezsi-migráncs propagandát, de a legyünk európaibbak és máris minden jobb lesz-típusú ötlettelen baloldali alibizést sem. Naná, ő is az én Véber Gyurikon és Illés Bélákon felnőtt generációmhoz tartozik.

Ugyanakkor fontos üzenet minden pártnak, hogy ő „politikai programot” vár, konkrét példák megoldására. Ő a mélyszegénységet emlegeti, olyan régióból származik, ahol ez égető probléma. Mások a cigánybűnözést vagy a rossz oktatást, egészségügyet, miegymást emlegetik.

Az értelmes választó ezekre a kérdésekre vár választ. Persze most el lehetne kezdeni, a finnyáskodást, hogy ez nem is értelmes választó, ám mindenkinek, aki ebbe az irányba tart, felhívom becses figyelmét: az út végén Tamás Gáspár Miklóssal fog találkozni. Értelmes választó egyszerűen az a választó, aki a pártot nem személyes rajongás, hanem valamilyen kérdésre adott válaszok alapján keres. Egyébként meg, az a politikus, aki a szavazóit nem gondolja értelmesnek, az vagy a szemétdombon, vagy hosszabb-rövidebb regnum után lámpavason/száműzetésben végzi.

Fontos azonban, hogy amit ezek az emberek várnak, azt ők úgy nevezik, hogy politikai program, pedig valójában választási programot akarnak hallani.

Vízió, stratégia, taktika

Mert mi a politikai program válasza arra, hogy „mélyszegénység”? Semmi. A mélyszegénység egy tünet, mélyre hatoló gyökerekkel és messze hatoló következményekkel. Nem lehet önmagában megoldani.

Egy politikai programnak nem is ez a feladata. A politikai program sokkal mélyebb és bővebb dolog, amelyet nem szabad összekeverni a választási programmal.

Vállalati stratégia-tervezésből tanítják, hogy kell egy „vision” (Mi akarjuk gyártani a világ legjobb mosóporát!) utána következik a stratégia (Mosóporaink jobb minőségűek és környezetkímélőbbek a többi mosópornál) és ebből lehet levezetni stratégiai és taktikai célokat (a holland piacon a Persil a fő versenytársunk, és szebb csomagolással verjük meg).

Értékek és hitelesség

A politikai program hasonlóan helyezkedik el a politikai stratégiacsinálás tetején. Fontos, hogy kell hozzá valamilyen értékválasztás. Igen, ezek hangzanak nagyon unalmas lózungoknak (keresztény, európai, igazságos, szociális, stb.) azonban a magyar politika egyik legfontosabb hiánybetegsége, hogy a pártjainkból ezek hiányoznak.

Persze, lehet mondani, hogy a politikacsinálásban sokkal fontosabb, hogy legyen ott az asztalon a legfrissebb 5-6 közvéleménykutatás, hogy abból Habony Árpi ki tudja találni a következő gyűlöletkampány szlogenjeit. Aki viszont minőségi változást akar, annak kötelező onnan kezdenie, hogy megalkotja a „Mi vagyunk a…” kezdetű mondatokat. A régebbi pártoknál (MSZP, KDNP) tudják ezt a leckét, hitelességi válságuk oka pont az, hogy ki a fene hiszi el a szocpártról a szociális bármit, vagy éppen Harrach Péterről a kereszténységet?

Az LMP példája kiválóan mutatta meg, hogy ez a fajta alapeszmei integritás egészen messzire juttathat egy pártot, elvesztése pedig azonnal kivégzi.

Valaki zárja be Bokros Lajost a dolgozószobába!

Az értékválasztás után következik a szakmai munka. Itt már ejthetünk szót a példázat elején szereplő mélyszegénységről. A mélyszegénység egyszerre gazdasági, szociológiai, etnikai, kulturális, területfejlesztési, oktatási, népélelmezési progbléma. Nincs neki egy, kizárólagos oka, tehát a „mélyszegénység oka a borsodi iparvidék elsorvasztása” típusú mondatok leegyszerűsítő és nem a megoldást szolgáló lózungok.

Stratégiai tervezési szinten viszont már figyelni kell a jelenségre és azokon a területeken, amelyek okozzák, olyan ágazati stratégiát kell alkotni, amely ellene hat. Az ágazati stratégia szakmai anyag, amely őszintén számol olyan apróságokkal, hogy az 1920-as évek mélyszegénységének hatásai majd mondjuk akkor fognak eltűnni, ha az én generációm meghalt, mivel nagyszüleim révén még bőven találkoztam olyan emberrel aki B-pengőben kapta fizetését és állt sorban a bolt előtt, kezében kenyérjeggyel. Az ágazati stratégia tehát évtizedes programokkal foglalkozik.

Ahhoz, hogy egy párt a stratégiája megvalósításába kezdhessen, azonban meg kell nyerni a választásokat, a választónak tetsző és kedves, egyszerű üzeneteket kell megfogalmazni. Ezen a ponton kell érintkeznie a párt füleinek és szemeinek, a választókerületi munkatársaknak és a közvéleménykutatóknak a politikacsinálókkal.

Elrettentő példa Bokros Lajos és mozgalma, aki egyetemi előadásra való stratégiai vázlatot próbál eladni a választóknak, és aztán csodálkozik, hogy titokban a felesége is másra fog szavazni.

Azt muzsikáld, amit a vendég szeret?

Persze, lehet ezt úgy csinálni, hogy hallgassuk meg, hogy mit akar a választó, aztán nyomjuk neki megafonból, amit hallani akar. Hiszen ugye Habony is ezt csinálja. Nos, nem.

Habony ugyanis manipulál, vagyis mémek bedobásával (migráncsok, rezsi, soros) irányítja az emberek zsigeri reflexeit, abban bízva, hogy a választók egy jelentős része majd ezekből a zsigeri reflexekből adja le szavazatát a választásokon.

Ehhez képest a Jobbik és az MSZP a mészároslőncezéssel és a fizessenekagazdagok kampánnyal próbál találni egy zsigeri reflexet, gondolván, hogy van egy kellően nagy bázis, akinek már túl zsíros a körömpörkölt, és arra fog szavazni, aki egy feles pálinkát vagy egy laza fröccsöt ajánl a csömör ellen.

Vért és könnyeket?

Egy tudatosan politikát tervező pártnál ebből konfliktusok vannak. Hiszen a választók nem feltétlenül azt akarják hallani, hogy ha ma elkezdjük Borsodban felszámolni a mélyszegénységet, és hagynak minket négy évig keményen dolgozni rajta, és az utódunk se rontja el, akkor kb 10 év múlva tud érettségizni az a „leader” generáció, aki kellő támogatással 30 év múlve kihúzza a kátyúból a szülőföldjét.

Ellenkezőleg, a választó akar egy arcot, és egy jó mondatot, ami arról szól, hogy… na itt a konfliktus. A habonyi vénával bíró kampányfőnök azt fogja mondani, hogy ígérjük meg, hogy holnaptól kolbászból lesz a kerítés. A stratégiai részleg ettől agylobot kap. Majd végül csinálnak egy olyan üzenetet, amelyet

1. a választó ért
2. a választó csodálkozik, hogy olyan írta, aki tudja hogy néz ki a vegyesbolt egy borsodi faluban
3. tudja mi itt a probléma
4. és konkrétan azt akarja megoldani

És azután igen csodálkozának vala, mert erre az üzenetre iszonyúan harapnak majd a választók. De talán az eddigiekből kiderül, hogy nagyon sok munka vezet idáig. Ráadásul ezek az üzenetek egymással is konfliktusba tudnak kerülni, és akkor megint csak akkor csinálja jól a párt, ha a vezérlő elvekből tudja levezetni a választásait.

Horst Fuchs matinéműsora

Persze most is vannak olyan programok, amelyek mondanak valamit a mélyszegénységről (vezessük be az alapjövedelmet, támogassuk a falusi iskolákat, mittudomén, nem unom annyira az életem, hogy magyar parlamenti pártok programjait olvasgassam) ám ezek olyanok, mint a délelőtti műsorsávban sugárzott hasizom-reklámok.

Vedd meg ezt a görbe vasat, és ezzel elég napi öt felülés, és nyárra olyan hasad lesz, mint George-nak és Cindynek, a napbarnította, fürdőruhás műsorvezetőknek. Persze ezeknek a reklámoknak is van célközönsége, sőt Horst Fuchsnak még rajongói klubja is (benne velem) csakhát ezek a reklámok nem véletlenül mennek akkor, amikor a kutya se néz tévét. Horst (és Gaby!) nagyon jól elvan a délelőtti műsorsávban, és úgy tűnik, legtöbb ellenzéki pártunknak is bőven megfelel a dolog. Kitörni onnan? Ahhoz dolgozni kéne. Azt meg ezek nem nagyon szeretnek. Igaz, nem is nagyon tudnak.

Egyre több fideszes nagyság kezdi óvatosan pengetni, hogy Magyarország szuverenitását megőrzendő ki kéne lépnünk az EU-ból. A Ráérünk Blog és a Diétás Magyar Múzsa szerkesztőiben szemernyi kétség nincs, hogy simán meglépnék ezt a hazaárulást, szóval bármelyik pillanatban elkezdődhet a Habony-gépezet koncertje a témában. Ezért aztán ismeretterjesztünk kicsit: Mi az a szuverenitás, és tényleg el akarják venni

Főhatalom

Az osztrák jogtudós Georg Jellinek szerint az állam: 1. terület 2. népesség 3. főhatalom. Vagyis akkor beszélünk államról, ha egy területen (pl. Magyarország) az itt élő emberek felett valaki főhatalmat gyakorol. A főhatalom gyakorlóját nevezzük szuverénnek és azt a képességét (és jogát) hogy gyakorolhatja a főhatalmat, szuverenitásnak.

De mi ez a főhatalom? Minden. A szuverén a maga országában mindennek az ura. (Rex est imperator in regno suo) Meghatározhatja, hogy például hány éves kortól lehet házasodni, az út melyik oldalán kell közlekedni, mennyi illetéket kell fizetni, hány gramm cukor lehet egy deci kólában, hadat üzen-e az ország valakinek, vagy épp békét köt.

Ki a szuverén? Régen jellemzően az isten kegyelméből uralkodó király volt a főhatalom gyakorlója, aztán jöttek a „King in Parliament” különböző megoldásai, amikor a társadalom bizonyos csoportjai is gyakorolták a hatalmat a királlyal együtt. Végül pedig jött a népfelség elve, amikor az ország népe közösen gyakorolja a főhatalmat. A főhatalom gyakorlására országgyűlést választ. Az országgyűlés legnagyobb számú frakciója pedig kormányt, aki végrehajtja az országgyűlés döntéseit. A szuverén szimbolikus tetteire (például nemzetközi szerződések aláírása, katonai parancsnokok, bírák kinevezése) amelyeket régen a király csinált, köztársasági elnököt választanak.

Mi a szuverenitás korlátja?

Ha a szuverén tényleg mindent megtehet, nem nehéz eljutni oda, ahova Berija eljutott, aki a legenda szerint iskoláslányokat raboltatott el a fogdmegjeivel, akiket aztán megerőszakolt. Ő a szuverén (Sztálin haldoklik) mindent megtehet, nem?

Nem. A közjogi jogágak (alkotmányjog, nemzetközi közjog) története arról szól, hogy meghatározzák, mi az, amit a szuverénnek sem szabad megtennie. Ezt levezették vallásból, természetből, társadalmi szerződésből és még sok mindenből, ma a kultúrnemzetek olyan nemzetközi egyezmények részesei, amelyek összeírják, hogy mit nem tehet meg a szuverén saját állampolgáraival és más államokkal. Aki ezekből az egyezményekből ki akar lépni, az azt kockáztatja, hogy a többi állam nem fog vele szóba állni.

A másik határa a szuverenitásnak a többi állam, vagyis hiába van jog a szuverén Szlovákiának atomerőművet építeni az osztrák határra, a szuverén Ausztriának meg joga van megvédeni egy szovjet atomerőmű okozta (vélt vagy valós) veszélyektől a polgárait. Két szuverenitás ütközik, pontosan úgy, ahogy mondjuk két szomszéd vitázik arról, hogy az átlógó almafa árnyéka miatt tényleg kipusztul-e a krumpli a kertben, vagy sem.

Itt is, mint minden más vitás esetben, két út van: az egyik az ököljog, az erősebb kutya baszik elve, a másik pedig valamilyen jogi vitarendezés. A diplomácia nem más, mint amikor a főhatalomtól duzzadó szuverének higgadt tárgyalókat küldenek ki, akik próbálják elkerülni a fegyveres konfliktus kialakulását. Sokszor úgy, hogy szövetségeket alakítanak, hogy akivel szembe kerültek, az túlerőt lásson. Máskor engedményeket tesznek, engedményekért cserébe. Olyan műfaj ez, amelyben Magyarország hagyományosan nagyon rosszul teljesít.

Ráadásul a konfliktus sokszor elkerülhetetlen. Két világháború kellett ahhoz, hogy a világ nagy része rájöjjön: a gyorsan kontrollálhatatlanná váló erőszak csak újabb és újabb világégésekhez fog vezetni.

Jogi megoldást kellett hát találni.

Igen ám, de ha valaminek jogi megoldást akarunk találni, akkor azt nem lehet úgy, hogy egy csomó ország nem szuverén, mert a gyarmattartó ország gyakorolja felette főhatalmat, és így vannak többféle kategóriába sorolható országok. Az egységes jogi szabályozáshoz úgy kellett tekinteni, hogy Uganda pont ugyanolyan szuverén hatalom, mint Argentína, Magyarország vagy épp az Amerikai Egyesült Államok. Eltérés méretekben lehet, de egyik ország sem szólhat bele a másik döntéseibe. Csak megfelelő jogi procedúra után.

Az a szervezet, amelyiknek ezt le kellett volna vezényelnie, az ENSZ, a demokrácia történetének legcsúfosabb kudarca. A nagyhatalmak nem tartják be a döntéseit, a kicsik, pedig a létszámuknál fogva a legnagyobb hülyeségeket is átnyomják rajta. Összességében: az ENSZ nem tűnik jó válasznak.

Intézményesen korlátozott szuverenitás?

A két világégés kirobbanásának helyén ezelőtt mostmár több mint 60 évvel, egy új megoldással próbálkoztak. Lassan és fokozatosan a szuverenitás egy részének „közösbe adásával” azért, hogy a részt vevő országoknak a polgárai jobban éljenek. Szakszóval ezt úgy mondjuk, hogy az addig internacionális próbálkozások helyett egy szupranacionális szervezet jött létre, amely bizonyos kérdésekben, mintha szuverenitást gyakorolna felettük, megmondja, hogy mit kell csinálni a tagországokban.

Tehát például Franciaország a szuverenitásából ad fel akkor, amikor a francia autókra szabott környezetvédelmi szabályozása helyett kénytelen alkalmazni a közös európai szabályozást, és beengedni a német autókat. Cserébe például a híres áfonyalikőrjüket sem lehet kitiltani Németországból azon az alapon, hogy a német jog az csak sört bort és pálinkát ismer, a likőr meg egyik sem (ez  volt a híres Cassis de Dijon ítélet).

Az EU története abból áll, hogy egyre többet és többet tesznek be a közös, szupranacionális szuverenitás alá a tagállamok, egyre inkább igyekeznek leépíteni a nemzetállami szuverenitást ott, ahol ez az állampolgároknak hátrányt okoz. Ezt mellesleg nagyon jól tudtuk, mikor beléptünk.

Nyertesek és vesztesek 

Nyilván az EU sem mentes az erősebb kutya elvétől. Jelenlegi bajait részben például az okozza, hogy a németek a saját (bivalyerős iparukból és az ahhoz képest gyenge euróból származó) gazdasági fölényüket arra használják, hogy teljesen elnyomják a többi ország gazdaságát. Azonban legalább ilyen fontos baj az, hogy az Unió keleti része a szuverenitás délibábját kergetve zsaroló akciókat vezet a gazdagabb tagállamokkal szemben (na ebben élen járunk).

Az EU elég régen válságban van ahhoz, hogy mostanra belátta minden nagy erő: valamerre lépni kell. Franciaországban Emmanuel Macron kifejezetten olyan programmal nyert, amiben ez benne van, és Németország is lassan belátja, hogy tárgyalnia kell a többi tagállammal a problémákkal.

Ezek várhatóan nagyhatalmi egyeztetések lesznek, Magyarországnak nem fognak lapot osztani. Így marad a szokásos módszer, a zsarolás, hogy ha ez meg az lesz, akkor kilépünk. Ha éhendöglünk is.

Amit viszont az éhendöglésért cserébe kapunk, az a „szuverenitás”. Ez azonban csak az a fajta lesz, amelyiket Szálasi élvezhette néhány hétig. Amikor Bogár főhadnagy elkezdte fordítani a fejét, ahogy feszült a kötél, már tudta: nem érte meg. Remélem, vele ellentétben most senki sem gondolja komolyan a „szuverén kis ország Európa szívében” mesét. Sajnos de…

Orbán felismerte már régen, hogy Magyarországnak vagy a nagyon ügyes diplomácia vagy a zsaroló akciók adnak némi mozgásteret. Előbbiről réges-régen lecsúszott, utóbbiak pedig lassan elveszítik a hatásukat, abban az ütemben, ahogy egyre jobban elege lesz belőle mindenkinek. Meg nem buktatják, mert nincs kire lecserélni, mivel az ellenzék állapota lehangoló.

De a póráz immár annyira rövid, hogy az a hatalmát veszélyezteti. Egyre többeknek válik világossá, hogy Brüsszelben, Berlinben, Washingtonban olyan erők vannak, amelyek rövid úton le tudják állítani az akciókat. Ha majd a cserébe járó pénz is kevesebb lesz, Orbán előtt lesz egy alternatíva, hogy lehet, jobban járna a kilépéssel. Akkor majd eldöntheti a magyar, hogy marad az EU-ban, vagy büszként masíroz, ahogy azt tette már annyiszor, és a végén majd jönnek a szakemberek a kötéllel. Csak addig megint porig lesz rombolva az ország.

A plakátok, és a reklámhadjárat nem hagy kétséget afelől, hogy Orbán mozgástérre vágyik, akkor is, ha az csak pár hónapig tart. Bogár hadnagy rég meghalt, most nem lesz kötél a vége. Hát, majd meglátjuk. Én nagyon nem szeretném meglátni, de úgy tűnik, a Miniszterelnök Úr eltökélt.

A nemzetközi sajtóban Emmanuel Macron Marine Le Pen fölött aratott választási győzelmének egyik fő narratívája, hogy megtörni látszik a nyugati világon 2016 óta végigsöprő populista politikai hullám. Bebizonyosodott, hogy a mainstream politizálásnak igenis vannak tartalékai, a Brexit és Trump győzeme inkább pillanatnyi kilengés, a körülmények szerencsétlen összjátéka volt, mint egy hosszabb távú trend kezdete. Lehet megnyugodni, innentől „business as usual” van.

Nos, ennél nagyobbat nem is tévedhetnének. A 2017-es francia elnökválasztás legfőbb tanulsága, hogy a populizmus egyértelműen a XXI-dik század elejének domináns politikai irányzatává vált, és az eddigi „mainstream politizálás” az, amely marginalizálódik. És nem, elsősorban nem azért, mert Marine Le Pen veresége ellenére a Front National minden eddiginél több szavazatott szerzett, és potenciálisan a legjelentősebb francia ellenzéki erővé válhat. Hanem azért, mert Emmanuel Macron – populista. Sőt, ha jobban megnézzük, a választásokon eredetileg induló 11 jelöltből a két hagyományosan vezető politikai erő (a szocialisták és a republikánusok) képviselőinek kivételével az ÖSSZES valamiféle populista politikai programmal állt ki. És a két mainstream jelölt közül – az 5-dik Köztársaság történetében először – egyik sem jutott a második fordulóba.

Na de hogy lenne Emmanuel Macron populista?! – kérdezhetnénk. Hiszen ő éppen hogy mindennel szembenáll, amit a jobboldali populisták (Le Pen, Trump, Farage) képviselnek, sőt, a baloldali populizmusnak (Mélenchon, Corbyn, Ciprasz) is esküdt ellenfele! Macron egy liberális centrista technokrata, nem? De. Viszont ez egyáltalán nem zárja ki, hogy populista legyen. Ezt a látszólagos ellentmondást úgy oldhatjuk fel, hogy rendesen definiáljuk a populizmus lényegét. Az ugyanis tévedés, ha a populizmust a szélsőséges jobb- vagy baloldali politikai irányzatokkal azonosítjuk. Már csak azért is, mert a hagyományos szélsőjobb (fasizmus/nácizmus) és szélsőbal (marxizmus/kommunizmus) egyáltalán nem populista, hanem épp ellenkezőleg: elméleti ideológiákon alapuló politikai irányzatok, amelyek akár a „nép” akarata ELLENÉRE, erőszakkal is meg akarják valósítani utopisztikus elképzeléseiket.

Ezzel szemben a populizmus lényege az, hogy politikáját nem egy kidolgozott társadalomelméletre és gazdasági modellre, hanem a népet az adott pillanatban leginkább foglalkoztató problémákra, és az azokra ajánlott konkrét, gyakran túlzottan leegyszerűsítő megoldásokra építi. Ezek a problémák sokfélék lehetnek, manapság az identitásválság, a globalizáció problémái, a migráció és a kultúrharc (ideértve az olyan kérdéseket, mint például az LGBT-jogok vs vallási hagyományok) a legnépszerűbb témák. A hagyományos ideológiákkal ellentétben, ahol a különböző gyakorlati kormányzati problémákra adott válaszokat egy többé-kevésbé koherens elméleti rendszerből vezetik le, a populisták mindenféle politikai irányzattól kölcsönöznek megoldásokat, és egyáltalán nem zavarja őket, ha ezek egymással nem kompatibilisek, sőt akár ellentmondóak. A populista mozgalmak ideológiailag igen változatosak lehetnek, gyakorlatilag leképezik a „hagyományos” politikai palettát: jobb, bal, zöldek. Viszont esetükben ezek a cimkék inkább önmeghatározáson, mint valódi tartalmon alapulnak, hiszen például az elvileg jobboldali populista Nemzeti Front gazdasági programja alig különbözik a szélsőbalos Mélenchonétól, míg az elvileg elitellenes és az „egyszerű munkásemberek” pártján álló Trump eddigi intézkedései még a legmegveszekedettebb neoliberális közgazdászok szerint is túlságosan a társadalmi egyenlőtlenségek erősítése irányába hatnak.

A különféle populista mozgalmakban leginkább az a közös, hogy az arculatukat és összetartó erejüket nem egy kidolgozott ideológia, hanem egy karizmatikus vezető adja. Elsősorban a vezető személye az, akiben a mozgalom követői „hisznek”, ezért nem probléma számukra az, ha az ideológia és a program inkoherens, és akár folyamatosan változik is. A lényeg az, hogy a vezető el tudja hitetni magáról, hogy egyedül ő az, aki a választókat foglalkoztató problémákat meg tudja oldani. Az, hogy pontosan hogyan, másodlagos kérdés, egyszerűen ekkora nagy májer és kész. Ezt az alapállást láthatjuk Trumpnál, Putyinnál, Orbánnál vagy Hugo Cháveznél, és a Brexit-szavazást sem lehetett volna megnyerni, ha nincs Nigel Farage és Boris Johnson a maguk szórakoztatóan excentrikus személyiségével.

És itt térjünk vissza Emmanuel Macronra. A volt szocialista gazdasági miniszter, Hollande elnök tanácsadója, volt befektetési bankár képes volt „kívülállóként”, a stagnáló és diszfunkcionális rendszer éles kritikusaként választást nyerni. Ez kábé ugyanaz a trükk, amit Donald Trump mutatott be az USA-ban (és persze a milliomos politikusdinasztia sarja, Marine Le Pen is pont annyira a „nép embere”, mint Trump). Macron alig egy éves politikai mozgalma, az En Marche! teljes egészében az elnök személye körül alakult meg (a mozgalom nevének rövidítése ugyebár EM!, és hát eléggé nehéz elhinni azt az állításukat, hogy csak véletlen az egybeesés…), és meglehetősen eklektikus hátterű és politikai meggyőződésű tagság alkotja. Macron programja úgy „centrista”, hogy a hagyományos jobb- és a baloldal javaslataiból is átvesz elemeket, és mindezt egy egyszerre hazafias hangvételű és EU-párti retorikával tálalja. A francia sajtó már a kampány elejétől fogva azon gúnyolódott, hogy Macron kedvenc szava az „ugyanakkor”, amit előszeretettel használ arra, hogy programjának látszólag összeegyeztethetetlen pontjait megmagyarázza (példa: Franciaországnak liberalizálnia kell a munkaerőpiacát, ugyanakkor erősítenie kell a szociális biztonságot). Amellett sem lehet elmenni, hogy Emmanuel Macron született médiasztár (ebben is hasonlít Trumpra): fiatal, szemtelenül jóképű, és a feleségével való szokatlan kapcsolata a bulvársajtó számára égi manna. Bár sokan Obamához hasonlítják, szerintem jobb párhuzam Justin Trudeau kanadai miniszterelnök: ő is sokkal inkább halivudisztár stílusával, mint politikusi kvalitásai alapján lett a liberális világ kedvence.

Na várjunk csak. Akkor most végül is Franciaország és a világ nem járt semmivel sem jobban, mint ha Marine Le Pen lett volna az új francia elnök? Macron nem a Nyugat megmentője, hanem egyszerű szemfényvesztő, egy liberális Trump? Ezt ebben a pillanatban természetesen még nem tudhatjuk. Hogy Macron elnöksége mennyire lesz sikeres, az rengeteg dologtól fog függeni: a hamarosan következő parlamenti választásoktól és a valószínű koalíciós kényszertől, a német és az olasz választásoktól, a világgazdaság alakulásától, a terrorellenes harc sikerességétől, stb, stb, stb. Nem lesz könnyű dolga, az biztos. A kihívások hatalmasak, az idő pedig kevés – Hollande katasztrófálisan népszerűtlen elnöksége után a franciáknak nem lesz türelmük éveket várni az első kézzelfogható eredményekre. Viszont egy dolog biztatónak látszik: minden hasonlóság ellenére, Macron nem Trump. Kettejük között alapvető különbség, hogy a francia elnök félelmetesen okos, művelt és felkészült gazdasági szakember, akinek hihetetlenül jó a politikai érzéke. Amennyiben az ember megvizsgálja Macron programját, a némileg homályos részletek ellenére összeáll egy egészen világos és plauzibilis stratégia, amely elméletileg még működhet is, amennyiben sikerül legalább nagy vonalakban megvalósítani. Ennek lényege röviden az eurozóna alapvető gazdasági egyensúlytalanságainak és az ezzel összefüggő német dominanciának a megváltoztatása – egyfelől a francia gazdaság liberalizációjával és versenyképesebbé tételével, másfelől az eurozóna eddiginél sokkal szorosabb integrációja a fiskális és gazdaságpolitikai unió irányába való elmozdulással. Politikailag Macron szintén az európai integráció minél gyorsabb előmozdítását akarja – közös védelmi politikával és határőrizettel, az európai demokratikus intézmények (Parlament, Bíróság) szerepének erősítésével. Mindezt „kétsebességes” formában, tehát kizárólag a „magországok” részvételével. Ugyan ezek nem új törekvések, évtizedek óta most először reális esély lehet a megvalósításukra. Ehhez a lehetőséget paradox módon a Brexit (a britek elvi föderalizmus-ellenességének kiiktatásával), valamint a jobboldali polpulizmus által jelentett fenyegetés (a német politikai állóvíz felkavarásával) teremtették meg. Amennyiben ez valóban sikerül, Macron történelmet írhat, és a nagy európai államférfiak között fogják emlegetni. Ellenkező esetben „kipukkad a lufi”, és a következő választásokon Le Pen szinte biztos befutóként indul.

Egy biztos: az elkövetkező években minden választáson és minden politikai irányzatban előtérbe fog kerülni a populista retorika a „régies” technokrata politizálással szemben. Julius Caesar legyőzte Cato-t.