Ha az ember kicsi és kelet-európai, akkor ő egy rendes angolszász (német, kínai stb.) helyen nem más, mint Borat az öltönyös kazah riporter. Régen Kínában külön palota állt rendelkezésére, mert az olyan barbár, aki késsel nyúl a tálba az más dolgokra is képes lehet. Az arabok külön kurvákat tartottak ez ilyen vendégeknek, európai helyeken a kisporcelánnal terítenek és acél evőeszközzel, mert az ezüstöt nehéz pótolni.

Abba a tévképzetbe is ringathatjuk magunkat, hogy ha fenti dolgokon már túl vagyunk, már tudunk négyujjas- és windsor csomót is kötni, nem "epres pezsgőt" kérünk a pincértől, hanem kir royalt a garcontól, attól már ojrópéerek lettünk. Hát nem. Illemtanórára járva egy-két hónap alatt eljuthatunk a 18th Earl of Akármicsoda and Viscount of Hogyishíjják eleganciájának 95%-ig. Persze a maradék 5%-ot majd az ükunokánk fogja hozzátenni, de nem ez a lényeg. Az újnemes is nemes. A kézremegés, amit a Dom Perignon pezsgő okoz majd elmúlik.

De ezután még nagyobb lecke következik. El kell foglalnunk a helyünket a társaságban. Amerikai (angol, német, stb. ennyiszer nem sorolom fel) társaságban hamar gunyoros, hátmögötti félmosolyok céltáblái leszünk, ha beleszólunk a nagyok dolgába. Képzeljük el az öltönyös kismókust valami zártkörű fogadáson, akit beengedtek, mert sikerrel behódította magát valamelyik vezérigazgató lányának combjai közé. Megvan? Na, most ez a kismókus (akinek fel van kicsit húzva a bal csuklóján a mandzsetta, hogy látsszon a Rolex) kezében egy pezsgőspohárral odasétál a békésen társalgó, mondjuk Csányi és Demján urakhoz és röviden vázolja nekik a modern vállalatvezetési trendeket. Látjuk ugye Csányi és Demján úr mosolyát?

Na ezt kell elkerülni. Ennél a mosolynál kevés rosszabb dolog történhet az emberrel. Például, ha nem szólnak neki időben.

Most, hogy csupa okos ember nyilvánul meg az alkotmánytervezet shmittpáli kiegészítéséről, én is ideírom, amit gondolok arról, hogy Zaphod elnökünk szerint, a magyar nyelvet alkotmányilag védeni kell. Előtte azonban parabola, kivételesen majom, sárkány és kígyó, továbbá Naszreddin Hodzsa nélkül.

Még kiskamaszként futballozás helyett tévét néztem, a délelőtti magyartanár-műsorok egyikét. Ebben mutattak egy szakállas pasast, aki az ilyen műsoroknál megszokottan valami rendkívül érdekes, ha jól emlékszem a pesti szerbek irodalmi (és fog-) gyökereit érintő részletkérdést vitatott meg a riporterrel. Az tűnt fel, hogy az illető szinte szoborszerű szépséggel beszéli édes anyanyelvünk. Botlások, őőőőzések, pongyolaságok nélkül, hallhatóan óriási szókincsből válogatva. Később kiírták, hogy a pasas amúgy szerb, de a magyar irodalmnak is jeles alakja, Vujicsics Sztoján. A mai napig nem feljetettem el, ahogy ez az ember beszélt, (azt, hogy miről, már rég) és mindig eszembe jut, amikor valami aktuális neohungarista futóbolond a nemzeti érzés turulzsírból és nemzetünk hamvvedréből főzött szappanától habzó szájjal próbál magyarkodni. (ezt a cikornyát még unokáimnak is mutogatni fogom)

A képzettársításaimon túl van itt még egy apróság, alkotmányozó atyáink figyelmébe. Abban a rossz, elnyomó kommunista rendszerben kínosan ügyeltek arra, hogy a tévében és a rádióban mindig kifogástalan artikulációval, helyes magyarsággal megszólaló emberek szerepeljenek. Hosszasan lehetne arról írni, hogy miért, de maga a jelenség érdekes. Az akkori mainstream kultúra és a kultúra csinálói számára a helyes és egységes magyar nyelv volt követendő. A helyes és egységes magyar nyelv nemcsak az arcul történő csapást, a macska által végrehajtott egérfogást és társait nem tűri, hanem mondjuk azt sem, hogy ötvenhat forradalom volt. Helyes és egységes magyar nyelven nem lehet Tyereskovának azt énekelni, hogy "seggszag, fingszag, tömegközlekedés", holott az amúgy magamutogató, pozőr művésznő adta a legpontosabb leírást a budapesti tömegközlekedésről.

Tudom, mert van szerencsém ilyen környezetből származni, hogy van az értelmiségnek az a szintje, ahonnan lenézve már az ember azt mondja, hogy a seggszag, fingszag, tömegközlekedés fölösleges, hiszen éppúgy magyarul van az, hogy büdös van a buszon és még vulgáris sem volt az ember.

Ezzel nincs is gond, de ha alkotmányba iktatjuk a nyelvvédelmet, akkor előbb-utóbb megjelennek a csőszök, a cenzorok. Alighogy megszabadultunk a sanzonbizottságtól, a politikai láttamozástól, az öncenzúrától, felsejlik a 3T árnya a barlang falán. "Igényes és helyes fogalmazásmóddal" az ember nem mond olyat, hogy "Hunyadi a törököt a pékekre baszta" (vagy valami ilyesmi), amit a Belga (popzenei rapegyüttes, vö. Gengszter Zoltán popénekes) mondott. Holott ezrek egyáltalán csak innen tudják, hogy Hunyadi valóban nagyon kibaszott a törökökkel, és noha végül mégiscsak a törökök basztak ki Hunyadival (nem utolsó sorban a gaz Brankovics szerb despota töketlensége miatt) azért még most is emlegetik őt.

Most mindenki menjen le alfába, és képzelje el azt a pasast, akinek most nem jut eszembe a neve de újabban Grétsy prof. helyett szokott nyelvészkedni a tévében. Megvan? Na, akkor most mindenki képzelje el, amint a tanár úr azt mondja, hogy "kibaszottul", "segg", "szájbabaszott ribanc" , "okosított rokikártya". Ugye mindenki hallotta az affektálást, a hangsúlybeli elkülönülést nyelvünk mélyrétegeitől? Na, kedves barátaim, pont ezt az affektáló hangsúlyt igyekszik alkotmányba iktatni a Nemzet Jóképű Szimbóluma.

Van még valami. Kellemetlen dolog. Az a helyzet hogy édes anyanyelvünket általában piszok zsidók szokták szépen beszélni. Konrád György például. Vagy szerbek, akik végülis annyira nem rosszak, eltekintve persze attól, hogy úgy százévente kiirtjuk egymást odalent Bácskában. Borzasztó kínos, hogy aki a magyar nyelvet szereti, annak például (nyelvi szempontból) szeretnie kell Konrád Györgyöt. Vagy a szintén biboldó Kardos G. Györgyöt, mert a huszadik századi magyar regényről az Avram Bogatir, meg a Hová tűntek a katonák nélkül lehet beszélni, csak nem érdemes. Ezek a művek például "igényesen és helyesen" kerültek megfogalmazásra. (történt megfogalmazásuk, fogalmazódtak).

Valahogy nem érzem az alkotmánytervek e pontjában, hogy a fenti urakat (nem is beszélve arról a malőrről, hogy az első magyar irodalmi Nobelt szintén egy Nílus-parti székely kapta), mint a magyar kultúra követendő példáit állítaná a tanulni vágyó ifjúság elé. Azt érzem, hogy nagy lépést akarnak tenni az alkotmányozó atyák a nemzeti-nyárspolgári ízlés kőbe vésése felé.

Ez azért lenne nagy hiba, mert abban a csúnya régi rendszerben, amelynek emberideálja a zöldre festett, viaszosvászonnal letakart asztalról, piros pöttyös kőedény tányérból krumplilevest (de az krumplileves legyen ám!) bádogkanállal kanalazó kispolgár volt, na még ebben a rendszerben is megjelenhetett például Cseres Tibor, akinek műveiben húsz oldalanként kefélnek meg valakit, a fanszőrzet és a testnedvek naturalista leírása mellett. Igenám de úgy, hogy a "fasz" szó egyszer sincs leírva.

Nem szeretném, ha egyszer is, bárhonnan, a helyes és igényes fogalmazásmód jegyében a Szabolcska-kommandó kicenzúrázná a faszt. Mert bizony anyanyelv anyácska az már csak olyan hermafrodita, hogy pöcse is van neki. De ezt mégse írhatjuk az alkotmányba. Akkor meg inkább hagyjuk…