A jobb vajon mi?

A mai blogbejegyzésünkben a jobboldali, keresztény-konzervatív-nemzeti-ómagyar-mária-siralomvölgy eszemekör megalapozására teszünk kísérletet. A blogposzt szerzője panamajack kommentelőnk, aki más univerzumokban altoid néven kommentál. Panamajack az idegen kulturális hatások elleni tiltakozásul vette fel ezt a művésznevet. Rendkívül konzervatív fiatalember, sokáig úgy volt magyarul se tanul meg, nehogy az interkulturalizmus szele megérintse. A piarista óvoda, a bencés általános iskola és a jezsuita felsőiskolák elvégzése közben, 17 évesen vette nőül szeretett nejét, Elvirát. Nászajándékba kapa szüleitől a “Roger Scruton és a Hét Törpe, angolszász konzervatív aranyköpések” című kötetet, amely tudományos munkásságának alapja. Jelenleg a Szivarvég Intézet “Hárommiliárd, bizony dalolva ment” projektzjének alfőmérnöke. Fogadják tisztelettel:
“Ami az újat és az ismeretlent illeti, a tudatlan gyermek ártatlan rácsodálkozása hamar át kell hogy adja helyét a bölcs agg mindent értő megvetésének, mert különben a szertelen ifjúság céltalan tobzódása egyenes úton visz a könyörtelen halál jéghideg bizonyosságáig” – (Poros Géza, keresztény-konzervatív gondolkodó)

Mert milyen is az igazi konzervatív? Nem cselekszik soha semmit, ami Isten rendelése ellen való. Elvhű, és nem hajlandó letérni az Isten által kijelölt útról, még akkor sem, ha az amúgy hasznosabb és logikusabb cselekedetnek is tűnik. Ezért ülök például én is évek óta ebben a gödörben. Nem önszántamból kerültem ide, de Isten úgy látta jónak, hogy beleessek, így eszembe sem jut, hogy az Ő akaratának ellenszegülve kimásszak. Már egészen megszoktam itt, sőt meg is szerettem. Ez az otthonom. Az erre járók néha megkérdezik, nem lenne-e kedvem legalább megmosakodni néha, de nem. A kosz is Isten rendelése, nem lennék tisztán sem boldogabb. Viszont így meg büdös vagyok, mondják a talmiak. Na és? Az élet büdös, ez van. Még a szólás is így mondja: “a büdös életbe”. Márpedig a szólás az hagyomány, a hagyomány pedig szent. Az élet pedig csakis szentségből sarjadhat. Ezért jó dolog az is, hogy magam alá szarok, hiszen az maga a Szentség, a jó szántóvető az Anyaföldet gezdagítja. 

Értéknek vallom azt, ami elvont és megfoghatatlan. Ami anyagi és konkrét, az ócska földi hívság, méltatlan a keresztény ember figyelmére. Ráadásul alá van vetve mindenféle fizikai törvényeknek, így nem állíthatnék róla bármit, ami pillanatnyi érdekeimnek megfelel. A Haza érték, a Nemzet érték. A hazát és a nemzetet alkotó individuumok viszont ostoba fajankók, a fogyasztás orgiájába beleszédült ázalaglények. Még szerencse, hogy vagyunk mi, a kevesek, akik gondolkodunk helyettük, és irányt mutatunk nekik, lehetőleg kötelező érvénnyel. Én a gödröm fenekéről sokkal többet látok és értek, mint ti, akik mindenféle Erasmus-ösztöndíjakkal meg fapados légitársaságokkal csavarogjátok be ezt a fapados világot. Cselédek vagytok, lakájok az Igazság halotti torán, ahol a görbeorrú sírásók röhögve lakomáznak az elhúnyt még ki sem hűlt porhüvelye mellett.

A család érték. Az anyaság érték, a férfi és a nő kapcsolata érték – természetesen éteri dimenziókban gondolkodva, mindenféle gusztustalan testnedvek kizárásával. Az isteni rendelés egyértelmű: a nemiség egyetlen célja a gyermeknemzés. Minden más az onánia bűne, melynek zsoldja halál. A múltkor például láttam két nőt, akik egymás derekát átölelve sétáltak. A halál bűzhödt aurája áradt belőlük (Nina Ricci Special Summer Edition). Elképzeltem, mit művelhetnek ezek egymással otthon a négy fal között. Borzasztó! Azután elképzeltem még egyszer. Meg még egy kicsit… Felháborít, ahogy egyesek közszemlére teszik alantas vágyaikat, különösen, ha nem énvelem kapcsolatosak.

Egyszer majd rájöttök, hogy igazam volt. Apáink sírjaiból hófehér csontujjak böknek majd vádlón felétek, és régmúlt dicső korok érchangján kiált az égbe ítéletük: megmérettetek és könnyűnek találtattatok! Én akkor már talán sehol nem leszek. Jövedelmező közbeszerzések és állami fejlesztési pályázatok tisztes hasznából épített családi kriptámban pihenek majd, és az utókor ezeket a szavakat vési majd be az Emlékezés Könyvének aranyszegélyű lapjaira: nála volt az IGAZSÁG, a többi mind csak zengő érc és pengő cimbalom. Ámen.

.

59 hozzászólás

 1. stoppos — 2012-06-04 10:38 

Én csak remélni merem, hogy kötelező hittanoktatáson majd mindezt beleverik a gyerekek fejébe, hamár a szüleik egy része ilyen eltévelyedett, erkölcsi fertőben fetrengő szabadgondolkodó.

 2. gloriamundi — 2012-06-04 10:58 

Mindjárt a Demanda do Santo Graal (körépkori portugál lovagregény, a szűz Galahad főszereplésével) jutott eszembe, amely tele van gödörben ücsörgő, sőt, befalazott remetékkel és remetenőkkel. Azok komolyan gondolták. Nincs sok új a nap alatt, persze a fapadosokat kivéve 🙂

 3. panamajack — 2012-06-04 12:31 

A műélvezet teljességéhez javaslom elolvasni a mandineres eredetit:

http://mandiner.blog.hu/2012/06/01/a_nyaj_es_a_vando_aristo_mi_a_jobb_xxi

Ők is komolyan gondolják.

 4. escargot — 2012-06-04 13:51 

Ez mélyütés volt. Szinte aggasztó, hogy néhány kérdésben egyetértek vele.

 5. nadiposzi — 2012-06-04 12:40 

Kéretik megjelentetni a mandineren Mi a jobb? MCXII címmel is. Zseniális.
Persze éreztem rajta némi gunyoros, sőt ironikus felhangot, amit rendes, megállapodott konzervatívként nem veszek magamra. Különben sincs erre időm, most éppen Nyírő életművét kell tanulmányoznom, hisz a jó konzervatív is holtig tanul. (Remélem nem volt olyan grafomán mint Wass.)

 6. Tromb74 — 2012-06-04 13:32 

A kérdés, ami elsőre felmerült bennem, mit szólt Eszter Elvirához?
Egyébként kellemes tömjén illatú kis iromány, hozza a konzervatív giccs hangulatát is.

Ilyen Nyirő e-bookot nem tudsz linkelni, jobb felkészülni belőle.

 7. panamajack — 2012-06-04 13:39 

Eszter??? Nem keversz te engem össze vészmadárral?

 8. Tromb74 — 2012-06-04 13:52 

Úgy rémlik te is esztereztél, de talán csak átvitt értelemben.
Ez esetben elnézést kérek, a válóper költségeit természetesen állom.

 9. professzorpizka — 2012-06-04 14:02 

elég drágán dolgozom ám 😀

Amúgy meg szíveskedjenek az urak felvonulni a kacsás poszthoz is a plantsandbeasts.blog.hu ódalon!

 10. panamajack — 2012-06-04 15:22 

Amit Isten összekötött, ember ne válassza szét. Az igazán súlyos házastársi nézeteltérések egyetlen elfogadható megoldási módja a becsületgyilkosság.

 11. Tromb74 — 2012-06-04 14:06 

professzorpizka

Nyomban meg is nézem. Vészmadártól amúgy is elnézést kell kérnem egy félbemaradt, elnemküldött mail miatt.

 13. nadiposzi — 2012-06-04 14:22 

Kicsit off, ha már konzervatív irodalom, bátorkodom ajánlani Szentmihályi Szabó Péter a Látó és a Vak c. könyvét, II. Béláról.
Sz.Sz.P. eddig a Demokrata publicistájaként volt előttem ismeretes, de kiderült hogy az öreg harcos fiatalkorában teljesen vállalható történelmi regényeket is írt.

 14. pierredelacroix — 2012-06-04 15:08 

panamajack:
Bár nem tartozik a fenti bejegyzés témájához szorosan, szeretném megkérdezni tőled, hogy ismered-e Joel Feinberg: Társadalomfilozófia (Bp. Osiris, 1999. ford.: Krokovay Zsolt) című művét.
Ő az analitikus filozófia nagy alakja és liberális gondolkodó.
Azért hozom fel őt, mert ebben a művében felteszi azt a kérdést, hogy a konzervatív eszmék felől hogyan lehet elfogadni egy hagyomány – amely tényt a “józanul gondolkodó” (értsd: nem magyar – tényleg, azt is érdekes lenne megvitatni, hogy 2012-ben létezik-e Magyarországon valódi konzervatív gondolkodásmód) – megváltozását.
Itt Lord … (Neve nem jut sajnos az eszembe) szavait idézi, aki Angliában egy konzervatív politikus és elméletalkotó volt. A 70-es (?) években szóba került a homoszexuálisok egyenjogúsítása (azaz a büntetőtörvénykönyvből a szodómia törlése), amelyre a Lordok Háza is igent mondott. Ezt ő is támogatta, de más alapon, amint a törvényhez fűzött és később egy publicisztikában megjelentetett kommentárban ki is fejtett bővebben. Jelentős hatással volt a “nyugati” konzervatív gondolkodásra.
A Római Birodalom és a kereszténység témáját hozta fel: az igazi konzervatívoknak ugyanis gondot okoz, hogy miközben napjainkban Nyugat-Európában és az USA-ban jelentős szerepet játszik eszmevilágukban a kereszténység (bár ne felejtsük el, hogy pl.: Franciaországban jelentős áramlat a nem vallási alapon érvelő konzervativizmus – ezt nevezik napjainkban ott republikanizmusnak), de akkor és ott a Római Birodalom keresztényüldöző törekvéseit kellett volna támogatniuk.
Erre azt a logikus (bár nem humánus) választ adja, hogy igen, a valódi konzervatívoknak a római császárokat kellett volna támogatniuk, de csak addig, amíg a kereszténység nem vált államvallássá. A törvényeket ugyanis nem lehet addig megváltoztatni (tehát a konzervatív eszméket nem lehet a totalitarianizmus eszmékkel összemosni) ameddig be nem bizonyosodik, hogy a társadalom megváltozása miatt erre szükség van. Azaz a keresztény mártírok sorsa keltette együttérzés és az ellenük való fellépés sikertelensége bizonyítja, hogy a törvényeket meg kell változtatni. Nem előzheti meg azonban a törvényi változtatás a társadalmi változásokat (társadalom átalakíthatóságának elutasítása). Egészen addig a konzervatívoknak a régi törvények mellett kell kiállniuk, a jogállamiság védelme miatt. Miután azonban lezajlott pl.: a homoszexuálisok emancipációja, az igazi konzervatívoknak mostantól a nagy társadalmi egyetértéssel megszületett új jogszabályok jelentik az igazodási pontot. Azaz a később az ezek megváltoztatására irányuló törekvéseket az igazi konzervatívoknak el kell utasítania, és az ezekre törekvő erők ellen fel kell lépnie. Hiszen – akármilyen “régiségre” hivatkoznak ezek – az éppen aktuális hagyomány (homoszexuálisok) ellen lépnek fel, amelyet az elődök “vérrel és verejtékkel” (nem feltétlenül szó szerint) vívtak ki, és amely – akkor – nagy társadalmi támogatást élvezett.

 15. panamajack — 2012-06-04 15:18 

Érdekes eszmefuttatás, alapvetően teszik is, magam sem kedvelem a társadalommérnökösködést.

Nyilván ezért is érdekes, hogy a mai magyar “konzervatívok” lábbal kívánják tiporni az igen erős magyar szekuláris hagyományokat. Persze ez ugyanakkor egyfajta választ is ad a Pizka által felvetett kérdésre a “radikális ifjú konzervatív” koncepció belső ellentmondásaival kapcsolatban.

 16. pierredelacroix — 2012-06-04 15:29 

Ja és még valami, ami kimaradt:
Értelmezésnél tessék figyelembe venni, hogy olyan ember fogalmazta meg, aki hosszú ideje működő demokratikus jogállamban élt. Így számára természetes volt, hogy a társadalmat sokféle érdek- és értékalapon szerveződő csoport él, amelyek – viszonylag – békés módon is képesek változást elérni. Másrészt a korábbi évtizedekben nagy, és mélyreható társadalmi változások zajlottak le a nyugati világban. Mint például a 60′-as évektől a homoszexuálisok jogait védő mozgalmak és civil szervezetek.
Értelmezése szerint a konzervatívoknak akkor is a hagyományokat kell támogatnia, ha az éppen védendő hagyománnyal nem is ért éppen egyet (Természetesen ellenérzéseit – a szólásszabadságnak megfelelően – szabadon kifejtheti).
A változtatás ugyanis – ebben a nagy elődökre támaszkodik – ha nem áll mögötte a társadalmi támogatás, nagyobb kárral jár, mint haszonnal. A társadalom átalakulásának meg kell előznie a törvényi változtatásokat minden esetben. A fő cél az amónia és a véres konfliktusok (polgárháború, forradalom, gazdasági válság stb.) elkerülése.
Ezzel a gondolatmenettel egyet is érhetünk, ha például a Szovjetuniónak a “kommunista erkölcs” kialakítására tett kísérleteit és ezek kimenetelét nézzük, vagy hogy mennyi olyan törvényt hoztak a rendszerváltáskor és később a jogalkotók, amelyekkel a nyugati mintákat másolták akkor is, amikor ez sem a nemzetközi elvárással, sem a társadalom támogatásával nem találkoztak. Csoda, hogy nem úgy működtek – illetve nem az lett a következményük – amit a jogalkotó elképzelt, elvárt (pl.: a regionalizmus esetében)? Ami még ennél is rosszabb azonban az, hogy – néhány rossz jogszabály miatt – az embereknek és a választópolgároknak a demokratikus politikai intézményrendszerbe és választott képviselőibe vetett bizalma hamar erodálódott.

 17. pierredelacroix — 2012-06-04 15:33 

Na most mondja valaki, hogy a jelenlegi kormányzat (nemzetközi és magyar szakszóval, amelynek nincsen semmilyen negatív konnotációja, és minden kormányzatra alkalmazzák: rezsim) konzervatív! (a valódi konzervativizmus számára a legfőbb érték ugyanis a társadalmi nyugalom és béke)
Elnézést, hogy ilyen hosszan írtam, csak a Nemzetközi Politikai Eszmetörtének című kurzus egyik maradványa volt mindez.

 18. pierredelacroix — 2012-06-04 16:07 

Amúgy csak érdekességképpen az antiszemitizmussal kapcsolatos hozzászólásaink panamajackkel konzervatív (-liberális) alapon kritizálták a vele kapcsolatos nézeteket. Kifejezetten ilyen eleme volt a sok szőrözés azon, hogy mi az antiszemitizmus és mi nem az.
Illetve ilyen volt az előítéletek létezésének és jogosságának elfogadása, amelyek rímelnek a nagy konzervatív gondolkodó, Edmund Burke írásaira.

 19. miamai — 2012-06-04 15:23 

Létezik igazi kozervatív (keresztény, muszlim vagy hindu, esetleg zsidó; magyar vagy hottentotta, esetleg cseh, bolgár vagy japán), aki így gondolkodik? Ha igen, azonnal kilépek a klubból, mielőtt kötelező lesz!

 21. pierredelacroix — 2012-06-04 16:08 

Ööö, elnézést a figyelmeztetésért, de ezt feljebb már belinkelted.

 22. panamajack — 2012-06-04 16:30 

Tudom, csak gondolom miamai nem vette észre.

 23. miamai — 2012-06-04 21:04 

Igazad van, az előző kommentem előtt nem olvastam el a linkelt oldalt. Most viszont azt mondom, hogy a konzervatív nem (feltétlenül) egyenlő a jobboldalisággal. Legalábbis nem azzal, ami mögé manapság bújnak sokan, akiknek semmi közük sem a konzervativizmushoz, sem a kereszténységhez, de még a nemzeti érzéshez sem. A mai jobboldal, illetve ennek a leghangosabb szárnya és annak leghangosabb ellenzői valami olyasmin lovagolnak, aminek semmi köze a valósághoz és az igazi értékekhez.
Annó (nem mondom meg hány évtizeddel ezelőtt, de amikor még nem volt divat és hasznos sem ilyen dolgokról beszélgetni, még családon belül sem), nos akkoriban apám egyszer (és tényleg csak egyszer) elmagyarázta nekem a különböző fogalmakat, mint állam, kormány, nép, nemzet, ország, hit, vallás, patriotozmus, nacionalizmus, sovinizmus, többség, kisebbség stb. Innen tudom, hogy a konzervatív az azt jelenti, hogy érték őrző. Azaz konzervál valamit, ami értékes. Egy kicsit olyan, mint a lekvár (vagy a pálinka)

 24. pierredelacroix — 2012-06-04 16:53 

panamajack: Na, azért létezik radikális konzervativizmus is. Természetesen nem úgy, hogy létezik “radikális konzervatív” is. A fentebb kifejtett gondolatok alapján radikálissá akkor válik egy konzervatív, amikor nemcsak egyetért és támogatja a rezsimek törekvéseit a hagyomány védelmében, hanem ebben “tevékenyen” is részt vesz. Addig, amíg ezt a törvények lehetővé teszik (tehát az orosz feketszázas mozgalom minden volt, de konzervatív nem). Nem lehet hangsúlyozni eléggé, hogy csak olyan jogszabályok játszanak, amelyek a fent említett módon keletkeztek (azaz a hitleri, mussolini stb.-féle izék nem, sőt ellenük – a jogbiztonság védelme miatt – a konzervatívok fellépése elvi kötelesség. Illetve lenne csak az eszméből kifolyólag). A Római Birodalom példájánál maradva ennek egyik tipikus képviselője, hadd ne mondjam, archetípusa Ifjabb Plinius. A korabeli római törvények és jogszokások alapján járt el Bithüniában legátusként a keresztények ellen. Miközben kétség gyötörte, hogy jogosan jár-e el velük szemben, és nem gyűlöletből cselekedett (elutasította a velük szemben felmerült pletykákat). Legalábbis Leveleiben, amelyet a császárnak írt, így ábrázolta magát.
A kifejtett elvek alapján akkor Batthányi kivégzésén keresztül nézzük meg, hogy a kivégzők oldalán kiket tekinthetünk “radikális” konzervatívoknak:
Haynau, aki inkább kevésbé, mint többé, a korabeli jogszokásoknak (legalábbis az eljárások lefolyása indokolható volt a korabeli jogfelfogások alapján, még ha igazságos nem is volt. Ez utóbbi különben a konzervatív gondolkodásban – a társadalmi békével szemben – mindig kissé alárendelt szerepet játszik. Az igazi konzervatív ugyanis tisztában van azzal, hogy 1. Nincs egyféle igazság. 2. A legmegfelelőbb igazság, az, amit a társadalmak saját maguk hosszú évezredek alatt kialakítottak maguknak. 3. Az igazságos működést ezért nem lehet erőszakos módon kialakítani) megfelelően járt el. Amely mellesleg az – általa – törvényesnek és legitimnek elismert felettesétől származott (Itt kell hangsúlyozni, hogy a konzervatívok többsége ma már mind demokrata, és a 19. században is már többségben voltak. Haynaunál katonai tiszte játszott ebben szerepet: a katona felettese szabályos és hatályos utasítását köteles végrehajtania, amennyiben ez más törvényekbe nem ütközik).
Ellenben ,Johann Kempen von Fichtenstamm, aki 1849-1851-ig a csendőrség felügyelője volt, nem tekinthető konzervatívoknak. A megtorlásban ő is élen járt, de viselkedése a Batthányi-eset kapcsán nem támasztja alá, hogy konzervatívnak lehet-e tekinteni.
Mint közismert – remélem – Batthányit kötél helyett golyó által végezték ki. Az eset kapcsán Haynau később egy levelet küldött – az alárendelt személynek – hogy nem volt joga eziránt intézkednie.
Itt nem azon van a hangsúly – a legendákkal ellentétben – hogy melyik személy volt humánusabb vagy kegyetlenebb (Kempennek is vaj volt a füle mögött) – a levél nem is arról szólt – hanem hogy Kempen nem tartotta be az előírt szolgálati utat. “Kegyelmet” gyakorolni ugyanis csak Haynaunak volt joga ebben az esetben (amúgy a korabeli szabályozás miatt tényleg elsősorban neki). Mint személyes levelei is mutatják, Haynau nem volt kimondottan kegyetlen ember (amolyan vadállati értelemben, mint egy modern sorozatgyilkos, vagy előre megfontoltan, mint a 20. században mondjuk a nemzetiszocialisták, vagy a CSEKA), bár az elrettentésnek nagy szerepet szánt a “rendcsinálásban”, és személyes levelei is ezt mutatják. Amelyben részvételét – szemben a zárójelesekkel – bár nem nagyon foglalkozott velük, nem tagadta vagy kisebbítette később sem.
Nem csoda, elmebaj vagy pálfordulás az oka annak, hogy Haynau később Magyarországon vett birtokot és a magyar (ó)konzervatívokhoz csatlakozva a magyar függetlenség helyreállításáért küzdött. Egy konzervatív ember szemszögéből mindez teljesen érthető volt (a Magyar Királyságot a “régi jó szokások” szerint kell kormányozni, és változtatni csak lassan lehet).

 25. pierredelacroix — 2012-06-04 17:03 

Megjegyzés: Senki ne jöjjön most nekem azzal, hogy Haynau úgysem gyakorolt volna kegyelmet. Ezt – több, mint 160 évvel az események után – nem tudjuk mi már megítélni. A kortársak talán, de ne feledjük, hogy ezek egy része a “rendcsinálás” áldozatai és ezek szimpatizánsai (1848-49-es emigráció), illetve az ebben érdekeltek és az ő szimpatizánsai teszik ki a másik részét. Az ő visszaemlékezéseik pedig – több okból – meglehetősen torzak.
Amúgy a konzervativizmus egyik fő jellemzője éppen az, hogy az emberek cselekedetei (amelynek okaiban a különféle irányzatok eltérnek, Mo.-n sajnos mindig a legerősebb az elitista irányzatok voltak) nem jósolhatóak meg – teljes egészében és pontosan – előre. Így a társadalmak mozgása sem (bár trendeket és folyamatokat lehet kimutatni). Viszont így nem lehet tervezni, ezáltal a felülről irányított (a konzervativizmus tehát ab ovo nem elitista, szemben mondjuk a kommunizmussal-bolsevizmussal) vagy alulról kezdeményezett változások hatásait nem lehet előre kimutatni. Ezekkel óvatosan kell bánni.

 26. panamajack — 2012-06-04 17:23 

Köszönöm ezt a nagyon jól összeszedett kis tanulmányt. Ezek után már biztos vagyok benne (na jó, eddig is az voltam), hogy liberál-konzervatív meggyőződésű vagyok (annyiban más a klasszikus konzervatívnál, hogy erősebben hisz abban, hogy az emberek nagyrészt tudják maguktól is, mi nekik a jó)

Persze itt visszakanyarodunk a poszt által eredetileg feltenni szándékozott kérdéshez: mi a fészkes lópikulának nevezzük azokat, akik ma nálunk kisajátítják a “jobboldali” és “konzervatív” cimkéket?!

 27. pierredelacroix — 2012-06-04 21:13 

Ajánlom elolvasásra Török Gábor legújabb bejegyzését, amely szintén tartogat az eszmeiséget – a liberalizmussal kapcsolatban – fontos megállapításokat:
http://torokgaborelemez.blog.hu/2012/06/04/458_gerbeaud_liberalizmus

 28. Tromb74 — 2012-06-04 17:35 

Ez bezony szép írás, kicsit kibővítve szívesen olvasnám posztként is. Akár a mandineren is elférne.
Köszönet érte, okulásomat szolgálta.

 29. pierredelacroix — 2012-06-04 22:00 

panamajack:”mi a fészkes lópikulának nevezzük azokat, akik ma nálunk kisajátítják a “jobboldali” és “konzervatív” cimkéket?!”
Nehéz kérdés. Eszméket talán lehet kategorizálni így – bár azért az előző bejegyzéseimből is látszik, hogy éles határvonalakat egymáshoz képest nem lehet húzni (beszélhetünk konzervatív liberalizmusról, keresztény konzervativizmusról, sőt szociáldemokrata konzervativizmusról stb. DE: konzervatív kommunista, konzervatív nemzetiszocialista stb. teljesen mást jelent és semmi közük a valódi konzervativizmushoz, pusztán azt jelenti, hogy az eszmék megvalósításában semmilyen változtatást nem tűr meg).
Kérdéses, hogy pártok esetében kell-e ragaszkodnunk a világos eszmeiséghez. Ugyanis a legtöbb párt több társadalmi csoportból áll össze, főleg ha elég nagy a támogatása (közép felé konvergál a társadalom többsége). Egy eszmei alapon álló pártokat csak a szélek felé közeledve találhatnánk, de ezeket adott esetben mindig csak kis támogatás jellemzi (Magyarországon egyedül talán – igen nehéz ugyanis minden párt esetében, ha van egy kis eszük, legyen az bármilyen “demokratikus” is, erre forrást találni – az MKP tekinthető ilyennek). Nem is lenne túl jó ötlet, ha ezt a választók vagy a jogszabályok kikényszerítenék (azért inkább az eszméket igazítsák a világhoz, mint fordítva, ezzel talán egyetérhetünk).
Erre a weimari köztársaság a legjobb példa. Alkotmányban garantált joga volt minden egyes Reichstag képviselőnek, hogy önmagában egyedül pártot alakíthasson például, vagy eltűrték a “párthadseregek” működését. Ez nem azt jelenti, mint a mai magyar publicisztikában használni – tii. a pártok mindennapi működéséért felelős személyeket, azaz a pártbürokráciát, amely megint nem azt jelenti, amit 90′ előtt értettek alatta – szokták, hanem ténylegesen “harcoló” alakulatokat: SA, SS, Stahlhelm, a Roter Frontkämpferbund, de még a liberálisoknak és a konzervatívoknak is megvoltak a maguk hasonló szervezetei. Amelyeknek amúgy fényévnyi távolságban vannak a mai magyar hasonló szervezetektől minden tekintetben. Megjegyzem ezeket a túlságosan liberális intézkedéseket pont azért hozták, hogy elkerüljék az 1917 előtti korszak restaurációját. Más kérdés, hogy mindez hogyan vezettek el ezek az intézkedések végül Hitler hatalomra jutásához. Megjegyzem, hogy mindez azért nem pusztán a szabályoknak köszönhető, kellettek hozzá a korabeli német és nemzetközi környezet sok tényezője is. No, de ezek már nem ide tartoznak.
Másrészt azért ne felejtsük, hogy sok intézkedést – már csak magának a fajtájából és a körülményekből kifolyólag – nehezen lehet egy eszmébe besorolni: az iskolák állami és egyházi kézbe adása például tipikusan ilyen. Az egész dolog rákfenéje az 1945 után lezajlott (bár már a háború alatt voltak rá törekvések !!!) államosításoknak köszönhető. A proletárdiktatúra rendszerének – kezdetektől fogva és alapvetően – sok hiányossága volt ezen a téren is, ezért nem csoda, hogy 1990 után a honatyák az önkormányzatok kezébe adták ezek működtetését, amelyben az angolszász országok, különösen az USA példája motiválta őket. Ehhez azonban kezdetektől eléggé kevés anyagi forrást biztosított, illetve a különböző önkormányzatok lehetőségei is eléggé változóak voltak. Lényegében méret nélkül nem differenciált: azaz nem úgy szervezte meg a jogalkotó, mint egy közszolgáltatást. A fő cél nem az egyenlő hozzáférés volt. Így állandó vita volt a fejkvótákkal kapcsolatban, hogy melyik település kapja azokat: a település, ahol az iskola van, vagy ahol a diákok laknak. (Budapestiek számára talán ennél is jobb példa a vonzáskörzetek és a főváros közötti vita, hogy a közszolgáltatások kiadásaiból és bevételeiből ki és milyen mértékben részesedjen.). 1990 után jelentős demográfiai változások is lezajlottak, amelyhez az iskolarendszer nem, vagy alig alkalmazkodott. Mindeközben az állam folyamatosan vonta el a forrásokat az iskoláktól.
Senki sem tette fel azonban a kérdést, hogy logikus-e, hogy az állam vagy az önkormányzatok legyenek-e ezeknek a fenntartója, vagy mondjuk elég, ha az egyenletes képzési színvonalat, és a hozzáférést biztosítja. Mint például Németországban vagy a II. világháború előtt Magyarországon (az akkori rendszer hibáit természetesen nem lehet tagadni). Az állami kézbe vétel – mivel a mai Magyarországon (sajnos!, de ebben azért főleg nem a jelenlegi rezsim a legsárosabb) ő az egyetlen, amelynek ehhez jelentős anyagi forrásai vannak – az önkormányzatok eladósodása miatt szükséges lépés volt. DE ennek semmilyen eszmei alapja nincs, csak a költségvetési racionalitás vitte rá a kormányt (elég vontatottan is halad egyébként, ha kellett volna nekik, előbb is megteszik ezt a lépést). Mivel az iskolák bezárása – természetesen – jelentős társadalmi ellenállást vált ki – még ha ennek racionális okai is lennének – ezért favorizálják az egyházi és – ne felejtsük el – alapítványi kezelésbe adást. Ez utóbbi a II. vh. előtt az “uralkodó” forma volt, de a mai magyar állampolgárok gazdasági helyzete (nem éppen a gazdasági teherképesség miatt, hanem mert még mindig nincsen akkora társadalmi olló, mint Romániában mondjuk, tehát nincs olyan gazdasági erő az egyes állampolgárok mögött), amely ezt nagy számban meg tudná valósítani. Illetve hiányzik ehhez a megfelelő nagyságú civil aktivitás is. Az állam tehát lényegében “menekül” a – nagy költségekkel járó – iskolafenntartásból.

 30. pierredelacroix — 2012-06-04 22:12 

Vajon konzervatív követelés-e az iskoláknak az állami kézbe vétele? Nem, egyértelműen nem (maximum konzervatív párti szakpolitikai program lehet). Kérdéses, hogy a köznevelésben való részvétel tényleg az egyházak feladatának kell-e lennie, szemben vagy mellette mondjuk a hitbeli tevékenységgel. II. József például betiltott országaiban minden szerzetesrendet, amely nem végez karitatív vagy oktatási tevékenységet, mégsem neveznénk konzervatív személynek.
A konzervativizmus lényegében egyfajta kommunikációs technika, amelyek segítségével az embereket sikerül jobban meggyőzni (a politika a meggyőzés művészete ugyebár) arról, hogy az állam kivonul az oktatás finanszírozásából. Végül is jobban hangzik, és az emberek jobban elfogadják, ha nem azt mondjuk nekik, hogy: “Nincs pííínz. Oldjátok meg magatok:” Lehetne akár szocialista vagy liberális alapon is érvelni mellette, ugyanolyan meggyőzően. Az – elavult – rendszer fenntartása ugyanis egyre többe kerül, de minden (valódi) reformja érdekeket, még hozzá súlyos érdekeket fog sérteni.

 31. medvedr — 2012-06-04 22:15 

Itt mindenki nagyon okos, remélem most hogy regisztráltam ide, én is el tudom ezt magamról terjeszteni. Egy gyönyörű mondat ragadott meg a hsz.-ok közepette olvastam volt: “Amúgy a konzervativizmus egyik fő jellemzője éppen az, hogy az emberek cselekedetei (amelynek okaiban a különféle irányzatok eltérnek, Mo.-n sajnos mindig a legerősebb az elitista irányzatok voltak) nem jósolhatóak meg – teljes egészében és pontosan – előre.” csak annyit szeretnék hozzáfűzni hogy ez a viselkedés mint olyan- és érthetjük ezt etológiai értelemben is – egyik fő jellemzője ez, habár a mintázatok ismétlődnek és ezekből érdekes szabályszerűségeket is alkothatunk.

 32. pierredelacroix — 2012-06-04 22:54 

Ééés éppen ez az oka a szembenállásnak. A gyökrei amúgy a felvilágosodásig nyúlnak vissza: a – főleg – francia filozófusokig nyúlnak vissza, akik a társadalom tervszerű megváltoztatásának lehetőségét hangoztatták (ebben egyébként a korban kialakuló modern állam megjelenése motiválta őket). Szemben állt velük – a francia forradalom eseményeiben csalódva – Edmund Burke, a konzervativizmus atyja.
A valós törésvonal nem a konzervativizmus és a liberalizmus, szocializmus, feminizmus között áll fent, hanem a konzervativizmus és a radikalizmusok között. Konzervatív ember nem lehet forradalmár. Az már érdekes kérdés, hogy abban az esetben, ahol a forradalmak a nemzeti (amúgy jelentős részben megkonstruált) hagyomány részei, mint Magyarországon és Lengyelországban, az ezekhez való viszonyulás a helyi konzervatív gondolkodók nagy feladatai közé tartozik. A mai Lengyelországban például sikeresen egyeztették egymással ezeket, míg Magyarországon még ilyenre nem került sor – lényegében a konzervatív gondolatok iránti érdeklődés hiányában. Pedig a liberális szocializmus (amely lényegében azt jelenti, hogy a szocialista típusú hatalomra jutás után az új államot liberális alapon – is – meg kell szervezni: kistulajdon védelme, jogállamiság, ne az állam legyen tulajdonos stb.) esetében ez az ország két nagy és autonóm személyiséget is adott, habár támogatása soha nem volt meg az országban. Jászi Oszkárra (Dunai és Európai Egyesült Államok, vagy a kéziratban maradt művei, amely a Századvég Füzetekben jelent meg 1989-ben A kommunizmus kilátástalansága és a szocializmus reformációja címeken) és Bibó Istvánra (Az európai társadalomfejlődés értelme, szintén kézirat, 1971-72, http://mek.oszk.hu/02000/02043/html/430.html) gondolok elsősorban.

 33. csapos — 2012-06-04 22:23 

Tiboru! Professzorpizka büntiben van? Ezt a posztot miért nem lehet értékelni?
De nem ússza meg. Professzorpizka, írjál be magadnak egy 5-t, és mutassad meg Tiborunak! 🙂

 34. pierredelacroix — 2012-06-04 22:31 

A “jobboldali” címkéhez: Még ha egyetlen pártot sem lehet tisztán konzervatívoknak nevezni (vagy akármilyen másnak), az úgynevezett niche-pártok kivételével, jobboldalinak vagy baloldalinak (háromosztatú térben: bal-jobb-közép felosztás is lehetséges) annál inkább. A természettudományokból vett hasonlatoknál maradva olyanok ezek, mint a nagy “országok” (prokarióták, növények, állatok stb.) Sokféle “faj” (pártok, választási csoportok) tartoznak egy-egy ilyenbe, amelyek összetétele és aránya országonként (“kontinensek”) – a politikai kultúra, választási rendszer stb. következtében – más és más lehet (bár egyes országok esetében lehetnek hasonlóságok, ezek lehetnek pusztán a “párhuzamos fejlődés” következményei is). A “szélek” (amely a centrumot jelenti) felé haladva az éles különbségek egyre tompulnak, még ha ezek el sem tűnnek. (Ez nagyon fontos politológiailag és politikailag, mert jelzi a koalíció-kötések – elvi – lehetőségét is. A közép felé haladva nő az esélye, hogy egymással – az eszmei közelség miatt – koalíciót kössenek a pártok. Az MSZP és a FIDESZ között például elképzelhető egy ilyen szövetség, ha nehezen is, de mondjuk a Jobbik és az MKP között már nem.)
A közvéleménykutatók – nemcsak Magyarországon – például kimutatták, hogy az egyes választópolgárok – legyen bármilyen politikai erő támogatója, illetve a politikai műveltsége – a jobb-bal sémában (vagy a háromosztatú skálában, ahol ez volt a jellemző) a saját támogatottját pontosan el tudja helyezni, illetve a többi erőt is, hogy ez a sajátjától balra vagy jobbra helyezkedik-e az erőtérben. Még ha a pontos eszmei besorolás esetében gondban is volt. Olyan esetben is képes volt erre a választópolgár illetve ebben gondolkodott, ha az általa támogatott szervezet kommunikációjában az ezen való felülemelkedést hangoztatta (pl.: tipikusan a zöldpártok ilyenek).

 35. pierredelacroix — 2012-06-05 18:13 

miamai: “Innen tudom, hogy a konzervatív az azt jelenti, hogy érték őrző. Azaz konzervál valamit, ami értékes.”
Azért ez – bár minden tiszteletem édesapádé – nem teljesen igaz. MINDEN – politikai – ideológia is egyben értékmegőrző. Enélkül nem is létezhet. Az ideológiák kialakulása és feladata éppen az, hogy – értékalapú – orientációt adjanak a politikai közösség (a választópolgárok) különböző – érdekek alapján szerveződő – csoportjainak. Ennek hiányában nemcsak pártokról, hanem politizálásról sem beszélhetünk. Maximum egy üzleti társulásról – bár a marketintgtanácsadók szerint működőképesebb és profitálisabb, ha azért az érdekek mellett valamilyen plussz értéket is fel tudnak mutatni (lásd: Masslow-piramis) – lehet ekkor beszélni. Ennek folyományaként – és mivel nincsen, nem volt és soha nem lesz homogén társadalom – nem létezhet szakértői kormány (ha valaki ilyet követel, menekülj, fuss, mert nincs ennél rosszabb rendszer, lásd lejjebb) sem: a politika mindig a vitatkozás művészete volt és marad. A különféle szakpolitikák csak a kormányzat politikai értékeinek (és érdekeinek) megvalósítására valók. (Most nem fejtem ki, de attól a politikus is menekülj, aki azt mondja, hogy nem szereti a hatalmat, csak azért vállalja, hogy neked jó legyen. Szent lehet egy ilyen ember, de vagy csapnivaló politikus lesz, vagy hazudik, vagy mindkettő. Erre mondják, hogy aki nem szereti a kolbászt, ne menjen hentesnek.) Magyarországon a népszerűségét a rendszerváltás körüli eseményeknek köszönheti, amikor a Németh-kormány rövid ideig így próbált működni: az előző rendszer mögötti ideológia már elvesztette a támogatását, de még az új nem alakult ki, így a legitimitás valamiféle megtartását akarták ezzel biztosítani. Bár azért ismerjük be, hogy van valamilyen visszataszító és l’art pour l’art abban, hogy csak azért képesek ők kormányozni, mert éppen ők ülnek a bársonyszékben.
Igazából ennek az érvelésnek az őstípusa Platón: Állam című könyve, amely a filozófusok államáról szól. Minden modern radikalizmusnak, sőt a totális eszméknek (akár a bonapartizmusról, nemzetiszocializmusról, kommunizmusról, terrorista anarchizmusról vagy modern fundamentalista ideológiákról – még egyszer: fundamentalizmus NEM konzervativizmus – az ebben a könyvben lefektetett dolgok az alapjai. Míg a többi ideológia (konzervativizmus, liberalizmus, szociáldemokrácia, abszolút és alkotmányos monarchia, stb.) Arisztotelész Politika című könyvéből eredeztethető. Ha a kereszténység mást nem is adott a világnak, azért minden tisztelet az övéké, hogy évszázadokon keresztül az iskolások fejébe verték – a korabeli viszonyokra átértelmezve – eme műveket is.
Amúgy nem te vagy az egyetlen, akinek a konzervativizmusról az értékek őrzése jut az eszébe. Ahogy fent meg lett állapítva, minden ideológiának megvannak a maga értékei. Más kérdés, hogy ezeknek az egymáshoz viszonyított arányai mások és mások. Hosszú idő után az ideológiák a 18. század végén kezdtek megjelenni. Lényegében mindegyik ideológia értékei elhelyezhetők a francia forradalom jelszavai mentén: Szabadság! Egyenlőség! Testvériség! (ez utóbbit már nehezen tudjuk ma értelmezni, ezért nyugodtan felváltható a rend fogalmával). Ezek értelmezése és különösképpen a megvalósítás módjában mutatkoznak a nagy eltérések. Ráadásul korról-korra is változik akár egy ideológián belül: a 19. század végi liberalizmus teljesen más volt, mint napjainkban. Ez igaz a konzervativizmusra is, és ha egy ideológus sokáig él, akkor műveiben is tükröződnek ezek a változások.
Ééés ezért fontos a filozófia tudománya, amely – többek között – éppen ezzel foglalkozik.

 36. professzorpizka — 2012-06-05 20:09 

Mily szép és magasröptű eszmefuttatások. A filozófia, mint tudjuk a balneológiával és a bálnákkal együtt üldözendő tévtan. Platón rakodó volt.
Mi itten savanyúsörországban azzal is küzdünk, hogy nincs aki konzervatív legyen. Hörcher (amelyik néha a Heti Válaszba szokott írogatni, amúgy olvasott okos ember) mondta, hogy demográfiailag nálunk a konzervatív párt a Maszop.
1990-ben egy csomó álmaiba belekocsonyásodott, 35 évnyi lélegzet-visszatartásból vagy épp kollaborációból visszatérő alak volt a magyar konzervativizmus, de ők a konzervativizmust összetévesztették a nosztalgiával. A “dolgok megszokott módon jól csinálása” ami a konzervatív politika konyha-definíciója lehetne, az MSZP-nél volt. Ott lezajlott egy generációváltás, 2006-ra végképp győzött az a KISZ-generáció, akiknek a másik fele már Fidesz néven addig lehúzott egy kormányzati ciklust. Ma egyszerűen nincsen savanyúsörországban régi jól csinált dolog. Most születnek a konzervatívok és konzervativizmusunk (mert én bizony virtigli konzervatívnak gondolom magam) véres vajúdással jön világra. A zászlóra ez lesz írva “Bassza meg én inkább kifizetem, csak csinálja már meg valaki”. Az első konzervatív párt a mostani harmincas generáció pártja lesz húsz év múlva. És az első igazi liberálisok a gyerekeink lesznek.

 37. escargot — 2012-06-06 12:24 

Akkor ebben a dimenzióban is igaz, hogy még 50 év kell ahhoz, hogy ez egy normális ország legyen. Ha sikerül jó irányba fordulnunk. Sikerül?

 38. panamajack — 2012-06-06 17:03 

Szerintem Magyarország akkor fog jó irányba fordulni, ha már minden egyéb lehetőséget kimerített. Szerintem odáig még van minimum 2 kormányzati ciklus hátra.

 39. escargot — 2012-06-06 18:25 

Optimista vagy. Igaz, kétszer négy évnél több mélyebbre ásást én sem tudok elképzelni, de 6-8 éve sem tudtam, csak ezek kreatívok.

 40. panamajack — 2012-06-06 07:40 

Ámen.

 41. pierredelacroix — 2012-06-07 18:26 

professzorpizka: “Most születnek a konzervatívok és konzervativizmusunk.” Nana, a becsületes konzervatív megvárja előbb, amíg más böcsületes politikai irányzatok is fellépnek, hogy velük vitatkozva/szemben (ízlés szerint) vagy az általuk kialakított “értékek” (a konzervativizmust értékérmegőrző ideológiaként való bemutatásról lásd a véleményemet feljebb) védelmezőjeként léphessen fel. Éppen emiatt mindig is fáziskésés jellemzi a konzervativizmus kialakulását (ellenben tételes megfogalmazására – Burke jóvoltából – előbb került sor, mint a liberalizmusra, de a liberális eszmékre válaszolva).
Magyarországon a fő kérdés az, hogy mi lesz az a másik ideológia, amely mellett/szemben a konzervativizmus ki tud alakulni: az európai példák alapján ez vagy a liberalizmus vagy – és ez a valószínűbb – valamilyen szociáldemokrata ihletésű ideológia lesz. A kontinentális (és angolszász – az USA-nál speciális a helyzet, de mást is értenek liberalizmus alatt – FIGYELEM: nem összekeverni a libertarianizmussal) pártrendszerekben az I. és II. vh. után a korábban nagy hagyományokkal rendelkező liberális pártok elvesztették korábbi befolyásukat (koalíciós partnerként azért egyes országokban továbbra is fontos szerepet játszanak). Eddigre a legtöbb országban ugyanis megvalósultak követeléseik többsége: a jogegyenlőség (ami jog előtti, és nem társadalmi egyenlőséget jelent: rendi privilégiumok eltörlése, jogilag ! egyenlő választójog). A háború után kialakult jóléti államokat sem az ezek mentén kialakult törésvonalak határozzák meg.
Magyarország 1990 után is így működik (nincsen jogilag kiemelt született nemesség stb.) – mindmáig – inkább a társadalmi rész okozza a torzulásokat a rendszerben. 2006-2008-ig ez is elsősorban csak mikroszinteken valósult meg, országosan kevésbé mutatkoztak ennek jelei: önkormányzatok finanszírozása, a budapesti szegények “kiköltözése” a tanyákra, a lakásmaffia (kb. 2005-ig a mindennapok része volt), a devizahitelesek nagy száma (bármennyire is fáj, mindezek a magyar demokratikus rendszer “szülési” fájdalmai) stb. Ezt csak az – adott területtel foglalkozó szakértők – ismerték fel. A magyar kormányzat amúgy – szerintem kissé egyoldalú és káros módon – mindvégig csak a makroszintű költségvetéssel törődik (túlértékelve ezáltal mindmáig a közgazdászok, de különösen a pénzügyi végzettségek és szempontok szerepét) “konfliktuskonténerekbe” (ezt a fogalmat Ágh Attila vezette be: http://www.poltudszemle.hu/szamok/2011_1szam/agh.pdf) száműzve a legtöbb problémát. Ezeket – a kényszerítő körülmények miatt – 2010 elejétől kezdik felnyitni, miközben lassan kezdenek felrobbanni, illetve amikor a gazdasági válság hatásaival is meg kell küzdeni.
Azt szokták mondani a kutatók és a tranzitológiai irodalom, hogy politikai rendszerváltáshoz elég 1 év, a gazdaságihoz 10, a demokratikus politikai kultúra kialakulásához minimum 30 év ( – majdnem egy generációnyi idő) kell. Más kérdés, hogy Magyarországon ezt az átmenetet súlyosbítja véleményem szerint az, ami a 90′-es években és napjainkban a legnagyobb erénye volt a rendszerváltásnak: annak békés, megegyezéses jellege. Ennek jele, hogy mindeddig – bár 2006-ig egyetlen politikai erő sem tudott újra választásokat nyerni, “duplázni” – Magyarország a “béke és kiszámíthatóság szigete” volt a külföld szemében a 90′-es években, különösen a déli határainkkal szomszédos területekkel összehasonlítva. Napjainkban pedig a FIDESZ kétharmados kormányzata – annak ellenére, hogy egyes lépései megkérdőjelezhetőek – ismét a ” társadalmi béke szigetévé” tették Magyarországot (különösen korábban Írországgal, Portugáliával, Olaszországgal, most: Spanyolországgal, de különösen Görögországgal összehasonlítva: mondjuk mindezekkel az államokkal szemben tudni kell, hogy mindmáig él egyfajta lekezelő szemlélet: a spanyol tüntetések – mindkét oldal általi – ábrázolásánál a magyar és külföldi médiában él a “fekete legenda”. http://doktori.bibl.u-szeged.hu/1452/1/Ph.D__Farkas_P%C3%A1lma.pdf).
Mindeközben egyrészt a békés átmenet miatt nem valósult meg az érzelmi azonosulás az új, demokratikus rendszerrel, ami – tegyük hozzá – a modern patriotizmus alapja. A dánok azért büszkék Dániára, mert bizonyos szélességű szociális jogokat biztosít az állam a számukra és demokratikus alkotmányukra, nem azért mert ők dánok (Figaro szavaival: “vették a fáradtságot, hogy megszülessenek”). Ennek kialakulása és megfogalmazása egyébként az 50′-es évek NSZK-jának köszönhető (és az NDK-val, Szovjetunióval szemben alakult ki).
A mostani kormány – a problémák megoldására tett kísérletek mellett (amik természetesen fájdalmasak, egyes kérdésekben lehetetlenek, másokat nem nekik kell megoldaniuk stb.) – ennek a kialakítására törekszik (a vicces “fülkeforradalommal” és a “középosztály” állandó hangsúlyozásával: a publicisztikák mindig kifelejtik, hogy mindez együtt jár egy szegény alsóosztály és egy gazdag felsőosztály kialakulásával). Mindezt meglehetősen magas fokú elitizmussal teszi (Na ja, ha mindezt sikerül megtenniük és nem buknak bele, akkor kb. 50 év múlva bérelt helyük lesz a történelemkönyvekben ha nem is Szent István és IV. Béla mellett, de a 19. századi reformkori politikusok mellett, ha meg a másik valósul meg, akkor is, de ne adja az ég. Érdekes tanulmányozni a reformkori politikusok vagyonosodását – a bukottakat és a sikeresekét is – élvezetes és tanulságos olvasmány.). Ami gond, hogy – részben emiatt a felfogás miatt is (történelmet csinálni bizonyos fokú elitista tudat nélkül nem lehet, lásd: francia gloire stb.)
A fő kihívásokat – az említettek mellett – két dolog okozza. Egyrészt a kétharmad minden egyes modern, demokratikus párt esetében “túlnyerés”. A párszervezet ugyanis – a monolitikus állampártok kivételével – méretében nem igazodik – és pénzügyi okokból nem is igazodhat – ekkora nyereséghez. Ennek két következménye lesz: sok olyan ember kerül hirtelen fontos pozícióba, akik éppen nem alkalmasak az adott politikai feladat ellátásra, de a pártmunkában eddig feladataikat ellátták (lásd a

 42. pierredelacroix — 2012-06-07 19:19 

az alkalmatlan nyilatkozóra az ominózus, “hány forintból lehet megélni-ma?” mesét vagy előző köztársasági elnökünk esetét). Más esetben az történik, hogy más területekről kell átirányítani a tehetséges párttagokat, amelyeknél ezért hamarosan megérzik a szakszerű igazgatás hiányát (és amelyet az ellenzék – ha van esze, Magyarországon kevés kivétellel nincs, ennek is több oka van – gyorsan és kíméletlenül kihasznál). Ezeket az akadályokat csak egy erős, központi irányítású (nem feltétlenül egy személy) párt tud átvészelni. Ennek következtében azonban fennáll a veszélye, hogy a nyertes párt vezetői elbízzák magukat, és a társadalom – akár hallgatólagos – beleegyezése nélkül hajt végre egyes égető reformokat. Ez azonban veszélyezteti a reformok tartósságát és elfogadását. Hangsúlyoznám azonban, hogy gazdasági válság esetén – bár a társadalom nagy része és egyes politikusok sem értenek ezzel egyet – a mainstream által kínált megoldások sem támogatják a társadalom beleszólását az – őket eléggé súlybavágóan érintő – változtatások végrehajtásában (sőt ezek következményeit – különösen a nemzetközi piacok – el is utasítják). De ennek következtében a gazdasági – és pénzügyi – válság hívószavával sok mást is megléphet a politikai elit (a másik ilyen varázsszó a terrorizmus elleni harc).
A másik egy speciális – Kelet- és Közép-Európa posztszovjet államaira, de különösen Magyarországon erős – probléma: a szovjet rendszer több volt, mint egy egyszerű diktatúra (éppen ezért a főleg a dél-amerikai és dél-európai politikai átmenetek során kidolgozott megoldások és tudományos értelmezések nem biztos, hogy itt is működnek: a demokratikus kultúra kialakulására fentebb megadott – bár Magyarországon is voltak előzményei – évszám akár évtizedekkel is eltérhet), mivel nemcsak a politika összes alrendszerére terjedt ki, hanem a társadalom minden szférájára. Mindemellett – jobban, mint a többi hasonló sorsú országban – az idő előre haladtával egyre kevésbé követelték meg a felelős posztokon dolgozóktól az ideológiai azonosulást. FIGYELEM: ideológiai azonosulásról beszélek, nem a politikairól. A nómenklatúra így egyre inkább egy professzionalizálódott működtetővéjé vált a rendszernek (éppen emiatt tudta átmenteni befolyását az üzleti életbe). Itt nem a szakmai tudásról van szó, hanem arról, hogy az – egyre szűkebb – politikai vezetés utasításait hogyan lehet minél gyorsabban végrehajtani.
A rendszerváltás során az ellenzék a kommunizmus ideológiájának üzent “hadat”, miközben az előző mentalitás (és ennek ideológusai) megmaradtak. (Ennek oka az volt többek között, hogy a magyar társadalom – a Rákosi- és a korai Kádár-korszak ismeretében okkal – a 60′-as, 70′-es éveket mindmáig a 20. század “legjobb” részének tartja). Ezt a réteget eléggé nagy “kaméleoni” képesség jellemzi, amely több szinten is megmutatkozott a magyar intézményrendszerek működtetésében (szerintem mindegyikünknek voltak ilyen tapasztalatai), illetve később – mint párttagok és kezdetben másodvonalbeli politikusok – feltűntek nemcsak az állampárt utódjainál. Igaz, hogy a nyugati politikai rendszerekben – a “keresztény gyökerek” miatt – rendszerváltások esetén fontosak a Saulusokból lett Paulusok, de a posztszovjet országokban – ismétlem a mentalitás miatt – ezek nagy száma miatt ezek “őszintesége” kétséges. A “kamélonozás” az előző rendszerben különben napi túlélési technika volt (de Magyarországon könnyebb volt az azonosulás ennek valós és propagandisztikus “eredményei” miatt). Egy részük különben – “nagy utat” megtéve – radikális pártoknál kötöttek ki. (Ha cinikus akarnék lenni, azt mondanám, hogy mentalitásban ettől leginkább az MKP tér el). Egyesek, éles fordulattal – korábbi “bűnüket” jóvátéve – a pártok radikális szárnyainál, illetve a pártrendszer széleinél kötött ki. Ami – a közhiedelemmel ellentétben – nem is feltétlenül jelentett nagy önfeladást (Az előző rendszerben is létezett, de tagadták, antiszemitizmus, cigánygyűlölet, de – nem is tagadva – egyes nacionalista és soviniszta nézetek, amelyeket a “kommunizmus” és “internacionalizmus” mázával leöntöttek) Sőt úgy tűnik, hogy – a magyar hagyományok marginális és legvisszataszítóbb jelenségeit felelevenítve – ez a gondolkodásmód képes “újratermelni” önmagát. Mindeközben nagy fokú “érzéketlenség” jellemzi ezt a mentalitást az ideológiák iránt (a kommunizmus “tudományos” ideológiaként határozta meg magát, ez azt jelentette, hogy bár a társadalom minden részét áthatotta, ezt az abban részt vevők nem biztos, hogy ideológiaként határozták meg: Lenin mondta, hogy a polgárháború után nem forradalmárokra, hanem hithű bürokratákra lesz szükség).
Orbán Viktor arra törekszik, hogy a rendszerváltás “lezárásaként” ezt a mentalitást is megváltoztassa, amelynek ez- természetesen – nem tetszik, és száma, befolyása, illetve tulajdonságai miatt eddig “hatékonyan” ellenállt ezeknek a kísérleteknek. (A blogbejegyzésben leírt felfogás is inkább megfelel egy ilyen “kommunista” mentalitásnak, csak jó helyre kell behelyezni a fogalmakat). Ha a jelenlegi kormány kísérlete – amelynek legtöbb hibáját és buktatóit fentebb leírtam – elbukik, még legalább két parlamenti ciklusig nem kezdődhet meg az ezzel való “leszámolás”, amely szükséges egy felelős, demokratikus és jogállami politikai kultúra kialakulásának.
Csak utána kezdhetünk el beszélni ideológiákról és hogy ezek mit jelentenek a magyar viszonyok között.

 43. panamajack — 2012-06-07 20:05 

Szép eszmefuttatás, biztosan sok igazság is van benne, de szerintem túlbecsüli Orbán Viktor és a Fidesz-vezérkar államférfiúi éleslátását és képességeit. Nekem inkább az az érzésem velük kapcsolatban, hogy látszólagos magabiztosságuk és arroganciájuk ellenére valójában maguk sem hisznek benne, hogy képesek lennének Magyarországot kivezetni a mostani válságból és újból a fejlett nyugattal konvergáló pályára állítani. Ez magyarázza szerintem, hogy nem is igazán próbálkoznak már ilyesmivel. Ehelyett a deklarált céljuk a konszolidáció – vagyis a jelenleg kialakulóban lévő és leginkább a harmadik világra jellemző társadalmi viszonyok (oligarchikus elit, szűk és államtól függő középosztály, valamint egy széles szegény réteg, ahonnan nagyon nehéz a felemelkedés) konszolidációja, a robbanás elkerülése, és persze annak biztosítása, hogy az új viszonyok nyertesei ők legyenek. Nem véletlen a Horthy-nosztalgia: Orbánék szerintem komolyan úgy gondolják, hogy a jelenlegi helyzetben az országnak egy Horthy- vagy Kádár féle autokratikus, fegyelmező rendszer felel meg a legjobban, ahol az általuk feloldhatatlannak tartott társadalmi feszültségek eléggé kézben tarthatók ahhoz, hogy ne veszélyeztessék az ország stabilitását. Ehhez jól jön az a paternalista, pókhálós-konzervatív ideológia, amit most minden vonalon sulykolni próbálnak.

 44. pierredelacroix — 2012-06-08 16:47 

Ezért fogalmaztam úgy a fentiekben, hogy elsősorban nem az emberekre, hanem a mentalitásra utaltam. Természetesen Orbánéknak is túl kell lépniük a “saját árnyékaikon”. Ennek több buktatója is van, de ha sikerül nekik, akkor beírják magukat a történelemkönyvekbe. Ha nem, akkor jogos az általad leírt minden kritika (de bocs, ha nem azok közé tartozik, akik kárörvendően várják ennek bukását. Ez NEM jelenti azt, hogy általuk elkövetett hibákért ne lehetne őket kritizálni. Méghozzá egyes kérdésekben igen erősen is.) Azért őket emeltem ki, mert
1. Tetszik, nem tetszik, ők vannak éppen kormányon
2. Azt el kell ismerni, hogy egyike ma Magyarország egyik legsikeresebb és legkarizmatikusabb politikusainak (amint azt eddigi pályája is mutatja). Több tehetség szorult bele, mint az ellenzék (és pártjának) legtöbb politikusába (ami azért a magyar politikai közéletet is minősíti). Ez azért gondolom nem tagadható? (Egy politikus/párt tehetségének fokmérője demokráciában egyedül a választásokon elnyert szavazatok száma. Ezt lehet kritizálni, de jobb és főleg működő rendszert még nem találtak ki.)
3. Az oligarcha-építés: Khm, mint fentebbi hozzászólásaimban is többször kifejtettem, demokraták nélkül nem lehet demokráciát működtetni (építeni igen). Az minden modern demokráciában rendben van, ha egy politikus egyes tisztségekbe saját embereit ülteti, aki iránt bizalommal van (működtetés miatt fontos). Másrészt létezik egy politikusi osztály (ami csak a szűk körben betöltött tisztségeket jelöli) és egy politikai réteg (ezt nevezzük elitnek). Egy demokratikus jogállamnak demokratikus elitre is szüksége van. Ez egy tág fogalom, amelyet kevéssé van értelme elkülöníteni egymástól (modern és posztmodern államban nincsen külön gazdasági, katonai, politikai stb. elit, a határvonalak elmosódnak).
Nem is probléma ezek léte, de a mostani kormányzat ennek “lecserélésére” tesz kísérletet (amire már 1998-ban is törekedtek, illetve ennek sikeressége – lásd: a mentalitás továbbélése – kétséges). Nem az “oligarchák” léte tehát a probléma (egyrészt minden társadalomban léteznek, másrészt a demokrácia arról szól többek között, hogy a közéletbe MINDEN társadalmi réteg beleszólhat, ha ezt tagadjuk, akkor vagy fasiszták vagy kommunisták leszünk). Azt is – sajnos – kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy mindig létezni fog elit, amiatt, hogy az emberek körében sajnos nem lesz egyenlőség. Hogy ennek “kikényszerítése” milyen következményekkel jár lásd olvasmánynak a jakobinus terrort. Hahner Péter: A régi rend alkonya. PANEM, Bp. 2006.
Mivel Mammon uralta világban élünk, az is tény, hogy a politikai részvétel – egyre több – pénzbe kerül, nem is szólva az egyéb formában megnyilvánuló támogatásokról. Az is természetes piacgazdaságban, hogy aki többet “ad” (akár pénzben, vagy esetleg helyi szintű népszerűsége miatt, esetleg mert tehetséges szónok) többet is “vár” el érte cserébe.

 45. pierredelacroix — 2012-06-08 17:18 

A nyugati demokráciákat egy dolog különbözteti meg az olyan országoktól, mint Oroszország: ezek a támogatások egyrészt – a párt vezetősége, tagjai és a nyílt társadalom számára – nyilvánosak és nyomon követhetőek (a katonai-ipari komplexum, amely a hippik óta kedvenc bal- és jobboldali szélsőségeseink szavajárása egyébként Eisenhower elnök második ciklusának végén elhangzó kampánybeszédéből származik, és a titkos összefonódások veszélyére figyelmezteti az embereket). Másrészt a politikai racionalitás is arra kényszeríti a politikusokat, hogy habár minden egyes országban a holdudvar fog részesülni a közbeszerzések és a megbízások többségéből, az ne okozzon számukra a társadalmi támogatás elvesztését. A közbeszerzések MINDEN országban, ahol léteznek, drágábbak, mint a piaci beszerzések (a “neokonzervatív”, igazából “neoliberális”, pontosabban “neoderogatív” közgazdasági iskola ezért tartja – a tisztán pénzügyi szempontok és a “láthatatlan kéz” bűvöletében – az államot “rossz gazdának”). Ebből a szempontból nem is számít, hogy igazából milyen formában kerülnek a közmegbízások leosztásra (pályáztatásra akkor van értelme, ha több olyan támogató is van, amelyik arra a konkrét megbízásra utazik. Ha ezek lefedik egy piaci szegmens nagy részét, csak akkor lehet olcsóbb.Ha kívülálló nyeri, annak főleg propagandisztikus, marketing oka lesz főleg. Más esetekben okkal merül fel, hogy bűncselekmény történt). DE: az Európai Unió nem is olcsóságuk miatt erőlteti a nyílt pályáztatásuk rendszerét, illetve a transzparenciát: hanem így lehet biztosítani a számonkérhetőséget.
Ugyanis az állami megbízások soha nem csupán pusztán piaci üzletkötések: mivel elsősorban közszolgáltatásokra (pl.: autópálya), illetve közfeladatok ellátására szakosodott szervezetekre vonatkozik. Több felelősség is jár az ilyen üzletkötéssel, mint egy sima üzleti tranzakció során. Az alapvető minőség-biztosítási és pénzügyi jogszabályok betartásán túl sem az eladót, sem a vevőt nem terheli további felelősség. Egy közbeszerzés során azonban MINDEN esetben fennáll a POLITIKAI FELELŐSSÉG, a társadalom, a választók felé megnyilvánuló felelősség (Mgj.: természetesen akkor, ha fennállnak tiszta felelősségi viszonyok: láncszerződéseknél ilyen nem áll fent. Ezért nem lehet jogilag őket felelősségre vonni. Másrészt a jogi felelősségnél tágabb a politikai felelősség. Lásd: lejebb). Akik a politikusokat a következő választásokon, illetve más – jogállam által biztosított – módszerekkel, a rossz minőségű közszolgáltatásokért az azt igénybe vevők pl.: a szavazatuk megvonásával büntetik az általuk támogatott politikai erőt. Mivel az igazi politikus egyedül csak a (politikai) hatalomért él és dolgozik, ezért ezekben az esetekben kőkeményen meg kell követelnie, hogy ezt a feladatot jól lássák el.
Ez az átláthatóság nélkül (és anélkül, hogy a választópolgár a rossz minőséggel ne elégedjen meg, és “ius mormorandi”-val) nem megy.

 46. pierredelacroix — 2012-06-08 18:17 

Ami azt jelenti, hogy az oligarcháknak is láthatóknak kell lennie: nem zárkózhat be magas kerítéssel óvott dácsákba, illetve a közéleti részvételtől sem. Oroszország tipikus példa arra, hogy mi történik akkor, ha nincs “oligarcha”, abban az értelemben, ahogy te használtad. Az oligarcha befolyása ugyanis pusztán attól függ, hogy mennyire erős a (központi) állam: ha erős, akkor befolyása gyenge, ha gyenge, kisajátítja magának az állami intézmények működtetését. A viszonyuk inkább a gyarmattartó állam és gyarmatai között fennálló viszonyra emlékeztet. A demokráciákban viszont – a rendiség következtében – a kettő egymás melletti létezése elfogadott tény (Oroszországban és tőle keletebbre megkérdőjelezik a civil szervezetek, a “harmadik szektor” – a gazdasági és politikai mellett – létét is, és vagy-vagy kapcsolatban gondolkodnak: vagy az államnak, vagy az oligarcháknak van hatalma). ÉS együttműködése is. Ez pedig együtt jár azzal, hogy konkrét politikai feladatokat és a “közjóért” való tevékenységet is el KELL látniuk (A “régi jó időkben” ez mondjuk az udvarházig vezető gesztenyesor telepítésében, jótékonysági alapítványok fenntartásában stb. nyilvánult meg). Afrikában – ami azért nem a demokrácia fellegvára, de szorosan összetartó közösségek még léteznek – például Kenyában ha egy külföldi cég be akar ruházni, akkor először valamit tennie kell a közösségért (kút fúrása, autóút építése, iskolai ösztöndíjak stb.), hogy engedélyt kapjon. Igaz, hogy mindezek a tevékenységek közvetlenül a helyi és központi elit továbbélését biztosítja. Összegezve: nem vitathatjuk el tőlük a politikai szimpátiáik kinyilvánításának jogát. Éppen ezért nem tartom rossz folyamatnak, hogy több ok miatt is a mostani FIDESZ kormány alatt egyre aktívabban jelenik meg a nyilvánosságban a “rezsim oligarchái”.(hasonló vélemény: http://torokgaborelemez.blog.hu/2012/05/11/454_a_klientura_haszna )
Ebben az értelmezési keretbe nem fér bele az, hogy az állami pénzekből azok is kapjanak, akik a korábbi, most ellenzéki erők idejében is részesültek belőle. Ez csak három esetben lehetséges: a piac egy szegmensét monopolizálta. (Szlovéniában ezért senki sem akad fent, hogy egy cég kapja – a közbeszerzési eljárások során – az autópályaépítéseket, nem valószínű, hogy a támasztott követelményeknek egy ilyen kis országban két cég is megélne. Ebben az esetben nem merül fel Szlovéniában semmiféle korrupció. Magyarország tragédiája szerintem az, hogy elég nagyok vagyok ahhoz, hogy sok területen egy cég ne legyen képes ilyen túlsúlyra szert tenni, de nem elég nagy, hogy erre két-három ne legyen képes. Nagy “területű” (nemcsak földrajzi, hanem az adott eljárás során érintett piaci szegmens, vagy egyedülálló szakmai tapasztalat). Ez magában rejti az összebeszélés veszélyét, másrészt a közvélemény jobban fennakad azon, ha egy most ellenzéki helyet a jelenlegi kormány kegyeltje kapja meg a megbízást, mintha arra az összegre több kormánypárti cég/személy pályázna.
Második eset az, amikor az adott pályázó mindkét féllel jó kapcsolatot ápol.Ez utóbbi – amellett, hogy erős ellenérzéseket kelt a kétkulacsosság – magában rejti, hogy az adott pályázó nem politikai értékeit követi a támogatásban, hanem pusztán csak a megszerezhető profit érdekli. Ezt azonban olcsóbban megteheti, ha nem az adott politikai erőt vagy politikust támogatja, hanem egyszerűen “korrumpálja” azokat, akik ezeket szétosztják. Akik – mellesleg – nem a döntéshozó politikusok, hanem a közvetlenül a pénzösszeg fölött rendelkezők. A bürokraták pedig sehol sincsenek jól megfizetve (és “olcsóbb” illetve “veszélytelenebb”, mint a politikai támogatás kinyilvánítása).
Harmadrészt marketing okokból kerülhet sor egy “kívülálló” támogatására (kampánycélok, választópolgárok meggyőzése, “mézesmadzag” a támogatás megszerzésére stb.), illetve ha kárenyhítés a cél (amelynél rászorultság, illetve hogy a támogatondó mennyiben járul hozzá tevékenységével a továbbéléshez). Ez utóbbi azonban mindig különleges eset.
Utoljára hadd szóljak arról, hogy a költségvetési pénzek nem “végtelenek”, ezért nem részesedhet belőle minden pályázó. Pár napja volt egy cikk, amelyik példaként hozta fel, hogy egy földpályázaton nem az előző kormányok alatt sikeresen pályázó nyerte el, hanem egy új induló, aki a jelenlegi kormány támogatója volt, DE ugyanúgy megfelelt a pályázati feltételeknek. Nem értettem az erős felháborodást, ami követte ezt. A pályázati előírások egyrészt arra valók, hogy a “komolytalan” pályázatokat kiszórják, másrészt – a jogszabályok által – ez is biztosít valamiféle – minimális – keretet (viszont a jogi felelősség =/= politikai felelősség, bár lehet átfedés) a társadalom számára, hogy a “közjó” érdekében használják fel. A rutinosság csak azt jelenti, hogy a tartalmi és formai követelményeket is jobban tudja teljesíteni az azt beadó.
NEM azt, hogy ez máskülönben bármiféle más előnyt jelent a pályázati eljárás során. Különösen nem, hogy az adott megbízást/összeget meg is fogja nyerni az adott delikvens. Gazdasági vállalkozás esetén pedig – speciális kivételektől eltekintve – egyenesen káros, hogy nem tud megállni ezek nélkül a lábán. Ennek veszélyeinek tanulmányozására lásd a mai magyar legeladósodottabb települések történetét.

 47. pierredelacroix — 2012-06-08 18:47 

A “közvagyon” nem azért van, hogy abból mindenki részesüljön (mint a kommunista propaganda hangsúlyozta: Tiéd a gyár, magadnak építed! Láttuk, hogy a – tisztán – állami tulajdonra épülő gazdaság milyen következményekkel járt) hanem általunk, polgárok által az államra bízott vagyon, amelyből a közfeladatok ellátását biztosítja. Ha a választók – elsöprő – többsége (khm, ehhez illik azért valamiféle kormányprogram előzetesen nyilvánossá tétele is) az adott politikai erőre szavazott, akkor – a képviseleti demokrácia szellemében – az a saját politikai céljai és érdekei mentén ezeket rangsorolva, ellássa. (Az Economist mai cikke ezért politológiailag értékelhetetlen: mivel POLITIKUSOK osszák le ezeket a pénzeket, értelmetlen – hacsak elutasítja valaki a képviseleti demokráciát – afölött háborogni, hogy ő maga ossza szét. Mint leszögeztük, az állam NEM úgy működik – néhányak vágyálma ellenére – mint a szabad piac.)
A politikusok “gazdagodására”: Ez egyrészt természetes jelenségnek tűnik (bizonyos mértékig hasznos is: függetlenséget és bizonyos fokú védelmet ad az adott személynek a befolyásolástól) minden egyes országban. A reformkori országgyűlések kapcsán ugye mind hallottunk a jobbágyok felszabadításáról 1848-ban? Tudni kell, hogy ekkor csak a közvetlenül a jobbágytelekhez tartozó telkek mentek át a volt jobbágyok tulajdonába, míg a közös használatú földeken meg kellett osztozniuk – a jobbágytelek arányában – a falunak és a nemesnek. Ennek végrehajtására már csak 1849 után került sor, de néhány reformpolitikus már rögtön a törvény megszületésekor nekikezdett ennek végrehajtásához.
Ennek lefolyásához egy korabeli, Kossuth köréhez tartozó egyik arisztokratánk naplója nyújt jó betekintést. Érdemes tudni, hogy a közös földek nagyon különböző minőségűek voltak, és – hivatalos birtokkataszter nélkül – semmilyen állami nyilvántartás nem áll rendelkezésükre ennek végrehajtására. Mikor az említett politikusunk megszavazta Pesten az adott törvényt – amely mellett már évek óta tevékenyen kiállt, mint ahogy később is tevékeny szerepet vállalt – azonnal postakocsira szállt, hogy leutazzon a déli részeken fekvő földjeire, hogy a legjobb minőségűeket magának bebiztosítsa. Sajnos a hír már megelőzte, mert jobbágyai már kiválasztották maguknak a legjobb minőségű közös földeket, és jegyzővel erről papírt is irattak. Eddig tart a bejegyzés, de gondoljuk tovább: a jobbágyok idővel – a vagyoni cenzus szerint – szavazókká, sőt egyesek politikusokká válhattak.
Ebben az esetben akkor melyik politikust illeti meg, a vagyonosodásáért a kritika? A nemest a kísérletért vagy a volt jobbágyokat? Kinek volt több “joga” az adott földre és a többi gyarapodásra?
Mint hangsúlyoztuk, a politikusok törekvésének legfőbb célja egyedül csak a hatalom lehet. Ez NEM zárja ki, hogy több más célja is lehet, mint minden más embernek is, de ezeket alá kell rendelniük a hatalomra törekvésnek. Ennek a szigorú szétválasztása (“vagyon” titkolása: legyen rá büszke, amit elért) csak az orosz rendszerhez hasonló berendezkedéshez vezethet.

 48. pierredelacroix — 2012-06-08 19:05 

Pókhálós “konzervativizmus”: Én ebben nem a jelenlegi vezetés sarát látom nagyon, hanem hogy a magyar társadalom többsége – demokratikus vagy résztvevői politikai kultúra híján – elfogadja ezeket a dolgokat, sőt inkább több hasonló megjelenést követelnek (országos szinten). A Jobbik megerősödése is erre mutatott rá (a Magyar Gárda inkább egy kilúgozott Munkásőrség “feladatait” tartotta magának valónak, mint amit más paramilitáris szervezetek célul tűznek ki maguknak). Az előző kormányok jól játszottak azzal, hogy a kommunista máztól megfosztott mentalitást leöntötték egy “nyugati, liberális” mázzal és – legalábbis a mi kisvárosunkban – jól játszottak ezekkel úgy, hogy úgy tűnjön, hogy milyen demokratikusok ezzel (pl.: az iskolaigazgató választásánál a tantestület előzetes szakmai kontrollt gyakorol a jogszabály szerint. Lényegében azonban mindig csak azokat a pályázatokat fogadták el – jellemzően nagy többséggel – akiről tudnivaló volt, hogy a képviselőtestület őt fogja megválasztani, aki egyben a polgármester jelöltje volt, és a jegyző szokta bemutatni a tanári karnak.) A mostani kormányzat intézkedései egyrészt – pl.: az új önkormányzati törvény ilyen “mutáns” – ezeket elkezdte felszámolni, másrészt “igazodott” a korábbi szokásokhoz (legalábbis ami nálunk folyt). Ez mondjuk “konzervatív” elem (ami még nem jelent konzervatív ideológiát, de egy részét igen): az igazi konzervatív mindig a VANból indul ki a LEHET felé, és a TÁRSADALOMból a JOG felé. Ezért szokták néha a konzervativizmust “pragmatikus” ideológiának hívni, míg a többi inkább “idealisztikus”.
Ami Magyarországon egy eléggé lehangoló képet jelent a politikai rendszer működéséről (ne tagadjuk le a kádári kor nagy hatását), de enélkül nem lehet nekikezdeni sem a mentalitás megváltoztatásának sem a demokratikus rendszer működésének javításához.

 49. pierredelacroix — 2012-06-08 19:22 

Amit ilyen hosszan fejtegettem, azt röviden így lehetne összefoglalni:
A magyar politikai kultúra – egyes csoportoktól és formáktól eltekintve – döntően “alattvalói” politikai kultúra.
http://www.c3.hu/~szf/Szofi97/Sz97-03/Sz97-03-Area-3.htm

 50. panamajack — 2012-06-09 08:03 

“de enélkül nem lehet nekikezdeni sem a mentalitás megváltoztatásának sem a demokratikus rendszer működésének javításához.” -rendben, elfogadom. A baj az, hogy a Fidesz esetében maga a javítási szándék egyáltalán nem érződik, sőt: úgy tűnik, a meglévő alattvalói mentalitást megerősítve a saját hatalmuk bebetonozására kívánják hasznosítani. Bizony nekem erről a putyinizmus jut eszembe, magyar viszonyokra alkalmazva: ott is az a (nem feltétlenül hamis) indoklás, hogy az orosz társadalmi hagyományoknak az autokratikus berendezkedés felel meg, csak így lehet “rendet tartani”, és a demokratikus kísérlet eleve kudarcra van ítélve a kulturális sajátosságok miatt. Amit a jobbágytelkekről írtál, az engem inkább a 90-es évek “vadkapitalizmusára” emlékeztetett, nem pedig a mostani helyzetre. Ha akkor a Fideszhez hasonló politikai erő lett volna hatalmon, olyan törvényt hoztak volna, ami eleve garantálja az arisztokraták jogát a legjobb közös földekhez. Na ez a különbség.

 51. professzorpizka — 2012-06-11 20:38 

pierredelacroix most járok a felénél kb annak amit leírtál, ezért lehet most olyanra is reflektálok, amire később majd még kitérsz, ez esetben elnézést.

Írod, hogy a kétharmaddal egy rendes demokratikus párt per def. túlnyeri magát, hiszen hirtelen olyan személyi-tárgyi infrastruktúrát kell kezdenie működtetni, amelyet a saját, rendszeresen politizáló tagállományából nem tud csak úgy hipp-hopp előszedni. Ez, ha jól értem, a káderhiány definíciója lenne, amiben mostani pártunk jól láthatóan szenved is. Ahhoz, hogy a káderhiányos helyzet kialakuljon azonban szerintem be kell vezetnünk két premisszát:
1. A kormányzó párt a hatalmát a társadalom életének minden mozzanatában közvetlenül kívánja gyakorolni, nem bízik (okkal vagy ok nélkül) abban, hogy bizonyos kérdéseket egyszerűen leküldjön a létező bürokratikus csatornákon a megfelelő helyekre.
2. Az előzővel összefüggésben: nincsen olyan bürokrácia kiépülve, amely a hatalom gyakorlását kisebb erőbefektetéssel lehetővé tenné, tehát nemcsak a nagy társadalmi fordulatokat, hanem a hétköznapi élet hétköznapi kérdéseit is kizárólag csak a politikai izomzat fitogtatásával lehet elrendezni.

Orbánról és káderpoltikáról meg ezt írtam korábban

https://raerunk.blogrepublik.eu/2011/12/11/a_romlas_kerek_lampai/

 52. pierredelacroix — 2012-06-15 18:49 

Ez a “bürokrácia” szó jelentésének keverése. (De nyugalom, nem csak te “kevered”, hanem az előző korszak tapasztalatai alapján a legtöbb, politika iránt érdeklődő ember).
Bürokráciára MINDEN EGYES modern tömegpárt (tehát nem választási párt) esetében létezik és a pártok mindennapi működéséért felel egészen le az alsó szintekig bezárólag. Ez pedig nem politikusi, hanem bürokrata (és ha van egy kis eszük, jól fizetett és megbecsült) és hivatásos (a kontinentális pártrendszerek esetében az “önkéntesek” szerepe – szemben pl.: az USA-val – elhanyagolható, főleg ha hosszabb távon is sikeresen akarnak működni. Tényleg nem tudom, hogy a mai magyar pártok miért szégyellik, hogy a szórólapok osztogatóit, a rendezvények megszervezőit, ne adj isten, a tüntetések résztvevőit megfizetik. Én ebben is az előző korszak politikai kultúrájának továbbélését látom: ott hangsúlyozták túl a részvételek “önkéntességét” ideológiai okokból. De miért szégyen az, ha valaki a sörért és virsliért megy el csak egy rendezvényre? Mivel titkos a választójog, ez nem jelenti azt, hogy rá is fog szavazni, illetve egy kommunista biztos, hogy nem a Magyar Szigetre fog ellátogatni).
Az is logikus, sőt a demokrácia lényegéhez tartozik, hogy a nyertes erő a saját híveit és szakértőit nevezi ki a kulcspozíciókba. Bár ez utóbbinál figyelni kell arra, hogy azokba a pozíciókba amelyek megkövetelnek bizonyos szakmai végzettségeket, csak olyanokat nevezzenek ki, akiknek meg van erre a képesítése. DE: ez KÉT dolgot NEM jelent:
1. Az ellenzék egyik kedvelt (és gyakran sikeres) marketing fogása, hogy megkérdőjelezi az egyes pozíciókba ültetett személyek végzettségét és szakmai tevékenységét. Ezzel az a probléma, hogy a tudomány világában is élénk pozícióharcok vannak, és sokféle elméletek vannak forgalomban, ezért egy – Elena Ceaușescu-nál magasabb – műveltségi szint fölött nem ildomos a szakértelem megkérdőjelezése. Akkor, ha az adott személy betartja az egyes szakmák által kialakított szakmai normákat. Kedvenc témám az, hogy Matolcsy György lemondását azért követelik itthoni – és külföldi – sajtóorgánumokban is, merthogy mennyi közgazdász van ellene: ez nem lehet felmentésének oka (ez olyan, mintha a város egyik pékjét azért akarják eltiltani a hivatásától, mert ezt a konkurens helyi pékek egy része ezt követeli), mivel nem szakmai, hanem személyes érveken alapszik. Ehhez ismerni kell, hogy 1990-2002 között a magyar közgazdászok között a mainstream felfogás – politikai okokból is – a nyugati “neoliberális” közgazdasági – a magyar és kelet-európai viszonyokra való adaptálás nélkül – elméletek voltak. Több okból azonban 2002 után (amihez hozzátartozott, hogy jelentős képviselői kaptak elegendő politikai befolyást és hatalmat, hogy elméleteiket átültessék a gyakorlatba, de ezáltal eltávolodtak a szűkebben vett közgazdászi szakmától, ott befolyásuk és hatalmuk csökkent) de különösen a gazdasági válság hatására (amelyben megmutatkoztak ennek korlátai) “népszerűségük” és befolyásuk a szakmában is erősen lecsökkent. DE Magyarországon nem került egyetlen olyan másik értelmezési keret sem túlsúlyba a szakmán belül, amely átvehette volna a helyét. Így azonban nagyon nehéz egy koherens és egységes gazdaságpolitikát kialakítani. (Kérdés, hogy ez válság idején hasznos, illetve lehet-e. Egyes felfogások szerint nem, hanem mindig csak reagálni lehet az éppen aktuális helyzetre. “Túlélni” csak). Ez pedig – a szakmán belül is – erős bizonytalanságokat és konfliktusforrásokat szül, amelyet – mivel állások forognak kockán – erős pozícióharcok is jellemeznek.
A sok támadás Matolcsy ellen ez az egyik legfőbb oka. Egyrészt aki ismeri a munkásságát és könyveit, az tudja, hogy – bár nem a neoliberalizmus híve – nem a legelszálltabb közgazdászok közé tartozik és mindig betartotta a szakmai követelményeket elemzésében. Másrészt a kormányzat tevékenységében nyoma is alig van az általa már korábban képviselt elveknek és javasolt módszereknek (Ennek okai szintén eléggé szerteágazóak, egy egész blogbejegyzést betöltenének). A “nem orotodox” gazdaságpolitika egyszerűen csak egy szlogen, amely a – MINDEN – államban népszerűtlen megszorítások és reformok leplezésére találtak ki a marketingesek (és SEMMILYEN formában sem jelent ideológiai és elméleti ÚJDONSÁGOT a megelőző 20-25 év kormányainak gazdaságpolitikájához képest).
2. NEM jelenti azt, hogy minden pozíciót valamilyen végzettséghez kell kötni. Ez egyrészt nevetséges lenne, mert a kinevezett vezető bürokrata a szakszerű működésért és a politikai döntések végrehajtásáért POLITIKAI felelősséget visel, a kormányzat és a választópolgárok felé. Egy ilyen – kimondatlan vagy kimondott – követelmény vezetett el kedves előző köztársasági elnökünk lemondásához. Ki mondta, hogy a köztársasági elnöknek vagy a NOB vezetőjének doktorival kell rendelkeznie? Főleg, ha ez korábban nem volt követelmény velük szemben. Kevésbé fog érteni ahhoz, amivel megbízták? Hogy ez az “elvárás” mihez vezet egyes hatalommal rendelkező személyek esetében, azt ez az ügy – hasonlóan a német ügyekhez – plasztikusan bemutatja. (bár ebben – Magyarországon – megint a korábbi rendszer a ludas elsősorban: büszkék voltak a “professzionális” vezetésre, és arra, hogy a “munkásosztály”-ból származó vezetők gyorsan milyen magas végzettséget tudnak biztosítani. Hogy a megszerzett végzettség mögött milyen tudás és szakmai ismeret állt, az nem érdekelte őket. Mikor pedig a 80′ -s 90′-es években – a változások következtében – egyes állásoknál “követelménnyé” vált a kisdoktori és az egyetemi diploma megszerzése, valószínűleg sok másik – nála kisebb hivatalt betöltő személy is hasonló módon manipulálta a rendszert. A helyi önkormányzatunknál például máig sok a hasonló példa. Kéthetes továbbképzésekkel és hogy a pártfőiskolán csak 5-ször sikerült letennie a vizsgáit, stb. Ideje volt már egy hasonlónak kibuknia).
A bürokrácia SOHA sem lehet független a politikától, mert az a demokráciát veszélyezteti: a “népnek” (vagy ha jobban tetszik, a nemzetnek) – mivel túl nagy hatalom összpontosul a modern államban kezében – mindig ellenőriznie kell a működését. A képviseleti demokrácia szellemének megfelelően ezt pedig – választott – képviselői útján teszi meg. Lehet, hogy így nem lesz hatékony a rendszer működése, de egyrészt így lesz “humánus”, másrészt így biztosítható, hogy a bürokrácia nem kezd el “önjáró” módba kapcsolni (amire ma is akad példa, ha nem kapnak feladatokat), és csak saját magának kiterjesztéséért és fennmaradásáért dolgozni (erre példa az orosz csinyovnyik irodalmi alakja).

 53. pierredelacroix — 2012-06-15 19:06 

Fejlett demokráciákban is megtörténhet a bürokrácia “megcsontosodása” – különösen hosszabb békés politikai periódusokban – ami azonban idővel súlyos konfliktusokhoz vezethet: többek között ez volt az oka a 68′-as mozgalmaknak. A hosszan és csak saját belső logikájának megfelelően működő bürokrácia idővel jelentős politikai súlyra is tesz szert (ezzel a liberális gondolkodók többsége nem foglalkozik: azzal érvelnek, hogy a döntéshozatal és a konkrét végrehajtásnak egymástól való szigorú és precíz elkülönítése önmagától megoldja ezeket a problémákat. Ezzel nemcsak az a probléma, hogy ezt lehetetlen megvalósítani, hanem hogy a bürokrácia a döntés-előkészítés, a döntési folyamatban, de különösen a döntések végrehajtásában fontos szereppel bír. Egy-egy probléma megoldása ugyanis nehezen szűkíthető le 4-6 alternatívára, ha minden egyes változatot ki akarunk fejteni. Ez alól csak az olyanok a kivételek, mint a katasztrófa-védelem és elhárítás, ami egyáltalán nem követel meg politikai döntés. Ilyen például, ha egy atomreaktor szivárogni kezd (mennyi és milyen távolságból kell kitelepíteni az embereket. Nem kérdés, hogy a szivárgáshoz legközelebb élő lakosokat, majd fokozatosan az egyre távolabbiakat). A tömegközlekedés megszervezése azonban már konkrét politikai döntést is magával vonz. Emberi tulajdonság, hogy – különösen ha nem közlekedési mérnök valaki – a sok 100 hasonló tervből nem fog tudni kiválasztani (főleg ha testületről van szó, és szavazni kell). A bürokrácia ezért a politikai döntéshozók elé csak 3-4 változatot fog lerakni (ezt címkézik a “megvalósíthatósággal). Ebből fog választani a politikus. A döntési folyamat során pedig egymással párhuzamosan, gyakran egymással összefonódva (a döntési folyamatok elemzésével a szociológián-pszichológián és politológián belül külön ágak foglalkoznak), egymásra reflektálva fognak működni. A bürokráciának így a végső döntés kialakításában is nagy szerepe van. A végrehajtás során pedig egyes döntések végrehajtását képes elszabotálni (van valakinek tapasztalata arról, hogy milyen az, ha egy hivatalban az aktuális ügye éppen elakad?), különösen ha az “nem tetszik” neki.
Egy egész angol vígjáték-sorozat szól a bürokrácia hatalmáról (Igenis, Miniszter Úr!)
A politikai ellenőrzés igenis fontos (különösen, ha ez összefonódik egy új elitváltással is).

 54. pierredelacroix — 2012-06-15 19:30 

EZ NEM jelenti azt, hogy a kormányunk egy totális rendszer kiépítésén fáradozik. (Sőt éppen azok szokták nagy hanggal ezt kikiáltani, akik maguk is egy ilyen rendszert látnának szívesen).
Egyrészt a totális rendszereken belül két irányzatot lehet felfedezni:
– A fasiszta (Mussolini) rendszer (és a hasonló, Salazar és Franco-féle hivatásrendiség, amelynek átültetésén Magyarországon főleg Gömbös Gyula KÍSÉRLETEZETT ÉS SIKERTELENÜL) az államot állítja a középpontba. Azaz a bürokrácia hatalmát terjeszti ki a társadalom alrendszereire a “szakszerűségre” hivatkozva. Ez a politika világára is igaz (ez nyilatkozik meg a “hivatásrendiség” felfogásában).
– A kommunista (és nemzetiszocialista) államok, eszmék és kísérletek ebből a szempontból kissé bonyolultabb képet mutatnak. Első látásra mai szemmel ugyanis úgy tűnik, hogy egy politikai ideológia gyűrte maga alá a társadalom alrendszereit és a bürokráciát is. Ez azonban hibás elgondolás. Lényegében már az ideológiákban magukban is megmutatkozott az, hogy megvalósításuk az állami bürokrácia súlyának növekedését fogják magukkal hozni (Az Orosz Birodalomban például az egész birodalomban – a Varsói Nagyhercegség és Finnország kivételével – volt annyi rendőr, mint később a Szovjetunióban egy “járásban). A szocializmusnak ez főleg abból a hibájából fakadt, hogy a – törvényszerűen bekövetkező – forradalom után nem foglalkozott azzal, hogy hogyan kell kinéznie az új berendezkedésnek. Logikus volt tehát az új állam hatalmának kiterjesztése. (Ezt csak a fentebbi hozzászólásaimban idézett liberális szocialisták ismerték fel, és dolgoztak ki elkerülésükre módszereket. RÉSZBEN ezt hangoztatták már az anarchisták is, de ők túl idealisztikusan képzelték el a megvalósuló berendezkedést. ENNEK módjáról azonban már csak idealisztikus elképzeléseik voltak).
Lenin pedig (tényleg nem tudom, hogy miért nincsenek fent magyar nyelven az Interneten a beszédei és művei, sok félreértést eloszlathatnának és rövidebb lenne ez a hozzászólás is) már azt hangoztatta, hogy a “forradalmárok” után már csak engedelmes bürokratákra van szüksége (az Ifjú Kommunisták 2. országos és nemzetközi gyűlésén) a rendszer fennmaradása érdekében (ha “már” megharcoltunk, a fő “harc” – már 1920-ban – a vidék villamosítása, a szövetkezetek kialakítása, a gátak építése stb. lesz.)

 55. pierredelacroix — 2012-06-15 19:39 

A fő oka a keverésednek az, hogy nem ismered fel, hogy nem azt jelenti a bürokrácia átalakítása és a tisztviselők leváltása, mint a bürokrácia “átideologizálása”. (Lenin amúgy is azt hangoztatta, hogy a bolsevizmus nem politikai eszme, hiszen a “legtudományosabb” elmélet). Ezek miatt azonban a fő szempont – kivétel nélkül – a kinevezéseknél mindvégig a politikai hűség volt a Szovjetunióban és kicsiny hazánkban is. A bürokratikus tisztségekre való kinevezések azonban mindvégig három pilléren nyugszanak minden egyes államban (Nyugaton is, nem sorrendben):
1. Ideológiai hűség
2. Politikai megbízhatóság
3. Szakmai tudás.
MINDHÁROM kell egy kinevezéshez, és az állam működéséhez egy DEMOKRÁCIÁBAN.
A szakmai tudás megszerzésével most ne foglalkozzunk, de a másik kettőnél FONTOS a korábbi részvétel a párt korábbi működésében. Lényegében csak ott lehet megszerezni mindkettőt (DEMOKRÁCIÁBAN: rokoni kapcsolatok ebből a szempontból NEM egyedüli szempontok. PUSZTÁN CSAK emiatt senkit sem szabad kinevezni. Ez a kinevezőnek és a kinevezettnek egyaránt káros. DE: azt nem lehet tagadni, hogy MINDEN társadalomban a legerősebbek és legtartósabbak a családi kötelékek.)

 56. pierredelacroix — 2012-06-15 19:50 

Lényegében egy jellemző alapján összevonod a bürokratát, a “káder”-rel. (Mj.: a káder ma is használatos szakszói jelentése alapján pártban – hivatásosan – dolgozó személyt takar. És csak ezt: ha ember kikerül a pártból, mert lemond a párttisztségéről és minisztériumi vagy állami hivatali dolgozó lesz, már NEM kádernek nevezzük. A párhuzamos tisztségviselés – ennek keretei és formái – illetve az “álláshalmozás” már más kérdés, de a NAV elnökének teljesen másként KELL döntenie, mint mondjuk a BAZ megyei alapszervezet vezetőjeként. Ha német nyelven írnék, a kellett MÜSSEN igével fordítanám: a minisztert külső erők kényszerítik rá, hogy az adott pozícióban másként viselkedjen. EBBEN MOZGÁSTERE NINCS!!!. Valószínűleg te az 1990 előtti korszakra gondolsz, amikor a rendszer eszmei alapjaiból kifolyólag a kádertisztségek összemosódtak az állami hivatalok tiszségeivel. Vedd azonban figyelembe, hogy alsóbb szinteken egy kádertisztség több hatalmat jelentett, mint az állami intézményrendszer hierarchiájában magasabb hivatalt viselő személyé MAGÁN AZ ÁLLAMI INTÉZMÉNYRENDSZEREN BELÜL. Lásd a katonaságnál a politikai tiszteket), illetve az elitet és a nómenklatúrát.
Ha érdekel a bővebb kifejtés, lásd a következő linket:
https://docs.google.com/viewer?a=v&q=cache:J8T59BrYSHIJ:www.mtapti.hu/mszt/20053/002.pdf+&hl=hu&gl=hu&pid=bl&srcid=ADGEESjtH9bGFPGDvXmnBwdrOG1-IgjlR7FSsJ8aG_u438fYqC7zNtjcxFfNETgZPpUlShuzJAPL-sUs17jLGDAX7ijdNmEQNfjL0okOi-M6y9EWZT9dzPRsv092NGcQt6WpqM7MbhcT&sig=AHIEtbT9hFA9NzrZ7htYtr5sGBy1lHUKBQ&pli=1

 57. professzorpizka — 2012-06-19 16:40 

Egyrészt megtisztelsz a terjedelmes válasszal, másrészt viszont úgy érzem, hogy elméleti distinkcióid fái eltakarják itt-ott előled a valóság erdejét. Persze ezzel úgy tűnik, most onnan akarom elterelni a diskurzust, hogy Max Webertől a mai napig lábrázást kapok, és kettessel szenvedtem át magam tanaiból, pedig amúgy szerettem jog und állambölcseletet tanulni, jókat vitázva szemináriumon.

Kezdjük különvéleményemmel Matolcsyval. Matolcsyról elterjedt mítosz, hogy nem olyan hülye, mint amilyennek látszik. Én ezt akár el is hiszem, bár ha meg a szememnek hiszek akkor egy nyolcvanas években szocializálódott a piacgazdaságot tankkönyvből ismerő pasast látok, aki a korabeli szokásoknak megfelelően azért alternatív és unortodox, mert az ortodox törzsanyagot nem tudja. Persze lehet, hogy közgazdaságtan terén el lehet máshonnan is indulni, mint a Samuelson-könyv, nem kell azt Bibliaként forgatni, de azért mégis, tízmilliárd légy nem tévedhet. Ha meg Matolcsy elvállalta az áldozati bárány szerepét és a gazdaság módszeres tönkreveréséről tudja a valóságot, akkor megint oda jutok vissza hogy ez az ember vagy mazochista, vagy hülye.

A bürokratákról, az ő hátterükről írtakkal nagyjából egyetértek, pont ezért aggasztó, hogy azt látni, hogy a mostani (és az előző vezetés) mögött nem áll olyan ideológiai irányvonal és képzett szakemberek olyan mennyisége, amely egy párt stratégiájának megfelelően a közigazgatást működtetni tudná. Mitöbb, stratégia sincsen. Nihil van és nepotizmus.

 58. pierredelacroix — 2012-06-19 22:23 

1.: Az aggasztó dolgokról: Hát igen, pont azért működnek a dolgaik úgy, ahogy működnek. (“Vajúdnak a hegyek: nevetséges kisegér születik”)
2.: Mint említettem, volt szerencsém olvasni néhány művét (bár mondjuk közgazdaságtant csak érintőlegesen tanultam, és inkább a belőlük kiolvasható gazdaságpolitikai elméletek érdekeltek), amely azért eléggé “ortodox” volt. (Igazad van, hogy Magyarországon – a 80′-as évek miatt – igen népszerűek a “harmadikutas” megoldások minden oldalon.) “Hülyeségéről”: Az ambíciózus magyar közgazdasági gondolkodók, tudósok és írók között már régóta a legfőbb cél a pénzügyminiszteri (illetve ennek megfelelő pozíciók) tisztség megszerzése. Pedig aki jó szakember, az nem biztos, hogy jó politikus is lesz (akármilyen nagy név is volt Bokros Lajos, az azért nem tagadható, hogy élete legrosszabb – Horn Gyulának a legjobb – választása volt, hogy elfogadta. Egyszerűen alkalmatlan volt rá. Ennek beismerésével vannak – általában – Magyarországon – is – gondok).

 59. professzorpizka — 2012-06-20 07:50 

Egyszer tervezek írni (vagy már írtam is? a grafománia nehéz kenyér) az utólag bölcs pénzügyminiszter jelenségről.

RSS feed for comments on this post.

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.