Én csak remélni merem, hogy kötelező hittanoktatáson majd mindezt beleverik a gyerekek fejébe, hamár a szüleik egy része ilyen eltévelyedett, erkölcsi fertőben fetrengő szabadgondolkodó.

Ez mélyütés volt. Szinte aggasztó, hogy néhány kérdésben egyetértek vele.

A kérdés, ami elsőre felmerült bennem, mit szólt Eszter Elvirához?
Egyébként kellemes tömjén illatú kis iromány, hozza a konzervatív giccs hangulatát is.

Ilyen Nyirő e-bookot nem tudsz linkelni, jobb felkészülni belőle.

Úgy rémlik te is esztereztél, de talán csak átvitt értelemben.
Ez esetben elnézést kérek, a válóper költségeit természetesen állom.

Amit Isten összekötött, ember ne válassza szét. Az igazán súlyos házastársi nézeteltérések egyetlen elfogadható megoldási módja a becsületgyilkosság.

Parancsolj !
http://canadahun.com/forum/showthread.php?31910-E-book-III-2012/page38

panamajack:
Bár nem tartozik a fenti bejegyzés témájához szorosan, szeretném megkérdezni tőled, hogy ismered-e Joel Feinberg: Társadalomfilozófia (Bp. Osiris, 1999. ford.: Krokovay Zsolt) című művét.
Ő az analitikus filozófia nagy alakja és liberális gondolkodó.
Azért hozom fel őt, mert ebben a művében felteszi azt a kérdést, hogy a konzervatív eszmék felől hogyan lehet elfogadni egy hagyomány – amely tényt a „józanul gondolkodó” (értsd: nem magyar – tényleg, azt is érdekes lenne megvitatni, hogy 2012-ben létezik-e Magyarországon valódi konzervatív gondolkodásmód) – megváltozását.
Itt Lord … (Neve nem jut sajnos az eszembe) szavait idézi, aki Angliában egy konzervatív politikus és elméletalkotó volt. A 70-es (?) években szóba került a homoszexuálisok egyenjogúsítása (azaz a büntetőtörvénykönyvből a szodómia törlése), amelyre a Lordok Háza is igent mondott. Ezt ő is támogatta, de más alapon, amint a törvényhez fűzött és később egy publicisztikában megjelentetett kommentárban ki is fejtett bővebben. Jelentős hatással volt a „nyugati” konzervatív gondolkodásra.
A Római Birodalom és a kereszténység témáját hozta fel: az igazi konzervatívoknak ugyanis gondot okoz, hogy miközben napjainkban Nyugat-Európában és az USA-ban jelentős szerepet játszik eszmevilágukban a kereszténység (bár ne felejtsük el, hogy pl.: Franciaországban jelentős áramlat a nem vallási alapon érvelő konzervativizmus – ezt nevezik napjainkban ott republikanizmusnak), de akkor és ott a Római Birodalom keresztényüldöző törekvéseit kellett volna támogatniuk.
Erre azt a logikus (bár nem humánus) választ adja, hogy igen, a valódi konzervatívoknak a római császárokat kellett volna támogatniuk, de csak addig, amíg a kereszténység nem vált államvallássá. A törvényeket ugyanis nem lehet addig megváltoztatni (tehát a konzervatív eszméket nem lehet a totalitarianizmus eszmékkel összemosni) ameddig be nem bizonyosodik, hogy a társadalom megváltozása miatt erre szükség van. Azaz a keresztény mártírok sorsa keltette együttérzés és az ellenük való fellépés sikertelensége bizonyítja, hogy a törvényeket meg kell változtatni. Nem előzheti meg azonban a törvényi változtatás a társadalmi változásokat (társadalom átalakíthatóságának elutasítása). Egészen addig a konzervatívoknak a régi törvények mellett kell kiállniuk, a jogállamiság védelme miatt. Miután azonban lezajlott pl.: a homoszexuálisok emancipációja, az igazi konzervatívoknak mostantól a nagy társadalmi egyetértéssel megszületett új jogszabályok jelentik az igazodási pontot. Azaz a később az ezek megváltoztatására irányuló törekvéseket az igazi konzervatívoknak el kell utasítania, és az ezekre törekvő erők ellen fel kell lépnie. Hiszen – akármilyen „régiségre” hivatkoznak ezek – az éppen aktuális hagyomány (homoszexuálisok) ellen lépnek fel, amelyet az elődök „vérrel és verejtékkel” (nem feltétlenül szó szerint) vívtak ki, és amely – akkor – nagy társadalmi támogatást élvezett.

Ja és még valami, ami kimaradt:
Értelmezésnél tessék figyelembe venni, hogy olyan ember fogalmazta meg, aki hosszú ideje működő demokratikus jogállamban élt. Így számára természetes volt, hogy a társadalmat sokféle érdek- és értékalapon szerveződő csoport él, amelyek – viszonylag – békés módon is képesek változást elérni. Másrészt a korábbi évtizedekben nagy, és mélyreható társadalmi változások zajlottak le a nyugati világban. Mint például a 60′-as évektől a homoszexuálisok jogait védő mozgalmak és civil szervezetek.
Értelmezése szerint a konzervatívoknak akkor is a hagyományokat kell támogatnia, ha az éppen védendő hagyománnyal nem is ért éppen egyet (Természetesen ellenérzéseit – a szólásszabadságnak megfelelően – szabadon kifejtheti).
A változtatás ugyanis – ebben a nagy elődökre támaszkodik – ha nem áll mögötte a társadalmi támogatás, nagyobb kárral jár, mint haszonnal. A társadalom átalakulásának meg kell előznie a törvényi változtatásokat minden esetben. A fő cél az amónia és a véres konfliktusok (polgárháború, forradalom, gazdasági válság stb.) elkerülése.
Ezzel a gondolatmenettel egyet is érhetünk, ha például a Szovjetuniónak a „kommunista erkölcs” kialakítására tett kísérleteit és ezek kimenetelét nézzük, vagy hogy mennyi olyan törvényt hoztak a rendszerváltáskor és később a jogalkotók, amelyekkel a nyugati mintákat másolták akkor is, amikor ez sem a nemzetközi elvárással, sem a társadalom támogatásával nem találkoztak. Csoda, hogy nem úgy működtek – illetve nem az lett a következményük – amit a jogalkotó elképzelt, elvárt (pl.: a regionalizmus esetében)? Ami még ennél is rosszabb azonban az, hogy – néhány rossz jogszabály miatt – az embereknek és a választópolgároknak a demokratikus politikai intézményrendszerbe és választott képviselőibe vetett bizalma hamar erodálódott.

Amúgy csak érdekességképpen az antiszemitizmussal kapcsolatos hozzászólásaink panamajackkel konzervatív (-liberális) alapon kritizálták a vele kapcsolatos nézeteket. Kifejezetten ilyen eleme volt a sok szőrözés azon, hogy mi az antiszemitizmus és mi nem az.
Illetve ilyen volt az előítéletek létezésének és jogosságának elfogadása, amelyek rímelnek a nagy konzervatív gondolkodó, Edmund Burke írásaira.

Lásd: http://mandiner.blog.hu/2012/06/01/a_nyaj_es_a_vando_aristo_mi_a_jobb_xxi

Tudom, csak gondolom miamai nem vette észre.

panamajack: Na, azért létezik radikális konzervativizmus is. Természetesen nem úgy, hogy létezik „radikális konzervatív” is. A fentebb kifejtett gondolatok alapján radikálissá akkor válik egy konzervatív, amikor nemcsak egyetért és támogatja a rezsimek törekvéseit a hagyomány védelmében, hanem ebben „tevékenyen” is részt vesz. Addig, amíg ezt a törvények lehetővé teszik (tehát az orosz feketszázas mozgalom minden volt, de konzervatív nem). Nem lehet hangsúlyozni eléggé, hogy csak olyan jogszabályok játszanak, amelyek a fent említett módon keletkeztek (azaz a hitleri, mussolini stb.-féle izék nem, sőt ellenük – a jogbiztonság védelme miatt – a konzervatívok fellépése elvi kötelesség. Illetve lenne csak az eszméből kifolyólag). A Római Birodalom példájánál maradva ennek egyik tipikus képviselője, hadd ne mondjam, archetípusa Ifjabb Plinius. A korabeli római törvények és jogszokások alapján járt el Bithüniában legátusként a keresztények ellen. Miközben kétség gyötörte, hogy jogosan jár-e el velük szemben, és nem gyűlöletből cselekedett (elutasította a velük szemben felmerült pletykákat). Legalábbis Leveleiben, amelyet a császárnak írt, így ábrázolta magát.
A kifejtett elvek alapján akkor Batthányi kivégzésén keresztül nézzük meg, hogy a kivégzők oldalán kiket tekinthetünk „radikális” konzervatívoknak:
Haynau, aki inkább kevésbé, mint többé, a korabeli jogszokásoknak (legalábbis az eljárások lefolyása indokolható volt a korabeli jogfelfogások alapján, még ha igazságos nem is volt. Ez utóbbi különben a konzervatív gondolkodásban – a társadalmi békével szemben – mindig kissé alárendelt szerepet játszik. Az igazi konzervatív ugyanis tisztában van azzal, hogy 1. Nincs egyféle igazság. 2. A legmegfelelőbb igazság, az, amit a társadalmak saját maguk hosszú évezredek alatt kialakítottak maguknak. 3. Az igazságos működést ezért nem lehet erőszakos módon kialakítani) megfelelően járt el. Amely mellesleg az – általa – törvényesnek és legitimnek elismert felettesétől származott (Itt kell hangsúlyozni, hogy a konzervatívok többsége ma már mind demokrata, és a 19. században is már többségben voltak. Haynaunál katonai tiszte játszott ebben szerepet: a katona felettese szabályos és hatályos utasítását köteles végrehajtania, amennyiben ez más törvényekbe nem ütközik).
Ellenben ,Johann Kempen von Fichtenstamm, aki 1849-1851-ig a csendőrség felügyelője volt, nem tekinthető konzervatívoknak. A megtorlásban ő is élen járt, de viselkedése a Batthányi-eset kapcsán nem támasztja alá, hogy konzervatívnak lehet-e tekinteni.
Mint közismert – remélem – Batthányit kötél helyett golyó által végezték ki. Az eset kapcsán Haynau később egy levelet küldött – az alárendelt személynek – hogy nem volt joga eziránt intézkednie.
Itt nem azon van a hangsúly – a legendákkal ellentétben – hogy melyik személy volt humánusabb vagy kegyetlenebb (Kempennek is vaj volt a füle mögött) – a levél nem is arról szólt – hanem hogy Kempen nem tartotta be az előírt szolgálati utat. „Kegyelmet” gyakorolni ugyanis csak Haynaunak volt joga ebben az esetben (amúgy a korabeli szabályozás miatt tényleg elsősorban neki). Mint személyes levelei is mutatják, Haynau nem volt kimondottan kegyetlen ember (amolyan vadállati értelemben, mint egy modern sorozatgyilkos, vagy előre megfontoltan, mint a 20. században mondjuk a nemzetiszocialisták, vagy a CSEKA), bár az elrettentésnek nagy szerepet szánt a „rendcsinálásban”, és személyes levelei is ezt mutatják. Amelyben részvételét – szemben a zárójelesekkel – bár nem nagyon foglalkozott velük, nem tagadta vagy kisebbítette később sem.
Nem csoda, elmebaj vagy pálfordulás az oka annak, hogy Haynau később Magyarországon vett birtokot és a magyar (ó)konzervatívokhoz csatlakozva a magyar függetlenség helyreállításáért küzdött. Egy konzervatív ember szemszögéből mindez teljesen érthető volt (a Magyar Királyságot a „régi jó szokások” szerint kell kormányozni, és változtatni csak lassan lehet).

Köszönöm ezt a nagyon jól összeszedett kis tanulmányt. Ezek után már biztos vagyok benne (na jó, eddig is az voltam), hogy liberál-konzervatív meggyőződésű vagyok (annyiban más a klasszikus konzervatívnál, hogy erősebben hisz abban, hogy az emberek nagyrészt tudják maguktól is, mi nekik a jó)

Persze itt visszakanyarodunk a poszt által eredetileg feltenni szándékozott kérdéshez: mi a fészkes lópikulának nevezzük azokat, akik ma nálunk kisajátítják a „jobboldali” és „konzervatív” cimkéket?!

Ez bezony szép írás, kicsit kibővítve szívesen olvasnám posztként is. Akár a mandineren is elférne.
Köszönet érte, okulásomat szolgálta.

Vajon konzervatív követelés-e az iskoláknak az állami kézbe vétele? Nem, egyértelműen nem (maximum konzervatív párti szakpolitikai program lehet). Kérdéses, hogy a köznevelésben való részvétel tényleg az egyházak feladatának kell-e lennie, szemben vagy mellette mondjuk a hitbeli tevékenységgel. II. József például betiltott országaiban minden szerzetesrendet, amely nem végez karitatív vagy oktatási tevékenységet, mégsem neveznénk konzervatív személynek.
A konzervativizmus lényegében egyfajta kommunikációs technika, amelyek segítségével az embereket sikerül jobban meggyőzni (a politika a meggyőzés művészete ugyebár) arról, hogy az állam kivonul az oktatás finanszírozásából. Végül is jobban hangzik, és az emberek jobban elfogadják, ha nem azt mondjuk nekik, hogy: „Nincs pííínz. Oldjátok meg magatok:” Lehetne akár szocialista vagy liberális alapon is érvelni mellette, ugyanolyan meggyőzően. Az – elavult – rendszer fenntartása ugyanis egyre többe kerül, de minden (valódi) reformja érdekeket, még hozzá súlyos érdekeket fog sérteni.

Ééés éppen ez az oka a szembenállásnak. A gyökrei amúgy a felvilágosodásig nyúlnak vissza: a – főleg – francia filozófusokig nyúlnak vissza, akik a társadalom tervszerű megváltoztatásának lehetőségét hangoztatták (ebben egyébként a korban kialakuló modern állam megjelenése motiválta őket). Szemben állt velük – a francia forradalom eseményeiben csalódva – Edmund Burke, a konzervativizmus atyja.
A valós törésvonal nem a konzervativizmus és a liberalizmus, szocializmus, feminizmus között áll fent, hanem a konzervativizmus és a radikalizmusok között. Konzervatív ember nem lehet forradalmár. Az már érdekes kérdés, hogy abban az esetben, ahol a forradalmak a nemzeti (amúgy jelentős részben megkonstruált) hagyomány részei, mint Magyarországon és Lengyelországban, az ezekhez való viszonyulás a helyi konzervatív gondolkodók nagy feladatai közé tartozik. A mai Lengyelországban például sikeresen egyeztették egymással ezeket, míg Magyarországon még ilyenre nem került sor – lényegében a konzervatív gondolatok iránti érdeklődés hiányában. Pedig a liberális szocializmus (amely lényegében azt jelenti, hogy a szocialista típusú hatalomra jutás után az új államot liberális alapon – is – meg kell szervezni: kistulajdon védelme, jogállamiság, ne az állam legyen tulajdonos stb.) esetében ez az ország két nagy és autonóm személyiséget is adott, habár támogatása soha nem volt meg az országban. Jászi Oszkárra (Dunai és Európai Egyesült Államok, vagy a kéziratban maradt művei, amely a Századvég Füzetekben jelent meg 1989-ben A kommunizmus kilátástalansága és a szocializmus reformációja címeken) és Bibó Istvánra (Az európai társadalomfejlődés értelme, szintén kézirat, 1971-72, http://mek.oszk.hu/02000/02043/html/430.html) gondolok elsősorban.

A „jobboldali” címkéhez: Még ha egyetlen pártot sem lehet tisztán konzervatívoknak nevezni (vagy akármilyen másnak), az úgynevezett niche-pártok kivételével, jobboldalinak vagy baloldalinak (háromosztatú térben: bal-jobb-közép felosztás is lehetséges) annál inkább. A természettudományokból vett hasonlatoknál maradva olyanok ezek, mint a nagy „országok” (prokarióták, növények, állatok stb.) Sokféle „faj” (pártok, választási csoportok) tartoznak egy-egy ilyenbe, amelyek összetétele és aránya országonként („kontinensek”) – a politikai kultúra, választási rendszer stb. következtében – más és más lehet (bár egyes országok esetében lehetnek hasonlóságok, ezek lehetnek pusztán a „párhuzamos fejlődés” következményei is). A „szélek” (amely a centrumot jelenti) felé haladva az éles különbségek egyre tompulnak, még ha ezek el sem tűnnek. (Ez nagyon fontos politológiailag és politikailag, mert jelzi a koalíció-kötések – elvi – lehetőségét is. A közép felé haladva nő az esélye, hogy egymással – az eszmei közelség miatt – koalíciót kössenek a pártok. Az MSZP és a FIDESZ között például elképzelhető egy ilyen szövetség, ha nehezen is, de mondjuk a Jobbik és az MKP között már nem.)
A közvéleménykutatók – nemcsak Magyarországon – például kimutatták, hogy az egyes választópolgárok – legyen bármilyen politikai erő támogatója, illetve a politikai műveltsége – a jobb-bal sémában (vagy a háromosztatú skálában, ahol ez volt a jellemző) a saját támogatottját pontosan el tudja helyezni, illetve a többi erőt is, hogy ez a sajátjától balra vagy jobbra helyezkedik-e az erőtérben. Még ha a pontos eszmei besorolás esetében gondban is volt. Olyan esetben is képes volt erre a választópolgár illetve ebben gondolkodott, ha az általa támogatott szervezet kommunikációjában az ezen való felülemelkedést hangoztatta (pl.: tipikusan a zöldpártok ilyenek).

Mily szép és magasröptű eszmefuttatások. A filozófia, mint tudjuk a balneológiával és a bálnákkal együtt üldözendő tévtan. Platón rakodó volt.
Mi itten savanyúsörországban azzal is küzdünk, hogy nincs aki konzervatív legyen. Hörcher (amelyik néha a Heti Válaszba szokott írogatni, amúgy olvasott okos ember) mondta, hogy demográfiailag nálunk a konzervatív párt a Maszop.
1990-ben egy csomó álmaiba belekocsonyásodott, 35 évnyi lélegzet-visszatartásból vagy épp kollaborációból visszatérő alak volt a magyar konzervativizmus, de ők a konzervativizmust összetévesztették a nosztalgiával. A „dolgok megszokott módon jól csinálása” ami a konzervatív politika konyha-definíciója lehetne, az MSZP-nél volt. Ott lezajlott egy generációváltás, 2006-ra végképp győzött az a KISZ-generáció, akiknek a másik fele már Fidesz néven addig lehúzott egy kormányzati ciklust. Ma egyszerűen nincsen savanyúsörországban régi jól csinált dolog. Most születnek a konzervatívok és konzervativizmusunk (mert én bizony virtigli konzervatívnak gondolom magam) véres vajúdással jön világra. A zászlóra ez lesz írva „Bassza meg én inkább kifizetem, csak csinálja már meg valaki”. Az első konzervatív párt a mostani harmincas generáció pártja lesz húsz év múlva. És az első igazi liberálisok a gyerekeink lesznek.

Szerintem Magyarország akkor fog jó irányba fordulni, ha már minden egyéb lehetőséget kimerített. Szerintem odáig még van minimum 2 kormányzati ciklus hátra.

Ámen.

az alkalmatlan nyilatkozóra az ominózus, „hány forintból lehet megélni-ma?” mesét vagy előző köztársasági elnökünk esetét). Más esetben az történik, hogy más területekről kell átirányítani a tehetséges párttagokat, amelyeknél ezért hamarosan megérzik a szakszerű igazgatás hiányát (és amelyet az ellenzék – ha van esze, Magyarországon kevés kivétellel nincs, ennek is több oka van – gyorsan és kíméletlenül kihasznál). Ezeket az akadályokat csak egy erős, központi irányítású (nem feltétlenül egy személy) párt tud átvészelni. Ennek következtében azonban fennáll a veszélye, hogy a nyertes párt vezetői elbízzák magukat, és a társadalom – akár hallgatólagos – beleegyezése nélkül hajt végre egyes égető reformokat. Ez azonban veszélyezteti a reformok tartósságát és elfogadását. Hangsúlyoznám azonban, hogy gazdasági válság esetén – bár a társadalom nagy része és egyes politikusok sem értenek ezzel egyet – a mainstream által kínált megoldások sem támogatják a társadalom beleszólását az – őket eléggé súlybavágóan érintő – változtatások végrehajtásában (sőt ezek következményeit – különösen a nemzetközi piacok – el is utasítják). De ennek következtében a gazdasági – és pénzügyi – válság hívószavával sok mást is megléphet a politikai elit (a másik ilyen varázsszó a terrorizmus elleni harc).
A másik egy speciális – Kelet- és Közép-Európa posztszovjet államaira, de különösen Magyarországon erős – probléma: a szovjet rendszer több volt, mint egy egyszerű diktatúra (éppen ezért a főleg a dél-amerikai és dél-európai politikai átmenetek során kidolgozott megoldások és tudományos értelmezések nem biztos, hogy itt is működnek: a demokratikus kultúra kialakulására fentebb megadott – bár Magyarországon is voltak előzményei – évszám akár évtizedekkel is eltérhet), mivel nemcsak a politika összes alrendszerére terjedt ki, hanem a társadalom minden szférájára. Mindemellett – jobban, mint a többi hasonló sorsú országban – az idő előre haladtával egyre kevésbé követelték meg a felelős posztokon dolgozóktól az ideológiai azonosulást. FIGYELEM: ideológiai azonosulásról beszélek, nem a politikairól. A nómenklatúra így egyre inkább egy professzionalizálódott működtetővéjé vált a rendszernek (éppen emiatt tudta átmenteni befolyását az üzleti életbe). Itt nem a szakmai tudásról van szó, hanem arról, hogy az – egyre szűkebb – politikai vezetés utasításait hogyan lehet minél gyorsabban végrehajtani.
A rendszerváltás során az ellenzék a kommunizmus ideológiájának üzent „hadat”, miközben az előző mentalitás (és ennek ideológusai) megmaradtak. (Ennek oka az volt többek között, hogy a magyar társadalom – a Rákosi- és a korai Kádár-korszak ismeretében okkal – a 60′-as, 70′-es éveket mindmáig a 20. század „legjobb” részének tartja). Ezt a réteget eléggé nagy „kaméleoni” képesség jellemzi, amely több szinten is megmutatkozott a magyar intézményrendszerek működtetésében (szerintem mindegyikünknek voltak ilyen tapasztalatai), illetve később – mint párttagok és kezdetben másodvonalbeli politikusok – feltűntek nemcsak az állampárt utódjainál. Igaz, hogy a nyugati politikai rendszerekben – a „keresztény gyökerek” miatt – rendszerváltások esetén fontosak a Saulusokból lett Paulusok, de a posztszovjet országokban – ismétlem a mentalitás miatt – ezek nagy száma miatt ezek „őszintesége” kétséges. A „kamélonozás” az előző rendszerben különben napi túlélési technika volt (de Magyarországon könnyebb volt az azonosulás ennek valós és propagandisztikus „eredményei” miatt). Egy részük különben – „nagy utat” megtéve – radikális pártoknál kötöttek ki. (Ha cinikus akarnék lenni, azt mondanám, hogy mentalitásban ettől leginkább az MKP tér el). Egyesek, éles fordulattal – korábbi „bűnüket” jóvátéve – a pártok radikális szárnyainál, illetve a pártrendszer széleinél kötött ki. Ami – a közhiedelemmel ellentétben – nem is feltétlenül jelentett nagy önfeladást (Az előző rendszerben is létezett, de tagadták, antiszemitizmus, cigánygyűlölet, de – nem is tagadva – egyes nacionalista és soviniszta nézetek, amelyeket a „kommunizmus” és „internacionalizmus” mázával leöntöttek) Sőt úgy tűnik, hogy – a magyar hagyományok marginális és legvisszataszítóbb jelenségeit felelevenítve – ez a gondolkodásmód képes „újratermelni” önmagát. Mindeközben nagy fokú „érzéketlenség” jellemzi ezt a mentalitást az ideológiák iránt (a kommunizmus „tudományos” ideológiaként határozta meg magát, ez azt jelentette, hogy bár a társadalom minden részét áthatotta, ezt az abban részt vevők nem biztos, hogy ideológiaként határozták meg: Lenin mondta, hogy a polgárháború után nem forradalmárokra, hanem hithű bürokratákra lesz szükség).
Orbán Viktor arra törekszik, hogy a rendszerváltás „lezárásaként” ezt a mentalitást is megváltoztassa, amelynek ez- természetesen – nem tetszik, és száma, befolyása, illetve tulajdonságai miatt eddig „hatékonyan” ellenállt ezeknek a kísérleteknek. (A blogbejegyzésben leírt felfogás is inkább megfelel egy ilyen „kommunista” mentalitásnak, csak jó helyre kell behelyezni a fogalmakat). Ha a jelenlegi kormány kísérlete – amelynek legtöbb hibáját és buktatóit fentebb leírtam – elbukik, még legalább két parlamenti ciklusig nem kezdődhet meg az ezzel való „leszámolás”, amely szükséges egy felelős, demokratikus és jogállami politikai kultúra kialakulásának.
Csak utána kezdhetünk el beszélni ideológiákról és hogy ezek mit jelentenek a magyar viszonyok között.

Ezért fogalmaztam úgy a fentiekben, hogy elsősorban nem az emberekre, hanem a mentalitásra utaltam. Természetesen Orbánéknak is túl kell lépniük a „saját árnyékaikon”. Ennek több buktatója is van, de ha sikerül nekik, akkor beírják magukat a történelemkönyvekbe. Ha nem, akkor jogos az általad leírt minden kritika (de bocs, ha nem azok közé tartozik, akik kárörvendően várják ennek bukását. Ez NEM jelenti azt, hogy általuk elkövetett hibákért ne lehetne őket kritizálni. Méghozzá egyes kérdésekben igen erősen is.) Azért őket emeltem ki, mert
1. Tetszik, nem tetszik, ők vannak éppen kormányon
2. Azt el kell ismerni, hogy egyike ma Magyarország egyik legsikeresebb és legkarizmatikusabb politikusainak (amint azt eddigi pályája is mutatja). Több tehetség szorult bele, mint az ellenzék (és pártjának) legtöbb politikusába (ami azért a magyar politikai közéletet is minősíti). Ez azért gondolom nem tagadható? (Egy politikus/párt tehetségének fokmérője demokráciában egyedül a választásokon elnyert szavazatok száma. Ezt lehet kritizálni, de jobb és főleg működő rendszert még nem találtak ki.)
3. Az oligarcha-építés: Khm, mint fentebbi hozzászólásaimban is többször kifejtettem, demokraták nélkül nem lehet demokráciát működtetni (építeni igen). Az minden modern demokráciában rendben van, ha egy politikus egyes tisztségekbe saját embereit ülteti, aki iránt bizalommal van (működtetés miatt fontos). Másrészt létezik egy politikusi osztály (ami csak a szűk körben betöltött tisztségeket jelöli) és egy politikai réteg (ezt nevezzük elitnek). Egy demokratikus jogállamnak demokratikus elitre is szüksége van. Ez egy tág fogalom, amelyet kevéssé van értelme elkülöníteni egymástól (modern és posztmodern államban nincsen külön gazdasági, katonai, politikai stb. elit, a határvonalak elmosódnak).
Nem is probléma ezek léte, de a mostani kormányzat ennek „lecserélésére” tesz kísérletet (amire már 1998-ban is törekedtek, illetve ennek sikeressége – lásd: a mentalitás továbbélése – kétséges). Nem az „oligarchák” léte tehát a probléma (egyrészt minden társadalomban léteznek, másrészt a demokrácia arról szól többek között, hogy a közéletbe MINDEN társadalmi réteg beleszólhat, ha ezt tagadjuk, akkor vagy fasiszták vagy kommunisták leszünk). Azt is – sajnos – kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy mindig létezni fog elit, amiatt, hogy az emberek körében sajnos nem lesz egyenlőség. Hogy ennek „kikényszerítése” milyen következményekkel jár lásd olvasmánynak a jakobinus terrort. Hahner Péter: A régi rend alkonya. PANEM, Bp. 2006.
Mivel Mammon uralta világban élünk, az is tény, hogy a politikai részvétel – egyre több – pénzbe kerül, nem is szólva az egyéb formában megnyilvánuló támogatásokról. Az is természetes piacgazdaságban, hogy aki többet „ad” (akár pénzben, vagy esetleg helyi szintű népszerűsége miatt, esetleg mert tehetséges szónok) többet is „vár” el érte cserébe.

Ami azt jelenti, hogy az oligarcháknak is láthatóknak kell lennie: nem zárkózhat be magas kerítéssel óvott dácsákba, illetve a közéleti részvételtől sem. Oroszország tipikus példa arra, hogy mi történik akkor, ha nincs „oligarcha”, abban az értelemben, ahogy te használtad. Az oligarcha befolyása ugyanis pusztán attól függ, hogy mennyire erős a (központi) állam: ha erős, akkor befolyása gyenge, ha gyenge, kisajátítja magának az állami intézmények működtetését. A viszonyuk inkább a gyarmattartó állam és gyarmatai között fennálló viszonyra emlékeztet. A demokráciákban viszont – a rendiség következtében – a kettő egymás melletti létezése elfogadott tény (Oroszországban és tőle keletebbre megkérdőjelezik a civil szervezetek, a „harmadik szektor” – a gazdasági és politikai mellett – létét is, és vagy-vagy kapcsolatban gondolkodnak: vagy az államnak, vagy az oligarcháknak van hatalma). ÉS együttműködése is. Ez pedig együtt jár azzal, hogy konkrét politikai feladatokat és a „közjóért” való tevékenységet is el KELL látniuk (A „régi jó időkben” ez mondjuk az udvarházig vezető gesztenyesor telepítésében, jótékonysági alapítványok fenntartásában stb. nyilvánult meg). Afrikában – ami azért nem a demokrácia fellegvára, de szorosan összetartó közösségek még léteznek – például Kenyában ha egy külföldi cég be akar ruházni, akkor először valamit tennie kell a közösségért (kút fúrása, autóút építése, iskolai ösztöndíjak stb.), hogy engedélyt kapjon. Igaz, hogy mindezek a tevékenységek közvetlenül a helyi és központi elit továbbélését biztosítja. Összegezve: nem vitathatjuk el tőlük a politikai szimpátiáik kinyilvánításának jogát. Éppen ezért nem tartom rossz folyamatnak, hogy több ok miatt is a mostani FIDESZ kormány alatt egyre aktívabban jelenik meg a nyilvánosságban a „rezsim oligarchái”.(hasonló vélemény: http://torokgaborelemez.blog.hu/2012/05/11/454_a_klientura_haszna )
Ebben az értelmezési keretbe nem fér bele az, hogy az állami pénzekből azok is kapjanak, akik a korábbi, most ellenzéki erők idejében is részesültek belőle. Ez csak három esetben lehetséges: a piac egy szegmensét monopolizálta. (Szlovéniában ezért senki sem akad fent, hogy egy cég kapja – a közbeszerzési eljárások során – az autópályaépítéseket, nem valószínű, hogy a támasztott követelményeknek egy ilyen kis országban két cég is megélne. Ebben az esetben nem merül fel Szlovéniában semmiféle korrupció. Magyarország tragédiája szerintem az, hogy elég nagyok vagyok ahhoz, hogy sok területen egy cég ne legyen képes ilyen túlsúlyra szert tenni, de nem elég nagy, hogy erre két-három ne legyen képes. Nagy „területű” (nemcsak földrajzi, hanem az adott eljárás során érintett piaci szegmens, vagy egyedülálló szakmai tapasztalat). Ez magában rejti az összebeszélés veszélyét, másrészt a közvélemény jobban fennakad azon, ha egy most ellenzéki helyet a jelenlegi kormány kegyeltje kapja meg a megbízást, mintha arra az összegre több kormánypárti cég/személy pályázna.
Második eset az, amikor az adott pályázó mindkét féllel jó kapcsolatot ápol.Ez utóbbi – amellett, hogy erős ellenérzéseket kelt a kétkulacsosság – magában rejti, hogy az adott pályázó nem politikai értékeit követi a támogatásban, hanem pusztán csak a megszerezhető profit érdekli. Ezt azonban olcsóbban megteheti, ha nem az adott politikai erőt vagy politikust támogatja, hanem egyszerűen „korrumpálja” azokat, akik ezeket szétosztják. Akik – mellesleg – nem a döntéshozó politikusok, hanem a közvetlenül a pénzösszeg fölött rendelkezők. A bürokraták pedig sehol sincsenek jól megfizetve (és „olcsóbb” illetve „veszélytelenebb”, mint a politikai támogatás kinyilvánítása).
Harmadrészt marketing okokból kerülhet sor egy „kívülálló” támogatására (kampánycélok, választópolgárok meggyőzése, „mézesmadzag” a támogatás megszerzésére stb.), illetve ha kárenyhítés a cél (amelynél rászorultság, illetve hogy a támogatondó mennyiben járul hozzá tevékenységével a továbbéléshez). Ez utóbbi azonban mindig különleges eset.
Utoljára hadd szóljak arról, hogy a költségvetési pénzek nem „végtelenek”, ezért nem részesedhet belőle minden pályázó. Pár napja volt egy cikk, amelyik példaként hozta fel, hogy egy földpályázaton nem az előző kormányok alatt sikeresen pályázó nyerte el, hanem egy új induló, aki a jelenlegi kormány támogatója volt, DE ugyanúgy megfelelt a pályázati feltételeknek. Nem értettem az erős felháborodást, ami követte ezt. A pályázati előírások egyrészt arra valók, hogy a „komolytalan” pályázatokat kiszórják, másrészt – a jogszabályok által – ez is biztosít valamiféle – minimális – keretet (viszont a jogi felelősség =/= politikai felelősség, bár lehet átfedés) a társadalom számára, hogy a „közjó” érdekében használják fel. A rutinosság csak azt jelenti, hogy a tartalmi és formai követelményeket is jobban tudja teljesíteni az azt beadó.
NEM azt, hogy ez máskülönben bármiféle más előnyt jelent a pályázati eljárás során. Különösen nem, hogy az adott megbízást/összeget meg is fogja nyerni az adott delikvens. Gazdasági vállalkozás esetén pedig – speciális kivételektől eltekintve – egyenesen káros, hogy nem tud megállni ezek nélkül a lábán. Ennek veszélyeinek tanulmányozására lásd a mai magyar legeladósodottabb települések történetét.

Pókhálós „konzervativizmus”: Én ebben nem a jelenlegi vezetés sarát látom nagyon, hanem hogy a magyar társadalom többsége – demokratikus vagy résztvevői politikai kultúra híján – elfogadja ezeket a dolgokat, sőt inkább több hasonló megjelenést követelnek (országos szinten). A Jobbik megerősödése is erre mutatott rá (a Magyar Gárda inkább egy kilúgozott Munkásőrség „feladatait” tartotta magának valónak, mint amit más paramilitáris szervezetek célul tűznek ki maguknak). Az előző kormányok jól játszottak azzal, hogy a kommunista máztól megfosztott mentalitást leöntötték egy „nyugati, liberális” mázzal és – legalábbis a mi kisvárosunkban – jól játszottak ezekkel úgy, hogy úgy tűnjön, hogy milyen demokratikusok ezzel (pl.: az iskolaigazgató választásánál a tantestület előzetes szakmai kontrollt gyakorol a jogszabály szerint. Lényegében azonban mindig csak azokat a pályázatokat fogadták el – jellemzően nagy többséggel – akiről tudnivaló volt, hogy a képviselőtestület őt fogja megválasztani, aki egyben a polgármester jelöltje volt, és a jegyző szokta bemutatni a tanári karnak.) A mostani kormányzat intézkedései egyrészt – pl.: az új önkormányzati törvény ilyen „mutáns” – ezeket elkezdte felszámolni, másrészt „igazodott” a korábbi szokásokhoz (legalábbis ami nálunk folyt). Ez mondjuk „konzervatív” elem (ami még nem jelent konzervatív ideológiát, de egy részét igen): az igazi konzervatív mindig a VANból indul ki a LEHET felé, és a TÁRSADALOMból a JOG felé. Ezért szokták néha a konzervativizmust „pragmatikus” ideológiának hívni, míg a többi inkább „idealisztikus”.
Ami Magyarországon egy eléggé lehangoló képet jelent a politikai rendszer működéséről (ne tagadjuk le a kádári kor nagy hatását), de enélkül nem lehet nekikezdeni sem a mentalitás megváltoztatásának sem a demokratikus rendszer működésének javításához.

„de enélkül nem lehet nekikezdeni sem a mentalitás megváltoztatásának sem a demokratikus rendszer működésének javításához.” -rendben, elfogadom. A baj az, hogy a Fidesz esetében maga a javítási szándék egyáltalán nem érződik, sőt: úgy tűnik, a meglévő alattvalói mentalitást megerősítve a saját hatalmuk bebetonozására kívánják hasznosítani. Bizony nekem erről a putyinizmus jut eszembe, magyar viszonyokra alkalmazva: ott is az a (nem feltétlenül hamis) indoklás, hogy az orosz társadalmi hagyományoknak az autokratikus berendezkedés felel meg, csak így lehet „rendet tartani”, és a demokratikus kísérlet eleve kudarcra van ítélve a kulturális sajátosságok miatt. Amit a jobbágytelkekről írtál, az engem inkább a 90-es évek „vadkapitalizmusára” emlékeztetett, nem pedig a mostani helyzetre. Ha akkor a Fideszhez hasonló politikai erő lett volna hatalmon, olyan törvényt hoztak volna, ami eleve garantálja az arisztokraták jogát a legjobb közös földekhez. Na ez a különbség.

Ez a „bürokrácia” szó jelentésének keverése. (De nyugalom, nem csak te „kevered”, hanem az előző korszak tapasztalatai alapján a legtöbb, politika iránt érdeklődő ember).
Bürokráciára MINDEN EGYES modern tömegpárt (tehát nem választási párt) esetében létezik és a pártok mindennapi működéséért felel egészen le az alsó szintekig bezárólag. Ez pedig nem politikusi, hanem bürokrata (és ha van egy kis eszük, jól fizetett és megbecsült) és hivatásos (a kontinentális pártrendszerek esetében az „önkéntesek” szerepe – szemben pl.: az USA-val – elhanyagolható, főleg ha hosszabb távon is sikeresen akarnak működni. Tényleg nem tudom, hogy a mai magyar pártok miért szégyellik, hogy a szórólapok osztogatóit, a rendezvények megszervezőit, ne adj isten, a tüntetések résztvevőit megfizetik. Én ebben is az előző korszak politikai kultúrájának továbbélését látom: ott hangsúlyozták túl a részvételek „önkéntességét” ideológiai okokból. De miért szégyen az, ha valaki a sörért és virsliért megy el csak egy rendezvényre? Mivel titkos a választójog, ez nem jelenti azt, hogy rá is fog szavazni, illetve egy kommunista biztos, hogy nem a Magyar Szigetre fog ellátogatni).
Az is logikus, sőt a demokrácia lényegéhez tartozik, hogy a nyertes erő a saját híveit és szakértőit nevezi ki a kulcspozíciókba. Bár ez utóbbinál figyelni kell arra, hogy azokba a pozíciókba amelyek megkövetelnek bizonyos szakmai végzettségeket, csak olyanokat nevezzenek ki, akiknek meg van erre a képesítése. DE: ez KÉT dolgot NEM jelent:
1. Az ellenzék egyik kedvelt (és gyakran sikeres) marketing fogása, hogy megkérdőjelezi az egyes pozíciókba ültetett személyek végzettségét és szakmai tevékenységét. Ezzel az a probléma, hogy a tudomány világában is élénk pozícióharcok vannak, és sokféle elméletek vannak forgalomban, ezért egy – Elena Ceaușescu-nál magasabb – műveltségi szint fölött nem ildomos a szakértelem megkérdőjelezése. Akkor, ha az adott személy betartja az egyes szakmák által kialakított szakmai normákat. Kedvenc témám az, hogy Matolcsy György lemondását azért követelik itthoni – és külföldi – sajtóorgánumokban is, merthogy mennyi közgazdász van ellene: ez nem lehet felmentésének oka (ez olyan, mintha a város egyik pékjét azért akarják eltiltani a hivatásától, mert ezt a konkurens helyi pékek egy része ezt követeli), mivel nem szakmai, hanem személyes érveken alapszik. Ehhez ismerni kell, hogy 1990-2002 között a magyar közgazdászok között a mainstream felfogás – politikai okokból is – a nyugati „neoliberális” közgazdasági – a magyar és kelet-európai viszonyokra való adaptálás nélkül – elméletek voltak. Több okból azonban 2002 után (amihez hozzátartozott, hogy jelentős képviselői kaptak elegendő politikai befolyást és hatalmat, hogy elméleteiket átültessék a gyakorlatba, de ezáltal eltávolodtak a szűkebben vett közgazdászi szakmától, ott befolyásuk és hatalmuk csökkent) de különösen a gazdasági válság hatására (amelyben megmutatkoztak ennek korlátai) „népszerűségük” és befolyásuk a szakmában is erősen lecsökkent. DE Magyarországon nem került egyetlen olyan másik értelmezési keret sem túlsúlyba a szakmán belül, amely átvehette volna a helyét. Így azonban nagyon nehéz egy koherens és egységes gazdaságpolitikát kialakítani. (Kérdés, hogy ez válság idején hasznos, illetve lehet-e. Egyes felfogások szerint nem, hanem mindig csak reagálni lehet az éppen aktuális helyzetre. „Túlélni” csak). Ez pedig – a szakmán belül is – erős bizonytalanságokat és konfliktusforrásokat szül, amelyet – mivel állások forognak kockán – erős pozícióharcok is jellemeznek.
A sok támadás Matolcsy ellen ez az egyik legfőbb oka. Egyrészt aki ismeri a munkásságát és könyveit, az tudja, hogy – bár nem a neoliberalizmus híve – nem a legelszálltabb közgazdászok közé tartozik és mindig betartotta a szakmai követelményeket elemzésében. Másrészt a kormányzat tevékenységében nyoma is alig van az általa már korábban képviselt elveknek és javasolt módszereknek (Ennek okai szintén eléggé szerteágazóak, egy egész blogbejegyzést betöltenének). A „nem orotodox” gazdaságpolitika egyszerűen csak egy szlogen, amely a – MINDEN – államban népszerűtlen megszorítások és reformok leplezésére találtak ki a marketingesek (és SEMMILYEN formában sem jelent ideológiai és elméleti ÚJDONSÁGOT a megelőző 20-25 év kormányainak gazdaságpolitikájához képest).
2. NEM jelenti azt, hogy minden pozíciót valamilyen végzettséghez kell kötni. Ez egyrészt nevetséges lenne, mert a kinevezett vezető bürokrata a szakszerű működésért és a politikai döntések végrehajtásáért POLITIKAI felelősséget visel, a kormányzat és a választópolgárok felé. Egy ilyen – kimondatlan vagy kimondott – követelmény vezetett el kedves előző köztársasági elnökünk lemondásához. Ki mondta, hogy a köztársasági elnöknek vagy a NOB vezetőjének doktorival kell rendelkeznie? Főleg, ha ez korábban nem volt követelmény velük szemben. Kevésbé fog érteni ahhoz, amivel megbízták? Hogy ez az „elvárás” mihez vezet egyes hatalommal rendelkező személyek esetében, azt ez az ügy – hasonlóan a német ügyekhez – plasztikusan bemutatja. (bár ebben – Magyarországon – megint a korábbi rendszer a ludas elsősorban: büszkék voltak a „professzionális” vezetésre, és arra, hogy a „munkásosztály”-ból származó vezetők gyorsan milyen magas végzettséget tudnak biztosítani. Hogy a megszerzett végzettség mögött milyen tudás és szakmai ismeret állt, az nem érdekelte őket. Mikor pedig a 80′ -s 90′-es években – a változások következtében – egyes állásoknál „követelménnyé” vált a kisdoktori és az egyetemi diploma megszerzése, valószínűleg sok másik – nála kisebb hivatalt betöltő személy is hasonló módon manipulálta a rendszert. A helyi önkormányzatunknál például máig sok a hasonló példa. Kéthetes továbbképzésekkel és hogy a pártfőiskolán csak 5-ször sikerült letennie a vizsgáit, stb. Ideje volt már egy hasonlónak kibuknia).
A bürokrácia SOHA sem lehet független a politikától, mert az a demokráciát veszélyezteti: a „népnek” (vagy ha jobban tetszik, a nemzetnek) – mivel túl nagy hatalom összpontosul a modern államban kezében – mindig ellenőriznie kell a működését. A képviseleti demokrácia szellemének megfelelően ezt pedig – választott – képviselői útján teszi meg. Lehet, hogy így nem lesz hatékony a rendszer működése, de egyrészt így lesz „humánus”, másrészt így biztosítható, hogy a bürokrácia nem kezd el „önjáró” módba kapcsolni (amire ma is akad példa, ha nem kapnak feladatokat), és csak saját magának kiterjesztéséért és fennmaradásáért dolgozni (erre példa az orosz csinyovnyik irodalmi alakja).

EZ NEM jelenti azt, hogy a kormányunk egy totális rendszer kiépítésén fáradozik. (Sőt éppen azok szokták nagy hanggal ezt kikiáltani, akik maguk is egy ilyen rendszert látnának szívesen).
Egyrészt a totális rendszereken belül két irányzatot lehet felfedezni:
– A fasiszta (Mussolini) rendszer (és a hasonló, Salazar és Franco-féle hivatásrendiség, amelynek átültetésén Magyarországon főleg Gömbös Gyula KÍSÉRLETEZETT ÉS SIKERTELENÜL) az államot állítja a középpontba. Azaz a bürokrácia hatalmát terjeszti ki a társadalom alrendszereire a „szakszerűségre” hivatkozva. Ez a politika világára is igaz (ez nyilatkozik meg a „hivatásrendiség” felfogásában).
– A kommunista (és nemzetiszocialista) államok, eszmék és kísérletek ebből a szempontból kissé bonyolultabb képet mutatnak. Első látásra mai szemmel ugyanis úgy tűnik, hogy egy politikai ideológia gyűrte maga alá a társadalom alrendszereit és a bürokráciát is. Ez azonban hibás elgondolás. Lényegében már az ideológiákban magukban is megmutatkozott az, hogy megvalósításuk az állami bürokrácia súlyának növekedését fogják magukkal hozni (Az Orosz Birodalomban például az egész birodalomban – a Varsói Nagyhercegség és Finnország kivételével – volt annyi rendőr, mint később a Szovjetunióban egy „járásban). A szocializmusnak ez főleg abból a hibájából fakadt, hogy a – törvényszerűen bekövetkező – forradalom után nem foglalkozott azzal, hogy hogyan kell kinéznie az új berendezkedésnek. Logikus volt tehát az új állam hatalmának kiterjesztése. (Ezt csak a fentebbi hozzászólásaimban idézett liberális szocialisták ismerték fel, és dolgoztak ki elkerülésükre módszereket. RÉSZBEN ezt hangoztatták már az anarchisták is, de ők túl idealisztikusan képzelték el a megvalósuló berendezkedést. ENNEK módjáról azonban már csak idealisztikus elképzeléseik voltak).
Lenin pedig (tényleg nem tudom, hogy miért nincsenek fent magyar nyelven az Interneten a beszédei és művei, sok félreértést eloszlathatnának és rövidebb lenne ez a hozzászólás is) már azt hangoztatta, hogy a „forradalmárok” után már csak engedelmes bürokratákra van szüksége (az Ifjú Kommunisták 2. országos és nemzetközi gyűlésén) a rendszer fennmaradása érdekében (ha „már” megharcoltunk, a fő „harc” – már 1920-ban – a vidék villamosítása, a szövetkezetek kialakítása, a gátak építése stb. lesz.)

Lényegében egy jellemző alapján összevonod a bürokratát, a „káder”-rel. (Mj.: a káder ma is használatos szakszói jelentése alapján pártban – hivatásosan – dolgozó személyt takar. És csak ezt: ha ember kikerül a pártból, mert lemond a párttisztségéről és minisztériumi vagy állami hivatali dolgozó lesz, már NEM kádernek nevezzük. A párhuzamos tisztségviselés – ennek keretei és formái – illetve az „álláshalmozás” már más kérdés, de a NAV elnökének teljesen másként KELL döntenie, mint mondjuk a BAZ megyei alapszervezet vezetőjeként. Ha német nyelven írnék, a kellett MÜSSEN igével fordítanám: a minisztert külső erők kényszerítik rá, hogy az adott pozícióban másként viselkedjen. EBBEN MOZGÁSTERE NINCS!!!. Valószínűleg te az 1990 előtti korszakra gondolsz, amikor a rendszer eszmei alapjaiból kifolyólag a kádertisztségek összemosódtak az állami hivatalok tiszségeivel. Vedd azonban figyelembe, hogy alsóbb szinteken egy kádertisztség több hatalmat jelentett, mint az állami intézményrendszer hierarchiájában magasabb hivatalt viselő személyé MAGÁN AZ ÁLLAMI INTÉZMÉNYRENDSZEREN BELÜL. Lásd a katonaságnál a politikai tiszteket), illetve az elitet és a nómenklatúrát.
Ha érdekel a bővebb kifejtés, lásd a következő linket:
https://docs.google.com/viewer?a=v&q=cache:J8T59BrYSHIJ:www.mtapti.hu/mszt/20053/002.pdf+&hl=hu&gl=hu&pid=bl&srcid=ADGEESjtH9bGFPGDvXmnBwdrOG1-IgjlR7FSsJ8aG_u438fYqC7zNtjcxFfNETgZPpUlShuzJAPL-sUs17jLGDAX7ijdNmEQNfjL0okOi-M6y9EWZT9dzPRsv092NGcQt6WpqM7MbhcT&sig=AHIEtbT9hFA9NzrZ7htYtr5sGBy1lHUKBQ&pli=1

1.: Az aggasztó dolgokról: Hát igen, pont azért működnek a dolgaik úgy, ahogy működnek. („Vajúdnak a hegyek: nevetséges kisegér születik”)
2.: Mint említettem, volt szerencsém olvasni néhány művét (bár mondjuk közgazdaságtant csak érintőlegesen tanultam, és inkább a belőlük kiolvasható gazdaságpolitikai elméletek érdekeltek), amely azért eléggé „ortodox” volt. (Igazad van, hogy Magyarországon – a 80′-as évek miatt – igen népszerűek a „harmadikutas” megoldások minden oldalon.) „Hülyeségéről”: Az ambíciózus magyar közgazdasági gondolkodók, tudósok és írók között már régóta a legfőbb cél a pénzügyminiszteri (illetve ennek megfelelő pozíciók) tisztség megszerzése. Pedig aki jó szakember, az nem biztos, hogy jó politikus is lesz (akármilyen nagy név is volt Bokros Lajos, az azért nem tagadható, hogy élete legrosszabb – Horn Gyulának a legjobb – választása volt, hogy elfogadta. Egyszerűen alkalmatlan volt rá. Ennek beismerésével vannak – általában – Magyarországon – is – gondok).