BUMM. BUMM. BUMM. BUMM.

A négy paksi blokk hat másodperc alatt robbant fel.

Már napok óta leolvadtak a reaktorok, a Duna kontaminációját hősiesen megakadályozni igyekvő reaktormérnökök és más erőművi dolgozók holttestei borították a reaktorok környékét.

Közben tíz-tizenöt, kopasz, felpüffedt testű alak járkált fel-alá az elhagyott épületekben. Értékesebb számítógépeket, kocsikulcsokat hordtak össze egy irodába, ahol tervezték továbbfolytatni a Tiszta Energia Kommandó munkáját. Korábban ebrendészeti és betanított segéd-nyomdagépmesteri képzést kaptak. A parancsnokukat évekkel korábban Paksról zavarták el, miután az erőmű melletti irodaház karbantartójaként rendszeresen elmulasztotta viselni a megfelelő színű kitűzőt, amely az erőművön belüli mozgás alapkelléke volt. Akkor telt be a pohár, amikor az érkező atomvonat kerekei megreccsentek a másnap felfúrni tervezett könyvespolcokon, melyeket valamiért az iparvágányon rakott le.

Évekkel később diadalmasan tért vissza mint Tiszta Energia Kommandó (TEK) vezetője. Két éves működésük alatt a reaktormérnökök már a lakásukra felvett kölcsönökből végezték el az alap biztonsági ellenőrzéseket, miközben a Kommandósok a blokkok között szlalomversenyeket rendeztek, Audi Q7 szolgálati járműveikkel. A Főkommandász ugyanis attól tartott, hogy iszlamista autóversenyzők fognak az erőműre támadni, és ezért legényei gyakorolták az üldözésüket, néhanapján tetőre rakva egy-egy Audit.

Kisebb bonyodalmat okozott, amikor Feri bácsi, a harminc éve reaktorengedélyes villanyszerelő technikus a piros ezerötös Ladájával, simán hamarabb ért be a parkolóig, mint az Abt-tuningos Q7, melyet a hatmillióért kiképzett sofőrkommandós vezetett.

A reaktorbiztonság akkor kezdett hanyatlani, amikor a teljes költségvetését végleg elvonták és kevlárpáncélokra és mindenféle szerelékekkel teleaggatott gépkarabélyokra fordították, mert a „Fallout 3” nevű nemzetközi elemzőszoftver szerint meghibásodott erőművek körül elsősorban ilyenekre van szükség.

Az első üzemzavar után a SCRAM-rendszer nem tudta lecsapni a reaktort, mivel a mozgatómechanizmusát egy beavatási szertartáshoz alakították át a kommandósok, egy nagy, bólogatós vibrátort mozgatott, miközben a pucér seggű beavatandónak meg kellett akadályoznia, hogy a két beavató rátolja.

Az első blokk üzemzavara miatt minden megmaradt mérnök odament, a másik háromban parti kezdődött, behozott csajok a Cserenkov-sugárzás kékes derengésében igazán jól néztek ki, egész addig, ameddig a kettes blokkban kettő perc alatt száz fokról háromezer fokra hevülő primer kör el nem párologtatta őket.

Az eseményeket innentől nem lehet pontosan regisztrálni, mivel a megmaradt szakemberek meghaltak, a Kommandósok vezetősége elment Pestre jelenteni, hogy politikai szabotázs van az erőműben és sürgősen kell öt új Audi.

Az utolsó négy-öt Tiszta Energia Kommandósnak eszébe jutott, hogy egykor azért őket valamiféle szolgálatra képezték ki, van valamiféle kötelességük is. Az utolsó még életben volt a robbanáskor, mert próbált hírt adni a veszélyről.

A kormányszóvivő, akinek a füle furcsa, kenguru alakba görbülő kinövésekké változott, tagadta a robbanás tényét, és barátságosan veregette a Tiszta Energia Kommandó vezetőjének a vállát és gratulált kinevezéséhez a Járványügyi Kommandó élére.

A félreértések elkerülése végett, egy határsértő orosz gép lelövése nem úgy történik, mint amikor a panelházak körül rohangáló kulcsosgyerekek véletlenül összeverekednek. Nagyon nem.

Hetek óta zajlott az a folyamat, amelyet lehetne orosz provokációnak nevezni, de az nem lenne pontos. A nagyon bonyolult szíriai határvonalak között az oroszok elkezdték kialakítani a saját befolyási övezetüket, azzal a céllal, hogy legyen Szíriának egy szépen körberajzolható része, amelybe belefér egy jó kikötő, egy reptér, amelynek ötven kilométeres körzetében nincs ellenséges tüzérség és egy főváros, benne egy oroszbarát kormánnyal. A többi meg mindegy.

Nem megyek bele a szír helyzet elemzésébe, mert annyira szorosan nem követem a dolgot, de az látszott, hogy az amerikaiak (és szövetségeseik) egy darabig támogatnak mindenféle felkelőket, de készek lemondani bizonyos pozíciókról az oroszok kedvéért. A franciáknak, akik nem akarnak gyarmatosítani, nagyot robbanó dzsiháddzsonokban érdekeltek, jól is jön, hogy az oroszok ellenőrizte területeket némi háttéregyeztetés után háttérként lehet használni a küszöbön álló különleges műveleteikhez.

Az öbölmenti arabok jelenléte létező, ám leginkább azért van, hogy az amerikai direkt beavatkozást legitimálja. A törökök és a kurdok az igazi gond, és az oroszok – már csak a történelmi hagyomány okán is – a törökökkel szemben a szolid izmozás taktikáját követték. Erre fáztak most rá.

A Szíriában harcoló orosz légi kontingens gerincét még mindig a hetvenes-nyolcvanas években kifejlesztett technika adja. Ugyan elmúlt az a nagyjából 1993-2007 közötti időszak, amikor minden világverő orosz típusból egy darab létezett, és néha a szuperletapogató-mindentlesugárzó-mikroorgazmikus-nukleoplazmahajtású-fotonkonténer az valójában egy hobbibetonnal kiöntött makett volt, mert az igazit még nagyban fejlesztette az az intézet, ahol a tudósok fele lelépett GTA-t meg Warcraftot fejleszteni.

Az olajárak letörése előtt sok, régen beígért orosz fejlesztés végre eljutott a lassú ütemű szériagyártásig, és egy-két századnyi, esetleg ezrednyi erőben szolgálatba állt. Kipróbált, megírt harcászati utasításokkal rendelkező, kellő logisztikai hátterű (pótkerék, pótgépágyú, pótneccharisnya) alakulatot viszont még mindig csak úgy lehet kiállítani, ha abban a régi technika is részt vesz.

Innentől kezdve viszont érthető, hogy a kemény szavak után miért nagyon óvatos Putyin, ha eszkalálódásról van szó. Nincs elég ereje hozzá.

Alighanem a fenti gondolatmenet, sokkal konkrétabb adatokkal a NATO megfelelő döntéshozó szintjein is végigfutott. Ott alighanem tudták azt is, hogy a kissé megcinkelt választások után Erdogannak nem lenne ellenére egy kis keménykedés, és a második legnagyobb NATO-haderővel a háta mögött ezt megteheti. A két harci kakas tehát be volt dobva a küzdőtérre, a kérdés az volt, hogy mikor csípnek egymásba.

Az orosz légi operációk a határvidéken adottak voltak. A híradókból rendszeresen kimarad, hogy a „melyik légtérben repült” játék meglehetősen pontatlan adatok alapján játszódik. A felderítő radarok nem azért vannak, hogy centiméter pontossággal rakétát vezessenek a célpontra, mint a célzást szolgáló eszközök. Eleve pontatlanabbak, és sokkal több tényező befolyásolja a pontosságukat, mint a koncentrált területen, nagy energiával pásztázó radarokét. Más szavakkal: simán belefér, hogy amit a törökök 1500 méterrel a saját légterükbe lógónak látnak, az az orosz harcálláspont lokátora szerint valójában 300 méterrel „saját” terület felett van. Hibahatáron belüli eltérések ezek.

A többszöri figyelmeztetések közben a török hírszerzés gőzerővel dolgozott. Szinte biztos, hogy a tiboru által már leírt MAK szakemberei az orosz reptér közelében ólálkodtak. A török érzékelők minden eszközzel próbálták begyűjteni az orosz légitámadások során keletkező elektromágneses jeleket a reptér kávéfőzőjének működésétől a bombacélzó számítógép bekapcsolásáig. Elemezték a bombázógépek jellegzetes manővereit támadás előtt és után, modellezték a gyorsulását, emelkedését a radarmérések alapján. A törökök AWACS, pontosabban AEW&C gépe (van nekik) minden orosz bevetést rögzített.

Szinte biztos, hogy valamelyik, a szír határtól távol eső légibázison egy bombákkal megpakolt F-4 Phantom II., a fedélzetén egy tapasztalt pilótával már eljátszotta a Szu-24 szerepét, az F-16-os pilóták pedig „dolgoztak rá”. Alighanem kidolgozták azt a taktikát (legalább négy F-16 részvételével) amelynek során legalább egy gépet akkor is tüzelési helyzetbe lehet hozni, ha az orosz gépet a saját irányítása kifogástalanul ellátja adatokkal a légi helyzetképről.

Nyilván az oroszok erről a folyamatról igyekeztek minél többet megtudni, és saját repüléseiket ehhez igazítani, vagyis ők is figyelték, hogy a török készültségi felszállásnak vagy légi őrjáratozásnak mi a koreográfiája, hány gép, milyen magasságon és irányon közelíti meg a légtérsértőt, mikor és milyen radarüzemmódot kapcsolnak be, satöbbi. Szinte biztos, hogy modellezték, adott esetben néhány MiG-29 részvételével valamely hazai légibázison, hogy mennyi ideje van a Szuhojnak megfordulni és lelépni.

Mindkét fél megtette a maga előkészületeit, innentől kezdve a szakemberek arra vártak, hogy 1) Szerjózsa egyszer annyira közel jöjjön, hogy állítható legyen a török légtérben lelövés 2) Ankarában bólintsanak a dologra. Tegnap ez megtörtént, a törökök pedig kivitelezték a megfelelően kidolgozott harceljárást. Kizártnak tartom, hogy a magányos pisztolyhős esete állna fenn, maguk a törökök sem igyekeznek mentegetőzni.

Most mindenki latolgat, miután amellett, hogy Erdogan jó szolgálatot tett a NATO-nak azzal, hogy belerúgott egyet Putyinba, azért azt is megmutatta, hogy kemény dolgokra is képes, ha el kell dönteni valamit a szír konfliktusban, ezt pedig például a francia légierőnek sem árt észben tartani.

Valamelyik részeg vendég az üstobhoz lopózott, ráhúzott egyet, de a zenekar játszik tovább. Igazából az előző számot már mindenki unta, úgyhogy most mindenki fapofával táncol tovább.

Egyik kedvelt ifjúkori olvasmányom volt Valéry Giscard d’Estaing memoárja. Többek között leírja, hogy az EU hány intézménye, vívmánya született úgy, hogy az integráció valamilyen nagy probléma elé nézett, és ekkor ő, mint francia elnök és a nemrég elhunyt Helmut Schmidt (akivel egyébként jó barátságban is volt) összeültek az Elysée-palotában vagy a Bundeskanzleramt-ban és egy konyak mellett szépen megbeszélték, hogy legyen.

Ez az Unió hajnalán rendben is volt, sőt bizonyos mértékben ma is rendben volna. Az európai politikai hagyomány szerves része, hogy a Napóleonban és De Gaulle-ban gyökerező francia elnöki pozíció megköveteli a kezdeményezést, a kemény fellépést. Hollande, akire mint puhány politikusra szokás tekinteni, egyszerre keményen nyilatkozó, konkrét lépéseket elrendelő ember lett. Nem csoda, a grande nation elnöke egyszerűen nem tehet mást.

A német kancellári poszt, hiába gyökerezik Bismarck személyében szintén egy XIX. századi nagyságban, sokkal inkább a megfontolt szervezők hagyományos posztja a XX. század második felében. Nem meglepő ez, Adolf Hitler óta vannak dolgok, amelyeket a német kancellár egyszerűen nem csinálhat úgy, ahogyan az Bismarck idejében szokás volt.

A két legerősebb európai ország vezetési hagyományának ez az eltérése az európai integráció egyik alapja, ugyanakkor egyik fő akadálya egyben.

A menekültválság és az azzal összemosódó, bár direkt kapcsolatban nem levő legújabb terrorhullám kezelésében szinte alig hallottuk az EU intézményrendszerének vezetőit. Nyilván mindenki elmondta a magáét, de hiába van közös külpolitika meg még ki tudja, hányféle más közös politika, az Európát ért támadás közepette akkor tudott értékelhető válasz születni (pontosabban akkor indultunk el végre abba az irányba) amikor a belpolitikában taktikázó német kancellár és a közvélemény előtt a hagyományos erős vezetőt eljátszani kényszerülő francia elnök egyszerre került lépéskényszerbe.

Meglehet, ők nem fognak hajnal háromig dohányozni egy szalon mélyén konyakozva, de a politikai útirányt az ő konszenzusuk fogja kijelölni.

Ebből számtalan következtetés adódik.

Hirtelen teljesen érthetővé válik, hogy Cameron miért zsarolja az EU-t azzal, hogy kilépnek: azt akarja, hogy ezekre a valódi vagy képletes konyakozásokra hívják meg őt is. Megjegyzem, az európai integrációnak csak az első lépése, hogy Nagy Károly birodalmát – ha konszenzusos alapon is – de az utolsó ötven évben egységes elvek szerint kormányozzák. Az angolok integrálása, na az lenne igazán érdekes.

De az ilyen pimfli kis történelmi kérdések mellett számunkra is nagyon érdekes ez a dolog. Itt nálunk évek óta úgy tekintenek az EU-ra, mint valami komisszári hivatalra, ahol mi akkor tudunk bármit elérni, ha hangosan hisztizünk, esetleg dévaj csípőrázással Putyin felé táncolunk.Változást pont a menekültválság okoz, amikor – 2010-es újraválasztása óta először – az orbáni diplomácia nekiállt regionális összefogást szervezni és a visegrádi országokkal egységfrontot alkotni, úgy, hogy próbálta befolyását a Balkánon is éreztetni. Párhuzamosan az EU jogi kereteit is próbáljuk igénybe venni az álláspontunk megvédéséhez.

Először próbáltuk tehát azt EU-t arra használni, amire való, a Szijjártó-érában először próbált Magyarország a durcás kisgyerek helyett kombináló kishatalom lenni.

Nagyon szomorú, hogy erre a mozzanatra akkor került sor, amikor Juncker tabukat megtörve először beszél kétsebességes unióról, a brüsszeli nómenklatúra szempontjából abszolút érthető módon. Világossá vált ugyanis, hogy a stratégiai irány, döntési mechanizmusok ide, intézményrendszer oda, az integráció jelenlegi szintjén német-francia konszenzus eredménye lesz. Ilyen körülmények között viszont az eurokraták leginkább a kisebb EU államok fölött tudnak hatalmat gyakorolni, az eurokrácia számára tehát előnyösebb lenne, ha az ő játszóterükön nem lenne korlátozó tényező az, hogy a nagyokat nem bántjuk.

Ez persze alkuval jár, méghozzá azzal az alkuval, hogy az EU intézményrendszere a kétsebességes Európában nem megy szembe az első sebesség országainak érdekével.

Ha valaki példát akar erre keresni, nem kell messzire menni. Egy kicsi ország (mi) különutas miniszterelnöke itt erősködni próbál és esély van rá, hogy egy jóval nagyobb ország miniszterelnöke is hasonlóval akar majd próbálkozni (Lengyelország).

A kis ország miniszterelnöke két hatalmas pofont kapott a héten. Egyrészt hosszas lebegtetés után hatalmi szóval leállították a paksi építkezést, másrészt a közvetlen környezetében, a veje cégénél kezdtek antikorrupciós vizsgálatba.

Ebből a kettőből sejteni lehet: az Elysée-palota megfelelő szalonjában már kibontották a konyakosüveget, az európai válasz érik vagy már meg is van a legújabb problémákra. Ebben pedig megvan, hogy kinek osztanak lapot, és kinek nem.

Az Európai Unió történetében egy fontos illúziónak vége, de ez nem feltétlenül tragédia, mert talán pont ez a határozottabb irányvonal kell ahhoz, hogy a százfelé szaladó Kelet-Európát vagy a német-francia hatalmi szó, vagy az az elleni befeszülés integrálja. Vagy szétesik az egész. Bármi lehet. Csak az a fránya ütemkésésünk ne lenne. Olvasta valaki a külügyben Giscard d’Estaing emlékiratait?

Mi vesz rá egy orvosilag nem elmebeteg embert arra, hogy magára csatoljon egy kiló robbanóanyagot, kezébe vegyen egy kalasnyikovot, és elinduljon azzal a céllal, hogy minél több ismeretlen, neki semmit sem ártó embert rántson magával a halálba? Felnőtteket, gyerekeket, válogatás nélkül? Miközben lehet, hogy neki magának is vannak (voltak) gyerekei, szülei, szerettei? Tényleg ennyire mások „ezek”? Tényleg genetikai és/vagy kulturális kérdés ez? Vannak a fehér, keresztény népek, akik eredendően jók, racionálisak és építők, míg a bokszosképű muzulmánok és niggerek megrekedtek egy alacsonyabb evolúciós színten, és csak az erőszakból értenek? Vagy az iszlám civilizáció eredendően destruktív és toleranciára képtelen, amely nem tűr semmiféle kompromisszumot, és csak „vagy te, vagy én” alapon tud más kultúrákhoz viszonyulni? Egyszerűen megrekedtek a középkorban és nem tudnak, de nem is akarnak továbbfejlődni? Nincsen remény?

Remény… Talán pont itt kellene keresni a választ a fenti kérdésekre. Szerintem az egyetlen dolog, ami egy öngyilkos merénylőt (vagy bármilyen öngyilkost) borzalmas tettének elkövetésére motivál, az a reménytelenség. Az emberbe genetikailag kódolva van a létfenntartás ösztöne, amit nagyon-nagyon nehéz felülírni. Képesek vagyunk önfeláldozásra a csoport érdekében, de csak akkor, ha minden más lehetőséget kimerítettünk. Ha meg vagyunk győződve róla, hogy a saját életünket már nem éri meg védeni. Hogy jobb lesz nekünk holtan. A különféle gyilkos és öngyilkos ideológiák is jól tudják ezt. Az általuk alkalmazott indoktrináció egyik fő eleme az, hogy kiöljék a reményt a tagjaik lelkéből. Hogy a kamaszsrác úgy érezze, soha egyetlen nő sem fogja őt annyira szeretni, hogy önszántából az övé legyen. Hogy a bajtársain kívül soha senki nem fogja őt tisztelni és becsülni. Hogy ezen a világon ő egy senki, és az életének csak az ügyért vállalt „mártírhalál” adhat értelmet. Olyan belső félelmeken, bizonytalanságokon játszanak jól kiérlelt pszichológiai módszerekkel, amelyek mindenkiben megvannak. Először csábítanak, majd kényszerítenek. Lépésről lépésre csinálnak az érző emberből gyilkológépet. Minden lépés önmagában kicsi, logikusan következik az előzőből, és nagyon nehéz nem megtenni. Minél messzebre jut az ember a „beavatottságban”, annál nehezebb kiszállni, egyrészt a kétségtelenül jelenlévő megfélemlítés és kényszer miatt, másrészt mert mire az ember odáig jut, hogy ölni utasítják, már elkövetett egy sor olyan kisebb bűnt, ami miatt nem csak hogy zsarolható, de szégyelli is magát érte, és már csak a kognitív disszonancia feloldása miatt is muszáj folytatnia a megkezdett utat. Nem csak az ISIS működik így, hanem a drogbandáktól kezdve az SS-en át a kollektív öngyilkosságot elkövető világvége-szektákig minden olyan szervezet, amelynek az indivíduum megszüntetése a célja a totális hatalom érdekében.

Ebben az értelemben (és történelmileg nézve is), az iszlám terrorizmus egyáltalán nem középkori csökevény, hanem egy modern totalitárius mozgalom, amelynek sokkal több köze van a náci és kommunista terrorállamokhoz, mint a középkori kalifátusokhoz. Az ISIS módszerei is teljesen XXI-dik századiak, az internet, a közösségi média felhasználása ideológiája terjesztésére, a horrorfilmeket idéző gyilkosságok feltöltése a youtube-ra, az aprólékosan megtervezett „cool” ellenkulturális márkaépítés (mert marketinges szemmel bizony pontosan ezt csinálják, nem kis részben ezért sikerül nyugat-európai fiatalok ezreit beszervezni), a multicégekre és drogkartellekre emlékeztetően kifinomult finanszírozási módszereik mind-mind azt mutatják, hogy „ezek” egyáltalán nem egy csapat kőkorszaki ork, hanem ugyanúgy korunk termékei, mint mi magunk. Mi, akik egyre egyenlőtlenebb társadalmakban élünk, akik egyre kevésbé tudunk felelősen gondolkodni, egyre inkább a fogyasztással helyettesítjük be a boldog és teljes életre való törekvést. Mi, akik nem vagyunk képesek ellenőrzés alatt tartani a környezetpusztítást, nem tudjuk megállítani a holnap felélését, akik hovatovább már a saját vezetőinket sem vagyunk képesek elszámoltatni. Akik el sem tudjuk képzelni, mit érezhet manapság egy szegény afrikai vagy közel-keleti országban háborúk és nélkülözés közepette felnövő fiatal, amikor a tévében vagy a neten látja, hogy micsoda esztelen pazarlás folyik a gazdag világban. Miben reménykedik ő? Milyen jövőt láthat maga előtt? Ki törődik vele? Ugyan miért mondana nemet az ISIS vagy az Al-Kaida toborzóinak, amikor hatalmat, dicsőséget, elismerést és 77 hurit ígérnek neki? Mit veszíthet? Ráadásul nem is kell ehhez feltétlenül Szíriában vagy Irakban felnőni, egy európai bevándorlógettó vagy egy borsodi cigánytelep sem feltétlenül kínál egetrengető perspektívákat… (persze nyilván nem ugyanaz, de az igények sem azok)

És itt elérkeztünk hozzánk, a keresztény/zsidó/fehér/európai középosztályhoz. Mi miben reménykedünk? Abban, hogy a kényelmes világunk csak nem omlik össze a mi életünkben? És a gyerekeinkkel mi lesz? (már akinek van – azért a remény nem egy utolsó szempont a döntésben, hogy valaki gyereket vállaljon-e) Abban reménykedünk, hogy megvédenek minket? Kik? Mitől? A terrorizmustól? Hogyan? Hermetikusan lezárt külső és belső határokkal, a személyi szabadságjogok szigorú korlátozásával? Háborús pszichózissal és mindenki iránt való bizalmatlansággal? Európa újra felélesztett szélsőséges ideológiáival, ahonnét maga az ISIS is rengeteget tanult, és amelyeknél jobban semmi sem alkalmas rá, hogy a több ezer Európában élő radikális iszlámistából több százezret csináljunk? A fasiszták védjenek meg minket az iszlámistáktól, mert ők a „mieink”? Nem érezzük úgy, hogy ezzel pont azon a lejtőn indulunk meg lefelé, ahová a terroristák akarnak lökni minket, és amelynek az alján már most felsejlik az Armageddon, aminek előidézése az ISIS deklarált célja? És ha a terrorveszélyt sikerül is kordában tartanunk, a globális felmelegedéssel mi lesz? Semmilyen ideológia nem tud annyi migránst és öngyilkos merénylőt termelni, mint az, ha elsivatagosodik a mediterrán térség.

Egy világkorszak határán élünk. Vége az időnek, amikor a „világ” valami nagy, tágas dolgot jelentett, ahol mindenki kialakíthatja a saját, biztonságos kis területét, miközben megfeledkezhet a többiről. A világ fojtogatóan szűk lett, ha Afganisztánban megvadul egy törzs vagy Jemenben túlságosan megerősödik egy fanatikus hadúr, annak Párizsban, Londonban és New Yorkban is megisszák a levét. Ezen sem kerítés, sem bombák, sem cyber-megfigyelés sem tud alapvetően segíteni (bár tüneti kezelésként szükség lehet rájuk). Egy dolog segíthet: a remény. Vissza kell venni, vissza kell adni a reményt – a jövőben, az emberiség fejlődésében, a képességünkben arra, hogy fel tudunk emelkedni a kihívásokhoz, hogy nem nézünk félre, nem ijedünk meg, nem adjuk fel, hanem igenis a jobbik énünk győz a félelmeink, a haragunk, a fásultságunk fölött. Itt az ideje megmutatnunk, hogy elsősorban nem keresztények, muszlimok, zsidók, hanem EMBEREK vagyunk, akiknek a remény legalább annyira létszükségletük az élethez, mint a kőolaj. Mutassuk meg! Legközelebb Párizsban, november végén, a klímakonferencián.

Régi mániám, hogy Magyarországot nem a reptilián-bilderberg-zsidó-szabadkőműves-román világösszeesküvés rántja mindig vissza, hanem az, hogy nem tudjuk a dolgokat kicsit jobban csinálni. Mindig tíz százalék energia, odafigyelés, tanulás, befeszülés marad ki. Van sín, van mozdony, van vasutas, vagyis 90%-ban adottak a feltételek ahhoz, hogy pontosan járjon a vonat. És nem teszi. Ez az utolsó tíz százalék. Ez nem kerül sok pénzbe, főleg nem az első kilencven százalékhoz képest. Ez, a vonat esetében jól megírt menetrendet, fegyelmet, minőségellenőrzést jelent.

Miért írok erről, amikor már százszor leírtam ebben a blogban? A foci miatt. A foci ugyanis most kiváló példát szolgáltatott.

Nyilván, most mennek a nyilatkozatok, hogy a stadionok miatt jutottunk ki a vébére. Eközben az sem zavar senkit, hogy Vlagyimir Iljics Lenin elégedetten veregeti hátba Lev Davidovics Trockijt a kommunista mennyországban, hogy látod-látod barátom, magyar elvtársaink milyen szilárdan hisznek abban, hogy a mennyiség átfordult minőségbe! Kádár közben alig várja már (a magyar bíróságokkal együtt) hogy Biszku Bélával koccinthasson egy kis felspriccelt kadarkával az örömteli hírekre.

Pedig az a helyzet, hogy nem a stadionok, és nem az akadémiák tehetnek a dologról. Nyilván az akadémiákról esetleg kikerült pár tehetséges gyerek, bár ahogy olvasom, sokkal kevesebb, mint várták.

De tehetséges generáció azért volt pár az utóbbi harminc évben. A Détári-Kovács Kálmán éra. Lipcsei, Illés, Halmai, Urbán és társaik. A Lisztes, Dárdai, Sándor Tamás, Sebők Vili, Horváth Ferenc és társai generáció. Szabicsék, Rudolfék és még sokan mások. Minden évfolyamból kijutott két-három gyerek nyugati másodvonalbeli bajnokságokba időnként egy-egy villanással még feljebb is.

A maguk korában számítottak annyira tehetségesnek és jónak, mint ez a mostani garnitúra.

Sajnos vagy szerencsére kiderült, hogy a különbséget az okozza, hogy van olyan edző, aki képes motiválni a csapatot, méghozzá azzal, hogy nem a „fussatok többet és tartsuk meg a labdákat a középpályán” típusú utasításokkal küldi fel a játékosokat a pályára. Hanem pontosan megmondja, mit kell csinálni.

Dárdai átlendítette a csapatot a holtponton. A játékosok bíztak benne, hiszen az utóbbi húsz év egyetlen igazán komolyan vehető magyar focistája ő, a több száz Bundesliga-meccsével. Aztán rájöttek, hogy azok az instrukciók, amelyeket tőle kapnak, simán működőképesek. Az általa felrajzolt taktika működik, a tőle kapott utasítást betartva minden a helyére kerül.

Ha pedig a dolgok a helyükre kerülnek, a focista, aki azért rendszerint nem valami bonyolult lélek, megérzi a vérszagot és az addigi „jaj csak meg ne sérüljek” helyett, elkezd stabilan 110%-on teljesíteni. És lám, kiderül, azzal a tíz százalékkal meg is van a kijutás.

Meglehetett volna öt éve, tíz éve, húsz éve is. Tíz százalék hiányzott, és egy ember, akinek a csapat elhiszi ezt. Egyúttal ez kiállítja a bizonyítványt arról a kb száz emberről, aki magát fociszakembernek hiszi és túszként tartja ezt a sportágat lassan negyven éve.

Nagyon jó, hogy a fociban ez megtörtént. Nagyon nem jó, hogy csak ott történt meg. Holott pontosan csak ez a tíz százalék hiányzik ahhoz, hogy Magyarország nagyon-nagyon jó legyen.

Alapvető különbség van a rák és a szívinfarktus között. A rákra lehet úgy haragudni és úgy küzdeni ellene, hogy az idegen test a testben. Ki lehet onnan vágni, sugarazni, kemoterápiával irtani. Ellenben a szívinfarktus a rendszer alapjának a rossz működése. A szívére mégse haragudhat az ember.

Az ember élhet olyan életmódot, amely rákhoz vezet, de mégis, a rák sokszor makkegészséges emberekre csap le, mint nemrég Fülöp Mártonra, a válogatott kapusra. Sportos, minden bizonnyal a táplálkozására, életmódjára odafigyelő ember volt, mégis megtörtént vele a tragédia.

A párizsi merényletek (egy éven belül immár másodszor) azonban nem a makkegészséges Európát a semmiből megtámadó, attól elkülönülő daganatok, nagyon nem.

Európa az az ember, akinek az orvos évek óta mondogatja, hogy ez így nagyon nem lesz jó. Sok a cukra, sok a koleszterinje, magas a vérnyomása, nebagózzanyit Pistám, mert baj lesz. De hiába, csak lecsúszik mindennap az a 2-3 sör, csak nem eszik mást, húson és krumplin kívül, focizni se jár le mostmár hat, nemis, nyolc, afenevigyeel, tíz éve…

Ilyenkor nem az a kérdés, hogy fog-e történni valami, hanem az a kérdés, hogy mi, és mikor. Stroke? Infarktus? Szívroham? Máj? Vérrög? Nem erőltetem tovább a párhuzamot, mert mindegy is, hogy Párizsban Európa az újabb stroke-on esett át vagy épp megint infarktust kapott.

Európának fizetnie kell. Fizetnie kell mindazért a jólétért és békéért, amelyet azt hitte, hogy ingyenesen élvez.

Európa azt hitte, hogy élvezeti a békét úgy, hogy határaitól pár száz kilométerre, Észak-Afrikában és a Közel-Keleten tízmilliók nyomorognak, és nyomorítják őket diktátorok.

Európa azt hitte, hogy élvezheti a békét és jólétet úgy, hogy jobb- és baloldali politikusai ugyanúgy elkurvultak. Konzervativizmusa üres frázisok puffogtatásává vált nemzetállamról és kereszténységről. Liberalizmusa ugyanilyen üresen kongó nihilizmussá korcsosult. Politikusai semmilyen hatalommal nem bírnak az ipari-kereskedelmi lobbi felett.

Európa azt hitte, hogy élvezheti a békét és a jólétet úgy, hogy integrációja nagyvállalatok piacszerzésének eszközévé vált. A politikai elitjéből eltűntek az erős férfiak és nők. Nincs egy Helmut Schmidt, aki ki meri mondani, hogy nem tárgyal terroristákkal. Nincs Margaret Thatcher, aki a háborút is vállalja az országáért. Nincsenek jobboldaliak, akik magasra emelnék Európa zászlaját, ott, ahol Európa ellen főzik terveiket a terroristák. Nincsenek baloldaliak, akik lándzsát törnének amellett, hogy a szociális igazságosság ne szavakban kimondott toleranciát, hanem egyenlő esélyt jelentsen mindnenkinek az Unióban, legyen ő afgán vagy arab bevándorló, vagy cigány vagy állástalan brit munkás.

Európa azt hitte, hogy élvezheti a békét és jólétet úgy, hogy kimarad a háborúkból. A hidegháború nukleáris elrettentése után, nem alakultak itt ki igazán „hot spotok” ahol fegyveres erőszak lett volna. A hadseregeket leszereltük, a hadiipar szociális funkciókat lát el, külön gyár csinálja a puska egyik és másik felét, hogy ne kelljen kirúgni senkit. Mindeközben a német, a francia, a brit hadiipar nem győz hízelegni a közel-keleti államoknak, hogy továbbra is eruomilliárdokért adhasson el fegyvert oda, ahol száz éve egyfolytában háború van. Eközben képtelen Európa a határaitól pár száz, vagy legfeljebb egy-kétezer kilométer távolságban érdekeit érvényesíteni, más hatalmak pedig kedvükre azt tesznek, amit akarnak.

Európa azt hitte, hogy élvezheti a békét és a jólétet úgy, hogy nem ismeri fel (igaz, a többi nagyhatalom sem) hogy a konfliktusok kezelésére kitalált nemzetközi keretrendszer, az ENSZ egyszerűen képtelen bármilyen konfliktust megoldani, mert a mai konfliktusok nem államköziek, hanem a gyarmatbirodalmak felbomlásakor mesterségesen meghúzott határok között tomboló törzsi és vallási háborúk. Egyiket sem lehet bábkormányok hatalomra segítésével és tűzszüneti vonalak meghúzásával megoldani. A bábkormányok arra jók, hogy részt vegyenek a semmire sem jó mítingeken, és mindenki elmondhassa, tett a békéért.

Európa azt hitte, hogy élvezheti a békét és a jólétet úgy, hogy az erőinek egyesítésére kitalált rendszer bürokratikus, semmire sem jó pénznyelővé vált, ahol bármilyen problémát végeláthatatlan mítingeléssel igyekeznek szőnyeg alá söpörni, és amelynek a kedvéért a legnagyobb tagjai egy fikarci kis szuverenitást sem képesek feláldozni. Aztán persze csodálkoznak, hogy Barroso- és Juncker-kaliberű paprikajancsik vannak az élén, és ennek a szervezetnek semmilyen szerepe sincsen semmilyen sorskérdésben.

Európa ült a tévé előtt, itta a sört, ette a pörköltet nokedlivel, nézte a meccset, és nem hitte el, hogy baj lesz.

Baj van. És nem, a műtét nem elég, ezt nem lehet csak úgy kivágni, akárhogy is mondják ezt azok a hamis próféták, akik szerint X vagy Y ember elfogása, megölése, kitoloncolása majd megoldja a helyzetet.

Nem. Az Európai Unió országaiban alapvető politikai változásokra van szükség. Nem radikalizálódásra. Az eszünket és a szívünket kell csak megtalálni. Helmut Schmidt alig egy hete halt meg. A szelleme, remélem, még itt van.

Kicsit bajban voltam ezzel a bejegyzéssel, mert nagyon hosszan kellene fejtegetnem, hogy miért is a Woody Allen-i értelemben vett „nem megfelelő fajta orgazmus” kategóriája Magyarország adósminősítésének fél lépéssel feljebb sorolása, de jelen írás kedvéért fogadjuk el, hogy ez így van, mivel az nem kis részt a magyar emberek zsebe terhére történt meg.

Továbbá, ha eddig nem vált volna mindenki számára világossá, a szocializmusnál kevés dolog áll távolabb a blog szerzőitől. Ahogy panama ma reggel mondta: konzervatív anarchista punkok vagyunk.

Akkor a tárgyra.

A koboldok aranya (leprechaun gold) másnapra semmivé foszlik, csakúgy, mint azok a makroszámok, amelyeket a magyarok elszegényítése útján értek el.

Ha az ország lakosságának a fele szegény, akkor az országban mindenki szegény. Szegény maga Csányi Sándor vagy a Miniszterelnök Úr is, hiszen, ha fogják a végtelen sok pénzüket és elindulnak Pesten vásárolni, akkor nem találnak olyan dolgokat, amelyeket annyi pénzért meg lehet venni. Azért nem találják meg, mert nincsenek. Nem lehet egy igazán jó órát vagy luxuskurvát sem venni, mert két-három ember kedvéért nem tartanak fenn boltot.

Egy emelettel lejjebb a maradék középosztály pedig küzd, mert a termékeire egyre kevésbé van kereslet, bármi is legyen az, kénytelen gagyiba lenyomni a termék vagy a szolgáltatás színvonalát, nem fejleszt, ezzel elszegényíti azt, aki addig a fejlesztéshez szükséges árut vagy szolgáltatást adta neki, ez a vállalkozó is lemegy gagyiba és így tovább. A lánc végén mindig van valaki, aki becsukja a boltot, és besorol az egyik napról a másikra élők közé, és a hátralevő élete küzdelem lesz, hogy középosztálybeli helyet szerezzen magának. Közvetlenül a leszakadás előtt pedig prédájává válik azoknak az hamis prófétáknak, akik azt mondják neki, hogy ezen leszakadóban levő, pénztelen állapotában is ő különb másoknál, mert magyar, mert tisztafajú, mert nem cigány.

A szociális ellátórendszer tehát nemcsak azért van, hogy legyen ingyen ebéd, hanem valójában a jól működő állam immunrendszeréről van szó, amely megvédi a legpusztítóbb kórokozótól, a nyomortól. A nyomor ugyanis, ahogy azt most Magyarországon is tapasztaljuk, ha nem állítják meg, terjed a deflációs spirál útján (a fenti leírás ugyanis ezt a közgazdaságtani fogalmat takarja).

A jól működő állam több módon is küzd a nyomor ellen. Ennek vannak olyan módjai, amelyek inkább konzervatív kapitalistáknak, mások inkább a lelkes szocialistáknak tetszenek. Közös bennük, hogy most Magyarországon egyiket sem csinálják.

A nyomor ellen lehet küzdeni úgy, hogy vállalkozóbarát politikát folytatunk, hogy a vállalkozó bővülhessen, több alkalmazottat vehessen fel. Az alkalmazottak felvételét kifejezetten bátorítjuk és nem büntetjük. A vállalkozásoknak hátteret adunk a kutatás-fejlesztés támogatásával és oktatással. Olyan oktatási rendszert vezetünk be, amely képzett munkavállalókat eredményez. A vállalkozásokat bátorítjuk arra, hogy a tudományos és oktatási intézményekkel működjenek együtt. Olyan programokat vezetünk be, amelyek révén a tehetséges gyerek akkor is hozzáfér a képességeinek megfelelő oktatáshoz, ha a szülei anyagi lehetőségei ezt nem engednék, megteremtve ezzel a vertikális társadalmi mobilitás feltételeit. Ezek a klasszikus jobboldali válaszok a nyomor problémájára.

De a nyomor elleni küzdelemben fel kell ismerni azt is, hogy a mégoly kiváló gazdasági környezet sem elegendő. Hiába vannak príma ösztöndíjak, ha a gyerek fűtetlen lakásba megy haza. Hiába van bármi, ha tisztességes emberek nem tudnak egy bizonyos minimális életszínvonalon élni. Ezt a minimális életszínvonalat azért nem szabad irigyelni senkitől, mert ez az építmény földszintje, az épület csak annyira tud magas és stabil lenni, amennyire ez a földszint stabilan áll és kiemelkedik a talajszintből. Az, hogy mindenkinek jusson megfelelő étel és hajlék, klasszikus baloldali igény, de jobboldaliként is adni kell erre, legfeljebb nem a pénzt esztelenül szóró módon.

A nyomor ugyanis nemcsak azt jelenti, hogy nincs pénz. A bizonytalanság érzése, a jövőbe vetett hit elveszítése teljesen átalakítja az ember gondolkodását. Egy átnyomorgott élet pontosan olyan változásokat okoz az ember elméjében és lelkében, amelyet a Holokauszt okozott a túlélőkében.

Elég Móricz novelláit elolvasni ahhoz, hogy lássuk, mit művel emberekkel és egész országrészekkel a nyomor. Ha pedig megtette a maga pusztítását, akkor generációk kellenek ahhoz, hogy újra természetes legyen a hozzáállás a pénzhez, a gazdagodáshoz, a társadalmi mobilitáshoz. Ezen pedig egy-egy országrész közepén egy nagy gumi- vagy lengőkargyár csak statisztikailag változtat.

Generációkon át adódik át a félelem és a gyanakvás, hogy majd megint összeírás lesz, vagonok és gázkamra. Generációkon át adódik a félelem, hogy hiába van minden jól, van elég pénz, kocsi, egészség, nyaralás, nem költünk, spórolunk, aztán impulzusvásárolunk, és általában egészségtelen viszonyunk van a pénzzel és a boldogsággal. Például ezért veszünk fel esztelen mennyiségű hitelt, amelynek a visszafizetésére semmi esélyünk. Ez az uraság töltött káposztája, amelyet megeszünk, ha beledöglünk is. Ezért tesszük bele a pénzt idióta befektetésekbe, mert 2-3% pluszt ígérnek. A kapzsiság persze régesrégi emberi vétek, de számtalan irracionális magyar gazdasági viselkedést vissza lehet vezetni a zsellérek és a cselédek Magyarországáig, amely lassan újra itt van. Pedig a zsellérek és a cselédek Magyarországán a mostanihoz képest még elég nagy számú polgárság is élt…

A coelho-i gondolatok után térjünk vissza oda, hogy a növekvő Magyarországi szegénység és nyomor tehát nem a nyomorgók problémája, hanem az országé. Az alacsony hiányt a végtelenségig (szinte) fenn lehet tartani, hiszen mindenki él ahogy tud (nyomorog, különböző szinteken) az állam alig költ, és a befolyó adókból kifizeti az alacsony összegű számlákat. Ezt csak az borítja fel, hogy időnként választásokat kell nyerni, ezt pedig legolcsóbban mindenféle szélsőséges érzelmek felkorbácsolásával lehet megtenni.

Előrelépés viszont anélkül nem tud lenni, hogy egyrészt hagyják fialni a pénzt, ott, ahol van, vagyis a maradék középosztálynál, másrészt pedig valamennyire próbálják az alsóbb rétegek jövedelmi viszonyait javítani. Amikor ugyanis már felszolgálónak sem éri meg lenni, mert napi 2-3000 forintért (8-10 EUR) dolgozza magát halálra az, aki hülye, akkor elmegy a munkaerő, itt maradnak a szociálisan ellátandók, és szépen lassan, dadogva, leáll a gazdaság. Úgy, hogy közben tegnap még, papíron 3,6% növekedést produkált. Ma meg áll. Mert kobold arany volt.

Nagyon méltóságos volt Göncz Árpád temetése, ezzel nincs is gond. És elénekelték a sárgarózsát.Ezzel már inkább van gond, mert az pocsék szám, de ilyen kérdésekben én nem vagyok mérvadó.

A temetéssel, de főleg a sárgarózsával minden a helyére került. Szimbolikusan megkoronáztuk az érett kádárizmust.

Az előző rendszer két engedélyeztt és megtűrt ellenzékije elénekelte az ellenőrzött és engedélyezett ellenzékiség himnuszát. Az, amelyik a cenzúra ellen nem azt mondja, hogy „Erdős Péter kurva anyád”, ahogy tette azt a CpG, hanem lágy gitárzenébe öntve elmondja, hogy ha én faszagyerek volnék, fasza dolgokat csinálnék, miután azonban nem vagyok az, egyrészt halkan zümmögve várom, hogy hátha megcsinálja valaki helyettem, másrészt rájövök, hogy amíg halkan zümmögök, nem bántanak, sőt, népszerű is leszek a többi halkan zümmögő között.

Aztán hallom ám, liberális-voltszadeszes körökből, hogy Göncz Árpád Alapítványt akarnak csinálni, a gönczárpádi örökséget ápolandó. Hát persze.

Abban a világban, amelyet Göncz Árpád sírjánál szimbolikusan is életre zümmögtek, mindennek és mindenkinek megvan a helye. A rendszer mindenkinek odaadja a helyét, és ha nem tetszik, el lehet menni, ahogy azt a rendszer egyik oszlopa, miniszterelnöksége idején elmondta.

Ilyen hely és szerep az ellenzékiség is, amely bátran zümmöghet sárgarózsákat, de ha azt találja mondani, hogy kurva anyád, azért már börtön jár. Miért? Azért mert mint minden diktatúrának, a puhától a keményig, lételeme az illedelmesség, a megfelelő hangnem. Nem véletlen, hogy az összes, diktatúráról szóló alapmű része a saját szimbolika és az újbeszél.

Nem véletlen, hogy nálunk miért nem értik a mai napig a Charlie Hebdo elleni támadás jelentőségét. Az, hogy két-három punk azt mondhatja, hogy „kurva anyád” vagy az, hogy néhány karikaturista bikinis Mohamedet (neve legyen áldott) rajzolhat, annak a jele, hogy a rendszer nem kényszeríti ki, hogy mindenki az illedelmes újbeszélt használja. Ha kikényszeríti, az nem demokrácia.

Tudom, sokan el fogják majd mondani: akkor és ott a sárgarózsa volt a legtöbb és legjobb, amit meg lehetett tenni. Hazugság. Tessék kifáradni a Mamut üzletközponthoz vagy a Corvin mozihoz. Naugye. Bele tetszettek nyugodni. Jó volt az úgy. Kis zümmögéssel elviselhető volt.

A mostani rendszer kissé önellentmondó. Hosszan lehetne arról, hogy miért, de az a helyzet, hogy egyszerre van jelen a hatvanas évek expanzív kádárizmusa a mindent lenyúlással és a szabad terek minimálisra csökkentésével, a kora nyolcvanas évek érett kádárizmusa a női melleket betiltó prűd pangásával és a késő nyolcvanas évek kipukkanni készülő késői változata.

Az expanziót idézi a jól működő iskolákat bezáró mozgalmi nyomulás, az oktatásra, a gazdaságra rászabadított Czinege elvtársak. Az érettség időszakát idézi az etiópoknak árult magyar ipari csúcsteljesítmény és az, hogy nemzeti mázzal leöntve, de magunknak azért tőkés relációból szerezzük be ami kell. Ja és persze a nagyvállalatoknak kötelező foglalkoztatást akarunk előírni. És végül a hanyatlást a hatalmasra duzzasztott kultúrslepp, az önmegvalósító idióták és a keleti kényelemben élő kis pasák és szép nőik.

Minden megvan.

Írtam már itt arról, hogy az ellenzékről az Öreg annak idején belátta, hogy kell az, ha jön valami nagyfejű vendég Pestre, jobb az, ha meg tudja nézni azt a híres írót, festőt, filozoptert, akit békénhagynak, vagy el tud menni az állami fizetést húzó szalonellenzéki koncertjére.

Két külön szerep ez, az értelmiségi, aki, ha már cselekedni nem tud, visszahúzódik a szellemi függetlenség fellegvárába és a rendszer mellett építi a kultúrát (a rendszer meg nem érti, különben is ezt külföldön szeretik, hagyjuk békén) és a fizetett mozgalmár, aki szépen időpontot foglal a kultúrba’ hogy biztosan részletesen lejelentsék a mozgalom állását a megfelelő szakemberek és társadalmi kapcsolataik.

Ez az ellenzék a legkényelmesebb dolog a világon, rendszernek és ellenzékinek egyaránt. A legnagyobb szomorúsága az volna, ha nem lenne rendszer, hiszen akkor nem lenne, aki fenntartán neki a kultúrt’, ahol lehet ellenzékiskedni és ahonnan – mindenki lelkét megnyugtatandó – nem közvetlen pártforrásból eltartják, sőt, ahol még bónuszként a kissé terebélyesedő, de azért még bőven vállalható igazgatónőt le is lehet varrni, hogy azzal majd barnazakós, kossuthcigis, troistours brandys bulikon dicsekedni lehessen.

A mi, mai ellenzékünk megérkezett ide.

A parlamenti ellenzéki pártok szűk elitje köszöni szépen, megél az ellenzékiségből. A rendszernek nem kell a depresszióba süllyedő elittől sem tartani, nyitva a határ. Akinek a művészete eladható a német piacon, már ott van. Az a természettudós, akinek a munkájára van igény odakint, már ott van. Nem kell a rezervátum, csak ennek a kevés idiótának, de ez meg megy mellényzsebből. Nem tétel.

Ezek ráadásul elvégzik alapfeladatukat, amelyet már a zümmögő korszakban is elvégeztek. Bármilyen hiteles irányból érkező támadást (legyen az polgári vagy punk) megakadályoznak, mert bármilyen ellenzéki mozgolódás is ütné fel a fejét, meg fogják rohanni a hivatásos ellenzékiek.

Ezek azok, akik nem tudják mit kellene az országgal csinálni, a vasútépítéstől a nyerstej árán át az árvaházakig, de halálosan meg vannak sértődve, ha valaki megpróbálja megkérdőjelezni, hogy ők az ellenzék. Minden tüntetésen meg kell jelenie Gyurcsány Ferencnek, kis késéssel az emeszpének, az együttnek, a péemnek, meg a frász tudja még kinek, és ahelyett, hogy drága a kolbász, arról beszélni, hogy demokrácia, meg európaiság.

Ez jutott nekik. Másnak termőföld, iparvállalat vagy lakópark, nekik a rendszer a demokráciát és az európaiságot osztotta ki, lopjanak belőle, amennyit tudnak. És ahogyan az iparvállalatnak sem tesz jót, hogy egy szpáhi irányítja, úgy a demokráciának és az európaiságnak sem tesz jót, hogy ki lett adva gebinbe egy csomó engedélyezett, bevizsgált ellenzékinek.

Szimbiózis ez, amelynek újra elzümmögték a himnuszát Göncz Árpád sírjánál.

Micsoda? Hogy mondod? Mitpofázol? Hogy Göncz Árpád ebben soha nem vett részt? Hogy nem kurvult el? Hogy a rejtőzés évei alatt is végig-végig értéket teremtett? Hogy 1990-ben polgárként lépett elő a dolgozószobájából? Hogy nem lett együttműködő? Közöd köcsög? Mit akarsz te? Ellenzéki akarsz lenni? Civil? Meg európai? Azok itt mi vagyunk, és ha van pofád belepofázni, majd beveretjük.

Sááárgarózsa

Guajira sááárgaróóózsaaa

ssááááárgarózssaaaa

Guajira sáááárrgarózsaaaa

Drága G. Fodor Gábor, politikai és közgondolkodászati izé!

Drága édesapám most azt kérdezné, hogy miért foglalkozom Önnel, különben is, én nem is szeretem a halat. (Kicsi koromban a torkomon akadt egy szálka, én nem is emlékszem az esetre, az azóta eltelt közel 35 évben nem sikerül újra halat ennem, émelygés fog el tőle.)

Ellenben Ön, a Magyar Közgondolkodás Legfőbb Valamije (remélem pontosan idéztem titulusát) a Miniszterelnök Úr férfiassága után most a paprikás lisztben sült pisztránghoz írt ódát. Szögezzük le, hogy ha valaki amúgy szereti a halat, akkor a paprikás lisztben sült pisztrángban minden bizonnyal örömét fogja lelni. Mert az finom. Nem is ez a gond.

Paszkvillusában azonban Ön, szertelen ifjú Sith lovagként felidézi a depressziós fideszes értelmiségi fényes ösvényén messze ön előtt járó Sötét Nagyúr, Bayer Zsolt stílusát és „Michelin csillagos baszakodásról” és „lelketlen Onyx-buzikról” ír.

És ez baj.

Egyrészt azért baj, mert Ön, mint Konzervatív Fiatal Gondolkodó, aki különb Mráz Ágoston Sámuelnél, Zárug Péter Farkasnál, meg a harmadik ilyen arcnál, akinek a neve most nem jut eszembe, de ő is nagyon jelentős gondolkodó, nos Ön nem tanúsít tiszteletet.

Egy rendes pöcsölős-csillagos pisztrángcsinálás ugyanis mesterségbeli tudást igényel, ugyanúgy, mint az, hogy olajban á pointe (pont jóra, csak ez így előkelőbben hangzik) süssük meg a finom, laza szerkezetű halhúst.

Az Önök köreiben divat mindenkit hülyének nézni, és leszólni és fumigálni mindent és mindenkit, aki nem illeszkedik a kopott farmerhez stílustalan bőrcipőt és kockás inget hordó, nokedlit kanállal fogyasztó világba.

Mondom ezt úgy, hogy ezt a posztot farmerben, ingben és bőrcipőben írom. Igaz, zseb nélküli ingben, koptatás nélküli farmerben és szolid bőrcipőben, de ez mindegy is.

Van egy mondás, miszerint mindenki úgy szokott enni, ahogy kefélni is.

Az addig teljesen rendben van, hogy néha kell zúzapörköltet enni, nokedlivel, mély tányérból, kanállal.

A Michelin csillagos baszakodás lényege az, hogy megismerjük ugyanazokat az ételeket teljesen új oldalukról. Nézzük meg, milyen az, amikor külön erre a célra készült sütőben a pisztrángot liszt nélkül sütik kívül ropogósra, belül szaftosra. Próbáljunk ki az egyenízű sült krumpli mellett vagy helyett, valami intenzív ízű mártást mellé. Kalandozzunk el, legfeljebb a kiindulópontra visszatérve azt fogjuk találni, hogy jójó, de azért a zúzapörkölt meg a nokedli, az az igazi, abból kell többet enni.

Most nem írom ki a párhuzamokat arról, hogy milyen az, amikor a nőt nem lisztbe forgatva, a gorenjéből előszedett krumplival fogyasztjuk el, hanem épp csak feszesre párolva, mogyoróolajon hirtelen körbepirítva, csalamádé helyett mondjuk egy finom zöldsalátával (nem arra a zacskós förmedvényre gondolok, a lelketlen hűtőpultban), leöntve beurre blanc-nal. Fröccs helyett egy pohár proseccoval.

Próbálja ki. Érdemes. Mindkettőt. Mindenkinek jobb lesz.