Mi vesz rá egy orvosilag nem elmebeteg embert arra, hogy magára csatoljon egy kiló robbanóanyagot, kezébe vegyen egy kalasnyikovot, és elinduljon azzal a céllal, hogy minél több ismeretlen, neki semmit sem ártó embert rántson magával a halálba? Felnőtteket, gyerekeket, válogatás nélkül? Miközben lehet, hogy neki magának is vannak (voltak) gyerekei, szülei, szerettei? Tényleg ennyire mások „ezek”? Tényleg genetikai és/vagy kulturális kérdés ez? Vannak a fehér, keresztény népek, akik eredendően jók, racionálisak és építők, míg a bokszosképű muzulmánok és niggerek megrekedtek egy alacsonyabb evolúciós színten, és csak az erőszakból értenek? Vagy az iszlám civilizáció eredendően destruktív és toleranciára képtelen, amely nem tűr semmiféle kompromisszumot, és csak „vagy te, vagy én” alapon tud más kultúrákhoz viszonyulni? Egyszerűen megrekedtek a középkorban és nem tudnak, de nem is akarnak továbbfejlődni? Nincsen remény?

Remény… Talán pont itt kellene keresni a választ a fenti kérdésekre. Szerintem az egyetlen dolog, ami egy öngyilkos merénylőt (vagy bármilyen öngyilkost) borzalmas tettének elkövetésére motivál, az a reménytelenség. Az emberbe genetikailag kódolva van a létfenntartás ösztöne, amit nagyon-nagyon nehéz felülírni. Képesek vagyunk önfeláldozásra a csoport érdekében, de csak akkor, ha minden más lehetőséget kimerítettünk. Ha meg vagyunk győződve róla, hogy a saját életünket már nem éri meg védeni. Hogy jobb lesz nekünk holtan. A különféle gyilkos és öngyilkos ideológiák is jól tudják ezt. Az általuk alkalmazott indoktrináció egyik fő eleme az, hogy kiöljék a reményt a tagjaik lelkéből. Hogy a kamaszsrác úgy érezze, soha egyetlen nő sem fogja őt annyira szeretni, hogy önszántából az övé legyen. Hogy a bajtársain kívül soha senki nem fogja őt tisztelni és becsülni. Hogy ezen a világon ő egy senki, és az életének csak az ügyért vállalt „mártírhalál” adhat értelmet. Olyan belső félelmeken, bizonytalanságokon játszanak jól kiérlelt pszichológiai módszerekkel, amelyek mindenkiben megvannak. Először csábítanak, majd kényszerítenek. Lépésről lépésre csinálnak az érző emberből gyilkológépet. Minden lépés önmagában kicsi, logikusan következik az előzőből, és nagyon nehéz nem megtenni. Minél messzebre jut az ember a „beavatottságban”, annál nehezebb kiszállni, egyrészt a kétségtelenül jelenlévő megfélemlítés és kényszer miatt, másrészt mert mire az ember odáig jut, hogy ölni utasítják, már elkövetett egy sor olyan kisebb bűnt, ami miatt nem csak hogy zsarolható, de szégyelli is magát érte, és már csak a kognitív disszonancia feloldása miatt is muszáj folytatnia a megkezdett utat. Nem csak az ISIS működik így, hanem a drogbandáktól kezdve az SS-en át a kollektív öngyilkosságot elkövető világvége-szektákig minden olyan szervezet, amelynek az indivíduum megszüntetése a célja a totális hatalom érdekében.

Ebben az értelemben (és történelmileg nézve is), az iszlám terrorizmus egyáltalán nem középkori csökevény, hanem egy modern totalitárius mozgalom, amelynek sokkal több köze van a náci és kommunista terrorállamokhoz, mint a középkori kalifátusokhoz. Az ISIS módszerei is teljesen XXI-dik századiak, az internet, a közösségi média felhasználása ideológiája terjesztésére, a horrorfilmeket idéző gyilkosságok feltöltése a youtube-ra, az aprólékosan megtervezett „cool” ellenkulturális márkaépítés (mert marketinges szemmel bizony pontosan ezt csinálják, nem kis részben ezért sikerül nyugat-európai fiatalok ezreit beszervezni), a multicégekre és drogkartellekre emlékeztetően kifinomult finanszírozási módszereik mind-mind azt mutatják, hogy „ezek” egyáltalán nem egy csapat kőkorszaki ork, hanem ugyanúgy korunk termékei, mint mi magunk. Mi, akik egyre egyenlőtlenebb társadalmakban élünk, akik egyre kevésbé tudunk felelősen gondolkodni, egyre inkább a fogyasztással helyettesítjük be a boldog és teljes életre való törekvést. Mi, akik nem vagyunk képesek ellenőrzés alatt tartani a környezetpusztítást, nem tudjuk megállítani a holnap felélését, akik hovatovább már a saját vezetőinket sem vagyunk képesek elszámoltatni. Akik el sem tudjuk képzelni, mit érezhet manapság egy szegény afrikai vagy közel-keleti országban háborúk és nélkülözés közepette felnövő fiatal, amikor a tévében vagy a neten látja, hogy micsoda esztelen pazarlás folyik a gazdag világban. Miben reménykedik ő? Milyen jövőt láthat maga előtt? Ki törődik vele? Ugyan miért mondana nemet az ISIS vagy az Al-Kaida toborzóinak, amikor hatalmat, dicsőséget, elismerést és 77 hurit ígérnek neki? Mit veszíthet? Ráadásul nem is kell ehhez feltétlenül Szíriában vagy Irakban felnőni, egy európai bevándorlógettó vagy egy borsodi cigánytelep sem feltétlenül kínál egetrengető perspektívákat… (persze nyilván nem ugyanaz, de az igények sem azok)

És itt elérkeztünk hozzánk, a keresztény/zsidó/fehér/európai középosztályhoz. Mi miben reménykedünk? Abban, hogy a kényelmes világunk csak nem omlik össze a mi életünkben? És a gyerekeinkkel mi lesz? (már akinek van – azért a remény nem egy utolsó szempont a döntésben, hogy valaki gyereket vállaljon-e) Abban reménykedünk, hogy megvédenek minket? Kik? Mitől? A terrorizmustól? Hogyan? Hermetikusan lezárt külső és belső határokkal, a személyi szabadságjogok szigorú korlátozásával? Háborús pszichózissal és mindenki iránt való bizalmatlansággal? Európa újra felélesztett szélsőséges ideológiáival, ahonnét maga az ISIS is rengeteget tanult, és amelyeknél jobban semmi sem alkalmas rá, hogy a több ezer Európában élő radikális iszlámistából több százezret csináljunk? A fasiszták védjenek meg minket az iszlámistáktól, mert ők a „mieink”? Nem érezzük úgy, hogy ezzel pont azon a lejtőn indulunk meg lefelé, ahová a terroristák akarnak lökni minket, és amelynek az alján már most felsejlik az Armageddon, aminek előidézése az ISIS deklarált célja? És ha a terrorveszélyt sikerül is kordában tartanunk, a globális felmelegedéssel mi lesz? Semmilyen ideológia nem tud annyi migránst és öngyilkos merénylőt termelni, mint az, ha elsivatagosodik a mediterrán térség.

Egy világkorszak határán élünk. Vége az időnek, amikor a „világ” valami nagy, tágas dolgot jelentett, ahol mindenki kialakíthatja a saját, biztonságos kis területét, miközben megfeledkezhet a többiről. A világ fojtogatóan szűk lett, ha Afganisztánban megvadul egy törzs vagy Jemenben túlságosan megerősödik egy fanatikus hadúr, annak Párizsban, Londonban és New Yorkban is megisszák a levét. Ezen sem kerítés, sem bombák, sem cyber-megfigyelés sem tud alapvetően segíteni (bár tüneti kezelésként szükség lehet rájuk). Egy dolog segíthet: a remény. Vissza kell venni, vissza kell adni a reményt – a jövőben, az emberiség fejlődésében, a képességünkben arra, hogy fel tudunk emelkedni a kihívásokhoz, hogy nem nézünk félre, nem ijedünk meg, nem adjuk fel, hanem igenis a jobbik énünk győz a félelmeink, a haragunk, a fásultságunk fölött. Itt az ideje megmutatnunk, hogy elsősorban nem keresztények, muszlimok, zsidók, hanem EMBEREK vagyunk, akiknek a remény legalább annyira létszükségletük az élethez, mint a kőolaj. Mutassuk meg! Legközelebb Párizsban, november végén, a klímakonferencián.

Ezt a posztot a Professzor legutóbbi írása ihlette. Nagyon jó kérdéseket fogalmazott meg, és alaposan elgondolkodtatott. Végül úgy döntöttem, kommentek helyett egy külön posztban reagálok rá, és gondolom tovább az általa felvetett problémákat.

Szóval kezdjük ott, hogy így a XXI-dik század elején nem csak az európai vagy a nyugati, hanem az egész egyetemes emberi civilizáció van válságban. Ez egyfelől szinte normális velejárója minden századfordulónak, másrészt viszont az előttünk tornyosuló kihívások valószínűleg minden eddiginél magasabbra emelték a tétet. A világ politikai és gazdasági problémái ugyan látszólag teljes káoszt mutatnak, valójában azonban egyetlen alapvető probléma áll az irányvesztés hátterében. Ez az elefánt a szoba közepén, amivel senki sem mer komolyan foglalkozni, inkább félrenéz és másról kezd beszélni, az az egyszerű tény, hogy az emberi faj kinőtte a Földet. Mind az eddig messze legsikeresebb nyugati társadalmi-gazdasági berendezkedés, mind az összes modern alternatíva azon az implicit feltételezésen alapult, hogy az emberiség rendelkezésére álló hely és erőforrások kimeríthetetlenek ; a két alapprobléma egyfelől a minél hatékonyabb kiaknázásuk, másfelől az elosztásuk (individuumok, társadalmi osztályok, nemzetállamok, stb között).

A liberális kapitalizmus a XX-dik század végén győzelmi örömünnepet ült (lásd a Fukuyama-féle történelem végét), ugyanis úgy tűnt, megtalálta a nyerő formulát a fenti két dilemmára. A nyugati demokráciákban mind a termelés, mind az elosztás olyan magas színtre fejlődött, ami az emberek nagy többsége számára gyakorlatilag megoldotta az anyagi egszisztencia ősidők óta szorító problémáit. Mitöbb, olyan luxus-életszínvonalat teremtett nagy tömegek számára, amely korábbi időkben csak egy egészen szűk elit kiváltsága lehetett. Sőt, az is bebizonyosodott, hogy a kapitalista termelési mód és a nyugati típusú gazdasági modernizáció azelőtt elmaradott, az európai kultúrkörön kívül eső országokban is sosem látott gazdasági fejlődést és jólétet hozhat (itt elsősorban persze Kelet-Ázsiára gondolok, de az utóbbi évtizedekben Latin-Amerika és a Közel-Kelet bizonyos részein is látványos volt a fejlődés).

Az ezredforduló után viszont a világ végleg szembesülni volt kénytelen azzal a problémával, hogy a Föld egyre kevésbé tud eltartani egy 7 és fél milliárdos, egyre növekvő népességet egyre magasabb életszínvonalon. Ráadásul úgy tűnik, a negatív változások hamarabb és gyorsabban fognak bekövetkezni, mint azt azelőtt gondoltuk – mindenképpen még ebben az évszázadban. Akárhogy is nézzük, egy globális környezeti és népesedési katasztrófa nem csak anyagi, de szellemi értelemben is kihúzná a nyugati civilizáció alól a szőnyeget, hiszen a Felvilágosodás óta azt hírdetjük, hogy az ember képes önnön sorsát kezébe véve függetlenedni az  „isteni gondviseléstől” és a természet kiszámíthatatlanságától, és saját szorgalma és találékonysága révén egyre jobb életkörülményeket teremteni magának. A liberalizmus, a szabadság ideológiája is pontosan azon az axiómán alapul, hogy ha az embert békén hagyják, magától is a lehető legjobb élet és a legnagyobb boldogság felé fog törekedni, és minél jobban hagyjuk kibontakozni kreativitását és potenciálját, annál jobb eredménnyel. A Smith-i láthatatlan kéz elméletétől kezdve a szociális államon át a különböző kisebbségek (etnikumok, melegek, nők) jogainak védelméig a modern nyugati civilizáció összes társadalmi vívmánya mögött az a feltételezés áll, hogy az individuális boldogságok összessége végső soron elvezet a közjóhoz. Ergo, a „boldogság keresése”, legyen az anyagi, szellemi, vagy akár szexuális, nem csak hogy legitim, de morálisan helyes életcél az egyén számára. Ebben a nyugati civilizáció élesen elválik más kultúráktól (például az iszlámtól), ahol az individuumnak morális kötelessége alárendelnie magát a közjónak, akár az egyéni boldogulása rovására is.

A XXI-dik század első évtizedeinek eddigi fejleményei ennek az axiómának látszanak ellentmondani: az individualizmus és liberalizmus nem csupán a tudományok és művészetek felvirágzását, valamint minden eddiginél nagyobb anyagi jólétet hozott el minden eddiginél több ember számára, hanem önzést, anyagiasságot, rövid távú gondolkodást és a szellemi eltunyulást is. A politikai demokrácia is elmozdult az erényes, a közjót és az egyéni jogokat óvatosan kiegyensúlyozó, egyszerre kooperatív és kompetitív modelltől a cinikus, erősen konfrontatív, demagóg ígérgetőversenyen alapuló „aki kapja, marja” hatalmi játszmák felé. És legfőképpen: elveszni látszik az örök, töretlen fejlődés reménye, ellenben komolyan felmerül annak a lehetősége, hogy az emberiség – önhibájából – a dinoszauruszok sorsára jut. Szerintem a nyugati társadalmi gondolkodás mai válságának alapvetően ez az egzisztenciális félelem és elbizonytalanodás az oka, ezt a gyengeséget használják ki azok az erők, amelyek manapság a Nyugatot támadják, egyrészt ideológiai-, másrészt érdekellentétből.

Ezen erők egyike a politikai iszlám, de ide sorolhatjuk a kereszténységnek az utóbbi időkben egyre inkább erősödő antiszekuláris, politikailag agresszív irányzatait is, amelyre talán a legjellemzőbb példa az amerikai evangélista mozgalom, amely mára gyakorlatilag túszul ejtette a Republikánus Pártot. Ezen revivalista vallási mozgalmak (és itt a keresztény, iszlám vagy akár zsidó verzió között több hasonlóságot fedezhetünk fel, mint az kényelmes volna) látszólag a túlzott liberalizmust és erkölcsi hanyatlást támadják, de valójában magát a modernizációt tagadják meg, és a Felvilágosodás előtti, az individuumot a közösségi, isteninek nyilvánított törvényeknek kívánják alávetni, szigorú tradicionalista keretek közé szorítva ez élet minden mozzanatát, a fogantatástól kezdve (abortusz-tilalom), az oktatáson át (kreacionizmus, a nők tanulásának akadályozása), a szexualitásig. Azt állítják, hogy a modern világ problémáit a modern társadalom okozta, tehát az nem is tudhat úrrá lenni rajtuk. Mivel vallási alapon támadják a jelenlegi, racionális alapokon nyugvó világrendet, sem érdemi vitára, sem kompromisszumokra nem hajlandóak. A megoldás, amit kínálnak, végtelenül egyszerű: amennyiben az emberek visszatérnek Istenhez, elvetve az embert középpontba állító modern humanista filozófia hübriszét, Isten megoldja azokat a problémákat, amelyeket eleve csak büntetésül terhelt rájuk. Klímaváltozás, kimerülő erőforrások, növekvő népesség – ez mind semmi, csak hinni kell benne, és Isten megoldja – feltéve, ha nix buzulás! Ha pedig valakit ezek az „érvek” nem győznek meg, az hitetlen, a Sátán szolgája, és csak magára vessen, ha élő youtube-adásban nyiszálják el a torkát…

A vallási fundamentalisták mellett a Nyugat másik komoly ideológiai ellenfele jelenleg Putyin. Illetve nem csak Putyin, hanem mindazok a szekuláris autokráciák (kisebb mértékben Kína, vagy a némileg határeset Törökország is), amelyek ugyan a kapitalizmust (vagy annak államilag kontrollált válfaját) elfogadják, és nincsenek ellenükre a modern technika és tudomány vívmányai sem, azonban a nyugati demokráciát és az emberi jogokat élesen elutasítják. Ezeknek az államoknak tulajdonképpen nincs is igazi, elvi alapokon nyugvó ideológiája – illetve ami van, az rendkívül képlékeny, és kizárólag a hatalmon lévő elit uralmát hivatott legitimizálni (ellentétben a nyugati liberális, vagy a vallási fundamentalista ideológiákkal, amelyek magának az uralkodó elitnek a mozgásterét is korlátozzák!). Putyin követői (köztük természetesen Orbán) a század kihívásait erőből kívánják megoldani. Illetve valójában egyáltalán nem kívánják megoldani őket, hanem a szociáldarwinista „hulljon a férgese!” alapra helyezkednek. Az ő felfogásuk szerint a kérdés nem az, hogyan lesz képes 8 vagy 9 milliárd ember megtalálni a számítását bolygónkon – sehogy sem. A lényeg az, hogy MI benne legyünk abban a kisebbségben, akik megtalálják (persze a MI definíciója meglehetősen ködös, és bármikor az ÉN pillanatnyi érdekeim szerint változtatható)! A Putyin-féle vezetőnél a cinizmus, a gátlástalanság és megbízhatatlanság nem jellemhiba, hanem érdem – ugyanis az általuk vizionált „ember embernek farkasa” világban a legnagyobb és legerősebb gazember szolgálatába érdemes szegődni, akárcsak egy gengszter-hierarchiában. Ehhez tartozik még az ellenfél erkölcsi felsőbbrendűségének tagadása, és általában mindenféle moralitás relativizálása is: „bármit is prédikálnak Nyugaton a korrupcióról meg az emberi jogokról, azt valójában csak a saját önös érdekeik előmozdítása céljából teszik!”.

Mind a vallási fundamentalizmusnak, mind a putyinizmusnak megvan a vonzereje az elbizonytalanodott liberalizmussal szemben. Mégpedig pontosan az, hogy mindkettő erőt és bizonyosságot hirdet, a kétkedést teljesen kiiktatva. Ez a jövőtől rettegő, céljaiban és önazonosságában meghasonlott kisember számára önmagában is érték lehet, még akkor is, ha ezen ideológiák magabiztossága igen ingatag alapokon nyugszik. Eléggé könnyen belátható, hogy sem a vallás, sem a „mindenki csak saját magáért felelős” cinizmusa nem tud használható megoldásokat találni a globális problémákra. A fundamentalizmus például kifejezetten ront a helyzeten, hiszen pl a születésszabályozás tiltásával hozzájárul a népességrobbanáshoz, a racionális gondolkodás háttérbe szorításával pedig lehetetlenné teszi a tudományos-technológiai fejlődést. A putyinizmus látszólag mentes az efféle szélsőségektől, de ott meg éppen a színtiszta erő és hatalom fetisizálása az, ami fékezi a fejlődést. Egy putyinista társadalomban ugyanis nagymértékben hiányzik a bizalom és az önkéntes, nem erővel kikényszerített együttműködés. A vezetők erejének és energiájának igen nagy része a külső és belső hatalmi harcokra megy el, értelmes munka helyett. Az érvényesülés útja nem a termelés és a kreativítás, hanem az újraelosztás kontrollja – magyarul nem az élvezi a munkája gyümölcsét, aki létrehoz valamit, hanem aki elveszi tőle.

Ezzel ellentétben a liberalizmus, minden hibája ellenére több olyan tulajdonsággal rendelkezik, ami igencsak hatékonnyá teheti a XXI-dik század kihívásaival szemben. Először is, mint az elmúlt 200 év során bebizonyosodott, a liberális kapitalizmus minden más gazdasági berendezkedésnél hatékonyabban serkenti az innovációt, a tudományos és technológiai fejlődést. Márpedig világos, hogy az emberiség egyetlen esélye a túlélésre egy újabb, az ipari forradalomhoz mérhető technológiai ugrásban rejlik – az űrutazásban, a fúziós energiában, a biotechnológiában, az ökológiai tudományokban. Hiába imádkozunk napestig, Isten nem fogja helyettünk lecsökkenteni a széndioxid-kibocsátásunkat. Játszhatunk rablólovagosdit, de egy idő után már nem lesz mit elvenni. Az egyetlen út előre a tudásunk gyarapítása, egyre gyorsabban és egyre szélesebb körben.

A másik dolog, amiben a Nyugat mindenki előtt jár, az emberi jogok és az egyenlőség kérdése. Ez nem luxus, hanem elengedhetetlen feltétele az emberiség további fejlődésének. Vegyük például a nők helyzetét: azokban a társadalmakban, ahol megvalósult a nők egyenjogúsága, és széles körben elérhető a fogamzásgátlás, magától megállt a népességnövekedés, mégpedig a nemek egészséges arányának felborulása nélkül (ellentétben Kínával és Indiával, ahol a fogamzásgátlás nem járt együtt a nők emancipációjával). Kevéssé becsült, de valójában nagyon fontos vívmányunk a szexuális szabadság. Az egyértelmű, hogy a materiális fogyasztás jelenlegi üteme nem fenntartható. Az emberiségnek a jövőben kevesebbel kell majd beérnie, akár tetszik akár nem. Viszont az igazi kérdés nem az, hogy cserélhetünk-e háromévente autót és évente mobiltelefont, hanem hogy ettől függetlenül lehetünk-e boldogok? A vallás például az anyagi javaknál erősebb boldogságélményt adhat, de a helyzet az, hogy a szexnél és a szerelemnél szinte semmi nem járul hozzá jobban a személyes jóléthez. Pláne nem annyira környezetbarát, olcsó és negatív mellékhatásoktól mentes módon. És ami talán a legfontosabb, a szexuális kielégülésnél jobban semmi sem csökkenti az agresszivitást. Nem véletlen ám, hogy az összes elnyomó, agresszív ideológia, a fasizmustól az iszlámizmusig nagy hangsúlyt fektet az emberek szexuális frusztrációban tartására. Egy kamasz akkor lesz hajlandó felrobbantani magát Allahért, ha a 77 huri az egyetlen esélye arra, hogy valaha is pinát lásson. Egy olyan világban, ahol egyre több ember verseng egyre kevesebb erőforrásért, nagyon fontos, hogy az általános agressziós szintet alacsonyan tartsuk, hacsak nem akarjuk élőben újrajátszani a Mad Max sorozatot.

Végezetül, a nyugati világnak változnia kell. Nem ülhetünk tovább kényelmes Európa (Amerika, Ausztrália) erődünkben, mert ahogyan Orbán Viktor olyan szépen megfogalmazta, a világ ránk rúgja az ajtót. Végig kell gondolnunk, mi az amit a hagyományainkból mindenképp érdemes megőriznünk/megvédenünk, mi az amit adaptálnunk kell, és mi az amit el kell vetnünk. Globálisan kell gondolkodnunk, mert az államhatárok egyre kevéssé relevánsak, és a nemzeti szuverenitás is fenntarthatatlan hosszabb távon. De nem szabad elveszítenünk a hitet önmagunkban, és a civilizációnkban, mert még mindig érvényes Churchill mondása: jobbat még nem találtak ki.

Mostanában a csapból is migránsok folynak. Nem csak Magyarországon téma ez, hanem egész Európában, sőt az egész fejlett világban (bár szinte sehol sem csinálnak belőle olyan tömeghisztériát, mint nálunk). A migránsokról alkotott legelterjedtebb kép meglehetősen negatív: mosdatlan, sötétbőrű, képzetlen, nyomorgó tömegek, akik segélyen élnek, elveszik a munkánkat, megerőszakolják a lányainkat és mecsetekben terrorcselekményeket készítenek elő. Sajnos azt kell mondjam, ez egy naív sztereotípia. A valós helyzet ugyanis ennél sokkal félelmetesebb.

 
Hogy ezt megértsük, először nézzük a „migráns” szó valódi jelentését, ami ugyebár nem egyenlő a „menekülttel”. A migráns szó szerint lefordítva „vándort” jelent, tehát olyan embert, aki elhagyja az otthonát, hogy ideiglenesen vagy véglegesen máshol telepedjen le. Ennek rengeteg oka lehet, a menekülés csak az egyik. Azt persze mára minden rendes magyar ember tudja, hogy a hanyatló Nyugat tele van migránsokkal – szomáliai menekültekkel, pakisztáni gazdasági bevándorlókkal, török vendégmunkásokkal, kelet-európai mosogatókkal és pizzafutárokkal, román és bolgár cigánykoldusokkal. Ez tény.

 
De a migránsoknak van egy nem is olyan kis csoportja, amely nem nagyon illeszthető be a Magyar Idők-féle népvándorlásügyi kiskátéba. Őket régebben expatoknak hívták, de mára ez a fogalom is elavult. Az expatok általában nagyon magasan képzett, több nyelven beszélő, igen jó módú emberek, akik jellemzően multicégek alkalmazottaiként járják a nagyvilágot, és különböző helyi lerakatok/leányvállalatok menedzselésével foglalkoznak. Ez Magyarországon sem ismeretlen dolog, egyrészt a 80-as években nálunk is álomállásnak számított valamelyik állami vállalat külföldi kiküldöttjeként dolgozni, másrészt a 90-es években a nyugati tőkével együtt hozzánk is nagy tömegben jöttek expatok. Őket nem is volt szokás migránsnak tekinteni, hiszen általában csak néhány évet töltöttek el egy országban és kevéssé keveredtek a helyi lakossággal, inkább afféle diplomata-elzártságban éltek. A kétezres évektől viszont a hagyományos expat-lét egyre inkább visszaszorult.

 
A globalizálódó világban a cégeknek egyre kevésbé éri meg dupla fizetéséssel és luxusjuttatásokkal expatokat küldeni Indiába vagy Mexikóba, amikor a helyi fiatalok között is könnyedén találnak angolul kitűnően beszélő, világszínvonalú egyetemen végzett, ellenben a helyi viszonyokat is kiválóan ismerő szakembereket és menedzsereket. Másfelől viszont egy mai multicég központjában jellemzően a világ minden tájáról foglalkoztatnak embereket, hiszen például egy Google nem nemzeti/nemzetközi, hanem globális brand, amit nem is lehetne csak amerikai szakemberek által irányítva sikerre vinni. Mára teljesen elterjedt a gyakorlat, hogy a nagy cégek a világon bárhol kiválogatják a tehetséges alkalmazottakat, évekig a központban képzik és dolgoztatják őket, majd rotálják a különböző leányvállalatok között. Méghozzá nem feltétlenül expatként, hanem „helyi” alkalmazottként. Nem ritka, hogy egy ilyen „vállalati migráns” végleg le is telepszik abban az országban, ahová a munkája révén került. Mivel ezek nagyon vonzó karrierlehetőségek, a világ majd’ minden országának tehetséges középosztálybeli fiataljai nemzetközi képzést kínáló egyetemekre igyekeznek, gyakran eleve külföldön.

 
Az e-business rohamos fejlődésével pedig megjelent az internet-nomád fogalma is. Ezek olyan (jellemzően szintén fiatal) vállalkozók, akiknek az elsődleges munkaeszközük a világháló, így egyáltalán nincsenek helyhez kötve – gyakorlatilag ott élnek és dolgoznak, ahol épp kedvük tartja. Sokan közülük örök turistaként járják a világot, karibi tengerpartokon, dél-olasz kisvárosokban és ázsiai metropoliszokban múlatják az időt, miközben a laptopjukkal keresik meg a napi betevőt. És ami a legfontosabb, mindenhol szívesen látják őket, hiszen nem kerülnek semmibe, inkább csak hozzák a pénzt. Aztán olyan is akad közülük, aki mondjuk Thaiföldön alapít egy céget, az sikeres lesz, és végleg ott ragad. Vagy átmegy Szingapúrba, és alapít egy újat.

 
Multis társaikkal együtt ők alkotják a „szupermigránsok” körét, akiknek az államhatárok leginkább csak egy bosszantó, apróbb bürokratikus kényelmetlenséget jelentenek, nem pedig azokat a kereteket, amelyeken belül „élned, halnod kell”. Ez a helyzet most, 2015-ben. De ezzel a folyamatnak még egyáltalán nincs vége. A 90-es és 2000-es években felnőtt szupermigránsok ugyanis mostanában vannak családalapító korban. Egyáltalán nem meglepő módon egy szupermigráns a leggyakrabban egy másik szupermigránssal fog családot alapítani. Egy stabil párkapcsolat és házasság egyik legfontosabb alapja ugyanis a közös értékrend, közös élmények és közös kultúra. Nem nehéz belátni, hogy mondjuk egy magyar származású szupermigráns értékrendje, élményei és kulturális preferenciái sokkal közelebb állnak egy indiai (kanadai, argentín, filippinó) szupermigránséhoz, mint egy „röghözkötött” honfitársáéhoz. Hiszen ugyanazokon az egyetemeken tanultak, ugyanannál a multinál dolgoznak, ugyanúgy a neten élnek társasági életet, ugyanazon világvárosok felső-középosztálybeli negyedeiben laknak (érdemes megfigyelni, hogy London, New York vagy Párizs gazdag negyedei manapság legalább annyira „színesek”, mint a munkásgettók).

 
A 2010-es évek elején pedig megszületetett szupermigráns-gyerekek első igazi generációja. Ezeknek a gyerekeknek a multikulti olyan, mint a halaknak a víz: észre sem veszik. Eleve két, de inkább három nyelven tanulnak meg beszélni, születésüktől kezdve több állampolgársággal rendelkeznek, az ovodában pedig a világ minden tájáról szalajtott, a Fitzpatrick-skála minden színében pompázó játszótársakkal szocializálódnak. Nyaranta simán 12 órákat repülnek, csak azért, hogy meglátogassák a nagyszüleiket. A rasszizmus számukra egyszerűen értelmezhetetlen fogalom; teljesen természetesnek veszik, ha valamelyiküknek különböző színű szülei vannak. A világ jelenleg legjómódúbb, legmobilisabb, legszéleskörűbben művelt közegében nőnek fel, úgyhogy nagyon el kell cseszniük az életüket ahhoz, hogy ne a legjobb egyetemeken tanulhassanak tovább, és utána ne kapkodjanak értük a világ összes országában, cégénél, kormányhivatalánál és tudományos kutatóintézeténél. 20-30 év mulva ők lesznek a globális elit.

 
Kedves bezárkózó, európai és keresztényi értelemben rasszista, xenofób magyar testvéreim! Nagyobb veszélyben vagytok, mint gondolnátok! Nem attól kell tartanotok, hogy egy szír földműves elveszi a munkátokat, vagy hogy a szőke és kékszemű gyereketek ki fog ríni a suliban a sok kis Kolompár közül. Ne attól a négertől féljetek, aki majd az utcát söpri a házatok előtt, hanem attól a meghatározhatatlan fajú és nemzetiségű szupermigráns-ivadéktól, aki majd munkát és pénzt fog adni nektek megélhetésre. Aki nem is annyira háttér-hatalomként fogja uralni Európát, Amerikát és egyre inkább Ázsiát is, még ebben az évszázadban. Akihez jobban járnátok, ha már most csatlakoznátok, amíg még lehet…

(F. K. zsidó-buzi-liberális-bölcsész nyomán)

Amikor egy reggel Samsa József, magyar állampolgár, keresztény, családapa, fradidrukker és trafiktulajdonos nyugtalan álmából felébredt, szörnyű féreggé változva találta magát ágyában. Páncélszerűen kemény hátán feküdt, és ha kissé fölemelte a fejét, meglátta domború, barna, ív alakú, kemény szelvényekkel ízelt hasát, amelyen alig maradt már meg végleg lecsúszni készülő paplana. Számtalan, testének egyéb méreteihez képest siralmasan vékony lába tehetetlenül kapálódzott szeme előtt.

« Mi történt velem? » – gondolta. Megártott volna a tegnap esti mangalicaszufflé? Vagy a sógor házipálinkája volt erősebb a szokásosnál, és ez csak a másnaposság egyik kellemetlen tünete? Lehet, hogy ez csak amolyan rémálom, ahol az ember azt hiszi, hogy már ébren van, pedig nem is? Igen, az lehet az, látott már ilyesmit filmekben is. Egy ideig próbált még feljebb ébredni, de aztán rá kellett jönnie, ez mégis csak a valóság. Megpróbált segítségért kiáltani, de a szája is eltűnt, helyette valami undorító szívóka türemkedett ki az arcából. Rémült és dühös volt.

Most mi legyen? Samsa József vonagoltatni kezdte féregtestét az ágyon, míg egyszer csak le nem pottyant róla. Szerencsére a hasára esett, így némi próbálkozás után sikeresen felegyenesedett apró ízelt lábain. Ekkor belenézett a tükörbe, és hátrahőkölt. Egy jó másfélméteres, leginkább óriás pincebogárra hasonlító szürkésbarna förmedvény nézett vele szembe. Samsa József megpróbált ellenállni a gyomrából feltörő pániknak, de szájszervéből így is lecsöpögött némi zöldes trutyi a kínai perzsaszőnyegre, ami azonnal füstölni kezdett. “Húbazdmeg, ennek a fele se tréfa!” – gondolta. Segítséget kell kérni! Mégpedig gyorsan, mielőtt még állandósulna ez az… állapot. Na jó, de kit hívjon? Mentőket, rendőrséget? Mire a mentők kiérnek, már talán be is bábozódik, a rendőrök meg eleve nem jönnek ha nem folyik vér, abban meg egyáltalán nem volt biztos, hogy őbenne most épp mi csordogál… Hijjnye a rohadtbuziniggerbevándorlók! Biztosan erről is ők tehetnek, behurcoltak valami vírust, aztán ő szívta meg, egy Normális Magyar Ember! Pedig tényleg mindent megtett, hogy elkerülje az ilyesmit. A gyerekét szigorú atyai pofonokkal tanácsolta el attól, hogy a szomszéd utcában lakó büdös cigánypurdékkal barátkozzon. A legutóbbi buziparádé után leköpött egy szivárványszínű pólóban babakocsit tologató kis lotyót. Az utcán is mindig átmegy a másik oldalra, ha valami sötétbőrű jön vele szembe. Egyszer még valami petíciót is aláírt, hogy a nyomi fogyatékos kölyköket ne hozzák ugyanarra a játszótérre, ahol a normálisok gyerekei vannak. És most tessék! Mit fognak ehhez szólni a kollégák, a család, a haverok?

Ezen a ponton Samsa József kissé megszeppent. Tényleg, mit fognak szólni? Mert hát ezzel a kinézettel igencsak messze került a Normális Magyar Ember eszményképétől… Na jó, gondolta, de hát ez csak egy külső dolog, belül ő továbbra is az maradt, aki volt: egy tisztességes (na jó, nagyjából tisztességes, azért hülyének sem kell lenni…), keresztény erkölcsű (tényleg, templomba is el kéne már egyszer menni…), szerető (jólvanna, a férfiember szerető nélkül mit sem ér…), és legfőképpen MAGYAR családapa. Fehérember!!! Na jó, perpill éppen szürkésbarna rovarszerűség, de hát nem a külső a lényeg, ugye! Ugye??? Hát azért élünk demokráciában meg jogállamban, hogy az embert ne vegzálják azért, ha kicsit más a megjelenése, mint a többségnek, nem? Hát nem bűn az! Rajta segítsenek a buzilibsi jogvédők meg a Helsinki bizottság, ne a büdöscigányokon meg a retkesbevándorlókon! A kurva anyjukat az ilyen idegenszívű magyarellenes zsidóbérenc csőcseléknek! Na! Most akkor ő szépen lemegy az utcára, és segítséget kér. Ahogy az neki, mint Normális Magyar Embernek jár!

Sajnos, mire kiért a folyosóra, Samsa József haragja, s vele együtt bátorsága elpárolgott. Életében nem rettegett még ennyire. Félt a szégyentől, a megaláztatástól, attól hogy az emberek megijednek tőle, utálkoznak rajta, esetleg tettleg is bántalmazzák, valami miatt, amiről igazán nem ő tehet. Hogy undorodni fognak tőle, mint valami fartúró buzeránstól. Borzasztóan érezte magát, és már majdnem visszafordult, amikor egyszer csak ráköszöntek. “Jó reggelt szomszéd, hallotta a híreket?” – kérdezte tőle K-né, aki szokása szerint a gangon ácsorgott a korlátnak támaszkodva. Illetve egy barnásvörös óriáscsótány állt a korlátnál, de valahogy Samsa József rögtön tudta, hogy K-né az. Talán abból, ahogy a bajúszával integetett. “Öööö nem, nem néztem ma még TV-t” – felelte – “Mi történt?” “Hát képzelje el, állítólag az éjjel Magyarország teljes lakossága ízeltlábúvá változott! Senki sem tudja miért, senki sem tudja mitől. De csak Magyarországon. A határokat lezárták, azt mondják, meg akartják állítani a kór terjedését. De a Miniszterelnök Úr szerint nincs semi baj, ez csak a Nemzeti Összefogás hatalmas erejét mutatja! Az Echo TV-ben meg azt mondták, hogy ez titkos szíriuszi gének ma-ni-feszt-ációja, és azért van, hogy megvédjen minket a globális karvalytőke támadásaitól. Érdekes, nem?” “Érdekes bizony!” – felelte hatalmas megkönnyebbüléssel Samsa József – “Mindig is tudtam én, hogy a Magyar faj genetikai felsőbbrendűsége egyszer mindenki számára látható lesz!” Kihúzta magát, és miután ízelt lábain lekúszott a lépcsőn, büszkén lépett ki a Hieronymus Bosch legelborultabb festményeit idéző pesti utcára. Otthon volt!

Szóval a bevándorlás. Meg kell vallani, a Habonyék a rezsicsöki óta nem találtak ennyire hatékony gumicsontot a „közbeszéd tematizálására”, az egyre-másra kipattanó korrupciós botrányok, a teljesen dilettáns és eredménytelen kormányzás kudarcainak elfedésére. Ráadásul ez megint csak olyan dolog, amire az ellenzéknek (a Jobbik kivételével, akik egyszerűen csak még radikálisabban követelik ugyanazt) nincsen értékelhető válasza. Azokat, akik az emberi jogokra, együttérzésre, szolidarításra hivatkoznak, egyszerűen kiröhögik, esetleg még az arcába vágják, hogy „akkor fogadd be őket a saját lakásodba, bazdmeg!”. Ráadásul itt a nemzetközi és az európai helyzet is látszólag Orbánékat igazolja (különösen a kormányközeli média tudatosan torzító szemüvegén keresztül). Közben úgy tűnik, hogy a liberálisok, szocialisták is csak erőtlenül, ímmel-ámmal érvelnek a bezárkózás, kirekesztés ellen, mintha valójában maguk sem a szögesdrót ellen lennének, hanem csak az ellen, hogy Orbán építse fel (míg ugye Gyurcsány románozásával annak idején semmi gondjuk nem volt).

Szóval azt hiszem, itt az ideje, hogy valaki elmondja, hogy nekünk, magyaroknak, miért is lenne jó menekülteket, bevándorlókat és egyéb jöttmenteket befogadnunk? Ismétlem, szigorúan az önérdek alapján, mert a keresztény magyar nemzettől szolidarítást, emberséget, netán önzetlenséget elvárni bűnös naivitás. De ehhez először meg kell értenünk, mik a mozgatórugói a xenofóbiának? Ebben nincsen túl nehéz dolgunk, hiszen a válasz magában a szóban is benne van: a félelem. Az ember alapvetően fél mindentől, ami ismeretlen, ami nem megszokott. Ennek nagyon is nyilvánvaló evolúciós okai vannak, minthogy annak is, hogy az összes magasabb rendű élőlényben, de különösen az emberben van egy tulajdonság, ami a félelem ellenében hat: a kíváncsiság. A megváltozott körülményekhez való alkalmazkodókészség. Az új kihívásokból előny kovácsolása. Ennek köszönheti az ember, hogy túlélte a jégkorszakot, a Fekete Halált, a hidegháborút, és ennek köszönhetően fogja túlélni (ha túléli) az elkövetkező évszázad talán minden eddiginél veszedelmesebb fenyegetéseit: a globális felmelegedést, a fajok tömeges kihalását, a túlnépesedést. Az igazi problémák ugyanis ezek. Globális problémák, olyanok, amiket sem politikai, sem fizikai határok nem állíthatnak meg. Minden, amitől az átlagember fél, végső soron ide vezethető vissza. Az utolsó fél évszázadban a fejlett világban elért életszínvonal és létbiztonság fenntartása már középtávon is lehetetlen, amennyiben a Föld korlátos erőforrásait a jelenlegi ütemben éljük fel. A mostani népvándorlás nem kis részben már erről is szól: először az eleve fejletlen, vízben és termőföldben szegény, politikailag instabil területek válnak élhetetlenné, és onnan indul el a menekültek áradata a szerencsésebb területek felé. Egyre több helyről, egyre nagyobb számban. Nagyon valószínű, hogy a jövőben egyre több helyi háború fog a fogyatkozó erőforrásokról szólni, ami újabb menekültáradattal fog járni. Tényleg van mitől félnünk. Winter is coming.

No de az eléggé egyértelmű, hogy az Egyszeri Xenofób Kisember (a továbbiakban EXK) nem ettől fél. Hiszen akkor nem drótkerítést követelne, hanem fenntartható fejlődést. Tiszta energiaforrásokat olcsó benzin és Paks 2 helyett. Több beruházást az alapkutatásba. Stadionok helyett biogazdaságokat (hányan és kik is emeltek szót Kishantos ügyében?). Rezsicsökkentés helyett CO2 adót. Azt, hogy valójában mitől fél az EXK, meglehetősen világosan megfogalmazták az utóbbi hetek kormánypárti kommunikátorai. Vegyük sorra a főbb pontokat:

1, A menekültek között beszivárgó terroristák vannak.

• Tény, hogy ezzel maga az ISIS is fenyegette Európát. A titkosszolgálatok nyilvánvalóan komolyan is veszik a fenyegetést. Azonban kicsit utánagondolva erősen árnyalható, honnan jön a valódi veszély. Először is, ha megnézzük az Európában az utóbbi években szélsőséges iszlámisták által jegyzett terrortámadásokat, szinte mindegyiket nyugat-európai állampolgárok követték el. Olyanok, akiknek ugyan a szüleik-nagyszüleik bevándorlók voltak, de ők maguk már nem azok. Tehát szabadon utazhatnak az EU-n belül, Magyarországra is, ha épp nálunk támadna kedvük terrorkodni. A legtöbben egyébként piti bűnözők, akiket a börtönben, vagy az interneten szerveztek be az iszlámisták. Szóval ellenük a déli határon felhúzott fal pont hogy semmit sem ér. A mostani menekültek meg éppen az ISIS és elvbarátaik ELŐL menekülnek. Nagy valószínűséggel nem azért, mert annyira egyetértenének velük. Ami a beszivárgó ügynökökkel való fenyegetőzést illeti: annak bizony leginkább az a célja, hogy az európaiak bizalmatlanok legyenek az ISIS elől menekülőkkel (tehát az ő szemszögükből árulókkal) szemben, és ne fogadják be őket. A menekültügyi eljárás során amúgy is le szokták ellenőrizni, ki fia-borja az illető. A menekültek mozgásszabadsága korlátozott, a rendőrség figyeli őket. Egy terrorszervezetnek sokkal egyszerűbb és hatékonyabb Európában született, elégedetlen muszlim fiatalokat beszervezni. Ha Magyarországon valaha is terrortámadás lesz, az elkövetők szinte biztos, hogy teljesen legálisan, valamelyik fapados járattal fognak érkezni Párizsból, Berlinből vagy Londonból.

2, A menekültek félelmetes egzotikus betegségeket hurcolnak be.

• Tény, hogy a globalizáció egyik nagy veszélye az új világjárványok megjelenése. A folyamat nem most kezdődött, de egyre gyorsulni látszik, és valószínűleg csak idő kérdése, mikor jelenik meg egy olyan vírus, ami az 1918-as spanyolnátha-járványhoz hasonló tarolást végez. Viszont itt is ugyanúgy igaz, ami az előző pontnál: éppen hogy nem a menekültek jelentik az igazi veszélyt, hanem a legális, európai állampolgár utazók. A legfélelmetesebb fertőző betegségek (SARS, MERS, ebola, madárinfluenza) ugyanis általában rövid inkubációs idejűek és gyors lefolyásúak. Az az afrikai menekült, aki otthon vagy útközben megkapja valamelyiket, nem fogja tudni végigcsinálni a hetekig-hónapokig tartó utat Európába, és behurcolni a kórt. Ellentétben azzal az európai üzletemberrel, turistával vagy önkéntessel, aki néhány napig-hétig a fertőzött zónákban tartózkodik, majd hazarepül. És persze az érkező menekülteket azonnal orvosi vizsgálatnak vetik alá, plusz eleve karanténban vannak egy ideig, a hazatérők meg ugye nem. Az egyetlen kivétel talán az AIDS, amit valóban hordozhatnak látszólag egészséges emberek, de egyrészt ez Európában nem újdonság, másrészt kezelhető, és nem okoz közegészségügyi katasztrófát (és persze szintén könnyen kiszűrhető).

3, A menekültek elveszik a munkánkat.

• Tény, hogy aki elől egy magyarul nem beszélő, helyismerettel és kapcsolatokkal nem rendelkező, előítéletek által sújtott menekült elveszi a munkáját, az annyit is ér. De most komolyan, van olyan aki ezt a baromságot tényleg elhiszi? Arról nem is beszélve, hogy olyan nincs, hogy egy adott országban fixen X darab munkahely van, és ezen kell megosztoznia az ott élőknek, bármi is történjék. A rendelkezésre álló munkahelyek száma rengeteg tényezőtől függ, elsősorban a gazdaság szerkezetétől és teljesítőképességétől, a népesség képzettségétől, a mobilitástól, a nők társadalmi helyzetétől (igen!), a beruházási rátától, az innovációtól, az állami szerepvállalás minőségétől és mértékétől, a korrupciótól, stb. Csupa olyan dologtól, amiben a jelenlegi kormány, hát, khm… nem teljesít kimagaslóan. Valamennyire függ a bevándorlástól is, de az ok-okozati irány egyáltalán nem egyértelmű. Egyrészt a bevándorlók (itt nem csak menekültekre gondolok) eleve olyan országokat céloznak meg elsősorban, ahol munkaerőHIÁNY van, hiszen ott találhatnak maguknak könnyen megélhetést. Másrészt a bevándorlás maga is gazdasági növekedést generál, tehát hozzájárulhat a munkahelyek számának növekedéséhez is. Rövid távon persze előfordulhat, hogy ha hirtelen megnő a képzetlen munkaerő mennyisége egy országban, akkor a helyi képzetlenek ideiglenesen hátrányba kerülhetnek. De általában még így is előnyben vannak a „jöttmentekkel” szemben. Kivéve persze, ha ez utóbbiakat feketén foglalkoztatják a törvényes minimálbér alatt gyakorlatilag rabszolgaként, de az ugye nem az ő saruk, hanem a helyi vállalkozóké (valamint a szemet húnyó hatóságoké), és nyilván senki sem szívesen cserélne velük. Másrészt meg Európában jellemzően nem tülekednek a benszülött jelentkezők a bevándorlók által végzett „aljamunkára”.

4, A menekültek nem dolgoznak, hanem a szociális ellátórendszeren élősködnek.

• Tény, hogy ez egy létező probléma Nyugat-Európában, még ha el is viccelődhetnénk arról, hogy akkor hogy veszik el a munkánkat? De maradjunk a konkrét kérdésnél. Szóval a hiba elsősorban magukban a szociális ellátórendszerekben van. Ugyanis (Nyugat-Európáról beszélünk) túlságosan bőkezűek, és sok esetben a tétlenséget jobban jutalmazzák, mint azt, ha valaki alacsony fizetésért dolgozik. Különösen sokgyerekes családok esetén valóban előállhat az a helyzet, hogy nem éri meg dolgozniuk (legalábbis legálisan bejelentve), mert nem vagy alig lenne több a jövedelmük, mint segélyesként. Nem is beszélve arról, hogy akinek a menedékkérelmét még nem bírálták el pozitívan, az legálisan eleve nem is vállalhat munkát. De ne higyjük azt, hogy a segélyből élés a menekültek kiváltsága. Nagy-Britanniában például az ilyen „potyautasok” nagy része nem csak hogy brit állampolgár, de jellemzően fehér és tősgyökeres angol/skót/walesi. Ez az úgynevezett „chav” réteg jellemzően azokból a képzetlen munkásrétegekből alakult ki, akik a brit nehézipar 80-as évekbeli leépülése után nem tudtak (és gyakran nem is akartak) beilleszkedni az új, tudás- és szolgáltatás-alapú gazdaságba. Ennek tükörképeként, a bőkezű szociális segélyezési rendszerrel nem rendelkező, viszont az európainál rugalmasabb munkaerő-piacú USÁ-ban gyakorlatilag ismeretlen a „lusta, megélhetési szaporodó bevándorló” problémája. És csodák-csodája, az Egyesült Államokban nem magasabb, hanem alacsonyabb a munkanélküliség az európainál! Szóval a helyzet az, hogy az európai ellátórendszerek reformja így is úgy is elengedhetetlen, elsősorban a saját érdekünkben, a bevándorlók csak egy újabb jó érv emellett. És ugye azt sem szabad elfelejteni, hogy a dolgozó és adót fizető bevándorlók adójukkal és járulékaikkal maguk is rendkívül fontos fenntartói ezeknek a rendszereknek, amiből például az elöregedő európai népesség nyugdíját és egészségügyi ellátását is fizetik.

5, A menekültek nem tisztelik a kultúránkat.

• Tény, hogy a „multikulti” halott, illetve ezt mondta néhány nyugat-európai politikus (akiknek tudvalevőleg mindent elhiszünk – feltéve, ha azt mondják, amit hallani akarunk). De amikor ezt idézik unos-untalan hazai megmondóemberek, tudják egyáltalán, miről beszélnek? Biztos, hogy tisztában vannak azzal, mennyire mást jelent ez a fogalom Nyugaton? Mert míg mondjuk Magyarországon már az is gyanús pösti úri huncutságnak számít, ha valaki már evett arab kebabosnál, Nyugaton az etnikai és kulturális sokszínűséget már régóta természetes adottságként kezelik. A „multikulti” ennél azért valamivel többet jelent, konkrétan azt, hogy elfogadjuk, hogy a különböző etnikai csoportok a saját kulturális normáik szerint, akár az Európában elfogadott mintáktól teljesen eltérően éljenek. Ez olyasmi kérdéseket vet fel, hogy például lehet-e a szigorúan szekuláris francia állami iskolákban vallási jelképeket viselni, figyelmen kívül hagyhatják-e az államilag garantált női egyenjogúságot a muszlim közösségek, vagy hogy önkormányzatok megtilthatják-e egy többségben arabok (vagy éppenséggel ortodox zsidók) által lakott negyedben disznóhús árusítását? Valóban, ebben az utóbbi évtizedek rendkívül megengedő politikája nem bizonyult sikeresnek, és Európa-szerte megerősödött az igény, hogy az itt élő bevándorlók alkalmazkodjanak az alapvető kulturális szokásainkhoz (különösen, ha azokat törvény írja elő, lásd pl. többnejűség tilalma) és fogadják el a Felvilágosodás eszméin alapuló európai értékrendet. Ezek fontos és helyes követelmények, nélkülük pont hogy a nyugati berendezkedést annyira vonzóvá tévő liberális alapelvek kerülnek veszélybe. Teljesen világos, hogy nem engedhetjük, hogy egy európai országban bizonyos helyeken ne az állam törvényei, hanem a sharia legyen érvényben. De azt senki sem mondja (csak a nagyon-nagyon szélsőségesek), hogy az araboknak, afrikaiaknak, ázsiaiaknak NINCS HELYÜK Európában. Különben is, már rég itt vannak. Az Európai Unióban több muszlim él, mint ahány magyar. És a nagy többségükkel az ég világon semmi baj nincsen. Sőt, a legtöbb befogadó ország kultúrája sokat profitált belőlük és a többi bevándorlóból. Az angol konyha például évszázadokig a fantáziátlanságáról és ízetlenségéről volt híres, manapság London a világ egyik gasztro-központja, ahol jobb indiai éttermek vannak, mint Bombay-ben. A francia futballt algériai és szenegáli bevándorlók hozták vissza a világ élvonalába a 90-es években, a francia fiatalok meg haiti és elefántcsontparti származású rapsztárokért rajonganak. Berlin sehol nem lenne a világ művészeti-kulturális palettáján sokszínűsége nélkül (összehasonlításul elég a NDK-korszakig visszamenni). Szóval kérdem én: mitől rettegünk ennyire?

Ami pedig a valódi, az életszínvonalunkat igazán veszélyeztető globális problémákat illeti: az egyetlen kiút a tudományos és technikai fejlődés. Űrkutatás, genetika, biogazdálkodás, alternatív energiaforrások, részecskefizika. Ezekhez a pénzen kívül elsősorban agy kell. Sok-sok emberi agy. Ki tudja például, hogy a következő Albert Einstein nem egy szíriai menekült gyerekből lesz-e (és mielőtt elfelejtenénk, maga Albert Einstein is menekült volt)? Gyakori szöveg az is, hogy inkább azt segítsük elő, hogy a harmadik világbeliek a saját hazájukban boldoguljanak. Remek alapelv, de mégis hogyan képzeljük ezt megtenni, ha közben hermetikusan elzárjuk magunkat tőlük? Újra gyarmatosítunk, vagy mi (nem mintha meglenne hozzá az erőnk és az akaratunk)?

És végezetül egy pszichológiai tény: a fóbiák természete az, hogy a fóbia tárgya elleni védekezés nem csökkenti, hanem gyakran még növeli is a félelmünket. Ha valaki teszem azt irracionálisan retteg a pókoktól, az mindenhol pókokat fog látni, nem mer nyitott ablaknál aludni, nem mer kirándulni a természetben, naponta háromszor fog kényszeresen takarítani, és végül az életminőségét nem a pókok, hanem a pókok ellen való védekezés teszi tönkre. Ugyanez vonatkozik a Nagy Magyar Drótkerítésre is: nem lesz elég a megnyugtatásunkra. Előbb-utóbb kell majd hozzá fegyveres őrség is, azután körbe kell vezetni az összes határon (hiszen Szerbia kikerülhető), majd betonfalra kell cserélni (hiszen a drót átvágható), majd fokozott rendőri ellenőrzést kell bevezetni az illegális bevándorlók ellen az országon belül, később azok ellen is, akiket azzal gyanusítanak, hogy illegális bevándorlókat bújtatnak/segítenek, míg végül eljutunk odáig, hogy a SAJÁT szabadságunkat áldozzuk be egy olyan, nagyrészt képzelt ellenséggel való reménytelen küzdelem oltárán, akitől pont a szabadságunkat szerettük volna megvédeni.

Azt mondják, gyáva népnek nincs hazája. Hát legyünk szívesek ehhez tartani magunkat!

Az osztály hülyéje alacsony, köpcös kamaszfiú volt, rendetlen, elhanyagolt külsővel és nem túl fejlett higiéniával. Gyakran folyt az orra, olyankor a taknyát vagy az ingujjába törölte, vagy hangos szörcsögéssel szívta vissza. A keze szinte mindig ragacsos és piszkos volt, és a testszaga miatt soha senki nem akart vele egy padba ülni. Igazából nem volt gyengeelméjű vagy különösebben ostoba, csak lusta, türelmetlen és végtelenül önző. Mindig azt csinálta, amihez éppen kedve volt (és ez a valami valahogy soha nem a tanulás volt), teljesen hiányzott belőle az önfegyelem képessége. Hogy kóros koncentráció-zavarban szenvedett-e, azt nem tudni, igazából senkit nem is érdekelt. Egyszerűen mindenki tisztában volt vele, hogy nála gügyébb szerencsétlent még nem hordott a hátán a föld.

Az érintett nem tartotta hülyének magát. Sőt, meg volt győződve róla, hogy okosabb ő, mint a güzü tanulógépek, a tanárnénik és –bácsik kedvencei. Ő öntörvényű egyéniség, aki sokkal többre hivatott annál, hogy egy iskolapadban vesztegesse az idejét. Különben is szar ez az iskola, Kínában sokkal jobbak vannak. Efelöli meggyőződésének többször hangot is adott, leginkább feleltetés után, mikor a tanár szégyenszemre a helyére küldte és bevéste a karót. Persze senki sem vette őt komolyan, hiába jelent meg az egyik nap punknak öltözve, vagy borotválta le a fejét és akasztott horogkeresztet a nyakába, vagy sminkelte hullasápadtra az arcát, senki sem hitte el, hogy ő most valójában a rendszer ellen lázad.

Az osztálytársai is csak akkor figyeltek oda rá, amikor rossz fát tett a tűzre. Minél nagyobb balhét csinált, annál több figyelmet kapott. Igaz, hogy ez a figyelem kevés tiszteletet, annál több borzongó kárörvendést tartalmazott, de legalább figyelem volt. Ilyenkor a tanárok is vele foglalkoztak, behívták az igazgatói irodába, elbeszélgetett vele az iskolapszichológus. Sztár volt. A baj csak az volt, mint a sztársággal általában: hamar hozzászokott a közönség a showhoz, és csak valami új, még vadabb mutatványtól jött ismét lázba. Folyamatosan emelni kellett a tétet. Először még nagyot szólt, amikor órán faszhelikopterezni kezdett, de harmadszorra már csak rezignált sóhajjal kiküldte a tanár a folyosóra, meztelenül. Borzasztóan érezte magát akkor, különösen amikor óra végeztével kitódultak az alsó tagozatosok és mutogatni meg röhögni kezdtek rajta, de úgy adta elő a dolgot, mintha pont ez lett volna a célja, és hatalmas győzelmet aratott volna a tanári karon.

Persze ezek után, részben bosszúból, terrorizálni kezdte a nála kisebbeket és gyengébbeket. Ilyenből amúgy nem volt sok, a saját korosztályában szinte senki. Az elsősöket nézte ki magának, elszedte a zsebpénzüket (ami még neki is kissé nevetségesnek tűnt, hiszen szabad szemmel alig látható összegekről volt szó), néha lekevert nekik egy-egy pofont, aztán elszaladt, mert a bőgésre hamar ott termett egy tanár vagy a pedellus. Egyszer megpróbált összehaverkodni az igazi, iskolaszerte rettegett bullyk-kal, de azok olyan méla undorral fordultak el tőle, hogy inkább odébbállt. Később fennen hangoztatta, hogy azok is megijedtek tőle.

Végül valami piszlicsáré ügy miatt tanácsolták el. Olyasmiért, amit már százszor megúszott intővel vagy büntetődolgozattal. Amiért bárki más csak figyelmeztetést kapott volna. Beleüvöltötte a világba az őt ért szörnyű igazságtalanságot, a keserű valóságot az álszent kettős mércéről. Fellebezett, elment az önkormányzatra, ahol meg sem hallgatták, hiszen a híre megelőzte. Senki sem akart neki segíteni, az emberek átnéztek rajta, még a volt osztálytársak is félrehúzódtak előle az utcán. Szerette volna tragikus hősnek, mártírnak látni magát, elbukott forradalmárnak, akit bedarált a rothadó, hanyatló Rendszer. De néhány hónapon belül azt is elfelejtették, hogy valaha az iskolába járt.

Tapolca után mindenki arról beszél (még a híresen „független” Török Gábor is), hogy a Jobbik megmutatta, képes kormányváltó erővé válni. Persze ez még csak nagyon-nagyon távoli lehetőség, de tény, ami faktum: lehetőség. Arról, hogy hogyan és ki állíthatja meg őket, szerintem most minden oldalról nagyon sokat fogunk hallani, én viszont inkább most belebámulok a köldökömbe, és arról elmélkedek egy kicsit, mi lenne ha…

Eddig soha, sehol nem olvastam komolyabb elemzést arról, vajon mit kezdene Vona és Csapata, ha 2018-ban rájuk szakadna a kormányzás minden terhe? Ennek egyik oka nyilván az volt, hogy senki sem vette őket igazán komolyan (ez most meg fog változni), másrészt sokkal egyszerűbb és kényelmesebb volt ördögszarvat rajzolni a fejükre, és valami meghatározatlan formájú mumusként bemutatni őket, akik majd embereket áldoznak és csecsemőket esznek, ha nem szavaztok MIRÁNK, az egyedüli erőre, aki meg tudja állítani őket! Mint láthatjuk, ez a stratégia nem vált be. Ami meglepőbb, az eddig kipattant súlyosabb és kevésbé súlyos, ám zaftos botrányok sem kezdték ki a párt növekvő népszerűségét. Hogy csak néhány példát említsek: Kágébéla, Szegedi Chanád ügye, Orosz Miháy Zoltán és a vonaglókamion, az ELTE HÖK viselt dolgai (Pistának jó lesz). Na most gondolkodjunk el azon, hogy ehhez képest milyen piszlicsáré ügyekkel hasaltatták el a baloldali „új politikai mozgalmakat” és civil szervezeteket. Szóval nincs mit tenni, el kell fogadnunk, hogy a Jobbik népszerű párt (különösen a fiatalok körében), és komolyan számolni kell vele 18-ban.

Azt viszont nagyjából mindenki látja, hogy a Jobbik szellemi hátországának színvonala még a fideszes és emeszpés (nem túl magas) lécet is simán leveri. Ami a választásokon sajnos nem feltétlenül gond, hiszen a baloldali kormányok már így is teljesen lejáratták, a Fidesz meg ügyesen démonizálta a szakértelmet, ezt a bolsevista trükköt. Azonban abban a pillanatban, hogy az új kormány felállt, kezdeni is kell valamit a megszerzett hatalommal. Ráadásul egy Jobbik-kormány nem fog türelmi időt kapni, azonnal neki fog esni egyrészt a mára már alaposan bebetonozott Fidesz-hátország, másrészt az USA és EU. Ezen felül nem lesz egy könnyű kötéltánc az sem, hogy egyszerre elégítsék ki a párt radikális (értsd: szélsőséges) bázisát és a győzelemhez elengedhetetlen mérsékeltebb szavazók elvárásait is. A Jobbiknak bizonyítania kell majd, mégpedig igen hamar, ha nem akar a rendszerváltás utáni Magyarország legrövidebb életű kormányaként az évkönyvekbe kerülni.

Tehát ott vannak Vona Gábor, Novák Előd és a többiek az első kormányülésen, és azon tanakodnak, mibe fogjanak először? Hát a magyar közvélemény által már nagyon régóta óhajtott lusztrációba és elszámoltatásba! Ennek a Jobbik szempontjából szinte csak előnyei lennének: egyrészt őket valószínűleg nem érintik az MSZP-t és Fideszt gúzsba kötő közös korrupciós ügyek és összefonódások, másrészt az ő vezetésükben nincsenek volt MSZMP és KISZ-funkcik. Ilyen szempontból ők valóban fiatal és „tiszta” párt. Itt persze a nagy csavar az elszámoltatottak köre, ugyanis egyértelmű, hogy legalábbis a kormányzásuk elején Vonáék nem lesznek abban a helyzetben, hogy nekimenjenek a fideszes potentátoknak, különösen Polt Péter főügyésszel az igazságszolgáltatás élén. Maradnak tehát a (volt) kommunisták. Azok közül is lehetőleg azok, akik már nyugdíjasok, vagy valamelyik baloldali pártban töltenek be nem túl jelentős funkciót (Kovács László neve ugrik be hirtelen), tehát ártalmatlanok. Természetesen a volt SZDSZ-esek közül is elő fognak szedni néhányat, akire rá lehet húzni régi korrupciós ügyeket (van választék), de az például meglepne, ha Gyurcsányt bíróság elé állítanák. Ellenben jó esélyt látok rá, hogy nyilvánosságra hozzák az 1989 előtti ügynöklistákat (legalábbis egy részüket, zsaroláshoz még biztosan jól jöhet a maradék). A legrosszabbul a „kishalak” járnak majd, akiktől el fogják venni az ebül szerzett komcsi nyugdíjukat, el fogják őket tiltani a politizálástól (ezzel gyakorlatilag megtizedelve az MSZP-t és a DK-t), és egy részüket koncepciós perekben elítélik (itt olyan ismertebb nevekre kell gondolni, akik annak idején kormányzati pozícióban voltak, de mára már teljesen eljelentéktelenedtek). A magyar társadalom egyik legerősebb igénye a bosszú, és ezt, ha csak jelképesen is, de különösebb szellemi és anyagi befektetés nélkül meg lehet nekik adni, amivel az új Jobbik-kormány népszerűsége igencsak megnőhet. További előny, hogy a mészárlás láttán az abból kimaradtak is hamar becsicskulnak majd, hiszen nem sokan vannak kis hazánkban politikaközelben olyanok, akiknél ne lehetne kis kapargatással találni valami kompromittálót.

A következő programpont a rendcsinálás lesz. Ez a Jobbik egyik fő választási ígérete, ami azért is hálás feladat, mert gyakorlatilag nincsen rá szükség. Ma Magyarországon ugyanis rend van. Illetve gazdasági, politikai és közigazgatási káosz van, de az a mindent elborító (cigány-) bűnözéshullám, aminek a megfékezéséről Novák Előd beszél, az nincs. Nem létezik. Ettől persze vannak olyan kistelepülések, ahol a nyugdíjasok nem érzik biztonságban magukat a betörések és terménylopások miatt, de ez sima rendészeti kérdés, az erőforrások megfelelő átcsoportosításával könnyen kezelhető lenne. A cigányság integrációjának és felzárkóztatásának a kérdése persze súlyos és összetett probléma, amire az országnak belátható időn belül válaszokat kéne találnia, különben egy generáció alatt tényleg elmérgesedik a helyzet. Viszont minek strapálni magunkat, ha ezt az egészet le lehet redukálni a tomboló „cigánybűnözés” (amúgy bizonyítottan hamis) tézisére, és létre lehet hozni egy látványos, új, a hagyományosnál sokkal szélesebb körű jogosítványokkal rendelkező és kevésbé ellenőrzött fegyveres rendőri erőt, majd szép kakastollas sisakokban masíroztatni őket először a cigánylakta településeken, majd a városokban is, hadd szarja össze magát mindenki, akinek „van félnivalója”. Mindezt természetesen a büntető törvénykönyv további szigorításával kombinálva, különösen a kisértékű vagyon elleni bűncselekményekre, kábítószer-birtoklás és -használatra, továbbá olyan nem túl egzaktul definiált cselekményekre, mint a „nemzeti jelképek megsértése”, „deviáns életmód propagálása” (melegek és egyéb kisebbségek jogvédelmének tiltása orosz módra), továbbá rémhírterjesztés és rágalmazás (interneten, akár kommentekben is). Mondjuk korlátlan idejű előzetes fogvatartás és ennek egyszerűsített elrendelése mellett. Ha rend nem is lesz ettől, de Rend az nagyon is. Meg növekvő népszerűség, csökkenő ellenállási kedv mellett.

Ezek után persze meg kell erősíteni a Jobbik hatalmát, és megtörni a totális fideszes dominanciát a közigazgatásban. Ez így elsőre nagy falatnak tűnik, de könnyű belátni, hogy olyan még nem nagyon fordult elő államigazgatásunk történetében, hogy aktívan, vagy akár passzívan ellenszegült volna a regnáló hatalom akaratának. 1944-ben sem okozott gondot, hogy az idegen fegyveres támogatással, puccsal hatalomra jutott Szálasi-kormány intézkedéseit csont nélkül végrehajtsák Horthy hivatalnokai, másfél évvel később meg a kommunistákét. Ehhez képest a legitim módon megválasztott Jobbik nem is lenne akkora váltás a Fidesz után. Külön öröm (mármint Vonáék szempotjából), hogy Orbán Viktor annyira központosította és kézivezérlésűvé alakította az államigazgatást és az önkormányzati rendszert, hogy szinte nem is lennének ellenállási gócpontok. Ha a Miniszterelnöki Hivatal élén Lázár János helyett mondjuk Vollner János áll, gyakorlatilag a munka dandárja automatikusan elvégződik. Ezután rögtön jöhet a kultúra, oktatás és média jobbikosítása, megint csak a Fidesz által jól kitaposott ösvényen továbbhaladva. Az egyetemeken a Jobbiknak eleve jók a pozíciói, erre kell majd ráerősíteni néhány jónevű szakértőjük rektorrá kinevezésével (pl. Bogár László a Corvinus élén, Drábik János a Nemzeti Közszolgálati Egyetemén), esetleg valamiféle új Numerus Clausus bevezetésével a hallgatók további megszűrése céljából az államilag támogatott szakokon. Mellesleg azt egyáltalán nem gondolom, hogy a Jobbik kormányra kerülve nyíltan antiszemita politikát folytatna, ennyire azért ők sem hülyék. Viszont könnyen előfordulhat, hogy egy bizonyos társadalmi háttérrel rendelkező (gy.k. belpesti értelmiségi) emberek előtt bezárul minden, az államhoz köthető karrier és érvényesülési lehetőség. Cigánynak, homoszexuálisnak, színesbőrűnek vagy (etnikailag nem magyar) bevándorlónak lenni viszont oltári nagy szívás lesz. Az iskolai szegregáció nem a kivétel lesz, hanem a norma. Egyebekben a Fidesz által megkezdett, államosított/központosított oktatáspolitikát fogják továbbvinni, csak még több hittannal, mégnemzetibb érzelmű történelemszemlélettel, a finnugrisztika betiltásával, stb.

A gazdaságpolitikában sem várok alapvető változást. Még több államosítás, a multikat versenyhátrányba hozó intézkedések, a piaci verseny korlátozása, haverok állami megbízásokkal való kitömése, stb. Még az sem biztos, hogy a kedvezményezettek köre alapvetően megváltozna: az úgynevezett „Nemzeti Burzsoázia” nagy részének nem hiszem, hogy nagy lelki törést okozna kiegyezni az új rezsimmel. Természetesen egyre erősebb pozíciókat szereznek majd az oroszok, elsősorban a nyugati (német) cégek rovására. Szinte biztos, hogy Magyarország kihátrál az Oroszország elleni szankciókból, és cserébe hozzáférést kap az ottani piacokhoz. Itt el is érkeztünk a külpolitikához, ami bár az egyik kedvenc területem, ez esetben széttárom a karomat, és azt mondom: fogalmam sincs. A Jobbik ugyanis annyira vállalhatatlan politikai alakulat a nyugati szövetség számára, annyira összeegyeztethetetlen az EU értékeivel (arról nem is beszélve, hogy gyakorlatilag az Egységes Oroszország Párt magyarországi tagozata), hogy kormányra kerülésük esetén az egyetlen ideológiailag adekvát reakció Magyarország EU-szavazati jogának felfüggesztése lenne. Ez viszont több okból nem feltétlenül fog bekövetkezni, hiszen az Unióban manapság elég nagy a káosz és a bizonytalanság (elég Görögországra vagy Nagy-Britanniára gondolni, a különféle nemzeti radikális pártok Európa-szerte való erősödésére). Igen érdekes lesz viszont az USA és a NATO reakciója az Oroszországgal folytatodó hidegháború tükrében. Nem lesz egyszerű helyzet, az biztos, viszont abban biztosak lehetünk, hogy Magyarország euro-atlanti elkötelezettsége még a jelenleginél is jobban meggyengül majd, és Kompország egyértelműen Keletnek fordul. Praktikusan ez azzal járhat, hogy az EU-támogatások (legalábbis részlegesen) elapadnak, Magyarország megszűnik a schengeni övezet tagja lenni, megszűnik a szabad Uniós munkavállalás.

Összegezve, a Fidesz mára gyakorlatilag lefektette a Jobbik-kormányzás ideológiai és közigazgatási alapjait, Vona Gáborék feladata csupán a „pávatánc” befejezése, és a jelenleg már zajló folyamatok kifuttatása lenne a logikus konklúzióig. Ennek az útnak a végén Magyarország valóban a putyini Oroszországgal és az erdogani Törökországgal mutatna feltűnő hasonlóságot, és minimum újabb 50 évre kiszakadna az európai fősodorból. Az igazán tragikus az, hogy egy újabb Fidesz-győzelem esetén sem biztos, hogy az irány alapvetően más lenne, inkább csak a hangsúlyok és a mérték lenne enyhébb. Igazából azt kellene jól végiggondoltatnia a választópolgárokkal a baloldali ellenzéknek, hogy valóban EZT akarják-e, ahelyett hogy üres és lejárt „korrupt”, „fasiszta” és „náci” lózungokat puffogtatnának. Per pillanat kevés esélyt látok rá…