– Szalonnát Fiam?

– Még egy katonát, nyugodtan a fehérjéből is, Atyám.

– Fene vigye el, zsíros ez, olvasztja a láng.

– Rendes kés nincs?

– Nincs. Lángpallos van.

– Na, de legalább a kenyér megpirul.

– Na, az legalább meg. Bort, Fiam?

– Igen, kérek. Cserszegi?

– Irsai.

– Aztán mondd csak fiam, mire jutottál odalent?

– Nem sokra. A templomok üresek. Amelyikben vannak, ott meg nagyon szar a zene.

– Semmi Bach?

– Semmi.

– Akkor nem lesz idén sem utolsó ítélet?

– Nem tudom, hogy csinálhatnánk meg. Illetve, van egy ötletem, csak az olyan, nem is tudom.

– Na, ki vele Fiam.

– Tudod, teremtetted ezt a rengeteg elektronikus kütyüt.

– Igen, rémlik valami, Gábriel ötlete volt, az Ige terjesztésére, de úgy tűnik, hogy lenyúlta ezt is Lucifer.

– Na igen, azt hiszem, hogy az emberek elméje hamarosan egyesül ezekkel az izékkel. Végülis telepíthetnénk oda a Szentlelket, amúgy is ő azért alapvetően egy szoftver.

– Ne legyél tiszteletlen Fiam. Mária! Légy oly kedves hozzál még nekünk egy kis bort! Tessék? Nem, irsait!

Nem jó ötlet, Fiam. A Szentlélekre szükség van, tudod, természeti katasztrófák, ilyesmi.

– Akkor menjek én?

– Menjél fiam, ha az utolsó ember is egyesült a szoftvereivel, menj le, és jöjj el nekik újra mint szoftver.

– Atyám, és mi van, ha másolatok jelennek meg, és mi van, ha kalózpéldányokban, rossz indulatú programként próbálnak terjeszteni majd?

– Fiam, Fiam, ezt én már akkor tudtam, amikor nem is volt még szó telefonosdiról. Lesz majd malware, Antikrisztus, lesz a neve, és a száma: hatszázhatvanhat.

– Te nagyon bölcs vagy, Atyám, ugyanakkor megspórolhattál volna egy kínos földi munkautazást, tudom mennyire utálom ezeket. Most meg poshadjak mindenféle chipekben?

– Nem fiam, velük leszünk ott is, mindennap, az idők végezetéig.

– Na itt a bor, egészségedre Atyám.

– Isten-isten!

Kedves Olvasótábor!

Örömmel tudatjuk veletek, hogy a Külgazdasági és Külügyminisztérium segítségével eredményesen pályáztunk az „Atomenergiával Az Egységes Eurázsiáért” program ösztöndíjára, amely a moszkvai Eurázsiai Környezetvédelmi Alap programja fiatal újságírók részére. A program keretében olyan atomerőműveket látogatunk meg, amelyek hozzájárulnak környezetük élhetőbbé tételéhez, munkahelyeket teremtenek és államokat kapcsolna össze a közös energiapolitikával.

Azt vállaltuk, hogy élményeinkről sorozatot írunk. Összesen tíz atomerőművet fogunk meglátogatni a kínai Hongyanhe erőműtől egészen Paksig. Ellátogatunk Indiába, Kazahsztánba és Finnországba is. Én minden helyszínre elmegyek, Panamajack, lévén családos ember, két-három helyre tart velem, az egyeztetés még folyik, hogy ezek pontosan melyek lesznek. Elképzelhető, hogy Noirpova is részt fog venni, ennek érdekében még folynak a tárgyalások, mivel eredetileg két embert lehet küldeni, de szóban már ígéretet kaptunk arra, hogy az egyik személy változhat az egyes látogatások alkalmával.

Nagy örömmel tölt el bennünket, hogy beszámolhatunk arról, hogyan hoznak az államok józan döntéseket és hogyan tesznek lépéseket egy jobb jövő felé, ahol az energiabiztonság a gazdasági fejlődés letéteményese. Utunk során olyan emberekkel ismerkedhetünk meg, akiknek értékei, világlátása érdemes arra, hogy tanuljunk belőle és ismereteiket, tapasztalataikat itthon is hasznosíthassuk.

Köszönetünket fejezzük ki mindenekelőtt a pályázatunkat támogató Szijjártó Péter külügyminiszter úrnak, és az „Atomenergiával Az Egységes Eurázsiáért” programban résztvevő országoknak!

A kerékpárversenyek nézése azért hasznos dolog, mert az ember megtanulja, hogy egyetlen orra esés, egy kis oldalszél, egy leesett lánc, kilukadt hátsó gumi is képes megváltoztatni a gondosan felépített stratégiát. Lance Armstrong tündöklése nem azért volt igazán káros, mert a jó öreg Lance szanaszéjjel doppingolta magát. Előtte és azóta is ez történik, csak sokkal kisebb mértékben és kifinomultabb módszerekkel. A doppingmentes profi sport kedvelői nézzenek…komolyzenei koncerteket. A baj az volt, hogy pont azt vette ki a versenyből, ami miatt az egész érdekes, hogy soha semmi sincs lejátszva, bármikor, bármi történhet.

Ha tehát az ember leül megnézni egy ilyen versenyt, ahol az esélyes csapata peckesen teker az élen, majd egyszercsak azt veszik észre, hogy elengedtek túl messzire valakit, próbálják utolérni, de a nagy igyekezetben bukik valaki, és megbolydul az egész mezőny, akkor nyugodtan tépheti össze az elemzéseit, mert egy top 10-be se várt versenyző fog utcahosszal nyerni.

A politikai „baloldal”, amely Magyarországon jelenleg nagyrészt féltudású, saját tehetetlenségüket felismerve csapkodó alakokat jelent, legújabb önfelmentő sztoriként azt találta ki, hogy nincs mit tenni, a 2018-as választás a Fidesz és a Jobbik küzdelmét hozza el. A baloldali  tehetetlenség okairól az örülünkvincent blogon lehet olvasni a nagyszerű jótündér tollából.

Kedves baloldali barátaink semmivel sem különbek egy átlag magyar fociedzőnél, akinek hétszázféle magyarázata van a vereségre, de semmilyen ötlete nincs a győzelemre.

Az Isten szerelmére, három év van hátra a választásokig!

Van egy lassuló Fidesz-csapat, amelyik egyre nagyobb lihegéssel próbálja felvenni a Jobbik tempóját, és van a Jobbik, amely még soha se ment ilyen gyorsan. Ezer és egy oka lehet annak, hogy a következő három évben valamelyikkel valami történik. Honnan tudjuk, hogy Vona pozíciója a Jobbik élén megingathatatlan? Honnan tudjuk, hogy elegendő lesz a populizmusuk? Honnan tudjuk, hogy nem kapnak félreérthetetlen „javaslatokat” amerikai és német részről? Honnan tudjuk, hogy senki sem keveredik ott meleg-, pedofil-, zsidó-, cigány-, adócsalás- vagy egyéb botrányba? Honnan tudjuk, hogy nem kezdik kilődözni a vidéki embereiket? Hogy nem indul ellenük nagyszabású NATO- vagy EU titkosszolgálati akció, hogy az orosz kapcsolataikat leleplezzék?

Honnan tudjuk,  nem lesz olyan, hogy nagy igyekezetükben, hogy a Fidesznek beakasszanak, a Fidesz élet-halál harc üzemmódba kapcsol, megáll a népszerűség-csökkenése és izomból vissza tud vágni?

Ha törekvéseiket siker koronázza, és a Fidesz megroppan, nem lesz az túl korai? Ne feledjük, hogy a Fidesztől nemcsak jobbra futnának el a népek, hanem sok szabad vegyérték akarna középen vagy attól picit balra maradni. A piac nemcsak egy populistát tart el márt most se, és a Fidesz legyőzésében a Jobbik erősen kifulladhat (nem véletlenül várnak türelmesen arra, hogy a Fidesz szúrja tökön magát) és tér nyílhat mindenféle egyéb pártoknak. Honnan tudjuk, hogy pontosan mekkora az a réteg, amelyiknek nem ízlik a Jobbik cukiskodása, amelyik igenis, erőszakosan akar cigánykérdést és bankhitelt elrendezni? Honnan tudjuk, hogy ha Vona kap egy érzékeny mélyütést oroszkém-témában, nem lesz hirtelen tiszta kezek politikáját hirdető riválisa?

Amint látható, nagyon sok a feladat mindkét „jobboldali” pártnál, és nagyon egymást figyelve taktikáznak ebben a hosszú célegyenesben. Közben bármelyikük eleshet, defektet kaphat és meglepetés-versenyző csatlakozhat hozzájuk.

Én ebben, mindenféle előképzettségem és ismeretem ellenére jósolni nem merek. Két dolgot tudok.

Az egyik, hogy a „baloldal” ha most beletörődik ebbe a Fidesz-Jobbik paradigmába, akkor az önbeteljesítő jóslattá válik. Kisapáim, ez a politika, feladatok, helyzetek vannak, ezeket meg kell oldani, aki jobban megoldja, az nyer. Talán le kell számolni azzal, hogy ti vagytok a nagy európai értelemben vett alternatíva, és újra kell építeni mindent.

A másik, amelyet itt megírt jótündér is, az a belefeccölt munka és tanulás szükségessége. Lehet elemezni és lehet hatalmas elméleteket gyártani. Lehet elmerülni a kremlinológia mocsarában, de ez csak egyre jó: hogy az eseményeket követő okoskodó legyen az ember.

Amikor akár Panamajack, akár én ráérzünk valamire, hetekkel azelőtt, hogy az robbanna a sajtóban, az nem azért van, mert mi ennyire ösztönös zsenik vagyunk. Olvastunk könyveket, ismerünk bizonyos folyamatokat, amelyek más országokban már ezerszer lejátszódtak.

Amit nem ismerünk, és ami miatt a Jobbik-Fidesz választás kapcsán vélemény-különbség van köztünk, az az, hogy mit gondol a magyar nép. Mit gondol a városokban? A közepes városokban? A gazdag és a szegény falvakban? Mit gondol keleten és nyugaton? Szeged környékén?

Hogy jön ez össze azzal, hogy az adott területen mekkora a szegénység, a csecsemőhalálozás, a drogfogyasztás és az átlagéletkor? A Fidesz, amíg erős volt, azért volt erős, mert figyelt ezekre az adatokra. Hanyatlásuk egyik oka, hogy már nem teszik.

A Jobbik pedig azért erősödik, mert a fenti vizsgálatok (nevezzük őket csúnya szóval attitűd-kutatásnak) nélkül is elkapott pár népszerű témát, és azt mondja, amit sok ember hallani akar.

A feladat a baloldalon annyi, hogy igyekezzen az élen menő két biciklistától nem nagyon (nem jobban mint eddig) leszakadni, és a csak nyilatkozni és nosztalgiázni tudó szociológusait, demográfusait, statisztikusait,  olyanokra cserélni, akik képesek pontosan meghatározni, hogy a célközönség mit gondol a fontos közéleti kérdésekről. Ez a tudás alapozza meg azt az erőt, amivel egymásnak lehet a két nagyot ugrasztani és amivel nyerni lehet. Idő van, távolság van, itt a pálya. Hic Rhodus, hic salta.

Én tudom, hogy pocsékul hangzik, mert ez sok munka. De az összes bicikliverseny közös tulajdonsága, hogy pedálozás nélkül még nem nyert senki.

Róbert nem volt okos fiú, de buta se. Szakmája lett. Érettségije. Dolgozott. Olyan nagyon sikeres nem lett, de lett felesége, gyereke. Aztán elvált.
Az apja egy tavaszi napon halt meg, anyja utána, ősszel. Nem bírta fizetni a tartást a gyerekek után, megállapodott az asszonnyal, aki épp akkor költözött ki a devizahiteles lakásból, hogy a gyerekekre íratja a szülői házat, költözzenek oda, ő pedig elmegy albérletbe. Elment. Társbérlőt fogadott, aki meglopta. Berúgott. Megverte a társbérlőt, feljelentették.
Dolgozott, fizikai munkát, próbált felszínen maradni, de egyre többször a kannás borhoz nyúlt, és ha ivott, kötekedett. A rendőrnek adott pofonért felfüggesztett kapott csak.
Egyedül lett volna, ha nincs egyetlen meglevő öröksége, Frigyes, a macska. Herélt, hófehér, lakás kényelméhez szokott kandúr.
Egy nap lopni ment. Ételt és italt. Egy doboz sörrel, egy kiló liszttel és fél kiló nyers csirkehússal bukott le. A biztonsági őr próbálta megállítani, és ő megütötte. A rendőrségen tért magához. Rablás. 2-8 évig terjedő.
A bíró azt kérdezte tőle, miért nyers húst lopott? Azért, mert úgy terveztem, Frigyest is megetetem – felelte. Ki az a Frigyes? Hát a cicám, még anyukám cicája volt – hangzott a válasz, az ekkor már másfél éve börtönben ülő, időközben az alkoholtól megszabaduló vádlottól.
Hol van most Frigyes, kérdezte az ülnök, aki előtt egy tolltartón pont ilyesféle, fehér, hízott macska képe díszelgett.
Amikor megmondták, hogy be kell menni a börtönbe, bírónő, akkor feladtam hirdetést, és most egy családnál lakik, kertes házban, mondta el életem eddigi legjobb védőbeszédét… a vádlott.
Köhögést és tüsszögést színleltem, hogy törölgethessem a szemem. Mindenki más kibírta.
Azért csak mondtam védőbeszédet, a bérlőtárssal a balhézást elfogadták zaklatásnak, a csirkehús esetét nem sikerült lopássá és pofozkodássá alkudni, maradt rablás, négy évet kapott.

Kedves olvasótábor! Általában kerülöm a jogi szakmázást itt a blogon, mert ne keverjük kenyérkereső foglalkozásunkat az intellektuális maszt…szóval szórakozással. Viszont részegeskedni sem szoktam, és azon szerencsés kevesek, akik a tegnapi találkozón részt vettek, láthatták, hogy nézek ki öt kör sör-sütőtökpálinka kombináció után, tehát mit gatyázzunk, szakmázás. Mellékhatásként viszont most nem egy műkedvelő véleményét, hanem egy ebből élő ember szakmai álláspontját olvashatjátok.

Az előzetes letartóztatás a büntetőeljárási törvény alapján alkalmazható legsúlyosabb kényszerintézkedés, hiszen egy ártatlan embert (igen, az apagyilkos, a gyereket megfojtó pederaszta is ártatlan, míg a bűnösségét a bíróság jogerősen ki nem mondta) zárnak börtönbe. Ezt kell legelőször megemészteni. Anélkül, hogy megvizsgálnák, hogy bűnös, vagy nem, az embert bezárják.

Erre néha szükség van a nyomozás érdekében. Akkor lehet megtenni,

–  ha a gyanúsított megszökött, vagy a hatóság elől elrejtőzött, és megfogták

– ha fennáll annak a veszélye, hogy meg fog szökni

– ha fennáll annak a veszélye, hogy a megkezdett bűncselekményt folytatja, vagy újabbakat

– szabadlábon hagyása esetén feltehető, hogy megpróbálná befolyásolni a nyomozást, eltüntetni a nyomokat, befolyásolni a tanúkat.

Ha ezek valamelyike fennáll, akkor lehet 30 napra megvonni valakinek a szabadságát, és rendszeresen újra meg kell vizsgálni, hogy a feltételek fennállnak-e még. Ha nem, akkor vagy szabadlábra kell helyezni a terheltet, vagy pedig enyhébb kényszerintézkedést, házi őrizetet, lakhelyelhagyási tilalmat kell alkalmazni.

Talán az eddigiekből látszik, hogy mire NEM való az előzetes letartóztatás. NEM a bosszúállás eszköze, NEM előrehozott büntetés. Jogállamban csak akkor és csak addig van helye, ameddig a feltételei fennállnak. Magyarországon úgy az igazságszolgáltatásban mint a köztudatban óriási a zűrzavar a fejekben. 100 előzetes letartóztatásra előterjesztett emberből 98-at letartóztatnak, és a legritkább esetben fordul elő, hogy elengedik akkor, ha már nem indokolt a szabadságának elvonása.

Lássuk most, hogy most, 2015 március végén indokolt-e Tarsoly Csaba letartóztatása?

Kezdem a rövid válasszal: nem indokolt.

Megszökött a hatóság elől? Nem. Összepakolta ugyan a házából az ingóságait a hírek szerint, de megvan, elérhető, nem bujkál.

Feltehető, hogy megszökik? Talán. Elköltözött a luxusvillájából, lehet, hogy össze van neki pakolva egy bőrön és egy bissau-guineai útlevél. Kérdés, hogy ezért be kell-e őket zárni egy büdös, zsúfolt börtönbe, kenyérre és vízre. (ne felejtsük el, még mindig egy ártatlan emberről beszélünk). Vagy elegendő egy perec a lábára,  amelyik jelez, ha kimegy a lakásából? Esetleg, ha azt látjuk, hogy nem ment eddig se sehova, elhisszük neki, hogy ezután se fog? A konkrét ügyben évekig fognak nyomozni, és évekig tartanak majd a tárgyalások. A gyanúsítás szerint Tarsoly Csaba csalt. Nem valamilyen pénzügyi szabálytalansággal van gyanúsítva, hanem valószínűleg több száz vagy több ezer ember elleni csalással. Ezeket az embereket ki kell hallgatni, egyenként, a vallomásaikat értékelni kell, össze kell vetni a lefoglalt papírokkal, bankszámla-adatokkal, ez tucatnyi rendőr legalább másfél-két éves munkája. Ebből az anyagból az ügyésznek vádiratot kell írni, és ekkor kezdődik a tárgyalás, amely során mindenkit vagy újra ki kell hallgatni, vagy bizonyos feltételek fennállása esetén korábbi vallomását a távollétében felolvasni. A bírónak értékelnie kell, hogy pontosan ki ejtette tévedésbe a károsultakat, a cégen belül ki mit csinált… ez a lehető legolajozottabb eljárás esetén három év. Valójában inkább öt-hat. Miért szökne meg valaki, ha tuti, hogy a következő öt évben nem ítélik el? Ha kicsit is ügyes a védője (az) akkor ez az eljárás simán megy 7-8 évig, amikor majd már nem lesz akkora politikai nyomás, a sokadik botrány foglalkoztatja majd a vért akaró ösztönöket.

De ha már belementünk az ügy érdemébe: csaló az, aki engem azért, hogy ezzel vagyoni előnyhöz jusson, tévedésbe ejt, és ezzel kárt okoz. Olyan biztos az, hogy Tarsoly Csaba személyesen megtévesztette Józsi nénit Kisalsótalpason? Nem lehet, hogy a munka dandárját beosztottak végezték? Nem lehet, hogy Józsi néni megfelelő tájékoztatást kapott arról, hogy mibe teszi a pénzét, csak nem olvasta el? Mi az, hogy „fiktív kötvény”? Mi annak a közgazdaságtani definíciója, és mennyire lehet ezt büntetőjogban is alkalmazni? Biztos, hogy ami pénzügyi értelemben fedezetlen kötvény, ott nem tudnak befektetési szándékot kimutatni? Szakmai szemmel ez nem egy annyira egyszerű ügy ám.

Nade menjünk tovább az előzetes letartóztatási okokkal. Feltehető-e hogy Tarsoly Csaba szeretne újabb bűncselekményeket elkövetni? Igen, feltehető. Megteheti? Ez már kizárólag a hatóságokon múlik. Azon az ügyészségen és MNB-n, amelyiknek legalább hat hete (a hivatalos verzió szerint) van információja azokról a disznóságokról, amelyek a Quaestornál folynak. Ezen hat hét alatt, az MNB, felügyeleti eljárásban már a teljes cégcsoportot átvilágíthatta volna, társhatóságokat (cégbíróság, NAV, ügyészség, titkosszolgálatok) bevonva. Mostanra tudhatnák, hogy mi az, amit Tarsoly Csaba még el tud követni. Ki lehetett volna nevezni a pénzügyekkel foglalkozó cégek élére a felügyelőbiztosokat, zárolni lehetett volna bankszámlákat.

Nem tették meg. Az előzetes letartóztatás témájához ennek annyi köze van, hogy mostmár Tarsoly Csabának nem áll érdekében újabb bűncselekményt elkövetni, és nem is nagyon tud, mert nem áll vele szóba senki. Az, hogy hat héten át miért nem történt semmi, és a keményen dolgozó Szijjártó Péter pénzén kívül még mit mentettek ki onnan, mindenkinek a fantáziájára bízom.

És végül, meg fogja nehezíteni Tarsoly Csaba a bizonyítást? Mostmár nem. A fentiek igazak erre a letartóztatási okra is, nem most kellene keménykedni, hanem a három kamu csődbejelentéskor kellett volna.

Végkövetkeztetésképpen:

Nem állnak fenn Tarsoly Csaba előzetes letartóztatásának feltételei. Ha mégis letartóztatják, az azért lesz, mert az egymást követő kormányok a büntetőeljárást a show részévé tették, kell valaki, akit megint lehet bilincsben mutogatni. Ha meg nem tartóztatják le, az sem azért lesz, mert a fentieket ilyen szépen végiggondolták, de ez most egy szakmai írás, nem is folytatom politikával.

Orbán Viktor megmentette a közpénzt a Quaestorból.

Ha nem lenne örök hibám a dagályos posztok írása, elegendő lenne a tarajos goebbels fenti találmányára ennyit ideírni: hát a nagy lófaszt, aztat.

Azonban Panamajack, akinek klinikai mértékű politikai mazochizmusa van, szokott jobbos seggnyaló-blogokat olvasni, és így ismertem meg Lánczi Tamás (az ki?) blogját, és azon is Bunford Gizella írását, aki szerint a hős Orbán Viktor, ez a bölcs férfiú, akinek láttán minden fogamzóképes magyar nőnek heveny családalapíthatnékja támad és akivel minden egészséges gondolkodású magyar férfi szívesen nézne meccset, tízmillió magyar honpolgár, keményen dolgozó kisember pénzét mentette meg. Hát a nagy lófaszt, aztat, hogy sulykoljam a poszt mondanivalóját.

Természetesen abban igaza van a mértékadó politológushallgatónak, hogy a Quaestornál Szijjas Petike közpénzekkel hazárdírozott. Még az is rendben volna, hogy a bölcs miniszterelnök rászól agárba oltott uszkárjára, hogy Petike, nem szabad. Az más kérdés, hogy ilyenkor ki is kellene rúgni őt a francba, áthelyezni kinshasa-i nagykövetnek, vagy ilyesmi.

Ehhez képest a habonyismo kommunikációs stratégiája az, hogy a bölcs Orbán Viktor, aki a palacsintától kezdve a vadászkutyákon és a villanymotorok kaszkádba kapcsolásán keresztül egészen a tőkepiacig mindenhez ért, érzékelte, (hiszen ő mindent lát) hogy gebasz van a Quaestornál, és utasította szeleburdi minisztereit, ideértve a külügy- és a pénzügyminisztert is, hogy tessenek lépni. Hát milyen okos ember ez a Miniszterelnök úr, nyomja minden hangszóróból a habonyista propaganda. Hát egy nagy lófaszt, aztat.

A miniszterelnök úr (ha tényleg ő volt) pánikot idézett elő vagy erősített fel a piacon. Gyorsan tekintsük át, hogy kultúrhelyen minek kellett volna történnie.

Kirúgják azt a minisztert, vagy lemond, aki az államháztartásra vonatkozó szabályokat megszegve, egy bizonytalan pénzügyi helyzetű, megalapozatlan, gyanús ügyleteket végző cégnél tartotta az ország pénzét.

Kirúgják, vagy lemond az a felügyelet-vezető (ne feledjük, öt éve Fidesz-kormány van, mielőtt valaki gyurcsányozna egy jóízűt) aki nem veszi észre, hogy nyíltan pilótajátékot játszanak, előremenekülésben van a Quaestor évek óta. Az ő feladata lett volna ezt leállítani, mielőtt Józsi bácsi Szolnokon vagy Gyulán becsattog az utazási irodába, hogyhát akkor a tutiszázszázalékba ő betenné a vagyonát.

Úgynevezett dawn raid (hajnali rajtaütés) keretében kommandósok veszik körül az épületet reggel hatkor és ugrasztják ki a vezetőket az ágyból, ugyanekkor. Eddig már mindenkinek a telefonját figyelik, aki számíthat. Minden papírt, számítógépet, lefoglalnak, mindenkit azonnal az ügyek állásáról kihallgatnak. Valamennyi bankszámlát zár alá veszik. Reggel nyolckor felügyelőbiztos veszi át a cég vezetését, aki áttekinti, hogy kit, mennyivel tudnak kifizetni.

Körülbelül egy hónapon belül terv készül arra, hogy tud-e továbbműködni a cég, vagy dobra verik a vagyonát és szépen felosztják.

Történt nálunk ilyesmi? A nagy lófaszt, aztat. A miniszterelnök úr, akinek ezek szerint pont annyi esze van, mint Józsibának, kirántotta gyorsan a pénzt, még Józsibá előtt, mert bennfentes információja volt, és megtehette. Megtehette, mert a pilótajáték tetején volt, és mert szarik rá, hogy mi lesz ezután.

Majd leverik a „pénzügyi szektoron”. Azon a pénzügyi szektoron, amelyik a különadók miatt egy sima lakossági számla vezetéséért havi több ezer forintot kér el, miközben ugyanez a bank, Szlovákiában teljesen ingyen nyújtja ezt a szolgáltatást. Persze, a „pénzügyi szektor” majd fizet, és aztán azt fogjuk látni, hogy lassan a villanyszámlával összevethető rezsi-rész lesz az, hogy bankszámlánk van. Hiszen fizetjük belőle a Tarsoly-Szijjártó-Orbán-Polt tengelyt, fizetjük belőle, hogy büntetlenül teheti be egy miniszter az állam pénzét pilótajátékba, és hagyják a végén szabadlábon a pilótajáték vezetőjét, hogy három héten át tüntethessen el bizonyítékokat, miközben tankönyvi esete áll fenn az előzetes letartóztatás feltételeinek.

Az igazi kérdés az, hogy a „keményen dolgozó kisemberek” beveszik-e azt a dumát, hogy itt minden rendben van, és a Miniszterelnök Úr mindent helyreüt, vagy ez lesz az az eset, amikor Cavaliere Cipolla elveszti varázsát, és azt mondják, hogy Viktorkám, hát a nagy lófaszt, aztat. A habonyismo eddigi legkeményebb próbája a következik.

Március 28. szombat, 19:30 az Intenzo a Kálvin téren.

http://www.cafeintenzo.hu/

Blogunk abban a szerencsés helyzetben van, hogy „Válságok és közgazdászok” címmel Panamajack tudományos jelleggel ismeretterjesztett egy jóízűt, így aki azt elolvasta, remélhetőleg nem süllyed a matolcsysmo mocsarába, vagy nem akar elszabadult lézerjani módjára kenyérjegy-rendszert bevezetni a visszaélések megelőzésére. (mert nyilván tudja, hogy hamarosan árucsere-piac épülne ki, és a kenyérjegynek lenne szabadpiaci árfolyama)

Ugyanakkor bántóan kevés szó esik arról, hogy mi a göcsörtös, náthás, nádvágó stb. stb. az a kötvény, amelyből a mára már elfelejtett Globex-bukta után most a Quaestor-bukta is kifejlődni látszik. Nos a kötvény egy darab papír, igazán jelentéktelen dolog, az igazán lényeges dolgok mögötte vannak, erről írok most pár sort. Közgázt, pénzügyet végzettek vegyenek be valami lazító hatásút, mert felületes leszek és szakmaiatlan.

Kezdjük túránkat a bankban. A bankba az ember a pénzt betenni, vagy onnan kivenni szokta. A bank pedig igyekszik a pénzt fialtatni, megígéri, tutira, a betétesnek, hogy X időre Y százaléknyi betéti kamatot fizet és pénzét a vállalt időben (lejáratkor) kiveheti, illetve ha nem kötötte le, akkor bármikor kiveheti. A bankokra nagyon szigorú szabályok vonatkoznak, hogy ténylegesen mennyi készpénzt kell készen tartaniuk a betétesek kifizetésére, mennyi tőkéjüknek kell lennie, és úgy általában, hogyan kell fegyelmezett és felelős (prudens) módon működniük. Ha mégsem teszik, bizonyos összegig az állam fizet helyettük.

Ebből talán logikusan következik a kedves laikus olvasónak az is, hogy a bankbetétre adott kamat természetéből adódóan nem lesz túl magas, hiszen a bank nem vállalhat (itt) túl nagy kockázatokat, hiszen képesnek kell lennie arra, hogy a betéteseket, akik azért vitték a pénzt a bankba, hogy az ott biztonságban legyen, bármikor kifizetni.

Persze a bankok belemennek olyan bulikba, ahol lehet fogni jóval több pénzt, de az ott megkeresett pénz jelentős részét kell a kockázatok fedezésére, tartalékképzésre fordítani.

A vállalati kötvény, és azok piaca nem más, mint az a hely, ahol az állampolgár (cég, befektető, általános pénzügyi alany) közvetlenül akar kockázatot vállalni, abban a reményben, hogy több pénzt fog keresni, mint ha betette volna a pénzét a bankba.

A kötvény, mint neve mutatja, kötelezettségvállalás. A kötvény kibocsátója azt vállalja, hogy a kötvény vásárlójának X idő (mondjuk egy év) múlva a kötvényen szereplő vételárat (mondjuk száz forintot) vissza fogja adni és közben bizonyos időközönként (mondjuk havonta) bizonyos összeget (mondjuk egy forintot) fog küldeni a kedves vásárlónak. Ez utóbbit, amikor még papírdarab volt a kötvény, kis levágható szelvények, úgynevezett kuponok levagdosásával és beváltásával lehetett elérni, ezért a mai napig coupon rate a neve, de ennyire most nem megyünk bele.

Ha most a havi egy forintokat összeadjuk, akkor azt látjuk, hogy egy évre kerestünk 12 forintot a száz forintunkkal. Ezt még árnyalni kell azzal, hogy például a nyolc hónap múlva megkapandó egy forint az még nyolc hónapig nem a mi pénzünk, azzal addig az adós tud gazdálkodni vagyis nem mi. Ez alapján annak az ún. jelenértékével kell számolni, amibe most nem mennék bele, fogadjuk el, hogy ezután a hókuszpókusz után egy 12 forintnál kisebb összeg jön ki, mondjuk 8 forint 70 fillér, amely jövedelmet mi száz forintunk kockáztatásával vettünk meg.

És itt jön a lényeg, a kockázat.

Ma nehéz olyan bankot találni Európában, amely fizetne egy évre lekötött száz forintra nyolc forintot. Olyan kötvényekből, amelyek kibocsátói ígérnek ennyi pénzt, van sok. Miért ígérnek ennyi pénzt? Azért, mert olyan tevékenységre keresnek pénzt, amelyre normál banki körülmények között nem, vagy nem könnyen kapnának hitelt. Kockázatos technikai újításon dolgoznak, valamilyen csődtömeget vettek át, és gatyába akarják rázni, új irányba bővítenék üzletüket. Szoktak ők bankhitelt is felvenni, de csak a napi üzletmenet finanszírozására.

Az ideális állapot az lenne, hogy mi tudjuk, hogy be fog nekik jönni a dolog, vagy nem. De nem tudjuk. Kiváló professzorom, akitől ilyesmit tanultam, mindig azt mondta, hogy a jótündértől egy holnapi Wall Street Journal-t kérne.

Amikor tehát odaadunk száz forintot a Délkelet-Kazahsztáni Bányaművelő és Smaragdhasznosító Zrt-nek, akkor vállaljuk a kockázatot, hogy nem találnak egy darab smaragdot se a bányában, ha találnak ellopják, lemegy a smaragd világpiaci ára és nem fognak annyit keresni vele, hogy vissza tudják a kölcsönt adni, vagy holnapután a helyi kazah Simicska Lajos vagy Lázár János bekebelezi a bányát és közli, hogy az imperialista karvalytőkés rablókat, akik a kazah nép vérét szívják (ezek vagyunk mi) márpedig nem fizetik ki, viszont a pénzükből vett berendezésekkel, köszönik szépen, ezután is fognak smaragdot bányászni.

Magyarul lehet, hogy sem a havi kifizetést, sem pedig a végén a főösszeget nem látja viszont az, aki a kötvényt megvette. Bukik.

Persze a tőkepiac nem arról szól, hogy az emberek kockáztatnak a vakvilágba. Két dolgot is megtesznek. Az egyik, hogy a remélt nyolc forint hetven fillérjükből feláldoznak vagy hatvan-hetven fillért arra, hogy megkérdezzenek szakembereket, akik körmére néztek a kötvény kibocsátójának. Ezek a szakemberek aztán mondanak valamit, a korábbi kötvénykibocsátások története, a smaragd világpiaci árának alakulása, és a délkelet-kazah hegyekről készült geológiai szakvélemények alapján arról, hogy mekkora a valószínűsége annak, hogy a dolog be fog jönni. Igen, ezek a gonosz Fitch, Moody’s, Standard&Poor’s és társaik, akik főállásban nem szegény volt komcsi országok vezetőinek csesztetésével vannak elfoglalva, hanem azzal, hogy pénzért vállalati kötvényeket értékelnek.

Előfordulhat aztán, hogy a minősítő azt mondja, hogy az adott kötvény mögött olyan sok a kockázati tényező, hogy bármikor borulhat az üzlet. Ilyenkor hívják a kötvényt junk bondnak, bóvlikötvénynek. Felmerül a kérdés: miért vesznek az emberek bóvlikötvényt?

Ideális esetben azért, mert nemcsak azt vesznek. A pénzük jelentős részét olyan helyre teszik, ahol az biztosan kamatozni fog. A Daimler-Benz, vagy a Siemens kötvényei ugyan elég moderált hasznot hajtanak, ugyanakkor megvan az az előnyük, hogy ezek a cégek szinte nem is tudnak felborulni, tehát az odatett pénz (szinte) biztosan úgy és akkor fog visszajönni, ahogy a kibocsátó megígérte.

Ha az összes pénzünket ilyen eszközökbe tesszük, akkor viszont nem fogunk sokat keresni, ezért ezt a nagy bödön laktató és kalóriadús, ám ízetlen szárazbab-főzeléket fel kell dobni valamivel. Ez a valami, amint azt mindenki pontosan tudja, az oldalas, legyen az sült, vagy füstölt, tök mindegy.

A nagy tányér főzeléken, amely német és svájci államkötvényekből, Merci, VW kötvényekből, francia atomerőművek kötvényeiből áll, a füstölt oldalas a kazah bánya kötvénye, a magyar államkötvény, és a Quaestor-kötvény. Miért? Ezeket mindenki  kockázatosabbnak tartja, ezért a kibocsátóik kénytelenek többet ígérni azért, hogy valaki megvegye őket. Ha ügyesek vagyunk, akkor jóllakunk a főzelékkel (a pénzünk nagy része biztonságos helyről szolid hozamot ad) és még finomat is eszünk (a pénzünk kisebb része valami kockázatos befektetésből úgy jön ki, hogy szinte többet keresünk vele, mint a biztonságos helyen levő sok pénzzel)

Ha tehát ügyesek vagyunk, akkor bukta esetén is lesz egy tányér sótlan, ám laktató baffőzelékünk, akkor is, ha az oldalast elbuktuk.

A baj akkor következik be, a magyar mondást megfordítva, amikor az állampolgár azt hiszi, hogy a hús is bab. Fogja az összes pénzecskéjét, és beviszi egy olyan kötvény-kibocsátóhoz, akinél a profik nemhogy az oldalast keresik, hanem az oldalasra rászórt borsnak megfelelő mennyiségű pénzt tartanak. Tudják, hogy össze-vissza megy a befektetés, hogy előbb-utóbb bukta lesz. Az állampolgár meg nem tudja, mert hinni akar az öltönyös úrnak, hogy igenis, itt tényleg van 8 forint 70 fillér a száz forintjára, és nem kell aggódnia.

Ilyen persze mindenütt van, néha az egész világ babnak nézi a húst, az a különbség, hogy jobb helyeken nem akarnak utána ész nélkül államosítani. Nálunk meg igen. Azért, mert pont annyit értenek hozzá, mint Józsi bácsi, aki a pénzecskéjét bevitte az utazási irodába, és elhitte, hogy az majd jobban vigyáz rá, mint a bank. Talán aki idáig elolvasta, már sejti a véleményem. Nem a Józsi bácsit készülnek itt megvédeni, hanem azt a magyar alapjogot, amelyet még Simicska Lajos fogalmazott vagy tizenöt éve: itt mindenkinek jogában áll hülyének lenni. Kockázatmentesen.

Latin-Amerikáról nem sokat tud az átlag magyar a szokásos közhelyeken kívül: foci, szamba, forróvérű fiúk és lányok, drogbárók, diktátorok, gerillák. Pedig ha ránézünk a földgömbre, láthatjuk, hogy egy Európánál jóval nagyobb, földrajzilag, éghajlatilag és kulturálisan is rendkívül változatos kontinensről van szó. Az is nagy tévedés, hogy Latin-Amerika úgy anblokk szegény volna; valójában a kontinens országainak gazdasági fejlettsége az afrikai szintű szegénységtől (Nicaragua: $ 1 921 GDP/fő) a délnyugat-európai szintű jólétig (Chile: $ 23 165 GDP/fő) terjed. Arról nem is beszélve, hogy a kontinens társadalmai rendkívül egyenlőtlenek, így a latin-amerikai középosztály bizony sok országban jobban él, mint például magyar megfelelőik.

Ami viszont tény, hogy a konkvisztádorok által örökül hagyott közös nyelvi és kulturális örökség révén az egyes latin-amerikai nemzetek sok tekintetben közelebb állnak egymáshoz, mint az európai vagy pláne ázsiai szomszédok. Ezért is rendkívül érdekes összehasonlítani őket, mert meglehetősen jól kijönnek azok a különbségek, amik az amúgy nagyon hasonló adottságokkal rendelkező országok fejlettségbeli különbségeit megmagyarázzák.

Ilyen, egymáshoz földrajzilag és kulturálisan is nagyon közelálló, de mégis teljesen eltérő gazdasági növekedési pályán mozgó országpáros több is van a térségben. A legismertebbek: Argentina-Chile, Bolívia-Peru, Nicaragua-Costa Rica. Én most egy kevésbé ismert párosításról fogok mesélni, egyrészt mert ezeket az országokat viszonylag jól ismerem, másrészt mert szerintem a történetük igencsak tanulságos Magyarország szempontjából is. Ez a két ország Venezuela és Panama.

Mindkét ország Latin-Amerika trópusi övezetében fekszik, mind a kettő erősen kevert mesztic lakossággal bír, mindkettőben a spanyol a hivatalos nyelv. Mindkettő az úgynevezett karibi spanyol kultúrkör része, de rendkívül erős az észak-amerikai kulturális hatás is (például ebben a két latin országban – ahogy Kubában is – nem a foci a nemzeti sport, hanem a baseball!). A társadalom tagozódása is meglehetősen hasonlít: van egy nagyon szűk kőgazdag, döntően európai származású elit, egy latin-amerikai viszonyokhoz képest (de nem a fejlett országokhoz mérhetően) viszonylag népes középosztály, és a népesség zömét kitevő városi és falusi szegények (akik között egészen különálló csoportot alkotnak a kultúrájukat és életmódjukat máig megőrző indián törzsek). És mindkettő a latin-amerikai átlagnál erősebb polgári és demokratikus hagyományokkal rendelkezik, bár voltak diktatórikus időszakaik is (viszont megúszták a polgárháborúkat és gerillamozgalmakat).

A két ország közül Venezuela a világgazdaság szempontjából nem meglepő módon fontosabb (eleve területileg és népességben is mintegy 10-szer nagyobb), viszont meglepő módon nem annyival jelentősebb, mint azt a méretbeli különbségek indokolnák. Panama ugyanis a világkereskedelemben majdnem Szingapúrhoz vagy Dubaihoz mérhető fontossággal bír, stratégiai elhelyezkedésének és a rajta keresztülvezető Panama-csatornának köszönhetően. Természetes hát, hogy míg a venezuelai gazdaság döntően a nyersanyag, ezen belül is főként a kőolaj kitermelésén, a panamai a kereskedelmen, áruforgalmon, pénzügyi szolgáltatásokon és turizmuson alapul. Ez a különbség pedig teljesen más irányba lökte a két ország fejlődését, aminek eredménye az utóbbi tíz évben vált különösen szembeszökővé.

Beköszönt a tuti

A 70-es és 80-as években Venezuela egész Latin-Amerika legfejlettebb és leggazdagabb, példaszerűen demokratikus országa volt, vonzó bevándorlási célpont nem csak a térség más országaiból érkezetteknek, de európaiaknak is (természetesen főleg spanyoloknak és olaszoknak). Ugyanekkor Panama tipikus közép-amerikai banánköztársaságként működött, korrupt katonai diktátorokkal, a csatorna fölött gyakorolt közvetlen amerikai fennhatósággal, és szinte reménytelenül elmaradott gazdasággal. Aztán a 90-es évektől kezdve valami megváltozott. Az 1989-es amerikai invázió traumája után pár évvel Panama lendületes fejlődésnek indult, miközben Venezuela lassan elkezdett lefelé csúszni a lejtőn. Mára a két ország helyzete gyakorlatilag tükörképe a 30 évvel ezelőttinek: Panama az egész latin-amerikai régió egyik legfejlettebb és legdinamikusabban növekvő gazdasága, stabil demokráciával és folyamatosan csökkenő szegénységgel, miközben Venezuela egy kaotikus, korrupcióba és bűnözésbe fulladt, siralmasan rosszul kormányzott (több, mint) féldiktatúra, ahol a még mindig hatalmas olajbevételek ellenére a kelet-európai szocializmus legrosszabb éveit idéző áruhiány van, és a középosztály lecsúszástól fenyegetett tagjai soha nem látott tömegben emigrálnak – többek között Panamába. Hogy mi történt ezalatt a 25 év alatt? Hát tulajdonképpen semmi különös, csak kifutotta magát két alapvetően eltérő gazdasági berendezkedés. Erről szeretnék mesélni egy kicsit.

Kezdjük Venezuelával. Az ország gazdagságának alapja a kőolaj, ami a 70-es években soha nem látott fellendülést és prosperitást hozott, akárcsak a többi OPEC-tagországnak. Venezuelának hirtelen több pénze lett, mint amiről valaha is álmodott. Az állami többségi tulajdonú olajvállalaton, a PDVSA-n keresztül a kormányhoz ömlött a szétosztogatható (és ellopható) pénz, és – legalábbis eleinte – az olajbumm az egész gazdaságot magával húzta. Sajnos azonban az ilyen járadékjellegű jövedelmek hosszabb távon komoly torzulásokat okozhatnak egy nem eléggé fejlett és diverzifikált gazdaságban. Az egyik ilyen probléma az úgynevezett „holland betegség” (Dutch disease). Ez a fogalom szintén a 70-es években keletkezett, amikor Venezuelához hasonlóan Hollandia is hatalmas jövedelmekhez jutott az északi-tengeri földgázmezők kiaknázásából. Ennek lett egy nem vart negatív hatása is: mivel semmilyen más iparágban nem lehetett akkora jövedelemre szert tenni, mint az olaj- és földgázkitermelésben, az összes rendelkezésre álló tőke ebbe a szektorba áramlott, miközben a gazdaság többi része gyors hanyatlásnak indult. Egészen egyszerűen azért, mert teljesen fölöslegesnek tűnt például saját gépgyártásba beruházni, amikor a petrodollárokból könnyedén importálni lehet mindent, ami kell. Viszont ez azt jelentette, hogy a már működő gépgyárak (valamint egyéb nem olajipari beszállító cégek) egy része tönkrement, és rengetegen kerültek utcára, miközben az olajipar csak korlátozott számú munkaerőt tudott felszívni. Így végső soron a gazdaság féloldalassá válik, egy darab virágzó iparággal, ami elszívja az összes többitől az erőforrásokat. Ami azt is jelenti, hogy az ország jóléte aránytalan mértékben függővé válik a nyersanyagpiaci változásoktól (ennek veszélyeit mostanában Oroszország példáján is igen jól láthatjuk).

A „holland betegség”, mint nevéből is látszik, fejlett kapitalista gazdaságokban is jelentkezhet, viszont elmaradottabb országokban ez gyakran átmegy a sokkal károsabb „olajállam” (petrostate) fokozatba, amint ez Venezuelában is megtörtént. Az olajállam akkor jön létre, ha egy ország egész gazdasága és politikai intézményrendszere az olajbevételekre épül rá. Erre természetesen az Öböl-országok a klasszikus példák, de ott a meglehetősen különleges helyi körülmények miatt (egyrészt az olaj előtt gyakorlatilag semmilyen gazdaságuk nem volt, másrészt nagyon kicsi a népesség, harmadrészt az abszolút monarchikus államberendezkedés stabilizálja őket) hosszabb távon is működőképesnek bizonyultak. Ez sehol máshol nem volt így, Venezuelában sem. Az olajállam lényege az, hogy a járadékszerű (tehát nem valódi értékteremtésből, hanem jellemzően koncessziókból és állami monopóliumokból származó) bevételeket az állam a saját kénye-kedve szerint osztogatja szét politikai, haveri-csókosi és simán korrupciós alapon, ezzel egyrészt garantálva és konzerválva saját hatalmi pozícióját, másrészt teljesen elmosva a magángazdaság, az állam és a politika határmezsgyéit (ez egyébként nem is kell, hogy feltétlenül olajbevételekre alapuljon, bármilyen más járadék megteszi, akár EU-támogatás is…).

Egy jó miniszteriális állás, az kéne neked, fiam

A helyi vállalkozók ebben a rendszerben akkor járnak a legjobban, ha mindenféle kockázatos és komoly pénzügyi és tudástőke-beruházást igénylő, valódi hozzáadott értéket létrehozó tevékenység helyett az állam által elosztogatott pénzek szivattyúzására specializálódnak. Lehetőleg mindenféle „közvetítő” és „tanácsadó” szerepben, amihez aztán végképp semmilyen mérhető teljesítményre nincs szükség. Ahogy az állam az olajbevételektől, a burzsoázia az államtól válik totálisan függővé. Amin nyilván nem segít az, hogy Latin-Amerikában a pénzügyi és a politikai elit eleve tökéletesen össze van fonódva (illetve gyakorlatilag egy és ugyanaz a kettő). A politikában kialakult egy viszonylag stabil kétpártrendszer, mindkettő a saját gazdasági klientúrájával (ismerős valahonnan?), akik egymással versengve szipolyozták az állami pénzeket, miközben a széles néptömegek számára is csurrant-cseppent valami, ha nem is túl sok (de annyi igen, hogy nekik is sokkal vonzóbb legyen egy segédhivatalnoki/pártsameszi állás, mint egy kisvállalkozás). Ez a fajta államkapitalista berendezkedés pontosan addig működik, amíg dőlnek a bevételek. Abban a pillanatban, amikor a 90-es évek elején bedőlt az olajár, a Venezuelai gazdaság hirtelen szabadesésben találta magát. Az állami pénzcsap hirtelen elapadt, aminek eredményeképp megugrott a munkanélküliség, drasztikusan leesett a tömegek életszínvonala, meredeken emelkedni kezdett a bűnözés, és az eddig kényelmesen eléldegélő elitek egymás torkának estek a maradék koncért. A gazdasági káoszból így nagyon hamar politikai káosz lett, államcsínnyel, zavargásokkal és tömegbe lövetéssel. Végül a hagyományos elitből teljesen kiábrándult lakosság 1998-ban nagy többséggel elnökké választotta a korábban puccskísérletért elítélt volt katonatisztet, Hugo Chavezt, aki radikális szakítást ígért a levitézlett „oligarchia” politikájával. Chavez munkáscsaládból származott, és valóban semmi köze nem volt a Venezuelában tradicionálisan uralkodó osztályhoz. Ideológiailag a kubai stílusú szocializmus és a hagyományos latin populizmus egyfajta elegyét hirdette, ahol a magántulajdon ugyan továbbra is engedélyezett, de alá van rendelve az állam népjóléti céljainak. Gazdaságpolitikája tulajdonképpen nem jelentett alapvető változást az eddigiekhez képest, csupán az olajbevételeken alapuló eddigi államkapitalista rendszert tolta a még inkább központosított, államszocialista irányba. A legfontosabb intézkedése a PDVSA olajvállalat fölötti teljes állami kontroll megszerzése volt a külföldi tőke kiszorításával. Miután ez megtörtént, az olajbevételek fölötti rendelkezést elnöki hatáskörbe utalva gyakorlatilag teljhatalmat szerzett anélkül, hogy a névleg továbbra is demokratikus berendezkedést megváltoztatta volna.

Száznapos program

Ezután Chavez az ország történetében példátlan népjóléti intézkedéscsomagot vezetett be, amire a súlyos nyomorban élő venezuelai tömegeknek valóban nagy szükségük is volt. Kubai orvosok hadát hozatta az országba, és ingyenes rendelőket építtetett a vidéki és városi szegényeknek; államilag támogatott, az alapvető élelmiszereket és közszükségleti cikkeket a piaci árnál sokkal olcsóbban áruló bolthálózatot hozott létre, költött a legszegényebbek oktatására és segélyezésére. Sikerült jelentősen csökkentenie a szegénységet és az egyenlőtlenséget. Ezzel nemcsak otthon szerzett példátlan népszerűséget, de a nemzetközi baloldal „sztárjává” is vált, akit egy időben a nyugat-európai értelmiségi szalonokban is a legnagyobb tisztelettel, sőt rajongással emlegettek, különösen, miután a szociális intézkedéseit harcias Amerika- és imperializmus-ellenes szlogenekkel párosította, és magát az elnyomott fejlődő világ szószólójaként állította be. Egy 2004-es, hallgatólagos amerikai támogatást élvező, de elvetélt puccskísérlet is megerősítette a pozícióit. Óriási összegeket költött továbbá arra is, hogy Venezuela külpolitikai befolyását erősítse, és regionális hatalommá tegye. Olajmilliárdokkal támogatta Kubát, Nicaraguát és Equadort, létrehozva egy baloldali, USA-ellenes blokkot Latin-Amerikán belül. Mindeközben nagyon megromlottak a kapcsolatok a szomszédos Kolumbiával (amúgy Venezuela az USA után legfontosabb kereskedelmi partnere), amelynek Amerika-barát kormánya a szélsőbaloldali FARC gerillaszervezet támogatásával vádolta Chavezt (nem alaptalanul).

Ezek a külpolitikai kalandok rengeteg pénzébe kerültek az országnak, ráadásul ezzel párhuzamosan Venezuelában meghirdették a „Bolivari Forradalmat”, ami az ország és a társadalom szocialista mintára való átalakítását tűzte ki célul. Ezt az Chavezért amúgy is rajongó alsó osztályok támogatták, a gazdagok pedig megtalálták a módját, hogy kiegyezzenek az elnökkel és a korábbiaknál semmivel sem kevésbé korrupt klientúrájával, viszont az amúgy is szorongatott középosztály egyre inkább ellehetetlenült. A népjóléti intézkedések negatív hatásai is őket sújtották a leginkább: például a támogatott árakkal működő állami bolthálózat gyakorlatilag tönkretette a magánkézben lévő kisboltokat, később pedig a szolgáltatók és a nagykereskedők is kénytelenek voltak gyakran a költségeket sem fedező, az „extraprofit és a spekuláció” elleni harc nevében az állam által maximált árakkal dolgozni, ami a korábbi keleti blokkra jellemző áruhiányt idézett elő. A gyakorlatilag ingyen osztogatott benzin (rezsicsökkentés!) csak azt érte el, hogy a nagyvárosok állandó forgalmi dugóban és szmogban fuldokolnak, miközben autót még használtan is csak kapcsolatok segítségével lehet szerezni, az import- és valutakorlátozások miatt (ez persze a leggazdagabbakra és az általuk vásárolt luxusautókra nem vonatkozik). A tőkéseket és vállalkozókat démonizáló retorika lassan elérte a szakképzett középosztályt is, és a proletár „megélhetési bűnözést” ideológiai alapon elnéző, egyre korruptabb rendőrség előbb csak tehetetlenné, majd cinkossá is vált az egész országot elborító emberrablási, útonállási és gyilkossági hullámban. A 70-es években még irigyelt és csodált Caracas a kontinens egyik legveszélyesebb és legerőszakosabb városává vált, megindult a középosztály tömeges kivándorlása.

Chavez 2013-as halála után Nicholas Maduro, az ideológiailag megbízható, de teljesen inkompetens volt buszsofőr lett az utód, aki újult erővel folytatta elődje gazdasági ámokfutását. Az állami bevételek ekkora már szinte 100%-ig az olajtól függtek, de mivel az államosított PDVSA-t gyakorlatilag kivéreztették a profit elvonásával a szociális programok, a külpolitika és a klientúra finanszírozására, a termelés és ezáltal a bevételek már évek óta csökkentek – a továbbra is rekordmagas olajárak ellenére is (a nyereség egy részét ugyanis nem ártott volna a leromlott berendezés és termelési infrastruktúra modernizálására fordítani). Komoly problémákat okozott a valutahiány, az ország devizabevételei ugyanis kizárólag olajexportból származtak, és jelentős részük a venezuelai bolivar mesterségesen magasan tartott hivatalos árfolyamának védelmére folyt el. Kialakult a kettős árfolyamrendszer, ahol a feketepiacon a hivatalosnál ugyan kétszer drágábban lehet dollárhoz jutni, de legalább lehet… A korrupció mára teljesen átszőtte a társadalmat, semmit, de tényleg semmit nem lehet elintézni, semmihez nem lehet hozzájutni a megfelelő illetékesek lekenyerezése nélkül. Az olajárak 2014-es összeomlása gyakorlatilag megadta a kegyelemdöfést a venezuelai gazdaságnak, az infláció az egekben (bár nem tudni pontosan mennyi, mert a hivatalos adatok teljesen megbízhatatlanok), a nyomor ismét növekszik, a középosztály menekül, a tőke úgyszintén, és csak idő kérdése, hogy Chavez XXI. századi szocializmus-kísérlete mikor ér dicstelen és talán véres véget…

Időről időre belefutok mértékadó baloldali értelmiségiek jajongásába, hogy jaj a Jobbik, jaj a nácik. Egyrészt persze, jaj a Jobbik valóban náci párt, annak minden jellemzőjével.

Másrészt a magyar nem náci nép. Ha másfélmillió ember szimpatizál a Jobbikkal (a látenciát hozzávéve van az 3-4 millió is, csak, hogy mindenkit megnyugtassak) az nem azért van, mert ennyi hétköznapi magyar akar hirtelen pogromokat szervezni, zsidókat, cigányokat kiirtani. Frászt. Ennyi magyar van, akinek semmilyen más párt nem mond semmit.

Hagyjuk most a Fideszt meg a Fidesz bajait, az új közmédiát, ahol egy bögyös meteorológusnőn kívül semmit sem sikerült felmutatni. Mindez nem számítana ugyanis, ha bárki más meg tudná szólítani a választókat. De nem tudja. A miértről már írtam, de írok megint.

A baloldalnak ugyanúgy nem volt elég öt év a padlóról felálláshoz, mint a 2002-ben megbukó Fidesznek. Az okok is némiképp hasonlóak.

Elnézegetve volt szadeszesek, dékások, péemesek és mások Facebook csoportjait, mindenütt ugyanaz van. Ezek azt hiszik, hogy kifelé, Amerikának, Németországnak, Brüsszelnek kell megmutatni, hogy ők mekkora európaiak, sőt euro-atlantiak. Nos, nem. Ez eltart pár tucat embert mindenféle alapítványok által, de másra nem jó.

Orbán Viktor ugyanis megcselekedte azt a hatalmas jótettet Magyarországgal, hogy a magyar politikát úgy alakította, hogy a magyar választásokat Magyarországon kell megnyerni. Senkit, de tényleg senkit nem érdekel, hogy valami őskövület vigyázzba áll és kijelenti, hogy a bivalybasznádi romák szegregációja vagy a börtönviszonyok, vagy az iskolatej kalciumtartalma ellentétes az uniós normákkal. Még senki sem tudott megenni vagy megdugni egy uniós normát, tehát uniós norma nincsen.

Következésképpen mindenki tudja az őskövületről, hogy nem is az a baja, hogy a börtönviszonyok, vagy a szegregáció uniós normákba ütközik, hanem az, hogy a Magyar-Svéd-Portugál Kormányközi Örökbarátság Társulat évi harmincmilliós büdzséjét elbukta, és ha nem lett volna a szeme a pályán és nem vette volna meg tizedáron a Társulat székházául kiutalt lakást abban a Stefánia úti vagy Benczúr utcai villában, még tíz éve, akkor most még onnan is kiraknák a fenébe, mint Francit, aki a Vakok és Gyengénlátók Finn-Belga Bélyeggyűjtő Eszperantista Köréből húzott szolid, havi hatszázezres apanázst, meg évente egy-egy hónap all inclusive tudományos kutatást Finnországban és Belgiumban.

Félreértés ne essék, tudom a fenti szervezetek hasznait, és azt is, hogy ezek a vén értelmiségi alakok, kicsit magas költséggel de hajtottak némi hasznot az államnak is. Ha én lennék ennek az országnak a királya, valószínű szétszórnék, elnöki keretből két-három milliárdot közöttük, hogy ha hirtelen jó belga vagy portugál kapcsolatok válnak szükségessé, legyen hová kapni, vagy ha hirtelen kell valakinek emberi jogi harcért kitüntetést adni, ha valami csökött rendőr szabálytalanul ver agyon valakit.

Ugyanakkor ezt nem szabad összetéveszteni a demokratikus politizálással, az egy másik szakma. Az az a szakma, amikor valamilyen politikai programot megfelelő szakemberek segítségével eladunk a választópolgároknak, majd ez a programot többé-kevésbé megpróbáljuk megvalósítani. Jelenleg ennek a terméknek a piacán egy hanyatlóban levő régimódi áruház van, és egy nagyon gagyi terméket nemzetiszín pántlikával nagyon olcsón áruló diszkont.

Van hely tehát ezen a piacon, de nem olyan alakoknak, akiknek az a fő baja, hogy már milyen régen nem lehet lopni a raktárból.

Igazán sajnálom, mértékadó européer értelmiségi barátaim. De néha kicsit dolgozni is kell.