Egyszer volt, hol nem volt, a távoli bergengóc sztyeppéken is túl a naaagy monokultúrás táblákban, tudományos alapú szervezésben gondolkodó földművelés. Számos kiváló tulajdonsága mellett eltűnt miatta az országból egy csomó madárfajta, mert a tudományos gondolkodást simán felülírta a túltervezés, hogy a balkonládákban is lehetőleg vessenek be két hektárt búzával, a szovjet partner nagy örömére.

Aztán jött a rendszerváltás, jött a kárpótlás, jött Torgyán doktor, és ezt a nagy és szervezett földművelést szétverték apró kicsi atomokra. Aztán jött a katonai fegyelmű belvízvédelem meggyengülése, jöttek a minden falu szélén EU pénzből csinált halastavak. A természetnek nem kellett sok idő, és újra lett csík, újra jöttek vörös gémek és bakcsók, ha az akácfa nem lenne, az egész visszaalakult volna hatvan évvel korábbi mivoltához hasonlóra.

Vagyis a természetnek bőven elég 15 év, hogy visszakézből egy mozdulattal rendezze vissza a dolgok nagyját, és dolgozik a maradékon is.

Hogy ez miről jutott eszembe? Arról, hogy a forradalmi paraszt-paraszt kormányunk szétveri a nemzeti partokat, felrúg nemzetközi kötelezettségeket (Natura 2000) hogy tudjon még egy kis tengerit vetni. Zsíros bajszú seggfejek gazdagodnak, akik sose értették, hogy néhány madár meg szöcske miatt mi a fasznak kell parlagon hagyni azt a sok kövér földet, különben is a nemzeti park is enged legelni meg szántani, biztos a csókosoknak. Nem, seggfej, azoknak akik tudják, hogy és mint szabad az ilyen földhöz hozzányúlni.

Gyeptársulások, ritka növények mennek a levesbe, egy időre. Sose lesz persze olyan, mint előtte, de mindenki nyugodjon meg. Amikor majd nem lesz EU-pénz tankolni a vadiúj traktorokat, amikor senki se veszi meg a vizenyős vagy épp szikes földön termett szar terményt, és amikor majd mindenki hagyja a fenébe az egészet, jön majd természet ősanyánk. El fogja intézni a parlagfüvet, az invazív fajokat is. Nem sok idő kell és a madár csicseregni fog újra. Mert ő az erősebb, ő a sokkal erősebb, akkor is, ha a bunkóminisztérium bunkóállamtitkárságán ezt másképp gondolják. Eddig mindig, mindenhol a természet nyert. Kérdezzék meg a csernobili vaddisznókat, a fukusimai szarvasokat, a Vörös Erdő fáin daloló énekesmadarakat. Néhány fideszes paraszt meg se fog nekik kottyanni.

Sok sok évvel ezelőtt, egy távoli galaxisban komplett önkormányzatok adósodtak el, minden kisiskolás tízóraijából egy kiflicsücsköt félre kellett tenni az ellenzékből politizáló Fidesz új projektjére: a médiabirodalomra. Orbán Viktor keserű csalódása volt, hogy az írástudók nem hisznek benne vallásosan, venni akart tehát írástudókat.

Nem tudom, ki volt az a tanácsadó, de nagyon jó tanácsot adott neki akkor, amikor nem hagyta, hogy az új médiabirodalomba mindenféle levitézlett, az Antall-kormány idejéből maradt ásatag arcok kerüljenek, hanem csináljanak teljesen újat.

Meg is csinálták, Lajosnak iszonyú sokat kellett talpalnia, hogy meglegyen rá a pénz. Iparági pletykák húszmilliárdos összeget említettek, amelyet a fideszes önkormányzatok kötvény-kibocsátásaitól kezdve a kiegyensúlyozottságra játszó nagyvállalatok befizetésein át mezei adócsalásokig, össze kellett rakni. Összerakták.

A létrehozott termékeken persze lehet fanyalogni, hiszen elfogult pártsajtó lett ennek az eredménye, dehát ez volt a cél. A hörrtévé műsorai is leginkább karaktergyilkossági célokra működtek jól.

Ugyanakkor nagyon odafigyeltek arra, hogy szakmai, formai szempontból minden klappoljon. Lehet az egyes embereket nem szeretni, a tartalmat lefitymálni. Ugyanakkor nem lehet tagadni, hogy a HírTv profin szerkesztett híradót sugárzott, ismert arcokkal, akik jól tudnak híradózni. Az arculat, a műsorszerkezet jó volt, elég ritkák voltak az olyan kínos jelenetek, mint Bába Iván kicsapódott biztosítéka. Még a beszélgetős, Orbán-nyalós műsorokban is igyekezték tartani a formátumot.

A kapcsolásoknál mindig minden gördülékenyen ment, érezni lehetett, hogy mindenki tudja, mit csinál.

A nyomtatott sajtóban (majdnem print médiát írtam…) a Heti Válasz minden gyengesége ellenére szép kiállítású lap, jó szerkesztői munkával, korrektorokkal, képszerkesztéssel. A Magyar Nemzet és online mutációja szépen épül egymásra és a hírtévére, ott is megvolt, aki a videóbejátszásokat és a cikkeket összelinkeljék, követhetővé tette.

Persze ez nem azonnal lett ilyen, az elején mentek a bakik náluk is, de nagyon rövid idő alatt összeállt valami ami ugyan csak a saját tábornak szól, de annak jól.

Ezen a társaságon belül viszonylagos függetlenség uralkodott. A zsoldosoktól jobb helyeken nem várnak el vallásos hitet, a hörrtévé vágóinak vagy hangmérnökeinek se a pedigréje számított, hanem a szakmai hozzáértése. Az összeveszés napján Orbán környezetében arra kellett rájönni, hogy a hatékony Fideszes média, az bizony mind Lajosnál van.

Az új nemzeti hörrtévé kudarcra volt ítélve, mert nem ugyanaz a háborús eltökéltség szülte, mint az eredeti HírTv-t. Nem volt mögötte az az imperatív padlóról felállni akarás, amely félretett pártszempontokat és azt mondta, hogy oké, akkor fogadjunk fel valakit aki ért hozzá, és csinálja meg nekünk jól.

A szocik hasonló projektjeinek bukását pont az a mentalitás okozta, hogy vízvezeték-szerelő vagy népművelő végzettségű emberek elkezdtek érteni a tévéműsoroktól kezdve a vadászgépeken át mindenhez.Az új tévés próbálkozás azt mutatja meg, hogy mi a különbség aközött, hogy hagyják a profikat dolgozni, és aközött, amikor a vitrinológus úgy dönt, hogy ehhez is ért.

A szocik vitrinjeit a végén ripityára törték. A HírTv segítségével.

Gyermekeim, örvendezzen a ti lelketek és énekeljétek, hogy hozsánna, mert a Ráérünk blog megtartja pontosan nem is tudja hanyadik

ÍRÓ-OLVASÓ TALÁLKOZÓJÁT

melynek időpontja 2015. március 28. szombat kora este, helyszíne valahol Budapesten lesz. Az időpont fix, a helyszínt a jelentkezők létszáma alapján kitaláljuk, ezért mindenkit kérek, hogy jelezzen vissza, hogy tudjam, hogy kell a SYMA-csarnok vagy elég kivenni valami gyanús budapesti kocsmában egy asztalt. Kérek mindenkit, hogy VAGY kommentben VAGY a facebook oldalon jelentkezzen, hogy ne duplázódjon.

Soha nem kommentelő, sötétben bujkáló olvasók most welcome.

Felkérjük a figyelő titkosszolgálatokat, hogy dekoratív hölgyekkel képviseltessék magukat.

Ja, és a lényeg: a találkozó díszvendége kiváló szerzőtársam PANAMAJACK, tehát aki szeretné őt is élőben megtekinteni, ne habozzon!

A románok már megint előttünk járnak (gondolkodom ilyen poszton is) hiszen egyre-másra csukják le a korrupción ért főmuftikat, még akkor is, ha azért a hírek eljárásokról és ítéletekről szólnak, nem pedig konkrét leültetésről, de az országimázs, az országimázs. Lassan mintha nálunk is megmozdulna valami (mert az amerikai nyomás az amerikai nyomás) de ehhez tudni kéne, hogy mit is kell felszámolnia annak, aki hivatalos baltát ragadva megy neki a korrupciónak.

Képzeljünk el egy sűrű hálózatot, amely csomópontokból és azokat összekötő vonalakból áll. Logisztikusok, supply chain managerek, operations managerek, folyamattervezők ilyen hálózatokkal kelnek és fekszenek. Munkájuk nagyjából és egyszerűsítve abból áll, hogy két pont között a legkevesebb ráfordítással megjárható utat kell megtalálniuk, úgy, hogy egyes pontokhoz vagy útvonalakhoz nehézséget, időt, vagy más, matematikai szempontból standardizálható tulajdonságot kapcsolnak. Egyes pontok és útvonalak pedig a folyamatból nem kihagyhatók, úgy kell tervezni, hogy azok kötelezően útba essenek. Talán ennyiből is látszik, hogy ez nem valami egyszerű dolog, az ehhez értő ember nagy kincs. Én ezen tárgyakból vért izzadva kaptam hármast az egyetemen, ezért hagyom is további elemezgetésüket, enyhe berzenkedéssel gondolva Kwak professzorra (tényleg így hívták), a koreai matematikusra, aki tanította őket.

A konkrét példa kedvéért tegyük fel, hogy Magyarországot megtámadja újra a második és a harmadik ukrán frontja a Vörös Hadseregnek. Ha a fenti tudományokkal tisztában van az orosz stratégiai vezetés, akkor a szolnoki Tisza-hidat fogja elsősorban beküldeni a víz alá. Miért? Mert ott villamosított fővonal metszi a Tiszát, ha ott nincs híd, akkor a Tiszántúl vasúti ellátásához, rozoga mellékvonalakon kell kerülni, mert észak felé legközelebb Tiszafüreden, délnek meg Tiszaugon van híd. A tehervonatokat szét kell szedni rövidebb szerelvényekre (ehhez tolatómozdony kell) további dízelmozdonyokkal kell jobbra-balra küldözgetni őket,hogy találjanak el egy másik Tisza-hídhoz, közben mindenütt torlódást, késést, összességében pedig a vasúti hálózat nagyon nagy kapacitás-csökkenését okozva.

Jól látszik tehát, hogy a hálózat kritikus pontjára dobott bomba sokszorosát rombolja annak, mintha mondjuk végiglőnek-bombáznak akár több várost is.

A korrupció társadalmi mechanizmusait vizsgálva azonnal elénk ugrik a MET-botrány. Itt ugye tíz méter, a magyar-osztrák határt metsző gázcső tölti be a kritikus Tisza-híd szerepét. A gáz liberalizált piacán létrejönnek olcsó „útvonalak”, amelyeket elállva, azokon adót szedve az egész országot meg lehet fosztani az olcsó gáztól, anélkül, hogy ez az átlagembereknek feltűnne. Ha a MET gázcső-monopóliumát „felrobbantjuk” akkor hirtelen beáramlik az országba az olcsó gáz, és a Fidesz sirathatja a kellemes évi 50-60 milliárdos pártfinanszírozási bizniszét.

A korrupció tehát úgy működik, hogy a hatalmi helyzetben levő ember vagy szervezet tudja, hogy a mindennapi élet hálózataiban melyek a kritikus pontok és útvonalak, és ezekre telepedik rá. Ennek több, az országra igen káros hatása van. A legelső az, hogy az adott vonal bejárása megszakad, vagyis valamit nálunk teljesen ellehetetlenít a korrupció (lásd pl megújuló energia terjedésének leállása), elképzelhető, hogy ha valamire kényszerítő társadalmi igény van, akkor a kritikus, ám blokkolt pontot kikerülve az adott tevékenység kockázatosabb és drágább útvonalon, de utat talál magának (például a nemzeti dohányboltokba kényszerített dohányforgalom mellett kialakulnak csempészútvonalak). Ez utóbbi tevékenység eredménye az, amit én „korrupciós gondolkodásnak” nevezek magamban, és a legnagyobb kárt okozza az összes következmény közül.

Ez a gondolkodás eleve nem a gazdasági szempontból optimális útvonalat keresi, hanem a hálózat minden útjával és pontjával, mint politikai változóval számol. Vagyis hiába látja a vállalkozó, hogy ott van az orra előtt a gazdasági lehetőség, nem az egyetemen tanult megtérülési és egyéb számítások villannak át az agyán. Ehelyett azon gondolkozik, hogy azt hány helyen blokkolhatják olyanok, akik saját maguknak akarnak elsősorban korrupciós pénzt szerezni. Kik azok, akik az optimális útvonal egyes állomásain sarcolnak, és kik azok, akik annyira sarcolnak, hogy erőszakkal letérítsék az optimális útvonalról. Ez utóbbira példa, ha mondjuk egy egészségügyi felügyeleti engedélyt csak akkor kap meg a bolt, ha a 100 forintért dolgozó piaci kivitelező cég helyett a 300 forintért dolgozó ellenőr-sógora céggel dolgoztat a megrendelő. Azonnal lett egy plusz 200 forintos kitérő az útvonalban, mellékhatásként pedig kiszorítottak egy tisztességes kivitelezőt, aki vagy maga is kitérő útvonalakra megy (számla nélkül dolgozik, nem jelenti be az embereit) a túlélés érdekében, vagy pedig bezárja a boltot. Innen látszik, hogy milyen sűrű szövevényt csinál egyetlen korrupt pont a hálózatban.

A korrupcióellenes küzdelem természete tehát az, hogy egyrészt olyan szabályokat kell alkotni, hogy a gazdasági tevékenység tervezésekor minél egyszerűbb hálózatok minél biztosabb útvonalai legyenek a vállalkozó előtt. Például egy üzlet megnyitásához ne tíz, hanem csak három engedélyezési eljárás legyen szükséges, az egy helyen leadott adatokat ne kelljen még három helyen leadni, ezzel kockáztatva, hogy még három helyen „bombázzák le a hidat” kényszerítik költséges kitérőkre a vállalkozót.

Másrészt viszont ilyen szempontból tökéletes hálózatot csinálni nem lehet, ezért üldözendő az, aki egyszerűen hatalmi pozíciójával visszaélve változtat egy útvonalat sorompóval lezárt útvonallá, vagy tereli a népet a saját útjai irányába.

Talán látszik, hogy a korrupt hivatalnok vagy politikus a legkevesebb kárt azzal csinálja, ha eltesz egy csomó pénzt. Majd elkruvázza, kocsikra, ruhákra költi, vagyis az a pénz előbb-utóbb visszatalál a gazdaságba, még akkor is, ha elvitte külföldre. Ahogy mondani szokták, a halottas kocsi senkivel se fordul kettőt, így a pénzt el kell költeni, amíg lehet.

Az igazi kárt azzal csinálja, hogy az átlagemberre korrupciós gondolkodást kényszerít, vagyis a normális élet, gazdagodás egyenes útját már ösztönszerűen elvető embereket hoz létre. Ezek az emberek aztán jobbra-balra kitérőkben, trükkökben fognak gondolkodni, és ami a legrosszabb, hatalmi helyzetbe kerülve maguk is el fognak állni útvonalakat.

A korrupcióellenes küzdelemben tehát csak akkor van esély sikerre, ha egy-egy korrupt alak látványos lekapcsolása után meggyőződünk arról, hogy kiiktatása után az addig blokkolt egyenes út átjárhatóvá válik, és nem sarcol vagy terel majd valaki más.

Az amerikai nyomás, amely a Bunge-ügy kapcsán Magyarországra nehezedett, erre példa. A magyar étolaj-cégek a magas áfát és a hülye áfa-szabályok követését blokkolt útnak tekintették, és a cégláncolatos áfa-csalást használták kerülő útvonalnak, kialakítva egy költséges, ezért további áfa-csalással finanszírozott útvonalat, miközben az amerikai kézben levő vetélytárs, akit vezetése nem engedett csalni, versenyhátrányba került. A korrupciós gondolkodású magyar kormány pedig nem értette, hogy mi a baj ezzel, hiszen fel volt ajánlva, hogy a hatalmi pozícióban lévő tényező (a Vida Ildikó vezette NAV) majd szemet huny, és az amerikai cég is elcsalhat annyi áfát, hogy rentábilissá váljon a bolt.

Ez a korrupcióellenes küzdelem rövid lényege. Talán látszik, hogy azért mégse akkora tudomány ez, csak tudni kell hova dobjuk a bombákat. Ameddig mi dobjuk, és nem utasítanak minket a dobálásra, ahogy az Románia után számos jel alapján Magyarországgal kapcsolatban is egyre inkább sejthető. Nem szabad elfelejteni: a külső nyomás mindig a külföldi tőke érdekében hat elsősorban, annak mellékhatásaként lesz jó dolga a magyar vállalkozónak. A hétköznapi, kis hídrobbantókat saját magunknak kell elintéznünk.

Ez a bejegyzés most nem aktuálpolitikai, de megítélésem szerint aktuális problémáról fog szólni, ez pedig az önkormányzati rendőrség kérdése. Ehhez essünk túl néhány előzetes dolog felidézésén.

A rendőrség feladata az állam közrendjének fenntartása. A rendőrség gyakorolja (néhány más fegyveres szervezettel, mint pl BV őrség, pénzügyőrség) az állam erőszakmonopóliumát, vagyis nagyon kevés kivételtől eltekintve kizárólag rendőr bánthatja az állampolgárt és kizárólag a jog adta keretek között teheti ezt meg.

A rendőrség feladatait két nagy körre szokás szétválasztani: a rendészeti (közrendvédelmi) és a bűnügyi (nyomozati) munkára. A rendőri munka alacsonyabb szintjein mindkettőhöz kell érteni (pl. a járőröző rendőrnek tudnia kell kideríteni, hogy ki lopta el az öreg néni banyatankját, vagy a vizsgálati osztályra beosztott zászlósnak tudni kell lebonyolítani egy szabályszerű utcai igazoltatást) de ahogy egyre feljebb haladunk, úgy lesznek egy speciálisabb szakterületek. A legtetején ennek régen a készenléti rendőrség volt mint közrendvédelmi csúcsszerv, azonnal bevethető nagyszámú állománnyal, speciális felszereléssel, kommandósokkal. A nyomozati csúcsszerv a Nemzeti Nyomozóiroda volt, ahol összevonták (elvileg) az okos fiúkat és lányokat, hogy bogozzanak ki olyan eseteket, amelyekkel a helyi erők nem boldogultak. E két szerv összevonása és a TEK megjelenése összekuszálta a szálakat, nota bene, nem ezek a szálak vannak kizárólag összekuszálva a magyar rendőrségnél.

A másik előzmény, amiről beszélni kell, az a rendőrség szovjet időkből örökölt felépítése, katonai rangokkal és szigorúan felülről irányított, egy kézben összpontosuló parancsnoki láncolattal, az élén Pintér Sándor ny. r. ellentengernaggyal, illetve miket beszélek én itt szakmaiatlanul, a mindenkori országos rendőrfőkapitánnyal. Ez alapján a függelmi viszonyok az egész rendőrségen belül (elvileg) tisztázottak, mindenki fölött van egy, azaz egy felettes, aki parancsol neki, nem jönnek ellentmondó utasítások, és nincsenek „én vagyok a törvény” helyi kiskirályok. Elvileg.

Harmadjára: Ez az egész egy álom csupán. A rendőrséget össze-vissza szervezgették, lerabolták, rossz felszereléssel és alulfizetett állománnyal kénytelen dolgozni. Ezért sok kritikus helyen nem képes sem az alapvető rendészeti, sem pedig alapvető nyomozati feladatait ellátni.

Sok megoldási javaslat van erre a problémára, az egyik az, hogy az önkormányzatok vegyék ki a részüket a közrendvédelmi munkából, és legyen olyan önkormányzati rendőrség, amelybe elegendő az alapvető feladatokra (igazoltatás, járőrözés, kisebb balhék esetén határozott fellépés) kiképzett, ám sok és sok helyen ott levő állomány.

A rendőri munka jelentős része ugyanis abból áll, hogy járőrözni kell, és egyenruhában, egyenes testtartással, határozott hanghordozással fellépni. Az önkormányzat pedig, együttműködve a rendőrség felsőbb szerveivel felállíthat rendőrörsöket, helyi rendőri irodákat, őrszobákat. Felszereli az embereket, és beleszól az irányításukba, megmondva, hogy mikor és mennyit kell járőrözni.

Természetesen ennek a megoldásnak rengeteg hátránya van.

Az egyik legfontosabb, hogy egyenlőtlenséget hoz, vagyis egy-egy gazdagabb budapesti kerület megengedheti magának, hogy parádés rendőrkocsikon járőröző egységeket tartson fenn, míg az adott esetben rosszabb közbiztonságú szegény kerület pont nem tud elég rendőrt foglalkoztatni.

Ugye érezzük, mennyire idegen ez a magyar kultúrától? Hát ki mondja meg, hogy mi az önkormányzati rendőr minimál kiképzése? Bére? Településenkénti minimális és maximális létszáma? Egyáltalán mi lesz velünk, ha saját magunk leszünk kénytelenek, legalább részben, a magunk biztonságáról gondoskodni?

A másik nagy problémakör az önkény. Egyrészt, ki fog az önkormányzati zsarunak parancsolni? Az önkormányzat fizeti, képeztette ki, nem lehet ide-oda elvezényelni. Amerikában egyenesen választott tisztség az önkormányzati rendőrség vezetője (közismert nevén a seriff)  akit a helyi állampolgárok elküldenek, ha nem jó a közbiztonság. Nagy kérdés, hogy az ország fel van-e ilyesmire készülve, ha egyszer nálunk teljesen elfogadott, hogy egy polgármester önálló „modellt” léptessen életbe, és hol uradalmi kocsisnak, hol terepmintás gyakorlóhoz nyakkendőt kötő kommandósnak öltözve uralkodva a rábízott falun? Mi lenne, ha ehhez járna még egy jogszerű hatlövetű és a törvényes erőszak lehetősége is?

Amint talán látható, nem olyan egyszerű a kérdés, és a felületes hozzáértésemmel nem is akarom én ezt itt eldöntetni. Amiért mégis kell beszélni róla, az az, hogy egyre több helyen jelennek meg a helyi rendészetek, a közterület-felügyelők, akik már intézkedési jogot kapva, magukat rendőrnek képzelve szívatják a társadalom alsó rétegeit, kiéve minden lumpenproli álmát, hogy egyszer egyenruhához és gumibothoz juthassanak és végre valahol ők legyenek felül. Ez ellen pedig tenni kell, ezt szabályozni kell.

Rogán Antal jó politikus. Igen, tudom, most mindenki hörög, de hallgassuk csak meg a megszólalását Buda-Cash ügyben: Ez egy szocialista brókerbotrány, Bajnai Gordon embereinek vezényletével.

Hagyjuk most azt az apróságot, hogy kb 2007 óta Magyarországon nem lehet tízmilliónál többet lopni a Fidesz tudta és beleegyezése nélkül, 2011 óta meg egy csomag cukorkát se, így nehezen képzelhető el, hogy ha tényleg százmilliárdos lenyúlásbiznisz működött valahol, akkor az illő jattot abból nem adták le a Fidesznek. A Fidesz kérem jól szervezett famiglia, nem valami amatőr bűnbanda.

Fontosabb dologról van itt szó.

Rogán azért jó politikus, mert 1) megérti a habonyismo legfontosabb üzenetét (ha valaki nem tudná, a habonyismo a gyurcsányismo-ból fejlődött ki, de annál jóval univerzálisabb) 2) a magyar ember ősi ellenérzésére játszik rá, amelyről itt fogok most értekezni.

Tegnap találkoztam egy ismerősömmel, aki amolyan Hacsek és Sajó jelleggel mindig közéleti témákról kérdezget engem, de olyan lelkesen, hogy néha remélni kezdem, hogy dossziémnak valami jobb fedőneve van a megfelelő helyeken (Okoskatörp, Tudálékos Tódor, Gigantophallus elegans).

Na ez az ember mondta nekem, hogy „Hát igen, a tőzsde az szélhámosság, svihákság, kucséberkedés”

Ez az az alapgondolat, amely Magyarországot sajnos áthatja. Vulgár-gazdaságtörténeti áttekintés következik, Panama, te csapjál egy pálinkát vagy valami egyéb sárkányölőt előtte, mert elég vastag ecsetvonásokkal operálok majd.

Tehát az úgy van, hogy ha az emberre rászakad a vagyon, de nem tudja, hogy mit csináljon vele, akkor egy dologra tud vágyni: több vagyonra. A spanyolok több inka aranyra, a török janicsárok több és új földekre. Mészáros Lőrinc újabb sertéstelepekre, Rogán Antal újabb szobákra és pasaparkokra, a talpas fideszes legalább egy kertes házra valami jobb helyen.

Ez a vegytiszta feudalizmus, ahol a jószágból származó jövedelem növelése nem lehetséges (sőt tilos) hanem csak a jószágból magától származó jövedelmet lehet beszedni (el lehet adni az aranyat, be lehet szedni a paraszttól a dézsmát, elvinni a tyúkjait).

Itt már tartott Európa boldogabbik felének gazdasága…az 1500-as években. Aztán különböző helyeken, különböző időkben bekövetkezett két dolog: 1) a föld tulajdonosa több pénzt akart keresni a földdel mint addig (és megjelentek olyan dolgok, mint az angliai bekerítések és a vetésforgós művelés) 2) ehhez szüksége volt tőkére és megjelentek olyan ágensek a gazdaságban, aki tudtak tőkét adni, és abból volt vagyonuk, hogy a tőkéjüket forgatták.

(apró kitérő: igen, ezek a zsidók voltak, miután a termelési tényezők közül – hogy adjunk a marxizmusnak is – a föld birtoklásából ki voltak zárva, a munka és a tőke intenzív használatával érvényesültek…de ez itt nem a Herzl Tivadar emlékpályázatra íródik, úgyhogy ugorgyunk)

A földesúr nagyon nem bízott ezekben az alakokban. Szélhámos, svihák kucséberek ezek- gondolta, de a fene vigye el, ha kölcsönvett tőle pénzt, és tanácsaira hallgatva szövőgyárat csinált, akkor az addig, nagyjából élelmiszerre elegendő birtoka hirtelen kőkeményen profitábilis lett, pénzt hozott, és az addigi cifra nyomorúságot felváltotta a pénzbőség, az ecetesedésnek indult, ezért mézzel felforralt bor helyett hirtelen lehetett Asszam vagy Ceylon teát inni, de ami ennél fontosabb, a pénzzel be lehetett szállni egy teaszállító klipper beszerzésébe. Ez elég kockázatos dolog volt, mert tíz klipperből hármat-négyet elnyeltek az Üvöltő Negyvenesek, a Jóreménység foka körüli állandó nyugati orkán korbácsolta viharok. Ha viszont körbeért a klipper, akkor a részesedés a tearakományból az ősi birtok hetvenévi jövedelmét hozta, előre, készpénzben.

A kapitalizmus kialakulásának többi lépését és fázisát most nagyvonalúan kihagyom, mert írásom témája az a változás, amely lejátszódott a földesúr fejében. 1) kilépett abból a paradigmából, hogy a pénzkeresés az huncut dolog 2) kockáztatott 3) kénytelen volt megbízni olyanokban, akiknek a hetvenhetedik ősével az ő hetvenhetedik őse nem harcolt együtt a Szentföldön, az ikszedik keresztes hadjáratban.

A mai nyugati, kapitalista társadalom alapja ez a bizalom. Megbízunk egymásban, mert mindketten pénzt akarunk keresni, és ez csak akkor fog menni hosszú távon is, ha nem vágjuk át egymást. Őszintén (nagyjából…) feltárjuk egymás előtt üzletünk kockázatait, és ha az egyikünk pénzt kap a másiktól azt pontosan törlesztjük.

Ez a bizalom az alapja a tőzsdének is. Ott már sokszor nem is ismerjük az a gentlemant, aki a pénzünket elkéri. Egy dolgot tudunk róla: gentleman, tehát nem hazudott, az üzlete pedig valamilyen mértékben kockázatos, tehát úgy adtuk oda neki a pénzünket, hogy tudjuk, van arra esély, hogy sose látjuk viszont.

Na ehhez képest Magyarországon a szinte korlátlan mennyiségű pénzhez hozzáférő Rogánok, Habonyok, Lázárok még mindig ott tartanak, hogy munkával, szaktudással, kockázatvállalással pénzt keresni szélhámosság, svihákság, kucséberkedés. Nagyobb bűn, mintha az ember Bajnai Gordon lenne.

Ja, hogy ezért a csóróság az ország osztályrésze? Hogy lassan a szlovák és a román földesúr is összegründolja a beugrót az első, Indiába tartó gőzös részvényeire? Hogy a legszebb Gucci táska is csupán egy büdös medvebőr a rosszul fűtött, ócska, romos vár kormoló kandallója előtt?

Ez a mi nemzeti, büszke nyomorunk. Dicsőséges. Nem holmi szélhámosság, svihákság, kucséberkedés.

A rakéta fütyülve közeledett, ahogy a rakéták szoktak. Szép, fényes rakéta volt, mintha csak egy Stanislaw Lem kisregény illusztrációjából került volna elő. Fényes, formatervezett rúdként fúrta át magát Terra egyre sűrűsödő légkörén. Bizony, a légkör egyre sűrűsödött, utóbb már szinte fojtóvá vált. Dögszagúvá. Mert ez a rakéta nem új világok felé tartott, ahova még senki sem merészkedett. Ez egy közönséges rövid hatótávolságú tüzérségi eszköz volt.

Persze nem volt ő akármilyen rakéta. Közönséges csapódó gyújtó helyett rádiós közelségi gyújtó volt a fejébe építve, hogy egy gondolattal azelőtt robbanjon, hogy földbe fúródna, így ne krátert ásson, hanem hatalmas gömbben szórja szét halálos terhét, a több tízezernyi, alig borsszemnyi fémrepeszt.

A fémrepeszek nem öltek azonnal. Kis tömegük miatt a lendületük a húsba hatolás után egy centivel már felemésztődött. Aki kapott a szórásból, az ezernyi apró sebet kapott, amelyben azonnal elkezdtek dolgozni a baktériumok, amelyeket máskülönben úgy lélegzünk, ki hogy létezésükről sem tudunk. Az áldozat egy-két nap múlva vérmérgezésben, szörnyű kínok között hal meg.

Kegyetlen fegyver ez, amelyet persze nem az oroszok találtak fel és nem is ők alkalmaztak először, de ez a rakéta ami itt most becsapódott, az övék volt. Ukrán katonákra lőtték ki. Magyart is találhatnak, bármelyik pillanatban.

Nem az egyetlen kegyetlen trükkjük volt már ez ebben a kegyetlen háborúban. A sokadik. Tankok, tüzérség, légvédelem játszott, klasszikus birodalmi indulót. Szégyellősen elharapott Rossziják és Rogyinák helyett bábállamokat emlegettek. Az emberben felrémlettek a Vietnamok, a Kongók és más olyan államok, amelyeket birodalmi, nagyhatalmi szeszély hozott létre, és amelyek másra nem voltak jók, mint az ott lakók megnyomorítására.

A Nyugat tétlenül nézte az orosz medve játszadozását, és próbálta magát vonalba rendezni.

Egy kivétellel.

Van ott egy áruló ország, amelyik elfelejtette, az internacionalista segítségnyújtás keretében rajta keresztülcsörgő tankokat, elfelejtette, hogy hatvan éve nála kerepelt fel először a Kalasnyikov gépkarabély, mert ki kellett próbálni. Elfelejtette, milyen az, amikor a jólnevelt nyugat végignézi az orosz medve lakomáját, mert végülis nem őt eszi, hanem valami keleti népecskét.

Ebben az országban százas listát lehet felállítani azokból a hazaáruló senkikből, akik orosz befolyásra írnak és cselekszenek. Ott vannak a miniszterelnök környezetében, újságot írnak, állami vállalatokat vezetnek, és két kurváért, néhány szép táskáért, kabátért eladják a hazájukat.

Az a helyzet, hogy bármilyen külpolitikát lehet itt csinálni vagy gondolni, ameddig nem kezdünk azzal valamit, hogy az államigazgatás felső szintjein az emberek jelentős része vagy egyszerűen orosz ügynök, vagy pedig orosz ügynökök által befolyásolt, hálózatban nyilvántartott személy.

Akiket Putyin irányít, és ha Putyin akarja, idehívatja magát, a Parlament vörös szőnyegére szarik, majd továbbáll.

És ezek eltűrik. Eltűrik, mert hazaárulók, és eltűrik, mert nálunk nem fütyülnek a rakéták. Még.

A diplomáciában nincsenek állandó, örökkévaló igazságok, helyzetek és adottságok. Az emberi történelem nem a statikusságáról és kiszámíthatóságáról híres, és eddig minden „örök és megváltoztathatatlan” világrendről kiderült, hogy csak annyira stabil, mint a gránitba vésett magyar alkotmány. A legutóbbi alkalom, amikor mindenestől felfordult a világ, 1989-90 volt, amikor egy olyan világrend omlott össze, amit még egy-két évvel korábban is minden érintett még legalább 50 évig fenntarthatónak gondolt.

1989-ben Magyarország előtt megnyílt a lehetőség, hogy mintegy száz év után újra visszataláljon a nyugati érdekszférába, és Európa perifériájáról a fősodorba kerülhessen. Ezzel a lehetőséggel az ország felemás eredménnyel tudott élni. A külpolitikában bizonyos alapvető fontosságú dolgokat jól csináltunk: sikeresen csatlakoztunk a NATO-hoz és benne voltunk az EU első keleti bővítési hullámában. Ennek jelentőségét nem lehet eltúlozni, elég megnézni a szomszédos Szerbiát vagy Ukrajnát, hogy lássuk, mihez vezetett volna, ha kimaradunk. Nem véletlen, hogy a nyugati szövetségbe való teljes integráció igénye a rendszerváltás utáni húsz évben az egyetlen stratégiai cél volt, ahol gyakorlatilag megvalósult a nemzeti konszenzus a jelentősebb parlamenti pártok között, és az állampolgárok is a legszélesebb körben támogatták. Nem elhanyagolható a fontossága annak sem, hogy a 20-dik század tragikus kimenetelű ellenségeskedései után először került az egész kelet-közép-európai térség ÖNKÉNT ugyanabba katonai, politikai és gazdasági szövetségbe, számunkra azzal a reális lehetőséggel, hogy végre meg lehet haladni a trianoni döntések legsúlyosabb következményeit, és félretenni a kisantant vs Nagy-Magyarország sérelmi ideológiáját a közös fejlődési célok józan érdekei alapján (ahogyan ez fél évszázaddal korábban Franciaországnak és Németországnak is sikerült).

Sajnos egyéb fontos kérdésekben, ezen belül is leginkább a gazdaságpolitikában és az állami intézményrendszer (beleértve az oktátási, társadalombiztosítási, egészségügyi stb. alrendszereket) modernizálásában a magyar politikai elit csúfos kudarcot vallott. Emellett a belpolitikát gyakorlatilag a kezdetektől megbénította a zsigeri, ideológiai alapú szembenállás a „jobb-„ és „baloldal” között (aminek semmi köze az európai jobb- és baloldalhoz, sokkal inkább az orosz „nyugatos” és „szlavofil” irányzatok harcához hasonlít), valamint az endemikus korrupció.

Végül a nagy kiábrándulást a 2008-as válság, és annak Magyarországra (leginkább önhibájából) különösen súlyos következményei hozták el, amire remek politikai érzékkel épített a Fidesz, és nagyon fontos szerepet játszott a 2010-es kétharmadban. Azóta a jobboldali világmagyarázat sarokköve (azelőtt csak a szélsőjobbé volt), hogy az „elmúlthuszonötév” egyoldalú nyugati orientációja alapvetően elhibázott volt, természetesen a hitszegő és hazug szövetségeseink miatt, akik csak kihasználnak és „gyarmatosítanak” minket, még ha ez az állítás teljesen nyilvánvalóan ellent is mond a tényeknek. Fontos itt megjegyezni, hogy ez az önfelmentő ellenségkeresés ugyanúgy a putyini Oroszország állami ideológiája is, ahol a szovjet birodalom összeomlását és a jelcini idők káoszát és szabadrablását kizárólag a nyugati országok ellenséges machniációi számlájára írják. Putyin és Orbán mindketten nemzetük megmentőinek szerepében tetszelegnek, akik egyedül elég erősek ahhoz, hogy megállítsák a gyarmatosító „globális karvalytőke” nyomulását, és alávetett szerepből ismét erős és tiszteletet parancsoló államokká tegyék a nyugati nyomásra rájuk erőszakolt liberalizmus és demokrácia által legyengített országaikat.

A 2008-as pénzügyi összeomlás azonban nem csak Magyarországot, hanem egész Európát rendkívül megviselte. Kiderült, hogy a nagyon különböző gazdasági és politikai fejlettségű EU-tagországok integrációja rendkívül törékeny, és az eurozóna létrehozása bizonyos szempontból több kárt okozott a fejletlenebb tagoknak, mint hasznot. Különösen a görög helyzet kezelésében mutatkozott meg a jelenlegi uniós döntési mechanizmus nehézkessége és tehetetlensége. François Hollande 2012-es hivatalba lépése és a brit euroszkepticizmus megerősödése óta pedig gyakorlatilag Németország egyedül lett az Unió vezetője. Nyilván ezt a gyengeséget akarta Putyin kihasználni, amikor 2014-ben a Krím annektálásával nekifutásból rúgta fel a poszt-hidegháborús európai berendezkedés alapjait. Mint azóta kiderült, alaposan elszámította magát.

Ugyanis egyrészt figyelmen kívül hagyta az USA továbbra is rendkívül erős befolyását a világban (bár tény, hogy a közel-keleti helyzet, de különösen Kína megerősödése alaposan megtépázta az amerikai szuperhatalmi hegemóniát), valamint az orosz gazdaság strukturális gyengeségét, különösen a nyersanyagexporttól való egyoldalú függését. Így az olajár szaudi segítséggel történt bedöntésével, valamint a részben amerikai nyomásra elfogadott EU-szankciókkal az Egyesült Államok igen gyorsan egyértelművé tette az orosz nagyhatalmi ambíciók korlátait. Világossá vált, hogy az úgynevezett „Eurázsiai Unió”, mint az EU riválisa vagy pláne alternatívája minden realitást nélkülöző vágyálom. Oroszország továbbra is képtelen akkora gazdasági és politikai erőt mutatni, hogy komolyan rivalizáljon a nyugati szövetséggel. Oroszország most egyértelműen Kína irányába fordult, amely egyfelől Európához mérhető nagyságú felvevőpiaca az orosz nyersanyagoknak, másrészt sokkal komolyabban fenyegeti a nyugat világgazdasági vezető szerepét. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy Oroszország számára Kína rendkívül kockázatos szövetséges, hiszen a másfélmilliárdos birodalom mindig is vágyakozva tekintett a hatalmas nyersanyagkészletekkel rendelkező, szinte üres Szibériára. Ha háborúval nem is tudja megszerezni azt (de kizárólag csak az orosz atomarzenál miatt), reális a veszély, hogy beruházásokkal és betelepüléssel komoly ellenőrzéshez juthat hosszú távon. Oroszországnak ennek ellensúlyozására létfontosságúak a nyugati kapcsolatok, hiszen minél jobban rá van szorulva Kínára, annál kevésbé szabhat gátat a már most veszélyes méreteket öltő kínai nyomulásnak a volt Szovjetunió területén.

Világos tehát, hogy Oroszország egyedül katonai erejével jelenthet valódi fenyegetést Európára nézve. Ez a fenyegetés, mint Ukrajnában láthatjuk, nagyon is valós, azonban erős korlátja a NATO, hiszen egy közvetlen konfrontáció az Egyesült Államokkal gyakorlatilag a világ végét jelentené. Amennyiben Putyin (és az egész orosz hatalmi elit) nem teljesen őrült, ezt nem fogják meglépni. A másik oldalról viszont a NATO sem kockáztathatja meg a Harmadik Világháborút, ezért az a helyzet, hogy akármennyire is vonakodnak ezt elismerni, sem Ukrajnának, sem a Nyugatnak semmiféle eszköze nem áll rendelkezésre ahhoz, hogy az Oroszország (illetve az őt képviselő felkelők) által elfoglalt ukrán területeket visszaszerezze. Putyin Ukrajnában győzött, azonban valószínűleg túl nagy árat fizet érte. A közeljövő valószínűleg úgy fog kinézni, hogy a Donbassz területei a Krímmel együtt de facto beolvadnak az Orosz Föderációba (amit persze nem fog az ENSZ elismerni, de kit érdekel), Nyugat-Ukrajna pedig minden eddiginél szorosabb szövetségre lép a NATO-val és az EU-val. Az amerikai katonai jelenlét drasztikusan meg fog erősödni Kelet-Európában, különösen a balti államokban, Lengyelországban és Romániában, de az sem kizárt, hogy Ukrajnában is.

Hosszabb távon az EU is kénytelen lesz megerősíteni a szövetségi rendszert, egyfelől az amerikaiakkal való még szorosabb együttműködéssel (lásd a transzatlanti szabadkereskedelmi megállapodást), másrészt az uniós döntéshozatali mechanizmus további centralizálásával, a föderalizmus irányába való elmozdulással (ennek kezdeteit láthatjuk most, amikor a renitenskedő görögöket gyakorlatilag beledöngölték a földbe az új Sziriza-kormány regnálásának első hónapjában). Ezzel együtt meg fog valósulni a „többsebességes” Európa, ami valójában azt jelenti, hogy a legfejlettebb „mag” országok erős föderalisztikus intézményrendszert hoznak létre (ami már csak az egyre kényelmetlenebbé váló német hegemónia korlátozása miatt is létfontosságú lenne), mig a „perifériára” szorult tagok beleszólása a legfontosabb döntésekbe fokozatosan beszűkül. Nem túl valószínű, de nem is teljesen kizárt, hogy a legproblémásabb tagországokat előbb-utóbb egyszerűen kidobják az unióból, ha azok megtagadják az együttműködést.

Mindezek figyelembe vételével a magyar külpolitika jelenlegi állapota teljes és totális csődként értékelhető. Magyarország hitele és befolyása mint az EU-ban, mind a NATO-ban több évtizedes mélyponton, az úgynevezett „keleti nyitásnak” pedig az egyetlen kézzel fogható eredménye az lesz, hogy Oroszország harci hídfőállásnak fog minket használni a Nyugat ellen. Már most látszik, hogy az orosz titkosszolgálatok veszélyes mértékben beépültek a magyar politikai életbe (a Jobbik ugye teljes egészében az ő bábjuk, de például arra is nyugodtan lehet fogadni, hogy Bayer Zsolt sem a saját belső késztetésére írt homoerotikus szerelmeslevelet Putyinhoz). Ebben a helyzetben Orbánnak nem nagyon maradt más választása, mint teljes egészében Washington és Berlin utasításait követni. Mindeközben Putyin továbbra is revolverezni fogja őt Pakssal, a gázzal, de még a Jobbikkal is. Hab a tortán, hogy az oroszokhoz való törleszkedéssel a kelet-középeurópai térségen belűl is teljesen elszigetelődött, gyakorlatilag egyetlen vezető sem maradt, akit „felhívhatna és kérhetne tőle valamit” – ahogy ő maga fogalmazott. A magyar szuverenitás és külpolitikai mozgástér szélesítésének deklarált céljával folytatott „pávatánc” a szándékkal homlokegyenest ellenkező hatást ért el. Magyarország talán az 1930-as évek óta nem volt ennyire egyedül. Orbán szempontjából ez azt jelenti, hogy a hatalmának megtartásához egy szinte lehetetlen kötéltáncot kell folytatnia majd a nyugati és az orosz nyomás között, miközben a belpolitikában is egyszerre támadják jobbról, balról, és egyre inkább a fideszen belülről is. Nem lesz könnyű neki, de sajnos az országnak sem.

Már régóta írni akartam arról, hogy amikor az ember magyarországi politikáról beszél vagy ír, akkor legeslegelső sorban meg kell érteni néhány személyállapoti kérdést. Ha mondjuk valaki szerette a jogi karon a római jogot tanulni, akkor emlékszik, hogy egy elég hosszú fejezete a római jogi stúdiumoknak a személyállapoti kérdések tisztázása. A római jog ugyanis szókimondóan kategorizálta a társadalom egyes tagjait, és azt, hogy nekik mihez van joguk és mihez nincs. A modern jogok egyik vívmánya, hogy abból indulnak ki, hogy mindenki egyformán jogképes, vagyis nincsenek olyan alávetett, kevésbé jogképes személyek, akik valamit egyszerűen a jog tilalma miatt nem tehetnek meg, amit a többiek igen, vagy épp nincsen felettük álló személy jóváhagyásához kötve, hogy valamely jogosultságukkal élhetnek vagy sem.

A jogképesség hálói

Formális korlátja a cselekvésnek ma már a kultúrállamokban tehát nem nagyon van, mégis, minden országgal kapcsolatban fontos érteni azt, hogy ki mit tehet meg és mit nem, melyek azok az informális normák, amelyeket betart, és kik azok a személyek, akik más személyek cselekvési terére hatással vannak. Melyek azok a múltbéli események, amelyek kihatnak emberekre és kapcsolatokra. Ki, kit, és milyen slamasztikából húzott ki, juttatta vagyonhoz, vett részt vele mocskos üzletekben, amelyekről nem akar hallani?

Nagy országok esetében ezt tanítják is, például az amerikai üzleti iskolákban tanítják a kínai guanxit (a szívességek, a hierarchia, és a mindenféle izmusok keverékéből létrejött, az emberek napi életét szabályozó normarendszert) és a brazil jeitinhot (a magyar mutyihoz hasonló kedélyes népi játék) hogy az odaérkező, és sok pénz felett diszponáló üzletembernek, vállalati alkalmazottnak legalább legyen fogalma arról, hogy ki mit miért mond.

Móricztól Mészáros Lőrincig

Magyarországon ez egy elég nehéz tudomány, mivel nálunk a személyállapoti kérdések nem voltak statikusak, vagyis a rendszerváltás után sokáig nem lehetett tudni, hogy milyen társadalmi rend fog nálunk kialakulni. Míg a guanxi és a jeitinho esetében több ezer- és több száz éves, rögzült állapotról, életmódról beszélünk, addig nálunk olyan illúziók voltak, hogy a szocializmust megelőző mikszáthi és móriczi urambátyám világ és a szocializmus párttitkár világa után valami más következik.

Az urambátyám-világban az életpályák kötöttek, és a függelmi viszonyok láthatóak voltak. Pontosan lehetett tudni, hogy ki, kinek az embere, kinek tartozik engedelmességgel. A szocializmusban ezt épp csak a szükséges mértékben hígították az alulról feltörés lehetőségével.

A rendszerváltás mostani állapotában ott tartunk, hogy Orbán részéről az urambátyám-világ erőszakos restaurációja zajlik. Ez olyan keret, amelybe szinte minden intézkedése belehelyezhető, és abban értelmet nyer.

Vegyük például a választójogi reformot. Egyrészt van neki jól látható választásnyerési célja, a nemfideszes kerületeket szépen hozzákanyarították a hagyományosan fideszes kerületekhez. Másrészt, régen egy megyében volt 8-10 helyi kerület, megyei listáról bejutott 4-5 ember, meg az országosról is pár, így a megye méretétől függően 12-18 megyei hátterű politikus volt parlamenti képviselő.

Ezt úgy alakították át, hogy egy megyében maximum 6-7 képviselő maradt, akik nagyméretű választókerületekben képviselik, jelenleg nagyrészt a Fideszt. Régen egy vidéki polgármesternek lavírozási lehetősége volt, hiszen az épp aktuális kurzustól függetlenül mindig az volt a leosztás, hogy volt a megyében 7-8 kormánypárti és 3-6 ellenzéki képviselő, valahogy mindig össze lehetett hozni úgy a lobbizást, hogy akkor is menjen valami, ha a közvetlenül az adott választókerületbe megválasztott képviselő nem akarta az adott projektet. Most viszont, hogy a megyén belül szinte csak egyéniben megválasztott képviselő van, aki viszont 1/5-1/6 megyényi területen „uralkodik”, ezekből a képviselőkből helyben élet-halál urai lettek. Az egyéni vagy helyi érdekérvényesítők helyben nem tudnak kihez fordulni, Orbán Viktor vagy Lázár János a fellebbviteli fórum, akihez százmilliós nagyságrend alatt nem lehet bejutni.

Az eddig viszonylagos függetlenséggel bíró polgármesterek, az alattuk már hálózatba kapcsolt személyekkel (a vezető óvónőtől a  kistérségi szennyvíztársulás igazgatójáig) alacsonyabb szintre kerültek, hiszen közvetlen függésbe kerültek a képviselőtől. Cserébe a polgármester pénzt kapott, közmunka-keret néven, amelyből hűsége jutalmaként éhbéren tarthat jobbágyokat.

Párhuzamos világok, polgárok, hospesek

A fenti példához még számtalan másikat lehetne írni, amelyben feltárul előttünk a rövid visszaesés után épülő feudalizmus. Ebben a rendszerben az a cél, hogy minden személy (direkt nem írok állampolgárt) két-három szintnél nem nagyobb távolságban be legyen kötve az uralkodó elit alattvalói hálózatába. Orbán ráadásul igyekszik a legfelső szint tagjait egymás ellen úgy kijátszani, hogy senki se próbáljon a ranglétra tetejére, az ő helyére ülni. (Ez a Simicska affér)

He who pays the piper calls the song

Ez így szép és kerek lenne, ha az ország lakosságának jelentős része nem olyan cégektől kapná a kenyérrevalót, akik Orbán Viktort, ha érdekeik úgy kívánják, simán nyakon verik. Úgy, ahogy megtette a Bertelsmann csoport vagy az RWE, vagy az amerikaiak közül a Bunge.

Ezeknek a cégeknek a munkavállalói nem politikai kegy, hanem jó-rossz HR döntések alapján kapnak munkát és megélhetést. Nyilván nagyon kemény munka egész nap egy Aldiban mosolyogni, nehéz csomagokat emelgetni, fel-alá szaladgálni, felmosó- és pénztárgépet kezelni, ám aki elvégzi és egyébként józanon, tiszta formaruhában jelentkezik a műszak kezdetén, az megkapja a pénzét, fizetésnapon és hiánytalanul. Nem kell hozzá jóban lenni senkivel, az Aldi nem azt várja el, hogy a munkavállalója meghatározott nézeteket valljon, hanem azt, hogy a vállalattal szemben lojális legyen és elvégezze a nem kevés és nem könnyű munkát a pénzéért.

Marx persze most nyilván kizsákmányolást kiáltana, azonban a helyzet az, hogy a szájára vigyázni kénytelen és a kis egzisztenciáját mindenféle politikai befolyásoktól féltő közalkalmazottnál ezerszer biztonságosabb és nyugodt élete van annak, aki a munkaerejét el tudja adni valamelyik multinak.

Harc

Nem tud azonban teljesen megszabadulni Viktortól és pártjától, két okból.

Egyrészt a családban szinte mindig van valaki, aki a közszférában dolgozik, akit akkor is bántanak, ha az unokaöccse rendszerellenes.

A másik ok pedig az, hogy az etatista tempók is illenek ebbe a feudális paradigmába. Kevésbé bonyolultan fogalmazva: a rezsicsökkentés, a mindenféle kedvezmények rendszere az állam, és így az uralkodó elit lekötelezettjévé teszi az olyan családot is, ahol aztán mindenkit a gaz multik fizetnek. Innentől kezdve viszont az ő cselekvési-döntési terük is kisebb lesz, hiszen idomulni kell „jogképesebb” honfitársaik érdekéhez és akaratához.

A magyar állam mindig tudja zsarolni a lakosságot, akkor is, ha egy család teljes megélhetése a multitól kapott fizetésen alapul. Nekik is vannak gyerekeik, akik iskolába járnak, ők is betegszenek meg és mennek orvoshoz. Ahogy ezt megteszik, már várja őket a Mátrix, az orvos, aki azért lett osztályvezető, mert jól feküdt a megfelelő politikai helyzetben, az igazgató, akit a szomszédos kisváros sintértelepéről tettek át vezetőnek és társaik.

A multi- és vállalkozásellenes szemlélet tehát valójában nem más, mint féltékenység, hiszen a multik- és hazai vállalkozások révén olyan csoportok, struktúrák jönnek létre, ahol az emberek napi életében a politika kevésbé tud jelen lenni, ezzel pedig csökkenti azoknak az apparatcsikoknak a hatalmát, akiket Orbán a hatalmi helyzettel kenyerezett le, mert – az egyre kevesebb – pénzt a felsőbb szinteken nagyrészt elosztották.

Egyszerű példával: a Bosch vagy az Audi által létrehozott ovi vezető óvónői székébe nem lehet hatalmi szóval bedugni Angélát, a képviselő unokahúgát, legfeljebb udvariasan lehet kérni, kőkemény szívességekért cserébe.

Az ilyen környezetben élés- dolgozás, védett helyzetet hoz létre, amelybe az emberek vágynak, és amelyhez adott esetben jobban lojálisak lesznek, mint „hazájukhoz” ha a haza korrupt földesurakat jelent.

Hospesek

Mostanában sokszor került szóba, hogy Magyarország történelmének szerves része a bevándorlás. Ez igaz, mivel többször kellett komoly demográfiai deficittel szembenézni, és több vezető is felismerte, hogy ezek a vendégek kultúrájukkal végső soron az ő hatalmát növelik. Itt most nem akarok hosszas szirupfolyamot nyitni, Szent István-idézetekkel, mert jelen írás szempontjából nem ez az érdekes.

Az összes idetelepülő, Szent István német lovagjaitól az olasz vincelléreken és kun íjászokon át a szlovák parasztságon át, nemcsak kultúrát hozott, hanem társadalmi berendezkedést is. A királyok, akik idehívták őket, azt a kiváltságot kínálták, hogy a maguk szokása szerint élhettek. Betagozódásuk az adott kor magyar társadalmába együtt járt azzal is, hogy bizonyos szokások, jogosultságok elterjedhettek. Például nem lehetett volna azzal idecsábítani az evangélikus német és szlovák földműveseket, hogy itt majd a Habsburgok ellenreformációs politikájának lesznek célpontjai.

Jó bevándorláspolitikát csak hatalmában magabiztos, céljaiban határozott vezetés tud csinálni. Kell hozzá egy Szent István, aki hatalmát megszilárdítva biztos volt benne, hogy megéri neki a konfrontációt a magyarokkal az, hogy az országának olyan képességei lesznek, mint a nyugati országoknak. Kellett egy Mária Terézia, aki tudta, hogy ha az Alföld mezőgazdasági potenciáját nem használja ki, sose lesz birodalma, ezt pedig akár protestánsok tömeges betelepítése útján is el kell érni, akárhogy berzenkednek a csuhások.

A bevándorlást a Fideszt a sima populizmuson kívül azért is zavarja, mert olyan embertömeget jelent, akik a rögzülőben levő merev magyar társadalom szerkezetét lazítanák, hiszen idejön egy csomó ember akinek semmije sincs, dolgozna, pénzt keresne, esetleg bűnözne, nem érezné magát korlátozva attól, hogy ő majd valamit elveszít. Esetleg mások meg még tanulnának az eltökéltségéből.

 Konklúzió

Aki Magyarországon sikeres (mármint az országnak is sikeres) politikát akar csinálni, nagyon pontosan meg kell hogy értse az urambátyám-mutyivilágot, mert minden, amit a Fidesz csinál, levezethető ennek építéséből és ennek megvédéséből.

Gyökeres változás az ország sorsában csak akkor lehet, ha meg lehet nyitni az utat az olyan struktúrák kiépítése előtt, ahol nagyobb arányban érvényesül az, hogy az egyén jogképességét nem korlátozza a politikai hatalom.

Hogy ez nehéz, vagy lehetetlen? Ez maga a defetizmus. És egy valamit ne feledjünk. A szabadság vágyott dolog. Aki tud szabadságot adni, az bármit kérhet.

Kavarja ez, vagy nem kavarja? – kérdezi magától állandóan Fülig Jimmy, amikor Piszkos Freden próbál eligazodni. A nemzetközi történések közé elhelyezve a Simicska-ügyet, hasonló kérdést tehetünk fel mi is.

Mára nem kérdéses: hidegháború zajlik Oroszország és a Nyugat között. Nem olyan, mint az előző volt, nincsen (egyelőre) fegyverkezési verseny, és egy nemzetközi biztonságpolitikai vagy diplomáciai blog még hosszasan tudná sorolni a különbségeket. Ami viszont megmaradt: az orosz birodalom magát birodalomként definiálja és érdekszférákat óhajt kijelölni, katonai-politikai eszközökkel igyekszik ellensúlyozni gazdasági gyengeségeit.

A Nyugat egyrészt magabiztos lehet, hiszen továbbra is számos ponton tudják fogni Putyint. Technológiával, nyersanyagok vásárlásával miegymással. Fel kell készülnie viszont arra, hogy véres támadásokkal, gátlástalan titkosszolgálati nyomulással kell szembenéznie, amelyek alig leplezetten Moszkvából indulnak ki, és bizonyos gazdasági-politikai engedmények kicsikarására irányulnak.

A korábbi hidegháborúnak is megvoltak a forró pontjai, ahol mindkét fél óvakodott attól, hogy teljes erejével lesújtson, hiszen a forró pont szétterjedése és forró háborúvá válása senkinek sem volt érdeke. Könyvek sokasága szól arról, hogy mennyire idegesek voltak az amerikai harctéri parancsnokok, amikor tudták, hogy bizonyos bázisok szétbombázásával félországnyi területekről lehetnek az észak-vietnamiakat kifüstölni, ám nem volt szabad a feltehetőleg ott levő szovjet és más európai szakértők miatt.

Az ukrán konfliktus számos tekintetben hasonló ehhez. Van ott elég sok német és francia ipari befektetés, de nem annyi, amelynek az elvesztését ne lehetne kibírni. Elég távol van, az EU területét jelenleg ott semmi sem fenyegeti. Az európai energiafüggés sem megoldhatatlan dolog, bár rövid távon azért fáj, főleg az olyan országoknak, amelyek ész nélkül elkötelezték magukat az orosz gáz szinte kizárólagos szerepe mellett.

Ugyanakkor Kelet-Ukrajna egy EU-szövetséges szuverén ország területén van, egy történelmi törésvonal és bizonyos stratégiai helyek és erőforrások közelében. Meg is kell védeni, meg nem is. Az ilyen kérdéses zónákba a hidegháború forró pontjait provokálva be lehet nyomulni és az ottani konfliktus életben tartásával egy-egy nagyobb helyi balhé után olyan döntési helyzeteket lehet kreálni, ahol a gazdasági és társadalmi bajokkal küzdő Oroszország erején felül tud nyomást gyakorolni.

Az amerikai-német-francia trió tudja, hogy mi a tét, hiszen Rasmussen egykori NATO-főtitkár nem véletlenül figyelmeztet. Ha az oroszok most úgy érzik, hogy sikerrel jártak, akkor a következő konfliktust lehet, hogy valamelyik jelentős orosz kisebbséggel bíró balti államban fogják kiprovokálni, és ez sokszorosan komolyabb dolog lenne, mint az ukrajnai konfliktus.

Nagy dolgok történnek tehát, kis dolgok miatt a francia és a német kormányfő (államfő) nem szokott csak úgy cikázva repkedni.

A mi kis szemétdombunkon sem kicsi dolgok vannak folyamatban. Helyben a gazdasági-pénzügyi szemlélet által vezérelt érdekcsoportok vívják a harcukat a helyi Putyinnal, aki semmilyen lenyúlással (trafikok, MET-gázüzlet) nem tud felülkerekedni a gazdasági erőkön. Ezen a téren két helyen is vereséget szenvedett.

Egyrészt egy külföldi multi az eddigi háttéralkuk helyett nyilvánosan, izomból nyomta le a kormányt. Az RTL-Klub affér megmutatta: a nemzetközi nagyvállalatok szembetámadás esetén habozás nélkül lőnek. Orbán azt hitte, hogy végtelenségig lehet rugalmas alkalmazkodásra bírni a multikat, ahogy például a kisker láncok is szép lassan idomulnak a a vasárnapi zárvatartás idióta szabályaihoz. Amint a Bertelsmann-csoport látta, hogy itt egyrészt a magyarországi jelenléte forog kockán, másrészt vissza tud vágni, visszavágott.

Másrészt Simicska Lajos, aki a Fidesz gazdasági hatalmát szervezte, nyíltan hadat üzent, láthatóan jobban érdekelte a már összerabolt milliárdok fialtatása és újabbak becsatornázása, mint az, hogy az éhes fiatalokat, Habonyt, Rogánt, Lázárt, Giró-Szászt meg a többit etesse. A Fidesz a közelmúltig jól szervezett gazdasági társaság volt, kb a Kelet-Indiai Társaság modorában. A fiatalok látták, hogy az ő érvényesülésüket meg fogja akadályozni az, hogy a kulcspozíciókban Simicska emberei ülnek, akik gépiesen és kivétel nélkül mindig a Társaság érdekében döntenek, és nagyon meggazdagodni nem lehet, legfeljebb Simicska engedélyével.

Ez egyébként nagyban emlékeztet arra dilemmára, amelyet a Gyurcsány-Veres-Juhász-Baja-Lendvai stb. szoci generáció érezhetett a nyolcvanas évek második felében, amikor lehetett látni, hogy ha valami nagy változás nem történik, még Németh Miklós és Horn Gyula halálát is ki kell szurkolni, mire ők bármilyen hatalomhoz hozzáférnek.

Persze Lázár és társai megpukkadhatnának, ha Orbán és Simicska között minden rendben lenne. Csak épp Orbán rájött, hogy ez a pénz és gazdasági szövevény, amely a Fidesz mögött van, az ő gazdasági vezetői képességeit meghaladja, a kiváló üzletember Simicska viszont köszöni szépen, továbbra  is nagyon jól boldogul vele.

Simicska viszont alighanem szeretne egy valamennyire működő országot látni. Nem azért, mert ő ennyire rendes gyerek, hanem mert nagyon sok pénze van, amelyet valahogy fialtatni kellene. Lehet hogy szívesen venne néhány tucat benzinkutat, kaszinót, vagy épp beszállna néhány százmillióval egy acéldrót-gyárba, amely beszállít az Audinak. Lehet, hogy leülne tárgyalni a Budapest Airport és a Wizzair vezetésével, hogy csináljanak egy flag carrier légitársaságot. És ezzel nemcsak ő van így, hanem Csányi, Demján és Leisztinger is. Egyszerűen sokkal több pénzük van annál, hogy csendben kurvázzanak valami félreeső karibi szigeten, ráadásul egyikük sem az a típus, aki csak úgy abbahagyja és elmegy nyugdíjba, csak azért, mert Lázár Jánosnak ötletei vannak.

Simicska viszont kénytelen azt konstatálni, hogy mivel korlátozza Viktor mozgásterét, Viktor elkezdett vele szemben ellensúlyt képezni. Odaadta a kaszinóbizniszt Andy Vajnának, aki biztos szépen keres ezzel, ám nagyon naivnak kell ahhoz lenni, hogy úgy gondoljuk, ebből nem kell kötelezően Viktort és a pártot finanszírozni. Megcsinálták a gázüzletet, amely önmagában is szinte elvinné a pártot. Orbán hagyta megerősödni Lázárt, nem kis részben azért, hogy az ifjú titán a hatalomvágyát az oligarchián vezesse le.

Ebben az átrendeződésben, úgy tűnik végleg marginalizálódtak a régi harcostársak. Kövérnek néha egy-egy dacos puffogás jut, Kósának a lehetetlen helyzetekben vállalhatatlanokat nyilatkozó  bolond szerepe. Pokorny hegyvidéki birtokain gazdálkodik, Navracsics és Szájer Brüsszelben élvezheti, hogy nem kell rezsiszilárdokkal és hasonlókkal érintkezni, Deutsch éli az idősödő bonviván életét betonbiztos kiküldetésében, Áder próbál valami jó kis lelécelést megszervezni, tekintettel arra, hogy ő is jóval okosabb annál, hogy egy helyben várja Lázár embereit. Pintér az egészet az ezerméteres szikla tetejére épült várából nézi, tudván tudva, hogy Berija túlélte Sztálint.

(és most jön, amiért elkezdtem ezt a hosszú írást)

Az egész Simicska eseménysornak tud lenni egy olyan magyarázata, hogy a Merkel-látogatáson elmondták Viktornak, hogy az ukrajnai és a Putyin-helyzet rendezéséig csendet, rendet, a sorba beállást, stabilitást várnak.

Simicska kinyírása iszonyatos kockázat, hiszen élet és halál múlik azon, hogy Viktor politikai hatalma (utasításra elinduló ügyészeket is beleértve) az erősebb, vagy Simicska gazdasági hatalma már van akkora, hogy a politikai vihar idején is tudja garantálni kliensei biztonságát.

Most, amikor a magyar belügyekbe (egyébként nem passzióból, hanem az EU-t összetartandó) folyton beleszóló nagyhatalmakat lekötik keleten, ráadásul Putyinnak semmi sem jönne most jobban, mint egy masszív válság egy újabb EU-tagállamban, Orbán lehet, hogy úgy gondolta, elérkezett az idő egy gyors politikai támadásra, amely ellen nem tud Simicska akkora ellentámadást indítani, hogy Orbánt hagyja megbukni a nyugat, hiszen alternatívája a nyíltan orosz befolyás alatt álló Jobbik lenne. Mivel jön Putyin egy héten belül, ennyi idő alatt egy átmeneti (mondjuk Navracsics vezetése alatt álló) kormány sem tud felállni, annál is inkább, mert a parlamenti ellenzék nagyrészt alkalmatlan alakok gyülekezete.

Lehet, hogy a fentiekből senki semmit nem gondolt végig, és egyszerűen spontán most árulták el Simicskát. De ha a fenti forgatókönyv alapján mentek a dolgok, akkor a nagy vérengzés után, még évekig csodálhatjuk majd a Nemzet Irányító Középpályását, akinek lehet, hogy gyorsasága és erőnléte már nem az igazi, ütemérzéke viszont Valderrama és Guardiola legszebb napjaira emlékeztet.