A mai nap legsokkolóbb képe számomra nem az a kép, amelyen Marine Le Pen mosolyog és az van ráírva, hogy „Keep calm and vote Le Pen”

Ez a kép kisebb részben azért idegesítő, mert sima dögkeselyű-tempó.

Sokkal nagyobb baj van vele.

Ehhez idézzük fel azt, hogy a stilizált angol koronához társított „Keep calm and carry on” feliratnak mi az eredete. A lebombázott Londonban lehetett látni mindenfelé, amikor az ereje teljében levő Harmadik Birodalom légiereje bombázta őket.

Az üzenet világos: a pilóták, a légvédelmi tüzérek, légiirányítók, radarkezelők, kémek megteszik a dolgukat. A brit alattvaló azzal tud tenni a győzelemért, ha nem esik pánikba és nem változtat az életstílusán. Nem szabad az ellenségnek megengedni, hogy egyetlen ötórai tea is elmaradjon holmi bombázások miatt. Mert az a miénk, legalább annyira a hazánk, mint Dover fehér sziklái, Birmingham feketéllő gyárai vagy Tudor-stílusú, parkok mélyén megbújó villák.

Minden társadalomnak megvannak az alapértékei. Ezeket nem szabad a legnagyobb bajban sem elengedni, ezeket kell minden áldott nap, a legnagyobb erőfeszítésekkel is tovább csinálni. Ahogy Örkény is írja: az atomvillanás utáni napon ki kell nyitni a boltot, nem szabad engedni, hátrálni.

A párizsi támadás az értékeink elleni támadás. Európa évszázados háborúkban jutott el addig, hogy a krisztusi tanításból nagyjából egységesen ugyanazt tekintse értéknek. Hosszú idő vezetett odáig, forradalmakkal és tönkrement forradalmárokkal, hogy elfogadtuk a demokratikus játékszabályokat és azt, hogy a szólásszabadság rövid távon lehet nagyon sértő egyes egyéneknek vagy csoportoknak , hosszú távon viszont csak ez vezet a hibák őszinte megnevezéséhez és javításához.

Enélkül nem lehetne rávenni a belterjes katolikus egyházat arra, hogy üldözze a pedofil papokat, mert rettegnénk attól, hogy esetleg kiátkoznak minket. Enélkül nem lehetne kerek-perec lenácizni azokat, akik ártatlan újszülötteken kérik számon egy egész ország összes társadalmi problémáját, mint tette azt Novák Előd. Szólásszabadság nélkül el kellene hinnünk Orbán Viktor keserves hazudozását a Kossuth rádióban. Szólásszabadság nélkül nem hallottuk volna az őszödi beszédet.

Igen, a szólásszabadsággal vissza lehet élni, és közös vívmányunk, hogy ezt tudjuk kezelni. Elmehetünk a bíróságra ha valótlant állítanak rólunk vagy ha csak úgy pocskondiáznak. Ha olyan, markáns karikatúrákat látunk, mint a Charlie Hebdo karikatúrái, akkor akár indíthatunk ellenlapot, esetleg mi is rajzolhatunk ellen-gúnyrajzokat, szervezhetünk bojkottot, esetleg elmondhatjuk, hogy ezért meg ezért nincs a lapnak igaza, vagy… hagyhatjuk a fenébe, hiszen egy vicclapról van szó.

Európai értékünk a humor. Kivívtuk a jogot, hogy kinevethessük a meztelen királyt. Csinálhatunk Habony Árpádos vagy Gyurcsányos mémeket, anélkül, hogy attól kellene tartanunk, hogy valami őrült derékig a földbe ásat és istene nevében megköveztet minket a híveivel.

A világ legszabadabb részén élünk, és nem is tudjuk elképzelni, hogy milyen elképzelhetetlenül, végtelenül nagy a szabadságunk, melynek alapja a másik tisztelete, akkor is, amikor a másikat épp kifigurázzuk.

Na, ezt támadták most meg. Mi a teendő? Az, amit a felirat sugall.

Vannak jól kiképzett, kemény kommandósaink, akik majd összeszedik az ilyen alakokat, élve, vagy halva.

Mindenki más pedig: „Keep calm and carry on”

Ezek a terroristák azt képzelik, hogy néhány ember megölése, meg pár nap hajsza egy nagyvárosban elég ahhoz, hogy kendőt borítsunk asszonyaink fejére, akiket annyi évszázad bigottsága óta minden lepel nélkül csodálhatunk, és akik előtt annyi évszázad után már a legtöbb pálya teljesen megnyílt.

Ezek a terroristák azt képzelik, hogy ők elegendők ahhoz, hogy korlátozzuk azt a szabadságot, hogy mindenki szabadon abban az istenben higgyen, amelyikben akar, ha akar, akkor péntek este, ha akar akkor vasárnap este ne dolgozzék.

Marine Le Pen plakátja azt javasolja, hogy adjuk fel az itt évszázadok alatt kivívott rendet és jogokat. Néhány lövöldöző őrült kedvéért.

Félreértés ne essék, támogatom, hogy a lövöldözőket vadásszák le, meg az őket kiképző táborokat bombázzák porrá. Vadásszon rájuk a titkosszolgálat, vessenek be ellenük minden módszert.

De ne bélyegezzenek meg miattuk ártatlan embereket és ne kezdjenek a mindennapi életünket átalakító, hagyományainkkal ellentétes szabályokat bevezetni, még akkor se, ha azok eleinte nem minket sújtanak.

Mert ha feladjuk életünket, rendünket és jogainkat: ők győztek.

Száz éve volt annak a hullámnak a csúcsa, amelyen Ellis Island felé vették az irányt, Istent, Hazát, Családot hátrahagyva, vagy éppen egy kis bőröndbe elcsomagolva mindazok akiknek az öreg Európa földesurakat, társadalmi helyzetbe fagyást, nyomort, kilátástalanságot jelentett. Elindultak, belakni egy üres országot, amely évszázadon át, egészen talán a II. világháborúig mindenkinek, aki munkából akart megélni, erre lehetőséget adott.

Adott földet a parasztnak, hiszen volt rengeteg, amelyet legfeljebb valamilyen rég kiirtott indián törzs szellemei követeltek. Kellett a munkáskéz, kellett, aki hajót, vasutat, felhőkarcolót épített, ezekre az emberekre főzött, mosott. Még bűnözőket is importáltak.

A kivándorlás célja a remény volt, az új kezdet lehetősége. Amerika azért tudott annyira sikeres befogadó állam lenni, mert megerőltetés nélkül tudott mindenkinek helyet és pályát mutatni. Tessék, welcome to the US, ott a föld, ott a gyár, itt ha dolgozol, megélsz. Nem a király kegyéből, hanem a béredből, ami jár.

Amerikának is azért van annyi gondja újabban a bevándorlóival, mert az extenzív, élőmunka-igényes gazdasági ágazatok háttérbe szorulásával, nem tud minden bevándorlónak azonnal lehetőséget adni.
Európát, ha lehet, még jobban sújtja ez a probléma. Az itteni társadalmak merevebbek, mint az amúgy egyáltalán nem annyira rugalmas amerikai, és itt még nehezebb megmondani a bevándorlónak, hogy milyen pályát futhat be.

Márpedig meg kell mondani. Vívmányunk a jogállam, a tisztességes verseny, az egyenlőség.

Ameddig ezekből Európában nem tudunk mindenkinek egyformán lehetőséget adni, ameddig takarítónőket és utcaseprőket látunk a bevándorlókban, néha lesz egy merénylet. Rajtunk múlik, hogy meddig.

Az úgy van, hogy az ember, ha már ilyen sok pihenőt kapott, és viszonylag kevesen csesztetik ügyes-bajos dolgaikkal, akkor kedvet kap egy kis konyhai pepecseléshez, amelyre amúgy év közben nincs annyi idő. Ez jó dolog, olyan, mintha az embernek lenne egy bonszáj-fája, amelyet csak ilyenkor tud körömollóval adjusztálni, az év többi részében legszívesebben felgyújtaná.

A narancslekvár keletkezése két forrásból indult, mint a Tisza, csak ezek nem Rahónál találkoztak, hanem a konyhámban pár éve, amikot némi szottyadt narancsot már nem volt gusztusom megenni (1. sztorilájn) és eszembe ötlött szószos-mártásos-öntetes-lekváros szakácskönyvem (2. sztorilájn), és lőn lekvár.

A sok narancsot kibontjuk. Az egyik grapefruitot jó alaposan megsúroljuk, a gyombért meghámozzuk és a megsúrolt grapefruit héjával együtt kocára vágjuk. A sok narancs, kb kétharmad annyi cukorral, mint a narancs tömege, megy a fazékba, aládurrantunk, ráöntünk egy liter teszkós 100%-os narancslétyót, a fakanállal a narancsgerezdeket szétnyomkodjuk. Megkavarjuk. Amikor felrottyant, visszavesszük takarékra a gázt/villanyt ez most vagy két óráig nem kér enni.

A felkockázott gyömbért és grapefruit héjat szirupban megfőzzük. A szirup az víz és cukor 1/1 keverékéből lesz. Ezt gyakran kavarni kell, mert a szirup egy idő után nagyon sűrű, nyúlós trutyivá válik. És megég. De mi még ezelőtt sütőpapírral bélelt tepsin elterítjük és kitámasztott ajtajú, légkeveréses sütőben, alacsony fokon, megszárítjuk. Vót etá kandírozott gyömbér és grapefruit héj.

Ha a lekvár már jó sűrű, jól megkavarjuk (ezt úgy negyedóránként eddig is megtettük) akkor felforralunk pár liter vizet, és azokba belefürdetjük az üvegeket. A lekvárba belekeverjük a kandírozott cuccokat, majd merőkanállal a sterilizált üvegekbe merjük. Kesztyű! Kupak rá, fejjel lefele be a törölközők közé.

A pizza/spagetti szósz is hasonlóan überbonyolult dolog. Három gerezd fokhagymát nagyjából felvágunk, fazékban, olívaolajon picit megmelegítjük. Meg mellé egész bors (nem sok, négy-öt szem) meg egy kávéskanálnyi római kömény. Mikor a fokhagyma meg akarna barnulni, ráborítunk hat konzerv egész, vagy kockázott paradicsomot. Másfél óra rotyogás, néha kavarással.

Néha meg kell kóstolni, a lényeg az, hogy főjön ki belőle a nyers paradicsom savassága. Ha ez megtörtént, akkor a kezünk között átmorzsolva, bazsalikom és kakukkfű megy bele. Só ízlés szerint de csak a legvégén, előtte a botmixerrel átpürésítjük. Cayenne borssal lehet élénkíteni, de ne sokkal, nem mexikói ez. Sterilizált üvegek, Dunszt Scotus.

Közben a teszkós olcsó paprika megsült a sütőben, mondjuk egy szűk óra alatt, kb száznyolcvan fokon. Fazék, letakar, a paprikák összeesnek és a héjuk leszedhetővé válik. Héj le, csuma ki, turmixba be. Megy mellé kb öt hagymánként egy gerezd fokhagyma, bors, köménymag, római kömény, kakukkfű (ebbe is többek között azért, mert tartósít, ahogy azt a Noirpova Vegyi Kombiné kutatásai kimutatták) valamint négy-öt paprikánként egy piripiri vagy más csípős paprika. Kell még bele pont annyi só, mint amennyi paprika volt. A végeredmény a pirosarany igazi, jóízű, műaroma mentes változata, amely mindent kiválóan ízesít leszámítva a madártejet és hasonlókat. Ez is megy steril üvegekbe, de ezt nem dunsztoljuk, hanem a kihűlt, megy a hűtőbe, ahol sokáig eláll.

Pepecs, pepecs, simuló arcbőr, enyhe gyomorrontás, nyugalom, zen. Jövőre politizálunk tovább. Boldog és szépet mindenkinek!

Olvasom, hogy a nemzetünk összeforrasztásáért felelős miniszterelnök-helyettes, mindannyiunk hőn szeretett Tömjén Zsoltja, „mérsékelt optimizmussal várja” Klaus Johannis államfői ténykedését, mivel a frissen beiktatott román elnök szebeni polgármesterként nem szolgálta kellő lelkesedéssel a határon túli magyarság ügyét.

Lendüljünk most túl azon, hogy a Fidesz kb. úgy van a határon túli magyarokkal, hogy azok ilyen távoli szavazógépek, akiknek nagy szimbolikus gesztusokat teszünk, de amúgy magasról teszünk rájuk.

Fontosabb üzenete a fenti megnyilatkozásnak, hogy Semjén mennyire teljesen hülye ahhoz, amit csinál, és mennyire kártékony dolog, ha egy ennyire ostoba ember döntési pozícióba kerül.

Ahhoz, hogy Semjén nyilatkozatának káros mivoltát belássuk, nem kell Románia-szakértőnek lenni. Nem kell Marosvásárhelyről, Szatmárnémetiből vagy Temesvárról származni. Figyelni kellett középiskolai történelemórán.

Kezdjük ott, hogy idézzük fel azt a térképet, amely a Johannisra és a Johannis ellen szavazó román megyéket mutatja! Azt az egyébként tudott eloszlást kapjuk, hogy – két megye kivételével – Erdély, a Bánát és a Partium Johannisra szavazott, míg a Regátban a bukaresti establishment jelöltjét támogatták.

És itt meg is érkezünk a Johannis előtt álló egyik hatalmas feladathoz. Erdély Romániához csatolása mindig szerepelt a bukaresti álmok között, ám az elszakadás másik hajtóereje a Monarchia területéről jött. A megnövekvő lélekszámú erdélyi románság és az annak tetején kialakuló értelmiség sokféle módon próbálkozott azzal, hogy szerepet kapjon a Monarchia elitjében. Memorandumot írtak, szerveződtek, váltakozó sikerrel.

A mérsékelten fejlett Román Királyság a kor egyik nagyhatalmának jól szervezett, fejlett infrastruktúrájú, és ami fő, tekintélyes polgársággal és értelmiséggel bíró részét kapta meg. A törésvonal, amely a Kárpátok két oldalát elválasztja ma is megvan, ráadásul úgy, hogy közben a trianoni határ, a magyar kormány pocsék politikája ellenére is elkezdett szép csendben feloldódni. Szatmárnémetiből bármit Bukarestben elintézni pont annyira logikus és természetes dolog, mint egy prágainak mondjuk Münchenbe járni ügyintézni.

Johannis megválasztásával az az erő, amely a Nagy-Romániát létrehozta, megint hallatja hangját. Nem véletlen, hogy Johannisnak úton-útfélen hangoztatnia kell hazafias román elkötelezettségét, ha nem akar olyan színben feltűnni, mint aki Erdély (Bánát, Partium) elnöke lesz, mely részek végre otthagyják a slamasztikában a szegény keleti rokonokat.

Johannis ugyanakkor egy tűrhetően versenyképes, emelkedőben levő gazdaságot fog átvenni, olyan országot, amely jótanuló a NATO-iskolapadban, területén rendszeresen látogatást tesznek NATO-erők. Logikus, hogy ott vannak, hiszen a Fekete-tenger nem a Kárpátok, főleg a Krím orosz elfoglalása fájdalmas figyelmeztetés erre a természetföldrajzi tényre.

Johannis ráadásul olyan politikus színében tűnik fel, aki nyugatos, felvilágosult, (nem ortodox!) mindenben ellentéte az eddigi román vezetőknek. A legtöbb volt kommunista országban eljött már az a politikus, aki az addigi establishment ellentéteként tűnt fel. Van, ahol egy ciklus jutott neki, de fontos reformokat vitt keresztül, mint Szlovákiában Dzurinda, van ahol egyenesen európai vezető szerepig jutott, mint a lengyel Tusk, van ahol meg visszasüllyedt a reménytelen brezsnyevcsinába, mint nálunk Orbán.

Johannis tehát menetrend szerinti szereplője a rendszerváltásnak, kérdés, hogy mi lesz belőle. Az esélyei a vázolt problémák ellenére sem rosszak. Hagyományosan francia elkötelezettségű országot irányít majd, ugyanakkor ő német. Ha a politikáját kifogástalan vagy ahhoz közeli módon européer mederben tudja tartani, akkor ez kiválthat hangsúlyos német nyitást Románia irányába, a kellemetlenné váló Magyarországról keletebbre tolva a fókuszt. Ne legyünk meglepődve, ha Johannist rövid időn belül magas szinten fogadják Berlinben, és számíthatunk Merkel vagy Gauck többnapos bukaresti látogatására is.

Tusk példája azt is megmutatja, hogy a jól teljesítő, késsel-villával enni képes Kelet-Európai politikusra van igény az EU-n belül is.

Persze Klaus Johannis nem Superman és Batman szerelemgyereke, az is lehet, hogy csúfosan meg fog bukni, vagy egyciklusos szerep jut neki, mint Dzurindának. Nem tudjuk.

Azt azonban látni kell, hogy az eddigi bukaresti alakokhoz való magyar hozzáállásnak meg kellene változni. Nem az következik ugyanis, hogy csikorgó fogakkal fognak az erdélyi magyarságnak mindenféle jogokat adni, az európai pedigrét javítandó, hanem olyan politikus jön most, aki már eredendően mint modernista européer tűnik fel.

Mondjuk magyarul: zsarolhatóbb. Még jobban ügyelnie kell arra, hogy az Európába vágyó Erdély még európaibb legyen, még több jogot kapjon ott bárki, aki ott épp valamilyen jogra vágyik.

Johannis divatos politikus lesz. Végig fogja haknizni Európát és szeretni fogják őt. Mi pedig, afféle tapasztaltabb rokonként örvendve fogadhatnánk a klubban és időnként, amikor senki sem figyel, akkor finoman bokán rúghatnánk, hogy ugye Klaus nem akarod ezt a tejjel-mézzel folyó Kánaánt néhány határátkelő, vasútvonal, iskola kedvéért elveszíteni? Na ugye hogy nem? Holnap akkor Brüsszelben mosolyogva együtt jelentjük be, Bruderherz, most pedig mosoly, mert jön vissza a Mutti.

Vagy pedig, maradhat a mérsékelt optimizmussal tekintés az újabb szőröstalpúra. Amivel a magyar kül- Európa- és magyarságpolitika újabb szegénységi bizonyítványa érkezik meg.

Zsolti, te nagyon hülye.

Figyelem: A bejegyzés jó megértéséhez félre kell tenni Kövér Lászlóról alkotott olyan nézeteinket miszerint ő egy bunkó, akinek xenofób, homofób és mindenfób kiszólásai, minősíthetetlen parlamenti viselkedése és más hasonló dolgok miatt a történelem szemétdombján lenne a helye. Egyrészt majd egyszer odakerül, másrészt az ellenfél megértése minden hadviselés alapja, és ezt, az ellenfél iránt mutatott szükséges tisztelet nélkül nem lehet elérni.

A Fidesz 2010-es nagy sikerét két tényezőnek szokás tulajdonítani. A baloldal totális szétzüllésének, illetve Orbán Viktor személyes karizmájának, a választók által belé vetett hitnek.

Van azonban egy harmadik is, amelyről kevesebb szó esik: a Fidesz párttagsága és a meggyőződéses fideszesek nagy száma. Ez volt az, ami azóta 2014-ben az alacsony részvétel mellett a legfontosabb tényezője volt annak, hogy a választási matematika kiadta a kétharmadot. A szavazni mindig elmenő fideszesek képe olyan axiómájává vált a politikai jóslásoknak, mint a kilencvenes évek minden körülmények között az MSZP-re szavazó nyugdíjas tömege.

Ha kicsit belenézünk ezeknek az embereknek a fejébe, akkor láthatjuk, milyen veszélyes játékba kezdett a Fidesz azzal, hogy Lázár János üzenget Kövér Lászlónak.

Képzeljük el, hogy vidéken élő, 45-55 éves emberek vagyunk. A rendszerváltás idején valahol húszas éveinkben jártunk. Megadatott a lehetőség, hogy jobb országot csináljunk és megadatott a lehetőség, hogy új keretek között politizáljunk. Első közéleti élményeink a fiatal és határozott Fideszhez kötnek minket. Jóképű, határozottan odamondogató srácok, szép csajok. Országszerte értelmes, tenni akaró jelöltek, akik végre nem a párt iránymutatását szajkózzák. Kimondják, hogy a dolgok nem jól vannak, de azt is, hogy ők azok, akik majd ezt irányba rakják.

Persze, tudjuk, hogy ez mára teljesen félrement, de mi azóta is megmaradtunk fideszesnek. Hiszünk benne és csináljuk, feladatunknak érezzük, hogy a komcsik ellen minden alkalommal, amikor tenni lehet, tegyünk is. Ezt tudja rólunk mindenki. 2002-ben, mikor a komcsik visszajöttek, elég kemény évek jöttek. Félni kellett, hogy sorra kerülünk, hogy kirúgnak minket. A főnök nem minket küldött el konferenciára három napra, nem kaptunk béremelést, mert mi lesz ha mindenkit kirúgnak miattunk. Végigcsináltuk. 2006-tól már élt a remény, hogy újra meg lehet ezt fordítani.

Ha jött egy hívás a pártközpontból, hogy menni kell plakátolni, mentünk. Társaságban mindig igyekeztünk meggyőzni a többieket arról, hogy a dolgok úgy vannak, ahogy a HírTv-ben mondták, ahogy a Nemzet írta. Nem kértünk érte semmit, mert magunkért, az országért tettük.

És végigcsináltuk. 2010-ben teljesült a nagy cél, az ellenséget örökre elsöpörtük, nem lesz többet MSZP-kormány Magyarországon. Vártuk persze, hogy nekünk, személyesen is jó lesz, talán azt a megpályázott osztályvezetői, igazgatóhelyettesi posztot elnyerjük, talán a lányunk, ha meghallják a vezetéknevét, könnyebben kap állást valami jó kis hivatalban.

Talán huszonhárom éves önmagunk nem ismerne ránk, és mondana csúnyákat, de mi úgy érezzük, ugyanolyanok maradtunk. Meggyőződéses antikommunisták, hazaszerető, jobboldali, normális emberek, akik ma is  ugyanazokat az elveket vallják, mint régen. Közben felnőttünk, bölcsebbek lettünk, de mégis ugyanazok maradtunk.

És ki az a Fideszben, aki még ilyen?

Kövér Laci. Kövér Laciról nem hallunk olyat, hogy palotái vannak, nem kérkedik drága órákkal és táskákkal. Ránézésre olyasféle életmódja van, mint nekünk. Lehet, hogy van valami kis dugi vagyon, de ilyenben azért mi is utaztunk. A kilencvenes években biztosítózásból keresett pénz a dédi nevén futó cégbe lett betéve, a NAV azóta is kijár a dédi sírjához, hátha azt a hatmillió adóhátralékot befizeti. De abból lett felújítva a ház, megcsináltatva a vegyeskazán, kitörlesztve a még nyolcvannyolcban felvett ótépé maradéka. Volt még az a pályázatos dolog is, amelyiknek a vége a nagylány garzonlakása lett, de nem loptunk, nem csaltunk. A kocsi idén nyolcéves, ha a legkisebb is lediplomázik, utána talán majd lecseréljük. Kövér Laci nem járkál lézeres Audival, ki nem néznénk belőle, hogy ilyet csinál. Hiszen olyan, mint mi.

Kövér Lacinak nincsenek látványos nőügyei, nem bukik le színésznőkkel meg hasonlókkal. Persze nyilván ő se szent, de hát mi se vagyunk azok. Mi is csináltuk a pénzügyről Katival, egy többnapos kiküldetésen Marikával is összemelegedtünk. Dehát ez senkinek se fájt. Az asszonyt is szeretjük, lett három szép gyerekünk, járunk a mai napig nyaralni, bár mostanában csak Szoboszlóra, vagy Lillafüredre, esetleg a Balatonhoz, és nem görögbe. Kövér Lacinak nem kell a Londonba magával vitt „asszisztens” miatt magyarázkodnia. Ha van valami kapcsolata, megoldja csendben, mert megbecsüli az asszonyt. Rendes magyar ember, mint mi.

Kövér Laci a mai napig kemény antikommunista maradt. Ő a maszoposokkal sose fog keveredni (igen, aki idáig eljutott, az fel se szisszen az MSZMP KB-s múlt miatt. nade folytassuk). Persze ő se 1989-ben született, mi is voltunk KISZ-tagok, de kiléptünk.

Kövér Laci a mi rendszerváltásunk, Kövér Laci mi vagyunk.

Ha ő azt mondja, hogy nem jó, hogy ez a sok ifjú titán szétlopja magát, akkor az nem jó. Ha ő azt mondja, hogy a Párt letért az útról, az nem jól van. Mi bízunk Viktorban, Kövér Laci is bízik Viktorban. De, a fene vigye már el, csináljon már Viktor valamit, mert Kövér Laci nélkül a Fidesz nem Fidesz.

És Kövér Laci mi vagyunk.

Látod, Zoli, ezért érdemes volt. Megalapították, beszálltatok, próbálkoztatok. Aztán persze jött Lajos, meg a volt kisgazdák, MDF-es társaság. Lezsák, Budai Gyugyu, meg a többi. Már akkor is hányinger volt az egész párt, de maradtatok. Emberi gyarlóság, visszamenni csóró középiskolai tanárnak, nem a legjobb dolog. Én se mentem volna. Az ember nézzen szembe saját gyengeségével, mielőtt erkölcsi Csomolungmaként próbálna viselkedni.

Aztán a háttérbe kellett vonulni. Te mehettél polgármesternek, Janó meg ment Brüsszelbe, nem volt szükség a Fidesz intellektuális szárnyára. Most sincs. Olyannyira nincs, hogy már Kövért is kivonták a forgalomból, pedig ő azért nem Nobel-esélyes fiú.

Dubai Gyugyut, meg Hende Csabát még csak-csak eltűrtétek, kellettek a szavazók, ezekkel pedig adtak pár ilyen alakot, persze, ez oké, a politika az alkuk művészete, van, amihez egyszerűen jó pofát kell vágni.

Aztán jöttek a legújabb fiúk, a kokós-kurvázós gyerekek, akik nem tudják, hogy lopni csak annyit szabad, amennyi nem fáj. Persze, ők nem voltak sose tanáremberek, az ő szerepálmuk nem a Dosztojevszkij-olvasgatás és a német magazinoknak nyilatkozás. Ők nem Konrád Györgyöset akarnak játszani, hanem Ceausescu-sat.

Órák, táskák, autók, kurvák.

Persze, te olvastad, hogy akkor, amikor Louise olyan azúrkék szemekkel kapja ajkai közé a marsallbotot, akkor Louisette már várja a marsallt. Próbálsz szólni. Laokón megvan, ugye? Neked igen.

Te tudod, mi lesz a vége.

Zoli, megérte?

P.s.: Egyvalami vigasztaljon. Azért Viktor se fiatal.

link

A Fidesz, ha festőművész lenne, akkor az istálló tisztasági meszeléséhez használt korongecsettel festené meg valamennyi művét, színvilágát pedig alapvetően határozná meg, hogy csak egy, narancsszínű festéke van. Persze még mindig ott a festékes vödör, mint eszköz, ezért rövid idő után áttérne arra, hogy performanszok keretében nagy vásznakra löttyintsen belőle, miközben hangosan kántálja, hogy a vásznon maradt paca az épp mit ábrázol. Az ilyen performanszokra épp ezért kevesen járnak, mert senki se szereti otthon kimosni a ráfröccsent festéket.

Ez persze néha célravezető, főleg amerikai romantikus filmekben szokott olyan történni, hogy a jószívű, ám faragatlan cowboy csak azzal tudja gyengéd érzelmeit kifejezni a faluba érkezett városi lány iránt, hogy megmutatja neki legjobban tejelő tehenét. Ott ennek elnéző mosoly és csókjelenet szokott a vége lenni, romantikus zenével és naplementével.

Azon alighanem már régóta gondolkoztak nálunk, hogy mi lenne az a nagyon finom ecsetvonás, amely megmutatná, hogy mi alapvetően nagyon-nagyon szeretjük a németeket. Ők a mi védelmezőink, nagy testvéreink, szerelmeink, tanítóink stb. stb. stb. csak valahogy akadályozzák meg, hogy Amerika kedvére fenyítsen minket.

Korábban az oroszokhoz közeledésünket olyan finom ecsetvonások jelezték, amelyeket kiszivárgott lengyel diplomáciai beszélgetésekben ugye úgy jellemeztek, hogy „Orbán leszopta Putyint” Nos, most az ellenkező irányba is valami hasonló történt.

Történt ugyanis hogy a Teljesen Független Polgári Magyarországi Alapítvány úgy döntött, hogy a Polgári Magyarországért Díjat idén a Konrad Adenauer Stiftung kapja meg.

Adjuk meg, hogy ez egészen fineszes megoldás ahhoz képest, ha mondjuk küldtek volna öt pár jó minőségű harisnyanadrágot és egy hyaluronsavas arcfiatalító szettet Angela Merkelnek. Ne is bántsuk őket, ez az írás most nem róluk szól, ők a maguk esetlen módján próbálkoznak.

Hanem a tekintélyes német alapítvány nézhetne kicsit oda, hogy mit csinál. Ezt a díjat megkapták eddig mindenféle derék emberek, mint például önkéntes tűzoltók, meg megkapták pártközeli énekesek, mint Kovács Ákos, de főleg megkapta a Gaudi-Nagy Tamás nevű, szélsőjobboldali alak, akit kevésbé finnyás német orgánumok per náci emlegetnek.

Tudtommal Adenauer életművének meghatározó eleme, hogy nem volt náci. Németország nácitlanítása már az ő életműve után történt meg, de ő indította el Németországot azon az úton, amelyen végigmenve, Európa vezető hatalma lett. Ő békült ki sok ellenséggel és zárt le konfliktusokat.

Ehhez képest az ő nevében átvesznek egy díjat, amelyet korábban az a Gaudi-Nagy Tamás kapott meg, akivel Konrad Adenauer nem szívesen ült volna egy asztalnál, és aki olyan nézeteket vall, amelyeket a Németországi Szövetségi Köztársaság következetesen megtagad és hirdetőivel nem áll szóba.

Úgy tűnik, hogy finom ecsetvonásoknak néha azért ott is híján vannak. Csak a festéket lesz nehéz lemosni.

Nem nagyon foglalkoznak kellő szókimondással a dologgal. Én se fogok.

Természetesen, nem állapítható meg az ügyben lopás, sikkasztás, hűtlen vagy hanyag kezelés, csalás, okirathamisítás. Dehogy. Ilyen kijelentést én nem is óhajtok tenni. A végén még valaki feljelent, és a Központi Nyomozó Főügyészség csicskalelkű pártügyész bandája fog utánam nyomozni, mert az kérem fontos, hogy itt egyetlen korrupt gazembert se nevezzenek korrupt gazembernek, még név nélkül se. Akár magára ismer, akár nem.

Pusztán aggályaimat sorolom elő. Ha a fentiek egyike sem történt, akkor viszont azt kell feltételeznem, hogy

1. A Magyar Nemzeti Banknál alapvető banküzemtani mutatókat sem ismernek.

2. Ismernek alapvető banküzemtani mutatókat, de anélkül nyomnak tele pénzzel egy sehonnai kisbankot, hogy előtte részletesen átvizsgálnák. (ez egyébként már minimum hanyag kezelés, véleménye csak lehet az embernek)

Más szavakkal, ezek, ha nem bűnözők, akkor olyan idióták, akiknek kezei közül milliárdok csúsznak ki pillanatok alatt.

Lehet választani.

Itt a cikk.

majd ha én is öreg leszek, mint az országút, kedélyesen szellemi hanyatlásom utolsó, valamelyest még méltóságteljes pillanatai egyikében, amikor valaki még nem Peti bácsinak, hanem Miniszterelnök Úrnak hív, akkor tán engem is megkérdeznek majd, há’ hogy is vót’ akkor régen, 1989-2014 között Magyarországon.

Nos, megnyugtathatom, minden rendben volt. Például a szüleimet nem rúgták ki páros lábbal a munkahelyükről. Nem mondtak nekik olyat, hogy bocsibocsi, a világhírű magyar kohászat/buszgyártás/cipőgyártás valójában nincs, ti pedig a világhírű szakmátokkal együtt menjetek és próbáljatok a többi szerencsétlennek szappant/aloe verát/életbiztosítást eladni, és nem éhen halni.

Ebben az interjúban tagadni fogom például, hogy 2014-ben egy fél budapesti kerületben szinte csak olyan emberek éltek volna, akik egyébként ipari festékhígításra használt kemikáliákban feloldott ipari patkányméregbe kevert ipari mittudoménmit lőttek volna intravénásan, egymásra halálos betegségeket ragasztva, mert egy járványügyről mit sem tudó buta senkiházi volt ott éppen akkor polgármester.

Tagadni fogom, hogy Magyarországon akkoriban, ha valaki nem Kovács Józsefnek született, hanem Rézműves Antóniónak, akkor esélye sem volt arra, hogy írástudatlan szülei és családja közepette valaki felfedezze tehetségét, és odafigyeljen rá, és hozzásegítse önmaga kiteljesedéséhez. Nem voltak cigánygettók, mindenféle keletmagyar falvakban és városokban, ahova a rendőrök is csak állig páncélban mertek bemenni.

Természetesen elnéző mosollyal fogom lesöpörni azt a történészi érvet, hogy ebben a 25 évben bárki is aki a kormány közelébe jutott, legyen az egy fejér megyei párttitkár fiacskája, félárvaságból miniszterelnökségig könyökölt kiszes, pesti zsidó úrifiú, intézményesített lopási szisztémát épített ki, és ezzel emberek millióit tette szerencsétlenné.

Miért is mondanék már majd mást az újságírónak? Hiszen én nem nyomorogtam, nem vagyok cigány, drogos, és lopni se loptam. Tehát akkor ez nem is volt. Támasszuk fel a méltóságot, emeljünk szobrot a… na jó itt azért gondban lennék, dehát addigra biztos lesz valami mítosz a dologból. Legalább az én deres fejemben.

Írtam már itt a Kádár alatti megszervezett magyar civil életről, megszervezett szakszervezetekről, megszervezett kultúráról, mozgalmakról.

Az önálló kezdeményezés elnyomásának fontos eszköze az, hogy mindent megszervezzünk. Nem csaphat át a bélyeggyűjtő egyesület politizálásba, ha azt mi szerveztük, a mi kultúrházunkban tartja minden második kedden az összejöveteleit, az elnöke a mi emberünk, őt suttyomban ellenőrzi G. Jakab (fedőneve: Gombás) aki szépen mindent lejelent.

Magyarország nagyon-nagyon nehezen szabadul meg ettől. Nagyon nehezen tanulja meg, hogy attól, hogy valami tökéletesen szervezettnek tűnik, nem tökéletes. Ez a pocsék közhangulat egyik oka is. Mindig tökéletességet, boldogságot hazudunk, és furcsálkodva nézünk arra az emberre, aki azt mondja, hogy „hát, ja-ja elég szar, meg több pénzem is lehetne, de ez van ecsém, ezt kell szeretni, nyert a csapat, munka van, cerka feláll bazmeg, oszt majd lesz valahogy”

Nálunk az a konform magatartás – persze már Kádárnál jóval régebbi gyökerekkel – hogy ha valami nem is jó (mint egy rossz házasság) vagy nem is tudjuk hogy micsoda, már legyen szervezett és kifelé mutasson rendet, és ragyogjon, mint a Salamon töke.

Kádár talán erre a reflexre is tudott rájátszani akkor, amikor a népét tökéletesen szervezett szervezetekkel ajándékozta meg. Ez züllik most szét, amikor olyan szép, sarkos és – egyébként szükségszerűen – bürokratikus rendben működő szervezeteket, mint a Külügyminisztérium, szétrobbantanak.

Ugyanakkor az igény, az még mindig megvan a tüchtig, soha nem használt tisztaszobákra emlékeztető szervezettségre. Még mindig nem tanultuk (újra) meg, hogy a dolgok nem attól jók, hogy tökéletesnek látszanak. Nem fogadjuk el, hogy a bélyeggyűjtő egylet nem a gyűlések pontos kezdetéről és a szépen elkészített, a művházban kilógatott tablóról szól. Nem. Arról viszont nagyonis, hogy gyűljünk össze és szeressünk bélyeget gyűjteni. A rendért, a rendes működésért majd megküzdünk, mert az nem ajándékba van. Ha azt nem mi teremtjük, az nem lesz a miénk, az valaki másnak a rendje lesz, amelyet nem tudunk majd alakítani, mert hiányzik majd az arányérzékünk, az értékrendünk, nem fogjuk majd érteni, hogy abból a rendből mi igazán fontos, és miből engedhetünk.

Hogy ez miről jut eszembe?

Arról, hogy számos szerző észrevette, hogy egész kis combos tüntetések vannak, de egyik sem olyan párt, amely holnap elindulhatna a választáson és kiüthetné a nyeregből Orbán Viktort. Nanáhogy nem, hiszen a választásokon többé-kevésbé szervezett politikai alakulatok indulnak, abból meg még mindig a Fidesz a legnagyobb.

A tüntető tömegen tehát szervezetet, elnököt, elsőtitkárt számon kérni merő kádárista reflex. Nincs. Nem ez a módja. Ha lenne, joggal gyaníthatnánk mögötte valami kirptokomcsi tempót. El kell fogadni, hogy most van rendszerváltás. Most van a politikai öntudatra ébredése pillanatában az a generáció, akinek már nem vett színházbérletet a kultúrfelelős, amelyiknek nem kellett piros-fekete cirmos keménypapírba, vászonnal erősített gerincű naplóba felvezetni minden egyesületi alkalmat, jelenléti ívvel együtt.

Persze, ez most még előny Viktornak, hiszen neki kész politikai-szervezeti kulturális háttere van, egyelőre még hatékonyabb. De a mostani tüntetések jelentősége pont az, hogy ez az előny kiveszőben van, mert a pártja abból áll, amiből az MSZMP is állt. Szervezetből és vezetésből.

Nem áll meggyőződésből, tenni akarásból, jószándékból, vajúdásból. Császárral jött a világra, sőt kipattant Lenin fejéből.

A legközelebbi legális lehetőség, amelyen szervezett politikai erő megméretheti magát, három és fél év múlva lesz. Elnöknek, elsőtitkárnak, Bányászati- és Néptáncoktatási Mérsékelt Platformnak bőven elég addigra létrejönni. Aki ilyenre vágyik most, az császármetszést akar a harmadik hónap elején.