A magyar oktatás Kádár idejében világhírű volt, és kész csoda, hogy nincs tele minden Nobel-díjas magyarral, bár ebben alighanem a Magyarellenes Világösszeesküvésnek (ez az új, PC neve a régi ZS-word helyett) is van szerepe.
Mai posztunkban ezt a szép magyar befeszülést járjuk körül, kedves olvasók, egy okostojás jótanuló szemszögéből, aki egyszer kapott hármast rajzból, egyszer matekból, egyébként csak négyese, defőleg és túlnyomólagosan ötöse volt az ellenőrzőben.
Humbákológia
A dolog felvezetéséhez vezessük be a humbák fogalmát, amely olyan információt jelent, amely a diák agyában semmihez sem kapcsolódik, hanem egyszerűen bemegy oda, és az egyén IQ-jától függően tud vele valamit kezdeni. Sajnos legtöbben találkoztunk tanulmányaink során humbákokkal. Akkor kerülnek elő, amikor valamelyik tárgyból lemaradunk és a tanárnak vagy energiája, vagy igénye nincs arra, hogy észrevegye: a gyereket elvesztette.
Ilyenkor az ismeret elveszíti a kapcsolatát az előzőleg és később tanult ismeretekkel, a gyerek nem tudja, hogy az mire vonatkozik a való világban, így aztán védekező reakcióként mechanikusan megtanulja, és IQ-függően pakolja őket egymásra, és még ötöst is kaphat, anélkül, hogy bármit értene belőle.
Az én életemben a matematikában jöttek elő a humbákok, amikor a szinuszhumbákot, meg a koszinuszhumbákot tanultam, és egészen bonyolult képleteket tudtam fejből. Anélkül, hogy fogalmam lett volna arról, hogy mi az a szinusz vagy koszinusz. Évekkel érettségi után, amikor merő magánszorgalomból különféle motorok vezérléséről (amelyek forgómozgáson alapulnak) olvastam, akkor világosodott meg, hogy mi ez az egész.
De ez nem tantárgy- vagy tudományfüggő. Ugyanígy lehet a levegőben lógó ismeret a hasonlat és az allegória, vagy éppen az ideális gázok egyenlete. A lényeg az, hogy ha elvész a diák közöttük, a tantárgy tanulása a továbbiakban reménytelen küzdelem lesz a rengeteg humbákkal.
Mennyiségi szemlélet
Logikusnak tűnik (pedig formálisan nem az…), hogy minél nagyobb mennyiségű tananyagot kell megtanulni, annál nagyobb az esélye, hogy a diák elveszítsen egy-egy tantárgyat és humbákhalmozásba kezdjen.
A „régi világhírű” tananyag nagy mennyiségű és nagyon sok ismeret megtanulását követeli.
Közhely, hogy régen ezt az iskola mindenkinek szuperül megtanította, atyáink generációja ma is kívülről tudja a Toldit, miközben csuklóból old meg másodfokú egyenleteket, számolja ki ismert összetételű gázok nyomását különböző hőmérsékeleten, és persze pontosan tudja, hogy az X sebességű vonattal Y sebességgel szembeközlekedő vonatba Z sebességgel áthajított M tömegű alma I lendülete a nagymama fejébe csapódáskor mennyi, és nagymamának mekkora erővel kell belestukkolni az almába ahhoz, hogy az ütközés során T hőmérséklet keletkezzen. Közben persze tudják a saslengést és négy szólamban zümmögik el az Este a székelyeknél-t, kézjelekkel szolmizálva. Hát persze.
Közben persze az ország háromnegyedének gondot okoz értelmezni egy banki szerződést, vagy legalább azt felfedezni, hogy egy ilyen hosszú papírt csak illene értő olvasáshoz értő embernek megmutatni.
A viccet félretéve a „régi legendás” oktatási rendszer megértéséhez két körülményt kell felemlíteni.
A tanárok és az iskolák
A „régi legendás” oktatási rendszer számíthatott arra, hogy mind eszközeiben, mind emberállományban megvannak azok a lehetőségek, amelyek a tudásanyag fejekbe viteléhez szükségesek. A kémia szertárban van kell mennyiségű ezüstnitrát és fenolftalein, a fizika szertár „Bomeko” mintájú transzformátora ellátja törpefeszültséggel az amper- és voltmérőket, a töritanárnak van térképe. Az iskola annyi székkel, paddal, svédszekrénnyel és medicinlabdával rendelkezik, amely elegendő az oda járó diákok és a tanmenet megkövetelte igény kiszolgálásához.
Ezen kívül a tanárok válogatott társaság. Az egész országot tökéletes tanárral ellátni nem lehet, de élethosszig tartó, a rendszer körülményei között normálisan megfizetett, szerény, de biztos egszisztenciát és „polgári” (amennyire a Kádár-Magyarországon bármi polgári tud lenni) középosztályos társadalmi állást adni. Ilyen körülmények között megbecsülést jelentő dolog tanárnak lenni. A tanárképző főiskola vagy egyetemi tanárszak a továbbtanulási lap első helyén nem menekülőút, hanem értelmes, megfontolt lépés a nyugodt, kiszámítható élet felé.
Szakkörök tartásával, az ügyesebb gyerekek OKTV-re, színház- és kórusfesztiválra, diákolimpiára viteléve ki lehet teljesedni az alkotómunkában, a jó nevű Izéke nénivé vagy Hogyishívják bácsivá lehet válni, akinek előre köszönnek.
Ez a humánfaktor termelte ki a sakknagymestereket, a nemzetközi reáltudomány-olimpiák győzteseit és hasonlókat. Azonban könnyű belátni, hogy ez nem a rendszerből következik, hanem a rendszer mellett létezik, és kívülről segíti annak működését.
Statisztika
Az önkényuralmi (illiberális…) rendszerek egyik sajátossága, hogy pompás statisztikákat produkálnak. Például míg a nyugatnémetek évtizedeken át nácitlanítottak, a keletnémetek kimutatták, hogy náluk nincsenek nácik. De a keleti tömb országaiban rendszerint felszámolták a gyerekszegénységet, a fajgyűlöletet, az analfabetizmust, a bűnszervezeteket és sok minden mást, és erről kiváló statisztikákat csináltak.
Természetes, hogy az oktatás minőségét sem lehet egységes magas szinten tartani, még akkor sem, ha szakfelügyelő-rendszert működtetünk. Vannak jobb és rosszabb tanárok, jobb és rosszabb osztályok.
Vannak pesti és megyeszékhelyi elitképzők, ahova összeszedjük a jókat, és vannak elfekvők, amelyek egy életre elvágják sokak útját a kiteljesedés felé, mert talán kicsit később érnek, vagy másképp kellene hozzájuk nyúlni.
Kitűnő statisztikát azonban produkálni kell, mert a végén még kiderül, hogy az imperialisták jobbak.
Mit tegyünk hát? Az alsó egy-két decilist járassuk kisegítő iskolába, aztán csináljunk belőle kőműves szakmunkást. A felső egy-két decilist emeljük ki és propagáljuk, mint az élvonalbeli magyar oktatás krémjét, megdicsérve Izéke nénit és Hogyishívják bácsit, de bölcsen hallgatva arról, hogy az eredmény elsősorban szaktudásuk és elhivatottságuk eredménye, és nem annyira a rendszeré.
Na de mi legyen a Gauss-görbe púpjával, a középső hetven százalékkal? Nos, rájuk meg célszerű olyan mérési módszereket alkalmazni, ahol nem jön ki, hogy a gyerek megértett és rendszerszerű ismereteket vett papírra, vagy fegyelmezetten bemagolt humbákokat ír egymás után. A humbákokat nagy mennyiségben elsajátított diák a statisztika nagy barátja.
Ez volt az a rendszer, amely szembesült azzal, hogy vannak rendszeren kívüli mérési eszközök (PISA teszt), hogy nemcsak a Műszaki Könyvkiadó és a Búvár zsebkönyvek jelentik az információforrást, és hogy sok helyen sokkal flexibilisebb módon kell visszaadni a tudást, mint a humbákok papírra vetése.
A poszt következő részében arról írok össze mindenfélét, hogy mit próbáltak ezzel nagyjaink kezdeni, és hogy miért lett ez is olyan sikeres, mint az évi rendes Nagy Futballreform.
