Olvasom, hogy van 150 milliárdocska a városliget átalakítására olyanra, hogy az úgy nézzen ki, mint Kazincbarcika egy esős novemberi délutánon. Vonatkoztassunk most el attól, hogy 150 milliárd forintra égetően nagy szükség lenne máshol az országban, fogadjuk most el, hogy ez egy megalomán projektre el van különítve és punktum. Ne foglalkozzunk azzal, hogy hány helikoptert lehetne ebből venni tiszai árvizek mentési munkáit segítendő, vagy épp hány ócska Ikarusz helyett járhatna csilivili MAN szerte az országban. A lélegeztetőgépeket végképp felejtsük el. Ezt a pénzt most eltapsoljuk.

Hova építkezünk? Naná, hogy nem a zsebkendőnyi Városligetet rondítjuk össze. Akartak már Budapesten egyszer világkiállítást csinálni, és nem is volt az hülyén gondolva (más kérdés, hogy pénz, az nem volt rá, de ezt most hagyjuk). Ott kínálkozik a Soroksári út, a Ferencváros Rendező és a Határ út által határolt rész, amelyen gerincútként megy végig a villamos a Gubacsi úton, és tele van gyönyörű, régi, téglából épült, bármikor műemlékké nyilvánítható ipari épületekkel.

Mást sem kell tenni, mint kitakarítani a bérlőket, ahol lehet, megegyezni egy-két ingatlanfejlesztő céggel, és a régi ipari épületeket felújítani, illetve a nagy zöld területekre, amelyeket lakóingatlan-fejlesztésre amúgyis alkalmatlanok (a rendezőpályaudvar miatt) felhúzni három múzeumot. Ezekből egyet a hagyományos Makovecz-szittyaturul stílusban, egyet a pályázat legjobb magyar-, egyet pedig a pályázat legjobb nemzetközi résztvevőjének tervei alapján kell felépíteni.

Némi tereprendezési feladatként a 2-es villamost összekötni a Soroksári mellett futó HÉV sínjével és az Illatos útnál bekanyarítani a Gubacsi úton futó villamos sínjéig hogy az új kultúrnegyed egyetlen villamosjeggyel elérhető legyen a belvárosból.

A negyed szélén lakókat kell még elköltöztetni (és itt bizony szorosan együttműködni mindenféle emberi jogi és társadalmi integrációban járatos szervezetekkel, mert egész Budapest egyik legrosszabb cigánygettójáról beszélünk)

A végeredmény egy régi, de felújított ipari műemlékekből álló kultúrnegyed, amely egyszerre működő ipari környék és szórakoztatónegyed (pl. ott van a Zwack-gyár, szerintem a saját házuk táján ők is szívesen látnának ilyesmit). Vannak nagy zöld felületek, esetleg szabadtéri koncertekhez, ki lehet alakítani egy 2-3-5000 méteres futókört, az évi rendes Bp-maratont el lehet erre hozni.

Emellett van három emblematikus épület, amelyet lehet mutogatni, mint a bilbaói Guggenheim-múzeumot. Az egész negyed kapuja a MüPa-Nemzeti kettős, megközelíthető több irányból villamossal (hiszen a Határ út felől is bejöhet a villamos) vonattal két vonalon is.

Ha a Vegyiműveket és a Közvágóhidat is hozzácsapják a dologhoz, akkor az eredmény egy, a városliget méretét többszörösen meghaladó, világhírű, pezsgő kultúr-bulinegyed lesz, amely a Külső-Ferencváros és Pesterzsébet ingatlanfejlesztését is beindítja.

Minderre lehet, hogy már kevés a 150 milliárd forint, bár azért a nagy részére elég. A baj ott van, hogy az előző posztokban tárgyalt kormányképtelenség és megbízhatatlanság fékezi a gazdaságot, és annak itt is megmutatkozik minden hátránya.

Normális (fujfuj, elhatárolódom!) kapitalista viszonyok között ugyanis az állam egy ilyen projektre fellő egy állami tulajdonú részvénytársaságot, 100 milliárdnyi tőkével. Leszerződtet egy csomó nemzetközi hírű művészeti-építészeti embert (a saját elmebeteg kurzusművészeit kárpótolja egy külső-mucsajröcsögei szívcsakra-emlékparkkal).

A projektcég ezek után bemutatja a projektet egy csomó olyan helyen, ahol ez érdekes lehet. Nyilván ezt a komplexumot el kell majd látni kereskedelmi egységekkel, mobilhálózattal, miegymással. Az üzleti célú helyiségek hasznosítása is érdeke lesz egy csomó ezzel foglalkozó cégnek. Röviden és magyarul: érdekükben áll, hogy a komplexum elkészüljön, a tervek jók. A cégek vagy saját maguk, vagy a cégek mögött álló befektetői csoportok szívesen tennének a dologba pénzt.

A projektcég tehát másik százmilliárdért kötvényeket fog kibocsátani különböző osztályokban és lejáratokban. A kötvények kibocsátására felkért bankok azzal fogják kibocsátani a kötvényeket, hogy azokra garancia van, amely garanciát egyébként a félretett ötven milliárdból (illetve annak töredékéből) a magyar állam szépen finanszíroz. Ha baj lenne a megtérüléssel, akkor a projektcég szépen eladja az egyik múzeum üzemeltetését és egy másik projektcégnek és meg is van a rejtett állami intervenció gyönyörű példája.

Mindez persze azzal jár, hogy a 150 milliárdból nem lehet harmincat azonnal ellopni. Körülbelül 7-10 milliárdot lehet körülbelül három év leforgása alatt ellopni, aztán viszont a következő húsz évben, még minden évben kétmilliárdot, ami jelenértékben kb. ugyanott van. (A húsz év alatt befolyó negyven milliárd kb annyit ér, mint a ma ideadott harmincmilliárd, ezt itt és most nem fejteném ki, a „jelenérték” kifejezés megguglizása sokat segít.)

Ezzel röviden igazolja a tételt, hogy a kapitalista országokban is lopnak (hogyne lopnának, nem mennyország az, csak kapitalista) viszont sajnos azt is, hogy igazán menő fejlesztéseket csak megbízható üzletemberekkel lehet csinálni. Az meg nálunk, legalábbis ebben a léptékben nincsen. Ebben a példában ez 100 milliárd forintjába került az országnak. Mindenki legyen nyugodt, a mód és a mérték is sajnos mindennapos.

Kipróbáltam. És azt hiszem függő leszek.

Wagnerből eddig kivonatokat hallgattam, a híres Leitmotívokat és jelentetket mindenféle feldolgozásban, nagy néha belefutva valami tévés közvetítésbe, ahol egy minden bizonnyal teszkós szatyorból parkettalakkot szipuzó rendező csinált olyan rendezést, hogy egy Gulácsy Lajos-festmény hozzá képest jelesre értékelt műszaki rajz egy kardánhajtásról. Vagy ha nem beszipuzott a rendező, akkor pedig a zongorába szaró Szergej kreativitásával nyúl a dolgokhoz, kávézó Wotannal, és bikinis-leszbikus walkűrökkel.

Tudtam, hogy nem akarom végigülni a Ring egyetlen darabját sem. Az olasz operák bárgyú együgyűsége, bőven megöntözve wagneri pátosszal, és ezt még a zseniális zene se menti. Hagyjanak békén.

De csak elcsábultam. A legrövidebbre, az alig két és fél órás előjátékra. Jelentem, Fischer Ádám varázsló. Két és fél órán át beszippantotta a teljes teltházat a Rajna mélyére, felvitte a Walhallába, megjárta velük a Niebelheim-ot.

Nincs rá szó. Semmihez nem hasonlítható, amit eddig Magyarországon operaként akartak nekem eladni.

A féligszcenírozott előadás a képernyős háttérrel nem új dolog, a youtube-on már láttam, egy minden egyéb tekintetben borzasztó előadásban. Itt pont jó.

Az énekesek. Az énekesek nagy része német import volt. Mindenki uralta a szerepét, jó dikcióval, jó intonációval adta elő az előadnivalót (a magyarok is). Wotan kétdimenziós szerepét Egils Silins kissé esetlen színészi játékkal és nagyszerű énekléssel azért szépen kidomborította. A show-t persze a két igazán háromdimenziós karakter vitte, Martin Winkler Alberich-je zseniális volt, Christian Franz Loge-ja szintén. Utóbbi lazán lépkedett a történetben részt vevő cselszövő, és a hallgatónak magyarázó rezonőr között, minden tévesztés nélkül. Előbbi pedig nem akarta túlénekelni a szerepét, szépen feloldódott a gonosz törpében, talán a legdramatikusabb szerepformálás volt az övé.

A többi szereplő tette a dolgát, közel hibátlanul. Az óriások dörmögtek, Donner megidézte a Donnerwettert (ebből azért a youtube-on van, aki több lóerővel énekli, de van rosszabb is, bőven). A sellők szépek voltak és szépen énekeltek, satöbbi.

A zenekar jó volt. Szerencsémre olyan helyen ültem, ahonnan jól láttam Fischert. Őt még nem láttam vezényelni, csak a testvérét, hát van bennük közös. A fene se gondolná, hogy ilyen visszafogott mozdulatokkal, ennyire opera-karmesteri tempókkal (nagyon pontos tempóadás, a kottában levő minden légypiszok beintése) ekkora gázt lehet adni egy zenekarnak. Lehet.

Órákkal később is a hatása alatt voltam.

Megfigyelés, a nem zenei fajtából: Jó helyen ültem (nanábasszus,több mint húszezeré’) és közel s távol német szót hallottam. Aztán elgondolkoztam. A négy előadás az 80.000.- Ft. körül van, de a négyre együtt jár 15% kedvezmény, tehát szűk hetven. az nincs 250 Euró. Ennyiért Bayreuthban a büféig sem lehet eljutni.

Nem jártam Bayreuthban, hogy az ottani előadásokat az ittenihez hasonlíthassam, de alighanem sok német gondolkodik úgy, hogy egy hét seggáztatás valami gyógyfürdőben az mondjuk 1000-2000 EUR, a 250 eurós Wagner-felár az pimfli semmiség. Összehasonlításul: a dunai rablók háromszázat kérnek a hülye turistától egy Március 15. tér-Szentendre hajókirándulásért.

Ráadásul nem is az Operában van (naná, azoknak nem kellett a produkció) hanem a világszínvonalú Müpában. Üzletileg nagyon jó dolog ez, csak kicsit külföldinek érzem magam tőle, amely érzés sajnos egyre többször fog el…

Jövőre mind a négyet végigülöm.

Hatalmat gyakorolni nehéz dolog. Képzeljük el, hogy megkapjuk azt a varázspálcát, amellyel minden, körülöttünk levő dologba és folyamatba beleszólhatunk. Hatalmunk lesz a virágok virágzásába beleszólni ugyanúgy, mint abba, hogy legyen-e ma dugó az M7-esen. Eleinte, vérmérsékletünktől függően, játszanánk az istent, de aztán rájönnénk, hogy a legtöbb dolgot jó, ha valamilyen mechanizmus alapján csinálja az, akinek az a dolga.

Legfeljebb néha ellenőriznénk, hogy jól csinálják-e, kell esetleg valamit változtatni? Ha úgy látjuk, hogy érdemes belenyúlni, esetleg gyakran nyúlnánk bele, akkor rendszeresen felügyeljük az adott folyamatot. Végül, ha abszolút mi akarjuk csinálni, akkor irányítani fogjuk közvetlenül a folyamatot végzőket.

Ha mondjuk sztárséfek vagyunk, akkor csak néha nézünk rá a zöldségaprításra, de rendszeresen felügyeljük az alapmártásokat, a kilónként húszezer forintos szuper marhasteak sütését viszont magunk végezzük.

Az ellenőrzés-felügyelet-irányítás triásza a klasszikus közigazgatás-tudomány terméke, de valamilyen formában azóta jelen van, hogy nagyobb szervezeteket vezetni kell. Az éttermes példát el tudjuk mondani hadsereggel is, vagyis mondjuk Batu kán nem vett részt minden este a táborkerülő őrség tagjainak kiválasztásában (nem irányította az adott tevékenységet), megelégedett azzal, hogy valamelyik magasabb rangú beosztottja szerint, akinek ez a hatásköre volt, megfelelő emberek csinálták az őrség beosztását, erről ő hetente meggyőződik (ő felügyelt) ha mégis aggályaik voltak akkor egy este ellenőrizhették az őrszemeket.

A modern menedzsment tudománya is ismeri a problémakört, komplett rémtörténeteket tanítanak a túlzott delegálás (a nem eléggé szoros felügyelet, vagy az irányítás teljes hiánya) és a mikromenedzsment (amikor a vezérigazgató minden egyes folyamatot személyesen jobban akar érteni, és irányítani) tragikus következményeiről.

A kérdés mindig a bizalom. Mennyire bízunk magunkban, mennyire bízunk az embereinkben és ők mennyire bíznak bennünk?

És a gyakorlat…

Apró műhelytitok, hogy ez nem elméleti írásnak indult, igazából arról akartam írni, ami alább következik, csak ha már erre járunk, érdemes hozzá írni elméleti bevezetőt, illik a sorozatba. Végülis ráérünk.

Már írtam korábban, hogy a finkelsteinizálódás, három éve a választásoktól az az egyre mélyebb kormányválság eredménye. Ez mostmár rendszerszinten is megmutatkozik, innen az egyre súlyosabb válságtünetek és az egyre nagyobbra felvert botrányok sorozata.

A Fidesz már 1998-ban próbálkozott azzal, hogy a magyar közigazgatást, a saját szolgálatába állítsa. Kevés sikerrel, mivel nem tudták hogyan kell bánni a Monarchiában felállt és aztán a szovjet modell által se nagyon felbolygatott rendszerrel, amelynek mindig van egy bizonyos ellenállása. Az akkori Miniszterelnöki Hivatal tükör-referatúrái is már valamilyen felügyeletet próbáltak gyakorolni.

Két dologra kellett azonban rájönni. A bürokrácia felülről is csak lassan reformálható, amíg tagjait nem vonjuk teljes egzisztenciális függésbe. A másik pedig az, hogy a világnézeti vagy más okokból a Fidesszel szimpatizáló bürokraták is csak bürokraták (akik minden ellenkező tapasztalattal szemben általában rendes, becsületes, munkájukhoz értő emberek) , és nem lehet velük bármit csinálni. Ezért nincsen már a korai fideszes miniszterek nagy része a hatalom közelében.

A második nekifutásnál aztán próbálták nem elkövetni ugyanazokat a hibákat.

Jött a kormánytisztviselői státusz, az egyenruhások nyugdíjának megvonása, a bírák kényszernyugdíjazása, a pedagóguskar. Ezek mind-mind azt a célt szolgálták, hogy az államnak dolgozók személyükben legyenek megfélemlítve.

Az ellenálló bürokrácia iránti mélységes utálattól vezérelve, elkezdték az országot mikromenedzselni. Ennek legszebb példája a KLIK, amelyik az ipari iskolák csavaralátét-beszerzéseit is irányítani próbálja, mérsékelt sikerrel.

A mikromenedzselésbe több hiba is csúszott.

Lázár János nem tud a Kossuth térről mindent irányítani. Ellentétben Simicskával, aki csak a fontos lenyúlásokra koncentrált, Lázár politikai tényező, neki teljhatalmat kell mutatni, nem tudja hagyni  „szabadon futni” a kisebb részeket sem.

A helyi hatalomgyakorlási feladatokra azonban a Fidesznek nincs jó rendszere. Az MSZMP-nek volt, hiszen az államigazgatással párhuzamosan kiépített pártszervezet működött, világos függelmi viszonyokkal és eljárásrenddel.

A Fidesznél ez az egyéni képviselők rendszere lett, akik az új, 200 fős parlamenti játékszabályok alapján jelentős területeken komisszárkodnak. Azonban az egyéni képviselő néhány kivételtől eltekintve egész egyszerűen janicsár, aki meg akar tollasodni, mielőtt elhagyja a politikai szerencse őt, vagy az egész pártot.

A másik gond, hogy a kiszolgáltatott bürokráciát helyezkedési kényszerbe hozza, a helyi erőközpont és az országos elvárások között. A bürokrácia pedig, ha veszélyben érzi magát, szabotál. Minél dühösebben verik ostorra a Kossuth térről, annál jobban.

A bürokráciának alapvetően két dologra van szüksége: bizalomra és irányvonalra.

Az állami alkalmazottnak sokszor van szüksége a tudatra, hogy az állami hatalommal élve, annak megbízásából és teljes felhatalmazással. Nagyon cuki Mari néni tizenhét macskája, és Mari néni nagyon szereti őket, és majd megszakad a szíve, mikor el kell altatni belőlük tizenötöt, de megteszi, mert ő az állam megbecsült sintére.

Az állami alkalmazottnak nálunk hagyományosan a státusa ért a legtöbbet, a SZOLGÁLAT, így nagy betűvel. Esetleg a CÉG, a POSTA, a VASÚT, és így tovább. A nekik nyújtott kedvezményeknek sose csak az a célja, hogy a nehéz munkára odavonzza a szegényebb embereket. Valamilyen kivételesség-érzést adni kell, ha az ember sikeresen működő közigazgatást akar Magyarországon. Persze nagyon óvatosan kell adagolni, de enélkül nem működik-

De a státus mellett legalább ilyen fontos, hogy az alkalmazott érezzen valamiféle központi ideológiát, hogy mi kik vagyunk és mit csinálunk. Küzdünk a munkásosztályért, Trianon visszacsinálásáért, a császárért, a kormányzóért, mindegy, de kell valamiféle hit abban, hogy úgy általában a hajót ésszel és nagyjából jó irányba kormányozzák.

Mindez érzékeny hasba szúrást szenved, amikor egyik héten européerek vagyunk, aztán küzdünk Brüsszel ellen, aztán Moszkva ellen, a bevándorlók ellen, mindig valaki ellen.

A beosztottak érzik, hogy a vezetésnek fogalma sincs arról, hogy mit kellene csinálni, és tudják, hogy a hetvenhetedik reform, az valójában pótcselekvés, mint ahogy az is, hogy megint le kell jelenteni a radírgumik számát.

A kormány tehát eljutott odáig, hogy noha óriási hatalma van, nem tudja gyakorolni. Bevezethet dolgokat, ugyanakkor nincs, aki azt végrehajtsa, mert már hozzá sem kezdenek a végrehajtáshoz. A helyi erőcentrumok mennek, amerre mennek. A zenekar leszegte a fejét, és megy, amerre megy, nem figyel a karmesterre.

A finkelsteinizálódás legnagyobb veszélye minden ellenkező híreszteléssel ellentétben nem ránk, hanem a Fideszre leselkedik. Nagy kérdés, hogy a Jobbiknál felismerik-e időben, hogy az egyre abszurdabb hecckampányokba a Fideszt követni nem lehet, mert egyre közelebb mennek a tiszta náci szólamokhoz, amelyekre, szintén ellentétben minden ellenkező híreszteléssel, nincs igény Magyarországon. Nyugalomra, na arra van.

A hecckampányok viszont távolítják a kormányt és vezetőit a valóságtól. Egy-két józanabb fiatal meg próbálna vezetni. Irányítani, felügyelni, ellenőrizni, maguk sem tudják. Csak dühösen olvassák a gépházból visszajövő üzeneteket. Félünk. Elmentünk. Félünk.

(rövid lecke reb Finkelsteinnek arról, hogy valójában milyen a magyar néplélek)

– Csokolom Eeezsike neni!

– Hát szervusz fiacskám hogy is hívnak!

– Nem érteni. Eeezsike néni!

– Mi a neved, te vagy a Szabóék nagylányának a barátja várjál már, mi is a neved, Szabóné Marika mondta…Zsolti, kérdezd már meg!

– (Zsolti) She’s asking your name.

– My names is Thomas, Eezsike néni.

– Na. Thomas fiam, mondjad mit kérsz?

– (Thomas, cetlit tart maga elé, eddig a kezében szoronagatta) Kérek szepen ed kiló kenjeeret , meg ed liter tejet.

– (Erzsike néni, röhög) Hod mondod Thomas, mondjad csak: EGY kiló kenyeret.

– Eddj kiló kenyeret…

– na még egyszer, EGY kiló kenyeret.

– egy kiló kenyeret

– és EGY liter tejet

– Na, tessék, ötnegyven…nézzed itt van a gépen…na, csókoltatom Marikát!

– Csókolom Eeezsike néni!

– ERRRRzsike!

– Erhzsike…

– Na jó lesz, eriggyé.

(HÉT-NYOLC ÉVVEL KÉSŐBB)

– Szia Dominik!

– Csókolom Erzsike néni!

– Mit kérsz kisfiam?

– Apa küldött kenyérért-tejért, meg Borsodiért vagy Ászokért, kettő kellene, amelyik hidegebb.

– Jaaaj, tudom a meccs, Laci bátyád is már fent gubbaszt a tévé előtt, apád kinek drukkol.

– a Fradinak, Erzsike néni.

– mint minden rendes magyar ember. Rögtön láttam én, mikor először bejött, pedig még a nevemet se tudta kimondani, olyan aranyosan csücsörített…nézzedmá hogy csücsörít, tiszta Thomas! Na szaladjál hazafelé, mert megmelegszik a sör!

– Csókolom Erzsike néni!

– Szia Dominik, csókoltatom nagyanyád!

– Átadom! (elszalad)

A kézműves sörökről már régóta akarok írni, mivel divatosak, sokfelé lehet velük találkozni és azt mondják, hogy megnyitják a magyar gasztronómia újabb fejlődési útját. Hurrá.

Mindazonáltal, ha az ember elmegy Prágába és végigsörözik egy hétvégét, nem lesz nagyon másnapos (persze ha nem iszik valami rövidet is hozzá. Ha igen, magára vessen.) Ellenben egy kellemes pesti sörözés két-három korsó sörrel másnap már fej- és gyomorpanaszokat okoz. Ezen sajnos az sem változtatott, hogy nem a savanyú Sopronit vagy Drehert vagy Borsodit kell már inni, hanem a Kettévágott Borz Sörfőzde négyszer komlózott, alsó-felső erjesztésű, szűretlen Véletlenül Lekaszált Fácáncsibe IPA készítményét. Hurrá.

Nekem az ezzel kapcsolatos elméletem a húsleves-teória. Ez abból áll, hogy ha tetszőleges magyar étteremről meg akarjuk tudni, hogy mire képes, rendeljünk egy tányér húslevest.

A húsleves mindent elmond a konyháról. Nem bonyolult elkészíteni, ellenben a legkisebb hibától is rossz lesz. Ahol jó húslevest csinálnak, ott be tudják tartani a technológiai fegyelmet. Normális húst főznek bele, ideértve a csontos részeket. Nem főzik túl gyorsan, ezért nem zavaros vagy kozmás ízű. A habbal együtt valamennyi zsírt is leszednek róla, ezért nem úszik a tetején fél centi zsírréteg, hanem csak annyi, amennyi a zsírban oldódó mindenféle ízanyagok miatt kell. A zöldség az nem fagyasztott, előre felkockázott valami, és a „gazdagon” nem azt jelenti, hogy ipari mennyiségű répa van benne.

Ha ezeket betartva készítik, abból egy tányér aranyló, illatos, finom húsleves lesz. Pont jó hőmérsékleten, amely nagyon meleg, de még pont nem égeti az ember száját.

A sörfőzdéknél (és kocsmáknál) a teszt az, hogy csapoljanak egy korsó sima világos sört. Pont elegendő szénsavval, habbal, pont jó hőfokon. Mentesen minden savanyú mellékíztől, az árpához hozzáadott kukoricaíz okozta mellékízektől, az állottságtól, a kelleténél hígabb állagtól. Erre pontosan ugyanaz igaz, mint a húslevesre.

Nem a csúcsgasztronómiai finomságokhoz kell hozzá érteni, hanem ahhoz, hogy egy meghatározott kémiai folyamatot a megfelelő alapanyagoktól a megfelelő technológiai lépésekkel a megfelelő végeredményig elvigyünk. Tisztában lenni azzal, hogy a húslevesben fehérjék kicsapódása zajlik, amely másodperceken belül tud rossz eredményt produkálni, és azzal, hogy az árpamaláta megerjesztése is pillanatok alatt tehető tönkre mindenféle nem kívánt cukrok és alkoholok keletkezésével. (és akkor még nem is beszéltünk a másik őrületről, a Tökéletes Magyar Pálinkákról, amelybe néha a Szent Magyar Pálinkamester uzsonnamaradéka is bele van főzve, mert „úgyis kiforrja magát, nem lesz semmi baja”)

Ha az étterem képes volt levezényelni egy fazék húsleves megfőzését, és jól tálalni, akkor elhiszem nekik, hogy a pontosan 2 perc 20 másodpercig bőrös oldalán pirítandó norvég csíkosúszójú fjordkeszeg filét is jól fogják megsütni. Nem azért, mert akkora zsenik, hanem mert elolvasták a használati utasítást. Persze tud játszani a csárdaszabály de azért legalább feltételezhető, hogy tudnak valamit. Ha nem tudnak, azt legjobban abból lehet lemérni, ha a húsleves helyett inkább a tárkonyos ragulevest kínálgatják.

A tárkony ugyanis a háromnapos, napon felejtett lódög szagát is elnyomja, a tejfölös-lisztes sűrítés a leves zavarosságát, a kötelező citromkarika meg az összes mellékízt.

Na ezért vagyok én szkeptikus az apátsági, pörkölt malátából készült, szűretlen, kétszer komlózott, ipa, apa meg mittudomén milyen sörrel. Van pár jó, de a nagy része raguleves. Nekem pedig akkoris hozzanak húslevest, minden mást majd csak azután.

Kocsis Máté körbehaknizta a magyar médiát, hogy ő nem buzi. Sőt, nem buzeráns. Még jó, hogy a köcsög, a szarosfaszú, a fartúró és társai kimaradtak.

Ez persze azt a kellemetlen mellékhatást hordozza, hogy én, ha hihetünk Kocsis Máténak, egy klubba kerültem az ország egyik legkisebb kaliberű politikusával, lévén én is heteroszexuális férfi vagyok. Itt már látszik a bibi. Azon az alapon, hogy egy pucér néni lázba hoz, egy pucér bácsi viszont nem, nekem kellene bármiben közösséget éreznem Kocsis Mátéval? Vagy, ha történetesen pucér bácsik hoznának lázba, akkor bármelyik homoszexuális politikussal?

Az a baj ezzel a nemvagyokbuzeráns-haknival, hogy nehéz nem félreérteni. Egy férfiasságában bízó férfi ugyanis egy ilyen lebuzizást leráz magáról, mint kutya a vizet. Engem nyugodtan buzizzon le akárki, nem fogom magamra venni, két okból.

Az egyik, hogy heteroszexuális vagyok. Ez különösebb magyarázatra nem szorul. Ha politikus lennék, hamar lebuknék azzal, hogy amíg a beszédem megtartására várok, a hostess csajok fenekét vagy mellét stírölöm. Még az is lehet, hogy berántana a gépszíj, és eléggé el nem ítélhető módon rendszeresen a munkahelyen kupakolnék valamelyik beosztottammal a polgármesteri íróasztalon. Esetleg az adófizetők pénzén vinném kéjutazásra, mint Hende miniszter úr, vagy Lázár „nemcsajoznivoltamdeazértnemmondommeg” János másik miniszter úr.

Itt a következő bibi. A fenti két úr vitathatatlanul heteroszexuális, sőt lehet még a „pinabubus” minősítést is bóknak vennék. Sőt, a legenda szerint Kovács László szocialista szürke eminenciás és Schmitt „törzsanyag” Pál kedélyesen „ezredes úrnak” szólítja egymást az általuk lehegesztett puncik számára utalva.

Namost ezekről az urakról, hogy igazságosan legyen jobbról és balról is, senki sem gondolja, hogy sokat használtak volna az országnak, holott igazoltan a lányokat szeretik. Sőt, – micsoda eretnek gondolat – lehet el kellene jutni oda, hogy semmi köze a szexuális irányultságnak ahhoz, hogy rendes ember vagy sem?

Kocsis Máté esetében tehát összefoglalva azt találjuk, hogy túlreagál egy célozgatást, hiszen Ungár Klára nem valami homo-gruppenpartin készült fotókkal állt ki, hanem annyit mondott, hogy szerinte Kocsis Máté meleg. Ha azt mondta volna, hogy Prof. Pizka meleg, és utána tőlem megkérdezik, hogy én erről mit gondolok, annyit válaszoltam volna, hogy oké, Ungár Klára így gondolja, ehhez neki joga van, szerintem téved. Lapozzunk, beszéljünk a cigánybűnözésről vagy a rezsicsökkentésről vagy más fideszes vagy szoftjobbikos témákról.

Ehhez képest nemcsak felbüfögte médiaszerte a legszebb homofób szólamokat, hanem kínos magyarázkodást ad elő. Finkelstein helyében simán utasításba adnám neki, hogy fiam, mostmár produkálni kell egy titkárnőt annál a kurva önkormányzatnál, aki kiáll és megvádol azzal, hogy leszopattad egy ráérő péntek délután, és rendszeres csecsmarkolászó vagy.

Mert így – függetlenül attól, hogy Kocsis Máté a fiúkat vagy a lányokat szereti – a közönség azt gondolja, nézd már hogy tagadja az a nembuzeráns…

A Saul fia kapcsán már megint elkövette azt a fricskát a nemzetközi kultúrközeg, hogy a magyar kultúrából pont egy zsidulós művet bírt díjazni. Gondolatok következnek erről.

A holokausztfilm és a holokausztkönyv nagyon jó eszköz arra, hogy a „vannak zsidó barátaim” embereket villámgyorsan szétossza kriptonácikra és azokra az egyébként rendes emberekre, akik nem antiszemiták, csak egyszerűen nem láttak elég zsidót még ahhoz, hogy a magyar kultúra kicsit hisztis, de természetes részének tekintsék őket, ezért esetlenül fogalmaznak. Persze kétségeink ne legyenek, az utóbbiak ritkábbak.

A holokausztfilm fogadtatása már csak azért is pompás szórakozás tehát, mert ennek kapcsán azonnal jön, hogy bezzeg hátrafelé nyilazós szittyafilmre meg nincsen támogatás, támogatás zsidóktól, zsidóknak, zsidó módra, zsidóul van, patakokban folyó szűzlány vérrel. Gá-gá-gá zsidó emtéká!

Ezzel már el is érkeztünk a holokausztfilm egyik fő hasznához. Indikátor. Amíg van három-öt százaléknál több ember, aki teli szájjal zsidózni kezd (noha természetesen vannak zsidó barátai) a holokausztfilm miatt, akkor kell holokausztfilmet csinálni, mert még nem csináltak eleget.

A másik fő gondolatkör, amelyhez már csak részben tapad a vegytiszta antiszemitizmus, az a miért így, miért ilyet típusú kritika.

Auschwitzról natúr filmet csinálni nehéz, és nem is biztos, hogy célszerű, ugyanis annak műfaja szükségszerűen a belezős-gyomorforgatós horror lenne. Az aranyfogak kitépkedése, a halálsikolyok, a csontvázra fogyott vagy épp gyerekholttestek égetése sokat megmutatna abból, hogy mi történt, ugyanakkor nem sokkal vinne közelebb az esemény feldolgozásához az azt elszenvedő zsidóság, sem pedig az abban tevékenyen résztvevő vagy passzívan végignéző nem zsidók köreiben, ugyanis tárgyiasít.

Pár évvel ezelőtt a Lemil blogban írtam hosszú ismeretterjesztő cikket a kivégzésekről. Ehhez megnéztem az internet bugyraiban megtalálható kivégzős videókból jó párat. Tapasztalatból tudom, hogy az első öt kavarja fel az embert, aztán ez egyre csökken, a tizedik felakasztott iráninál, lefejezett arabnál vagy kalasnyikovval két lépésről fejbe sorozott afrikainál már az ember felírja, hogy igen, ezt a teherautóval a delikvens alól kitolatós akasztást is fel kell írni, mert ilyet is csinálnak, nézzük meg most a daruval emelőset.

Amikor tehát a kritika (legutóbb például a mandiner hosszú és unalmas kritikája) számon kéri, hogy nem elég élethű a film, mert a Sonderkommando tagjai így meg úgy, akkor a szerzőt legszívesebben Föld körüli vitorlásútra küldeném, kettesben Réz Andrással, hogy tanulja má’ meg a kedves szerző, hogy az idealizálás meg az absztrakció az nem a hazugság, hanem a művészi kifejezés egyik formája, ugyanúgy, ahogy a gore film is, amelyet a gázkamrát takarító kommandóról szintén forgatni lehetne.

A holokausztfilm valóban műfaj lett, és előbb-utóbb el fog jutni a teljes kanonizálódásig, nagyjából akkor, amikor a holokauszt már nagyjából rendezett dolog lesz a fejekben. Addig azonban még sokfélét fognak csinálni. Én nem látom különösebben egysíkúnak a holokausztfilmeket. Van olyan, amelyik a holokausztból amúgy hasznot húzó gyáros (Schindler) meg olyan, amelyik a gyerekét menteni igyekvő apa (Az élet szép) és még csomó másik, amelyik más résztvevők szempontjából dolgozza fel a történteket.

Ez pedig természetes dolog. Kibeszélés. Minden trauma kezelésének kulcsa. Ez nagyon furcsán hat abban az országban, ahol egy tíz évvel ezelőtti, tanár által elkövetett gyerektapizásról és lelki terrorizálásról csak kenetteljes cikkekben nyilvánulnak meg. Ahol még a nyolcvanas években is nőttek fel zsidó gyerekek, akiknek nem mondták meg, hogy zsidók, mert egyszerűbb lesz nekik úgy. Ahol a magyar fociról nem merik állami szinten kimondani, hogy azért reménytelen, mert nagyrészt félanalfabéta tolvajok kezében van, de már évtizedek óta. Ahol semmiről sem beszélünk, mert minden rendben van.

A holokausztfilmek a huszadik század egyik legmocskosabb történetének feldolgozásához visznek közelebb. Nem azzal, hogy annyira valóságosak, hanem mert beszéltetnek. Hogy volt, mint volt? Vajon az én nagyapám-dédapám mit csinált akkor? Tényleg egy elhurcolt zsidó házában lakunk? Vajon ma velem meg lehetne csinálni, vagy ellenállnék? Elszöknék? Lapítanék? A cigányokkal ugyanazt csinálják/csináljuk, mint velünk/azokkal a zsidókkal, vagy ez más? Ami az örményekkel/ukránokkal/Ugandában történt az ugyanez, kicsit más, vagy nagyon más? Tényleg lila lett a teste a ciántól megfulladtaknak? A lágerparancsnokok „amúgy” tényleg olvasott, nyájas kultúremberek voltak?

Az egyre újabb filmek újabb és újabb kérdéseket vetnek fel, és évek óta lezárt vagy ellanyhult vitákat szítanak fel. A baj nem azzal van, ahogy egyes nácik látják, hogy a zsidók ezt csinálhatják és erre pénzt kapnak. Van itt ugyanis egy apróság: a zsidók ezt akarják csinálni. Mások meg, úgy tűnik, nem.

Kérdem én, mi az akadálya annak, hogy a kárpátszittya fajmagyarok (vagy a szlovákok) filmet forgassanak arról, hogy milyen érzés, az érvényesülés érdekében nevet magyarosítani és anyanyelvet cserélni, ahogy azt a boldog békeidők Magyarországában elvárták? Milyen érzés, m. kir. tisztségviselőből üldözött senkivé válni? Milyen az, amikor a szovjetek lezárják a határt és hat testvérből három Magyarországon ragad, három pedig Kárpátalján, majd ezután több, mint tíz évig nem látják egymást? Milyen az, amikor bosszúszomjas magyarok verik a románokat, vagy amikor románok verik a magyarokat?

Abban teljesen igaza van a tisztelt náciknak, hogy a holokausztfilmek mellett ilyen filmeknek is helye lenne. Anyag bőven volna hozzá, személyes történetek, az én családomban is, más családjában is. A holokausztfilmek kapcsán ugyanakkor a szereplők mai leszármazottjai (néhány elvetemült frakciót leszámítva) nem csinálnak boszorkányüldözést abból, ha valaki kicsit másképp nyúl hozzá a dologhoz, mint ahogy arra a kollektív vagy hivatalos emlékezet emlékszik. És tabut döntenek. A Saul fia lehet, hogy nem jól közelíti meg a láger poklát, de egy még kevésbé feltárt szeletét veszi elő és szól róla másképp, mint ahogy eddig beszéltek.

Ez kicsit olyan, mintha mondjuk a végvári harcokról forgatnának filmet és feldolgoznák a keresztüllőtt gyomorral haldokló portugál zsoldos gondolatait, aki tök idegen helyen, idegen emberekkel körülvéve, valami homályos eszméért és közepes fizetésért jött, és nem megy sehova, egy árokba fogják elkaparni, még azt se várják ki, hogy kihűljön, mert a legyek beköpik és akkor már büdös is lesz. Közben a zsoldosok korruptsága, a magyar földesurak kapzsisága és inkompetenciája, ahogy próbálják kicsinálni Hunyadi Jánost (vagy Zrínyit), a Habsburg pragmatizmus, hogy inkább itt haljanak meg az emberek, mint az örökös tartományokban, közben vér, pestis, tífusz, reménytelenség…

Egy ilyen filmet, ahol a hős nem egy sziklaszirtről néz le zordan és nem Gyűrűk Ura modorban győzi le az orkokat, hogy a végén megkoronázzák és megkapja a nőt, ugyanúgy gyűlölnék, mint a holokausztfilmeket.

Mert szembesít és beszéltet. Mert kiderül, hogy a holokausztfilm a legkevésbé a zsidókról szól. A történelem nem valaki mással történt, hanem velünk. Bennünk van, és a mi felelősségünk, hogy hogyan akarjuk folytatni.

Annál, hogy kidobnak egy nőt a McDonald’s-ból, mert szoptat, csak egy szomorúbb dolog van: amikor száz ádáz arcot vágó nő szoptat ugyanott. Mindkettő természetellenes ugyanis.

Tele van a facebook azokkal, akik a vastagbél-tükrözéssel vagy valami pornójelenettel veszik egy kalap alá, hogy egy nő megszoptatja a gyerekét. Mert kilátszik egy negyed cici. Szégyentelen cafka. Nem elég, hogy széttette a lábát a büdös kurvája, hanem a kölykét ott eteti, ahol mások ennének.

Ennek bizony az az oka, hogy veszett prűdek vagyunk. Egyszerűen a legtöbb magyar ember a szexet valamilyen bűnös, tisztátalan dolognak tartja, ami néha, ha muszáj, megtörténik. De az emberek nem dugnak, hanem „csinálják”. Azt. Tudod. Na. Hogy is mondjam. Lehet be is kapta neki. Az izéjét. Na, hát tudod. A szerszámát.

A fentiek nem a marxi láncoktól béklyózott proletariátusban fordulnak csak elő. A felsőértelmiségben is össze lehet futni, a XXI. században olyannal, akit komplexusai megfosztanak attól, hogy élvezze a testi érintkezés örömeit. Így nem. És úgy sem. Ne csináld. Mit? Azt. Hol? Ott. Ne. Ahh. Jaj. De. Mégis. Mégse. Figyelj, inkább most ne. Nem szabad. Öltözzünk fel.

Ez a szemlélet aztán elér a szoptatáshoz. A szoptatás nem jó, nem rossz, nem üldözendő, nem támogatandó.

A szoptatás természetes. Mindenkinek az egyéni döntése és szabadsága eldönteni, hogy otthon, négy fal között, vagy nyilvános helyen. Vagy épp nagyon diszkréten, de ha úgy jön ki a lépés, akkor nyilvános helyen. A gyerekét szoptató nőnél természetesebb dolog nincsen.

És igen, tudom, a szarás is természetes, mégse csinálják nyilvánosan. (amúgy a fenét nem, én például öklendezem a Fifike után nejlonzacskóval rohangászó gazdiktól).

Ezzel önmagában nehéz lenne vitatkozni, egész addig, amíg el nem végezzük azt a gondolatkísérletet, hogy a szarás és a dugás közé egyenlőségjelet teszünk. Hiszen mindkettő természetes dolog, amelyet lehetőleg négy fal között illik csinálni. Mi több, mindkettőnek hangja és szaga van.

Mégis, ha egyenlőségjelet teszünk közéjük, akkor nagyon el vagyunk tévedve. Ha viszont nem tesszük, akkor beláthatjuk, hogy vannak természetes dolgok, amelyek nem undorítóak. Ha meg nem azok, akkor miért bélyegezzük meg azt, aki nyilvánosan teszi?

Ennyit a nyilvános szoptatás megbélyegzéséről.

Legalább ennyit lehet írni a hormonoktól meghülyült turbómami jelenségről, az „anyaságban kiteljesedő” nőkről, akik elfelejtik, hogy a gyerek apja egy szexuálisan vonzó nőt csinált fel, nem pedig nők lapja café mamarovatát, vagy az Éva magazin szerkesztőségét.

Végignézve a szoptatós flashmobról készült képeket, ott is néhány nővel le kellene ülni komolyan beszélgetni. A szoptatás természetes. A szoptatás közben vágott ádáz baltaarc nem az.

És mindig ez a vége. Beszélni kellene. Sokat és mindenről. Mert mi a frászt akar ez az ország, ha egy ilyen egyszerű és természetes dolgot, mint a szoptatás, se tud megbeszélni?

Sokat foglalkoznak mostanában ezzel a Finkelstein nevű pónemmel, így utánanéztünk, érdekes-e a blog szempontjából. Érdekes. Megállapítottuk, hogy az öreg Finkelstein fia, a szomszédja mellett lakott Brooklynban és nagyon fiatalon látta meg a napvilágot.

Óva intenék mindenkit attól, hogy Finkelsteint és társát Birnbaumot afféle egyszerű heccmajszternek tekintse. Ettől ők jóval több mindenre képesek, adatok elemzésére, gyűjtésére, rendszerezésére, és ez alapján rugalmas kampánystratégia alkotására.

Apró szépséghiba, hogy a kampányaik általában hecckampányok, egyének vagy csoportok elleni lejáratásra építenek, de legalábbis állandó harcra valami ellen. Persze ez sem újdonság, minden választási kampány arról szól, hogy valakit, vagy valamit le kell győzni.

Önvédelmi mechanizmusok

Az, hogy Magyarországon Finkelstein miért okoz iszonyatos károkat, két okra vezethető vissza:

1) Amerikában, ellentétben Magyarországgal, a politikai elit a ciklus nagy részében nem kampánytémákkal foglalkozik, hanem mindenféle problémák politikai rendezésével az aktuális oktatási reformtól kezdve a lebombázandó országok listáján át a génmódosított szójabab szabályozásáig.

Eközben alkukat kötnek egymással, zsarolják egymást, szexbotrányokba keverednek, vagy belekáromkodnak a kikapcsoltnak vélt mikrofonba, egyszóval hétköznapi politikacsinálással foglalkoznak.

Aztán, amikor kampány-üzemmódra kapcsolnak, akkor előveszik a naftalinból a Finkesteineket és indul a kemény mocskolódás.

Ezzel szemben nálunk ez a normál politizálós időszak nincsen, mert sajnos kb a negyedik-ötödik kormányunkat nyögjük, amelyik nem tud kormányozni. Orbán Viktorral és elődeivel az a legkomolyabb baj, amit egyébként a menedzsmentes posztokban is elemzünk, hogy nem tudják mit akarnak az országgal. Csak azt, hogy ki kell fosztani.

Ennek az eredménye a permanens kampány, és ezért dolgozik itt békeidőben is Finkelstein.

2) Amerikában, ellentétben Magyarországgal, vannak fékek és ellensúlyok.

Ha például Finkelstein valami bibliaövezeti államban homofób kampányt szervez, akkor azt elnézik neki, mert egyrészt szólásszabadság van, másrészt meg ezeken a helyeken ezzel lehet nyerni.

Ha viszont valakin rajtamarad a homofóbia bélyege, vagy túl hangosan buzizik, hamar az orrára koppintanak. Miért? A két partvidék nagyon jól kereső, vagyonos értelmiségi köreiben nem kell titkolni a szexuális orientációt, sőt, akinek ilyesmihez van kedve, mindenféle jogvédő mozgalmakba is járhat. Sőt, ezeken a környékeken a teljesen heteroszexuális értelmiség sem szereti a buzizást, mivel már rég túl van a rácsodálkozáson a homoszexualitásra, nem keringenek olyan gondolatok a fejében, hogy ha elengedi a fiát a leszbikus párnál nevelkedő barátnője házibulijába, akkor az majd mint tollboás drag queen fog visszajönni. És közben brutális vásárlóereje van, minden magára valamit is adó multi csinál külön kampányokat a kifinomult, gazdag, partvidéki homokosoknak.

A mindenféle szenátorokat ugyanezek a multik támogatják, arrafelé nyíltan és legálisan. Ha Buzizós Jack túl hangosan buzizik, akkor a pártját támogató, mondjuk Kraft Foods azt meg fogja érezni a százdolláros kávét vásárló réteg elpártolásán. Ezek után szólni fog a mérsékelt szenátoroknak, hogy fogják vissza Buzizós Jack-et, mert ez így nem lesz jó.

Fejlettebb európai államokban nem ennyire üzleti alapon, de működnek a társadalomban önvédelmi rendszerek. Jogvédő szervezetek, értelmiségi klubok, harcos norvég leszbikusok és hasonlók, akik azonnal ráugranak a gyűlöletbeszédre, akkor is, ha a politikus engedné egy picit, mert a zsigerekre hat és különösebb befektetés nélkül lehet vele szavazatot szerezni.

…és a mechanizmusok hiánya

A gond az, hogy Magyarországon mindkét elhárító mechanizmus nagyrészt hiányzik. Az ipari-gazdasági komplexum nem tud olyan közvetlen hatást gyakorolni a kormányra, mivel külföldi, és nincs meg a jogi háttere annak, hogy nyíltan támogasson, akár alapítványokon keresztül itteni pártokat, így aztán számon kérni se tud. De kezét megköti az is, hogy az itteni politikai elit feudális elven összegyűjtött vagyontömegen ül, és nagyon sokára érzi meg, ha a gazdaság behúzta a féket, és ha megérzi, az első reakciója, hogy ráküldi Finkelsteint.

A multinak, ellentétben szerencsétlen menekültekkel, viszont megvannak az eszközei arra, hogy lerázza magáról a Finkelsteineket, mint kutya a vizet. Elég egy udvarias üzenet arról, hogy Romániában is lehet ám autógyárat építeni, és már csend is van.

És itt jutunk el a Finkelstein-jelenség lényegéhez: Miután nincsen – bármilyen forrásból táplálkozó – társadalmi szolidaritás, büntetlenül mehet rá a kormány azokra a gyengékre, akik megvédése amúgy fő feladata lenne. Ezért meri a jogvédő szervezetek, mindenféle alapítványok irodáit felrazziázni, mert tudja, hogy a felháborodás mérsékelt lesz.

Persze aztán bekapcsol egy harmadik fajta mechanizmus, a nemzetközi nyomás. Eleinte persze itt is a küldjük rá Finkelsteint az első reakció. Két ok miatt hatástalan: az egyik, hogy mondjuk a norvég nagykövetséget Finkelstein csak a jelentésírás szintjén érdekli, a másik viszont az, hogy amint a bevezetőben is említettem, Finkelstein nem hülye, hanem profi, aki hecckampányokban utazik. És mint ilyen, szólni fog, hogy gyerekek, ebből nagyon vissza kéne venni. Visszavesznek.

Mivel azonban hecckampánynak a kormányképtelenség miatt lenni kell, megtalálták azt a csoportot, amely egyelőre nemzetközi felháborodás nélkül sarazható: a menekülteket.

Ezügyben a nemzetközi nyomás disztingvált lesz, hiszen más országok is küzdenek a problémával, és sok helyen a helyzet – az egyébként egyáltalán nem durva – magyarországinál sokkal rosszabb.

A jogvédő szervezetek erőn felül dolgoznak a gyűlöletkampány elleni fellépésen. Mostmár csak az ellenzéki pártoknak kellene felismerni, hogy noha ebben közvetlen orbánozási lehetőség nincs, a gyűlöletkampány elleni fellépés nagyon jó hosszú távú befektetés. Azért, mert bátorság kell hozzá. És a baloldalon van liberális, kapitalista, szabaddemokrata, szocdem meg még ki tudja hányféle párt és vezető. Bátorként számon tartott egy sincs.

Pedig, ahogy II. János Pál is mondta, a demokrata legfontosabb mondata: Ne féljetek. Ne féljetek, és akkor Finkelstein szépen csomagol, és hazamegy.

Kiváló szerzőtársunk, a belső emigrációban élő csehszlovák baromessz, Noirpova elvtársnő vette észre ezt a cikket.

Itt

A cikk kötelező olvasmány. Jobb nem lesz tőle se az országnak, se nekünk, de legalább az a tudat megvan, hogy van más is aki látja, hogy merre mennek a dolgok.

Papp Réka Kingát csókoltatjuk.