A jó öreg Vlagyimir Horowitz szerint van zsidó zongorista, homokos zongorista, és van rossz zongorista. Ő már csak tudja, hisz nagyon, nagyon jó zongorista volt, a valaha élt egyik legjobb.

A fenti trichotómia alól nagyon kevés kivétel van, általában az arrogáns, kibírhatatlan zseni, hogy az est karmesteréről, Kocsis Zoltánról is szót ejtsünk.

Ilyen előzmények után talán érthető, hogy miért vártam annyira a festői Voronyezsben született, de mára Amerikában élő zongoraművész játékát, aki Csajkovszkij híres b-moll zongoraversenyének ritkábban játszott korai változatát adta elő.

A hosszú zongoraverseny az egyik kedvenc műfajom, amennyiben nem Brahms írta. Ezt pedig Csajkovszkij írta. Igazi orosz, az első két sorban megmutatja a főtémát, és az 27 perccel később is itt-ott, ha másik hangnemben vagy ritmikában is, de elő-elő bújik, jelezve, hogy a közben zajló technikai parádé, a szélsőséges dinamika az nem holmi öncélú flikk-flakk, a zeneszerző egységes remekművet alkotott.

Kirill Gerstein meg úgy ül a zongoránál, ahogy egy rendes orosz zsidó zongoristának ülni kell. Technikai perfekcióval, határtalan önbizalommal. Törzskörzések nincsenek, néha egy-egy fölényes arckifejezés van, és közben jön-jön a zene a szélesre tárt Steinway-ből.

Játéka mentes a visszafogottságtól és az akadémikus fékezett habzástól, amely egy ilyen művet, mint a Csajkovszij b-moll-t tönkre tudna tenni. Néhány manír azért van, de a fő jellemzője játékának az, hogy nem batiszt-zsebkendővel a tenyerén nyúl ehhez a vaskos műhöz, hanem határozott mozdulatokkal vezette a lélegzetét visszafojtó (szó szerint, ilyen csönd ritkán van a Bartól Béla Nemzeti Hangversenyterem nézőterén) közönséget a műélvezeti beteljesülés felé.

A zenekar pedig nem áll útjába. Naná, hogy nem, hiszen olyan zongorista vezényli, aki maga is hasonló produkcióra képes a Steinway mögött ülve, igaz, teljesen más felfogásban. Ugyanakkor tudja és érti, hogy mit akar a szólista, és parádésan játszik vele együtt. Volt egy-egy apró elcsúszás, de az összbenyomás az volt, hogy két nagyon-nagyon tudatos művész mutatta meg, hogy mit tud a hangszerén. És a hangszerük is tökéletes volt.

A zenekarra kár is több szót vesztegetni. Közel tökéletes, és a jövő évad műsora pedig… nyolc koncertjük van bekarikázva a jövő évi műsorból. Egy darab Európa Budapesten.

Ha pedig Gerstein legközelebb Pestre jön, elmegyek meghallgatni, még ha Brahms-estet ad, akkor is.

A Menedzser, Aki Nem Is Tud Esztergálni (De Ugráltatná Józsi Bácsit, Akinek A Kisujjában Van A Szakma)

Az előző rész kommentjeiben is többször felmerült a kérdés : végül is mire jó egy olyan menedzser, aki nem hogy nem hogy nem szakértője az általa menedzselt vállalat szakterületének, de igazából nem is érdekli az, legalábbis mélységében nem? Tegyük fel, hogy a rendszerváltás (bocsánat, gengszterváltás) után a nagymúltú LOVÁTI-MATESZ Kétszeres Kiváló Szocialista Nagyvállalatot megvásárolta egy nagy nyugati multi. A régi vezetés egy része nyugdíjba ment, mások kiváltak, hogy a GMK-jukkal (és az általuk spontán privatizált gépekkel) saját vállalkozásba kezdjenek. A munkások felét kirúgták, a mérnökök pedig idegesen, de kíváncsian várják az új központból ideküldött főnököt. Vajon mit tudhatnak ezek Nyugaton, hogy így lemosták ezt a százéves céget a piacról? Meg úgy egyáltalán, mit csinálnak ezek annyira jól, hogy megnyerték a hidegháborút?

“Hamarosan megkaptuk a választ : semmit. Egy nagy lópikulát tudnak ezek, nem vállalatot vezetni. Hát az új főnöknek (az egy dolog, hogy nem tud magyarul se az ostoba labanc, erre mondjuk számítottunk) fogalma sincs róla, hogy kell rendesen összerakni egy alap vasnyikorgót. Amikor Pista, a kettes számú üzemegység főmérnöke kikérte a véleményét arról, hogyan adaptáljuk a hagyományos magyar nyikorgatási technológiát a német szabványhoz, csak hümmögött, és megbízta Pistát, hogy hozzon létre egy projekt tímet a probléma megoldására. Hábazdmeg, ennyit a portás is tud, akkor neki miért nem jár a céges Merci?! Megmondom miért: ezek csak gyarmatosítani vannak itt, kellenek nekik a piacaink, a céget meg le akarják rohasztani, mert félnek tőlünk. Félnek a tudásunktól, félnek attól, hogy mi még képesek vagyunk zsírpapíron megtervezni egy komplett nyikorgató berendezést, míg őnekik számítógéppel is öt ember kell rá, mert mindegyik csak egy részfeladathoz ért. A menedzserek meg még ahhoz sem. Ezek az öltönyös majmok, tulajdonképpen semmihez sem értenek, csak ahhoz, hogy tím mítingeken süketeljenek a proaktív szinergiákról, meg a hozzáadott érték marginális profitrátájáról. Mi ilyenkor udvariasan hallgatunk (nyilván, ki kockáztatná a kirúgást ilyen hülyeségért?), aztán csinálunk mindent úgy, ahogy eddig. Teljesen fölösleges az egész, tulajdonképpen egy beszélő papagájt is ültethetnének a nyakunkra, azt legalább ki lehetne fizetni földimogyoróban. Nem is megy az üzlet, amióta átvettek minket, most már arról pletykálnak, hogy két éven belül teljesen megszüntetik nálunk a vasnyikorgógyártást, a jövőben csak Kínában legyártott nyikorgóalkatrészeket fogunk összeszerelni. A nyereséget meg persze kitalicskázzák az országból, na ahhoz az egyhez speciel értenek. Sohasem gondoltam volna, hogy idáig süllyedünk…”

Ismerős? Van olyan a tisztelt olvasóközönség körében, aki ne értene egyet legalább részben a fiktív nyilatkozóval? A helyzet az, hogy az itt leírt jelenség gyakorlatilag általános élménye mindenkinek, aki a rendszerváltás utáni Magyarországon dolgozott. A helyzet azóta csak nüanszokban változott: a külföldi vezetés mára általában csak a legmagasabb szinteken maradt meg, a középvezetőket a kilencvenes évek végén, kétezres évek elején végzett, már elvileg a nyugati üzleti módszerekben képzett ifjú titánokkal (ti tán tudtok vele kezdeni valamit…) töltötték fel, akik leginkább két dologhoz értenek: a külföldi főnökségnek angol nyelven nyaláshoz, valamint a központ utasításainak könyörtelen, a helyi dolgozók érdekeit tökéletesen semmibe vevő végrehajtásához. A magyar tulajdonú cégeknél még ennél is rosszabb a helyzet: a legtöbbször “elprivatizált” volt állami vállalat tulajdonosai főképp politikai kapcsolataikból élnek, a (közbeszerzésen vagy zártkörű pályázaton) megszerzett munkát vagy alvállalkozókkal végeztetik el bagóért, vagy szürkén/feketén foglalkoztatott, a multiknál is sokkal jobban kizsákmányolt és teljesen jogfosztott munkaerővel. A “menedzser” ezeknél a cégeknél gyakorlatilag az “unokaöcs” szinonimája, az enyhén értelmi fogyatékos, ámde nárcisztikus pszichopata Ödönkéé, aki a Csajágaröcsögei Nemzetközi Üzleti Tudományok Főiskoláján még a nyakkendőjét sem tanulta meg rendesen megkötni, viszont már az összes titkárcsaj megvolt neki. Ezek után valahol nem túl meglepő, hogy a menedzsment, mint szakma presztízse Magyarországon a politikusokéval vetekszik, és igazából nagyon kevés embernek van fogalma arról, hogy mit is jelent valójában.

Nos, a menedzsment szakma a működő kapitalista gazdaságban alakult ki, és az ottani körülmények és követelmények azok, amik hasznossá és megbecsültté teszik (ezzel rögtön meg is magyaráztuk, hogy nálunk miért nem). Piaci körülmények között egy cég sikere rendkívül sok összetevőn áll vagy bukik: természetesen a megfelelő áron megfelelő minőséget szolgáltató termelésen, de ugyanúgy a piaci igények helyes felmérésén és a termék ennek megfelelő pozicionálásán is (tehát, hogy olcsó tömegtermelők legyünk, vagy drágán minőséget áruljunk, esetleg valami egészen speciális piaci rést megcélozva kis szériában, de nagy haszonkulccsal termeljünk), ami a marketing feladata. Kell emellett megfelelő pénzügyi tudás is, ami a könyvelési és adózási ismereteken túl olyan kevésbé ismert dolgokat is magában foglal, mint a finanszírozás (miből veszünk új gépet vagy újítjuk fel az üzemcsarnokot), cash-flow és likviditásmenedzsment (ami azt biztosítja, hogy a cég akkor se menjen csődbe, ha a vevő csak két hónap múlva fizet, miközben az ÁFÁ-t már most be kell fizetni, és a munkabérek sem késhetnek), a controlling (a költségek elemzése és optimalizálása) vagy éppen az anyacég által megkövetelt rendszeres üzleti jelentések. Kell jogi osztály, amely naprakészen tisztában van a vasnyikorgógyártást érintő szabályozással, az adójogszabályokkal, a környezetvédelmi előírásokkal, a munkaügyi törvényekkel, stbstb. Kell HR, akik a hagyományos bérszámfejtésen és személyzeti politikán túl ideálisan olyasmihez is értenek, mint a megfelelő dolgozók kiválasztása, képzése, motiválása és megtartása. Nem árt ha van némi kutatás és fejlesztés. Ha a cég a nemzetközi piacokon is helyt kíván állni, akkor szükség lesz olyan szakemberekre is, akik ismerik a megcélzott piacok nyelvi, jogszabályi és kulturális sajátosságait (aminek köszönhetően például úgy tud tárgyalni egy külföldi partnerrel, hogy azt nem sérti vérig, nem csinál hülyét magából, de nem is hagyja magát átverni).

Plusz, és ez NAGYON fontos: kell valaki, aki ezt az egészet átlátja és összefogja! Az egyes területek szakemberei ugyanis természetszerűen a saját szakmájuknak megfelelő látásmóddal és szempontrendszerrel rendelkeznek, valamint az egyes funkciók érdekei sem mindig esnek egybe. Az értékesítési igazgató például minél több vasnyikorgót szeretne eladni (hiszen ettől függ az év végi jutalma, sőt lehet, hogy eleve mozgóbért kap), ezért hajlandó a komolyabb vevőknek árengedményt is adni. Csakhogy ettől a pénzügyi igazgató szívrohamot kap, ugyanis nem veszi ki magát túl jól a féléves jelentésben, hogy hiába nőtt 20%-kal az értékesítés, ha közben a nyereség meg 5%-kal csökkent. Ennek ellensúlyozására azt javasolja, hogy a költségek csökkentése érdekében bocsássanak el nyolc nyikorgófényezőt a húszból. Ami a termelési igazgatóból csinál dühöngő Hulkot, hiszen már így is az ideálisnál 15%-kal kevesebb emberrel kell elvégeztetni ugyanazt a munkát, előírt minőségben. Ha legalább felvehetne egy pár segédmunkást részmunkaidőre, miközben a kulcsembereit továbbképzésre küldi, esetleg fizethetne túlórapénzt… Szó sem lehet róla, sikítja a HR-es, hiszen már így is kimerítettük a továbbképzésre és bérfejlesztésre költhető éves keret 90%-át! Esetleg, ha megemelhetnénk a HR-büdzsét? Még mit nem! – csap az asztalra a marketinges. A pénz az ománi piacra szánt új termékünk reklámjára és bevezetésére kell, különben minek költöttünk annyit a kifejlesztésére?! És így tovább, minden álló nap, minden egyes vezetői értekezleten. Ideális megoldás általában nincs. Szűkös erőforrásokkal kell gazdálkodni egy állandóan változó környezetben, miközben soha nem áll rendelkezésre elég információ. A cég vezetőjének STRATÉGIAI döntéseket kell hoznia, vagyis a cég EGÉSZE számára legelőnyösebb haladási irányt kell kijelölnie, és azon konzekvensen haladnia egészen addig, amíg a változó körülmények irányváltást nem tesznek szükségessé. Ehhez neki nem szükséges részletekbe menően ismernie a vasnyikorgó-előállítás gyártási mozzanatait, nem kell betéve ismernie a cég számlatükrét, nem kell fejből idéznie az ománi vasnyikorgópiac éves eladási statisztikáit, nem kell név szerint ismernie az összes régi szakit az üzemcsarnokban. Minderre megvannak az emberei. Az kell, hogy egyrészt mindenhez konyítson annyit, hogy értse, miről beszélnek a szakemberek, valamint értenie kell a VEZETÉSHEZ. Ami bizony legalább annyira művészet, mint tudomány.

A nyugati menedzsment-irodalomban egyre többet beszélnek a “soft skills” fontosságáról. Ez lefordítva tulajdonképpen azt jelenti, hogy a jó menedzsernek értenie kell az emberekhez. Egyrészt képesnek kell lennie érvényesíteni az akaratát: inspirációval, példamutatással, de ha kell akár manipulációval vagy végső soron okos hatalomgyakorlással is. Ugyanakkor önmérsékletet és alázatot kell tanúsítania, meghallgatnia mások véleményét, értékelnie a teljesítményt, és kijavítania a hibákat. Olyan szervezetet és szervezeti kultúrát kell létrehoznia, ami nem gátolja, hanem előmozdítja a munkatársak közötti harmonikus és hatékony együttműködést (például nem játssza ki egymás ellen a rivális személyiségeket, hanem arra ösztönzi őket, hogy minél jobb teljesítmény nyújtásában versenyezzenek). A jó menedzser egyszerre sakkjátékos, diplomata, népvezér és pszichológus. Ha ez Superman munkaköri leírásának hangzik, az nem véletlen. A menedzseré az egyik legnehezebb, legstresszesebb és leginkább egész embert követelő szakma. Nem véletlen, hogy a kiégést “menedzserbetegségnek” is nevezik. A kiemelt fizetésért és a céges merciért bizony annak megfelelő teljesítményt is kell nyújtani. Mármint egy normálisan működő, piaci versenyen és a valós teljesítmény elismerésén alapuló kapitalista gazdaságban.

Mint már említettem ezen a blogon is, Magyarországon kevés az igazi menedzser. Annál többen vannak az Urak, akiknek “felvitte az Isten a dolgát”. Ők azok, akik ugyan megtanulták valami huszadrangú biznisz szkúlban a menedzseri zsargont, tudnak gyönyörű Power Pointokat és Gantt-diagramokat gyártani és prezentálni, tímbildingeket szervezni és ott az alkalmazottakat zsákbanfutással meg esti bebaszással hatékonyabb munkára motiválni, de igazából fogalmuk sincs arról, mi az, ami egy vállalatot valóban sikeressé tehet. Öltönyös majmok indeed…

„Tudja mérnökúr, az régen úgy volt, hogy nálunk a LÓVÁTI-MATESZ Nyikoripari Vállalatnál gyártották régen a legjobb égigérő vasnyikorgókat, jobb volt, mint a Siemens! De aztán valahogy nem vették és vették inkább a nyugati szemetet”

 

Ugye hányszor hallottuk már ezt?

 

És ugye, hogy hányszor hallottunk fejtegetéseket a hülye menedzserekről, akik ellopják a céget, rózsaszín ingben páváskodnak, és valójában semmihez sem értenek?

A menedzsment szakma, amely képzettséget, látásmódot igényel művelőjétől. A jó menedzsment ma, 2015-ben bármilyen szervezet sikeres működésének elengedhetetlen feltétele. Sorozatunkban, amely jelen állás szerint legalább három részből fog állni, kiváló szerzőtársammal, a hozzám hasonlóan MBA diplomás Panamajack-kel igyekszünk a menedzsmenttel kapcsolatos közkeletű félreértésekből minél többet eloszlatni.

Történelmi bevezetőnkben nem megyünk vissza a régi egyiptomiakig, sőt a nemzetközi kitekintés is majd később lesz. Csak a hetvenes-nyolcvanas évek Magyarországára látogatunk.

Már vége van az ötvenes-hatvanas évek analfabéta segédmunkásait elnöki-igazgatói székekbe repítő dühöngésének, lassan mindenhova jut a már a szocializmus idején felnőtt és tanult vezető munkaerő.

A mai, menedzsmenttel kapcsolatos félreértések nagy része abból származik, hogy a magyar közvélemény, ezt a hetvenes-nyolcvanas években fellépett réteget („technokraták” ha úgy tetszik) azonosítja a menedzserekkel. Holott ezek az emberek (hacsak maguktól nem volt ilyen tehetségük, vagy nem képezték tovább magukat) nem menedzserek, hanem magas szinten képzett üzemeltetők.

Az üzemeltetés a menedzsment egyik aprócska, igaz nagyon fontos ágazata. Azon a menedzseri szinten, ahol az elsődleges feladat valaminek a működtetése, valóban sokkal többet érünk egy kicsit kevésbé kocka mérnökkel, mint egy „tiszta” menedzserrel. Tény, hogy ezen a szinten érteni kell a géphez, annak az olajfogyasztásához, az olajbeszerzés időbeni megszervezéséhez. Ha tudjuk, hogy a kettes üzemegység várhatóan szerda délután kettőkor jelenti készre a sorban következő vasnyikorgót, akkor jó üzemeltetőként szólunk, már pénteken a fuvar-részlegnek, hogy diszponálják oda szerdára a vasnyikorgó-szállító trélert, hogy a csütörtök reggeli műszak már úgy vegye át a kettes üzemegységet, hogy a szerdai délutánosok a vasnyikorgót kiadták, szerszámok a helyükön, az üzem padlója pedig olajfolt-mentesen ragyog. Ha netán tönkrement volna valami, azt a szerda esti rovancsolás során megtudjuk és csütörtök délre megérkezik a pótalkatrész.

A szocializmus gazdasági modelljének egyik jellegzetessége (és hibája) hogy élesen szétválasztotta a tervezési és a végrehajtási területet.

A fenti üzemvezetőnek nem kell azzal foglalkozni, hogy kell-e a világon bárkinek a világszínvonalú magyar égigérő vasnyikorgó. Nem kell megnéznie szakmai fórumokon, hogy a jövőben inkább a fémötvözeten kell fejleszteni, vagy a hangosabb nyikorgás előidézése a piaci trend. Nem kell elemeznie, hogy elegendő, vagy épp sok, esetleg kevés munkaórát fordítanak az égigérő vasnyikorgó előállítására, vagy lehetne fele ennyi bérköltséggel csinálni? Nem kell végiggondolnia, hogy a cég esetleg jobban járna, ha a mostani egyféle modell helyett esetleg más néven gyártana egy olcsóbb, kicsit gagyibb fajtát. Nem kellene-e a kísérleti műhelyt kiszervezni és LÓVÁTI-MATESZ Speciális Vasnyikorgási Megoldások néven és egyedi megrendeléseket teljesíteni hatszoros áron?

Vajon nem kell-e esetleg a cégnek átnézni a beszállítókat, egyiket felvásárolni, vagy épp ellenkezőleg, versenyeztetni őket? Nem kell megfelelő cégektől elemzéseket rendelni a vas árának világpiaci alakulásáról, és most mikor olcsó a vas, lekötni a jövő évi és azutáni nyersanyagigényt, mert azzal költséget lehet majd csökkenteni, anélkül, hogy embereket kéne kirugdosni. Még számtalan dolgot nem kell csinálnia, de a legfontosabb:

Nem kell információhiányos helyzetben dönteni.

A menedzser ugyanis, ha jól képezték ki, két dologhoz ért nagyon. Az egyik az információhiányos döntési helyzetek leküzdése, a másik pedig az, hogy a vállalatot a helyesen felmért cél elérése érdekében vezeti.

A hagyományos magyar üzemtani képzés ezt a két dolgot nem tanítja, mert a LÓVÁTI-MATESZ (egyébként kiváló) egykori vezetőinek a feladata nem a vázolt komplex helyzetek és döntések meghozatala volt, hanem az, hogy a rájuk bízott üzemet magas szakmai színvonalon vezessék.

A szocializmus elválasztott tervezési-végrehajtási modelljében a stratégiai döntés és az elméleti tervezés elvált a végrehajtó szinttől. Az állami vállalatok statikus szervezetek voltak, amelyeknek a vezetői nem akarták a cégeket újrapozícionálni vagy radikálisan átalakítani. Érdekük elsősorban a működés fenntartása, a status quo óvása volt.

Nagyobb probléma, hogy másféle vezetési ismereteket nem is nagyon oktattak ezekben az évtizedekben. Aki tanult vezetést, az politikai vezetést tanult, de nem tanult elemezni, az elemző nem tanult tervezni, a tervező nem tanult végrehajtani, és így tovább.

A magyar gazdaság többek között azért is zuhant akkorát a rendszerváltás után, mert a vezetői garnitúra (igen, a szuperokos „technokraták”) nem volt arra kiképezve, hogy önállóan döntést hozzon. Nem tudtak mit kezdeni azzal, hogy nem a Tervhivatal dönti el jól-rosszul, hogy a LÓVÁTI-MATESZ koncentrál arra, hogy minél olcsóbban gyártson, vagy épp ellenkezőleg rámegy a ritka és drága termékekre. Nem foglalkoztak azzal, hogy mi lesz az értékesítéssel, hiszen az se volt sose az ő feladatuk.

A rendszerváltás utáni első évtized nagyjából arról szólt, hogy kik is legyenek a magyar vállalatvezetői réteg.

A külföldről küldött menedzserek, akik nagyon nehezen tudták a vezetői döntéseiket átnyomni a létező struktúrákon? (Nem véletlen, hogy annyi zöldmezős beruházás indult akkor, és indul azóta is. Egyszerűen olcsóbb felépíteni valamit, mint hetente megmagyarázni a negyven éve főmérnök uraknak, amit akarunk. Innen ered az „ezek mindent leromboltak” mítosza)

A magyar technokraták? Ők ugyan nem, mert ha kiválóan is tudott bánni a gyárával, a fentebb tárgyalt menedzseri döntéseket kevés kivételtől eltekintve nem tudta meghozni, így fel kellett adnia az önálló működést és csődbe menni, vagy betagozódni valami multiba.

Ahogy a Szovjetunió utódállamaiban is nagyon szép karriert futottak be az egykori politikai tisztek és csekisták, úgy nálunk is nagyon sok ügyesen helyezkedő, a politikai alkukban otthonosan mozgó ember kezébe került sok korábbi állami tulajdon.

A rendszerváltás utáni idők második fele pedig sajnos arról szólt, hogy már tisztességesen üzemeltetni se ment, maradt az ügyeskedés, és a maradék felélése.

Az, hogy az üzemeltetéshez képest mi is a menedzsment, hol és hogy tanítják, hogy megy ez külföldön, és milyen aktuális problémái vannak, majd leírjuk a következő részekben.

Befejezés biztató szavakkal

Az előző részt azzal az ígérettel zártam, hogy egy kis biztatást, vigaszt nyújtok az előző két részben ledorongoltak számára. Nosza. Ne legyek én adósa senkinek…

Kedves Felebarátom! Ha élénk közéleti érdeklődéssel bírsz, töltsön el örömmel, hogy kb. 1996 óta nagyjából mindenki neked írja a dalt, neked énekel. A te boldogságodat szolgálta a millenniumi hepinesz és a rákövetkező jóléti rendszerváltás. Neked osztottak 13. havi nyugdíjat, tudván-tudva: sohasem fogsz rákérdezni, izé, ezt most hogyan, miből? Téged lelkesítettek a száz lépéssel, amit megtéve a rozzant gazdaság helyébe beköszönt a Kánaán. A te címerállatod volt rövid ideig a pannon puma; a te füledbe dübörgött a gazdaság, szépen elfedve, hogy helyben jár a férfiasan zajos masina. Imígyen teérted kúrták el nem kicsit: nagyon. S kisvártatva csakis a te üdvödért bomlottak ki a hugyos forradalom dicső lobogói. Te rohantál szavazni a vizitdíj ellen, majd fogadtad mosolyogva, fenntartás nélkül ugyanez év közepén — két hónappal egy gazdasági világválság kirobbanása előtt — hogy „Infláció fölötti nyugdíjemelés: megcsináltuk”. A 2010-et követő években pedig, benyomásom szerint, szintén a te igényeid szerint szabják (el) mindazt, amit lehet. Másra, akinek el lehet adni az oktatásra szánt összegek egyenletes csökkentését, a gimnáziumok megnyírását, végül komplett szakok rögtönzött szétverésének gondolatát, kire gondolhatnék? Másra, aki örül a vasárnapi boltbezárásnak, látatlanná téve hatástanulmányokat és hallatlanná téve az össznépi dühöngést: kire gondolhatnék?
A te jogérzékedet legyezgeti egyre ügyesebben a szélsőjobb, biztatva, hogy nyugodtan válasszad megfele az embereit. A képviselő úr csak azt akasztatja majd föl, aki bűnözik; s ebből te rendre azt a következtetést vonod le, hogy rád sosem, véletlenül sem sülhet semmilyen bélyeg. A te etikádat fejleszti a Tolvajkergetők c. épületes videósorozat, az önbíráskodás Barátok köztje. Neked dudorászik a hátsó, poros szkáj széksorból Thürmer Gyulus: meghalt Kádár király, oda az igazság!
Neked írták egy hete — egyenesen a legcukibb sztáros-celebes pletyimagazinba — a hitelrontással felérő agyatlan píárcikk izgalmas intimitásokkal teli újdonságot az ország jelenlegi miniszterelnökéről. Kicsattanó testi egészségéről, érett gondolkodásáról, érdekes akusztikus hallucinációiról. http://444.hu/2015/04/23/a-felesege-neha-agyon-tudna-csapni-orban-viktort/)

„Ha észreveszi, hogy 10-15 kiló felszaladt rá, kemény fizikai munkába kezd, hogy a felesleget ledolgozza. (…)Orbán túlságosan szereti a disznóhúst, és inkább fát vág 2-3 órán át, minthogy diétázzon. (…) Lévai Anikó szerint, ha a férjét valami nem érdekli, egyszerűen elengedi a füle mellett. (…) Amikor Párizsban jártak, Orbán „Itt a piros, hol a piros?”-on eljátszotta a vésztartalék 500 frankjukat. De ami Lévai szerint ezután történt, az még keményebb: Letörten baktattak, Lévai pedig csak őrlődött belül, hogyan lehet valaki ilyen felelőtlen. Torkára fagyott a szó. Szótlanul mentek egymás mellett. Pár perc néma séta után Orbán hirtelen megállt, és azt mondta: „Most meg mit kiabálsz velem?” Nem is csoda, hogy úgy elkezdtek nevetni, alig bírták abbahagyni.”

Hiszen te nem fogsz felhorkanni újságolvasás közben: atyaisten, ennek az embernek hangok ordítoztak a fejében, kikezelték ezt vajon? Sem azt nem teszed szóvá, hogy holy shit, milyen arculatépítés ez, konkrétan a miniszterelnököt elhízott, instabil elméjű, lusta türhőként mutatják be…?!

Ha azonban apolitikus lélek vagy, akkor sincs okod rosszkedvre. Neked színeskedik a polcon a Hihetetlen!, az Elixír, a Leleplező Országkrónika Könyvújság, a Nők Lapja Ezotéria, az Arany Tarsoly, akkor is, amikor HVG-t vagy más, leszarom-csupabötű folyóiratot már nem kapni. Tudományos műveltségedet vállvetve szolgálják a „csemtrél”-ről, a gyíkemberekről, az intelligens tervezésről vagy a Holdon virágzó Negyedik Birodalomról szóló, paradigmaváltást és új világot jelentő művek. Naponta három, piros-fekete-sárga-fehér színvilágú, öklömnyi címek-dinnyényi cicik alapon szerkesztett, információgazdag lap közül választhatsz. Becsüld meg ezt a bőséget, másnak már egy napilap se jut, amire ráfanyalodna.
A te egészségedért aggódnak az oltásellenes újítók, finoman elhallgatva, hogy tört már ki miattuk kanyarójárvány. A te igényeidet szolgálja ki a lenmagpogácsából csúcsminőségű paleodiétás élelmiszert gyártó cég, üzemük higiéniájában is tökéletesen megvalósítva a bioökót: a biopókhálótól egészen a kedvező csí-áramlást kibocsátó aszalt patkányig. https://www.youtube.com/watch?v=TQVhxhdk1F4 A te italod az oxigénnel dúsított, magas antioxidáns aktivitású víz.

Szóval, igazán nincs okod pesszimizmusra. Úgy látom, idehaza mindinkább tiéd az ország, magadnak építed. Építsd tovább, s ne törődj vele, mi lesz belőle húsz év múlva, hiszen már egy hetet előre felmérni, megtervezni, beosztani is milyen vesződséges dolog ebben a mai rohanó világban. Nem-e így van?

Tárgyalás, avagy Hol a törvény?

Azt írtam, egy példát hozok arra, hogy a butaság lehet bűn/bűnös mértékű. Kiszemelt témám nem más, mint a Kun-Mediátor-balhé.

Kis krónika

• Az ügyről először április 14.-én este került ki egy közlemény a police.hu-ra. Ez annyit tartalmazott, hogy lakossági bejelentések jöttek a rendőrséghez, mert „egy – többek között – pénzügyi tevékenységet folytató vállalkozás karcagi fiókjában befektetési szándékkal elhelyezett pénzükhöz a lekötési idő lejárta után nem fértek hozzá. A feljelentők a jelenleg rendelkezésre álló adatok szerint az átlagosnál magasabb kamat reményében helyezték el megtakarításaikat a budapesti székhelyű szolgáltató kft.-nél.”
• A Magyar Nemzeti Bank 15.-én, „piaci jelzések alapján” indított piacfelügyeleti eljárást, jogosultatlan pénzügyi szolgáltatás gyanújával, és egyeztetett az illetékes rendőr-főkapitánysággal is.
• Szintén 15.-én hírt ad a dologról a Kiszámoló blog, igen tanulságos posztban, ami tételesen szétszed egy Kun-Mediátor-féle szerződést. http://kiszamolo.hu/kun-mediator-egy-ujabb-csalas-bukott-be/
• Április 16.-án azután jött az első két nagyobb, nem-szakmai cikk az Internet sötét liberális bugyraiból (444.hu. hvg.hu), és kezdtek csorogni a fűszeresebb részletek (április 17-22., hvg, 444, index, vs.hu, válasz.hu, portfolio.hu etc.):
  • A vállalkozás egy „jónevű utazási iroda és pénzváltó”. Ennek a vezetője, korábbi — figyeljünk — OTP-s jónevű, foglalkozott betétgyűjtéssel, mit tesz isten, illegálisan; „devizázott”, bármit is jelentsen ez. A pénz, úgymond, a valutaváltáshoz kell, és ott tudják ilyen jól megforgatni (a forgatást a szerződéseikben szakkifejezesésként alkalmazzák). Garanciát az jelent, hogy a pénzt OTP devizaszámlán tartják(!), így az OBA által védett a betét 100 ezer euróig. Biztosíték még a cég vagyona. Hm. Hmhmhm.
  • Nem hirdették, hogy pénzügyi szolgáltatással foglalkoznának.
  • A „bróker Marcsi”-vá celebesedő, egykor az OTP-nél dolgozó cégvezető asszonyság a kedves ügyfeleknek évi 18-23% körüli (havi 1,5-1,75%) kamatot ígért, ebből kifizetéskor levonta a kamatadót. Vö.: én, kisparaszt, egy normál bankbetétre évente 2-3%-ot kapok, mínusz kamatadó és eü. hozzájárulás. A jegybanki alapkamat pediglen 2015. április 21-én, újabb vágás után vala évi 1,80%.
  • Nagy vonzereje volt Marcsikának az „átlátható” szerződés: egyoldalas doksi apróbetűs részek nélkül.

• Ezzel az „átlátható” szerződéssel azért nem akármilyen ellentmondásban van a titoktartási szerződés kötelezettsége. E ponton átadom a szót a Kiszámoló blog poszterének (április 15): „.Ezzel a céggel már közel két éve találkoztam, csak a tanácsadást kérő megkért, hogy maradjon köztünk a dolog, mert titoktartási szerződést kellett aláírnia, amikor befektetett. Mivel most már kiderült az, amit akkor mondtam neki (hogy csalás), talán már nem köti a titoktartás (…) Mindig gondoljuk végig, vajon miért ragaszkodik a cég a teljes titoktartáshoz? Ha ez egy korrekt lehetőség, miért nincs kint soha az ilyesmi a cég honlapján?”

• Bróker Marcsi, hogy úgy mondjam, szájmarketing útján szerezte ügyfeleit, bár „nem volt rábeszélős”. Ennyire titokban tartandó, köztünk-maradjon-légkörű üzelmeknél ez aligha mehet másképp. Node, Marcsika köztiszteletben álló, jó társaságbeli ember volt Karcagon, így bizalomban nem volt hiány. Tudni vélték, hogy jól ismeri Miskát (értsd: Varga Mihály gazdasági miniszter), és Fazekas megtekintésügyi minisztert.

• A kár összege pár száz millió forintról indult, de 18.-án estére már 5-20 milliárd forint (!) közötti pénzről volt szó. Lefordítom, ez két stadion.
• A károsultak ügyvédje elmondta: a cég engedélye betétgyűjtésre nem vonatkozott, legföljebb bankok termékeit közvetíthette volna; de az volt az igazán kemény, amit a Kun-Mediátor mérlegéről hozzáfűzött: „2013. december 31-ei mérleg szerint saját tőkéje 24 millió forint fölötti összeg, tehát sem eszköz, sem pedig forrás oldalon nincs meg az a vagyon, amelyet a károsultak befizettek.”
• Az ügyvédtől, Dobrossy Istvántól tudjuk azt is: nagyon sok károsultnak van szerződése, átutalási megbízása vagy pénztári bizonylata. De bizonyíthatóan befizetett pénzük nem jelent meg a Kun-Mediátor számláján, nem vettek belőle semmilyen befektetést, ingatlant, értékpapírt stb. De még csak egy nyavalyás stadiontot se’ építettek.
• Hamar beindult a politikai daráló, naná, 17.-én röffen be a motor, 20.-án már a Parlament előtt van az ügy, ám ebből mihamar alig áttekinthető, DK-Fidesz-MSZP-Jobbik körjáték indul, újabb cégek nevét (Épkar ZRt.) bedobva a fortyogó üstbe. (április 20-27.)
• Varga M. természetesen sietett a helyi tv-nek kijelenteni, hogy ő nem tud semmiről (április 21). Ugyanúgy nincs tudomása semmiről, mint a másik karcagi miniszternek, Fazekas Sándornak.
• Ezután pedig, mivel volt polgármesterként ő is besározódott, lehetőség nyílt Fazekas megtekintésügyi miniszter székét is megingatni. (Feltételezem, hogy a különböző földügyek miatt keményen támadják, s kezdhetett már kölönccé válni.)
• Legvégül: amikor ezt gépelem, már volt egy házkutatás, de még nem tudjuk, hol, miben landolt egy fél város megtakarított pénze, na és hogy hol is van Bróker Marcsi? Felmerült Mexikó, Ausztrália, na és (nem is itthon lennék, ha egy fórumon sem vetik fel) Izrael. Marcsika kb. egy hete szerepel az Interpol körözési listáján. Előkelő társasága van itt is, egy lajstromban szerepel Hernádi Zsolttal.

Pillantás az ügyfélkörre

Marcsika — aki, itt jegyzem meg, NEM bróker, hanem utazásiiroda-vezető — ügyfélköre, úgy gondolom, kétféle típusból állhatott össze. Az egyik rész nyilvánvalóan a NAV-mentes milliókat vitte oda, ahol a tőkepiaci felügyelet se jár, és ahol nem történhet meg veled a csúfság, hogy a hasitasiból kibuggyanó, kétévi mérnöki fizetésnek megfelelő pénzköteg szemet szúr a banktisztviselődnek („ejnye, Jocókám, a te folyószámládon fél év alatt összvissz ötvenezer forint forgalom volt, hogy is van ez most?”). Nekik úgy kellhetett az ismeretségi alapon működő, kikutathatlannak tűnő fekete pénzfialda, mint a falat kenyér. Ez a kör feltehetőleg tojott bele, van-e bármilyen, pénzügyi tevékenységre vonatkozó engedély. Külön tojott bele, hogy vajon működőképes biznisz-e ez így, magasan a banki kamatok fölött. Azzal azonban — láthatólag — nem számoltak, hogy Marcsika nem fog tudni fizetni, esetleg (esetleg!) nem akar. Utólag csalatkozniuk kellett…nos ezért nem csodálkoznék, ha pár hét múlva az derülne ki, hogy Marcsika sajnálatos módon elhunyt, és egy elhagyott tanya kútjában agnoszkálták, középfinoman összeverve. (Amennyiben persze Pártunk és Kormányunk kimenti a károsultakat, ez a feltételezésem valószínűtlenné válhat.) Viszont mindez máris szép példája a bevezetőben említett butaságnak.

Még szebben mutat azonban — úgy gondolom — a klientúra másik fele, az úgynevezett keményen dolgozó kisemberek, akik kisebb-nagyobb legális megtakarításaikat bízták Marcsikára. Marcsikára, aki nem kábít vastag, apróbetűs szerződésekkel, amelyekből a zember csak rosszul kerülhet ki, mint a svejcifran-hitelnél. A jóasszony az egyoldalas papír aláírása után hír szerint tüchtigen, kockás füzetben vezeti a vezetnivalót (hogy ez tényleg így volt-e, azt nem bírtam kideríteni). Eladott ház árát, gyereknek szánt betétet, családi tartalékot, melyik károsult mit adott át neki. Akadt olyan ügyfél is, aki végzettségére nézve közgazdász. Marcsiban jobban bíztunk, mint az OTP-ben, mondta a hölgy a vs.hu riporterének, ebből frappáns cím lett a tanulságos riporton.
Elsőre persze az egyszeri urbánus hírböngész hajlamos belemeredni a károsult képébe a monitoron: normális vagy te, baszod?! Aztán azért urbánusunk hátrébb húzza a dioptriáit a monitortól, és átfutnak az agyán a hülyére vett hülyék vélhető indítékai.

• A hülyére vett hülye évek óta azt hallja minden forrásból, ami számít, illetve, ami mindenkihez eljut (köztévé, közrádió, napi ú’ság, sarki pék), hogy a gonosz, mocskos bankok, azokhoz nem szabad egy kanyit se vinni. Kitalicskázzák az extraprofilt az országból.
• Különben is, a bank alig ad valamit a pízünkre (na nem azért, mert szénné adóztatják a szektort, meg mert döglik a gazdaság, hanem mert) szemét disznók, büdös zsidók azok mind.
• Bezzeg a Marcsika, na az egymaga is olyan ügyesen forgattya a pízt, hogy ki tudja rá pattintani a húsz százalékot. Hogyhogy hogy, hát egymaga intézi az egészet. Nincs ám ott az a sok léhűtő, amelyik egész nap a számítógépet nyomkodja, meg nincs irodája se. Ilyen takarékos asszon hogyne tudná megfogni a garast!
• Ezt az ismerősök ajánlották, kihagyhatatlan volt. A Rózsikának meg a Józsikának is bejött.  A Rózsika meg a Józsika azt mondja, a Marcsikát látták együtt kávézni a Miskával. Ilyen körökben forognak? Akkor biztos tudják a dörgést.
• Ide nem hozhatja ám akárki a pénzét, ez úri hely.
• Mit? Engedély? Hát a Marcsika mutatott egy ilyen szép fejléces papírt a Rózsikáéknak is.

Ezekben a valószínűsíthető indítékokban az összes butaság-komponens ott lappang. Legerősebben látszik a mérlegelés hiánya: az egyszeri kliens nem gondolja végig, hogy a 20% kamat hogy jön össze? Hogy egy, bankhoz nem tartozó betétgyűjtőnek többféle engedélyt kéne felmutatnia?  Megjelenik az információhiány is: a kliensnek igazából lövése sincs, milyen fejléces papírt látott, tényleg a betétgyűjtésre és/vagy portfólió-kezelésre szóló engedély volt-e az, vagy az MNB A Lándzsarázó Pallas Athéné Domus Aurea Alapítványának prospektusa.
Megtalálható a mintában minor összetevőként a szelektív tájékozódás: „az ismerősök mondták”; mellette rögtön, sokkal nagyobb mennyiségben, a vakhit/hiszékenység. Esetünkben, ez megint a magas kamatra való, fenntartás nélküli ráugrást jelenti; de azt is, hogy Marcsika „jó társaságbeli” státusza mennyit jelentett az ügyfelek berántásánál. Láthatólag nagyon sokat. Minden csalónál sokat számít a határozott, megragadó fellépés, és a társaságbeli sikerek villogtatása; volt már azért Tribuszernéja és Wellai Györgyikéje az országnak. Azonban ebbe Karcagon aligha gondolt bele bárki is; mint a károsult közgazdász megbocsátólag megjegyzé: „Karcag kisváros, 20 ezren lakják, ez más kultúra”. Ha csak úgy nem?

Aztán borult a bili és repült a pénz a semmibe. A hasitáskás helyimenőcsávóké és a palira vett, de éppoly felelőtlen, mint amilyen szerencsétlen kisbetéteseké is. És a karcagi városházán tartott, viharos meghallgatáson — az egész posztfolyam legdurvább forrásában, azt hiszem — (https://www.youtube.com/watch?v=NhF_xjQS_aw) elhangzott egy károsult szájából a kérdés:

Hol a törvény?   

„A jogszabályok szerint a cég vagyonából lehet kielégítést nyújtani, ám az már politikai kérdés, hogy az állam a nagyszámú károsultra tekintettel részt kíván-e venni megsegítésükben.” (hvg.hu, április 16.)

Erre, a HVG-től megszokottnál kevésbé csiszolt stílusban, azt tudom mondani: a törvény ott volt. Csak te, kedves károsult, éppen basztál foglalkozni avval, mi áll benne. Nem jártál utána, milyen megtakarítási formák után hogyan jár kártalanítás, ha a betétgyűjtő hely fizetésképtelenné válik. Nem jártál utána, Marcsika a törvénynek (itt értsd: jogszabályok általában, alulnézetből és nem az 1901/LXXXXXXVIIIII/MSZ EN/DIN ISO 17063. Malacpersely-tv.) megfelelő módon működteti-e a tutit. Pedig rád fért volna, hogy mindezeknek utánajárj. Sőt, mindenekelőtt az is szükséges lett volna, hogy a törvényt, mint olyat (akár a 1901/LXXXXXXVIIIII/ MSZ EN/DIN ISO 17063. Malacpersely-tv. szövegét) elmagyaráztasd magadnak. Ha már úgy döntöttél, önállóan indulsz el és keresel befektetőt a pénzednek — ahelyett, hogy bankbetéttel, vagy bank (stábja) által összeállított értékpapír-portfólióval kezdted volna.

És kb. innentől tekintem a kedves károsultat — akár milliomos legyen és adócsaló, akár kisember kétszázezer bennragadt forinttal — bűnösen butának, mert másnak is ártott. A saját életét mindenki úgy cseszi el hozzá nem értő spekulációval, ahogy akarja. A családi megtakarítást eljátszva viszont a kedves ügyfél a család jövőjét is eljátszotta.
Aztán: itt bárkinek is kárpótlást várni államtól, bankoktól, et cetera: ez szintén ártó hatású. Azt az illúziót táplálja a még el nem marcsikázott pénzét szorongató kívülállóban, hogy csinálhat ő akkora marhaságot, amekkora úri kedvéből futja, majd lesz valaki, aki megmenti. Tálcán kínálja a hősködési alkalmat bármelyik mezei demagógnak, aki hajlandó belefingani a nulláslisztbe az ő szavazatáért. Egy hete, a vs.hu emlékezetes riportja szerint még lebegtették, hogy „csak akkor számíthatnak a pénzükre (…) ha a Quaestor ügyfeleihez hasonlóan rájuk is szabnak egy törvényt”.
Nem folytatom, mert azért nem akarok országvesztő bűnözőket faragni ezekből a szerencsétlen balfékekből. De ezek után, ha a bankszektor ismételt megfejésével, vagy a költségvetésből, vagy (megfelelő balettmozdulatok után) az Országos Betétbiztosítási Alapból bárki Marcsika-sújtottat kártalanítanak, akkor én fogom ordítva megkérdezni: Ilyenkor hol a’ öreganyám térgyekalácsába’ van a törvény?

Menet közbeni frissítés (április 29.): blogtulajdonos úr szerint nem fogják kártalanítani Marcsika üzletfeleit. Nagyon jó, hogy nem kell nyilvánosan ordítanom. És akkor most folytassuk.

Azért is gyurcsányahibás!

Ahogy utaltam rá, 17.-én már felkapja az ügyet a nagypolitika. Varga Mihály aznap a Facebookon kiposztolja a megfejtést, „Karcagon közismert tényként kezelik, hogy a 2002-es és 2006-os parlamenti választásokon Vadai Ágnes komoly segítséget kapott attól az üzleti csoporttól, amelynek a Kun-Mediátor is része.”

Hű, ide még egy szoci brókerbotrányt! Igen-igen gyorsan reagáltak, ha belegondoltok. Nem is ez a fontos, hanem hogy micsoda lényeglátással kezelik az ügyet.  Csak pár képet szeretnék felhozni most az első napokból. Lévén ugye kritikus, hogy egy ekkora kakavulkán kitörésekor elsőre mit lép az ország kormánya?

Tehát, 20.-án a Parlament nekiül. Én ugyan azt vártam volna, hogy összehívják az MNB-nek a felügyeleti vizsgálatban illetékes vezetőit (ha az önálló PSZÁF már nincs, mer’ minek a’), és a gazdasági miniszter, netán a belügyminiszter tájékozódik arról, hol áll a vizsgálat egész pontosan. Ezek után pediglen sajt.táj., a létező összes papír-és elektronyos alapú hírharangnak, ami csak számít. Ezen sajt. táj.-on próbálnak valami közérthető, mégsem középső csoportos szintű összefoglalót adni arról, hogy eddig mit találtak. És hogy sajnálatosan ki kell várni a nyomozás, illetve a jegybank által lefolytatott vizsgálat eredményét; addig nem kezdhetünk el vaktában vádaskodni, tisztelt polgártársak.
Ez az utóbbi két mondat (hogy a vizsgálat végét ki kell várni) a karcagi tv-ben fog elhangzani Varga szájából, 21.-én. Mely adó nyilvánvalóan pángalaktikus nézettséggel bír. Hálisten az adás azért kikerül az Internetre, de nem vagyok biztos benne, hogy ezt miniszter úr tudja is.

Vártam volna, hogy berángatják a két karcagi minisztert külön egy ülésre: Fiúk! Ti tudtunkkal részei vagytok a karcagi felső tíznek. Misi! Te 1998-tól 2014-ig képviselő voltál Karcagon. Sanyikám, te pedig polgármester voltál. Ekkor viszont alig hihető, hogy ne tudnátok a köztiszteletben álló asszonyságról. Egy ismerős sincs, aki ne mesélt volna róla, hogy a városban éppen pénzügyi csoda működik? Ej-ej.

Ehelyett azonban április 20.-án egy rutinszerű plenáris ülés következik, ahol — az Index közvetítéséből láthatjuk — napirend előtti felszólalások témája csak az egész. A felszólalásokban nagyjából mindenki üt mindenkit.  Kezdi a jobbikos Lukács László György: hogyhogy „nem tűnt fel az évtizedes csalássorozat”, ha hogy a kormányban két karcagi miniszter is ül?! Erre Tállai András elegánsnak szánt visszavágása jön: „érdekes az ügy politikai háttere”, de szerinte Fazekasnak és Vargának sem volt ott befektetése vagy tudomása az ott folyó dolgokról. Van viszont MSZP-s és jobbikos szál (meglepő, nem?) 1) A cégnek kapcsolata lehetett az MSZP-vel, mert a párt 12 gyűlést is tartott a társaság éttermében. 2) Lukács László György családjának ügyvédi irodája is ugyanoda van bejelentve, mint a Kun-Mediátor telephelye. „Egy épületben végezték a tevékenységüket. Először ön tisztázza magát!” Lukács lecsapja a magasnak szánt labdát: a telephely egy jókora irodaház, ugyanitt van egy önkormányzati iroda és egy bababolt is. Decikiiiiii…!

21.-én pedig Varga mossa kezeit tv-nyilatkozatában, ami tán még ízesebb anyag, mint az a pár napirend előtti. Vargát még korábban felszólította Vadai Ágnes (DK), tisztázza magát. Mármint: Volt-e befektetése a Kun-Mediátornál, és/vagy ajánlotta-e a szolgáltatásait másoknak. Varga válasza: ő nem tudott az illegális tevékenységről, sem egyáltalán semmilyen befektetési szolgáltatásról.  Na de azt aztán megéri ám megkapargatni, Vadai Ágnes és más szoci jelességek hol tartották karcagi rendezvényeiket: elsősorban abban az épületben, ahol a Kun-Mediátor szintén üzemeltet hotelt és éttermet.  Mert mindenki tudja, kik is támogatták Vadai korábbi kampányait. “Mi, karcagiak azért nagyon jól tudjuk, hogy milyen személyi összefüggések vannak Dobrai Sándorné mögött, mellett, tehát nem kell nagyon találgatni, hogy kik azok, akik esetleg még segíthették a tevékenységét” Konkrét információja erről nincs, jegyezte még meg.(Hát nem gyönyörű?). Nem baj, azért ki lehet még rukkolni az adu ásszal: árulkodónak tartja, hogy olyan ügyvédek jelentek meg, akik „valamilyen politikai szervezethez köthetők vagy kötődnek áttételesen, két irányból, egyrészt szélsőjobbról, másrészt a baloldalról.”

Ha most ismét elővesszük az első részben említett definíciót: Információja nem tudom, kinek mennyi van, és miről. Varga esetén minimum gyanús, hogy jóval többet tud, mint amit nyilatkozik vagy posztol.  A mérlegelés azonban láthatólag igen kifinomultan működik, rögtön az a kérdés, ki a szoci. Nem az, milyen következményei lehetnek ennek az ügynek. Megint eltűnnek a lakossági megtakarítások a cihában, így esik a gazdaságban forgatható pénz mennyisége? 5-20 milliárd Ft köddé vált, ezt valahonnan azért vissza kéne szerezni? Mi legyen a károsultakkal, mellesleg? Fedezi-e a kárukat a cég vagyona? Mit mondjunk nekik, látják valaha a pénzüket? Ha nem, mi a teendő, hogy ne kezdjenek el legott kukákat borogatni? Mi a jóanyámat csinált a jegybanki felügyelet? Voltak-e jelzések, amelyeket elengedtek a fülük mellett? Nem lehet-e, hogy a felügyelet működésével baj van? Túlterheltek? Nem elég tagok a képzettsége? Oder…?!… Ugyan…Kérem, itt az a kérdés, hogy hol ették a sonkatekercset Gyurcsányék.
Szerintem a sebtiben definiált ötből három lényeges összetevő (érvelés-, mérlegelésképtelenség, meggyőződésből indítás) megvan mind a Parlament mélyenszántó vitájában, mind Varga nyilatkozatában.

Azt hiszem, a politikoszféra és nem a sajtó körében érdemes tárgyalnom még a Heti Válasz témába vágó cikkét (április 22., http://valasz.hu/publi/kun-mediator-marcsi-titka-111914 ) is, tekintettel a lap hátterére. A publicista a vs.hu riportját veszi alapul (mi mást!) és leszögezi: „Nos, a VS.hu riportját elolvasva az is megértheti a jelenséget, aki életében nem tette ki a lábát Budapestről, vagy gyermekkora óta kizárólag gazdasági tanulmányokat folytatott és képzi magát ma is.” Aunye, de meg kéne aranyozni a pennáját ennek a gyereknek, úgy megaszonta a pesti libsiknek, hogy nagyon.
A Válasz munkatársa mindezt azért tudja olyan biztosan, mert hasonló méretű településen nőtt fel; tessék megérteni, „egy kisvárosban ugyanis tényleg némiképp másként zajlanak a dolgok”. Igen, ezt már hallottuk, más a kultúra. Arról, hogy ezen lehetne változtatni, és ha igen, hogyan, egy szót sem szól.
A cikkíró ezután odavág a bankoknak, hiszen Marcsika az ő „28 oldalas szerződéseik” miatt lehetett nyerő: „zseniálisan ráérzett, hogy tömegeknek van elege az apró betűs részből, ami mindig ott lapul az egyébként bűbájos megállapodás végén, hogy aztán, ha baj van, rögtön kiderüljön: a kedves ügyfélnek még véletlenül sincs igaza.” Ezt az állítást aztán megfejeli: „az egyszerű, átlátható szerződés maga volt az ördögi apró betűs rész, miszerint Marcsi mindent visz”. De nem von le következtetést, csak annyit: a fájdalmas tanulság, hogy a karcagiakat nem menti meg senki.
A kérdést, hogy valóban a hosszú szerződések kergetik-e az egyszeri józsikat a csalók karmaiba, igazából nyitva hagyja. Vonja le ki-ki a következtetést ízlése szerint. Az én következtetésem az, hogy itt az átvágott, csodaváró honpolgár kapott egy megbocsátó simi-simit a fejére. Nem ő a hibás, hanem az a sok hülye apróbetű, az!
Az ajánlott konklúzió pedig, NER-társak részére, gondolom, pedig a következő: már megint azok a köcsög bankok!

Az Internet népe reagál

Hátravan még egy kisebb kör a jóból, éspedig azok a mintapéldányai a butaságnak, amit a karcagi témával foglalkozó, mai magyar viszonyok között szolid fórumokon (elsősorban 444.hu, portfolio.hu) szedtem össze, sok józan, elsősorban a magyar pénzügyi kultúrát és az egyéni felelősség/döntés kérdéseit kellő keserűen tárgyaló komment mellől. Szánom-bánom, igazán kemény helyeket nem volt gyomrom látogatni. A felhozatal így se rossz.

A 444-en az első reakciók között volt — nem többségi, csak hangos véleményként — hogy Marcsika már csak kinézetre is cigány. Ha cigány, akkor lop, a vériben van. Utána jött persze, hogy Marcsika zsidó, hogy „zsákmánytőkés”, végül, hogy balos bűnöző.  Azt hiszem, az ilyen kijelentéseket nem is kell elemezni ahhoz, hogy meglátsszon, a hardcore butaság megnyilvánulásairól van szó. Ezen argumentumok az „igazi skót nem tesz ilyet”-féle érvelésre (http://hu.wikipedia.org/wiki/Igazi_sk%C3%B3t) hajaznak, némi — kis hazánkban simán normává vált — rasszista böfögéssel ügyesen fűszerezve. „Másnak is árt”, megvan? A cigányozással fej fej mellett haladt az a verhetetlen érv, hogy Marcsika bitang ronda, „nézd meg a fejét, én rá nem bíznám a pénzemet”. Aki így gondolkodik, az akkor — vagy akkor sem — fog észhez térni, amikor egy snájdig, csecsemőfenék simaságúra borotvált, frissen vasalt, szőke fiatalember vágja át egy fullextrás krómedénykészlettel. Mely szett persze foltosodás miatt selejtre baszott alumínium keréktestek újrahasznosításából származik.
Szintén édes volt (eggyel magasabb szintű meggyőzhetetleneknél) az, hogy következetesen brókercégként emlegették a Kun-Mediátort. Utánanézni a fogalmaknak fárasztó, válogatva csipegetni az infóból, és hülyeséget terjeszteni a létező legnagyobb felületen, az Interneten, az kifejezetten cool.
Következő, nagyon releváns megjegyzés, éspedig félig-meddig szakmai fórumról: az egésznek az idióta reklámok az okai, amik elhitetik a zemberrel, hogy nulla tapasztalattal sikeres forextréder lehet. Azért ezt én fenntartással kezelném. Biztos-e, hogy a közgazdász asszonyság, a HMCS és a kisnyugdíjas mind-mind a youtube playlistjük/sciencedirect-kereséseik közepébe újra és újra beékelődő — egyébként valóban színtiszta hülyefejő célú — forexezzél izibe hirdetések alapján gondolta úgy, hogy belevág az utazási iroda pénzváltójánál a Böhöm Jóba? Szerintem ennek kicsi a valószínűsége. Inkább meghitt családi ebédeket és hangulatos munkaebédeket tartok valószínűnek, mint „reklámfelületeket”.

Az optimizmus kedvéért

Kedves, fényes tekintetű buta embertársam, a fenti hosszú, rozsdás ráspoly hangú sorok ellenére se csüggedj most el. Hiszen, lássuk be, neked szól a gitár, neked dörög a dob (és akkor a lakodalmas billentyűs zeneművészetről még nem is szóltam), neked gyúlnak a fények. Meglátod, erre is vannak példák a közelmúlt híreinek színe-javából. Ez viszont már a befejező részben jön.

Bevezető hümmögés

Ha belegondolok, a nagy világvallások mind ismernek olyan főbenjáró bűnöket, amelyeket elkövetve az egyén örökre elkárhozik, vagy következő életében legalábbis háromlábú kóbor kutyaként születik újjá Lusikisiki külvárosainak egyikében. S ezek, úgy láttam, sok átfedést is mutatnak. A kereszténységben hét peccatum ismeretes: a gőg, a harag, a bujaság, a fösvénység, a torkosság, a paráznaság, a jóra való restség. A Mahábhárata — ha ugyan nem tévedtem el benne a különféle, szintén részletezett kasztkötelességek között — négyet jelöl meg többször is: a harag, a falánkság, az oltalomért hozzád fordulók elutasítása, illetve a túl sok alvás. Meggondolandó, nem? Kultúrkörökön és évezredeken át ugyanazok a legdurvább emberi hibáink. Ugyanazokkal az ócska gyengeségekkel küszködünk, bármit is vallunk a velük való küzdelem céljaként.

Hanem, én most nem összehasonlító filozófiai elemzést szeretnék írni, hanem egy morcos hangulatomból fakadt tételt állítanék föl. Mégpedig: van még egy főbűn, és az a butaság. Konyhai definícióm szerint a butaság információhiány, szelektív tájékozódás, érvelésképtelenség, vakhit és következmények mérlegelésére való képtelenség változó arányú elegye. Terjedésének jele pl. a hatóanyag nélküli gyógyszerek — aka homeopátia — és a program nélküli pártok — ritka szép választék van belőlük az AfD-től a Szirizáig — népszerűsödése.
Türelmetlen, agresszív álláspont mindezt bűnnek nevezni; igaza van annak, aki ezt szememre veti. Tudom, hogy el is térek vele a blogtulajdonos úr, illetve a többi szerző végtelen tufa-toleranciájától. Mégis, azt gondolom, van a butaságnak olyan foka, ami (etikai szempontból) bűnös, mert az, aki ennek értelmében cselekszik, másnak is árt. A feltevést az elmúlt két hét egyik gazdasági hírén, annak következményein és néhány érdekes reakcióján szeretném bemutatni. Ez lesz a következő rész.

Ön fél. Nagyon. Mindenkitől. Napok óta nem aludt. Mindenét odaadta valakinek, aki talán elviszi valahova, ahol jobb lesz. Mer jönni Magyarországra?

Igen

Szerintem teljesen felesleges a halálbüntetésről vagy a migránsok kezeléséről érdemi vitát folytatni, mert teljességgel hatodlagos mellékszálról van szó.

A főlényeg az, hogy a magyar államtól egy szervezett bűnbanda lenyúlta legfontosabb természeti értékeit.

Főlényeg az is, hogy a múlt héten a kizárólag lopás érdekében meghozott idióta jogszabály miatt simán meg lehetett ölni egy jobb sorsra érdemes, ártatlan embert.

Főlényeg, hogy hát szegény kötvénykárosultak (kötvényhülyék, de erről majd Noirpova) nagyrészt mehetnek oda, ahol a part szakad.

A halálbüntetés és a fasiszta szövegek bedobása kétségbeesett kísérlet, és annak a jele, hogy a korábbi egységes kommunikáció teljesen szétesett. Ennek megfelelően most nem fogok belemenni az aktuális marhaságba, mostmár hetente lesz egy ilyen. Vö. útelágazódás, öregecskedő feleség.

Angliában történt az ötvenes években, hogy Bolam urat, aki valamilyen elmebajban szenvedett, elektrosokk-terápiának vetették alá, de olyan amatőr módon, hogy a kezelés vége jó néhány sérülés lett. Beperelte a kórházat. Az angol bíróság arra az álláspontra helyezkedett, hogy az orvosok gondosságát vagy gondatlanságát egy felelős orvosi testület (a responsible body of medical opinion) által követett gondos eljáráshoz kell hasonlítani. Más szavakkal, ha a szakértők azt mondják, hogy ők is így jártak volna el, az orvos nem felelős az eredményért.

Nagyon sokáig ez az 1957-es jogeset volt az irányadó az angol műhibaperek gyakorlatában, amikoris 1997-ben jött a Bolitho-eset. (Bolitho v. City and Hackney Health Authority [1997] 4 All ER 771)

Ebben az esetben az volt a tényállás, hogy egy beteget légzési nehézségekkel szállítottak kórházba, ahol sem az ügyeletes orvos, sem a helyettese nem vizsgálta meg, hanem csak a nővérek jelentették, hogy milyen állapotban van. A beteg utóbb agykárosodást szenvedett az oxigénhiánytól és megfulladt. A szülei azért perelték be a kórházat, mert szerintük az időben végrehajtott intubálás a gyereket megmentette volna, tehát az orvosok súlyosan gondatlanul jártak el akkor, amikor nem intubáltak.

A perben két testület (különböző egyetemi klinikák) is szakvéleményt adott, az egyik szerint a gondos eljárás vizsgálatot és intubációt eredményezett volna, a másik szerint ilyen indikáció nem volt. Az első fokon eljáró bíró elé tehát ellentétes szakvélemények kerültek, és neki ebből kellett dolgoznia. Természetesen ez nem először fordult elő, de egy korábbi esetben (Maynard v. West Midlands Regional Health Authority [1984] 1 W.L.R. 634, 639) a Lordok Háza egyszer már azt mondta, hogy a bíró nem „preferálhat” egy tekintélyes és szakmai véleményt egy másikkal szemben, más szavakkal ő maga ezt az ellentmondást nem oldhatja fel. (Gyakorló kollégák most sóhajtanak fel, itt tart most a magyar jog)

Lord Browne-Wilkinson azonban ezt az álláspontot gyökeresen változtatta meg. (Érdemes a döntés szövegét elolvasni. Kúriai és AB bírók utána váltsák ki horgászjegyüket és többet ne zavarják Iustitiát kisded játékaikkal) Kimondta ugyanis, hogy lehetséges olyan eset, ellentétes szakvélemények esetén, amikor a bíró az egyik tekintélyes és szakmai szakvéleményről azt mondja: „unreasonable” és a másik alapján határoz arról, hogy az orvos (tágabb értelemben: a szakember) eljárás gondos volt, avagy gondatlan.

Kádár és az államrezon (hogy kerül ide Fukuyama?)

Francis Fukuyamát szokás kiröhögni híres tanulmányáért a Történelem végéért. Pedig olyan értelemben valóban vége a történelemnek, hogy államok, politikai tömbök küzdenek egymással. A zárt politikai rendszerként működő állam már korábban is több szerző szerint illúzió volt, ám mára teljesen világos, hogy hétköznapi életünket számos egyéb struktúra is meghatározza. Ilyen környezetben az állam, mint egyetemes mindentudó, megszűnt.

Mégis, az állam, amelyet felfoghatunk a hatalomgyakorlás kategorikus imperatívuszának (vagy annak engedő szervezetek összességének, ha nem akarunk nagyon elvontak lenni) fellép azzal az igénnyel, hogy az emberek mindennapi életét egyéb struktúráktól függetlenül szabályozza. Más szavakkal, hiába nagyobb dolog az Audi, mint a Győri Járásbíróság, a Győrben történt kisebb rablásokat utóbbi fogja letárgyalni, és ez így is van rendjén. (szólalt meg a bennem szunnyadó barnazakós párttitkár)

Van azonban valami, amelyet a fenti esetben az angol bíróság el tudott hagyni, a magyar meg még nem. Ez a beteges tekintélyelvűség.

A magyar bíró nem teheti meg, hogy a két nagyon felkent szakértő közül az egyiket pusztán érett logikai döntésével, bírói hatalmával élve kiválassza, és elfogadja. A korábban, Diverz kollegialitás című írásomban kifejtettek alapján nem is akarja (és ebben tér el szintén jelentősen az angol bírótól) mivel ő a szakértőnek „kollégája” ezért értelemszerűen a vádszerű szakértőt fogja előnyben részesíteni, ha egyáltalán beenged másokat az eljárásba.

Hiszen mindketten az állam emberei, a Bach-huszárok, és Kádár gyökértelen, kizárólag a zárt, egyetemen tanult tudomány megdönthetetlenségébe kapaszkodni tudó technokratái óta, az állam mindent tud és mindent jobban tud, mint a hülye alattvalója. Akkor is, ha az illető egyébként űrszondákat pályára állító rakéták vezérlőszoftvereit fejleszti egy amerikai egyetemen, év másfélmillió dolláros fizetés mellett.

Ki lehet szakértő?

A fentiekből következik a magyar állam görcsös igénye arra, hogy fellistázza a jó szakértőket, akik jogosultak a szent állami szakmai véleményt kimondani. A listáról lemaradtak pedig nem is tudhatnak semmit.

Pedig miért ne tudna az általa húsz éve kezelt páciensről kezelőorvosa, vagy a megyei kórház szakvéleményt adni?

Miért ne tudna hídépítési szakkérdésben a hidak tervezésében járatos mérnök szakvéleményt adni? Biztos hogy professzora, aki ugyan nagyon okos ember de harminc éve egy hidat se tervezett, jobb szakvéleményt fog adni? Vagy az a mérnök, aki sose dolgozott a szakmájában de harminc éve „szakért” mert rá tud kerülni csókosként egy listára?

Már hallom is az első kifogást: az igazságügyi szakértő szakvéleményét a bíróság számára emészthető formában tálalja, ellentétben Szabó doktorral Kisalsótalpasról, aki még életében nem írt szakvéleményt. Végülis Szabó doktor biztos hülye, azért tudta elvégezni az orvosi egyetemet, továbbá én úgy hallottam, hogy jogi ügyekben ún. jogászok járnak el, akik képesek világosan úgy kérdezni a szakértőtől, hogy ő arra világosan válaszolhasson. Ha nem, az nem a szakértő hibája.

A másik ellenérv: a jobbról-balról berángatott szakértők elfogultak lesznek. Igen, azok lesznek, mint ahogy ilyen kétely az ország legtekintélyesebb műszaki szakértőjénél is felmerült a Rezesova ügyben. A bíró meg azért van, hogy ezt észrevegye és ennek megfelelően járjon el. És természetesen az elfogultság vádjával szentségtörés illetni azt a szakértőt, akit mindig a bíróság rendel ki, és 100 véleményéből 99 támasztja alá a vádat. Ja, ha az állam csinálja, az más, ezt a nép nem értheti. Beschränkte Untertanenverstand, korlátolt alattvalói elme, tessenek oszolni, vagy kardlapozunk.

Felmerül, hogy innentől kezdve mindenki szakértő lenne. Igazgatási-jogalkotási kérdés, csak kifogásnak jó

A bíróság terhe

Ha tehát normálisan akarjuk a szakértői bizonyítás rendszerét megreformálni a büntetőügyekben, óriási terhet kell raknunk a bíróságra. A szabad bizonyítás terhét. A bírónak kell szembenéznie azzal, hogy a szokásos szakvéleménnyel szemben, ahol dr. Vádszerű József szakértő megállapította, hogy minden úgy van, ahogy a bíróság mondta, megjelent dr. Gipsz Jakab szakvéleménye, aki levezeti, hogy mi az ő álláspontja.

Innentől kezdve meg nem marad más, mint hogy végre-valahára a bíróság azt csinálja, ami a dolga. Hagyja ott rabláncait és döntsön éretten, függetlenül, kizárólag a logika, az elé tárt bizonyítékok és a saját legjobb meggyőződése alapján.

Ez még Angliában is nagy ugrás volt. Nálunk rakéta kell hozzá.

(ezt egy szakmai fórumra írtam, de kiteszem ide is)

Kedves Kollégák,

a szakértőkről akartam írni, és helyükről a leendő Be. új rendszerében, de arra jutottam, hogy valami mélyebben gyökerező dolgot kell megérteni, elemezni, és ami a fő, kiirtani, hogy a szakértői rendszert jobbá tehessük.

A kollegialitás és fajtái

Teljesen természetesnek vesszük, hogy a közlekedési balesethez érkező rendőrök, mentők, tűzoltók kollégának szólítják egymást. Nem csoda. Hiába különböző cégek, ugyanazon dolgoznak: élet és vagyonbiztonság érdekében határozottan fellépő emberekről beszélünk, akik életüket nagyban rááldozzák arra, hogy küldetésüknek eleget tegyenek. Ez a hivatástudat csinál belőlük „kollégát”.

Amiért ez a szakértők kapcsán eszembe jutott, hogy a szakértők, az ügyészek, a bírók mintha kollegiálisabbak lennének így egymással, mint velünk, ügyvédekkel.

Miért van ez? A magyarázathoz üljünk fel a 15-ös buszra, amely a Szende Pál utcából kanyarodik épp ki a Vigadó felé. Van ott valami állami épület, amely előtt állandóan posztol egy rendőr. A rendőr minden arra járó busznak odaint a buszsofőr ezt az intést viszonozni szokta. Miért?

Ők ugyebár semmi halálosan hősies dologban nem vesznek részt együtt. A rendőr nem nyúl be egy szűk résen és tartja elszorítva a kocsiba szorult ember vénáját, amíg a karjától két centire egy hatalmas  flex-szel darabolja szét a kocsit a kiemeléshez. Mégis, a kisrendőr, úgy gondolja, hogy ő és a buszsofőr „kolléga”.

Sőt, „kolléga” az éjjeliőr és a portás, a közterület felügyelő.

Ők azok, akik az államtól (vagy ők úgy gondolják, hogy az államtól)  hatalmat kapnak arra, hogy az egyszerű közembereket, mint tanár és bank-vezérigazgató, terelgessenek, vagy ha úgy érzi, hogy lehet (gyakran érzi úgy) akkor csicskáztathatják is.

Ők modern ksatriják, még ha kicsik is. Nagyon kicsik. A Kádár-kor nagyon súlyos öröksége az, hogy a bírói kart betagozta ugyanabba a kasztba, amely a munkásőrrel kezdődik, és tart a rendőrökön át az ügyészeken keresztül fel a bíróságig.

Miért baj ez? A bíróság azért van, hogy ne erőszakszervezeti logikával döntsenek el ügyeket, és legyen kontroll az erőszakszervezetek működése fölött. Az ügyészség azért van, hogy az erőszakszervezet által összeszedett terhelő információt, konvertálja abba az elvont, pártatlan környezetbe, amelynek a bíróságnak kellene lennie. Ünnepélyes szavakká formálja azt, ami tegnap még szekér módjára döcögő rendőri bikfanyelv volt, és az állam részéről szakértőként vegyen részt az eljárásban, mint olyan szerv, amely jogosult ünnepélyes szavakkal megszólalni a tárgyalóban.

A rómaiak óta ez a jog értelme. Lételeme a misztikum, az ünnepélyesség, amellyel el lehet távolítani az igazságszolgáltatást a lihegő, vérszomjas bosszútól. Ideális esetben a bíró, az ügyész és az ügyvéd lennének a kollégák, ennek a misztériumnak a papjai.

Szervezetileg a bíróság független, de a fejekben nincsen rend. Nagyon kevés olyan bíró van, akibe nem sikerült beleverni, hogy te kisanyám/kisapám, az állam lesújtó ökle vagy, a bűnösök megbüntetője, akinek erőltetnie kell, hogy márpedig itt büntetés lesz. A te kollégáidat a többi erőszakszervezetnél keresd.

De nem ez a legrosszabb. A bíró nem nevezi ugyan kollégájának a rendőr őrmestert, ahogy a vezérőrnagy sem kollégázik kedélyesen az őrmesterrel. Ellenben a vezérőrnagy, ha a szervezet bajba kerül, védi a mundér becsületét, és igyekszik helyrehozni az őrmester hibáját.

Ha elrontott nyomozás van, abból képtelen vád, akkor sajnos még most is, 25 évvel Kádár halála után a bíró érzékeli, hogy az övéi bajban vannak, és próbálja helyrehozni a galibát. A szakértő is érzi ezt, ő is „kolléga” és aládolgozik a vádnak.

A legrosszabb az, hogy ez nem tudatos. Nincs a helyén, hogy ki, kinek és miért kollégája, és amíg ez nem kerül a helyére, teljesen mindegy, hogy milyen reformokat csinálnak.