Tegnap Elina Garanca koncertjén jártam. Minden fillérje megérte a tízezres jegy (erkélyre) árának, mert Garanca hangja gyönyörű, technikája virtuóz, muzikalitása művészi, színpadi jelenléte lenyűgöző. Korszakos mezzoszoprán ő, akinek látogatása a Művészetek Palotájában ünnep volt. Kritikai megjegyzés nem is nagyon érheti, talán csak engem, mert a koncert második felében előadott Carmen-keresztmetszetében a Youtube-videók dögös, harmincéves Carmenjét kerestem, akinek itt-ott van egy hibája, ám kihívó, lehengerlő előadása az, ami Garancát a világhír felé elindította. De azok tíz évvel ezelőtti felvételek, a mostani Garanca megasszonyosodott, érett nő, a zenekart ráadásul a férje vezényli. Szexualitásból kevesebbet, tökéletes énekből többet kaptunk. Az eredmény ettől függetlenül tökéletes, csak másképp.

A Filharmóniai Társaság zenekara jó volt. Illedelmesen tűnt el a szólista mögött, és bújt elő, mikor szükség volt rá. Összeszedett volt, a szólót játszó művészek magabiztosan adták elő, amit elő kellett, a fúvósok a kellő helyeken voltak hangosak és a kellő helyeken halkak. Karel Mark Chichon karmester kiváló pedigréjéhez (Concertgebouw…) illően profin tette a dolgát. Kiszolgálták a ragyogó énekes világsztárt, nem rontották és nem halványították el a produkcióját.

Ennyit a koncertről. Tökéletes volt, de közben eszembe jutott egy csomó szomorú dolog.

A műsor…

Az egyik, hogy Garanca francia műsort hozott, ami persze nem szomorú. A szomorú az, hogy végignéztem a legjobb magyar szimfonikus zenekarok idei műsorát. Haydn, Mozart, Brahms, Haydn, Mozart Brahms, orosz szerző, Haydn, Mozart, Brahms, Sibelius (azért mert ebben a szimfóniájában van valami Wagneres, a BFZ honlapja szerint) R. Strauss, Haydni, Mozart, Brahms, orosz szerző, Haydn, Mozart, Brahms. Itt-ott egy-két Bartók.

Ez a budapesti nagyzenekari koncertélet. Van egy Händel-oratórium, és egy Berlioz-mű az egész évadban, egyébként a fentiek.

Ez olyan, mintha egy kocsmában kizárólag százputtonyos tokaji aszút árulnának, aztán csodálkoznak, hogy délutánonként senki sem ugrik be, hanem kéthavonta egyszer jön be pár idősebb ínyenc, míg a többiek az út másik oldalán fröccsöznek.

Félreértés ne essék, én nagyon kedvelem a fenti szerzőket (kivéve Brahmsot) csak ne sírjon senki, hogy nem jár mostanában fiatal generáció koncertre. Naná, hogy nem jár. Ezek a különösebb lelkesedés nélkül előadott, egysíkú német műsorok tényleg csak kedves öreg néniket és bácsikat érdekelnek, meg egy-két tanítványukat. Amint jön valami érdekesebb szólista, aki mást is csinál, mint (az amúgy kiváló) magyar zongoristák az utóbbi ötven évben, rögtön tele a terem.

Az egész évadban nincs egyetlen egy fúvós szólista sem, mert kéhhhhem széhhhpen a mhii hihhhhetetlenül kifihhhnomult ízélsünkhöz Telemann már nem elegendő „zenei anyag”. Orgonán kizárólag dögletesen unalmas Liszt és Bach-darabok (pedig ez utóbbiból vannak jók, de ahhzok kéhhem széhhpen kommerhszek) hallhatók, nincs egy jó Vidor- vagy Buxtehude-koncert, hogy stílusban távoli, ám érdekes szerzőket mondjak. A koncerteken egy pillanatra sem engedünk az aszexuális összhangzattan-professzor attitűdből. Respighi? Róma kútjai? Régi dalok és táncok? Segítség, repülősót, a hölgy elájult!

Ehhez képest egy világsztár megújul, új utakat keres. Pár éve a szintén szupersztár Philippe Jaroussky volt itt. Századfordulós francia műsorral, odahagyva a barokk csilingelőst, amely elhozta neki a világhírt. Garanca csak a ráadásban énekelt egy olasz áriát, egyébként olyan műsort hozott, amely tőle nem megszokott. Tökéletességet elérve is megújul. A magyar koncertélet erre évtizedek óta képtelen.

Pharasztok

A MüPa-látogatások egyik legszomorúbb része mindig az, ahogy az úri közönség öltözik. Pedig olyan egyszerű volna. Ha a koncert kicsit elvontabb, cserépben nevelt kultúrnövények szórakozása, megengedünk magunknak egy pulóveres vagy kordzakós koncertre menést. Mondjuk ilyenkor is tiszta, nem vastag talpú bőrcipőben. Ha viszont a koncert ünnepélyesebb, akkor uraknak sötét öltöny, fehér ing, egyszínű, vagy apró mintás nyakkendő. Hölgyeknek minimum sötét színű kosztüm, valami ízlésesen feltűnő kiegészítővel, maximum kisfekete, vagy kiskék ruha, de nem akarok átmenni stylistba, mert annyira nem értek hozzá. Az viszont, hogy még farmer-póló-edzőcipős ember is volt, az nem annyira kétségbeejtő, mint ahány szartaposó cipő volt férfiakon, csöcsös felső, fehér, drapp kosztüm nőkön. Tragédia.

Aztán ugyanezen pharasztok a phone és a phablet segítségével lazán fényképeznek a teremben, ami egyrészt tilos, másrészt meg ha nem lenne…nem meccsen vagyunk.

Végül a mélygarázsban, ahol várni kell egy negyedórát, míg kijut az ember, hány állítja le a motort? Igen, annyi.

De a koncert annyira jó volt, hogy még ők sem tudták elcseszni.

Szálljatok le Orbán Viktorról, mert ha vele foglalkoztok, annak bukás a vége. Viktorral együtt.

A közelmúltban írtam a bicikliversenyen egymást bámuló esélyesek mellett elhúzó, határozott kezdeményező versenyzőről. Azóta ezt a teóriát John Degenkolb ismételten és sokadjára bebizonyította az egynapos klasszikusok egyik királyán, a Paris-Roubaix versenyen.

Szintén írtam arról a „tévéműsorról” amelyet a Jobbik sugároz a választóknak, és amely a népszerűségük titka. Ennek megrázó példája Karcag, ahol az egész várost alkotó „kisegzisztenciák” adtak fejenként 3-5 milliónyi tőkét Marcsinak. Eltekintve balekságuktól, vegyük elő szociológus énünket és gondoljunk arra: ez a készpénzben, tehermentesen, azonnal rendelkezésre álló tartalékuk, a lecsúszás elleni védelem. A kapzsiság mellett azért is dobták fel a rulettkerékre, mert azt hitték, ezzel kijjebb jöhetnek a lecsúszásveszélyes zónából.

Ezt a bejegyzést viszont azért írom, mert a két fenti premisszából adódik egy gyakorlati tanács mindazoknak, akik 2018-as választási sikerre törekszenek.

Viktor egy sérült sárkány. A barlangjából kijönni, repülni, karmaival rombolni már nem tud. Megbukott. Most. A netadóval kezdte, aztán a kitiltási botránnyal folytatta, és most a brókerbotránnyal bevégezte. Politikai haláltusáját vívja, mostmár ellenzéktől, mindentől függetlenül vége lesz, legfeljebb választási csalással, vagy rendkívüli állapot bevezetésével tud hatalmon maradni.

A sérült sárkányoknak van viszont pár kellemetlen tulajdonságuk. Előszöris rendkívül agresszívak. Másrészt, aki közel megy hozzájuk, sárkányölőt játszva, azt lefújják a nazális lángszóróval. Az okos ember a lángtól kellő távolságban várja, míg kellően legyengül a sárkány, vagy a futár (tényleg, milyen lenne egy bayreuth-i rendezésben egy DHL futár) megérkezik az azbesztruhával.

Ha tehát egy párt akar valamit a 2018-as választásokon, ne menjen Viktor közelébe még másfél évig. Ez az időszak két dologra szolgál, ha úgy tetszik ez a 2018-as választási siker kulcsa:

1) szavazói bázis építése. El kell menni a tanárokhoz, akik szenvednek a KLIK-től, a kocsmárosokhoz, akik nem árulhatnak cigit, a multikhoz, akik nem nyithatnak ki vasárnap. A külföldön élő magyar fiatalokhoz, akiket meg kell győzni arról, hogy ér harminc eurót a választás hetében hazajönni. Viktorból mindenkinek elege van, csak meg kell szervezni.

2) hálózat építése. Csak az a párt tud nyerni, amelyik az ország bármely kistelepülésére el tud jutni két órán belül, és bármely nagyobb településének bármelyik utcájába el tud jutni két órán belül. Nem szabad két óránál nagyobb távolságban lenni a választóktól. Iroda kell legalább megyénként, a fiatalságnak jól szervezett facebook- tumblr- twitter-élet, mobilapp, satöbbi.

Mindez persze nem azt jelenti, hogy nem kell foglalkozni a Fidesz viselt dolgaival, hiszen ez szítja a kormányváltó hangulatot. Az emberek azonban egyáltalán nem hisznek abban, hogy a problémáknak a rendszeren belül van megoldása, például hogy Rogán Antalt majd elviszi a Hiperigazságos Központi Nyomozó Ügyészség és jól megbünteti. Ugyan. Mi magyarok mohók vagyunk, önzők, kapkodók…de nem hülyék. A Fidesz veszte az, hogy elkezdett minket hülyének nézni.

A sárkányt azonban az fogja legyőzni, aki a célegyenesbe forduláskor, tehát nagyjából két év múlva, 20% fölötti támogatással és mozgósítható vidéki és városi erőkkel fog rendelkezni. Jelenleg egy ilyen párt van. Nagyon kéne másik is. Ameddig viszont egy párt van, amelyik nem a Viktorral van elfoglalva, ez nem fog sikerülni.

Panamajacques Kasszandra-levele után én is úgy döntöttem, hogy ideje megint foglalkozni a Jobbikkal és azzal, hogy mi lesz, ha nyer. Előtte azonban azt próbálom összefoglalni, hogy a Jobbik miért van, és miért nő a népszerűsége.

Tévéműsor

A Jobbik sikereinek a titka az, hogy jobb tévéműsort sugároz, mint a többi párt. A magyar politikában visszatérő betegség az, hogy a pártok, életciklusuk elején tudják, mit akarnak hallani a választóik és hasítanak, majd próbálják a közhangulatot magukhoz hajlítani (a híres Fideszes „tematizáljuk a közbeszédet” módszer) majd végül elvesztik a kapcsolatot a választóikkal és jön a „mi tudjuk mit gondolnak az emberek” időszaka, amikor a leghűségesebb udvari politológusok sem tudják elmagyarázni, hogy az aktuális blődli miért van.

A Jobbik előretörése annak a jele, hogy a Fidesz „tematizáljuk a közbeszédet” módszere egyre kevésbé működőképes olyan nyílt színi harácsolás közepette, amely a Gyurcsány-kormány legszebb napjait idézi. A „rezsicsökkentés” volt az utolsó igazán nézett Fideszes műsor, azonban, szintén párhuzamban a szocik végnapjaival, ennek élére is sikerült kinevezni valami vállalhatatlan arcot Rezsiszilárd személyében. Emlékezzünk vissza hét-nyolc évvel ezelőttre, amikor mindenhez vagy egy hatvanéves vén szoci róka, vagy egy ilyennek az unokaöccse értett kiválóan. Az, hogy egyre inkább vén pártrókák és pocsék új arcok (L. Simon László, Rezsiszilárd) rotálnak a színpadon, jelzi, hogy a Habony-féle kommunikációs gépezet nem tudja, mit kellene mondani, hogy kellene megújulni.

A választók tehát azt a műsort néznék, amely a problémáikra reflektál, valamiféle megoldást kínál, és arról beszél, amiről ők maguk is beszélnek.

A Jobbik egyszerűen ráérez bizonyos mondatokra a korszellemből, és az emberek odakapcsolnak.

Talán látszik, hogy a Jobbikot sarokba szorítani akaró pártnak semmi más dolga nem lenne, mint hogy felmérje, hogy mi az, ami a választókat foglalkoztatja, és egyszerűen összefoglalható válaszokat adjon, de olyan háttér-gondolkodás alapján, amely a válaszokat később többé-kevésbé valóságba átültethetővé teszi. (mellesleg ezt hívjuk politikai hitelességnek, melynek megszerzése és megtartása a hosszú távú politikai siker titka).

Ezzel szemben a politikai tévét kapcsolgató állampolgár azt látja, hogy a Fidesznél egyre inkább ugyanazok az arcok beszélnek műproblémákról, míg a baloldali csatornákon vagy ugyanilyen arcok nyomnak nosztalgiaműsort, vagy pedig valakik tudományoskodnak olyan elvont fogalmakról, mint emberi jogok meg Európai Unió, és semmit nem mondanak arról, ami a választóval történik. A Jobbik meg…pocsék műsor, de legalább aktuális.

A szavazótábor

Felmerül a kérdés, hogy akkor mi az a műsor, amelyet a választópolgárok nézni akarnak? Nem tudom. Legalábbis nem tudom pontosan. Azt tudom, hogy létezik egy problémahalmaz a cigányoktól kezdve a vidéki kisvárosok és nagyvárosi lakótelepek kilátástalanságán, az egész országot sújtó drogfüggésen (mert ha a fűszívás az, akkor az alkohol-abúzus is drogfogyasztás) át egészen a mindennapi életet megkeserítő hétköznapi szabályokig, mint a dohánybolt és a megyematrica.

A problémát három részre lehet tagolni: az egyik napról a másikra élő proletariátusra, a vidéki kisegzisztenciákra, és ugyanezek közéleti kérdésekről is gondolkodó részére.

A proletariátussal itt és most nem foglalkozom, mellesleg ha Viktor kicsit összekapja magát, akkor őket tudja leghamarabb visszahúzni. Marxisták fedezékbe…ez a legkevésbé tudatos választói réteg, egy jó kis rezsicsökkentés itt még ma is hatni tud.

A jobbik szavazóinak derékhada nem valamiféle barnainges náci tömeg. Igen, ki lehet belőlük hozni ezt is, de a fő tulajdonságuk az, hogy ők a lecsúszástól rettegő alsó-középosztály. Akik most még saját (bár hitellel terhelt) lakásban élnek, jó (bár kicsit használt) autóval járnak, de tudatosan, vagy csak belül érezve tudják, hogy ennek bármikor vége lehet, és jöhet a vesszőfutás, amelynek a vége a lecsúszás. Tartalékaik alig, és rendszerint függenek valamilyen külső tényezőtől (gyár a városban, exportpiacok helyzete).

Ez a réteg, bármennyire is gumikesztyűvel érne hozzá csak a pesti politikacsináló értelmiség, a magyar polgárság magja és táptalaja. Sajátja van, és sajátként gondolkodik dolgokról.

A Jobbik azért szimpatikus neki, mert a helyi jobbikosok a saját osztályából származnak és arról beszélnek, ami őt is aggasztja. A Jobbik legyőzésének a kulcsa az, hogy ehhez a réteghez, a fodrászüzlet tulajdonosnőjétől a vidéki iskola igazgatóján és a támogatásokkal ügyesen zsonglőrködő földművesen át a helyi körzeti orvosig ki tud hozzáférni. A Fidesz már nem tud, lejáratta magát. Gyurcsány is.

Értelmiségi háttér és a kis magyar válsághiszekegy

Egy párt értelmiségi hátterét elég nehéz definiálni. Nem lehet mindenütt Tamás Gáspár Miklós, aki nagyon okos ember volt, mielőtt bakunyinista sámán lett volna belőle. Illetve hát bizonyára nagyon okos ember ő is, csak a sámánkodás minden erejét leköti. Nem lehet mindenütt Professzorok Batthyány Köre, ahol kissé naftalinszagúan bár, de kiváló tudósok adtak értelmiségi hátteret, ameddig bár ki kíváncsi volt rájuk a Fideszben.

Szerintem két kérdéssel érdemes foglalkozni: miért tart a Jobbikkal egyre több értelmiségi és ők mit gondolnak?

A miért tartanak a Jobbikkal kérdés a legegyszerűbb: sodródnak. Társadalmi pozíciójukat csak részben határozza meg az, hogy ők értelmiségiek (és hogy pontosan milyenek, arra mindjárt kitérek) de nagyobbrészt ők is rettegő kisegzisztenciák. Vesznek egy nagy levegőt, félrenéznek, ha náculás van, és beállnak a sorba, mint a környezetükben mindenki. Kevés olyan van, aki ilyen közegben józan marad, ő lesz a másként gondolkodó, aki szép csendben megvan magának és igyekszik túlélni.

Nade mi az az értelmiség? A Jobbikot támogató értelmiség a rendszerváltás korának terméke, az egyre hanyatló színvonalú felsőoktatásé. Tekintve hogy a felsőoktatás nem látta el semmi olyasmivel, ami a világ megértésére ösztönözné (nyelvtudás, kutatási módszerek ismerete, nemzetközi tapasztalat legalább fél évig) a világ megértésére hazai nyersanyagból kell vállalkoznia, és ez már a világhírű magyar mozdonyok gyártásánál sem működött.

Van egy óriási értelmiségi magyar réteg…külföldön, aki érti valamennyire a világot. Na például hozzájuk se szól senki, holott a Fidesz mindegyiknek adott választójogot, de egy harminc eurós repülőjegy egyébként se tétel, a választási hétvégén  is haza lehet jönni mamához. (Kedves balos ellenzék? Adjak még ötleteket?).

Az itthon maradók gondolatvilágát „logiszton” néven kommentelő kedves olvasónk foglalta össze:

A teljes és indokolatlan iparágak megszüntetése miatti munkanélküliség, a közbiztonság megszűnése városban is, vidéken meg főleg, a közoktatás teljes lezüllesztése, a közösségi értékrend lecserélése celebekre meg buzifelvonulásra, az egészségügy ellehetetlenítése, a kivándorlásra készerülés, a lakosság elöregedése és csökkenése, a cigányok szó szerinti tenyésztése, a kettős értékrend megalkotása az értéktermelő réteggel szemben, az alkotmányilag alátámasztott politikusi felelőtlenkedés.és felelősségrevonhatatlanság ….
Kell még több? Mert van ám a Részletekben is.
Na meg az, hogy az “Elit” nem is akarja ezeket megoldani.

 

20 md.dollár adósságra felépült egy az ország igényeit lehetőség szerint kielégítő meglehetősen korszerű termelőkapacitás, egy világszínvonalú mezőgazdaság és élelmiszerfeldolgozó ipar, amitől a nyugat is tartott már/le is építették rögtön, ahogy módjuk nyílt rá/, városokban lakótelepek, falvakban utcasorok nőttek ki a földből. Lehet, hogy nem voltak túl jó minőségűek, de újak voltak, olcsó rezsivel és többek voltak a putrinál. Ismersz olyan várost, ahol nincsenek koldúsok meg hajléktalanok? Hát én ismertem! Ugyanezek a városok voltak.

És mi lett több, mint 230 md adósságból? Semmi saját ipar, minimálbéres munkások, gyarmati monokultúrás mezőgazdaság/búza-kukorica-napraforgó-repce/, kilakoltatások, hajléktalanok, munkanélküliek, semmi véderő. Cserébe van néhány híd, pár km autópálya, stadion meg qrva sok sokmilliárdos magánvagyon.

Szóval elveszett a nemzeti termelővagyon ára, meg még jött hozzá több, mint 230 md adósság is. Na, ez az összehasonlítás.

És ebből csak úgy lehet kimászni, hogy se a saját pénzen, se az uniós támogatáson nem kinai cipőt meg spanyol villamost veszünk, hanem ezeken a pénzeken saját magunk csináljuk meg ezeket saját magunknak, mint régen.Ugyanis megtudjuk tenni. Na, én ebben hiszek és ez aJobbik programja.Elolvashatnád mielőtt teljes tájékozottságot elárulva reális program nélküliségről harsonázol.

A népet meg nem kell lenézni. Hosszabb távon nagyon okos, okosabb mint a több nyelven beszélő sokdiplomás elméncek. Akikről már régen tudja, hogy nem tudják és nem is akarják megoldani a problémáit. Ezért hagyja el őket.

 

Figyeljük meg, hogy nem volt benne rasszizmus. Keserűség, tudatlanság, és vágy a biztonságra annál több. Javaslom az idézetet kétszer végigolvasni: ez a Jobbik.

Hamis remények

A Jobbik természetesen nem tudja a megoldást a fenti bajokra. Részint mert a fenti bajok egy része csak a fejekben van (örüljünk már neki, hogy nem kell hatodosztályú iparcikkeket gyártani) másrészt mivel semmilyen ismeretük nincs a megoldásra, nem is tudják megoldani őket.

A Jobbiknak, a Fidesszel ellentétben, nincsen csodálatos tehetséggel megáldott, karizmatikus politikus vezetője, aki képes egy jó beszéddel ideig-óráig megállítani a hanyatlást, sőt bizonyos trendeket akár meg is fordítani.

E kettő hiányában, mikor kiderül, hogy válaszok nincsenek, a tévéműsor csak ismétlésből áll, jön a durvulás, még sokkal jobban, mint a Fidesznél. Hogy pontosan hogyan, azt megírta tegnap Panamajack az első részben.

Ja, és hogy ezek ráadásul ruszkibérenc hazaárulók. Az már igazán apróság.

Most írni kellene a Jobbikról és annak hatalmas győzelméről Tapolcán, ahol pár száz meggyőződéses elment szavazni, párezer nem meggyőződéses meg otthon maradt. A feladat még mindig az lenne, hogy a nem meggyőződéseket meg kellene győzni valamiről.

A baloldali ellenzék közben úgy csinál, mint a kétezres évek elejének „galaktikus” Real Madrid-ja, ahol nyolc világszínvonalú csatár várt arra, hogy gólt rúghasson, aztán mégsem lett gól, mert ugye a csatár nem azért van hogy védekezzen, vagy kipasszolja a középpályás védekezést, mindenki arra várt, hogy a tisztán kapott passzból majd elfektetik a kapust, esetleg egy jó beívelésből ollóznak, vagy valami ilyesmi. Természetesen mivel a hátsóbb sorokban a Madrid-ifi focizott, vagy kiöregedett negyvenéves legendák, akiket senki nem mert lecserélni, a passzok nem jöttek.

A magyar baloldalon mindenki a Szadesz szeretne lenni, ahol semmit sem kell csinálni, csak amolyan balos KDNP-ként hatalomra kerülni, varázsütésre, és különböző szólamokat hangoztatni, a pénzen pedig csendben de annál szorgalmasabban risztelgetni. Hát, ez nem fog menni. Ez az egyetlen üzenete van a tapolcai választásnak.

Egy szélsőséges pártot megverni a politikai kisegyszeregy kellene, hogy legyen. Szerencsére nem abból élek, hogy aktuálpolitikai tanácsokat adok. Egyrészt, mert már éhen haltam volna, másrészt nincs most kedvem végigírni, hogy egy rendes Fidesz-kihívónak már el kellett volna kezdeni felépíteni a Hiteles Cigány Politikust a Hiteles Cigány Megoldás propagálására. Nem is beszélve a Hiteles Antimatolcsysta Közgazdászról, a Hiteles Antikorrupciós Fiatal Csajról és a többiről. Tényleg nem bonyolult. Ha a Jobbik 2018-ban nyer, az azért lesz, mert a kurvaértelmes européer urak álltak a tizenhatosnál és várták a labdát. Az meg nem gyütt.

Szerencse, hogy írhatok a magyar politika ténylegesen izgalmas mozzanatairól, amelyekre tényleg figyelni kell. Két fontos dolog is történt a héten.

Az egyik, hogy a BEVA fog fizetni a Quaestor „károsultaknak”. Erről már több írásban fejtettem itt ki a véleményem, noha tudtam, hogy a végén ez fog történni. ez ugyanis a mai Magyarország lényege. Aki hülye, azt megmentjük a nemhülyék pénzéből. Mert azért nem másról volt itt szó, mint hogy ahelyett, hogy a pénzére vigyázott volna egy csomó ember, bevitte egy utazási irodába, amely egy focibuzulásból feltört, Orbán-közeli szürkezónás alak tulajdonában állt. Ennyi erővel odaadhatta volna Simicska Lajosnak is, tuti jobban vigyázott volna rá.

A Quaestor-kártalanítás univerzálisan igaz, mindenre ebben az országban: ha megpróbálod becsülettel és szorgalommal csinálni, akkor minden erővel megakadályoznak benne. Büntetőadókat kapsz a nyakadba, hiszen fizetni kell a tarsolycsabákat, és azokat a hülyéket, akik bedőlnek a tarsolycsabáknak. Az államnak fontosabbak ezek a hülyék, mint te, aki keresel rájuk.

Mi sem illusztrálja ezt jobban, mint a Kaya család története. A Kaya család vagy húsz éve jött Magyarországra, abból a Kurdisztánból, ahol Vegyi Ali, Szaddam Husszein rettegett vezíre rendszeresen irtott ki kisebb városokat iszonyatos kínhalált okozó harci gázzal. Ha valaki esetleg nem olvasott utána ezeknek a gázoknak, tegye nyugodtan, van például olyan, amelyik az élő ember bőréből egy nagy hólyagot csinál, miközben kipukkannak a szemei, és majd csak ezután fog a tüdeje is kipukkanni, addig mindent érez. Nagyon vidám olvasmány. Ma, ugyanebben a Kurdisztánban az ISIS nevű vademberek ellen kell minden felnőtt férfinak (felnőtt: elbírja a Kalasnyikovot) puskával a kézben járnia.

Ha netalán Törökországban élnek, akkor annyira vidám életük van, hogy ahhoz képest magyarnak lenni Meciar Szlovákiájában maga volt a felhőtlen öröm.

A Kaya család megélt, csinálta, amihez értett, büfét, kiskereskedelmet, a gyerekeket taníttatta, fogorvosnak, kereskedőnek készülnek a gyerekek. Ha sok ilyen család jön, szépen lassan kialakulnak majd Budapesten (és vidéki városokban) azok a részek, amelyek egy várost várossá tesznek. Örmény, zsidó, kurd kereskedők, kurd és délszláv vendéglátósok, balkáni zöldség-gyümölcs termesztők és -kereskedők, mindenféle mesteremberek. Egytől-egyig erős vággyal, hogy beilleszkedjenek a magyar társadalomba. Második generációban már kifogástalanul beszélő gyerekekkel, a harmadik generációban az első vegyes házasságokkal. A boldog békeidők Magyarországát ez a háromgenerációs integráció tette többek között nagyon erőssé. Olyan erőforrás ez, amely teljesen magától nő, egyszerűen attól, hogy EU- és Schengen-tagok vagyunk.

A hírekből már talán mindenki tudja, hogy mi lesz Kayáékkal: ki fogják őket utasítani. Ki fogják őket utasítani, mert nem férnek hozzá a velejéig korrupt rendszer egyik titkos kapcsolójához sem. Hiányzik a pénzük, amely megvan az integrálódni és a mi kultúránkhoz alkalmazkodni egyáltalán nem akaró kínaiaknak, és hiányzik a tömegük, amely a Quaestor-hülyéknek van.

Ez a két példa egy és ugyanazon szemlélet manifesztációja. Ennek a használatába mostanában bukik bele a Fidesz. A Jobbik még nem győzött meg mindenkit, hogy ennek egy szélsőségesebb változatával sikeres lesz. Nem kellene hagyni neki.

A múltkorában szóltam pár keresetlen szót Venezueláról, az ő tragikus sorsáról, és arról, hogy milyen veszélyek leskelődnek Magyarországra, ha továbbmegy a chavezi úton.

Most párosunk másik tagjáról fogok mesélni, Panamáról, amely az átlag magyar szemszögéből még Venezuelánál is ismeretlenebb, titokzatosabb hely. Illetve hát a Panama név igencsak jól ismert és gyakran használatos, csak éppen kizárólag valamilyen előtaggal: ingatlan-, értékpapír-, stb. Esetleg Bokros Lajos diplomája kapcsán szokták emlegetni, kaján röhögés kíséretében. A nagyon műveltek azt is tudják, hogy létezik egy ilyen nevű ország (régi barátunk, Kurtz ezredes szerint ez olyan, mintha egy államot Tribuszériának vagy Tocsikföldének hívnának, höhöhö) ahol van egy csatorna, és valami ananászképű diktátor uralkodik. Továbbá az utóbbi időkben különféle gyanús (ex-)kormányközeli vállalkozókról derül ki, hogy közük van Panamában bejegyzett cégekhez.

Azt gondolná hát az ember, hogy egy ilyen Bissau-Guinea szintű, velejéig korrupt, harmadik világbeli koszfészek gazdaságának az elemzése nem kifejezetten vág a disztingvált Ráérünk Blog profiljába. Az ember nem is tévedhetne nagyobbat. Panama ugyanis kis túlzással Szingapúrhoz és Tajvanhoz fogható példa arra, hogy egy kicsi, szegény és szinte reménytelennek tűnő ország hogyan tudja a saját hajánál fogva kirántani magát a mocsárból. Ráadásul az ázsiai tigrisekhez képest jóval később kezdte a felzárkózást, konkrétan a 90-es évek elején, tehát gyakorlatilag Magyarországgal egy időben. Jelenlegi fejlettségi szintje is valahol Kelet-Európával van pariban (az panamai egy főre eső GDP nagyjából a románnal egyezik meg), viszont gazdaságstruktúrájában és növekedési dinamikájában jóval megelőzi azt. Mindezt jóval alacsonyabb szintről indulva. Nagyon tanulságos tehát megvizsgálnunk, hogyan lett sikertörténet egy sem említésre méltó természeti erőforrásokkal, sem ázsiai munkakultúrával, sem Nobel-díjas tudósokkal és NASDAQ-on jegyzett startupokkal nem rendelkező kis ország egy nem éppen fejlettségéről és politikai stabilitásáról híres régióban. Természetesen a csatornának sok köze van ehhez, de önmagában nem lett volna elég. A szerencsés geopolitikai elhelyezkedés szükséges, de nem elégséges feltétel.

Azért persze ha Panamáról beszélünk, a csatorna kikerülhetetlen (a szó szoros értelmében is), hiszen maga az ország is ennek köszönheti létrejöttét. Kevesen tudják, de a panamai-földhíd a spanyol világbirodalom XIX. századi felbomlásától egészen a XX. század elejéig Kolumbia egyik különösen elmaradott tartománya volt, annak ellenére, hogy a 17-dik században itt haladt át a spanyol konkvisztádorok által Peruból zsákmányolt arany jelentős része. De a birodalmi Panama gazdagságából ekkorra már nem sok minden maradt, így a helyi lakosság nagy lelkesedéssel üdvözölte a Szuezi-csatornát megépítő francia Ferdinand Lesseps tervét egy az Atlanti- és Csendes-Óceánt összekötő hajózható csatorna létrehozásáról a földhídon át. A franciák azonban nemcsak hogy kudarcot vallottak a Szuezhez képest nagyságrendekkel nehezebb terepen (lapos sivatag helyett sűrű dzsungellel borított hegyvidék, kígyókkal, trópusi betegségekkel, árvizekkel és földcsuszamlással), hanem kirobbantották a XIX. század egyik legnagyobb pénzügyi botrányát, amely Panama nevét máig a korrupcióval tette szinonímmá. A XX. század legelején azonban Theodore Roosewelt elnöksége alatt az Amerikai Egyesült Államok elkezdett valódi nagyhatalomként viselkedni, és birodalmi terjeszkedésbe kezdett (többek között Csendes-óceáni gyarmatok megszerzésével). Ehhez nagy szüksége lett volna a két világóceánt összekötő csatornára, így a Nicaragua-csatorna tervének elvetése után (amely ugye mostanában ismét felbukkant kínai részről) tárgyalni kezdett a kolumbiai kormánnyal a francia csatornaépítési koncesszió átvételéről. Az amerikai igényeket azonban a kolumbiaiak túlzónak találták (konkrétan a csatorna és környéke fölötti teljes szuverenitást követeltek), és a tárgyalások zátonyra futottak. Ez nyilván nem tetszett a panamaiaknak, akik a csatornában látták az egyetlen esélyt arra, hogy kitörjenek a Kolumbián belül élvezett „vidéki posvány” státusból, és lázongani kezdtek. Az amerikaiak természetesen több mint készségesnek bizonyultak a tartomány függetlenségét célul kitűző szeparatisták támogatásában, és így végül 1903 novemberében kikiáltották a Panamai Köztársaságot.

A kolumbiai hadsereg egy kisebb helyőrséggel rendelkezett Panamavárosban, amivel a lázadók meglehetősen rejtői módon „bántak el”: az új kormány vezére egyszerűen besétált a laktanyába egy aktatáskával, amelyben 60 ezer (akkori értékű) USA dollár lapult. Azt letette a parancsnok elé, és gratulált a független Panama fegyveres erőinek főparancsnokává való kinevezéséhez. Amennyiben nem fogadná el ezt a megtiszteltetést, természetesen pár éven belül fogolycserével szabadulhat. A derék kolumbiai tiszt pár perc gondolkodás után felesküdött a panamai zászlóra. A bogotai kormány persze tombolt, és azonnal hadihajókat indított útnak a szárazföldi úton gyakorlatilag megközelíthetetlen tartomány megrendszabályozására, amelyeket azonban rövid úton visszafordított az amerikaiak tengeri blokádja. Megszületett hát az új állam, amely kormányának nevében (de a felhatalmazása és tudta nélkül!) egy a Lesseps-féle csatornán dolgozott francia mérnök, bizonyos Bunau-Varilla aláírta az Egyesült Államokkal az új csatorna megépítéséről szóló egyezményt. Az csatorna építése 1904-ben kezdődött és tíz évig tartott – ez az akkori világ messze legnagyobb szabású, legdrágább és legambiciózusabb beruházása volt, amely nem csak jelentős technológiai újítások kifejlesztését eredményezte, de például a malária és a sárgaláz kórokozójának és terjedési módjának a felfedezését is! Az építkezés lebonyolításához a helyi munkaerő nem volt elegendő, így az amerikaiak nagy tömegben hoztak kínai, jamaicai és egyéb fekete karibi munkásokat is, ezzel teljesen átalakítva az ország addig tipikusan közép-amerikai (indián-mesztic-spanyol) etnikai összetételét. Panama igazi multikulturális olvasztótégellyé vált.

Az első világháború kitörésének évében átadott csatorna azonban nem hozta meg a panamaiak számára a remélt prosperitást. Az úgynevezett Csatornaövezet (Panama Canal Zone) gyakorlatilag területenkívüliséget élvezett, az Egyesült Államok kormányának szuverenitása és hadseregének ellenőrzése alatt (a Csatornaövezetben született például John McCain szenátor, aki ezzel együtt simán indulhatott az elnökválasztáson). Panamai állampolgár be sem tehette a lábát különleges engedély nélkül, és a csatorna bevételeiből is vajmi kevés jutott a panamai államnak. Amely hamar rá kellett hogy jöjjön, hogy a „függetlenség” az ő esetükben gyakorlatilag amerikai protektorátusi (kvázi-gyarmati) státust jelent, és vécére sem nagyon mehetnek a gringók engedélye nélkül. A feszültségek a 60-as évektől kezdtek igazán kiéleződni, amikor Panama, sok más latin-amerikai országhoz hasonlóan, a hagyományos fehér elit uralmát megtörve egy populista katonai diktátor, Omar Torrijos vezetése alá került. Torrijos jó viszonyt ápolt Kubával és a latin-amerikai baloldallal, földosztást kezdeményezett és népjóléti intézkedéseinek hála meglehetősen népszerű is volt. Hugo Chávezzel ellentétben azonban nem akart szocializmust bevezetni, nem korlátozta sem a magángazdaságot, sem a külföldi tőkebefektetéseket. Sőt, az ő kormányzása alatt alakították ki svájci mintára a panamai bankrendszert, amely az országot a nemzetközi pénzmosás és adóelkerülés egyik kedvelt helyszínévé tette. Torrijos életcéljává tette a Csatorna visszaszerzését, és hosszú évek tárgylásai, helyezkedése és fenyegetőzése (például a csatorna felrobbantásával) után 1977-ben aláírta Jimmy Carterrel az új Csatorna-szerződést, amely egyrészt jóval nagyobb részt biztosított Panamának az üzemeltetés profitjából, másrészt kimondta, hogy az évezred végére a csatorna teljes egészében panamai tulajdonba és irányítás alá kerül. Cserébe Panama vállalta, hogy a csatorna „semlegességét” továbbra is az Egyesült Államok garantálja. Néhány évvel később Omar Torrijos meghalt egy máig tisztázatlan repülőgép-balesetben (egyesek szerint a CIA keze volt a dologban), és utódja Manuel Noriega tábornok lett.

Az „ananászképű” Noriega a néhai Torrijos bizalmasa volt, ezen kívül a CIA fizetett ügynöke. Az időközben Amerikában kormányra került republikánusok eleinte örültek a panamai fordulatnak, és Noriegát fontos szövetségesnek tekintették az újra kiéleződött hidegháború közép-amerikai hadszínterén, különösen a nicaraguai sandinisták ellen. A jó viszony azonban nem tartott sokáig. Torrijos „puha” diktatúrájához képest Noriega sokkal brutálisabb elnyomást alkalmazott, beleértve ellenzéki aktivisták meggyilkolását, ártatlan emberek „eltüntetését”, sőt a névleg szabad választások győztesének nyilvános megveretését is. Rendszere hírhedten korrupt volt, és Panamát egy idő után a kolumbiai kartellek első számú pénzmosó- és tranzitországává tette, ahol a drogbárók teljes biztonságban és kvázi az állam védelme alatt üzletelhettek. Amikor az amerikaiak megpróbáltak diplomáciai nyomást gyakorolni, csak még jobban elmérgesedett a helyzet, és a 80-as évek vége felé a panamai hadsereg már a Csatornaövezetben állomásozó és dolgozó amerikai katonai és civil alkalmazottakat kezdte komolyan fenyegetni. Végül 1989 december 20-án megindult „Igaz Ügy Hadművelet” (Operation Just Cause) néven az invázió, ami Vietnam óta a legnagyobb USA által kezdeményezett katonai beavatkozás volt. Az amerikai hadsereg természetesen néhány nap alatt elsöpörte a Panamai Védelmi Erők ellenállását, és a vatikáni követségre menekült Noriegát is sikerült később elfogni. A heves harcok romba döntötték Panamaváros egy részét, és a civil áldozatok számát legalább 2000 főre becslik. Amerikai támogatással az előzőleg Noriega által erőszakkal érvénytelenített elnökválasztás győztese, az ellenzéki Guillermo Endara lett az új államfő. Panamába visszatért a demokrácia, de az ország egy traumatizált, gazdaságilag a padlóra került, félig anarchiába süllyedt csődtömeg lett, ahol a rendet és a kormány stabilitását megszálló idegen csapatok biztosították. Ahogy mondani szokás, innen szép nyerni…

Endara elnöksége nem lett sikeres, a hősies ellenálló nimbusza hamar szertefoszlott a gazdasági bajok és a nem túl kompetens kormányzati teljesítmény tükrében. A következő, 1994-es választáson Ernesto Perez Balladares nyert, aki a Torrijos-Noriega-féle Forradalmi Demokrata Párt (PRD) színeiben indult, és kormányzati szerepet vállalt mindkét diktátor alatt (mellesleg Magyarországon ugyanebben az évben győzött az MSZP Horn Gyulával). Balladares Amerikában tanult közgazdász volt, és elnöksége alatt radikális piacpárti reformokat vezetett be. Privatizálta a közszolgáltatások nagy részét, deregulációt vezetett be a munkaerőpiacon, csökkentette az adókat és az állami kiadásokat. Meglepő módon még Endaránál is USA-barátabb külpolitikát folytatott, és igen jó viszonyt alakított ki a Clinton-kormányzattal. Ugyan ő is belekeveredett pár csúnya korrupciós ügybe, de végül meglehetősen népszerű elnökként köszönt le (Panamában csak egy ciklusra lehet elnök valaki, és Balladares hiába szerette volna módosítani az alkotmányt, hogy újraindulhasson).

Balladares reformjai lerakták az alapjait annak a modern panamai gazdasági modellnek, amely gyakorlatilag 20 éve többé-kevésbé zavartalan folyamatossággal működik, hiába volt eddig minden egyes választás alkalmával kormányváltás (ebben például alapvetően különbözik a rendszerváltás utáni Magyarországtól). A panamai gazdaság alapvetően három pilléren nyugszik:

1, a Csatorna és az azt kiszolgáló infrastruktúra

A Panama-csatorna, amely az ezredforduló óta teljesen panamai kézben van, évi 2,5 milliárd dollár bevételt és csaknem 1 milliárd dollár profitot termel. Az üzemeltetését egy állami vállalat, a Panama Canal Authority végzi, ami a venezuelai PDVSA-val ellentétben teljesen autonóm, az állam egyáltalán nem szól bele az irányításába, és gyakorlatilag úgy működik, mintha egy magáncég lenne. Az adózott eredményét teljes egészében befizeti a költségvetésbe, ellenben a dologi és fejlesztési kiadásairól maga dönt. A csatornánál a fizetések világszínvonalúak, így a panamai mérnökök, tengerészek és munkások legjobbjai mennek oda dolgozni, valamint a világon mindenhonnan jönnek hozzájuk elismert szakemberek. Jellemző, hogy amióta az USA átadta az üzemeltetést Panamának, a csatorna teljesítménye, nyereségessége és biztonsága javult. De ez még nem minden: a csatorna köré egy olyan logisztikai és kereskedelmi infrastruktúra épült ki, amely a kis Panamát a világ egyik tengerhajózási nagyhatalmává teszik.

Ezek egyike a panamai nyílt hajóregiszter, vagy másnéven „flag of convenience”. Ez azt jelenti, hogy gyakorlatilag bármilyen tulajdonú (nem hadi-) hajó hajózhat panamai zászló alatt, ami egyrészt azt jelenti, hogy az otthoni helyett a jóval kevésbé szigorú (bár egyre szigorodó) panamai előírásokat kell betartania, másrészt engedményt kap a csatorna-átkelésnél (ami nem kis összeg, egy panamax méretű hajó esetén az átkelési díj 200 ezer USD is lehet!). Ennek köszönhetően ma Panamának van a világ legnagyobb kereskedelmi flottája, és a hárommilliós kis ország az ENSZ tengerészeti szervezeténél az Egyesült Államokkal egyenrangú hatalomnak minősül. A másik fontos pillére a panamai kereskedelemnek a Colón Free Trade Zone, ami a csatorna atlanti kijáratánál található, és a világ (Hong Kong után) második legnagyobb vámmentes és szabadkereskedelmi övezete. Ennek, és az egyébként is alacsony vámoknak és adóknak köszönhetően, valamint annak, hogy Panama megalapítása óta 1:1 alapon az USD-hez kötötte a nemzeti valutáját (panamai balboa, de csak érme formájában létezik, papírpénzként a zöldhasút használják), Panama az egész karibi és közép-amerikai térség bevásárlóparadicsoma, a környéken található legnagyobb választékkal és legalacsonyabb árakkal (ebben is a zárt devizagazdálkodású, hiperinflációval és árúhiánnyal küzködő Venezuela szöges ellentéte). Még Braziliából is napi charterjáratokkal érkeznek a turisták eltölteni egy-egy hétvégét a mega-giga méretű (és persze heti hét napon át nyitva tartó) panamai bevásárlóközpontokban.

2, A pénzügyi szolgáltatások és a bankrendszer

Már említettem, hogy Panama még a 70-es években kiépített egy svájci típusú, anonim betétekre és abszolút banktitokra épülő rendszert, aminek segítségével a Kajmán-Szigetekhez hasonló offshore-paradicsom lett, mindenféle kétes adóelkerülési és pénzmosási ügyleteket is lehetővé téve. Természetesen az utóbbi években jócskán szigorodtak a számlanyitási feltételek és ugyanakkor különböző bilaterális egyezmények lehetővé tették a banktitok feloldását bűncselekmény gyanúja esetén. A panamai gazdaság fejlettsége ugyanis elérte azt a szintet, amikor már jobban megéri a „tiszta” üzleti hírnév, mint a szürke és fekete zónából való profitálás. Ezzel együtt Panamaváros manapság a régió pénzügyi központja, ahol a világ összes jelentős bankja nagy erőkkel képviselteti magát, és ahol többek között az igen könnyű hitellehetőségek hatalmas ingatlanfejlesztési bummot hoztak. A jó hír az, hogy a panamai bankrendszer a 2008-as válság idején is teljesen stabil maradt (köszönthetően többek között a meglepően szigorú tőkemegfelelési követelményeknek), és a gazdasági növekedés a recesszió legrosszabb évében (2009) sem ment 4 százalék alá. Nagyon fontos továbbá, hogy Panama üzleti környezete egész Latin-Amerikában a legnyitottabb és legglobalizáltabb, az egyik legjobban kiépített internet-hálózattal és minimális korlátozásokkal. Panamában még a fejlett világhoz képest is (nemhogy Latin-Amerikához!) nagyon könnyű céget alapítani, viszonylag egyszerű az adminisztráció és alacsonyak az adók és egyéb járulékok. Ehhez járul még egy kifejezetten vállalkozásbarát helyi kultúra: nyoma sincs a latin-amerikában igen népszerű tőke- és külföldi befektetésellenes populista politizálásnak (bár a szakszervezetekben erős a baloldali befolyás), gyakorlatilag mindenki állandóan vállalkozik és üzletel. Személyesen ismerek például jól menő ügyvédet, aki tehenészetet vásárolt hobbiból, vagy műszaki egyetemen tanító mérnököt, aki tervezett magának egy űrtechnológiájú grillsütőt, és hétvégenként lacikonyhát működtet a háza előtt. Vagy voltam olyan isten háta mögötti kis faluban, ahol karnevál idején az összes házban kiraktak a tornácra egy asztalt, és arról árultak saját készítésű fagylaltot, gyümölcsleveket, pecsenyét, stb. Az arra járó turistáknak, de egymásnak is. Mindez teljesen legális, adót nem kell utána fizetni (csak ha a jövedelmük átlép egy bizonyos összeghatárt), viszont van egészségügyi ellenőrzés. A korrupció létezik, és meglehetősen elterjedt is, de Magyarországgal ellentétben nem fojtja meg a vállalkozásokat, ugyanis a hivatalnokok csak levesznek némi sápot a profitból, valamint a saját üzleteik számára jóval lazábban értelmezik a szabályokat, de nem akarnak mindent maguk és a haverok alá gyűrni (hihetetlen, de igaz!). Van levegő. A másik oldalon az állam szerepe jóval kisebb, mint a nálunk megszokott. Létezik valamennyi szociális háló (nyugdíj, betegbiztosítás, ingyenes oktatás), de ennek mértéke és színvonala viszonylag korlátozott. Arra jó, hogy a szegények ne nyomorogjanak (legalábbis ne a Latin-Amerikában általános szinten), a gazdagabbaknak pedig minden a rendelkezésére áll világszínvonalon – pénzért. Egyébként illiberalizmus-fanok kedvéért megjegyzem, hogy mindez Szingapúrban is ugyanígy működik, sőt, a két ország gazdasági modellje sok tekintetben nagyon hasonlít (Panamát szokták is latin-amerikai Szingapúrként emlegetni) – viszont Panama elismerten demokratikus és liberális állam, szabad (és magántulajdonú) sajtóval és médiával és ötévenkénti kormányváltással.

Turizmus és mezőgazdaság

Panamának igen remek turisztikai adottságai vannak, a régióban központi fekvés, trópusi éghajlat, gyönyörű természet, a világ egyik legnagyobb biodiverzitása, dzsungelek, pálmafás tengerpartok, latin életérzés. Ennek ellenére a 90-es évekig alig volt turizmus, egyrészt az ország rossz híre miatt, másrészt a szomszédos Costa Rica sokkal ismertebb és népszerűbb volt. Azonban az ezredforduló után az ágazat igen gyorsan fellendült, és manapság a bevételei meghaladják a csatorna működtetéséből származó bevételeket. Ehhez több dologra is szükség volt: egyrészt ki kellett építeni a megfelelő infrastruktúrát: hoteleket, strandokat, utakat. Ezt is leginkább magánbefektetőkre bízták, az állam itt is megelégedett azzal, hogy vonzó keretfeltételeket teremtsen, például az új építésű ingatlanok 20 évig adómentességet élvezhettek. Elkezdték az ország külföldi népszerűsítését is, többek között olyan biztonságos, olcsó és kellemes helyként, ahol az amerikai nyugdíjasok letelepedhetnek. Erre létrehoztak egy külön programot, ami a Panamában letelepedni szándékozó külföldi nyugdíjasoknak különféle kedvezményeket biztosított, például gyógyszertámogatás (ez a helyi nyugdíjasoknak is jár), könnyített vízum és tartózkodási engedély, személyes ingóságok (autók is!) vámmentes behozatala. Ennek eredményeként mára Panama a világ egyik legjobb nyugdíjas-célpontjának számít. A rövidebb időre érkező turisták csalogatására olyan újításokat vezettek be, mint például ingyenes egészségbiztosítás minden az országban csak néhány hetet eltöltő külföldinek, felújították az UNESCO-világörökség részét képező panamai óvárost, és külön turista-rendőrséget hoztak létre a látogatók biztonságának szavatolására. Rengeteget ruháznak be továbbá öko-turizmus projektekbe, és külön vízumkategóriát vezettek be olyan befektetőknek, akik környezetvédelmi és újraerdősítési beruházásokat vállalnak a letelepedési engedélyért cserébe. Ami a mezőgazdaságot illeti, Panama komoly banán- és ananászexportőr, de ezen kívül a mezőgazdaság nagy része kisbirtokokon alapul és a helyi piacokra termel. Itt is teljesen piaci alapú minden, a külföldiek földtulajdonlása előtt sincs semmilyen adminisztratív akadály. Az utóbbi időben fellendülőben van az extra-luxus minőségű kávétermelés és a trópusi keményfa-ültetvények.

Összefoglalásul azt mondhatjuk, hogy Panama egy ultraliberális, hiperglobalizált, kozmopolita szemétdomb, ahol semmit sem tudnak az irányított államkapitalizmus, a nemzeti köldöknézés és a sértett bezárkózás előnyeiről. Ezért kénytelenek voltak megelégedni átlag évi 8 százalékos GDP-növekedéssel az utóbbi 10 évben, és a munkanélküliség is csak 10%-ról 4%-ra ment le 2005 és 2013 között (a Világbank adatai). Ugyanebben az időszakban az egy főre jutó GDP 4600 Usd-ről 11000-re nőtt, és a szegények aránya a népességen belül 38,3%-ról 25,8%-ra csökkent (amivel Panama jobban teljesített a „szocialista” Venezuelánál). Az (egyébként növekvő) államadósság fizetésének a költsége az exportbevételek 15%-ról 5,7 százalékra csökkent. Panama államadóssága 2014-ben befektetésre ajánlott (vagyis nem bóvli) kategóriába került a nagy hitelminősítőknél. Akit bővebben érdekel, itt a világbanki link: http://data.worldbank.org/indicator/DT.TDS.DECT.EX.ZS/countries/PA?display=graph

Aki nem hiszi, járjon utána.

– Szalonnát Fiam?

– Még egy katonát, nyugodtan a fehérjéből is, Atyám.

– Fene vigye el, zsíros ez, olvasztja a láng.

– Rendes kés nincs?

– Nincs. Lángpallos van.

– Na, de legalább a kenyér megpirul.

– Na, az legalább meg. Bort, Fiam?

– Igen, kérek. Cserszegi?

– Irsai.

– Aztán mondd csak fiam, mire jutottál odalent?

– Nem sokra. A templomok üresek. Amelyikben vannak, ott meg nagyon szar a zene.

– Semmi Bach?

– Semmi.

– Akkor nem lesz idén sem utolsó ítélet?

– Nem tudom, hogy csinálhatnánk meg. Illetve, van egy ötletem, csak az olyan, nem is tudom.

– Na, ki vele Fiam.

– Tudod, teremtetted ezt a rengeteg elektronikus kütyüt.

– Igen, rémlik valami, Gábriel ötlete volt, az Ige terjesztésére, de úgy tűnik, hogy lenyúlta ezt is Lucifer.

– Na igen, azt hiszem, hogy az emberek elméje hamarosan egyesül ezekkel az izékkel. Végülis telepíthetnénk oda a Szentlelket, amúgy is ő azért alapvetően egy szoftver.

– Ne legyél tiszteletlen Fiam. Mária! Légy oly kedves hozzál még nekünk egy kis bort! Tessék? Nem, irsait!

Nem jó ötlet, Fiam. A Szentlélekre szükség van, tudod, természeti katasztrófák, ilyesmi.

– Akkor menjek én?

– Menjél fiam, ha az utolsó ember is egyesült a szoftvereivel, menj le, és jöjj el nekik újra mint szoftver.

– Atyám, és mi van, ha másolatok jelennek meg, és mi van, ha kalózpéldányokban, rossz indulatú programként próbálnak terjeszteni majd?

– Fiam, Fiam, ezt én már akkor tudtam, amikor nem is volt még szó telefonosdiról. Lesz majd malware, Antikrisztus, lesz a neve, és a száma: hatszázhatvanhat.

– Te nagyon bölcs vagy, Atyám, ugyanakkor megspórolhattál volna egy kínos földi munkautazást, tudom mennyire utálom ezeket. Most meg poshadjak mindenféle chipekben?

– Nem fiam, velük leszünk ott is, mindennap, az idők végezetéig.

– Na itt a bor, egészségedre Atyám.

– Isten-isten!

Kedves Olvasótábor!

Örömmel tudatjuk veletek, hogy a Külgazdasági és Külügyminisztérium segítségével eredményesen pályáztunk az „Atomenergiával Az Egységes Eurázsiáért” program ösztöndíjára, amely a moszkvai Eurázsiai Környezetvédelmi Alap programja fiatal újságírók részére. A program keretében olyan atomerőműveket látogatunk meg, amelyek hozzájárulnak környezetük élhetőbbé tételéhez, munkahelyeket teremtenek és államokat kapcsolna össze a közös energiapolitikával.

Azt vállaltuk, hogy élményeinkről sorozatot írunk. Összesen tíz atomerőművet fogunk meglátogatni a kínai Hongyanhe erőműtől egészen Paksig. Ellátogatunk Indiába, Kazahsztánba és Finnországba is. Én minden helyszínre elmegyek, Panamajack, lévén családos ember, két-három helyre tart velem, az egyeztetés még folyik, hogy ezek pontosan melyek lesznek. Elképzelhető, hogy Noirpova is részt fog venni, ennek érdekében még folynak a tárgyalások, mivel eredetileg két embert lehet küldeni, de szóban már ígéretet kaptunk arra, hogy az egyik személy változhat az egyes látogatások alkalmával.

Nagy örömmel tölt el bennünket, hogy beszámolhatunk arról, hogyan hoznak az államok józan döntéseket és hogyan tesznek lépéseket egy jobb jövő felé, ahol az energiabiztonság a gazdasági fejlődés letéteményese. Utunk során olyan emberekkel ismerkedhetünk meg, akiknek értékei, világlátása érdemes arra, hogy tanuljunk belőle és ismereteiket, tapasztalataikat itthon is hasznosíthassuk.

Köszönetünket fejezzük ki mindenekelőtt a pályázatunkat támogató Szijjártó Péter külügyminiszter úrnak, és az „Atomenergiával Az Egységes Eurázsiáért” programban résztvevő országoknak!

A kerékpárversenyek nézése azért hasznos dolog, mert az ember megtanulja, hogy egyetlen orra esés, egy kis oldalszél, egy leesett lánc, kilukadt hátsó gumi is képes megváltoztatni a gondosan felépített stratégiát. Lance Armstrong tündöklése nem azért volt igazán káros, mert a jó öreg Lance szanaszéjjel doppingolta magát. Előtte és azóta is ez történik, csak sokkal kisebb mértékben és kifinomultabb módszerekkel. A doppingmentes profi sport kedvelői nézzenek…komolyzenei koncerteket. A baj az volt, hogy pont azt vette ki a versenyből, ami miatt az egész érdekes, hogy soha semmi sincs lejátszva, bármikor, bármi történhet.

Ha tehát az ember leül megnézni egy ilyen versenyt, ahol az esélyes csapata peckesen teker az élen, majd egyszercsak azt veszik észre, hogy elengedtek túl messzire valakit, próbálják utolérni, de a nagy igyekezetben bukik valaki, és megbolydul az egész mezőny, akkor nyugodtan tépheti össze az elemzéseit, mert egy top 10-be se várt versenyző fog utcahosszal nyerni.

A politikai „baloldal”, amely Magyarországon jelenleg nagyrészt féltudású, saját tehetetlenségüket felismerve csapkodó alakokat jelent, legújabb önfelmentő sztoriként azt találta ki, hogy nincs mit tenni, a 2018-as választás a Fidesz és a Jobbik küzdelmét hozza el. A baloldali  tehetetlenség okairól az örülünkvincent blogon lehet olvasni a nagyszerű jótündér tollából.

Kedves baloldali barátaink semmivel sem különbek egy átlag magyar fociedzőnél, akinek hétszázféle magyarázata van a vereségre, de semmilyen ötlete nincs a győzelemre.

Az Isten szerelmére, három év van hátra a választásokig!

Van egy lassuló Fidesz-csapat, amelyik egyre nagyobb lihegéssel próbálja felvenni a Jobbik tempóját, és van a Jobbik, amely még soha se ment ilyen gyorsan. Ezer és egy oka lehet annak, hogy a következő három évben valamelyikkel valami történik. Honnan tudjuk, hogy Vona pozíciója a Jobbik élén megingathatatlan? Honnan tudjuk, hogy elegendő lesz a populizmusuk? Honnan tudjuk, hogy nem kapnak félreérthetetlen „javaslatokat” amerikai és német részről? Honnan tudjuk, hogy senki sem keveredik ott meleg-, pedofil-, zsidó-, cigány-, adócsalás- vagy egyéb botrányba? Honnan tudjuk, hogy nem kezdik kilődözni a vidéki embereiket? Hogy nem indul ellenük nagyszabású NATO- vagy EU titkosszolgálati akció, hogy az orosz kapcsolataikat leleplezzék?

Honnan tudjuk,  nem lesz olyan, hogy nagy igyekezetükben, hogy a Fidesznek beakasszanak, a Fidesz élet-halál harc üzemmódba kapcsol, megáll a népszerűség-csökkenése és izomból vissza tud vágni?

Ha törekvéseiket siker koronázza, és a Fidesz megroppan, nem lesz az túl korai? Ne feledjük, hogy a Fidesztől nemcsak jobbra futnának el a népek, hanem sok szabad vegyérték akarna középen vagy attól picit balra maradni. A piac nemcsak egy populistát tart el márt most se, és a Fidesz legyőzésében a Jobbik erősen kifulladhat (nem véletlenül várnak türelmesen arra, hogy a Fidesz szúrja tökön magát) és tér nyílhat mindenféle egyéb pártoknak. Honnan tudjuk, hogy pontosan mekkora az a réteg, amelyiknek nem ízlik a Jobbik cukiskodása, amelyik igenis, erőszakosan akar cigánykérdést és bankhitelt elrendezni? Honnan tudjuk, hogy ha Vona kap egy érzékeny mélyütést oroszkém-témában, nem lesz hirtelen tiszta kezek politikáját hirdető riválisa?

Amint látható, nagyon sok a feladat mindkét „jobboldali” pártnál, és nagyon egymást figyelve taktikáznak ebben a hosszú célegyenesben. Közben bármelyikük eleshet, defektet kaphat és meglepetés-versenyző csatlakozhat hozzájuk.

Én ebben, mindenféle előképzettségem és ismeretem ellenére jósolni nem merek. Két dolgot tudok.

Az egyik, hogy a „baloldal” ha most beletörődik ebbe a Fidesz-Jobbik paradigmába, akkor az önbeteljesítő jóslattá válik. Kisapáim, ez a politika, feladatok, helyzetek vannak, ezeket meg kell oldani, aki jobban megoldja, az nyer. Talán le kell számolni azzal, hogy ti vagytok a nagy európai értelemben vett alternatíva, és újra kell építeni mindent.

A másik, amelyet itt megírt jótündér is, az a belefeccölt munka és tanulás szükségessége. Lehet elemezni és lehet hatalmas elméleteket gyártani. Lehet elmerülni a kremlinológia mocsarában, de ez csak egyre jó: hogy az eseményeket követő okoskodó legyen az ember.

Amikor akár Panamajack, akár én ráérzünk valamire, hetekkel azelőtt, hogy az robbanna a sajtóban, az nem azért van, mert mi ennyire ösztönös zsenik vagyunk. Olvastunk könyveket, ismerünk bizonyos folyamatokat, amelyek más országokban már ezerszer lejátszódtak.

Amit nem ismerünk, és ami miatt a Jobbik-Fidesz választás kapcsán vélemény-különbség van köztünk, az az, hogy mit gondol a magyar nép. Mit gondol a városokban? A közepes városokban? A gazdag és a szegény falvakban? Mit gondol keleten és nyugaton? Szeged környékén?

Hogy jön ez össze azzal, hogy az adott területen mekkora a szegénység, a csecsemőhalálozás, a drogfogyasztás és az átlagéletkor? A Fidesz, amíg erős volt, azért volt erős, mert figyelt ezekre az adatokra. Hanyatlásuk egyik oka, hogy már nem teszik.

A Jobbik pedig azért erősödik, mert a fenti vizsgálatok (nevezzük őket csúnya szóval attitűd-kutatásnak) nélkül is elkapott pár népszerű témát, és azt mondja, amit sok ember hallani akar.

A feladat a baloldalon annyi, hogy igyekezzen az élen menő két biciklistától nem nagyon (nem jobban mint eddig) leszakadni, és a csak nyilatkozni és nosztalgiázni tudó szociológusait, demográfusait, statisztikusait,  olyanokra cserélni, akik képesek pontosan meghatározni, hogy a célközönség mit gondol a fontos közéleti kérdésekről. Ez a tudás alapozza meg azt az erőt, amivel egymásnak lehet a két nagyot ugrasztani és amivel nyerni lehet. Idő van, távolság van, itt a pálya. Hic Rhodus, hic salta.

Én tudom, hogy pocsékul hangzik, mert ez sok munka. De az összes bicikliverseny közös tulajdonsága, hogy pedálozás nélkül még nem nyert senki.

Róbert nem volt okos fiú, de buta se. Szakmája lett. Érettségije. Dolgozott. Olyan nagyon sikeres nem lett, de lett felesége, gyereke. Aztán elvált.
Az apja egy tavaszi napon halt meg, anyja utána, ősszel. Nem bírta fizetni a tartást a gyerekek után, megállapodott az asszonnyal, aki épp akkor költözött ki a devizahiteles lakásból, hogy a gyerekekre íratja a szülői házat, költözzenek oda, ő pedig elmegy albérletbe. Elment. Társbérlőt fogadott, aki meglopta. Berúgott. Megverte a társbérlőt, feljelentették.
Dolgozott, fizikai munkát, próbált felszínen maradni, de egyre többször a kannás borhoz nyúlt, és ha ivott, kötekedett. A rendőrnek adott pofonért felfüggesztett kapott csak.
Egyedül lett volna, ha nincs egyetlen meglevő öröksége, Frigyes, a macska. Herélt, hófehér, lakás kényelméhez szokott kandúr.
Egy nap lopni ment. Ételt és italt. Egy doboz sörrel, egy kiló liszttel és fél kiló nyers csirkehússal bukott le. A biztonsági őr próbálta megállítani, és ő megütötte. A rendőrségen tért magához. Rablás. 2-8 évig terjedő.
A bíró azt kérdezte tőle, miért nyers húst lopott? Azért, mert úgy terveztem, Frigyest is megetetem – felelte. Ki az a Frigyes? Hát a cicám, még anyukám cicája volt – hangzott a válasz, az ekkor már másfél éve börtönben ülő, időközben az alkoholtól megszabaduló vádlottól.
Hol van most Frigyes, kérdezte az ülnök, aki előtt egy tolltartón pont ilyesféle, fehér, hízott macska képe díszelgett.
Amikor megmondták, hogy be kell menni a börtönbe, bírónő, akkor feladtam hirdetést, és most egy családnál lakik, kertes házban, mondta el életem eddigi legjobb védőbeszédét… a vádlott.
Köhögést és tüsszögést színleltem, hogy törölgethessem a szemem. Mindenki más kibírta.
Azért csak mondtam védőbeszédet, a bérlőtárssal a balhézást elfogadták zaklatásnak, a csirkehús esetét nem sikerült lopássá és pofozkodássá alkudni, maradt rablás, négy évet kapott.

Kedves olvasótábor! Általában kerülöm a jogi szakmázást itt a blogon, mert ne keverjük kenyérkereső foglalkozásunkat az intellektuális maszt…szóval szórakozással. Viszont részegeskedni sem szoktam, és azon szerencsés kevesek, akik a tegnapi találkozón részt vettek, láthatták, hogy nézek ki öt kör sör-sütőtökpálinka kombináció után, tehát mit gatyázzunk, szakmázás. Mellékhatásként viszont most nem egy műkedvelő véleményét, hanem egy ebből élő ember szakmai álláspontját olvashatjátok.

Az előzetes letartóztatás a büntetőeljárási törvény alapján alkalmazható legsúlyosabb kényszerintézkedés, hiszen egy ártatlan embert (igen, az apagyilkos, a gyereket megfojtó pederaszta is ártatlan, míg a bűnösségét a bíróság jogerősen ki nem mondta) zárnak börtönbe. Ezt kell legelőször megemészteni. Anélkül, hogy megvizsgálnák, hogy bűnös, vagy nem, az embert bezárják.

Erre néha szükség van a nyomozás érdekében. Akkor lehet megtenni,

–  ha a gyanúsított megszökött, vagy a hatóság elől elrejtőzött, és megfogták

– ha fennáll annak a veszélye, hogy meg fog szökni

– ha fennáll annak a veszélye, hogy a megkezdett bűncselekményt folytatja, vagy újabbakat

– szabadlábon hagyása esetén feltehető, hogy megpróbálná befolyásolni a nyomozást, eltüntetni a nyomokat, befolyásolni a tanúkat.

Ha ezek valamelyike fennáll, akkor lehet 30 napra megvonni valakinek a szabadságát, és rendszeresen újra meg kell vizsgálni, hogy a feltételek fennállnak-e még. Ha nem, akkor vagy szabadlábra kell helyezni a terheltet, vagy pedig enyhébb kényszerintézkedést, házi őrizetet, lakhelyelhagyási tilalmat kell alkalmazni.

Talán az eddigiekből látszik, hogy mire NEM való az előzetes letartóztatás. NEM a bosszúállás eszköze, NEM előrehozott büntetés. Jogállamban csak akkor és csak addig van helye, ameddig a feltételei fennállnak. Magyarországon úgy az igazságszolgáltatásban mint a köztudatban óriási a zűrzavar a fejekben. 100 előzetes letartóztatásra előterjesztett emberből 98-at letartóztatnak, és a legritkább esetben fordul elő, hogy elengedik akkor, ha már nem indokolt a szabadságának elvonása.

Lássuk most, hogy most, 2015 március végén indokolt-e Tarsoly Csaba letartóztatása?

Kezdem a rövid válasszal: nem indokolt.

Megszökött a hatóság elől? Nem. Összepakolta ugyan a házából az ingóságait a hírek szerint, de megvan, elérhető, nem bujkál.

Feltehető, hogy megszökik? Talán. Elköltözött a luxusvillájából, lehet, hogy össze van neki pakolva egy bőrön és egy bissau-guineai útlevél. Kérdés, hogy ezért be kell-e őket zárni egy büdös, zsúfolt börtönbe, kenyérre és vízre. (ne felejtsük el, még mindig egy ártatlan emberről beszélünk). Vagy elegendő egy perec a lábára,  amelyik jelez, ha kimegy a lakásából? Esetleg, ha azt látjuk, hogy nem ment eddig se sehova, elhisszük neki, hogy ezután se fog? A konkrét ügyben évekig fognak nyomozni, és évekig tartanak majd a tárgyalások. A gyanúsítás szerint Tarsoly Csaba csalt. Nem valamilyen pénzügyi szabálytalansággal van gyanúsítva, hanem valószínűleg több száz vagy több ezer ember elleni csalással. Ezeket az embereket ki kell hallgatni, egyenként, a vallomásaikat értékelni kell, össze kell vetni a lefoglalt papírokkal, bankszámla-adatokkal, ez tucatnyi rendőr legalább másfél-két éves munkája. Ebből az anyagból az ügyésznek vádiratot kell írni, és ekkor kezdődik a tárgyalás, amely során mindenkit vagy újra ki kell hallgatni, vagy bizonyos feltételek fennállása esetén korábbi vallomását a távollétében felolvasni. A bírónak értékelnie kell, hogy pontosan ki ejtette tévedésbe a károsultakat, a cégen belül ki mit csinált… ez a lehető legolajozottabb eljárás esetén három év. Valójában inkább öt-hat. Miért szökne meg valaki, ha tuti, hogy a következő öt évben nem ítélik el? Ha kicsit is ügyes a védője (az) akkor ez az eljárás simán megy 7-8 évig, amikor majd már nem lesz akkora politikai nyomás, a sokadik botrány foglalkoztatja majd a vért akaró ösztönöket.

De ha már belementünk az ügy érdemébe: csaló az, aki engem azért, hogy ezzel vagyoni előnyhöz jusson, tévedésbe ejt, és ezzel kárt okoz. Olyan biztos az, hogy Tarsoly Csaba személyesen megtévesztette Józsi nénit Kisalsótalpason? Nem lehet, hogy a munka dandárját beosztottak végezték? Nem lehet, hogy Józsi néni megfelelő tájékoztatást kapott arról, hogy mibe teszi a pénzét, csak nem olvasta el? Mi az, hogy „fiktív kötvény”? Mi annak a közgazdaságtani definíciója, és mennyire lehet ezt büntetőjogban is alkalmazni? Biztos, hogy ami pénzügyi értelemben fedezetlen kötvény, ott nem tudnak befektetési szándékot kimutatni? Szakmai szemmel ez nem egy annyira egyszerű ügy ám.

Nade menjünk tovább az előzetes letartóztatási okokkal. Feltehető-e hogy Tarsoly Csaba szeretne újabb bűncselekményeket elkövetni? Igen, feltehető. Megteheti? Ez már kizárólag a hatóságokon múlik. Azon az ügyészségen és MNB-n, amelyiknek legalább hat hete (a hivatalos verzió szerint) van információja azokról a disznóságokról, amelyek a Quaestornál folynak. Ezen hat hét alatt, az MNB, felügyeleti eljárásban már a teljes cégcsoportot átvilágíthatta volna, társhatóságokat (cégbíróság, NAV, ügyészség, titkosszolgálatok) bevonva. Mostanra tudhatnák, hogy mi az, amit Tarsoly Csaba még el tud követni. Ki lehetett volna nevezni a pénzügyekkel foglalkozó cégek élére a felügyelőbiztosokat, zárolni lehetett volna bankszámlákat.

Nem tették meg. Az előzetes letartóztatás témájához ennek annyi köze van, hogy mostmár Tarsoly Csabának nem áll érdekében újabb bűncselekményt elkövetni, és nem is nagyon tud, mert nem áll vele szóba senki. Az, hogy hat héten át miért nem történt semmi, és a keményen dolgozó Szijjártó Péter pénzén kívül még mit mentettek ki onnan, mindenkinek a fantáziájára bízom.

És végül, meg fogja nehezíteni Tarsoly Csaba a bizonyítást? Mostmár nem. A fentiek igazak erre a letartóztatási okra is, nem most kellene keménykedni, hanem a három kamu csődbejelentéskor kellett volna.

Végkövetkeztetésképpen:

Nem állnak fenn Tarsoly Csaba előzetes letartóztatásának feltételei. Ha mégis letartóztatják, az azért lesz, mert az egymást követő kormányok a büntetőeljárást a show részévé tették, kell valaki, akit megint lehet bilincsben mutogatni. Ha meg nem tartóztatják le, az sem azért lesz, mert a fentieket ilyen szépen végiggondolták, de ez most egy szakmai írás, nem is folytatom politikával.