Orbán Viktor megmentette a közpénzt a Quaestorból.

Ha nem lenne örök hibám a dagályos posztok írása, elegendő lenne a tarajos goebbels fenti találmányára ennyit ideírni: hát a nagy lófaszt, aztat.

Azonban Panamajack, akinek klinikai mértékű politikai mazochizmusa van, szokott jobbos seggnyaló-blogokat olvasni, és így ismertem meg Lánczi Tamás (az ki?) blogját, és azon is Bunford Gizella írását, aki szerint a hős Orbán Viktor, ez a bölcs férfiú, akinek láttán minden fogamzóképes magyar nőnek heveny családalapíthatnékja támad és akivel minden egészséges gondolkodású magyar férfi szívesen nézne meccset, tízmillió magyar honpolgár, keményen dolgozó kisember pénzét mentette meg. Hát a nagy lófaszt, aztat, hogy sulykoljam a poszt mondanivalóját.

Természetesen abban igaza van a mértékadó politológushallgatónak, hogy a Quaestornál Szijjas Petike közpénzekkel hazárdírozott. Még az is rendben volna, hogy a bölcs miniszterelnök rászól agárba oltott uszkárjára, hogy Petike, nem szabad. Az más kérdés, hogy ilyenkor ki is kellene rúgni őt a francba, áthelyezni kinshasa-i nagykövetnek, vagy ilyesmi.

Ehhez képest a habonyismo kommunikációs stratégiája az, hogy a bölcs Orbán Viktor, aki a palacsintától kezdve a vadászkutyákon és a villanymotorok kaszkádba kapcsolásán keresztül egészen a tőkepiacig mindenhez ért, érzékelte, (hiszen ő mindent lát) hogy gebasz van a Quaestornál, és utasította szeleburdi minisztereit, ideértve a külügy- és a pénzügyminisztert is, hogy tessenek lépni. Hát milyen okos ember ez a Miniszterelnök úr, nyomja minden hangszóróból a habonyista propaganda. Hát egy nagy lófaszt, aztat.

A miniszterelnök úr (ha tényleg ő volt) pánikot idézett elő vagy erősített fel a piacon. Gyorsan tekintsük át, hogy kultúrhelyen minek kellett volna történnie.

Kirúgják azt a minisztert, vagy lemond, aki az államháztartásra vonatkozó szabályokat megszegve, egy bizonytalan pénzügyi helyzetű, megalapozatlan, gyanús ügyleteket végző cégnél tartotta az ország pénzét.

Kirúgják, vagy lemond az a felügyelet-vezető (ne feledjük, öt éve Fidesz-kormány van, mielőtt valaki gyurcsányozna egy jóízűt) aki nem veszi észre, hogy nyíltan pilótajátékot játszanak, előremenekülésben van a Quaestor évek óta. Az ő feladata lett volna ezt leállítani, mielőtt Józsi bácsi Szolnokon vagy Gyulán becsattog az utazási irodába, hogyhát akkor a tutiszázszázalékba ő betenné a vagyonát.

Úgynevezett dawn raid (hajnali rajtaütés) keretében kommandósok veszik körül az épületet reggel hatkor és ugrasztják ki a vezetőket az ágyból, ugyanekkor. Eddig már mindenkinek a telefonját figyelik, aki számíthat. Minden papírt, számítógépet, lefoglalnak, mindenkit azonnal az ügyek állásáról kihallgatnak. Valamennyi bankszámlát zár alá veszik. Reggel nyolckor felügyelőbiztos veszi át a cég vezetését, aki áttekinti, hogy kit, mennyivel tudnak kifizetni.

Körülbelül egy hónapon belül terv készül arra, hogy tud-e továbbműködni a cég, vagy dobra verik a vagyonát és szépen felosztják.

Történt nálunk ilyesmi? A nagy lófaszt, aztat. A miniszterelnök úr, akinek ezek szerint pont annyi esze van, mint Józsibának, kirántotta gyorsan a pénzt, még Józsibá előtt, mert bennfentes információja volt, és megtehette. Megtehette, mert a pilótajáték tetején volt, és mert szarik rá, hogy mi lesz ezután.

Majd leverik a „pénzügyi szektoron”. Azon a pénzügyi szektoron, amelyik a különadók miatt egy sima lakossági számla vezetéséért havi több ezer forintot kér el, miközben ugyanez a bank, Szlovákiában teljesen ingyen nyújtja ezt a szolgáltatást. Persze, a „pénzügyi szektor” majd fizet, és aztán azt fogjuk látni, hogy lassan a villanyszámlával összevethető rezsi-rész lesz az, hogy bankszámlánk van. Hiszen fizetjük belőle a Tarsoly-Szijjártó-Orbán-Polt tengelyt, fizetjük belőle, hogy büntetlenül teheti be egy miniszter az állam pénzét pilótajátékba, és hagyják a végén szabadlábon a pilótajáték vezetőjét, hogy három héten át tüntethessen el bizonyítékokat, miközben tankönyvi esete áll fenn az előzetes letartóztatás feltételeinek.

Az igazi kérdés az, hogy a „keményen dolgozó kisemberek” beveszik-e azt a dumát, hogy itt minden rendben van, és a Miniszterelnök Úr mindent helyreüt, vagy ez lesz az az eset, amikor Cavaliere Cipolla elveszti varázsát, és azt mondják, hogy Viktorkám, hát a nagy lófaszt, aztat. A habonyismo eddigi legkeményebb próbája a következik.

Március 28. szombat, 19:30 az Intenzo a Kálvin téren.

http://www.cafeintenzo.hu/

Blogunk abban a szerencsés helyzetben van, hogy „Válságok és közgazdászok” címmel Panamajack tudományos jelleggel ismeretterjesztett egy jóízűt, így aki azt elolvasta, remélhetőleg nem süllyed a matolcsysmo mocsarába, vagy nem akar elszabadult lézerjani módjára kenyérjegy-rendszert bevezetni a visszaélések megelőzésére. (mert nyilván tudja, hogy hamarosan árucsere-piac épülne ki, és a kenyérjegynek lenne szabadpiaci árfolyama)

Ugyanakkor bántóan kevés szó esik arról, hogy mi a göcsörtös, náthás, nádvágó stb. stb. az a kötvény, amelyből a mára már elfelejtett Globex-bukta után most a Quaestor-bukta is kifejlődni látszik. Nos a kötvény egy darab papír, igazán jelentéktelen dolog, az igazán lényeges dolgok mögötte vannak, erről írok most pár sort. Közgázt, pénzügyet végzettek vegyenek be valami lazító hatásút, mert felületes leszek és szakmaiatlan.

Kezdjük túránkat a bankban. A bankba az ember a pénzt betenni, vagy onnan kivenni szokta. A bank pedig igyekszik a pénzt fialtatni, megígéri, tutira, a betétesnek, hogy X időre Y százaléknyi betéti kamatot fizet és pénzét a vállalt időben (lejáratkor) kiveheti, illetve ha nem kötötte le, akkor bármikor kiveheti. A bankokra nagyon szigorú szabályok vonatkoznak, hogy ténylegesen mennyi készpénzt kell készen tartaniuk a betétesek kifizetésére, mennyi tőkéjüknek kell lennie, és úgy általában, hogyan kell fegyelmezett és felelős (prudens) módon működniük. Ha mégsem teszik, bizonyos összegig az állam fizet helyettük.

Ebből talán logikusan következik a kedves laikus olvasónak az is, hogy a bankbetétre adott kamat természetéből adódóan nem lesz túl magas, hiszen a bank nem vállalhat (itt) túl nagy kockázatokat, hiszen képesnek kell lennie arra, hogy a betéteseket, akik azért vitték a pénzt a bankba, hogy az ott biztonságban legyen, bármikor kifizetni.

Persze a bankok belemennek olyan bulikba, ahol lehet fogni jóval több pénzt, de az ott megkeresett pénz jelentős részét kell a kockázatok fedezésére, tartalékképzésre fordítani.

A vállalati kötvény, és azok piaca nem más, mint az a hely, ahol az állampolgár (cég, befektető, általános pénzügyi alany) közvetlenül akar kockázatot vállalni, abban a reményben, hogy több pénzt fog keresni, mint ha betette volna a pénzét a bankba.

A kötvény, mint neve mutatja, kötelezettségvállalás. A kötvény kibocsátója azt vállalja, hogy a kötvény vásárlójának X idő (mondjuk egy év) múlva a kötvényen szereplő vételárat (mondjuk száz forintot) vissza fogja adni és közben bizonyos időközönként (mondjuk havonta) bizonyos összeget (mondjuk egy forintot) fog küldeni a kedves vásárlónak. Ez utóbbit, amikor még papírdarab volt a kötvény, kis levágható szelvények, úgynevezett kuponok levagdosásával és beváltásával lehetett elérni, ezért a mai napig coupon rate a neve, de ennyire most nem megyünk bele.

Ha most a havi egy forintokat összeadjuk, akkor azt látjuk, hogy egy évre kerestünk 12 forintot a száz forintunkkal. Ezt még árnyalni kell azzal, hogy például a nyolc hónap múlva megkapandó egy forint az még nyolc hónapig nem a mi pénzünk, azzal addig az adós tud gazdálkodni vagyis nem mi. Ez alapján annak az ún. jelenértékével kell számolni, amibe most nem mennék bele, fogadjuk el, hogy ezután a hókuszpókusz után egy 12 forintnál kisebb összeg jön ki, mondjuk 8 forint 70 fillér, amely jövedelmet mi száz forintunk kockáztatásával vettünk meg.

És itt jön a lényeg, a kockázat.

Ma nehéz olyan bankot találni Európában, amely fizetne egy évre lekötött száz forintra nyolc forintot. Olyan kötvényekből, amelyek kibocsátói ígérnek ennyi pénzt, van sok. Miért ígérnek ennyi pénzt? Azért, mert olyan tevékenységre keresnek pénzt, amelyre normál banki körülmények között nem, vagy nem könnyen kapnának hitelt. Kockázatos technikai újításon dolgoznak, valamilyen csődtömeget vettek át, és gatyába akarják rázni, új irányba bővítenék üzletüket. Szoktak ők bankhitelt is felvenni, de csak a napi üzletmenet finanszírozására.

Az ideális állapot az lenne, hogy mi tudjuk, hogy be fog nekik jönni a dolog, vagy nem. De nem tudjuk. Kiváló professzorom, akitől ilyesmit tanultam, mindig azt mondta, hogy a jótündértől egy holnapi Wall Street Journal-t kérne.

Amikor tehát odaadunk száz forintot a Délkelet-Kazahsztáni Bányaművelő és Smaragdhasznosító Zrt-nek, akkor vállaljuk a kockázatot, hogy nem találnak egy darab smaragdot se a bányában, ha találnak ellopják, lemegy a smaragd világpiaci ára és nem fognak annyit keresni vele, hogy vissza tudják a kölcsönt adni, vagy holnapután a helyi kazah Simicska Lajos vagy Lázár János bekebelezi a bányát és közli, hogy az imperialista karvalytőkés rablókat, akik a kazah nép vérét szívják (ezek vagyunk mi) márpedig nem fizetik ki, viszont a pénzükből vett berendezésekkel, köszönik szépen, ezután is fognak smaragdot bányászni.

Magyarul lehet, hogy sem a havi kifizetést, sem pedig a végén a főösszeget nem látja viszont az, aki a kötvényt megvette. Bukik.

Persze a tőkepiac nem arról szól, hogy az emberek kockáztatnak a vakvilágba. Két dolgot is megtesznek. Az egyik, hogy a remélt nyolc forint hetven fillérjükből feláldoznak vagy hatvan-hetven fillért arra, hogy megkérdezzenek szakembereket, akik körmére néztek a kötvény kibocsátójának. Ezek a szakemberek aztán mondanak valamit, a korábbi kötvénykibocsátások története, a smaragd világpiaci árának alakulása, és a délkelet-kazah hegyekről készült geológiai szakvélemények alapján arról, hogy mekkora a valószínűsége annak, hogy a dolog be fog jönni. Igen, ezek a gonosz Fitch, Moody’s, Standard&Poor’s és társaik, akik főállásban nem szegény volt komcsi országok vezetőinek csesztetésével vannak elfoglalva, hanem azzal, hogy pénzért vállalati kötvényeket értékelnek.

Előfordulhat aztán, hogy a minősítő azt mondja, hogy az adott kötvény mögött olyan sok a kockázati tényező, hogy bármikor borulhat az üzlet. Ilyenkor hívják a kötvényt junk bondnak, bóvlikötvénynek. Felmerül a kérdés: miért vesznek az emberek bóvlikötvényt?

Ideális esetben azért, mert nemcsak azt vesznek. A pénzük jelentős részét olyan helyre teszik, ahol az biztosan kamatozni fog. A Daimler-Benz, vagy a Siemens kötvényei ugyan elég moderált hasznot hajtanak, ugyanakkor megvan az az előnyük, hogy ezek a cégek szinte nem is tudnak felborulni, tehát az odatett pénz (szinte) biztosan úgy és akkor fog visszajönni, ahogy a kibocsátó megígérte.

Ha az összes pénzünket ilyen eszközökbe tesszük, akkor viszont nem fogunk sokat keresni, ezért ezt a nagy bödön laktató és kalóriadús, ám ízetlen szárazbab-főzeléket fel kell dobni valamivel. Ez a valami, amint azt mindenki pontosan tudja, az oldalas, legyen az sült, vagy füstölt, tök mindegy.

A nagy tányér főzeléken, amely német és svájci államkötvényekből, Merci, VW kötvényekből, francia atomerőművek kötvényeiből áll, a füstölt oldalas a kazah bánya kötvénye, a magyar államkötvény, és a Quaestor-kötvény. Miért? Ezeket mindenki  kockázatosabbnak tartja, ezért a kibocsátóik kénytelenek többet ígérni azért, hogy valaki megvegye őket. Ha ügyesek vagyunk, akkor jóllakunk a főzelékkel (a pénzünk nagy része biztonságos helyről szolid hozamot ad) és még finomat is eszünk (a pénzünk kisebb része valami kockázatos befektetésből úgy jön ki, hogy szinte többet keresünk vele, mint a biztonságos helyen levő sok pénzzel)

Ha tehát ügyesek vagyunk, akkor bukta esetén is lesz egy tányér sótlan, ám laktató baffőzelékünk, akkor is, ha az oldalast elbuktuk.

A baj akkor következik be, a magyar mondást megfordítva, amikor az állampolgár azt hiszi, hogy a hús is bab. Fogja az összes pénzecskéjét, és beviszi egy olyan kötvény-kibocsátóhoz, akinél a profik nemhogy az oldalast keresik, hanem az oldalasra rászórt borsnak megfelelő mennyiségű pénzt tartanak. Tudják, hogy össze-vissza megy a befektetés, hogy előbb-utóbb bukta lesz. Az állampolgár meg nem tudja, mert hinni akar az öltönyös úrnak, hogy igenis, itt tényleg van 8 forint 70 fillér a száz forintjára, és nem kell aggódnia.

Ilyen persze mindenütt van, néha az egész világ babnak nézi a húst, az a különbség, hogy jobb helyeken nem akarnak utána ész nélkül államosítani. Nálunk meg igen. Azért, mert pont annyit értenek hozzá, mint Józsi bácsi, aki a pénzecskéjét bevitte az utazási irodába, és elhitte, hogy az majd jobban vigyáz rá, mint a bank. Talán aki idáig elolvasta, már sejti a véleményem. Nem a Józsi bácsit készülnek itt megvédeni, hanem azt a magyar alapjogot, amelyet még Simicska Lajos fogalmazott vagy tizenöt éve: itt mindenkinek jogában áll hülyének lenni. Kockázatmentesen.

Latin-Amerikáról nem sokat tud az átlag magyar a szokásos közhelyeken kívül: foci, szamba, forróvérű fiúk és lányok, drogbárók, diktátorok, gerillák. Pedig ha ránézünk a földgömbre, láthatjuk, hogy egy Európánál jóval nagyobb, földrajzilag, éghajlatilag és kulturálisan is rendkívül változatos kontinensről van szó. Az is nagy tévedés, hogy Latin-Amerika úgy anblokk szegény volna; valójában a kontinens országainak gazdasági fejlettsége az afrikai szintű szegénységtől (Nicaragua: $ 1 921 GDP/fő) a délnyugat-európai szintű jólétig (Chile: $ 23 165 GDP/fő) terjed. Arról nem is beszélve, hogy a kontinens társadalmai rendkívül egyenlőtlenek, így a latin-amerikai középosztály bizony sok országban jobban él, mint például magyar megfelelőik.

Ami viszont tény, hogy a konkvisztádorok által örökül hagyott közös nyelvi és kulturális örökség révén az egyes latin-amerikai nemzetek sok tekintetben közelebb állnak egymáshoz, mint az európai vagy pláne ázsiai szomszédok. Ezért is rendkívül érdekes összehasonlítani őket, mert meglehetősen jól kijönnek azok a különbségek, amik az amúgy nagyon hasonló adottságokkal rendelkező országok fejlettségbeli különbségeit megmagyarázzák.

Ilyen, egymáshoz földrajzilag és kulturálisan is nagyon közelálló, de mégis teljesen eltérő gazdasági növekedési pályán mozgó országpáros több is van a térségben. A legismertebbek: Argentina-Chile, Bolívia-Peru, Nicaragua-Costa Rica. Én most egy kevésbé ismert párosításról fogok mesélni, egyrészt mert ezeket az országokat viszonylag jól ismerem, másrészt mert szerintem a történetük igencsak tanulságos Magyarország szempontjából is. Ez a két ország Venezuela és Panama.

Mindkét ország Latin-Amerika trópusi övezetében fekszik, mind a kettő erősen kevert mesztic lakossággal bír, mindkettőben a spanyol a hivatalos nyelv. Mindkettő az úgynevezett karibi spanyol kultúrkör része, de rendkívül erős az észak-amerikai kulturális hatás is (például ebben a két latin országban – ahogy Kubában is – nem a foci a nemzeti sport, hanem a baseball!). A társadalom tagozódása is meglehetősen hasonlít: van egy nagyon szűk kőgazdag, döntően európai származású elit, egy latin-amerikai viszonyokhoz képest (de nem a fejlett országokhoz mérhetően) viszonylag népes középosztály, és a népesség zömét kitevő városi és falusi szegények (akik között egészen különálló csoportot alkotnak a kultúrájukat és életmódjukat máig megőrző indián törzsek). És mindkettő a latin-amerikai átlagnál erősebb polgári és demokratikus hagyományokkal rendelkezik, bár voltak diktatórikus időszakaik is (viszont megúszták a polgárháborúkat és gerillamozgalmakat).

A két ország közül Venezuela a világgazdaság szempontjából nem meglepő módon fontosabb (eleve területileg és népességben is mintegy 10-szer nagyobb), viszont meglepő módon nem annyival jelentősebb, mint azt a méretbeli különbségek indokolnák. Panama ugyanis a világkereskedelemben majdnem Szingapúrhoz vagy Dubaihoz mérhető fontossággal bír, stratégiai elhelyezkedésének és a rajta keresztülvezető Panama-csatornának köszönhetően. Természetes hát, hogy míg a venezuelai gazdaság döntően a nyersanyag, ezen belül is főként a kőolaj kitermelésén, a panamai a kereskedelmen, áruforgalmon, pénzügyi szolgáltatásokon és turizmuson alapul. Ez a különbség pedig teljesen más irányba lökte a két ország fejlődését, aminek eredménye az utóbbi tíz évben vált különösen szembeszökővé.

Beköszönt a tuti

A 70-es és 80-as években Venezuela egész Latin-Amerika legfejlettebb és leggazdagabb, példaszerűen demokratikus országa volt, vonzó bevándorlási célpont nem csak a térség más országaiból érkezetteknek, de európaiaknak is (természetesen főleg spanyoloknak és olaszoknak). Ugyanekkor Panama tipikus közép-amerikai banánköztársaságként működött, korrupt katonai diktátorokkal, a csatorna fölött gyakorolt közvetlen amerikai fennhatósággal, és szinte reménytelenül elmaradott gazdasággal. Aztán a 90-es évektől kezdve valami megváltozott. Az 1989-es amerikai invázió traumája után pár évvel Panama lendületes fejlődésnek indult, miközben Venezuela lassan elkezdett lefelé csúszni a lejtőn. Mára a két ország helyzete gyakorlatilag tükörképe a 30 évvel ezelőttinek: Panama az egész latin-amerikai régió egyik legfejlettebb és legdinamikusabban növekvő gazdasága, stabil demokráciával és folyamatosan csökkenő szegénységgel, miközben Venezuela egy kaotikus, korrupcióba és bűnözésbe fulladt, siralmasan rosszul kormányzott (több, mint) féldiktatúra, ahol a még mindig hatalmas olajbevételek ellenére a kelet-európai szocializmus legrosszabb éveit idéző áruhiány van, és a középosztály lecsúszástól fenyegetett tagjai soha nem látott tömegben emigrálnak – többek között Panamába. Hogy mi történt ezalatt a 25 év alatt? Hát tulajdonképpen semmi különös, csak kifutotta magát két alapvetően eltérő gazdasági berendezkedés. Erről szeretnék mesélni egy kicsit.

Kezdjük Venezuelával. Az ország gazdagságának alapja a kőolaj, ami a 70-es években soha nem látott fellendülést és prosperitást hozott, akárcsak a többi OPEC-tagországnak. Venezuelának hirtelen több pénze lett, mint amiről valaha is álmodott. Az állami többségi tulajdonú olajvállalaton, a PDVSA-n keresztül a kormányhoz ömlött a szétosztogatható (és ellopható) pénz, és – legalábbis eleinte – az olajbumm az egész gazdaságot magával húzta. Sajnos azonban az ilyen járadékjellegű jövedelmek hosszabb távon komoly torzulásokat okozhatnak egy nem eléggé fejlett és diverzifikált gazdaságban. Az egyik ilyen probléma az úgynevezett „holland betegség” (Dutch disease). Ez a fogalom szintén a 70-es években keletkezett, amikor Venezuelához hasonlóan Hollandia is hatalmas jövedelmekhez jutott az északi-tengeri földgázmezők kiaknázásából. Ennek lett egy nem vart negatív hatása is: mivel semmilyen más iparágban nem lehetett akkora jövedelemre szert tenni, mint az olaj- és földgázkitermelésben, az összes rendelkezésre álló tőke ebbe a szektorba áramlott, miközben a gazdaság többi része gyors hanyatlásnak indult. Egészen egyszerűen azért, mert teljesen fölöslegesnek tűnt például saját gépgyártásba beruházni, amikor a petrodollárokból könnyedén importálni lehet mindent, ami kell. Viszont ez azt jelentette, hogy a már működő gépgyárak (valamint egyéb nem olajipari beszállító cégek) egy része tönkrement, és rengetegen kerültek utcára, miközben az olajipar csak korlátozott számú munkaerőt tudott felszívni. Így végső soron a gazdaság féloldalassá válik, egy darab virágzó iparággal, ami elszívja az összes többitől az erőforrásokat. Ami azt is jelenti, hogy az ország jóléte aránytalan mértékben függővé válik a nyersanyagpiaci változásoktól (ennek veszélyeit mostanában Oroszország példáján is igen jól láthatjuk).

A „holland betegség”, mint nevéből is látszik, fejlett kapitalista gazdaságokban is jelentkezhet, viszont elmaradottabb országokban ez gyakran átmegy a sokkal károsabb „olajállam” (petrostate) fokozatba, amint ez Venezuelában is megtörtént. Az olajállam akkor jön létre, ha egy ország egész gazdasága és politikai intézményrendszere az olajbevételekre épül rá. Erre természetesen az Öböl-országok a klasszikus példák, de ott a meglehetősen különleges helyi körülmények miatt (egyrészt az olaj előtt gyakorlatilag semmilyen gazdaságuk nem volt, másrészt nagyon kicsi a népesség, harmadrészt az abszolút monarchikus államberendezkedés stabilizálja őket) hosszabb távon is működőképesnek bizonyultak. Ez sehol máshol nem volt így, Venezuelában sem. Az olajállam lényege az, hogy a járadékszerű (tehát nem valódi értékteremtésből, hanem jellemzően koncessziókból és állami monopóliumokból származó) bevételeket az állam a saját kénye-kedve szerint osztogatja szét politikai, haveri-csókosi és simán korrupciós alapon, ezzel egyrészt garantálva és konzerválva saját hatalmi pozícióját, másrészt teljesen elmosva a magángazdaság, az állam és a politika határmezsgyéit (ez egyébként nem is kell, hogy feltétlenül olajbevételekre alapuljon, bármilyen más járadék megteszi, akár EU-támogatás is…).

Egy jó miniszteriális állás, az kéne neked, fiam

A helyi vállalkozók ebben a rendszerben akkor járnak a legjobban, ha mindenféle kockázatos és komoly pénzügyi és tudástőke-beruházást igénylő, valódi hozzáadott értéket létrehozó tevékenység helyett az állam által elosztogatott pénzek szivattyúzására specializálódnak. Lehetőleg mindenféle „közvetítő” és „tanácsadó” szerepben, amihez aztán végképp semmilyen mérhető teljesítményre nincs szükség. Ahogy az állam az olajbevételektől, a burzsoázia az államtól válik totálisan függővé. Amin nyilván nem segít az, hogy Latin-Amerikában a pénzügyi és a politikai elit eleve tökéletesen össze van fonódva (illetve gyakorlatilag egy és ugyanaz a kettő). A politikában kialakult egy viszonylag stabil kétpártrendszer, mindkettő a saját gazdasági klientúrájával (ismerős valahonnan?), akik egymással versengve szipolyozták az állami pénzeket, miközben a széles néptömegek számára is csurrant-cseppent valami, ha nem is túl sok (de annyi igen, hogy nekik is sokkal vonzóbb legyen egy segédhivatalnoki/pártsameszi állás, mint egy kisvállalkozás). Ez a fajta államkapitalista berendezkedés pontosan addig működik, amíg dőlnek a bevételek. Abban a pillanatban, amikor a 90-es évek elején bedőlt az olajár, a Venezuelai gazdaság hirtelen szabadesésben találta magát. Az állami pénzcsap hirtelen elapadt, aminek eredményeképp megugrott a munkanélküliség, drasztikusan leesett a tömegek életszínvonala, meredeken emelkedni kezdett a bűnözés, és az eddig kényelmesen eléldegélő elitek egymás torkának estek a maradék koncért. A gazdasági káoszból így nagyon hamar politikai káosz lett, államcsínnyel, zavargásokkal és tömegbe lövetéssel. Végül a hagyományos elitből teljesen kiábrándult lakosság 1998-ban nagy többséggel elnökké választotta a korábban puccskísérletért elítélt volt katonatisztet, Hugo Chavezt, aki radikális szakítást ígért a levitézlett „oligarchia” politikájával. Chavez munkáscsaládból származott, és valóban semmi köze nem volt a Venezuelában tradicionálisan uralkodó osztályhoz. Ideológiailag a kubai stílusú szocializmus és a hagyományos latin populizmus egyfajta elegyét hirdette, ahol a magántulajdon ugyan továbbra is engedélyezett, de alá van rendelve az állam népjóléti céljainak. Gazdaságpolitikája tulajdonképpen nem jelentett alapvető változást az eddigiekhez képest, csupán az olajbevételeken alapuló eddigi államkapitalista rendszert tolta a még inkább központosított, államszocialista irányba. A legfontosabb intézkedése a PDVSA olajvállalat fölötti teljes állami kontroll megszerzése volt a külföldi tőke kiszorításával. Miután ez megtörtént, az olajbevételek fölötti rendelkezést elnöki hatáskörbe utalva gyakorlatilag teljhatalmat szerzett anélkül, hogy a névleg továbbra is demokratikus berendezkedést megváltoztatta volna.

Száznapos program

Ezután Chavez az ország történetében példátlan népjóléti intézkedéscsomagot vezetett be, amire a súlyos nyomorban élő venezuelai tömegeknek valóban nagy szükségük is volt. Kubai orvosok hadát hozatta az országba, és ingyenes rendelőket építtetett a vidéki és városi szegényeknek; államilag támogatott, az alapvető élelmiszereket és közszükségleti cikkeket a piaci árnál sokkal olcsóbban áruló bolthálózatot hozott létre, költött a legszegényebbek oktatására és segélyezésére. Sikerült jelentősen csökkentenie a szegénységet és az egyenlőtlenséget. Ezzel nemcsak otthon szerzett példátlan népszerűséget, de a nemzetközi baloldal „sztárjává” is vált, akit egy időben a nyugat-európai értelmiségi szalonokban is a legnagyobb tisztelettel, sőt rajongással emlegettek, különösen, miután a szociális intézkedéseit harcias Amerika- és imperializmus-ellenes szlogenekkel párosította, és magát az elnyomott fejlődő világ szószólójaként állította be. Egy 2004-es, hallgatólagos amerikai támogatást élvező, de elvetélt puccskísérlet is megerősítette a pozícióit. Óriási összegeket költött továbbá arra is, hogy Venezuela külpolitikai befolyását erősítse, és regionális hatalommá tegye. Olajmilliárdokkal támogatta Kubát, Nicaraguát és Equadort, létrehozva egy baloldali, USA-ellenes blokkot Latin-Amerikán belül. Mindeközben nagyon megromlottak a kapcsolatok a szomszédos Kolumbiával (amúgy Venezuela az USA után legfontosabb kereskedelmi partnere), amelynek Amerika-barát kormánya a szélsőbaloldali FARC gerillaszervezet támogatásával vádolta Chavezt (nem alaptalanul).

Ezek a külpolitikai kalandok rengeteg pénzébe kerültek az országnak, ráadásul ezzel párhuzamosan Venezuelában meghirdették a „Bolivari Forradalmat”, ami az ország és a társadalom szocialista mintára való átalakítását tűzte ki célul. Ezt az Chavezért amúgy is rajongó alsó osztályok támogatták, a gazdagok pedig megtalálták a módját, hogy kiegyezzenek az elnökkel és a korábbiaknál semmivel sem kevésbé korrupt klientúrájával, viszont az amúgy is szorongatott középosztály egyre inkább ellehetetlenült. A népjóléti intézkedések negatív hatásai is őket sújtották a leginkább: például a támogatott árakkal működő állami bolthálózat gyakorlatilag tönkretette a magánkézben lévő kisboltokat, később pedig a szolgáltatók és a nagykereskedők is kénytelenek voltak gyakran a költségeket sem fedező, az „extraprofit és a spekuláció” elleni harc nevében az állam által maximált árakkal dolgozni, ami a korábbi keleti blokkra jellemző áruhiányt idézett elő. A gyakorlatilag ingyen osztogatott benzin (rezsicsökkentés!) csak azt érte el, hogy a nagyvárosok állandó forgalmi dugóban és szmogban fuldokolnak, miközben autót még használtan is csak kapcsolatok segítségével lehet szerezni, az import- és valutakorlátozások miatt (ez persze a leggazdagabbakra és az általuk vásárolt luxusautókra nem vonatkozik). A tőkéseket és vállalkozókat démonizáló retorika lassan elérte a szakképzett középosztályt is, és a proletár „megélhetési bűnözést” ideológiai alapon elnéző, egyre korruptabb rendőrség előbb csak tehetetlenné, majd cinkossá is vált az egész országot elborító emberrablási, útonállási és gyilkossági hullámban. A 70-es években még irigyelt és csodált Caracas a kontinens egyik legveszélyesebb és legerőszakosabb városává vált, megindult a középosztály tömeges kivándorlása.

Chavez 2013-as halála után Nicholas Maduro, az ideológiailag megbízható, de teljesen inkompetens volt buszsofőr lett az utód, aki újult erővel folytatta elődje gazdasági ámokfutását. Az állami bevételek ekkora már szinte 100%-ig az olajtól függtek, de mivel az államosított PDVSA-t gyakorlatilag kivéreztették a profit elvonásával a szociális programok, a külpolitika és a klientúra finanszírozására, a termelés és ezáltal a bevételek már évek óta csökkentek – a továbbra is rekordmagas olajárak ellenére is (a nyereség egy részét ugyanis nem ártott volna a leromlott berendezés és termelési infrastruktúra modernizálására fordítani). Komoly problémákat okozott a valutahiány, az ország devizabevételei ugyanis kizárólag olajexportból származtak, és jelentős részük a venezuelai bolivar mesterségesen magasan tartott hivatalos árfolyamának védelmére folyt el. Kialakult a kettős árfolyamrendszer, ahol a feketepiacon a hivatalosnál ugyan kétszer drágábban lehet dollárhoz jutni, de legalább lehet… A korrupció mára teljesen átszőtte a társadalmat, semmit, de tényleg semmit nem lehet elintézni, semmihez nem lehet hozzájutni a megfelelő illetékesek lekenyerezése nélkül. Az olajárak 2014-es összeomlása gyakorlatilag megadta a kegyelemdöfést a venezuelai gazdaságnak, az infláció az egekben (bár nem tudni pontosan mennyi, mert a hivatalos adatok teljesen megbízhatatlanok), a nyomor ismét növekszik, a középosztály menekül, a tőke úgyszintén, és csak idő kérdése, hogy Chavez XXI. századi szocializmus-kísérlete mikor ér dicstelen és talán véres véget…

Időről időre belefutok mértékadó baloldali értelmiségiek jajongásába, hogy jaj a Jobbik, jaj a nácik. Egyrészt persze, jaj a Jobbik valóban náci párt, annak minden jellemzőjével.

Másrészt a magyar nem náci nép. Ha másfélmillió ember szimpatizál a Jobbikkal (a látenciát hozzávéve van az 3-4 millió is, csak, hogy mindenkit megnyugtassak) az nem azért van, mert ennyi hétköznapi magyar akar hirtelen pogromokat szervezni, zsidókat, cigányokat kiirtani. Frászt. Ennyi magyar van, akinek semmilyen más párt nem mond semmit.

Hagyjuk most a Fideszt meg a Fidesz bajait, az új közmédiát, ahol egy bögyös meteorológusnőn kívül semmit sem sikerült felmutatni. Mindez nem számítana ugyanis, ha bárki más meg tudná szólítani a választókat. De nem tudja. A miértről már írtam, de írok megint.

A baloldalnak ugyanúgy nem volt elég öt év a padlóról felálláshoz, mint a 2002-ben megbukó Fidesznek. Az okok is némiképp hasonlóak.

Elnézegetve volt szadeszesek, dékások, péemesek és mások Facebook csoportjait, mindenütt ugyanaz van. Ezek azt hiszik, hogy kifelé, Amerikának, Németországnak, Brüsszelnek kell megmutatni, hogy ők mekkora európaiak, sőt euro-atlantiak. Nos, nem. Ez eltart pár tucat embert mindenféle alapítványok által, de másra nem jó.

Orbán Viktor ugyanis megcselekedte azt a hatalmas jótettet Magyarországgal, hogy a magyar politikát úgy alakította, hogy a magyar választásokat Magyarországon kell megnyerni. Senkit, de tényleg senkit nem érdekel, hogy valami őskövület vigyázzba áll és kijelenti, hogy a bivalybasznádi romák szegregációja vagy a börtönviszonyok, vagy az iskolatej kalciumtartalma ellentétes az uniós normákkal. Még senki sem tudott megenni vagy megdugni egy uniós normát, tehát uniós norma nincsen.

Következésképpen mindenki tudja az őskövületről, hogy nem is az a baja, hogy a börtönviszonyok, vagy a szegregáció uniós normákba ütközik, hanem az, hogy a Magyar-Svéd-Portugál Kormányközi Örökbarátság Társulat évi harmincmilliós büdzséjét elbukta, és ha nem lett volna a szeme a pályán és nem vette volna meg tizedáron a Társulat székházául kiutalt lakást abban a Stefánia úti vagy Benczúr utcai villában, még tíz éve, akkor most még onnan is kiraknák a fenébe, mint Francit, aki a Vakok és Gyengénlátók Finn-Belga Bélyeggyűjtő Eszperantista Köréből húzott szolid, havi hatszázezres apanázst, meg évente egy-egy hónap all inclusive tudományos kutatást Finnországban és Belgiumban.

Félreértés ne essék, tudom a fenti szervezetek hasznait, és azt is, hogy ezek a vén értelmiségi alakok, kicsit magas költséggel de hajtottak némi hasznot az államnak is. Ha én lennék ennek az országnak a királya, valószínű szétszórnék, elnöki keretből két-három milliárdot közöttük, hogy ha hirtelen jó belga vagy portugál kapcsolatok válnak szükségessé, legyen hová kapni, vagy ha hirtelen kell valakinek emberi jogi harcért kitüntetést adni, ha valami csökött rendőr szabálytalanul ver agyon valakit.

Ugyanakkor ezt nem szabad összetéveszteni a demokratikus politizálással, az egy másik szakma. Az az a szakma, amikor valamilyen politikai programot megfelelő szakemberek segítségével eladunk a választópolgároknak, majd ez a programot többé-kevésbé megpróbáljuk megvalósítani. Jelenleg ennek a terméknek a piacán egy hanyatlóban levő régimódi áruház van, és egy nagyon gagyi terméket nemzetiszín pántlikával nagyon olcsón áruló diszkont.

Van hely tehát ezen a piacon, de nem olyan alakoknak, akiknek az a fő baja, hogy már milyen régen nem lehet lopni a raktárból.

Igazán sajnálom, mértékadó européer értelmiségi barátaim. De néha kicsit dolgozni is kell.

Egyszer volt, hol nem volt, a távoli bergengóc sztyeppéken is túl a naaagy monokultúrás táblákban, tudományos alapú szervezésben gondolkodó földművelés. Számos kiváló tulajdonsága mellett eltűnt miatta az országból egy csomó madárfajta, mert a tudományos gondolkodást simán felülírta a túltervezés, hogy a balkonládákban is lehetőleg vessenek be két hektárt búzával, a szovjet partner nagy örömére.

Aztán jött a rendszerváltás, jött a kárpótlás, jött Torgyán doktor, és ezt a nagy és szervezett földművelést szétverték apró kicsi atomokra. Aztán jött a katonai fegyelmű belvízvédelem meggyengülése, jöttek a minden falu szélén EU pénzből csinált halastavak. A természetnek nem kellett sok idő, és újra lett csík, újra jöttek vörös gémek és bakcsók, ha az akácfa nem lenne, az egész visszaalakult volna hatvan évvel korábbi mivoltához hasonlóra.

Vagyis a természetnek bőven elég 15 év, hogy visszakézből egy mozdulattal rendezze vissza a dolgok nagyját, és dolgozik a maradékon is.

Hogy ez miről jutott eszembe? Arról, hogy a forradalmi paraszt-paraszt kormányunk szétveri a nemzeti partokat, felrúg nemzetközi kötelezettségeket (Natura 2000) hogy tudjon még egy kis tengerit vetni. Zsíros bajszú seggfejek gazdagodnak, akik sose értették, hogy néhány madár meg szöcske miatt mi a fasznak kell parlagon hagyni azt a sok kövér földet, különben is a nemzeti park is enged legelni meg szántani, biztos a csókosoknak. Nem, seggfej, azoknak akik tudják, hogy és mint szabad az ilyen földhöz hozzányúlni.

Gyeptársulások, ritka növények mennek a levesbe, egy időre. Sose lesz persze olyan, mint előtte, de mindenki nyugodjon meg. Amikor majd nem lesz EU-pénz tankolni a vadiúj traktorokat, amikor senki se veszi meg a vizenyős vagy épp szikes földön termett szar terményt, és amikor majd mindenki hagyja a fenébe az egészet, jön majd természet ősanyánk. El fogja intézni a parlagfüvet, az invazív fajokat is. Nem sok idő kell és a madár csicseregni fog újra. Mert ő az erősebb, ő a sokkal erősebb, akkor is, ha a bunkóminisztérium bunkóállamtitkárságán ezt másképp gondolják. Eddig mindig, mindenhol a természet nyert. Kérdezzék meg a csernobili vaddisznókat, a fukusimai szarvasokat, a Vörös Erdő fáin daloló énekesmadarakat. Néhány fideszes paraszt meg se fog nekik kottyanni.

Sok sok évvel ezelőtt, egy távoli galaxisban komplett önkormányzatok adósodtak el, minden kisiskolás tízóraijából egy kiflicsücsköt félre kellett tenni az ellenzékből politizáló Fidesz új projektjére: a médiabirodalomra. Orbán Viktor keserű csalódása volt, hogy az írástudók nem hisznek benne vallásosan, venni akart tehát írástudókat.

Nem tudom, ki volt az a tanácsadó, de nagyon jó tanácsot adott neki akkor, amikor nem hagyta, hogy az új médiabirodalomba mindenféle levitézlett, az Antall-kormány idejéből maradt ásatag arcok kerüljenek, hanem csináljanak teljesen újat.

Meg is csinálták, Lajosnak iszonyú sokat kellett talpalnia, hogy meglegyen rá a pénz. Iparági pletykák húszmilliárdos összeget említettek, amelyet a fideszes önkormányzatok kötvény-kibocsátásaitól kezdve a kiegyensúlyozottságra játszó nagyvállalatok befizetésein át mezei adócsalásokig, össze kellett rakni. Összerakták.

A létrehozott termékeken persze lehet fanyalogni, hiszen elfogult pártsajtó lett ennek az eredménye, dehát ez volt a cél. A hörrtévé műsorai is leginkább karaktergyilkossági célokra működtek jól.

Ugyanakkor nagyon odafigyeltek arra, hogy szakmai, formai szempontból minden klappoljon. Lehet az egyes embereket nem szeretni, a tartalmat lefitymálni. Ugyanakkor nem lehet tagadni, hogy a HírTv profin szerkesztett híradót sugárzott, ismert arcokkal, akik jól tudnak híradózni. Az arculat, a műsorszerkezet jó volt, elég ritkák voltak az olyan kínos jelenetek, mint Bába Iván kicsapódott biztosítéka. Még a beszélgetős, Orbán-nyalós műsorokban is igyekezték tartani a formátumot.

A kapcsolásoknál mindig minden gördülékenyen ment, érezni lehetett, hogy mindenki tudja, mit csinál.

A nyomtatott sajtóban (majdnem print médiát írtam…) a Heti Válasz minden gyengesége ellenére szép kiállítású lap, jó szerkesztői munkával, korrektorokkal, képszerkesztéssel. A Magyar Nemzet és online mutációja szépen épül egymásra és a hírtévére, ott is megvolt, aki a videóbejátszásokat és a cikkeket összelinkeljék, követhetővé tette.

Persze ez nem azonnal lett ilyen, az elején mentek a bakik náluk is, de nagyon rövid idő alatt összeállt valami ami ugyan csak a saját tábornak szól, de annak jól.

Ezen a társaságon belül viszonylagos függetlenség uralkodott. A zsoldosoktól jobb helyeken nem várnak el vallásos hitet, a hörrtévé vágóinak vagy hangmérnökeinek se a pedigréje számított, hanem a szakmai hozzáértése. Az összeveszés napján Orbán környezetében arra kellett rájönni, hogy a hatékony Fideszes média, az bizony mind Lajosnál van.

Az új nemzeti hörrtévé kudarcra volt ítélve, mert nem ugyanaz a háborús eltökéltség szülte, mint az eredeti HírTv-t. Nem volt mögötte az az imperatív padlóról felállni akarás, amely félretett pártszempontokat és azt mondta, hogy oké, akkor fogadjunk fel valakit aki ért hozzá, és csinálja meg nekünk jól.

A szocik hasonló projektjeinek bukását pont az a mentalitás okozta, hogy vízvezeték-szerelő vagy népművelő végzettségű emberek elkezdtek érteni a tévéműsoroktól kezdve a vadászgépeken át mindenhez.Az új tévés próbálkozás azt mutatja meg, hogy mi a különbség aközött, hogy hagyják a profikat dolgozni, és aközött, amikor a vitrinológus úgy dönt, hogy ehhez is ért.

A szocik vitrinjeit a végén ripityára törték. A HírTv segítségével.

Gyermekeim, örvendezzen a ti lelketek és énekeljétek, hogy hozsánna, mert a Ráérünk blog megtartja pontosan nem is tudja hanyadik

ÍRÓ-OLVASÓ TALÁLKOZÓJÁT

melynek időpontja 2015. március 28. szombat kora este, helyszíne valahol Budapesten lesz. Az időpont fix, a helyszínt a jelentkezők létszáma alapján kitaláljuk, ezért mindenkit kérek, hogy jelezzen vissza, hogy tudjam, hogy kell a SYMA-csarnok vagy elég kivenni valami gyanús budapesti kocsmában egy asztalt. Kérek mindenkit, hogy VAGY kommentben VAGY a facebook oldalon jelentkezzen, hogy ne duplázódjon.

Soha nem kommentelő, sötétben bujkáló olvasók most welcome.

Felkérjük a figyelő titkosszolgálatokat, hogy dekoratív hölgyekkel képviseltessék magukat.

Ja, és a lényeg: a találkozó díszvendége kiváló szerzőtársam PANAMAJACK, tehát aki szeretné őt is élőben megtekinteni, ne habozzon!

A románok már megint előttünk járnak (gondolkodom ilyen poszton is) hiszen egyre-másra csukják le a korrupción ért főmuftikat, még akkor is, ha azért a hírek eljárásokról és ítéletekről szólnak, nem pedig konkrét leültetésről, de az országimázs, az országimázs. Lassan mintha nálunk is megmozdulna valami (mert az amerikai nyomás az amerikai nyomás) de ehhez tudni kéne, hogy mit is kell felszámolnia annak, aki hivatalos baltát ragadva megy neki a korrupciónak.

Képzeljünk el egy sűrű hálózatot, amely csomópontokból és azokat összekötő vonalakból áll. Logisztikusok, supply chain managerek, operations managerek, folyamattervezők ilyen hálózatokkal kelnek és fekszenek. Munkájuk nagyjából és egyszerűsítve abból áll, hogy két pont között a legkevesebb ráfordítással megjárható utat kell megtalálniuk, úgy, hogy egyes pontokhoz vagy útvonalakhoz nehézséget, időt, vagy más, matematikai szempontból standardizálható tulajdonságot kapcsolnak. Egyes pontok és útvonalak pedig a folyamatból nem kihagyhatók, úgy kell tervezni, hogy azok kötelezően útba essenek. Talán ennyiből is látszik, hogy ez nem valami egyszerű dolog, az ehhez értő ember nagy kincs. Én ezen tárgyakból vért izzadva kaptam hármast az egyetemen, ezért hagyom is további elemezgetésüket, enyhe berzenkedéssel gondolva Kwak professzorra (tényleg így hívták), a koreai matematikusra, aki tanította őket.

A konkrét példa kedvéért tegyük fel, hogy Magyarországot megtámadja újra a második és a harmadik ukrán frontja a Vörös Hadseregnek. Ha a fenti tudományokkal tisztában van az orosz stratégiai vezetés, akkor a szolnoki Tisza-hidat fogja elsősorban beküldeni a víz alá. Miért? Mert ott villamosított fővonal metszi a Tiszát, ha ott nincs híd, akkor a Tiszántúl vasúti ellátásához, rozoga mellékvonalakon kell kerülni, mert észak felé legközelebb Tiszafüreden, délnek meg Tiszaugon van híd. A tehervonatokat szét kell szedni rövidebb szerelvényekre (ehhez tolatómozdony kell) további dízelmozdonyokkal kell jobbra-balra küldözgetni őket,hogy találjanak el egy másik Tisza-hídhoz, közben mindenütt torlódást, késést, összességében pedig a vasúti hálózat nagyon nagy kapacitás-csökkenését okozva.

Jól látszik tehát, hogy a hálózat kritikus pontjára dobott bomba sokszorosát rombolja annak, mintha mondjuk végiglőnek-bombáznak akár több várost is.

A korrupció társadalmi mechanizmusait vizsgálva azonnal elénk ugrik a MET-botrány. Itt ugye tíz méter, a magyar-osztrák határt metsző gázcső tölti be a kritikus Tisza-híd szerepét. A gáz liberalizált piacán létrejönnek olcsó „útvonalak”, amelyeket elállva, azokon adót szedve az egész országot meg lehet fosztani az olcsó gáztól, anélkül, hogy ez az átlagembereknek feltűnne. Ha a MET gázcső-monopóliumát „felrobbantjuk” akkor hirtelen beáramlik az országba az olcsó gáz, és a Fidesz sirathatja a kellemes évi 50-60 milliárdos pártfinanszírozási bizniszét.

A korrupció tehát úgy működik, hogy a hatalmi helyzetben levő ember vagy szervezet tudja, hogy a mindennapi élet hálózataiban melyek a kritikus pontok és útvonalak, és ezekre telepedik rá. Ennek több, az országra igen káros hatása van. A legelső az, hogy az adott vonal bejárása megszakad, vagyis valamit nálunk teljesen ellehetetlenít a korrupció (lásd pl megújuló energia terjedésének leállása), elképzelhető, hogy ha valamire kényszerítő társadalmi igény van, akkor a kritikus, ám blokkolt pontot kikerülve az adott tevékenység kockázatosabb és drágább útvonalon, de utat talál magának (például a nemzeti dohányboltokba kényszerített dohányforgalom mellett kialakulnak csempészútvonalak). Ez utóbbi tevékenység eredménye az, amit én „korrupciós gondolkodásnak” nevezek magamban, és a legnagyobb kárt okozza az összes következmény közül.

Ez a gondolkodás eleve nem a gazdasági szempontból optimális útvonalat keresi, hanem a hálózat minden útjával és pontjával, mint politikai változóval számol. Vagyis hiába látja a vállalkozó, hogy ott van az orra előtt a gazdasági lehetőség, nem az egyetemen tanult megtérülési és egyéb számítások villannak át az agyán. Ehelyett azon gondolkozik, hogy azt hány helyen blokkolhatják olyanok, akik saját maguknak akarnak elsősorban korrupciós pénzt szerezni. Kik azok, akik az optimális útvonal egyes állomásain sarcolnak, és kik azok, akik annyira sarcolnak, hogy erőszakkal letérítsék az optimális útvonalról. Ez utóbbira példa, ha mondjuk egy egészségügyi felügyeleti engedélyt csak akkor kap meg a bolt, ha a 100 forintért dolgozó piaci kivitelező cég helyett a 300 forintért dolgozó ellenőr-sógora céggel dolgoztat a megrendelő. Azonnal lett egy plusz 200 forintos kitérő az útvonalban, mellékhatásként pedig kiszorítottak egy tisztességes kivitelezőt, aki vagy maga is kitérő útvonalakra megy (számla nélkül dolgozik, nem jelenti be az embereit) a túlélés érdekében, vagy pedig bezárja a boltot. Innen látszik, hogy milyen sűrű szövevényt csinál egyetlen korrupt pont a hálózatban.

A korrupcióellenes küzdelem természete tehát az, hogy egyrészt olyan szabályokat kell alkotni, hogy a gazdasági tevékenység tervezésekor minél egyszerűbb hálózatok minél biztosabb útvonalai legyenek a vállalkozó előtt. Például egy üzlet megnyitásához ne tíz, hanem csak három engedélyezési eljárás legyen szükséges, az egy helyen leadott adatokat ne kelljen még három helyen leadni, ezzel kockáztatva, hogy még három helyen „bombázzák le a hidat” kényszerítik költséges kitérőkre a vállalkozót.

Másrészt viszont ilyen szempontból tökéletes hálózatot csinálni nem lehet, ezért üldözendő az, aki egyszerűen hatalmi pozíciójával visszaélve változtat egy útvonalat sorompóval lezárt útvonallá, vagy tereli a népet a saját útjai irányába.

Talán látszik, hogy a korrupt hivatalnok vagy politikus a legkevesebb kárt azzal csinálja, ha eltesz egy csomó pénzt. Majd elkruvázza, kocsikra, ruhákra költi, vagyis az a pénz előbb-utóbb visszatalál a gazdaságba, még akkor is, ha elvitte külföldre. Ahogy mondani szokták, a halottas kocsi senkivel se fordul kettőt, így a pénzt el kell költeni, amíg lehet.

Az igazi kárt azzal csinálja, hogy az átlagemberre korrupciós gondolkodást kényszerít, vagyis a normális élet, gazdagodás egyenes útját már ösztönszerűen elvető embereket hoz létre. Ezek az emberek aztán jobbra-balra kitérőkben, trükkökben fognak gondolkodni, és ami a legrosszabb, hatalmi helyzetbe kerülve maguk is el fognak állni útvonalakat.

A korrupcióellenes küzdelemben tehát csak akkor van esély sikerre, ha egy-egy korrupt alak látványos lekapcsolása után meggyőződünk arról, hogy kiiktatása után az addig blokkolt egyenes út átjárhatóvá válik, és nem sarcol vagy terel majd valaki más.

Az amerikai nyomás, amely a Bunge-ügy kapcsán Magyarországra nehezedett, erre példa. A magyar étolaj-cégek a magas áfát és a hülye áfa-szabályok követését blokkolt útnak tekintették, és a cégláncolatos áfa-csalást használták kerülő útvonalnak, kialakítva egy költséges, ezért további áfa-csalással finanszírozott útvonalat, miközben az amerikai kézben levő vetélytárs, akit vezetése nem engedett csalni, versenyhátrányba került. A korrupciós gondolkodású magyar kormány pedig nem értette, hogy mi a baj ezzel, hiszen fel volt ajánlva, hogy a hatalmi pozícióban lévő tényező (a Vida Ildikó vezette NAV) majd szemet huny, és az amerikai cég is elcsalhat annyi áfát, hogy rentábilissá váljon a bolt.

Ez a korrupcióellenes küzdelem rövid lényege. Talán látszik, hogy azért mégse akkora tudomány ez, csak tudni kell hova dobjuk a bombákat. Ameddig mi dobjuk, és nem utasítanak minket a dobálásra, ahogy az Románia után számos jel alapján Magyarországgal kapcsolatban is egyre inkább sejthető. Nem szabad elfelejteni: a külső nyomás mindig a külföldi tőke érdekében hat elsősorban, annak mellékhatásaként lesz jó dolga a magyar vállalkozónak. A hétköznapi, kis hídrobbantókat saját magunknak kell elintéznünk.

Ez a bejegyzés most nem aktuálpolitikai, de megítélésem szerint aktuális problémáról fog szólni, ez pedig az önkormányzati rendőrség kérdése. Ehhez essünk túl néhány előzetes dolog felidézésén.

A rendőrség feladata az állam közrendjének fenntartása. A rendőrség gyakorolja (néhány más fegyveres szervezettel, mint pl BV őrség, pénzügyőrség) az állam erőszakmonopóliumát, vagyis nagyon kevés kivételtől eltekintve kizárólag rendőr bánthatja az állampolgárt és kizárólag a jog adta keretek között teheti ezt meg.

A rendőrség feladatait két nagy körre szokás szétválasztani: a rendészeti (közrendvédelmi) és a bűnügyi (nyomozati) munkára. A rendőri munka alacsonyabb szintjein mindkettőhöz kell érteni (pl. a járőröző rendőrnek tudnia kell kideríteni, hogy ki lopta el az öreg néni banyatankját, vagy a vizsgálati osztályra beosztott zászlósnak tudni kell lebonyolítani egy szabályszerű utcai igazoltatást) de ahogy egyre feljebb haladunk, úgy lesznek egy speciálisabb szakterületek. A legtetején ennek régen a készenléti rendőrség volt mint közrendvédelmi csúcsszerv, azonnal bevethető nagyszámú állománnyal, speciális felszereléssel, kommandósokkal. A nyomozati csúcsszerv a Nemzeti Nyomozóiroda volt, ahol összevonták (elvileg) az okos fiúkat és lányokat, hogy bogozzanak ki olyan eseteket, amelyekkel a helyi erők nem boldogultak. E két szerv összevonása és a TEK megjelenése összekuszálta a szálakat, nota bene, nem ezek a szálak vannak kizárólag összekuszálva a magyar rendőrségnél.

A másik előzmény, amiről beszélni kell, az a rendőrség szovjet időkből örökölt felépítése, katonai rangokkal és szigorúan felülről irányított, egy kézben összpontosuló parancsnoki láncolattal, az élén Pintér Sándor ny. r. ellentengernaggyal, illetve miket beszélek én itt szakmaiatlanul, a mindenkori országos rendőrfőkapitánnyal. Ez alapján a függelmi viszonyok az egész rendőrségen belül (elvileg) tisztázottak, mindenki fölött van egy, azaz egy felettes, aki parancsol neki, nem jönnek ellentmondó utasítások, és nincsenek „én vagyok a törvény” helyi kiskirályok. Elvileg.

Harmadjára: Ez az egész egy álom csupán. A rendőrséget össze-vissza szervezgették, lerabolták, rossz felszereléssel és alulfizetett állománnyal kénytelen dolgozni. Ezért sok kritikus helyen nem képes sem az alapvető rendészeti, sem pedig alapvető nyomozati feladatait ellátni.

Sok megoldási javaslat van erre a problémára, az egyik az, hogy az önkormányzatok vegyék ki a részüket a közrendvédelmi munkából, és legyen olyan önkormányzati rendőrség, amelybe elegendő az alapvető feladatokra (igazoltatás, járőrözés, kisebb balhék esetén határozott fellépés) kiképzett, ám sok és sok helyen ott levő állomány.

A rendőri munka jelentős része ugyanis abból áll, hogy járőrözni kell, és egyenruhában, egyenes testtartással, határozott hanghordozással fellépni. Az önkormányzat pedig, együttműködve a rendőrség felsőbb szerveivel felállíthat rendőrörsöket, helyi rendőri irodákat, őrszobákat. Felszereli az embereket, és beleszól az irányításukba, megmondva, hogy mikor és mennyit kell járőrözni.

Természetesen ennek a megoldásnak rengeteg hátránya van.

Az egyik legfontosabb, hogy egyenlőtlenséget hoz, vagyis egy-egy gazdagabb budapesti kerület megengedheti magának, hogy parádés rendőrkocsikon járőröző egységeket tartson fenn, míg az adott esetben rosszabb közbiztonságú szegény kerület pont nem tud elég rendőrt foglalkoztatni.

Ugye érezzük, mennyire idegen ez a magyar kultúrától? Hát ki mondja meg, hogy mi az önkormányzati rendőr minimál kiképzése? Bére? Településenkénti minimális és maximális létszáma? Egyáltalán mi lesz velünk, ha saját magunk leszünk kénytelenek, legalább részben, a magunk biztonságáról gondoskodni?

A másik nagy problémakör az önkény. Egyrészt, ki fog az önkormányzati zsarunak parancsolni? Az önkormányzat fizeti, képeztette ki, nem lehet ide-oda elvezényelni. Amerikában egyenesen választott tisztség az önkormányzati rendőrség vezetője (közismert nevén a seriff)  akit a helyi állampolgárok elküldenek, ha nem jó a közbiztonság. Nagy kérdés, hogy az ország fel van-e ilyesmire készülve, ha egyszer nálunk teljesen elfogadott, hogy egy polgármester önálló „modellt” léptessen életbe, és hol uradalmi kocsisnak, hol terepmintás gyakorlóhoz nyakkendőt kötő kommandósnak öltözve uralkodva a rábízott falun? Mi lenne, ha ehhez járna még egy jogszerű hatlövetű és a törvényes erőszak lehetősége is?

Amint talán látható, nem olyan egyszerű a kérdés, és a felületes hozzáértésemmel nem is akarom én ezt itt eldöntetni. Amiért mégis kell beszélni róla, az az, hogy egyre több helyen jelennek meg a helyi rendészetek, a közterület-felügyelők, akik már intézkedési jogot kapva, magukat rendőrnek képzelve szívatják a társadalom alsó rétegeit, kiéve minden lumpenproli álmát, hogy egyszer egyenruhához és gumibothoz juthassanak és végre valahol ők legyenek felül. Ez ellen pedig tenni kell, ezt szabályozni kell.