A magyar kormány akkora baráti sallerba szaladt bele az USA keze által, hogy azóta is rezeg a fejük. A fideszes sajtónak és szavazóseregnek természetesen lövése sincs, hogy valójában mi is történt. Ami ennél sokkal aggasztóbb, hogy úgy tűnik, a kormányzat prominensei sem értik. Dajcstomi, Szíjjártó és Rogán viccesen fenyegetőnek szánt, valójában csak bután agresszív odamondogatásai valószínűleg komoly derültséget okoznak amerikai külügyi körökben, de ami mögötte van, az a mi szempontunkból egyáltalán nem vicces. Mármint az, hogy a magyar kormány, a külügyminiszterrel az élen teljesen fogalmatlan azzal kapcsolatban, hogy mi is a diplomácia. És erre nyilván nem mentség, hogy az emberek 99%-a ugyanúgy az.

A népszerű közhely szerint a diplomácia sakkjáték. Ravasz stratégaként tologatjuk a bábuinkat a táblán, parasztokat áldozunk, hogy leüthessük az ellenfél vezérét, és végül mattot adunk a királynak, ahogy aztat Móricka (és Petike) elképzeli… A sakk mindazonáltal nem a diplomácia, hanem a háború szimulációja. És ugyan a másik népszerű közhely szerint a háború csak a diplomácia folytatása más eszközökkel, azért a kettő alapvető dolgokban különbözik egymástól. A háborúban általában adott egy (vagy több, de ez most mindegy) ellenség, akikkel direktben konfrontálódunk. Felállunk egymással szemben a harcmezőn, aztán uccu neki. Mindketten tudjuk, mit kíván a másik: legyőzni, elpusztítani minket. Ártani akar nekünk, ahogy mi is neki. A háború meglehetősen egyértelmű dolog, a megvívása nem a „miért”, hanem a „hogyan” művészete. Sakkjátékban és háborúban – magyar viszonyok között – a Fidesz (illetve a vezetője) tényleg nagyon ügyes. Orbán Viktor remek taktikus, kellően agresszív és ravasz játékos, aki türelemnek és hosszú távú stratégiai gondolkodásnak sincs híján. Ennek köszönhetően itthon minden játszmát megnyert, és az Európai Unióval való direkt konfrontációkból is jól jött ki eddig. Ellenben a diplomáciai érzéke nulla.

A diplomácia lényege ugyanis nem a sakkal, hanem egy másik népszerű és ősi (de nálunk kevésbé ismert) játékkal, a go-val írható le. Ha valaki nem ismeri, a go-ban különböző színű kavicsokat rakosgatunk egy négyzetrácsos táblára, és az a célunk, hogy minél több területet „foglaljunk el” miközben megakadályozzuk, hogy az ellenfél tegye ugyanezt. A bábuk között viszont soha nincsen direkt konfrontáció, az ellenfél kavicsait úgy „üthetjük le”, ha teljesen bekerítjük őket, elvágjuk a mozgásterüket, elszívjuk előlük a levegőt. De még ez sem szükséges a győzelemhez, elég ha csak több kavicsot sikerül leraknunk, mint a többieknek. Igen, többieknek. A go-t ugyanis a sakkal ellentétben kettőnél több játékos is tudja játszani. Szövetségek köttethetnek valamelyik ellenfél kikapcsolására, ideiglenesek vagy tartósak, két vagy több fél között. Elvileg még abban is megegyezhetnek a felek, ki győzzön, ki legyen a második, stb. A variációk száma a sakkban is végtelen, a go-ban viszont végtelen a négyzeten. A két játékhoz nem ugyanolyan gondolkodás kell. Míg a sakk a metodikus, analitikusan tervező elmét díjazza, a go-hoz intuitívabb, az egyes bábuk és helyzetek helyett a játék „áramlatait” és „erővonalait” érzékelni tudó, szemlélődő (hogy azt ne mondjam keleties) hozzáállás a célravezetőbb. Aki túlságosan az ellenfél lehengerlésére koncentrál, előbb-utóbb azon veszi észre magát, hogy bekerítették. Lehet, hogy sokáig úgy érzi nyerésre áll, szépen növeli a területét, miközben látszólag nem történik semmilyen ellenlépés. Aztán egyszer csak eltűnik a kavicsainak a fele.

A valódi diplomáciában van még pluszban egy pár nehezítés: például nem ugyanolyan az induló pozíciónk, és nem ugyanannyi kavicsot kapunk. Ennek a jelentőségét a Magyarország kontra USA meccsben ugyebár fölösleges részleteznem. Az eddigi magyar reakciók egyetlen dolgot mutatnak: a magyar fél sakkjátszmaként kívánja kezelni az ügyet, ahol két egyenlő fél küzd meg egymással a lovagiasság (általuk elképzelt) szabályai szerint. Mindeközben egyre jobban körbe vagyunk kerítve, és gyorsan fogynak a menekülési útvonalak. Igazából csak az a tét, hogy az öt szem kavicsunkkal ki tudunk-e kanyarítani magunknak egy kényelmes sarkot a nagy nyugati tömbön belül, vagy szabad prédává leszünk a nagyhalak kiszorítosdijában. Úgyhogy tessék csak nyugodtan tovább viccelődni…

A Tilos rádió módszeres megfojtása eszembe juttatott egy dolgot, amelyről hosszabb ideje akartam már írni. Munkám során gyakran fordulok elő Lipót- és Újlipótváros különböző kávézójában (nem, nem a Dreher sörgyár sofőrje vagyok) és alkalmam nyílik megfigyelni a mértékadó baloldali és liberális értelmiséget. Kétségbeejtő alakok.

Kölcsönzött elit

Állandóan az az érzése az embernek, hogy meg vannak sértődve, hogy őket, akik az ország legokosabb emberei (nagyrészt tényleg azok amúgy) miért nem kérdezi meg a hatalom, hogy mit és hogy kell csinálni, ők megmondanák, kapnának érte szép miniszteriális fizetést és minden nagyon szép lenne. Járnának Bécsbe és Lausanne-ba konferenciázgatni és minden olyan szép lenne.

Kádár így csinálta. Felismerte, hogy magyar értelmiségiek ezrei élnek a művelt nyugaton és bármilyen vasfüggöny mögül megtalálják a hangot az itthoniakkal. Felismerte azt is, hogy okos proligyerekekből bármikor lehet középvezetőt faragni, de a megtizedelt városi értelmiség nélkül rendszere működésképtelen. Lehet bárki az MNB elnöke, ha csak a kis szarvasi zsidó fiú (Fekete János) tud szót érteni a nyugati bankárokkal. Lehet bárkiből komisszárt csinálni a Zeneakadémián, ha egyedül Kodály Zoltán tekintélye számít.

Megköttetett tehát az alku, a rezervátumokba zárt, eredetileg polgári gyökerű értelmiség létbiztonságot kapott, cserébe segített működtetni azt a rendszert, amelyben kondásból csináltak védelmi minisztert.

Nem mondom, hogy ez tudatos, kimondott alku volt, inkább az élni és élni hagyni alkuja. Lehetett érvényesülni, sőt bátorítás is volt hozzá, mert a zárt társadalomban nélkülözhetetlen volt ez a réteg.

Denaturált burzsoázia

A dolog hátulütője, hogy létrejött – Sólyom László zseniális elnevezésével élve – a denaturált burzsoázia. Az a réteg, amelyik intézte a nagy magyar iparvállalatok exportügyeitől kezdve a tudományos együttműködésen át a gazdasági irányításon át azokat a dolgokat, amelyekhez a legképzettebb moszkovita is tök volt, egyben módot és lehetőséget adott Kádárnak arra, hogy a Nyugatnak működő, polgárias intézményeket mutasson.

Budapesten, ahol egyetlen mecénás sem volt, virágzott a színházi élet, fiatal írók kaptak lehetőséget, hogy darabjaikat színészóriások vigyék színpadra. Nagyon magas színvonalú koncertélet, szépirodalmi könyvkiadók szolgálták ki a denaturált burzsoázia luxusigényeit.

A magaskultúra szereplői – noha maguk nem tettek ezért sokat – így meg tudták őrizni elit szerepüket a társadalomban és szép lassan kifejtették hatásukat az állampárt magasabb polcain is.

Orbán Viktor azonban gyűlöli őket.

A helyében én is ezt tenném. Amíg ugyanis az MSZP prominensei csúcsformában voltak, és Horn Gyula össze tudta kapni a pártot, addig a velük a fenti előzmények miatt közeli kapcsolatot ápoló holdudvar kellő mértékben tudta uralni a közvéleményt ahhoz, hogy Orbánt afféle feltört, kimosakodott bugrisként állítsák be.

Az, amit sokan Orbán látens antiszemitizmusának vélnek, az valójában nem más, mint a vidéki pártarisztokrata fiának természetes osztályellentéte azzal a körrel, akik között ő mindig a fiatal tehetséges vidéki fiú maradt volna, ha nincs rendszerváltás. Az ifjú Anakin Skywalker és a hiperhiggadt, nagyfejű Jedi Lovagrend közti ellentét.

Azon túl, hogy a pesti értelmiség nem éppen Orbán Viktor szíve csücske van egy másik kellemetlen dolog is: elment mellettük a világ. Mióta a győri iparvidék termelését nem a pesti tervhitalban kell megtervezni és a németeknek aztán valahogy eladni, hanem a németek megoldják maguk, nincs szüksége a rendszernek akkora mértetű értelmiségi holdudvarra, mint Kádár idején. Főleg, hogy a főnök nyíltan utálja őket.

Ez a csoport nagy részét annyira nem zavarja, piacképes tudásuk révén az elsők között mentek el multikhoz dolgozni, visszataláltak oda, ahol korábban voltak, az üzleti élet középvezetői köreibe, ahol értékelik a szorgalmat, a szakértelmet, a munka iránti alázatot.

Marad mi volt a puszta lét

Szegény kultúracsinálók viszont ott maradtak a placcon, belekényelmesedve abba, hogy Nehézipari Minisztériumtól kezdve a Bábolnai Állami Gazdaságig mindenki kötelezően támogat színházat, zenekart és fesztivált, a könyvtárellátó minden könyvből vásárol kötelezően tízezer példányt, és az állami koncertcsináló iroda kiváló nyugatnémet turnékat szervez, ha az ember két nyugatnémet között bevállal egy lengyel meg egy bolgár kört. Dehát miért ne tenné, a lengyel és a bolgár csajok nagyon készségesek a magyar beatnik elvtársakkal.

Az épülő új civil társadalom fontos feladata elkülöníteni magukat azoktól, akik azért hisztiznek, hogy az állam fizesse be őket újra a főkultúrmajom szerepébe.

Hogy mi köze ennek a Tilos rádióhoz? Ez a poszt már túl hosszú, úgy döntöttem, lesz második része is.

– Hallo, Frau Merkel?

– Igen, Herr Obama, mit óhajt?

– Tudja van az a dolog, az a kellemetlen.

– Ah igen, az valóban kellemetlen, de tudja, Herr Präsident, minket nem mernek.

– De úgy tűnik minket igen.

– Felettébb kellemetlen.

– Valóban. Önök viszont ugye stabilitásra és együttműködésre…

– (közbevág) a mindenkori vezetésükkel.

– a mindenkorival?

– a mindenkori demokratikusan megválasztottal.

– Köszönöm Frau Bundeskanzlerin, Ön igen kedves.

– Nem tesz semmit, Herr Präsident.

– További kellemes estét Frau Merkel!

– Önnek is Herr Obama!

Győzelem, tarolás, söprés, minden rendben. Nem. Van itt egy kis fejfájás.

Az első eredmények tanulsága az, hogy mindenki azt kapta, amire számított, de senki sem lehet teljesen elégedett.

Kezdjük a győztessel: A Fidesz majdnem mindent vitt, egy-két meglepetés-veresége van, egyébként csak olyan helyeken veszített, ahol ez várható volt. A meglepetés majdnem-vereségek nagy száma azonban gondolkodásra kell, hogy késztesse őket.

Az örök kormányváltó, bűnös fővárosban a semmiből jött egy jelölt, Bokros Lajos személyében, akinek semmi rutinja nincs kolbászból kerítés és vattacukor-hegyek odaígérésében, ám alázatos terepmunkával és a szavazat (egzisztencia) féltésből adódó mutyizásokból kimaradással másfél hét alatt olyan jelölt lett belőle, aki vitte a szavazatok több, mint harmadát.

Az idő rövidsége miatt nem volt ideje olyan dolgokra, mint például egy kis kampányolás a nagy lélekszámú Ferencvárosban épp csak lemaradó Gegesy Ferenccel közösen. Heteket vett el tőle Falus Ferenc és az Mszp-s szerencsétlenkedés.

Az MSZP szerencsétlenkedett országszerte, mégis nagyot javult. Az LMP és az Együtt -PM mindent megtett a totális megsemmisülésért, mégse semmisült meg. Gyurcsány él és virul.

A tanulság az, hogy az eredmény megnyugtató lehet, de a mutatott játék korántsem. Ezt a Fideszt lazán megbuktatná egy normálisan felálló ellenzék, amely nem azzal lenne elfoglalva, hogy különböző, alkalmatlan káderek marakodásai között közvetít.

A Fidesz rengeteget köszönhet a jobbiknak, mert sok helyen vett el akár 10% fölött is a tortából.

Én arra számítok, hogy igen rövid gólöröm következik, aztán pedig elkezdődik az ellenzék elleni módszeres hadjárat, ami nem is baj, mert a jelenlegi ellenzék alkalmatlan bármire is, így itt az ideje, hogy az erdőtűz után végre friss hajtások nőjenek.

A vicc szerint a mély-belső Walesbe látogató néprajzos megtalálja az öreg Williams-t, aki a falu templomának építőmestere, de senki sem hívja Templomépítő Williams-nek, ő ácsolta a sebes folyású patak fölé a hidat, de mégsem hívják Hídverő Williams-nek, ellenben egy ifjúkori, részegesen elkövetett botlása miatt…

Az amerikai diplomáciát és külpolitikát is általában a botlásai alapján tartják számon, hosszas irodalma van annak, hogy hol és mit néztek be a fiúk. Panamajack kolléga több posztban kifejtette, mennyire kevés köze van a közgazdászoknak egy-egy ország gazdaságpolitikájához, nos a diplomatáknak kb. ugyanennyi köze van egy adott ország külpolitikájához. Számtalan hibás döntést előz meg nagyon jó előkészítő munka, és fejez be olyan vezetői döntés, amely miatt a szakma csak fogja a fejét.

Mindezt azért kell előrebocsátani, mert a magyar rezsim, elért az autoriter rezsimek életciklusának nagyon szép szakaszához, Amerika lehülyézéséhez. Ez annyi életösztönre vall, mint leülni a Fradi és a DVTK táborát elválasztó semleges szektorba, talpig lila-fehér ruhában.

Ilyenkor szokták eleinte az USA-t fogalmatlan hülyék gyülekezetének nevezni, akik azt se tudják, hogy Nyírbogdány a 4-es főút mentén található, de bezzeg a magyar nemzeti érdekbe belepofázni, az megy. (Valaki kérdezze meg Kósa Lajost, hogy mi Missouri, California és North Dakota fővárosa!)

Nos, mielőtt sokan elhinnék ezt a marhaságot, pontosítsuk: az amerikai diplomácia és hírszerzés alapvetően jól és profin működő dolog. (Yes Sir, your colleagues DO know my account number…)

Tartanak a nagykövetségen egy csomó magyarul tudó kollégát, akinek többek között az a dolga, hogy a magyar sajtót kövessék, szemlézzék. Rendezvényeket szerveznek, amelyeken beszélgetnek mindenkivel, akivel csak lehet. Beülnek azokra az előadásokra, ahol bármi számukra érdekes elhangzik, meghívják fogadásaikra azokat az arcokat, akik érdekesnek tűnnek.

Közben az itt működő amerikai vállalatok informálják nyilván a kormányt (mármint az amerikait) hogy az egyes intézkedések hatása mi, ők mit tapasztalnak, a beszállítókra, tényleges költségekre minek milyen hatása van, hány napot marad ki betegség miatt egy itteni alkalmazott, milyen gyorsan ér ki a mentő, és egyéb részletek – ha fontosak és állami nyomásgyakorlást igényelnek. Ebből az irányból is hatalmas mennyiségű, ráadásul a vállalati információfeldolgozáson már átesett, rendszerezett adat áll az amerikai (meg a német, meg a francia…) külügy rendelkezésére.

És ez csak a teljesen legális, nyílt hírszerzés. Ez még kiegészül a szintén teljesen legálisan működő washingtoni think-tankokkal, vagyis alapítványi alapú kutató-elemző intézetekkel (olyan mint a Századvég, csak kevesebb a hülye) ahol egykor nálunk vendégeskedő professzorok, ide egyetemre járt, a nyelvet megtanult diákok, kivándorló entelektüellek elemeznek, rendezvényeket tartanak…

Az más kérdés, hogy mi kerül azokba az egy oldalnál nem hosszabb memókba, amelyeket letesznek a kisfőnök asztalára, és mennyi jut el ebből a nagyfőnök elé és mikor értékelik az információt úgy, hogy operatív (lehallgatás, adatok kilopása) megerősítést igényel, és mikor adják fel a csendes figyelés pozícióját és váltanak át kritikára, és mikor védik meg lézervezérlésű bombákkal a demokráciát.

Tehát amikor két amerikai elnök, majd az amerikai külügyminiszter európai ügyekért felelős helyettese szól be, az nem azért van, mert valami botorságot írt Viktorról az Amerikai Népszava. Nagyonis alapos jelentések előzték meg a dolgot, visszakérdezések, pontosítások, külön memók arról, hogy ki kicsoda, volt nagykövetek, attasék megkérdezése háttérbeszélgetéseken,ez mind kell ahhoz, hogy egy akkora ágyút, mint a mindenkori amerikai elnök szája, elsüssenek.

Ez persze nem jelenti azt, hogy igazuk van. Csak azt ne mondjuk már, hogy nem tudják, hogy mi van. Ők azt is tudják mi lesz. Ezt meg nekünk nem kellene elfelejteni.

Míg leng a lánc, meleg az ülőke, gondolhatná Lázár János, ha érdekelné Konfuciusz. Persze az is lehet, hogy érdekli, mindenesetre berlini látogatása újabb példája annak a hintázásnak, amelyet Magyarország a harmincas évek óta művel.

Árpád apánk valóban stratégiai pontra telepítette azt a kis népecskét, amely sikeresen elmagyarosítva a következő évezredeben idejövő illetve már itt talált más népeket, a mai magyar nemzetet létrehozta.

Mióta se hódoltság, se birodalom nem vagyunk, folyamatosan igyekszünk úgy tenni, mintha nem labda lennénk a focipályán, hanem – hogy is kell ezt finoman mondani – az a hölgy, aki bájainak közkinccsé tételét az adott este elérhető legmagasabb bevétel szem előtt tartásával szabályozza.

A tavasz arról szólt, hogy az Orbán-kormány ott rúgott bele (a felszínen) a németekbe, ahol csak tudott, és a két ország viszonya érezhetően hűvösebbé vált, dacára annak, hogy a kormány továbbra is (elődeihez hasonlóan) maximálisan kiszolgálta a német ipari és pénztőke érdekeit. Naná, hogy kiszolgálta, emberek százezrei dolgoznak német cégeknél, egy-egy gyár Romániába telepítése azonnal százalékokat ront a foglalkoztatási mutatókon.

Közben egyre inkább látszik, hogy a kormány azon szándéka, hogy a játszmába újabb nagyfiúkat (oroszok, kínaiak) vonjon be, – legalábbis rövid távon – nem sikeres.

Az oroszok meg tudtak egyezni a németekkel gázügyekben. Ha sem a németeket, sem az oroszokat nem valami őrült vezeti, ez teljesen természetes. Márpedig Merkel nem Hitler és Putyin nem Sztálin. Az oroszoknak kell a pajzsdöngetés, hogy ne kelljen beismerni, hogy német tőke és technológia nélkül nem az igazi. A németek, noha Moszkva alá most is el tudnának jutni, pontosan tudják, hogy a részeges szomszéd kertjében szép almák (földgáz, titán, ötvözőfémek, ipari gyémánt) nőnek amelyet kényelmesebb megvenni, mint megint milliókat a mészárszékbe küldeni érte. A Pax Merkeliana alakul az orrunk előtt. Kőkemény háziasszonyi következetesség, a gazdasági erő maximális koncentrációja, amely előtt meg kell hajolnia, még Putyinnak is.

Kína is jó kísérlet volt… nade ők üzletben érdekeltek és nem politikában, pontosabban nem egy másik (két másik) tiszteletreméltó birodalom hátsó udvarában. Ha Árpád apánk Nigériában vagy Ecuadorban állt volna meg, most nyilván mást mondanék, de itt látható, hogy a kínaiak legfeljebb a saját exportjukat könnyítő infrastrukturális beruházásokban (Szaloniki-Balkán-Budapest vasút) lesznek benne, Orbánt finanszírozni csak annyira áll érdekükben, amennyire az segít nekik jó beruházásokat csinálni.

Mindeközben Orbánéknak sikerült annyi meghatározó véleményvezért magukra haragítani, hogy az az amerikai diplomáciát lépésre késztette. Ennek két frontja is van. Egyrészt az Amerikaiak itt találtak lehetőséget arra, hogy kifejezzék: a problémás ügyeben továbbra is fenntartják a jogot arra, hogy beleszóljanak európai kérdésekbe. Másrészt pedig az Európában meghatározó szerepet játszó Unióra és Németországra is itt tudtak nyomást gyakorolni, hogy a régi közös ellenség térnyerése előtt határozott vonalat húzzon, és lépjen fel a hátsó udvarában a fejét felütő putyinizálódás ellen.

A jelenségben alighanem szerepet játszottak az olyan kellemetlen ügyek, mint a civil szervezetek elleni vegzatúra, és az hogy kiderült, hogy az utóbbi években gyakorlatilag bármilyen orosz kaphatott magyar útlevelet.

Akárhogyis, a vége az lett, hogy az önkormányzati választások előtt, kritikus Európai Uniós tárgyalások elé nézve, Magyarország abban a helyzetbe került, hogy Putyinnak annyira nem érdeke most itt látványosan kavarni a kavarnivalót, az USA hosszú ideje nem küld ide nagykövetet, csak ügyvivő van, volt és jelenlegi elnökök (akik, nyugodjunk meg, nagyon pontosan tájékozottak) kezdik el a lebombázandó országokkal egy sorban emlegetni Magyarországot, és hát a németeknek se tettünk valami szép gesztusokat.

Lépéskényszer lépett fel, vagyis el kellett menni szépen Németországba, magas rangú küldöttel. Orbán jobbkezét rangban azonos miniszter fogadta, a megbeszélés lehetőséget adott arra, hogy az Orbán-kormány megőrizze méltóságát.

Mindemellett én biztos vagyok abban, hogy Lázár Jánosnak nagyon keményen beolvastak Berlinben. Nem a szőnyeg szélére állítós módszerrel, de alighanem pontosan megmondták neki, hogy támogatásért cserébe Mutti Merkel mit tűr el és mit nem.

Tehát semmi különös nem történt. Az aranyhal elúszott az egyik falig, koppant visszafordult. Hamarosan el is felejti, hogy mi történt de semmi gond. Akkor majd megint koppan.

A 444.hu-n pár napja megjelent egy kiváló elemzés arról, hogy a Trianon utáni magyar rezsimek fő gondja a tőkeszegénység és ebből adódóan az, hogy külföldről jövő tőke nagy részét jóléti kiadásokra (a mostani épp rezsitámogatásra  és devizahiteles-mentésre) kell, hogy elköltse, saját legitimációs gondjait leküzdendő.

A tőke

A gazdasági életben ennek a jelenségnek két vetülete van: a tőkeszegénység és a biztonság hiánya. Ennek illusztrálásra elég azt megkérdezni, miért nincs nálunk például finom érlelt sajt. A finom érlelt sajthoz először be kell fektetni a tehénbe, aztán a tehén tartásába, aztán annak a megfejésébe, a sajt gyártásába, majd ennek a sok befektetett pénznek haszna-kamata ketyeg szép lassan addig, ameddig a sajt érik a polcon, dolgozik benne a penészgomba, és a termelő nem tudja közben belőle kivenni a pénzt, kénytelen bankhitelből élni (ha kap) vagy saját tőkéjét felélni (ha van). Azt hogy, melyik megoldást választja, a gazdasági környezet alapján számolja ki, illetve csak számolná, ha egyáltalán lenne miből választani, mert se pénz, se hitel nincs. A tejből tehát két hét alatt, adalékokkal gumitrappistát gyárt, és eladja olcsón, mert abból hamar ki tudja venni a pénzt, és talán megél.

Tőke hiányában tehát csak a kockázatmentes, gyors megtérülésű dolgokat lehet csinálni. Ez egyike a tőke számtalan szabályának. A tőke megléte előbb-vagy utóbb, számtalan szabályt kényszerít rá a tőke tulajdonosára, egyben kijelöli azt is, hogy a társadalomban kik a barátai és kik az ellenségei. A sok tőke ráadásul hatalmi tényezővé is változtatja az embert, hiszen embertársai pénzt remélnek tőle, és ezért hajlandóak bizonyos dolgokat (bármit) megtenni neki. A sok tőke elhozza azt a kort is a tőkés életében, hogy nem kell nagyokat kockáztatnia, illetve nem kell azonnali megtérülést elvárnia, belevághat az érlelt sajt gyártásába.

A tőkések

A fentieket fejben tartva érdemes megvizsgálni két tőkés, Csányi Sándor és Simicska Lajos konfliktusát az Orbán-kormánnyal.

Jelen írás céljára el kell fogadnunk, hogy ők tőkések, kilógnak a maguk gazdagember-generációjából. Csányi egyike azoknak, akik a Kádár-rendszer utolsó pillanataiban gazdagodtak meg, de ő, nem kis részben azért, mert nem termelő üzemet privatizált, kiemelkedett a termelési kapacitást és az orosz exportvevőket szép lassan felélő pályatársak közül. Simicskát pedig a százmilliárdos vagyonon ülő mamuttal szemben küzdő csóró ellenzéki párt gátlástalanságának kategorikus imperativusa indította el a pályán, és ezt fejlesztette a pártfinanszírozáson messze túlmutató gépezetté.

Mindkét pályafutás sokáig természetes érdekszövetségben működött a politikával, hiszen versenyelőnyhöz juttatták őket azokat az alkuk amelyeket valamilyen politikai cél segítéséért kötöttek meg.

Gazdálkodj okosan-ból Monopoly

Csányi Sándor OTP-je kismillió helyi takarék jogutódjaként, a rendőrök, közszolgák, köztisztviselők és a lakosság jó részének bankszámláját kezelő állami mamutként kezdte. Mindannyian emlékszünk arra a korszakra, amikor szitokszó volt az OTP és aki csak tudott, szabadult tőlük, ment osztrák, kínai, német, vagy bármilyen bankba, mert ott nem üldögélt órákat valami ósdi hivatalban, hanem a légkondis, csupaüveg bankfiókban, jól öltözött urak, és csinos hölgyek fogadták őket, és a bankolásban megjelent a felhasználói élmény fogalma.

Az OTP nem szégyellt külső segítséghez fordulni, megújultak, és elkezdtek az államba tagozódott bankból átalakulni magánbankká, amely azonban hatalmas előnnyel indult az átvett rengeteg ügyfél miatt. Ezzel az előnnyel élve diverzifikáltak, egyrészt földrajzilag, megnyitva fiókjaikat a környező országokban, másrészt pedig Csányi a gazdaság más szektoraiban az addigra legatyásodott privatizátorok sokaságától vásárolta meg halódó bizniszeiket (ld. pl. Pick-felvásárlás). Harmadrészt, a bank tulajdonosi szerkezetét is sikerült úgy alakítani, hogy az a mindenkori magyar kormánynak legalábbis nehezen hozzáférhető legyen.

Legkésőbb 2008-ra az UD Zrt-ügy kipattanásának idejére mindenki számára világossá vált, hogy mekkora hatalom az OTP és az általa megtestesített rengeteg tőke. Csányi legkésőbb ezen a ponton besorolt az akkoriban még csak a nagy ugrásra készülő Fidesz-kormány ellenségei közé. A Fidesz kormányzásában ugyanis valaki vagy hatalmi eszközökkel felemelhető-lenyomható alávetett, vagy pedig fejhető tőkés, akit politikai támadásokkal (Lázár…) lehet rávenni arra, hogy finanszírozza a Fidesz jóléti intézkedéseit, miközben a Fidesz pont őt feketíti a választók előtt.

A kertészkedő janicsár

Simicska Lajos más utat járt be. A Fidesz székház-eladása, a cégfantomizálások a hőskor a karrier mára már jótékonyan elfeledett kezdetei voltak. A Fidesz szempontjából a levegőt jelentették, hiszen olyan párttal álltak szemben, amelyiknek minden faluban jól működő szervezete volt, huszonöt éve pártéletet élő, rendezvényszervezésben, szavazatgyűjtésben profi helyi vezetővel. Ha meg kellett mozdítani pár milliárd forintot, frissen privatizált állami vállalatok büdzséje állt rendelkezésre az ostromlóknál, míg az ostromlott erőd, a Fidesz harcosainak vacsoráját egyedül Simicska Lajos tudta garantálni, akinek ezért szabad keze volt.

Hatalomra kerülve aztán két dologgal bővült az eszköztár: az állami pénzek becsatornázásával és a gazdaság bizonyos területeinek erőszakos kisajátításával. Mintha a Keresztapa második részét néznénk: eleinte az ifjú Vito Corleone a családját eltartandó csinál csínyeket, majd, talán maga sem tudja mikor, azon kapja magát, hogy ő irányítja New Yorkban a prostitúciót, a játékgépeket és  a védelmipénz-bizniszt.

A Keresztapában nem dolgozták fel azt a fordulatot (csak érintették) amelyet Meyer Lansky csinált a maffiával, mikor rájött, hogy ameddig ők csak egyszerű bűnözők, bármikor válhatnak politikai indíttatású rendőri razziák célpontjává. Elkezdte kiépíteni a fedőcégek hálózatát, ahol nem az angolt törve beszélő szicíliai gyilkosok, hanem öltönyös urak dolgoztak, és elkezdte a pénz egy részét szolid, legális üzletekbe átáramoltatni.
A szolid, legális üzletek viszont konfliktust hoztak a bűnöző üzletág „fast cash” szemléletével. (ez a lövöldözős jelenet a harmadik rész elején).

Simicska Lajos a tőkének az írásom elején vázolt szabályszerűségeitől vezérelve rájött, hogy nem lehet örökké rettegésben tartani egy egész országot táskás emberekkel, NAV-vizsgálatokkal és más hasonló eszközökkel, a rengeteg összeharácsolt pénznek működnie kell. Teljesen más kiinduló pontról eljutott oda, mint Csányi: védendő üzletei lettek.

Érdekellentét

Csányi és Simicska természetes érdekellentétbe került az Orbán-kormány janicsárjaival. A szolid üzletmenet nyugalmat kíván, ahol nyugodtan érhet a polcon a sajt, mert közben nem vetnek rá különadót, ahol versenyhátrányt jelent, ha valaki rá akar nyúlni a haszonra.

Nem érdeke, se Csányinak, se Simicskának, hogy párthű idiótákat nevezzenek ki iskolaigazgatónak, mert a külterjes növekedés után hamarosan el fog jönni az idő, amikor ők is csak intenzív fejlődést igénylő ágazatokba tudnak fektetni, ahol viszont szükség lenne a normális iskolából kijövő normálisan képzett munkaerőre.

A fentiek nem jelentik azt, hogy akár Simicska Lajost, akár Csányi Sándort szeretni kellene. Csányi egy normális országban sose kapott volna egy nagybankot, Simicska rablóvezéri múltja pedig még nem múlt el.

A baj velük az, hogy szembekerültek az őket felemelő rendszerrel, illetve Simicska esetében a párttal is. Ahogy régen mondták, a forradalom felfalja gyermekeit. Nincs több ellenség, közvédelem alá vehető magánvagyon, letarhálható tőkés.

Csaták

A problémát egyébként Orbán is érzékeli, ennek jele az, hogy valamiféle exportpiacot próbál csinálni, állami vállalatokkal (Rába, vagy a nemrég megvett MÁV-Bombardier) termelést és exportot indítani. Ezekkel ugyanaz a baj, mint ami Kádár exportvállalataival is volt. Nem piaci elvek alapján működnek és az élükre állított janicsároknak a minimális életbentartásuk az érdekük, hátha majd egyszer kiprivatizálhatják, ahogy tette azt Széles a Videotonnal, Csányi az OTP-vel, vagy épp Demján a Skálával.

A csata kimenetelét nem tudom, de mindkét fél nehéztüzérséggel támad. A mérsékelt és tárgyalóképes (tehát tőkéseknek megfelelő miniszterelnök-jelölt) Navracsics Brüsszelbe száműzése, és ezzel némethmiklósizálása, és helyette a Lázár- és Seszták-féle ifjú titánok előre tolása azt jelzi, hogy fejek itt nem számítanak, hullani fog, aminek hullani kell.

A másik oldalon Simicska tudja, hogy nem szabad engednie, mert nála jobban senki sem ismeri azt Orbán Viktort, aki soha, semmilyen körülmények között nem ment bele a hatalma megosztásába. Más szavakkal: nincs olyan, hogy akkor ő most átadja a Nemzetet, meg a Hírtvt, és akkor csendben közgépezhet. A média  feladása után idő kérdése, hogy valaki bejelentkezzen a Közgép-pénzekre, és akkor jön a divide et impera politikája, és Simicska besorolhat az Orbántól adományt váró köz-oligarchiába, elveszítve hatalmi és tőkési státuszát. És neki sokkal több pénze van annál, hogy ezt hagyja. Elég ahhoz, hogy ha holnap Orbán megbukik, és a Közgép soha többet egy fillért sem kap, akkor is a magyar pénzvilág legnagyobb tőkecentrumainak egyike maradjon.

Emiatt lenne hiba azt gondolni, hogy a Magyar Nemzetre kivetett pár milliárdocska az oka annak, hogy tucatszám zavartak el újságírókat. Ha az újságírók megtartása fontos lenne, még évekig tudnák finanszírozni, azt az évi nem több, mint százmillió forintot, amely ezeknek az újságíróknak a közvetlen költsége. De ment vissza az üzenet: ha ti lefejezitek az én embereimet a minisztériumokban, én elveszem a levegőt a hozzátok lojális újságírók elől. Sakk. Válasz: oké, akkor viszont a majdani nemzeti reklámügynökség nem ad neked egy fillért se. Sakk. Válasz: rendben, tessék csak visszaemlékezni, hogy hány milliárd és mennyi tévút (műsorvezetők, formátumok) volt felépíteni a HírTv-t olyan kommunikációs gépezetté, amelyhez csak az Rtl-Klub fogható? Van nektek most erre öt évetek? Nincs. Sakk.

Nem olyan biztos, hogy ebben a csatában a pénzembernek kell drukkolni, mert attól hogy stabilizációra vágyik, még nem lesz demokrata. Igaz, akárcsak a késő-kádári oligarchiának, neki is a sima átmenet lesz az érdeke, ezért nem várható, hogy Orbán ellen népharagot korbácsoltasson fel. Kiszorítósdi ez, Orbán újabb nagy feladata. Kérem tegyék meg tétjeiket.

A Nyugat és a NATO fél év totojázás után végre elszánta magát, hogy keményen odasuhintson Putyinnak, és egyértelművé tegye, hogy „hanyatlás” ide vagy oda, még mindig mi vagyunk a legerősebb kutya a világon. A cowboy szigorú tekintettel belehunyorított a felkelő napba, megropogtatta csontjait, majd villámsebesen előkapta a revolverét, megpörgette a mutatóujján, és lábon lőtte magát.

Egészen pontosan erről beszélek:

http://444.hu/2014/09/05/a-nato-belekarmol-az-orosz-erdekszferaba/

Természetesen nem arról van szó, hogy a NATO-nak ölbe tett kézzel kellene néznie, ahogyan Oroszország immár katonai akciókkal is elkezdte restaurálni a régi szovjet érdekszférát – ez természetesen lehetetlen lenne. Egy magát komolyan vevő világhatalom egyszerűen nem tűrheti, hogy ne válaszoljon keményen és egyértelműen egy olyan kihívásra, mint gyakorlatilag az összes Ukrajnát érintő nemzetközi egyezmény csípőből felrúgása és nyílt katonai agresszió Putyin által. A ledobott kesztyűt fel kell venni, különben a nyugati szövetség presztizse és ezáltal ereje is vészesen lecsökkenne. Csak nem így.

Grúzia és Moldova NATO-tagságának kilátásba helyezése ugyan elsőre fenyegetően hangzik, de valójában csak egy rossz vicc. Jobb esetben átlátszó blöff. Ez még egy a diplomáciában alapfokon jártas személynek is világos kell, hogy legyen, hát még az orosz kormányzatnak. De most komolyan: adott két, Nyugat-Európához sem földrajzilag, sem kulturálisan, sem gazdaságilag nem kötődő, a nyugati demokratikus normákat nyomokban sem teljesítő, etnikai konfliktusok által szétszabdalt korrupt csődtömeg, ahol az oroszok bármikor az ujjuk csettintésével ki tudnak robbantani az ukrajnaihoz hasonló polgárháborút. És adott a NATO-alapszerződés híres ötödik cikkelye, miszerint bármelyik tagország ellen indított külső támadás automatikusan az összes tagország elleni agressziónak minősül. Ha Ukrajna NATO-tag lenne, akkor most éppen a Harmadik Világháború folyna. Talán még atombombák nélkül. Amennyiben a fent említett két ex-szovjet köztársaságot felvennék a szövetségbe, a konfliktus előbb-utóbb elkerülhetetlenné válna, épp azok inherens instabilitása miatt. Van valaki, aki komolyan elhiszi, hogy a demokratikus országok közvéleménye hajlandó lenne megkockáztatni az Armageddont két ilyen istenhátamögötti koszfészekért? Hát akkor? Az ötödik cikkely figyelmen kívül hagyása viszont gyakorlatilag a szövetség végét jelentené, hiszen ha egyszer is előfordul, hogy egy tagországot cserben hagy a többi, a NATO elrettentő ereje azonnal nullára redukálódik. Az oroszok tehát pontosan tudják, hogy Grúzia és Moldova soha a büdös életben nem lesznek tagok. Viszont ezzel a húzással a NATO igen készségesen alátámasztotta Putyin belpolitikai érvelését, miszerint a Nyugat fenyegeti az orosz biztonságot, és nem fordítva.

Ráadasnak ez az egész teljesen fölösleges is volt. Minden felszínes látszat ellenére ugyanis a nyugati gazdasági szankciók sokkal jobban fájnak Oroszországnak, mint viszont. Fokozatosan szigorítva őket előbb vagy utóbb Putyin gazdasági hátországa és politikai népszerűsége meg fog roppanni, és ezt maga Putyin is tudja. Még mielőtt ez bekövetkezne, megegyezésre fog törekedni. Persze a Nyugat úgy tenne a legjobbat magának, hogy ezt az új hidegháborús helyzetet a saját megbomlott egységének és az Unió iránti eltökéltségének megerősítésére használná fel. Nem is beszélve arról, hogy ha az előállt kényszerhelyzet hatására az európai gazdaságok igazán komoly lépéseket tennének a fosszilis energiaforrásoktól való függőségük csökkentésére, ez hosszútávon is kihúzná mind az oroszok, mind az arabok méregfogát. Meg esetleg bónuszként megmentené a Föld bioszféráját.

Katonai szempontból az összes többi nyilvánosságra hozott intézkedés: gyorsreagálású európai hadtest létrehozása, amerikai bázisok telepítése Kelet-Közép Európába, rakétavédelmi rendszerek üzembe állítása, a mai NATO-tag országok védelmének megerősítése adekvát, és a jelen helyzetben elégséges válasz. Ami pedig a balti országokon kívüli volt szovjet tagköztársaságokat illeti: a Nyugatnak egyrészt semmi jogalapja, másrészt igazi érdeke sem fűződik hozzá, hogy a saját szövetségi rendszerébe integrálja őket. Persze lehet és kell is a lehetőségekhez képest támogatni a helyi demokratikus és nyugatbarát politikai erőket, lehet titkosszolgálati módszerekkel borsot törni a medve orra alá (ahogyan ezt a medve is megteszi velünk), de egyszerűen ostobaság Európa, sőt az egész világ sorsát erre tenni fel. Mint 1956-ban mi magyarok is megtudhattuk, az ideológiai szimpátia nem elég ahhoz, hogy a NATO egy potenciális atomháborúba keveredjen. Akármennyire is fájdalmas volt ez nekünk, nem jártunk volna jobban az alternatívával (gombafelhő Budapest felett) sem, és ezt az ukránoknak, grúzoknak, moldávoknak is meg kell érteniük. Viszont ahogyan a hidegháború végkifejlete is megmutatta, a Nyugat képes egy katonailag legyőzhetetlen ellenség felett is diadalmaskodni azzal, hogy egy gazdagabb, erősebb és boldogabb társadalmat tud felmutatni, mint eddig bármelyik diktatórikus riválisa. Ahogyan az angol király is javasolta a nácik által bombázott londoniaknak: „keep calm and carry on”. Én még hozzátenném: „and don’t do anything dumb”.

A kitűnő emigráns cshszlovák baromessz értekezése hazáról és annak szeretetéről. Képzeljük el, mi lenne, ha valami szentimentális jobber lenne, nem pedig materialista imperialo-marxista!

1. [2014, valamikor januárban]

Utólag ugyan és nem újévkor, de meghallgattam (majd pedig elolvastam) köztársasági elnökünk köszöntőjét. Mazochista vagyok, tudom. Tömény lózunggyűjtemény az egész, nem túl koherens (amit, legalábbis számomra, a többszöri megszólítás is jelez), olyan, amilyen egy politikai szónoklat általában. De aztán mégiscsak beindult a daráló a fő-fő jelszó, a hazaszeretet fölött. Tényleg, mit is jelent neked a haza, kérdeztem magamtól először. És vajon miért áll föl a hátadon a szőr a sulykolt jelszótól, azon kívül, hogy sulykolják? ez volt a második kérdés.

A haza nekem legelső nekifutásra a nyelvet jelenti. Az anyanyelvemet, ami úgy vesz körül, mint a levegő. Azt a jó, színes-szagos, csűrcsavaros magyar nyelvet az ennivalóan nem-indogermán logikájával, alanyi és tárgyas ragozásával, csöppen-csöpög-csöpörög-csepeg-csupog toldalékaival, kiválóan dús, alpári, biológiai káromkodásaival, kétfalunként változó káetteőshangzaóival Kerecsendtől Pétfürdőig és vissza. Amely nyelven olyan jóízűen lehet szerelmes verset, egypercest és fórumhozzászólást írni, pláne viccet mesélni.

Jelenti a nyelven belül azt a részben zárványnak maradt ― lefordíthatatlan? tespedtségből le nem fordított? — szépirodalmat. Balassi Bálinttól olyan elfeledett szerzőkig, mint Szántó György.

Aztán a fordításirodalmat, amibe belefér a Mahabhárata (bár „csak” prózában) és a Kiberiáda (rendes városi legenda szerint, a Murányi Beatrix-féle magyar fordítás jobb az eredetinél), az Átváltozások és a teljes Az eltűnt idő nyomában. Végül, igen, a tudományos nyelvet is jelenti, pálha-és murvalevelestül, szenítőlángostul, hőcserélőstül. Annak jelét, hogy anyanyelvünk megbírja a Filosofiát; sőt, tán még a kulcsfeatúrákban gondolkozó sületleneket is megbírja. Ámbár! Egy idő után megnő annyira az ember vérnyomása és bicepszkerülete, hogy szótárral is megfelelően nagyot üthessen. Csak szólok.

Második nekifutásra…mit is? Szanaszét az országban néhány tájegységet, de az az érzésem, csupa olyat, ami nem szerepel az Our beloved hungaricums alcímű, drága albumokban.

Az első állomásom Debrecen, ahol megszülettem. Ahová az elmúlt 40 évben nagyralátó férfiak sora álmodott toronyházat és kacsaseggű kerámia főnixmadarat.

Nekem viszont egy olyan város szerepel a visszatérő álmaimban, ahol a helyi zászlón kivételesen eltalálták a színeket: a sárgát ― a Nagytemplom és… egyáltalán, a nyári síkság színét ― és a kéket. Nézz föl. Az év százkilencvenvalahány napjában kék és rezzenetlen. Ahol a legmagasabb pont, ha jól emlékszem, 21 m tszf. Ahol tízkilométerekre körülötted csak a „nagy sömmi” van, vagy pedig a maga a végtelenség ― ízléstől függően. Ahol forróság van, napfény és por, de olyan, hogy nyaranta az ég opálos tőle; ellenben folyó nincs, ezért aztán megbecsülik a zöldfelületet és a vizet.

És a városon belül, az északi részen pedig vagyon egy negyed, a Sestakert, ami félig-meddig össze van épülve a Nagyerdővel, és ahová végül is az egyetem környéke tartozik. Hogy milyen nevezetességeket mutat a Sestakert? Hát…néhány, a panelkorszak előtti négyemeletes-alagútzsalus építészettel megoldott utcát, vegyesen kertvárossal. A négyemeletesek közt nyírfákat, amikkel együtt voltam kölyök. Azok lassan benéznek a negyedik emeleten. Drótüveg-sárgára színeződő, meleg borostyán napfényt az utcánk egész hosszában délutánonként, mert a tervezőnek pont a sörösflaskaszínű tarjáni üveg volt kéznél. Öreganyám kertjét, a játszóteret, azt, hogy közel van az erdő és a strand. A víztorony kupolája http://static.panoramio.com/photos/large/97289493.jpg konkrétan az ablakunkból látszott. Azám, strand: a barna, jó büdös jódos-halogenides termálvíz illata is életreszóló, hee-ejj, hányszor belenyomtak (olvatag sóhaj).

Nem tudom, másnak e tájék mit jelent. Nekem még egy csomó következményt, pl. azt, hogy ellágyulok, ha bárhol jártomban-keltemben nyírfát látok. Vagy azt, hogy egy város ― mert azóta végiglaktam néhányat ― megítélésében nekem sokat számít, favágással kezdenek-e bármilyen „tereprendezés”-t vagy építési munkát…

Nem folytatom, mert kiröhögtök, jöjjön a következő honismereti állomás, ámbár ez se jobb…Ez a Veszprém-Pétfürdő- Várpalota-Székesfehérvár vonal környéke, ahol eltöltöttem tizenegykét évet: az egyetem és a pályakezdés éveit. Gyömbérszínűre kisült, füves mészkő-és dolomitplató ez jórészt. Átfújja a tizensok erősségű északi szél, és kettészabja a 8-as út.

Azon mentem be nap, mint nap Veszprémbe, ahol kis hazánk egyik (ha nem a) legcsúnyább egyetemi épületegyüttese várt (a címet nem vitatom másoktól, lehet versenyeztetni a szíveteknek kedves építészeti melléfogásokat). Pont az, a bejáratával zseniálisan északnak tájolt, egybeszabott Sztálin-barokk főépület, az. A szívemnek többet jelent, mint Cambridge. Idő jártával ezen az úton a másik irányba bumliztam, Fehérvárra, ahol pedig egy vegyiüzem várt rám, és az egyetemnél jóval keményebb „iskolázás”. A város nevéről ma kb. egyszerre jutnak eszembe a no föl csak, föl!!-illatú hajnalok meg Aba-Novák propaganda-beütésű freskója Szent István elgondolkodtatóan egyszerű kőszarkofágja fölött.

E kettő között megtanultam, hol vág ketté az út piros-sárga, könyvlap módjára rétegzett, tetszetős sziklákathttp://people.bolyai.elte.hu/~usrin/200407_tgy/07.jpg; megtanultam, hogy a lőtér/birkalegelő kombónak az út környékén bokáig se érő, rettentő izgalmas (és részben védett) növényvilága van: árvalányhaj, héricsek, kakukkfű, menta, pusztai sárma és sorolhatnám. Eltöltöttem életem egy nem kevésbé izgalmas nyarát ugyanezen a tájékon, egy műtrágyagyárban. Vonatozás közben néztem a Péttől Fehérvárig tartó Sárrét madarait: kiskócsagokat, baromfimód bizalmas ölyveket, pofátlan sirályokat, olykor egy-egy ma se tudom, mit. Meg megtippeltem a következő fél nap időjárását abból, mekkora a péti hűtőtornyok fölött a pára és merre húz. …A turistaprospektusokban valahogy ez a körzet sem szerepel. Talán jobb is: a védett növények szeretik, ha nyugtuk van.

Jöhetnék még a nyugati Mátrának egy tenyérnyi fertályával, ahová kölyökkoromban jártunk nyaralni és ahol vegyes érchulladékot http://galminerals.gportal.hu/portal/galminerals/image/gallery/1266699305.JPG, kénkristályokat és effélét gyűjtöttem, kimoshatatlan agyagfoltokat szereztem de hiszen ez még majdnem új! gatyeszkákba; ahol isten bizony láttam menetrendszerű gőzösvonatot…

de most már tényleg nem folytatom.

Látható ennyiből is: nem zászlók, zsinórok, bőrkötéses alkotmányok jelentik nekem a hazát, hanem ilyen… semmiségek.

De ha egyszer felkerekedem, akkor — a kötőszavak és a hülye viccek mellett ― ezektől lesz legfájdalmasabb elszakadni, úgy, ahogy mondom, a debreceni egyetemi negyed fél-lakótelep hátországának nyírfáitól, a Hajmáskér-Sóly-Várpalota közti árvalányhajmezőtől, meg a csuszatos vörös agyagtól a Lahócán.

S ebből következik a második kérdés: ha szeretem a hazát (márpedig szeretem, különben nehezen emlékeznék ennyi fiszni-fuszni részletre a kilincsmagasságú koromtól a diplomáig megismert tájakról), akkor miért irritál annyira, mikor hazaszeretetre buzdító szónoklatot hallok/olvasok, ha folyton a haza üdvére hivatkoznak, a fényes jövőt vázolgatják szivárvány-ecsettel.

1. [2014, kicsivel Tusványos után]

Azért, mert valahogy mindig azt érzem belőle: nem a hazámat kell szeretnem, hanem a hazai zászlóba tekert rendszert. Nem illik kérdezni, hogy mit miért!!! Hiszen a szeretet feltétel nélküli! Nemde?

Nem kérdezni: az a zászlóba tekert alak, akit piedesztálra állítanak, biztos, hogy a haza-e? Hiszen anyámtól nem ildomos DNS-mintát kérni!

S ha már a szeretet feltétel nélküli, a szeretet(t) kérése parancs, parancsa pedig kérés legyen.

Tedd meg, amit megkövetelek! Ne kukacoskodj, ne keress következetlenségeket! Visszakérdezel? Nem bízol abban, amit mondtam? Nem szeretsz?

De, igen, szeretlek. Szeretlek (csak maradj már csendben egy kicsit).

Csakhogy két dologban továbbra sem vagyok biztos:

― valóban a haza vagy-e, és nem az ő jelképeibe bújtatott értelemhiány … mert 1914 óta láttunk már ilyesmit… egypárszor. Sajnálom, gyötör a bizonytalanság, nem egészen jó a dioptriám.

― valóban komolyan gondolod-e, hogy kérdés nélkül, ok nélkül, jelszóra fogok hol jobbra, hol balra, hol körösztbe, hol…mindegy, akármerre menetelni kinyújtott mutatóujjad árnyéka alatt; csak azért, mert te, Hazám (vagy a magadat Hazámnak kiadó entitás) ilyennek képzeled a feltétlen hűséget és szeretetet?

Édes Hazám! A hétvégén különösebb rezzenés nélkül fogadtad, hogy Orcád legfőbb választott képviselője hitet tett a pottyantós budi mellett a hanyatló angol vécé ellenében. Amennyiben komolyan gondolod, hogy Számodra tényleg ideális jövőt mutat a tízmilliárd légy és az ismeretes aroma, továbbá komolyan gondolod, hogy a hipós porcelán igazából nem is olyan higiénikus, akkor… nem tudok mást mondani: ennyi, én innentől kezdve ráhajtok a hajójegyre, hátha még elkapom az utolsó kompot a Lajtán.

Ha viszont csak arról van szó, hogy hát ’…ssza meg a sas (az a szabaccságtéri reumás), hétvége volt, magyar nagydíj és dögmeleg, a franc se figyelt oda: az más.

Akkor még várok egy kicsit a jegyvásárlással, hátha kiderül: téged is érdekel, te vagy-e a piedesztálon, vagy valakik már megint lopják a nevedet, lo(bo)gódat, copyrightodat, esetleg legszebb verseidet az aktuális nagygyűlésük anyagához. Ahogy az az elmúlt 100 évben akárhányszor megtörtént.

A legközelebbi viszontlátásig, édes Hazám.

Szögezzük le, Donald Tusk kinevezésénél csak az lenne világosabb jelzés Orbán Viktornak, ha Frau Merkel a Kossuth téren az obligát zászlófelvonás, katonai díszelgés és üdvözlő beszédek után, halk (ám egyre fokozódó) dobpergés kíséretében tökön rúgná Orbán Viktort.

Fontos jelzés, hogy nem teszi. Még csak ott tartunk, hogy a magyar diplomácia könyörög azért, hogy ugyan jöjjön már ide és mosolyogjon ránk. Nem jön, sőt a diplomáciai kapcsolatokat látványosan alacsonyabb szinten kezelik.

Az okokat nem nehéz kitalálni. Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin épp óriási szívességet tesz az Európai Uniónak. Ukrajna keleti, nagyrészt egyébként oroszlakta területeinek megszállásával olyan közel megy a háborúhoz, amennyire csak lehet. Úgy kalkulál, hogy nem lesz ebből háború, mert Oroszországgal, atomhatalmi státusza miatt senki sem akar igazi háborút.

Putyin, mint minden rendes diktátor, országa belső feszültségeit akarja a dicsőség függönye mögé rejteni. A feketébe öltözött marcona szpecnazosok (elnézést: szabadnapos önkéntes tűzoltók, akik a határ közelében gombát szedve megtalálták egy komplett könnyűlövész dandár felszerelését, csapatlégvédelemmel és üzemanyag-ellátmánnyal együtt, majd átsétáltak vele Ukrajnába) kiválóan mutogathatók a tévében, és nem jut senkinek eszébe, hogy Oroszország a kilencvenes évek zuhanása után az egy helyben toporgásig jutott előre. Ipara komoly eredményt csak nyugati segítséggel tud felmutatni. Pénze az van, de annak forrása a nyersanyag- és energiahordozó-export. Putyin cár nem bizonyult nagypéteri léptékű vezetőnek, aki önálló képességek megteremtésével erősítette volna birodalmát.

Igaz, nem is ennek van itt az ideje. A régi szovjet befolyási övezetek visszaszerzése uralkodásának fő kérdése. Ezért a Kaukázusban bőven belefért a háború is, amely ugyanakkor megmutatta, hogy a hadserege reformra szorul, amely reform azonban vajúdik, a reformtábornokát nemrég buktatta meg a reformokban ellenérdekelt tábornoklobbi.

Ebben a helyzetben nincs más hátra, mint előre. A vasúti- repülő- és egyéb gyártási kapacitásokkal teli Kelet-Ukrajna visszahódítására racionális ok kevés van. Az ottani ipar nagyrészt orosz kézben van, és egy-két afrikai országot leszámítva kizárólag Oroszországban tudnak eladni bármit is. Nyugat-Ukrajna már nehezebb kérdés, főleg azért, mert némi lengyel, ruszin és magyar kisebbséget leszámítva, ott főleg ukránok élnek, és Lemberggel szemben a határ másik oldalán ott van Przemysl, ahol a lengyelek alig várják, hogy törlesszenek.

Számunkra ebből a Kárpátalja érdekes. De nemcsak nekünk. Bécs felé két út van. Az egyik a Kárpátok hágóin áttörve, a másik pedig a Kárpátokat délről kerülve, Románia felől. Nem véletlen a bejelentett új NATO-bázisok elosztása: Balti államok, Lengyelország, Románia.

Ebben a helyzetben Orbán opportunista politikát csinál. Lelkesen gazsulál Putyinnak, némi pénz reményében, tudva, hogy itt akár a magyarok akarata ellenére is nyugati érdekszféra lesz, sem a VW, sem a Daimler-Benz nem óhajtja a befektetéseit, amelyek a VW esetében jóval túlmutatnak a helyi igényeket kiszolgáló összeszerelő üzemen, egy putyini, oroszbarát diktatúrában látni. Senki sem akarja a Balkán-vasút legrövidebb, síkságon vezető nyomvonalát inkább a hegyek között vezetni. A kínaiak nem Putyinnak építik meg, ha megépítik a Budapest-Belgrád gyorsvasutat.

Orbán Viktor tévedése ott van, hogy szerinte Putyin ezt nem tudja. Putyin realista politikus, és azt is tudja, hogy Merkel erősebb nála, és ha Putyin okot ad a keménykedésre, azzal eszközt ad Merkel kezébe, hogy a franciákat és más vonakodókat a szorosabb integrációba kényszerítse.

Donald Tusk ennek a jele, elkötelezett integrációpárti, moszkvaellenes, aki várhatóan van Rompuy-nál (akinek fellépésével kapcsolatban Nigel Farage-nak teljesen igaza van) sokkal direktebb módszerekkel politizáló vezető lesz belőle, aki tűzzel-vassal fogja szorgalmazni az európai érdekszféra keleti határvonalának nagyon határozott megjelölését.

Putyin tehát, a Viktor-klánnak tett pármillió dolláros kis jutalomfalatokon kívül semmit sem fog tenni Magyarországért. Még egy hónap és a lengyel-ukrán határon az amerikai haderő szabadnapos rangerei fognak gombát szedni, a szabadnapos szpecnazosok gombászását ellensúlyozandó.

Ilyen helyzetben a Magyarország-szerű kishatalmak beállhatnak a sorba, vagy beállítják őket. Vagy ha olyan kicsik, hogy nélkülük is meg lehet oldani, hát megoldják nélkülük.