Pryemysl vára hej én gyönyörűm

várkapitány lakja, hej én gyönyörűm

Közeledik az orosz hej én gyönyörűm

Margit hídnál oroszlán van, hej én gyönyörűm.

A cím lódít, ugyanis nem fogok azzal foglalkozni, hogy Bojár Iván molesztálta a kislányát vagy sem. Keveset tudok az ügyről, elfogult és dühös emberek, sajtóban rövidített-szerkesztett nyilatkozatai alapján állást foglalni pedig nem szabad.

Ugyanakkor rávilágít ez az ügy arra, hogy mennyire sehol sem tartunk azon a téren, ahol a jogrendszerünknek a legerősebbnek kellene lennie: a gyengék és kiszolgáltatottak védelmében.

Kevéssé ismert dolog, de a kilencvenes évekig az erőszakos közösülés elkövetőjének büntetése korlátlanul enyhíthető volt, ha feleségül vette a sértettet. Vagyis a védett jogi tárgy nem az volt, hogy egy nő azzal és akkor feküdjön le, akivel akar, hanem az, hogy lehetőleg csak a férjével. Innen már az is nagy út, hogy a mostani Btk. végre nem tesz különbséget szexuális erőszakok között aszerint, hogy volt-e behatolás vagy sem.

Ugyanakkor a Btk.-ba beleírt jó szabályok csak apró részét képeznék a jó társadalmi reakciónak.

Nálunk egyrészt vannak meggyökeresedett társadalmi beidegződések, amelyek akadályozzák az esetek kiderülését, növelik a cselekmények ún. látenciáját. Számtalan nő érzi úgy, hogy a légüres térbe ugrana ki, ha ott hagyná a bántalmazó kapcsolatot. Számtalan férfi érzi úgy, hogy megbélyegzett lenne, ha otthagyná mintafeleségének mintacsaládját, akik folyamatos lelki terrorban tartják, gyerekeit ellene nevelik (igen, ez létező, és nem is ritka jelenség). Számtalan gyereket akadályoznak az őt ért szörnyűségek kimondásában, a család szégyenétől tartva.

A dolognak a lélektani és szociológiai részéhez én nem sokat értek, nem is akarok sokat írni róla, de többek között az ezzel foglalkozó szervezetek a célpontjai annak a cseszegetésnek, amely a Norvég Alapból részesülő civileket célozza. Pedig szerepüket nem lehet túlbecsülni, amint arra hamarosan kitérek.

Az igazságszolgáltatás és a gyermek- és családvédelmi intézményrendszer problémái viszont szemléletbeli bajokon túl szervezési és szakmai gondokat is felvetnek.

Hogy megértsük a problémát, vonatkoztassunk el attól, hogy a rendőr, az ügyész és a gyivis ember. Persze az, és a szemléletén a fentebb tárgyalt szervezetek munkájával sokat kell formálni.

Ugyanakkor az államhatalmat gyakorló ember, feladata ellátása során az állami hatalom ágense, aki előre meghatározott, formalizált cselekményeket végez el. Az állami normák nem tudnak azzal mit kezdeni, hogy a rendőr főtörzs a helyszínen jólelkű vagy méltányos volt, ha bármi gond van, először azt kéri számon rajta, hogy betartotta-e a feladatának ellátására vonatkozó normákat.

A tűzoltó, miután életét kockáztatva, a karján kihozza a kisgyereket az égő házból, jegyzőkönyvet vesz fel, mert ha másnap a kisgyerek a kórházban mégis meghal, akkor senki se a hősiességére se lesz kíváncsi, hanem arról, hogy jegyzőkönyv szerint a szabályos újraélesztési protokollt csinálta meg, vagy esetleg valamit kihagyott.

Az egyes hatóságok formalizált cselekményeihez tartozik írott és íratlan tudásanyag, amely megtölti tartalommal a sorban elvégzendő cselekményeket. Például, ha egy kisvárosi rendőr a betakarítás időszakában nagyobb terménylopásról kap bejelentést, akkor egyrészt a szolgálati szabályzatban, a rendőrségi törvényben és a büntetőeljárási törvényben foglaltaknak megfelelően nyomozást folytat, másrészt pontosan tudja, hogy ilyen mennyiségű kukoricát valahol tárolni kell, tudja hogy kik szoktak ilyen lopásokat csinálni és hogyan. Adott esetben felismeri azt, hogy nem kerek a feljelentő története, mert túl hamar tűnt el az a termény vagy épp gyanúsan gyorsan tudott felrakodni az állítólagos tolvajbanda.

Hasonlóan, ha mondjuk egy betörésnél tetten éri Kovács 1-et és Kovács 2-t, akkor a járőr által egy saroknyira igazoltatott Kovács 3-at is meggyanúsítja bűnsegédként, mert tudja tanulmányaiból és tapasztalatából, hogy Kovács 3 hesszelt a sarkon, biztosítva (rosszul…) a balhé környékét.

A családon belül, és a gyermekek ellen elkövetett cselekményeknél hiányzik a forma, a tudás és a tapasztalat az intézményrendszerből. Nem akarom menteni a nemtörődöm hatóságokat, de ők, ha valamire nincs kotta, akkor nem rögtönöznek, hanem hárítanak, ez alapszabály.

A hatóságokat, mint ahogy a közvéleményt is, hiedelmek irányítják ezen a téren. Ezek közös jellemzője az, hogy az ilyen típusú ügyekben minden szubjektív, bárki azt talál ki, amit akar, a hatóságok nőpártiak/férfipártiak, valami sajtpapírra hivatkozva karriereket törnek ketté.

Az igazság ezzel szemben az, hogy nálunk szerencsésebb országokban nagyon sok pénzt költöttek a terület kutatására, miután különböző civil szervezetek addig verték a tamtamot, hogy muszáj volt beismerni a problémákat.

Nagyon komoly pszichológiai kutatások állnak rendelkezésre arról, hogy milyen lelki folyamatok játszódnak le egy megerőszakolt nőben, egy bántalmazott/molesztált gyerekben, egy lelki elnyomást elszenvedő bárkiben.

Ezek kriminológiai értelemben is használható tudásanyaggá konvertálhatók, vagyis modellezhetők a tipikus elkövetések, ugyanúgy, mint mondjuk az autólopások esetében. Megfelelő szakértelem birtokában el lehet választani a tényleges élményszerű előadást az agy öngyógyító mechanizmusai által megváltoztatott előadástól, de főleg a környezet hatására kitalált vagy módosított előadástól.

Az erőszak fizikai nyomai is tipizálhatók, már ma is minden, legalább három éve szolgáló közrendőr meg tud különböztetni egy ütéstől származó kék foltot egy elesésből származótól, de ez az ismeret is finomítható.

A bűncselekmény magabiztos felismerése és felderítése után tudna az ügy az ugyanígy emelt tudásszintű bíró elé kerülni, aki képes rá, hogy ugyanúgy, ahogy a gyilkosok ön-mentő vallomásait pontosan értékeli, értékelje az ebben az ügycsoportban felmerülő bizonyítékokat.

Ha az igazságszolgáltatás és a gyermekvédelem tudásszintjét megemelnénk ezen a téren, akkor azonnal és lényegesen csökkenne az ilyen ügyek látenciája, mivel a látencia egy fő oka, a kényelmetlen ügyek hárítása meg tudna szűnni. Kovács főtörzs meg tudná tenni a jelentését, hiszen a kiképzésen tanultak alkalmazásáról könnyebb jelentést tenni, mint valami rendkívüli eseményről, ahol vagy jól járt el, vagy nem.

Nagyon fontos, hogy az amerikai vagy német kutatás eredményei nem alkalmazhatóak azonnal Magyarországon, mert a mi társadalmunk nem pont ugyanolyan mint az övék. El kell végezni legalább a kutatások egy részét itthon is, itt is meg kell találni a hangot az áldozatokkal, hogy ellenőrizhető legyen, hogy mennyiben implementálható a nemzetközi tudásanyag a magyar igazságszolgáltatásban és mennyit kell rajta saját magunknak fejleszteni. Elég nagy baj, hogy ezzel nálunk nagyrészt üldözött kis szervezetecskék foglalkoznak, akiket gyűlöl a vezetés, mert kikezdik azt az álláspontot, hogy itt minden rendben van, bajt legfeljebb csak néhanapján egy vak komondor tud okozni.

Az ilyen ügyek speciális természete miatt szükség van szervezeti és eljárási változásokra, vagyis meg kell tudni oldani a sértettek védelmét és kiemelését a bántalmazó környezetből, és azt, hogy az ügy a lehető leggyorsabban megoldódjon, de ennek a részletezése már másik írás témája lehetne.

Ennek itt a lényege az volt, hogy a szemléletváltást, a probléma súlyosságának megértését nem helyettesíti semmi, de amíg nem adunk a hatóságoknak a hatósági működés specialitásainak megfelelő eszközöket és tudást, addig az ilyen ügyek nyilvános sárdobálásban végződő bojárivániádák lesznek, ahol szép lassan elsikkad az, hogy kiderítsék, mi is történt pontosan.

Bárkit és bármit mostanában a haldokló emeszpéhez hasonlítani sértésszámba megy, hiszen ott most épp alkalmatlan vezetők vezetik az alkalmatlan tagságot arra, hogy végképp koporsóba zárják az utódpártot. Az utódpárt persze hangosan kiabál, sőt, kényelmetlen faládájából kinyúlva keresztbe is tud még tenni annak, aki közel megy.

Ha azonban visszapörgetjük a képet a kétezres évek elejére, amikor a mostani éneklő halott még titánként küzdött az ifjú Fidesszel, akkor érdekes megállapításokra juthatunk.

Ekkor ugyanis azt látjuk, hogy Horn Gyula öregedésével és megbetegedésével az Mszp-t egyre jobban a klikkek és platformok uralták. Persze ezt a párt a génjeiben hordozta, hiszen elődje, az állampárt is bírt szakszervezetei, kiszes, moszkovita, pesti, vidéki, minisztériumi, iparvárosi és mezőgazdasági hátterű erős emberekkel, akik mind nagyon sok hatalommal bírtak, ám nem elegendővel ahhoz, hogy ténylegesen irányítsák az országot. Helyi főistenként irányítottak saját szemétdombjukon, de érdekérvényesítésük és hatalomgyakorlásuk saját korlátaik ismeretén, és a korlátok időszakos átlépését lehetővé tevő ideiglenes véd- és dacszövetségek megkötésén alapult. Ez korlátozta a hatalmukat, de ameddig szükség volt rájuk és területükre, ez védelmet nyújtott a kinyírás ellen is.

Az utódpárt tehát azt örökölte, hogy politizálása dinamikusan változó alkuk és szövetségek sorából állt. Gyurcsány hatalomra kerülése azt a változást hozta, hogy egy-egy csoport vagy szerveződés bizonyos időre teljesen megszerezte a párt irányítását, és ezzel az addig viszonylag keveset hibázó Mszp-t bakipárttá tette, mivel nem volt az élen több olyan klikk, amelyik saját bukását megelőzendő a másik klikket őrültségei megvalósításában korlátozta volna.

Éppen ellenkezőleg, látva a közelgő bukást, a klikkek saját birtokaikra húzódtak vissza, hogy mielőtt menni kell, de legalábbis pár évre háttérbe vonulni, minden terményt begyűjtsenek. Ez a jelenség adott lehetőséget a Fidesznek arra, hogy az addig a Fidesz bevonásával szervezett helyi mutyik helyébe lépő önző lenyúlásokból (Hagyó-, Hunvald-, Zuschlag-ügy és társaik) kampánytémát csináljon.

Eközben a Fidesz

Eközben a Fidesz jól szervezett, egyszerre mozduló, fegyelmezett társaságnak tűnt. Az erős embereikről is, Fellegitől Simicskáig azt lehetett tudni, hogy ha vannak is összezördüléseik egymással, egy-egy miniszterelnöki elbeszélgetés mindig helyreteszi a dolgokat, és a beszedett pénz jó része kérdés és vita nélkül a pártkasszába folyik, a Fidesz még mindig az az egységesen vezetett, a baloldali média ostromai ellen zárt alakzatban védekező alakulat, mint 2002 környékén.

Aztán jött az, hogy Orbán Viktort egy kicsit háttérbe vonták, részint azért, mert sem az Mszp, sem a későbbi ellenfelek nem adtak okot arra, hogy az elsőszámú vezető arcát koptassák, másrészt ezzel a hibázástól is megkímélték. Emellett talán az is látszott, hogy összerakta a verhetetlen pártot és nem óhajt állandóan a párton belüli rendcsinálással foglalkozni.

Eközben a Fidesz elérte azt a kritikus méretet, amelyre talán sose volt felkészülve. Olyan helyi hatalmasságok alakultak ki, akik évek alatt fegyelmezett pártkatonaként dolgoztak otthon, de a szoci konkurencia meggyengülésével egyedüli pénzosztó erősember-pozícióban találták magukat. Mások a Fidelitasban vagy valamelyik minisztériumban erősödtek meg, és kezdtek egyre inkább úgy gondolkozni, hogy végigcsináltam a nehéz időket, hűséges és jó katona vagyok, meg akarok gazdagodni abból, hogy fideszes vagyok.

Ez a jelenség megnehezíti azt, hogy úgy csináljanak rendet, ahogy annak idején Áder vagy Pokorni parkolópályára tételével tették. Eljött az olyan vezetők kora, akiknek hátországa van, és ugyan félik és tisztelik a vezért, önmaguk is hatalmi tényezőként kezdenek viselkedni.

Innentől kezdve jön a helyi alkuk kora, végül majd egyszer egy országos kongresszus, ahol a folyosón fognak döntések születni. Messze van, de elkezdődött.

Pingvinek, sirályok jéghegyek

áááramlás

leopárdfóka, albatrosz

kutatóállomás

minden kutatónak fizetek kakaót

nácik a jég alatt és fúrások

mert a nácik a legjobb utászok

minden nácinak fizetek egy feketét

waffen SS

rozmár plankton szürkebááálna

óóóóó Antarktisz!

Koalák kenguruk

kegyenc fegyencek

fegyenc kegyencek

minden ausztrál erszényébe

rakok egy mérgespókot

meg fizetek nekik egy feketét

makákó!

óóóó Ausztrália

édes savanyú

illatos omlós

füstülő

SZEPPUKU

három pár

iskoláslány

bukkake

tornacipő!

Odamegyek minden sárgának fizetek egy feketét

Tigris elefánt burmai piton

lódarázs, skorpió

óóóó Ázsia

Most hogy a közröhej csillapodóban van (ez a román vagy a holland meccs után volt), itt az ideje, hogy megtartsam székfoglalómat a fociról. Kezdem önvallomással: nem értek a focihoz, nem tudok focizni, szemtanúk szerint a felém guruló labda elsírja magát. A baj a magyar fociról azonban pont az, hogy a focisták kezében van, méghozzá jól körülírható módon három, különböző módon a késő Kádár-korhoz kapcsolódó generáció kezében. A hibák is ennek megfelelően teljesen tipikusak, ezek összefoglalására teszk most bátortalan kísérletet.

1. Az anyák

A focisták sehol sem tartoznak az adott ország szellemi elitjéhez, de nálunk különösen feltűnő, hogy a játékosaink valós képességeik (melyek egyáltalán nem magas színvonalúak) töredékét se képesek kihozni magukból. Ennek a később részletezendő szakmai okokon kívül a legfőbb oka a kontraszelekció. Kevés a jólnevelt focista, bármilyen furcsán is hangozzék ez a szó. Nagyon fontos lenne, hogy a focisták a társadalomba beágyazottan, azzal folyamatos kapcsolatban nevelkedjenek, mert így a mégoly rossz magyar edzői kar se tudna annyi kárt okozni mint most.

Ki kell ehhez? A focista anyukája. A magyar focinak, mint szervezetnek, jelenleg nincs mondandója annak a 25-40 közötti magyar nőnek, akinek van 6-7 éves fia, akiből magas, izmos, bugyiröptető mosolyú amorózót szeretne nevelni. Elgondolkodik azon, hogy hova is kellene Józsikát beíratni. Naná, hogy mindenki görög istenek testével bíró vízilabdázó olimpikont szeretne, de jól futnak a keleti harcművészetek és a divatsportok, mint a jéghoki meg az amerikai futball. Ezek mind-mind tudnak valamit mondani azoknak az anyukáknak, akik csak járatni akarják a gyereket sportolni. Nem azért, hogy Céronáldó legyen belőlük, hanem hogy kifutkossák magukat a jó levegőn, legyenek majd izmosak és jók az ágyban a sok sportolástól. Nyilván minden századikról ki fog derülni, hogy tud olyan jól focizni, hogy akár meg is éljen belőle, őket érdemes majd átterelni a profi sportba.

Ehhez képest, aki ma Magyarországon a focistakarriert választja, lemegy a térképről. Egy hatéves kistökös anyukájaként engem is aggasztana, hogy oké, de mi van, ha 19 évesen egyszer úgy felrúgják, hogy vége a karriernek? Lesz akkorra szakmája? El tud menni, addig is, amíg valami jobb nem alakul, mondjuk karosszérialakatosnak? Vagy lesz olyan érettségije, hogy beiratkozhasson főiskolára és legyen belőle edző vagy tornatanár? Ezek azok a kérdések, amelyekre nálunk nagyon nincs válasz, és amíg nem lesz, addig nagyon egyféle és nagyon kevés gyerekből fog állni az utánpótlás, tök mindegy, milyen akadémiát építenek neki.

Nem örülnék neki, és nyilván egy anya se örül neki, ha a gyerekén elkezdi észrevenni a szellemi nihilnek azokat a jeleit, amelyet tetszőleges labdarúgó-műsorban megnézhetünk. Noha számtalan rendes ember futballozik, sőt az értelmiség is szokott focizni, mindenki távol tartja magár a szervezett focivilágtól. Amíg ez a szakadék nem csökken, minden erőfeszítésért kár.

A Minarik Ede Program (teljes hiánya)

Időnként van nálunk kampányszerű program a foci megújítására, amikor a már meglevő rossz rendszerekbe a szokásos pénz többszörösét borítják bele, ebből legfeljebb öt-hat jobb játékost kihozva. A legutóbbi a Bozsik program volt. A magyar foci legfontosabb emberére viszont nem jut pénz. A magyar foci legfontosabb embere a maga kis közösségében focit csináló ember. Aki lebeszél a havi egy feltöltő kártyájáról több száz forintot, vagy éppen a facebookon körlevelez, hogy ugye akkor szerdán mindenki jön focizni és mindenki hoz háromszáz forintot terembérletre? Akinél közös BL-meccsnézés van, és aki esetleg a saját kocsiján visz át négy gyereket a szomszéd faluba, mert az önkormányzat mikrobusza elromlott. Ő a foci lelke, nélküle nincs foci.

Mivel támogatja őt az MLSZ? A nagy semmivel.

A focizni szerető magyar emberek a magyar foci legnagyobb erőforrása, és ahhoz, hogy az ő erejüket munkába foghassuk, szükség lenne ahhoz, hogy ezeket az embereket egyrészt elérjük, másrészt támogassuk.

Már régen lennie kellene valamilyen online felületnek, ahol focitornákat, kis helyi bajnokságokat lehetne szervezni, és már régen minden körzeti alapfokú bajnokságnak is a neten kellene lenni, mert mindenütt van egy szent őrült, aki szervez.

Őt kell támogatni infrastruktúrával (online felület, kedvezményes sportszervásárlás stb.)  tudással, oktatófilmekkel, és bizony pénzzel, és  elismeréssel. Nem lenne rossz például, ezeknek az embereknek, ha egyszer tudjuk kicsodák, BL- és válogatott meccsekre ingyen belépőket adni, MLSZ-es formaruhákat ajándékozni stb. a kollégák ilyen motiválása már rég kipróbált tudomány. Nagyon hamar kiderülne, hogy a korrupt, tohonya focivilágunk, az valójában a focin élősködő 5%, a többit csak meg kell találni és beszélni kell vele.

Tudáshiány

Amikor valakit megkérdeznek, hogy hát edzőbá’ mégis hogy kéne fodbalozni, akkor azonnal felteszik a magyaros pengés játék c. örökzöld válogatást, sűrűn emlegetve Puskás, Hidegkúti, Schlosser, Dunai és még sok legendás játékos nevét. Ugyanez az ember aki ezt emlegeti, igen nagy bajban lenne, ha el kellene mondania, hogy pl. Puskás játékában (született zsenialitásából adódó bravúrjain túl) mi volt a korszakalkotó? Hogy passzolt? Hogy lőtt? Hogy helyezkedett?  Vagy esetleg ugyanez Albert Flóriánnal?  Ő miért is legendás? Balra cselezett, jobbra  nézett, középre lőtt? Mindenkit lefutott? Kicselezett? Jó volt az ütemérzéke?

A helyzet az, hogy ezeknek a legendáknak a játékáról nem tudunk semmit. Kicsit tudományosan szólva: szükség van recepciójukra, visszaemelésükbe a modern köztudatba. Biztos vagyok benne, hogy a TV archívumaiban bőven találni Dunai- Albert- Tichy- gólokat, és nagyszerű oktatófilmeket lehetne csinálni az Aranycsapat játékából is. Kedves gyerekek, kis falusi csapatok, városi iskolák edzői, nézzétek meg, ez a Buzánszky-Hidegkúti-Czibor-Puskás labdakihozatal mennyire hasonlít ehhez a Maldini-Gattuso-Pirlo-Inzaghi megoldáshoz, és nézzétek meg, hogy Czibor pontosan úgy húzódott ki a vonalhoz, mint ezen a másik bejátszáson Robben… satöbbi.

A tananyag

Persze a fentiekhez a régi magyar csúcsfutballon kívül nem ártana ismerni a mai futballt, ez a magyar edzői karból teljesen hiányzik. Mezey doktorék tudása negyven éve volt utoljára korszerű, és azóta két generációnyi tanítvány nem lépett előre. Ezt valahonnan pótolni kellene, leginkább külföldi tapasztalatokból, mert itthon bárkit, aki hozzá akar nyúlni a dolgokhoz, már réges-rég kinyírták.

Ehhez persze nem ártana a háttérismeretek újbóli felépítése sem, mert a sporttudományokat szintén régen kizárták már az okosok. Mindezt abban a korban, amikor a doppingolásról egyre inkább a tudományos módszerekre helyeződik a hangsúly, és rég nem a gyógyszerészeken múlik a siker, hanem dietetikusokon, biomechanikai szakembereken, szövettanban járatos orvosokon és hasonlókon. Hol  is  van az ezzel foglalkozó team a válogatott mellett? A kluboknál? Az akadémiákon?

A disznóhizlalás

Bármilyen csúnyán is hangozzék, egy  csomó kisgyerekből jó futballistát nevelni nem sokban tér el a  a jó minőségű sonka gyártásától. Veszünk tízezer malacot, abból lesz hatezer süldő, mert négyezer csak parizerbe jó és már malacként selejtezzük, lesz háromezer hízó, és abból ezer lesz az a minőség, hogy egyáltalán a sonkáján gondolkozzunk, és a pácolás-érlelés után kijön négy-ötszáz jó sonka.

A focistanevelésnél is kell sok-sok kicsit beállítani a „tenyésztésbe”, minden fázisnál bele kell tenni megfelelő táplálást, tenyésztési tudást, végül pedig fűszerezni.

Ugyanúgy nem szabad elfelejteni, hogy a cél a minőségi sonka, nem pedig a szépségverseny-nyertes süldő. Lefordítva, a cél nem az, hogy az U-16 csapat megnyerje a korosztályos Disznózsír-kupát, hanem az, hogy a korának megfelelő fizikai, szellemi, lelki érettségi állapotban legyen.

És végül meg kell lenni azoknak a módoknak, ahogy a kész termék, a focista átmegy  a felnőtt csapatba.

Persze nem szabad elfelejteni,  hogy  ezeket az embereket nem lehet eladni parizernek, hiszen az elején tárgyalt anyák azt akarják, hogy a gyerek tudjon mit kezdeni az életével, legyen szakmája, nyelvismerete.

Ez a vázlat.

2013 novemberében írtam le, ma azért teszem ki, mert kiszivárgott az idehívott auditorcég jelentése. Ugyanezt tárták fel, remélem, hogy nekik elhiszik. Persze ez nagyon kevés, hiszen emberhiányra és tudáshiányra világít rá. Nagy kérdés, hogy Orbán Viktornak és Csányi Sándornak lesz-e bátorsága elkezdeni a nagytakarítást. Csányi már csinált ilyet, az OTP-nék (nagy dobra ugyan nem verték, de) volt évekkel ezelőtt McKinsey audit, és ő tudott rájuk hallgatni. Orbán már fogósabb kérdés, ugyanis ez itt most az a helyzet, hogy be kell ismerni: sem ő, sem pedig a környezetében senki nem ért a dologhoz, követni kell valakinek a tanácsait, és nem megbízható nyaloncokat alkalmazni. Szép vezetői feladat, és politikai szempontból is fontos Orbánnak, ugyanis mindenki tudja mennyi pénz ment el a focira, és szeptemberig megint minden focicsapatunk kiesik mindenhonnan, vagyis  látványosan semmilyen eredmény nem lesz majd. Ez pedig az ellenzék számára (már ha lenne ellenzék) akár már októberben kampánytéma lehet.

Sok éven át tartotta magát az a hit, hogy a rendszer emberei mindenhez értenek, mert ők „szakemberek” és  már „letettek valamit az asztalra”. Ezek szoktak aztán megsértődni, ha „szakértelmüket” valaki kétségbe meri vonni.

Aztán jöttek azok, akik szerint a szakértelem bolsi trükk és mindenre van egyszerű megoldást. A gyilkosokat az akasztófára, az asszonyt a konyhába, a könyveket a máglyára.

A máglyán mi vagyunk, tisztulunk, mert az élet minden területén a hússütéstől a buszgyártáson át a divattervezésig jelennek meg azok az alázatos szakemberek, akik valóban szeretik és értik azt, amit csinálnak és elhivatottan ragaszkodnak hivatásukhoz, nem pedig politikai karriert akarnak csinálni, állítólagos  szakértelmüket meglovagolva.

És vannak olyanok, akik nemcsak – szinte egyedül – értenek nagyon fontos dolgokhoz, hanem a társadalom által az út szélén hagyott embereken próbálnak meg segíteni. Azokon, akikkel szemben az egyszerű megoldás egy ciánkapszula beadása lenne, és van is aki célozgasson ilyesmire.

Olyan emberek nyilvánulnak meg drogkérdésben, akik életükben nem voltak olyan helyzetben, hogy rájöjjenek: valamelyik szerettük a szer rabja lett.

Nem élték át azt, amikor az ember választhat a reménytelenség legsötétebb bugyrában, hogy az ereit felvágja, vagy beszúrja azt a szert amitől, ha csak percekre is de a húgyszagú józsefvárosi kapualjban minden jó lesz. Nem is beszéltek soha ilyen emberrel, mert messzire elkerülik…egyenrangú polgártársukat.

Nem ismerik azt az érzést, ahol valaki gyengének bizonyul, és a szer erősebbnek. Bele se gondolnak, hogy hasonló helyzetben talán ők maguk sem állnál a próbát.

A gyengékkel, a bajba kerültekkel, a megtörtekkel alig foglalkozik valaki. Igen, ezek az emberek undorítók. Büdösek, rongyosak,  reménytelenek.

De vannak, akik igyekeznek segíteni rajtuk. Kit azzal, hogy elvonóra kísérik, kit azzal, hogy steril tűt adnak neki, hogy legalább ne kapjon el halálos betegséget a halálos szenvedélye mellé.

Ezek az emberek életüket, testi-lelki épségüket nem kímélve dolgoznának, ha a szemforgató képmutatás nem akarna úgy csinálni, mintha nem létezne a probléma. A probléma létezik és szerencsére  léteznek azok, akik tényleg tudnak valamit tenni ellene.

Segíts nekik. Írd alá.

http://szobaanyolcban.org/

Teljesen jogos igénye az úri közönségnek, hogy ha már a minden 12-55 év közötti nőnek el lehet adni, és épp ezért óriási üzlet és épp ezért sok tévéreklámot kell csinálni hozzá, ne hangozzék el a tévében az, hogy havivérzés-felfogó higiéniai papírtermék vagy az, hogy ezzel nem fogsz egy alvadó vértócsában punnyadni naphosszat, mert nem engedi kifolyni.

Funkcionálisan szemlélve ezek a termékek erre jók, a reklámnyelv azonban nagyon használja az eufemizmust, hiszen nincs olcsó autó vagy kicsi lakás. Kedvező árú és praktikus.

A magyar rendszerváltás is ilyen reklámnyelvi eufemizmust vezetett be, hiszen akármennyire is lettek volna, akik szidják a rohadt büdös kommunistákat, ha egyszer volt otthon tükör, és abba kicsit szúrósabban belenézve bizony egy kollaboráns nézett vissza. Nem volt ezzel gond, Kádár az országot tette kollaboránssá, így senki sem akart kényelmetlen dolgokat hallani.

Nagyszerű példa erre az „ügynök” szavunk.

Teljesen világos, ha amerikai II. világháborús filmet nézünk, hogy az intellektuális külsejű, kerek szemüveget viselő, szikár alak, akármennyire is rajong Hölderlinért vagy a barokk fuvolamuzsikáért, az bizony egy szadista gazember, aki fapofával fogja halálra kínoztatni az amerikai foglyot és senki sem fog ezzel kapcsolatban „német értelmiségit” vagy „sajátos szerepet játszó, a körülmények okozta kényszer miatt alkalmazkodó entellektüelt” mondani. Hanem náci gyilkost.

Egészen elvetemült emberek szokták az alig serdülő kislányokat kuplerájokba hurcoló stricik esetén megemlíteni, hogy voltaképpen a lányok előtt a másik karrier a rizsföld kapálása lett volna, így viszont megkeresi egy riksa árát, melyet bérbeadva majd tisztes polgári életet él Bangkokban. Igen, az az öt, amelyik megéli a huszadik születésnapját. Tehát itt se szociális érzékenységtől fűtött jóemberekről beszélünk, hanem rohadék emberkereskedőkről.

Ehhez képest az „ügynök” szavunk a köznyelvben semmilyen igazán rossz jelentést nem hordoz. Hiába nyújt be hetente valami jó kis törvényjavaslatot az LMP, hogy így vagy úgy legyen az ügynök-kérdés, az emberek orra nincs beleverve abba a ténybe, hogy az ügynök, az bizony egy kollaboráns gazember.

Az utca embere nem tudja a saját szavaival elmondani azt az okfolyamatot, amely a III/II. (III.) tiszthez befutó jelentéstől addig vezet, hogy valakit bevisznek a Gyorskocsi utcába és két napon át étlen-szomjan tartják és addig verik, amíg aláír valamit, vagy felnyomja a legjobb barátját, a szerelmét, vagy a saját anyját.

Az „ügynök” szó, úgy írja le a jelenséget, mint ahogy az „azokon a napokon” leírja a havi vérzést. Aki nem tudja a kódot, nem érti, hogy vérzésről és az ezzel járó számtalan nyűgről van szó.

Nincs meg az a világos, verbálisan és vizuálisan megfogalmazott üzenet, akár egy tízperces kisfilm, akár a pincében megrugdosott emberek beszámolója formájában, amely elmondja: az ügynök volt az, aki miatt ez megtörtént, mert  ha ő nem nyomja fel a célszemélyt, akkor nem lett volna verés. Reklámklip-rendezők, dokumentumfilmesek, végzős filmművészetisek ecetet pisilnek a gyönyörtől ha csinálhatnak mondjuk 3-6-10 perces kisfilmeket. A többit megoldja a youtube meg a facebook. Szerintem az RTL Klub simán megfinanszírozná…

Azon generációba tartozom, akik már éppenhogy értették, mi folyik körülöttük azon a bizonyos június 16-án. Ültem a szüleimmel a TV előtt, és hüledezve figyeltük, hogy az a kócos és borostás fiatalember miket mond bele a mikrofonba. Ne feledjük, hogy ez alig pár héttel a Tienanmen téri mészárszék után történt, amiről már meglehetősen részletesen számolt be a magyar televízió is. A szüleim (és kb minden ismerősük) első reakciója az volt, hogy „hát ezt nem kellett volna”, meg hogy „nem jó pont most hergelni az oroszokat”, bár tartalmilag nemigen vitatkoztak vele. Nekünk kamaszoknak viszont baromira tetszett a beszéd, ez a brahis kiállás, ez a hallatlan szemtelenség, hogy egy nálunk nem olyan sokkal idősebb srác bele meri mondani a mikrofonba, hogy vén komcsik és ruszkik elhúzhattok, mostantól miénk a pálya. És csodálatos módon egy éven belül tényleg elhúztak. Pedig apám, aki külkeresként az átlag magyar értelmiséginél is kábé százszor jobban látta át a nemzetközi helyzet fokozódását és a szocialista tervgazdaság elkerülhetetlen összeomlását, még 88 elején is teljesen kizártnak találta, hogy itt bármiféle rendszerváltozás legyen. És mégis. 1989-ben Magyarország a világtörténelem fősodrában találta magát, ráadásul nem csak elszenvedőként, hanem cselekvő részesként is. 1989-ben úgy tűnt, hogy végre a jó oldalra kerültünk. Az én generációm a kissé vadkeleti, de csodálatosan szabad 90-es években kezdhette meg az életét, tanulhatott egyetemen, ment el dolgozni. Mindezt úgy, hogy valós élményeink voltak az „átkosról”, így tudtuk is értékelni a különbséget. Úgy nőttünk fel, hogy büszkék voltunk Magyarországra, nem sértetten és agresszíven, hanem csak úgy, természetesen. És úgy éreztük, teljesen jogosan. Amikor a 90-es évek vége felé dolgozni kezdtem, sokat jártam Nyugaton is. Azt gondoltam, szerencsés vagyok, hogy nem ott születtem, mert Magyarországon jobbak a lehetőségek egy ambiciózus fiatalnak. Mert nálunk még nem alakultak ki a dolgok, nincs megmerevedett hierarchia, némi tehetséggel és szorgalommal át lehet ugrani a szamárlétra fokait. Mert nálunk még lehetsz tökös csávó, aki megmutatja az öregeknek, mi a dörgés.

Most, 2014 június 16-dikán nagyon furcsán éreztem magamat. Egy olyan történelmi esemény hivatalos ünnepi felidézését láttam, amit magam is átéltem. Én voltam az 56-os disszidens és az ellenálló partizán, a volt munkaszolgálatos és a kitelepített ex-arisztokrata, vagyis a vén trotty aki ott volt egy régmúlt, talán meg sem történt eseménynél, és leginkább csak hallgat. Mert nem nagyon tud mit mondani, mert nem úgy emlékszik a dolgokra, ahogyan most épp emlékezni illik. Mert a 89-es hős éppen olyan dolgokat művel, amitől Kádár is elszégyellte volna magát. Mert a mostani június 16-dika olyan, mintha a 25 évvel ezelőttinek rossz paródiája lenne. Mert maga Magyarország is olyan, mintha az 1989-esnek rossz paródiája lenne, pedig akkor az a rendszer éppen összeomlóban volt. Mert egyre bizonytalanabb vagyok benne, hogy az amit akkor megtapasztaltunk a szabadságról és a reményről, nem illúzió volt-e csupán. Hogy nem-e ez a normális és az volt az őrület. Hogy tíz év múlva egyáltalán lehet-e még beszélni arról, amit nekünk 1989 jelentett, hogy az utána következő húsz évünk nem lesz-e csak egy újabb „átkos” a sok közül. Azt már most látom, hogy a gyerekeimnek nem fogom tudni átadni azt, amit akkor átéltem, egyszerűen hiányozni fog a kontextus. Talán én is olyan leszek, mint az 56-os disszidensek, akik még a 80-as években is egy olyan Magyarországra emlékeztek, ami az otthon maradtaknak már csak homályos, a hivatalos propaganda által összemaszatolt legendaszerűség volt. De az is lehet, hogy a most kialakulóban lévő rendszer csak a réginek a papírmasé utánzata, ami nem világrengető robajjal, hanem csupán halk sóhajtással fog magába omlani. Nem tudom. De ha lesz is új 89, az már nem az én rendszerváltásom lesz. Olyan élmény csak egyszer adódik egy generáció életében. Ezt lopták most el tőlünk.