Noirpova épp varázsgombák illóolaj-elemzését végezte, mikor belehajolt a gőzbe, majd látomásai lettek. És leírta. Vitrayval szólva: Ki ez a tehetséges gyerek?

ANFÄN-GERMANICA

avagy a nyelvfejlődés boszorkánykonyhájába be történő pillantás

                                                                    Claire Robins kartársnak szeretettel

Szín: a teuton erdőben egy gondosan ápolt tisztás, szélén pirospozsgás kerti törpékkel; valamikor a tagolt beszéd kialakulása után, de még a Goethe Intézet vizsgaközpont-hálózata előtt.  Két medvebőrös, bundesliga-frizurás polgártárs üldögél a pázsiton, előttük kis helyes népi tálkában mézes galóca, nagy köcsögben kölessör. Dárdaheggyel körmöt ápolnak.

Henrik: — Csak most látom, kedves Dieter, milyen jó színben vagy, kipihent az arcod. Ha érdeklődhetek, talán wellnesshétvége…?

Ditrik:  — Nem, kedves Heinz, de majdnem eltaláltad. Péntek este pihenvén a vízparton, véletlenül feldöntöttem a sörömet, egyenesen belé a folyóba. Igaz, igaz, már a negyedik volt…

H.: —Nem tesz az semmit…

D.: — Magam is úgy gondolom…szóval, akkor kiemelkedett ám a vízből egy csudaszép leányzó, koszorúba font aranyhajjal…amilyen előnyei annak voltak, te!! Olyat még nem láttál. Pólójának Wasserqualitätsleiterin felirata csaknem kirepedt. Csengő hangon megköszönte a sört, majd közölte, hogy ő a folyó szelleme, és mint ilyen, szeretné kedvességem viszonozni. Vegyem tehát karomba és vigyem a bokrok közé.

H.: — Hűű…Az istenekre! Az én falum határában is van egy folyó. Mondd, világos, barna vagy gyümölcsös volt…?

Két-három nap múlva ugyanazon a tisztáson…

H.: — Na endlich elkaptalak, de ki is tépem a mogyoróidat és fahéjba forgatva kisütöm a karácsonyi vásárra, úgy éljek…!

D.: — Aber Heinz! A fahéjas mogyorót már húsz tavasznál is régebb óta árulják a bajor törzsek minden rendesebb vár főterén, latjával két euróért a hunoknak, és feltételezem, rossznéven vennék a konkurencia felbukkanását, továbbá már telített is a piac. Inkább fejtsd ki részletesen a problémádat. És kérlek, vedd figyelembe, hogy nem szeretem, ha málhásöszvérápolószerszabvány-szerkesztés közben csatacséppel nekem rohannak, mert az ilyesmi egészen kizökkent.

H.: —Hát  idefigyelj! Lementem a folyóhoz egy dézsa Edelköleschsel. Beledűtöttem az egészet.  Erre kiszállt a vízből egy nagyszakállú fickó, a fején csupa büdös hínárral, úgy nézett ki, mint egy csöves, és elküldött a fészkes…És hogy ő a nagyseggű Hildét várta, nem meg egy ilyen nyeszlett buzit. Még a nyeszlettbuzizás hagyján, de eltörte a hátamon a saját dárdámat. Azóta is az Allianz levelét várom…Hát tudod, kit traktálj a vízitündér-történeteiddel…!

D.: — Ach so. Eszerint az egyik folyó fiú, másik lány. Sajátos…Erről eddig nem volt tudomásom. Elnézésedet kérem a félretájékoztatásért.

H. (erre már megmarkolja a cimbora köpenyét): — Lázas vagy?! Egyik fiú, másik lány! Én meg majd nyilván számon tartom az összes vizesárkot, hogy melyik melyik!!!

D.: — Pontosan. Ahogyan otthon a jószágot. Adsz nekik névelőt. Abból aztán mindenki tudni fogja, mi a helyzet.

H. (keze lekábul a barátja gallérjáról): — Az istenek temérdek, sűrű sörére mondom, te nem vagy épeszű! Ha ez elterjed, mindenki rajtunk fog röhögni.

D.: — Márpedig, kedves Heinz, ezt az információt tovább kell adni a vízmentiben lakó törzseknek, először is a Großwildkatzenfurz klánnak a szomszédban. Mielőtt még valami meglepetés éri az asszonyokat sulykolásnál…

H.: — Azokat??? Na, azt megnézem…!

D.: — …aztán pedig ránk fogják. Apropó Großwildkatzenfurzék, hát na majd pont rajtunk fog röhögni a környék, mikor ott vannak ők is?

H.: — Hogyhogy?

D.: — Hát kérlek, a napfordulós technoparty vége felé elhatározták, hogy ezentúl, ha valamiből többet vesznek, azt éppenséggel nyolcféleképpen mondják, mert milyen pukkasztóan jó poén már ez.

H.: — ?? —

D.: — Látom, nem érted; idenézz — Ditrik előszed a hasitasiból egy tenyérnyi követ— ide fel van rúnázva az egész! ¹ Tőlük kaptam.  Aszondták, már három másik falu is átvette ezt a remek mulatságot.

„1) –        pl.: r Schlüssel többes száma e Schlüssel, rövidítve: r Schlüssel, – 

            Ebben az esetben a főnév többes számban  semmilyen

             végződést nem kap.

2) ¨       pl.: r Apfel többes száma e Äpfel, rövidítve: r Apfel, -¨

3) e       pl.: r Freund többes száma e Freunde, rövidítve: r Freund, -e         

(…)”

H.: — Anyám! Ez rosszabb, mint a tevenyelv volt!

D.: — Hogyan…? Te ettél már tevenyelvet?

H.: — Nem, nem, hanem mikor utoljára feléjük jártam (már jó rég volt, Gott sei Dank!), még azzal szórakoztak, hogy tuwudsz iwígy beweszéwélniwi? Nagyon be lehettek tinóruzva.

D. (sajnálkozva): — Nagyon-nagyon…ezek a mai dizájnerdrogok…Aber, mégiscsak szólni kéne nekik erről a folyó-ügyről!

H.: — Én a közelébe nem megyek annak a bepimpózott népségnek! Azoknak egy haja szála se normális!

D. (oktatólag): — Heinz, Heinz, hát hol van benned az állampolgári felelősségérzet? A kötelességtudat? Ki a fene fogja elhinni 1500 év múlva a bárdoknak, hogy nálunk a kötelességteljesítés a fő erény?

H.: — Mondjam, vagy…? — Beáll a csend, csak a szél keresgél valamit a focistafrizurákban. Dárdával körmöt ápolnak. Henrik sóhajt, megvakarja mellszőrzetét — kracc, kracc — aztán elszántan megszólal. — Ide figyelj! Az én makulátlan jó hírnevemet össze ne mancsolja olvadt Milkával senki fia! Én elmegyek a Großwildkatzenfurzék fölött északra lévő második faluba…

D.: — A Herthába?

H.: — Nem, kérlek, hanem a Káposztából Eredeztetett Színréztekervény törzshöz. Azok minden ünnepségen ott vannak a Großwildkatzenfurz udvarban, hát beszéljenek Katziékkal ők.

D.: — Ach! Oda ne menj most! Azoknál járvány van, ha mondom, egész Hinterkrausschwingungkreisschlosshof fekszik! Itt járt múltkor egy néprajzos muksó Olaszból, Paci fuss vagy ígyvalahogy hívják. Az mondta. Elkapták a…mit is…dativust!

H.: — Hastífuszt? Az istenek szárnyas Schutzhelmjére, abba bele fognak halni!

D.: — Nem, nem, dativust. Nemigen értettem, megmondom őszintén. Azt mondta ez a kis talján, hogy ez kegyetlen nyavalya ám, az agyra húzódik. És egyre terjed!

H.: — De hiszen ez borzasztó…Valamit ki kell találnunk! Te! Induljunk el mégis a Katzenfurzék fele, a falujuknál ott szokott kóricálni egy öreg Halász. Hátha az bír segíteni…

  1) Forrás: dr. Kopasz Filoméla honlapja, http://onlinenemet.hupont.hu/17/a-fonev-2-reszdas-substantiv-teil    

Az előző poszt alatt megkezdődött vitáról jutott eszembe ez a térkép. Azt mutatja meg, hogy a világon mely országokat mennyire sújtja a korrupció. A térképre nézve az első gondolatom az volt, hogy jé, ezt fehérek csinálták, ugyanis ha megfigyeljük, a jól teljesítő államok szinte mind az európai nagyhatalmak egykori vagy jelenlegi befolyási övezeteit vagy a módszereikből sokat átvevő országokat takarják. Ahol ez nincs az mind csúnya Korruptland.

Rögtön a következő gondolat az, hogy rendben, a piros országok között vannak kétségbeejtő nyomortanyák, de feltörekvő nagyhatalmak, sikeres országok is. A kínai guanxi érintkezést még tanítják is nyugati egyetemen, mint az ottani üzletelés alapkellékét.

A magánkonklúzióm az, hogy a térkép elsősorban annak az embernek a térképe, aki nem tud a nyugaton megszokott társadalmi érintkezési formák szerint közeledni a piros országokhoz, mivel ott más szabályok érvényesülnek, és önmagában nem elegendő indikátora az ország „jó” vagy „rossz” mivoltának.

Persze gondolom, a Transparency International-nél vannak megfelelő statisztikák arról, hogy minél sárgább egy ország annál tovább élnek az emberek, vagy annál nagyobb az egy főre jutó GDP, de nem tudom hogy mennyire erős a korreláció. Szerintetek?

Ismertek azok a nagyrészt Afrika közepe táján levő országok, ahol a művelt újságolvasó egy idő után feladja a törzsek, felszabadítási frontok, demokratikus és antidemokratikus erők, régi orosz és új kínai fegyverekkel harcoló szabadcsapatok, tábornokok, hercegek, apostoli császárok és Pucérsegg Kapitányok forgatagának követését, és a tegnapi német viharral azonos fapofával olvassa, hogy legutóbb tán a Közép-Afrikai Köztársaságban mészároltak le pár száz ártatlan civilt.

Aztán vannak a művelt Afrika-követők, akik pontosan tudják, hogy mikor, ki és miért mészárolt le pár száz ártatlan civilt, esetleg azután, hogy a pár száz ártatlan civil előzőleg géppuskával lőtte a szabadon választott puccsisták barikádjait.

Van erre sok-sok tudomány, hogy ez miért van így, régi gyarmati határok mellett meghúzott, abszolút természetellenes határokkal, ásványkincsekkel, szovjet, francia, kínai, orosz és amerikai geopolitikai érdekkel és hasonlókkal.

Közös bennük az, hogy mióta a gyarmatosítók elmentek onnan, mindenféle érdek úgy cincálta szét ezeket az országokat, hogy azóta sincs rend. Zimbabwe és Dél-Afrika volt az a két ország ahol gyarmatosítók nélkül is fehér uralom volt egészen a közelmúltig. Zimbabwe az erős afrikai mezőnyben is jelentős tragédiát tud felmutatni, Dél-Afrika pedig szép lassan, de szintén a hanyatlás  útjára lépett.

Kínálná magát a számtalanszor leírt és igaztalan következtetés a fehér ember felsőbbrendűségéről. Annak a fehér embernek az állítólagos szupremáciájáról, aki felelős az egész kontinens mostani állapotáért, mert technológiai fölényét kizsákmányolásra használta és most cinikusan vonja le a következtetést, hogy lám, ezek csak egymást tudják ölni.

Tény azonban, hogy Afrikában nem jött még el az a kor, amikor a feketék valódi öntudatra ébrednek és kilépnek a világpolitikai érdekből finanszírozott öldöklésből.

Kérdés, hogy Nelson Mandela előfutára volt ennek, vagy egy a sok szabadsághős közül, aki talán ha nem ül 27 évet egy hatalmára gondosan vigyázó rezsim börtönében, egy lett volna a pillanatok alatt Nerová és Caligulává változó önjelölt hősök közül? Nem tudjuk. Az ő szerepe a börtönben ülő szelíd emberé volt, aki – egyelőre – komolyabb vérengzés nélküli váltást harcolt ki népének. (Országának? Nemzetének?).

Országa sorsa azonban most azt mutatja, hogy a vérontást talán elkerülték, de a fehérek által működtetett és az ő szabályaik szerint működő állam rendszereinek átmentése Dél-Afrikában sem fog sikerülni. Ebben Mandela nem több sajnos a többi fekete Messiásnál, akikből az utóbbi évtizedekben volt már nem is egy. Nem ontott vért, igaz, amikor mások ontottak, ő börtönben volt. Ma már talán felesleges is azon spekulálni, mi lett volna, ha. Méltósággal élt és halt, és ezzel már példát mutatott. Nyugodjék békében.

Mostanában az egyik legjobb humorforrás azoknak a kisfideszeseknek a működése, akik helyreigazítják a világsajtót. Szerencsére nem látok Kumin Ferenc és  a többiek fejébe, ezért aztán nem is tudom felmérni, hogy  mennyire látják be görcsös  erőlködésük röhejességét. A sajtó általában nagyon szereti a helyreigazító embert, örök humorforrás az aktuális kazah Borat, vagy iráni segédajatollah, aki mindent, még a Dörmögő Dömötört is kiáll helyreigazítani, vagy netán pokollal fenyegetni.

Az az érzésem, hogy a srácokat az se érdekelné, ha tudnák, hogy a Wall Street Journal vagy a Times vagy a Helsingin Sanomat megfelelő rovatánál teli szájjal szoktak rajtuk röhögni az ottani Szilyk, Új Péterek és Bedék, amikor végül a főszerk. utasítására leközlik a dörgedelmes levelet, csak kopjon már le Borat róluk.

Ezeket a cikkeket ugyanis nem a külföldi sajtónak írják. Sokkal inkább a saját, itthoni, magát a létező legjobb vezetésnek gondoló nagyjaikat akarják lenyűgözni ezzel, hogy megmutatják, ők még a Zsenmin Zsipaónak is simán be mernek szólni, sőt, sorról-sorra helyreigazítják a CNN-t. Hízelgés ez, talpnyalás és semmi más.

Emellett kiváló munkalehetőség, hiszen lehet öltönyben alákérdezős riporternek nyilatkozni, és csak facebookozni meg guglizni kell naphosszat. A hunglish meg csak kevés embert zavar. Hogy engem igen, az meg az én bajom.

A Magyar Narancs hasábjain arról vitatkoztak, hogy helyes-e azt feltételezni,  hogy Kölcsey homokos volt, vagy sem. Ugyanekkor Miskolcon Radnóti-köteteket égettek.

Előszöris, a miskolci eset nem egyéb, mint néhány agyhiányos szkinhed akciója, akik vagy kinövik, vagy majd a meccsen levezetik ezeket az energiákat. Mondhatni szóra sem  érdemes. Ami miatt mégis köze van ahhoz, hogy most akkor Kölcsey buzeráns volt vagy sem, az az, hogy  megmutatja mennyire egysíkúan viszonyulunk nagy íróinkhoz. Radnóti zsidó volt, sőt nagyorrú zsidó, tehát rossz. Az, az apróság, hogy az erős Nyugatos mezőnyből is messze kimagasló, nagyszerű költőnk volt, aki ráadásul olyan hazafias verseket írt, amelyektől a Kárpátia maga alá vizelne a gyönyörtől…ha értené, az mellékes. Piszok zsidó, fuj.

Ezt azért lehet ilyen egyszerűen bekábelezni a népbe, mert néhány elszórt kivételtől eltekintve kilóra tanítanak magyart nálunk. Kicsit hasonlóan ahhoz, ahogy a szakácsokat a sok krumpli sok hússal főzésére tanítják. Négy év alatt középiskolában el kell vágtatni Homérosztól Örkényig, átrohanva mindenkin, öt mondatban megtanulva róla azt, amit gondolni kell. Kölcsey például közismerten Husztnak romvára felett, a Holdtól kicsit jobbra lebegett egész életében, amíg parainesist nem kapott, amelytől egész életében kacsintania kellett. Lebegés közben írta meg a Himnuszt, de hogy mire az utolsó versszakhoz ért nem emlékezett az elsőre, az kurvaélet.

Radnóti pedig…öööö az már negyedikben volt, érettségire készülve…izé, hát él még a felesége meg…ööööö….ecloga…meg agyoncsapták, de az is lehet, hogy lelőtték, lényeg, hogy megmurdált szegény…de Petőfit tudom rendesen, elmondhatom hármasért?

Ez a Nyáry Krisztián nevű pasas, a maga módján, nagyon fontos kapun dörömböl. Ha sikerül neki, akkor el fogja érni, hogy Ady Kurvaunalmas Endre, Kosztolányi Ásítokbasszátokmeg Dezső, Krúdy Kiafaszom Gyula, Szerb Azmegkicsoda Antal élő, olvasható, fogyasztható termék lesz. Nem lenne rossz, mert akkor kicsit finomabb huzalokkal lehetne bekötni például Radnóti Azmostmelyikisvoltnememlékszem Miklóst is a magyar köztudatba.

Hasonlóan fontos hatása lenne a dolognak, hogy megtanuljuk érteni a műveiket, mert a tízmondatos irodalomtanítás nemcsak azt hozza el, hogy  az egész ország ugyanazt a tíz mondatot tudja minden szerzőről, hanem azt is,  hogy  rettenetesen fel van háborodva mikor közlik vele, hogy amúgy a tíz mondatból nyolcat nem  is mondott, a maradék kettőt nem úgy értette, és amúgy egy hippi volt, vagy  egy vidéki otthonában kicsit besavanyodott emós, mint Berzsenyi Bealszokbazmeg Dániel.

Akkor talán lehetne ezekről az alakokról filmeket csinálni, művészetüket a mai művészetbe beemelni… mert ma, nálunk Robert Downey Jr-t lámpavasra húzná a Nemzeti Sir Arthur Conan Doyle Társaság.

(Az alábbi történet teljes egészében a kissé rosszindulatú fantázia szüleménye. Kéretik nem komolyan venni.)

Aprót zökken a gép, ahogy a kerekek leérnek a kifutópálya betonjára. A Sólyom Nemzeti Magyar Légitársaság járata komótosan begördül a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér terminálja elé. Az utasok között szórványos taps, egy hazatérő turistacsoport rázendít a Szózatra. Felveszem a pókerarcom. Mire a gép megáll, már mindenki a kijáratok felé tülekedik. Én elegánsan ülve maradok, megvárom, amíg kinyomakszik a birkatömeg, majd kisétálok. A birkatömeg láthatóan nálam sokkal jobban tisztában volt vele, mi itt a módi. Hosszú sorban állnak az épület előtt a betonon, egy kordonnal elkerített területen, a szemerkélő esőben. Ott dekkolunk, amíg két tagbaszakadt melós lepakolja a csomagjainkat a gépről, majd összehordják őket egy kupacba. A sor elején levő kiválasztja a sajátját, és bemegy a biztonsági ajtón, majd a következő jön, és így tovább. Én persze utolsónak kerülök sorra.

Kicsit hezitálok, melyik útlevelemet nyújtsam a kölyökképű határőrnek (aki mintha ismerős lenne valahonnan), végül a magyar mellett döntök, mondván máskor úgysincs alkalmam használni. Hiba volt.

–          Személyi, lakcímkártya?

–          Őőő, olyanom nincsen. Külföldön élek.

–          NAV-igazolás a HSZA befizetéséről?

–          Tessék? Az mi?

(A srác erre felnéz.)

–          Hazafias Szolidaritási Adó. Minden külföldön élő magyar állampolgár számára kötelező az országba belépéskor igazolni a befizetést az Alaptörvény XXXVII-dik módosításának 5-dik cikkelye 3-dik bekezdés alapján. – darálja.

(Kezd melegem lenni. Próbálok visszaemlékezni, hogy mi ez. Rémlik valami új szabály pár évvel ezelőttről, akkor nem nagyon törődtem vele.)

–          Kérem, én már több mint öt éve nem jártam itthon…

(Kínos csend.)

–          Magyarországi tartózkodási címe?

(Kissé megkönnyebbülten bediktálom.)

–          Hatvan napon belül megkapja az idézést. Be kell menni személyesen a NAV-hoz, ott majd megállapítják az adót és a bírságot.

–          De én csak pár napra jöttem! Várjon!

–          Az útlevelét a befizetési igazolás ellenében kapja majd vissza. Addig is ezzel a papírral igazolhatja magát. Magyarország területének elhagyására nem jogosult. Következő!

Gurul a taxi a jól ismert ferihegyi úton. Körös-körül a lepukkant házak, a kopár fasorok, az útmenti szemét régi ismerősök, amióta az eszemet tudom, a reptéri út részei. Rosszkedvűen hallgatok, szerencsére a sofőr sem próbál beszélgetni. Azt sem tudhatja, beszélek-e magyarul, az 52 ezer forintos viteldíjat főleg külföldiek engedhetik meg maguknak. Amikor beérünk a városba, kissé javul a hangulatom. Ismerősként üdvözlöm az épületeket, a Körutat, a kirakatokat. Itthon vagyok. Kíváncsian nézek ki az ablakon, próbálom megállapítani, mi változott amióta legutóbb voltam. Szinte semmi, a pesti utcák pontosan ugyanúgy néznek ki, mint 1974 és 2014 között bármikor. Gondolom 1934-ben is így néztek ki, de akkor még nem éltem, hehe. Egy kis állandóság a rohanó világban. Egy dolog azért feltűnik: az utcákról hiányoznak a máshol megszokott reklámok és neonok. A hirdetőoszlopok főleg választási szlogenekkel vannak tele, még két évvel ezelőttről: “2022-ben: Újra Háromharmad!”, “Magyarország egyre jobban teljesít!”, “Nem vagyunk gyarmat!”, ilyesmik. Van egy eléggé megfakult, ami az EU-ból való kilépésre buzdít a 2020-as referendumon.

A tabletemre automatikusan feltöltődik a Székesfővárosi Est eheti száma. Végiglapozom, hátha van valami érdekes. Kárpátia emlékkoncert az Operában. A38: Modern Talking nosztalgiabuli « ifjaknak és örökifjaknak !». Fővámház (ex-Corvinus): A Drábik János Szabadegyetem októberi programja. Koltay Gábor filmhét az Uránia Nemzeti Filmszinházban. Fekete György retrospektív a Műcsarnokban. Nemzeti Színház: Vitéz Lélek jubileumi díszelőadás. Sóhajtok.

Az első utam egy gyerekkori jóbarátomhoz vezet, már előre lebeszéltük a találkát. Pont belefutok a gangosház udvarán, épp munkából jön. Örülünk egymásnak, összeölelkezünk. Megállapítjuk, hogy semmit sem változtunk. Na jó, kicsit megkopaszodtunk, meg híztunk is, de nem vészes. Jól tartjuk magunkat.

–          Adjon az isten, Vámoskám! – köszön ránk valaki olyan hangosan, hogy összerezzenünk.

–          Szebb jövőt… Őőő, ez itt Borberics úr, ő a CÖF tömbképviselője. Éppen a házunk részvételét szervezi az idei Békemeneten.

–          Bizony ám Vámoskám, és milyen remekül halad minden! – bazsalyog a faszi – De remélem, idén a lányod is eljön. Nem való az, hogy egy tisztességes magyar lány az ünnepeket a családja helyett valami kétes egyetemista társasággal töltse. Hallok ám dolgokat azokról a zsidókölykökről! – itt egy kis hatásszünetet tart, majd végigmér. – Na és ki az új barátja?

–          Őőőő, szóval ő egy régi barátom, külföldről jött haza…

–          Nahát! Újabb tékozló bárány tért meg a hon kebelére? Aztán Hazatérési Kötvényt vett-e már? Van egy kis KFT-m, pénzügyi közvetítéssel is foglalkozunk. Jó barátom a Nemzeti Takarék fiókvezetője, holnap bemegyünk, és lejegyzünk egy szép summácskát, okés? Eurója vagy fontja van?

–          Nagyon kedves, de csak látogatóban vagyok…

–          Jaaa, ha maga egy olyan… Fontosabb a tetves londoni mosogatómelója, mint a hazája, mi? Hol lakik?

–          Szállodában.

–          Melyikben?

–          Ne haragudjon, de semmi köze hozzá.

–          Úgyis megtudom ám, meg én! Na jónapokat!

(dühösen sarkonfordul és el.)

–          Bocs, ezt nem akartam. – fordulok Csaba felé bűntudatosan.

–          Ne törődj vele. Nem akkora lázár, mint amilyennek mutatja magát. Felejtsük el. Inkább menjünk el inni!

A Nyírő József téren ülünk, Csaba törzshelyén, a NÁNDI-ban (Nemzeti Általános Nyereménysorsjegy, Dohány és Italbolt). A dekor egy angol pub, egy betyárcsárda és egy éjjel-nappali közért furcsa hangulatú keveréke. Viszont van házipálinka.

–          …Na és hogy vagytok?

–          Kösz, megvagyunk. A lányom a Közszolgálati Egyetemre jár, nemzetstratégia szakos. Én jobban szerettem volna, ha inkább informatikát tanul, mindig jó matekos volt, meg angolul is tud, mehetne talán külföldre is, de hát mostanság ez a sláger. Mondjuk a legjobbak minisztériumi állásokat is megcsíphetnek, úgyhogy nem olyan rossz ez se. Persze kell a megfelelő háttér… A fiam épp sorkatona, határőr a reptéren, ki tudja talán láttad is a megérkezésnél?

(Nem szólok semmit, csak hümmögök. Kicsi ország, basszameg.)

Miközben kissé kapatosan hazafelé tartunk, régi iskolás sztorikon röhögünk. Nem is volt olyan régen. 89-ben voltunk nyolcadikosok, mi szerveztük a sulinkban az első diákönkormányzatot. Meg az iskolaújságot és a sulirádiót is… Itt elhallgatunk, és csendben megyünk tovább.

–          Hé főnök, megdobnál egy ezressel?

(a semmiből lép ki elénk egy szakadt, cefreszagú alak. Hajléktalannak néz ki, az egyetlen ép ruhadarab rajta egy neonzöld láthatósági mellény „Közmunkás” felirattal. Próbálom kikerülni, de elémáll)

–          Na de főnök, nézz már rám! Nem vagyok én sebuzisecigánysezsidó, tisztességes magyar ember vagyok, hát igazán adhatnál egy fröccsrevalót a munkában megfáradt magyar melósnak!

(kis zsebbenkotorászás után találok egy ezerforintos érmét. A kezébe nyomom)

–          Kösz főnök, rendes vagy. Hogy hívnak?

(csevegni aztán végképp nincs kedvem vele, úgyhogy szó nélkül továbbindulok)

–          Az anyád picsáját, büdös zsidrák! Minek nézel te engem bazdmeg, cigánykoldusnak?! Asziszed, hogy odadobsz nekem pár fillért, és faképnél hagyhatsz?! Nem azért dolgoztam egész életemben, hogy így bánjanak velem a zsidók a saját hazámban! Én magyar vagyok bazdmeg, MAGYAR!!!

(mondanék valamit, de Csaba elrángat. „kurvára nem hiányzik nekünk, hogy idecsődítsen pár önjelölt gárdistát” – sziszegi a fülembe)

A következő néhány napban csak tengek-lengek a városban. Találkozom rokonokkal, nagyokat zabálok, sétálgatok a Várban és a Dunaparton. Minden olyan, ahogyan emlékszem rá, kopottas és otthonos. Egyszer igazoltatnak. Odanyújtom a Lisztferihegyen kapott papírfecnit, nem fogadják el. Megbüntetnek 100 ezer forintra jogosulatlan közterület-használatért (WTF?). Kártyával fizetek, mire rászámolnak még 20 ezer tranzakciós illetéket.

Itt-ott óvatosan érdeklődöm, hogyan slisszolhatnék ki az országból. Van egy érvényes EU-útlevelem, de nincs benne belépési pecsét, tehát repülő kizárva. Autót bérelni sem tudok magyar papírok, vagy turistakártya nélkül. Végül a vonat tűnik a legesélyesebbnek. A határig nem kérnek okmányokat, a határőrök pedig állítólag megvesztegethetők. Állítólag.

–          Útleveleket, passport bitte!

(kissé idegesen átnyújtom, miközben próbálok unott benyomást kelteni. A bajszos-pocakos határőr lapozgatja)

–          Ebben nincs pöcsét…

–          (hallgatok. WC-re kell mennem. A határőr megtalálja a lapok között a két százeuróst, elteszi)

–          Tudja, hogy maga ezen a héten a hatodik? Azt hiszik a népek, hogy ha kijutnak Nyugatra, ott majd tárt karokkal fogadják őket, mint a kommunizmusban, mi? Nézze, én szívesen átengedem magát, de az osztrákok tíz esetből kilencszer kiszúrják a hamis útlevelet. Azonnali visszatoloncolás, saját költségre. Ne mondja, hogy nem figyelmeztettem… Na jó utat!

A vonat lassan elindul. A WC-ről kijövet beugrom a büfékocsiba és rendelek egy pár frankfurtert, sörrel.

A Ráérünk blog (Lali, a lila ló képzési alhelyobjektumegységszakasz) a következő KÉZMŰVES élelmiszercsináló tanfolyamokat hirdeti meg.

Borhegesztő

Sörreszelő

Sajtfényező

Lekvárfaragó

Pálinkaács

Szalámiasztalos

Macaronesztergályos

Kenyérvarrónő

Joghurtfazekas

Ugyanott szókincsgyarapító tanfolyamok.

http://444.hu/2013/09/28/fonagy-nem-hiszek-a-versenyben/

A legjobb az egészben, hogy nem kell a Fidesznek holmi programhirdetéssel vacakolni. Persze, rezsicsöccsentés, rezsiharc, rezsiháború.

Dehát itt ez a jó kis kongresszust, elkapják hát a régi liberális harcost, az egykori szocialista csúcsüzem, az Ózdi Vasmű ósdi jogtanácsosát, aki felvilágosodást ad nekünk a Fidesz gondolkodása hintőport sose látott lábazatáról: A verseny nem vált be.

Naná, szemetek, ugyanis ti is részese vagytok annak a hazugságnak, hogy vesztese a dolognak nem lehet, ha van, megmentik, és ami a fő, bizonyos egyenlőbb állatok a versenyből kimaradnak. Orwell csettintene, ha ezt látná, hogy van végre egy bátor ember, aki kimondja, hogy az, egész demokratikus bohóckodás Széchenyi óta csak meghülyüléshez vezet.

Milyen baromság már, hogy mindenki érdeme szerint megpróbáljon jobban élni, másoknál jobb cipőket gyártani, szebb sárgarépát termeszteni, jobban futballozni, rövidebb úton a kenyeret házhoz szállítani, a náthából kigyógyulni, nőket/férfiakat felszedni.

Ezt az egészet kipróbáltuk, de ez az ország, amelyiket egy Kádár nevű ember jobban szétvert, mint a törökök, az osztrákok és az oroszok összesen, erre nem vágyik. Megriasztotta a lehetőség, hogy ez nem iskolai koncert könnyes szemű szülők előtt, ez bizony étterem, ahol oda kell állni az asztal mellé, és ha nem húzza szépen hoznak másik zenészt.

Ehhez persze kerül vezető is, aki elmondja, hogy nem baj, ha a románok szétrúgják a magyar csapat seggét, az nem elég indok, hogy a harminc éve semmit sem csináló bandát elzavarják a foci közeléből, ugyanaz áll a pálya mellett, aki 1986-ban is ott állt.

Ide olyan vezető kell, akiben a klientúra megbízik, és a nyájból csak akkor vág le bárkit is, ha tényleg nagyon kell a gulyás.

A kongresszus sem azért van, hogy ott bárki bárkivel versenyezzen, hanem azért, hogy egymással érzelmi közösséget alkossunk. Mármint a mi nyelvünk az ő seggével, hiszen ez az adekvát érzelmi kötelék.

A meccs sem azért van, hogy ott az egyik csapat legyőzze a másikat, hanem azért hogy Pista bácsi, ez a régi, kipróbált szaktekintély megmutathassa, hogy ő tud annyit mint Józsi bácsi, ez a régi, kipróbált szaktekintély.

A munkahely sem azért van, hogy ott önmagunk megvalósítsuk, legalább kicsit, hanem azért, hogy legyen indoka a havi juttatás kiutalásának.

Nem kell hát ide verseny. Lényeg, hogy van jegyünk a meccsre. Nemsokára kenyérre is lesz.

Két napja nekiálltam egy posztnak az atommeghajtású, primitív tonnadonnákról,de megint beletört a bicskám. Életem fő műve lesz, ha egyszer megírom.

Viszont nem hagy nyugodni az, amiért nekiültem. A Pető intézet, a szilvásváradi fogyatékosügy. Talán elsikkadt volna a dolog, ha húsz perccel ezelőtt a Lidl parkolójában nem jön oda egy koldus. Nem a román koldusmaffia egyik piócája volt, nem a közeli síneknél csövező hobó, hanem egy húsz év körüli fiatal lány. Jól láthatóan csökkent értelmi képességű, félszeg teremtés. Illedelmesen csókolomot köszönt, látszott rajta, hogy az intézetben betanult egyféle udvarias viselkedést próbálja követni. Pénzt kért.

Ott álltam az autó mellett, amelybe legalább két, teljesen felesleges dolgot raktam be, két doboz Veltins sör és egy érlelt diós sajt formájában. Kemény hetem volt, kemény hetem lesz, ráadásul mindkettő akciós volt. Meg persze ott volt a kipakolt bevásárlókocsi, mondtam neki, vigye szépen vissza, rakja el a százast.

Utálom az ilyen helyzetet, mert száz forintért, de ezerért se tudok lelki nyugalmat vásárolni. Adtam neki, jó fej voltam biztos, de azóta is azon jár az eszem, hogy ennek a szerencsétlennek nem lenne szabad egyedül, Budapest egyik nem túl jó hírű részén bóklásznia. Miközben minden kutya fut hat kört a fészbukon és egy héten belül aszpikos zergepástétomot eszik, vagy jólelkű emberek begyűjtik valami menhelyre, addig emberek, akiknek néhány ponttal kevesebbet dobott a gép, rongyokba burkolózva mászkálnak.

Nem kellene ennek így lennie, és nem volt ez mindig így. Eljutottunk már rég oda, hogy a régen egyszerűen nyáladzó őrülteknek elkönyvelt emberek teljes életet tudnak a maguk módján élni. Tudunk olyan módszereket, kezeléseket, tanítási metódusokat, amelyekkel ők is felszabadultan átélhetik a boldogságot, a szomorúságot, a szerelmet. Ezzel vagyunk mi, európaiak többek a világ számos „hatékony”  országánál. Elvileg a mi társadalmunk elfelejtette a Taigetoszt, és mindenkinek megadja az esélyt a boldog életre. Kinek a szabad verseny áldásaival, kinek a szociális hálóval, kinek pedig azzal, hogy értő és segítő kezek mellett élheti le azt a húsz-harminc évet, ami neki adatott.

Eddig az elmélet.

A szomorú valóság az, hogy barbárok vagyunk. Barbárok, akik nem akarjuk látni a csúnya embert, mintha nekünk nem születhetne bármikor ilyen gyerekünk. Barbárok, akik a világ legjobb konduktorait világgá akarjuk zavarni, hogy egy működésképtelen sóhivatalnak szép budai irodaháza lehessen.

Dölyfösen tekintünk le a két láb, a két szem, a működő fül Olümposzáról mindazokra, akiknek ez nem adatott meg. A szefósokra, a dilisekre, az idiótákra. Szemet hunyunk afölött, hogy kilószám fogy a Rivotril.

Egy valamit felejtünk el. Csak az a társadalom működőképes, amelyik minden becsületes tagjának a boldogságát szolgálja. A társadalom nem alkalmazhat más mércét, mint azt, hogy: „Akarsz te a társadalom becsületes tagja lenni és szabályait a magad képességei szerint betartani?”

Ha a válasz igen, vagy ha az illető nem érti a kérdést, mert nem adatott neki annyi értelem, hogy  értse, a társadalomnak kötelessége segíteni.

Sokat akartam aktuálpolitizálni ebben az írásban, de csak annyit fogok, hogy innentől ha egy Gyurcsány-Fodor Gábor koalíció tenné le az esküt arra, hogy legalább az elesetteket segíteni fogja, rájuk szavaznék, pedig kevesen állnak olyan messze a politikai ízlésemtől, mint ők ketten.

El kellene kezdeni végre egymásra figyelni és egymásról gondoskodni. Nem az a bajunk nekünk, hogy Rákay Philip egymilliárdért haknizik vagy Zuschlag néhány tízmilliót ellopott. Az a bajunk, hogy csont nélkül szét lehet verni egy Pető intézetet, csont nélkül az utcára lehet ereszteni egy csomó, gondoskodásra szoruló szerencsétlent. None of my business, gondolná a magyar, ha lenne nyelvvizsgája. Hiszen nekem most minden jó, ha meg majd nem, akkor akkor nekem majd jár rezsicsökkentés, hitelkiváltás, hiszen én normális vagyok, nem valami szefósgyagyás akit rossz nézni, mert hát valljuk be, csúnya.

Nem, kedves barátom, te nem normális vagy, hanem gyakori. Ez az egyetlen tulajdonságod, amiért neked járnak dolgok, és ez az amiért neked nem kell betartani a szabályokat, és ez az, amiért semmilyen erkölcsi alapod nincs számon kérni a szabályokat Lázár Jánoson, vagy Orbán Viktoron, vagy Gyurcsány Ferencen.

Kasszandra-levél ez, de íme a jóslat: nincs legerősebb kutya, hanem mindig van erősebb, és ha a falka nem védi meg a gyengét és nem viselkedik ádáz farkasként az erősebbel szemben, sorsa a lánc leend.